A legnagyobb felróható bűne talán a lustasága. A lustaságát ő maga is összekeveri néha a depressziójával. Van, hogy napokig el se hagyja a házat, máskor megőrül, hogy valami kis társasága legyen. Első blikkre jól ápolt, megnyerő modorú, csak a régi Martens bakancsai rohadnak le a lábáról. Nehezen illeszkedik be, de gyűjti maga köré a csodabogarakat. Bármi, ami hétköznapi, alapból elítélt nála, szereti, ha az életnek van egy sodrása, csak ez a sodrás sokkal viharosabb, mint amivel még egészségesen el lehet élni. Vannak nagyon magas csúcsai, és vannak nagyon mély mélységei, a kettő között lavírozik, éppen csak annyi kiegyensúlyozottsággal, hogy a pszichiátriai beteggondozóba fél évente behívják. Aki nem ismeri, a valóságtól elrugaszkodott, éretlen hülyegyereknek gondolná, olyasfajtának, akinek rég túl kéne lennie valamiféle önmegvalósításon, de az ilyesmik egyelőre még váratnak magukkal. Neki, ha nem a jelen van, akkor a múltján rágódik, fél a jövőtől – mondjuk ki nem? – illetve attól, hogy a világon semmi perspektívája nincs. Rögtönzött melók, kevesebb pénz, mint szeretné, a szemeiben ülő örökös rosszkedv, nagyjából ennyivel vissza is adható. Ennyivel, illetve szépen énekel.

Összességében eszes gyereknek tartottak, aztán valószínűleg ez lett a vesztem.
Bár ez most kicsit nagy ugrás, mert tudod, ha épp azt nézed, ahogy a kedves összepakol, hogy itt hagyjon téged örökre, akkor az utolsó dolog, amivel vigasztalhatod magad, hogy legalább eszes gyereknek tartottak.
A kedves meg olyanokat mondott még az elmúlt hónapokban, hogy:
- Nem viszed semmire az életben.
- Kezdhetnél már magaddal valamit.
- Figyelj, mindig rossz kedved van, ezzel már nem mondasz sok újat.
- De dolgozol is magadon, vagy csak a pirulákat szeded?
- Ebből csak te tudsz felállni.

Aztán beleunt, én pedig tétlenül néztem, ahogy a szekrényből kipakolja a turkálókból összeválogatott ruhatárát (kizárólag vintage darabok, mert ettől lesz valaki autentikus személyiség, nem?), gondosan összeszedegeti a parfümjeit (ijesztően drágák, olyanfajták, amiket eszembe se jutna ajándékba venni neki), a fogkeféjét pedig egyszerűen a kukába hajítja.

Nem volt több érvem arra, hogy marasztaljam. Azt hiszem, megpróbáltam mindent, de azt is hiszem, hogy az, ami tőlem a minden, az másnak egyszerűen a puszta minimum. Némán figyeltem minden mozdulatát, pedig már elmondta százszor, hogy néha csak úgy nélkülem lenne, sőt, levegőt venne, úgy, hogy nem követem őt minden mozdulatommal.

- Hagyjál már élni.
- Most nem vagyok úgy, hogy beszélgetnék.
- Figyelj, nem gondolod, hogy annak, hogy mi ide jutottunk, nem csak hozzád van köze, hanem hogy én szeretnék valami változást? Mikor gondoltál rám utoljára?

