Az utolsó pénteknek karácsony előtt gyömbér illata van.Ilyenkor mindig hajnalban kelek, általában négy órakor, és mire világos lesz odakint, és a hajnal első sugarai nevetve szánkáznak végig a párás háztetőkön, én már az utolsó tepsit húzom ki a sütőből, és halmozom egy óriási bambusztálba a kész kekszeket.Mögöttem, a konyhasziget tövében és kézzel készített fonott kosárban, amelyet pár hónappal ezelőtt okkersárgára festettem- részint, hogy a rárakódott foltokat elfedjem, részint meg mert vidámabb színvilágot szerettem volna- egy puha, babakék pléden ott szunyókál Otelló. Vaksi szemét kitartóan csukva tartja, az ép szempár pedig időnként lustán nyílik, és azt lesi mikor hagyok már fel a konyhában való rohangálással.Két mellső mancsát lazán egymáson keresztbe teszi, és azon pihenteti a fejét egy ideig, majd kezd bele a közel háromnegyed órás mosakodási procedúrába.Néha megáll, engem figyelve, majd folytatja alaposan és precízen.
Porcukorba forgatom a kekszeket, majd egy fémdobozba pakolom őket, hogy aztán útrakészen várják az indulást. Merthogy nem magamnak készítem őket, hanem a tanítványaimnak, akik egy bögre forró kakaó kíséretében elfogyasztják majd azokat a délelőtt folyamán. Ez az utolsó nap a téliszünet beköszönte előtt, és azon túl, hogy inkább már csak az ünnepre való hangolódás a cél, a kellemes falatozás sem elhanyagolható. Mióta a Conradban dolgozom nálam ez már hagyomány. Ha elmaradna bizonyosan hiányolnák. Tavaly félig még betegen is készítettem őket.
Rövidebb lesz a mai munkanap, így még lesz időm néhány ajándékot beszerezni azok számára, akik fontosak az életemben. Nincsenek sokan.Legalábbis azok, akiket családom helyett családomnak tekintek. Árva gyerekként emlékszem egykor mindenkibe kapaszkodni akartam az ünnepek alkalmával, és elhitettem magammal, hogy nekem az egész világ a rokonom.Az összes pénzemet, amit csak szereztem másokra szórtam el, és a legtöbb még csak nem is viszonozta. Később sem változott ez sokat, ám az évek alatt szépen lassan rájöttem, hogy adni szép dolog, de meg kell válogatni azt, hogy kiket becsülök annyira, hogy azt a keveset amim van, rájuk áldozzam.Ma már egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik nem csupán ajándék szempontjából fontosak a számomra, nem csupán ezen az egy napon, hanem az összes többi napon is.Bár karácsonykor mindenképp szeretném valamilyen módon megköszönni nekik azt, hogy az életem részei voltak egész évben, és bizakodom abban, hogy ez a jövőben is így marad.
Az egyik ilyen Mr Pettmore, akihez hetente két alkalommal járok, hogy felolvassak neki, és kicsit rendbe tegyem az otthonát. Az unokája révén ismertem meg, akivel együtt kezdtünk dolgozni az intézetben. Mr Pettmore azt mondja hasonlít a hangom megboldogult feleségére, és bár világtalanul éli az életét, amióta egykor ‘74-ben hazatért Laoszból, egy rosszul sikerült bevetés során, a második indokínai háborúban, egész jól eligazodik a világban. Vannak azonban dolgok, amelyek nélkül nem tud élni. Az egyik a Darjeeling tea, a másik pedig Tolsztoj összes regényének megismerése.Az Anna Karenina ‘kilencszáznegyvenes kiadását akarom neki megtalálni, mert ugyan ő maga nem láthatja a patinás borítót, de a régi, avitt könyveknek semmihez sem fogható illatát bizonyosan érezni fogja. Még kézben tartani is más az efféle kiadványokat.És mert visszaidézheti vele az ifjúságát, amikor még tökéletesen látott a világban. Az illatok, és a könyv érintése lesz ezt hivatott feleleveníteni benne.
