× CINIKUS

A bájos brit akcentus olyan jellemet takar, akit mindennek lehet nevezni, csak cukinak nem. Általában a szarkasztikus megjegyzéseivel hívja fel magára a figyelmet. Kár is várni, hogy csöndben maradjon: ami a szívén, az a száján. Sok türelem kell hozzá, hogy a szebb oldalát is megmutassa. Ha a viselkedésével vannak is bajok, az elvei jók, és ki is tart mellettük.

× REJTÉLYES

Megvan az előnye, ha az ember a világ másik feléről jön, és ezt Sissie ki is használja, ahol csak lehet. Szeret félrevezetni másokat arról, milyen valójában, pedig a lelke mélyén még ő is keresi saját magát, éppen ezért érkezett New Yorkba. Nem szeret beszélni a múltjáról, de imádja, ha rá figyelnek. Nincs izgibb, mint a találgatások középpontja lenni.

× DILIS

Eléggé beforduló fajta, de ha jó (vagy pont hogy rossz) társaságba kerül, az feltölti energiával, ilyenkor egészen barátságosnak is tűnhet. Mehet az ivás, tánc, egy-két cigi, amiről valahogy sosem tud leszokni. Szerinte mindig kilógott a sorból, és ezen már úgysem segít semmi. Pont ezért szeret más különcökkel lógni.

× MŰVÉSZ

Sissie-nek az írás a mindene, ha egy kicsit egyedül marad, valószínűleg a szövegeiről álmodozik, ihletet gyűjt, zenét hallgat. Néhány motívum a „védjegye” – ezek a cuccain, a szövegeiben, a blogján is visszaköszönnek. Egészen spirituális velük a kapcsolata: mindig feldobják, ha máshol találkozik velük, mintha a sors keze lenne a dologban.

A nevem Sissie Tate, és még mindig utálok naplót írni. Hogy miért álltam neki most mégis (megint) ennek a szenvedésnek? Mert egy okos ember, talán a legokosabb, akit valaha ismertem, hozzám vágta ezt a könyvet, és azt mondta, próbáljam megtölteni valami jóval. Meg hogy ez a program életem lehetősége, és hogy ne szalasszam el, bla-bla-bla.
Mi tagadás, kedvelem a mentoromat, és hiányzik, hogy nincs velem, így egyedül, a magam hülyeségeivel kell együtt töltenem ezt az időszakot. De az élet megy tovább, a gép felszállt a felhők közé, a cuccaim régi, barátságos illatát pedig a mocskos New York-i levegő már az első adandó alkalommal valami undorító porszagra cserélte, amit, gyanítom, soha a büdös életbe nem fogok tudni belőlük kimosni. Aztán már nem volt más, csak én, a repülőtéren, millió másik ember mellett, mégis egyedül. Nem maradt más: úgy kellett tennem, mint bárki másnak.
Vagy nem.
- Tudja, mikor felnőttem, elegem lett, és elhúztam otthonról a fenébe. – Magyaráztam pár perc múlva a taxisofőrnek, aki hátravetett pillantásaiból ítélve nem igazán örült, hogy dugiban egy brit akcentusú szőke liba épp perecet rágcsál a hátsó ülésén. – És tudja, miért? – Lezseren előredőltem, hogy szinte hallhatta a ropogtatásom hangját. – Mert anyámékat zavarta, hogy bölcsész akarok lenni. Nem nagyon értem, mi a franc közük van hozzá… Jó, persze, mondhatná, hogy ők pénzelik a sulit, meg minden. – Tettem hozzá, bár láttam, hogy a taxisofőr soha nem fog ilyet mondani, és addig örülhetek, amíg mást sem. – De tévedne. Ez az én életem, ők pedig ne kössenek bele. Hát nem?
A drámai hatás kedvéért a számba dobtam még egy kis perecet, és elégedetten hátradőltem. Ebben a pillanatban a fickó keményen rátaposott a fékre, és a hangjából nehéz volt eldönteni, hogy épp nagy levegőt vesz a kioktatásomhoz, vagy megkönnyebbülten sóhajt.
- Itt vagyunk. – közölte. Ezek szerint utóbbi. Kifizettem, és csomagommal együtt kikászálódtam a hátsó ülésről. Megint megcsapott az óriás város minden zaja, rezgése és mocska, ám ezúttal valami más sokkal jobban lekötött. A bőröndömet szorongatva, hátratekert nyakkal bámultam fel a leendő kolimra.
A bejelentkezést követően csak úgy, ruhástul ráugrottam az új ágyamra, és vettem néhány nagy levegőt. A nosztalgia teljes erővel szakadt rám, tudtam, hogy semmi nem volt és semmi sem lesz olyan, mint az előző kis világomban volt. Lehet, hogy gyerekként elhúztam otthonról, de akkor nem érdekelt semmi, akkor nem volt mit vesztenem. Most viszont volt valaki, aki talán ebben a pillanatban is éppen rám gondolt. Azonban a telefonom helyett inkább ezt a füzetet túrtam elő egy tollal, és elkezdtem bele irkálni. Az a barom úgyis azt akarná, hogy leírjam, amit érzek. Hát legyen meg az öröme. Később biztos befotózom neki, szóval a végére még annyit…
Szia, Will, üdv New Yorkból.