Nagyon sokáig szenvedett velem, mielőtt belém unt volna. Vagy nem tudom, most így visszanézve a szeretetünk mindig is azon a csendes, szavak nélküli megállapodáson alapult, hogy mi ketten együtt vagyunk rosszul, mert megtépázott minket a sors, mielőtt összekerültünk volna. Túl sok szart láttunk egymás előtt, szóval ráálltunk egymás sebeinek nyalogatására, nekem eszembe se jutott a gyógyulás, szerinte meg ez az egész úgy, ahogy van, nem egészséges. Rosszat teszünk egymásnak. Vagy hát én teszek rosszat neki, csak ezt így senki nem meri kimondani, miután az idegösszeroppanásom után ő vitt be a pszichiátriára. Sokat meséltem neki anyám haláláról, egy átvodkázott este elmondtam neki, hogyan vert apám gyerekkoromban, és hogy lázadtam minden ellen, amit a nyakamba akasztottak. Rövid punk korszak (sose nőttem igazán ki), gyújtogatások, késő éjszakai kimaradások. Mindig is szerettem úgy gondolni magamra, hogy valamiféle túlélő vagyok, egy kiválasztott faj, több mindenkinél valamilyen titokzatos módon, aztán mások szerint ezt az egészet csak túl romantizálom, bármit is jelentsen ez.

De eszes gyerek voltam. Valahogy mindig mindenen átevickéltem, jó munkáim voltak, még ha az egyetemről így-úgy ki is buktattam magam, de kinek is kell a biztonságos 9-to-5, meg egy albérlet, ahova csak aludni jár az ember, de mégis a fizetése kétharmada rámegy, csak hogy az az ágy meglegyen, meg a falatnyi városember lét, amit igazából sosem éreztem, élveztem, vagy gondoltam volna magaménak.

Ő Európából jött, én Vermont egyik legunalmasabb kisvárosából. Tudod, olyanfajta hely, amit csak légypiszoknak hiszel a térképen, de ha élőben látod, szinte a frász kerülget, ha a hétvégi grill partikra gondolsz, meg a csendes, erdei kunyhókra, ahová az emberek romantikus vakációkat képzelnek el, vagy valamiféle író csodabogarat, aki alkotói szabadságra vonult vissza. Volt még egy patak, abba tinédzser koromba belefulladt egy kis kölyök, azóta is az egész város arról beszél. Aztán jött New York, végtelen kocsmázások, talán több fű, mint szeretném bevallani, egyszer kokainoztam (senkinek nem ajánlom, azután az egy alkalom után is van az emberben valami furcsa sóvárgás, csak hogy még egyszer, még egyszer, még egyszer – nem éppen pénztárcabarát), és még volt egy átvirrasztott éjszakám, amikor begombáztam és megértettem az univerzum legnagyobb összefüggéseit pár örök mese és egy piramisok titkairól szóló dokumentumfilm segítségével.

Nem tudom, mi fogott meg benne, és ha igazán bele akarok gondolni, már azt sem tudom, minek is marasztalnám. A szakítások fájnak, ezt mindenki tudja, de ha rosszul vagyok vele is, meg nélküle is, akkor végül is mi a különbség? Ez amúgy az ő gondolata. Én csak végtelenül szerelmesnek hittem magam, aztán rájöttem, hogy inkább csak végtelenül hülye vagyok, hogy ennek az egésznek egy percre is bedőltem. Már az elején tudnom kellett volna, már rég nem tűnt ő se olyan különlegesnek, mint hajdan, de megszoktam, megszerettem, és rájöttem, hogy nem akarom elengedni, közben meg mégis hagytam, hadd menjen, mielőtt még felszínre törnek azok a kimondhatatlan gondolatok, amiket sosem mertem hozzá vágni, pedig szerettem volna.
- Azt hiszed ennyivel több vagy?
- Gondolod, hogy más harcolna ennyit érted?
- Gondolod, hogy érsz ennyit?

Ja, gondolta. Nem pustán gondolta, de kitakarította magát az életemből. Nincs tiltás, nincs törlés, nincs harag, vagy ami mégis, az nem kézzel fogható, nem centizhető, legfeljebb az összetört kis szívemen, de amúgy is folyton rossz kedvem van, sok újat már én sem tudok mondani.

Mindenesetre üres lett nélküle a lakás. Este levittem a szemetet a fogkeféjével, a gyógyszereim helyett pedig benyakaltam egy üveg vodkát. Hajnalban a vécé fölé hajoltam, öklendeztem és könnybe lábadt a szemem.
Pedig, tudod, tényleg eszes gyereknek tartottak.