Délután kettő után hagytam magam mögött a Conradot, és indultam el metróval, átszelve a város keresztmetszetét Brooklyn felé. Anastasia szerint, aki a mozgásnevelés tanár az intézetben, van ott egy kis üzlet, ahol talán rábukkanhatok arra a példányra, amelyet olyan nagyon keresek.A címet felírtam a telefonom jegyzettömbjébe, és megnéztem a google map-on is, hogyan jutok el oda. A technika így segíti a régmúlt egy apró szeletének felkutatását.Sokat kellett utaznom, de nem bántam. Arra gondoltam, hogy Mr Pettmore mennyire le lesz nyűgözve, ha megérzi a különleges Darjeeling illatát, amelyet két hete szereztem be egy apró, vietnámi boltban Manhattan déli részén,és mennyire boldog lesz, ha megérintheti a könyv borítóját, megérezheti az illatát, amelyet neki viszek. Az Anna Karenina nagy kedvence volt. Most fogom neki elolvasni harmadszor ismeretségünk óta.De ahányszor csak olvasom, mindig valami újat fedezek fel benne. Mindig kicsit mintha más lenne, mintha újabb és újabb rétegek nyílnának meg előttem. “Ebben rejlik Tolsztoj zsenialitása. És mert valahogy mindig remek fordítók dolgozzák át a műveit.” hangoztatta gyakorta halk, krákogó nevetéssel Mr Pettmore és milyen igaza volt.
“Örülök annak amim van, és nem búsulok azon amim nincs.” hangzik el Levintől, aki Kitty gondolatait idézi fel.Kevés olyan szép és örök érvényű gondolat van, mint ez. Az egyszerű tisztaságában rejlik a valódi értéke.
Book of Magic;hirdeti a felirat a kereskedés homlokzatán, amikor a laposan és élesen a szemembe tűző nap eltakart sugarain túl felnézek rá. A délután feltámadó szél erejét a narancsszínben pompázó, korán lenyugvó nap próbálja tompítani. Lazítanom kell kissé a sálamon, és a kabátom felső gombját is megoldom, amikor belépek az ajtón.Óvatosan pillantok körbe és ámulattal adózom a tengernyi, földtől plafonig érő, könyvektől roskadozó polcok látványának. Mélyen és áhítattal szívom be azt a semmihez sem fogható illatot, amelyet az új könyvek és a régiek összekeveredő, varázslatos kavalkádja okoz.
Az első óvatos lépések még a bizonytalanságnak szólnak, ám ahogy magam mögött hagyom a modern világ tülkölő, vibráló nyüzsgését, úgy mélyedek el, és szinte válok eggyé a hellyel. Varázslat. A könyvek varázslata, amelyben a betűk,és a gondolatok csodás világgá olvadnak a fejünkben, és a fantázia apró fűszere által egy saját, mások számára láthatatlan, tarka dimenzió hullámzó csodájává válnak.
Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a katonás rendben sorakozó, itt-ott azért megmozgatott, és kissé jobban kilógó könyvek némelyikét megérintsem. Mutatóujjam begyét végighúzom a könyv gerincén, és elolvasom a címét: “ A láthatatlan valóság” egy számomra ismeretlen író két évvel ezelőtti regénye. A hátlapon egy ötvenes férfi mosolyog visszafogottan egy fekete-fehér stúdióbeállítású felvételen.Újabb léptek, kíváncsi tekintetek, ahogy szemlélem a kínálatot. Udvarias férfihang szólít meg éppen csak mellőlem, az iránt érdeklődve, hogy esetleg a segítségemre lehet, vagy tudom mit keresek. Lehajtott fejjel kuncogok. Hát ennyire látszik mennyire zavarodottan mozgom ebben a közegben? A fejét rázza, velem nevet, nem rajtam.Az antik részleget keresem, ő pedig kissé távolabbi részébe irányít az üzletnek.Ha mégis kell segítség csak szóljak. Egyelőre úgy döntök, hogy egyedül próbálom megtalálni amit keresek.Bár abban sem vagyok biztos, hogy itt megvan. De Ana szerint ami ebben a kereskedésben nincs, az New Yorkban nem is létezik.
Ahogy haladok hátrafelé, az tűnik fel, hogy erre sokkal többen vannak, mint az új kiadású könyvek között.Mintha mindenki itt próbálna megtalálni valamit, ami a nemrég csak a nyomdából érkezett könyvek lapjain nincs meg. Még nincs. Idő érleli a jó könyvet, akár a jó bort, vagy az emberi bölcsességet.Aztán tőlem alig fél méterre, az egyik plafonig nyúló, régi kiadású porlepte, vagy lehet csak évek rágta könyvekkel megrakott polc előtt meglátom….
Egy fiatalos, szőkés hajú nőt, amint éppen azt a könyvet tartja a kezében, amelynek borítóját úgy két napja a neten búvárkodva megtaláltam, és amely a leírás szerint egy 1948-as kiadása az Anna Kareninának. Szinte a háború utáni első józanodási, és ébredezési években adták ki, akkor, amikor az embereknek sokkal jobban szüksége volt az olvasásra, a kultúrára, mint bármikor.
- Bocsásson meg….én…nem akarok alkalmatlankodni, de…ön is éppen ezt a könyvet keresi?- biccentek fejemmel az említett kiadvány felé, amelyet nagyjából a közepe táján nyitott ki és amelyet a jelek szerint nem feltétlen olvasgat, sokkal inkább csak kíváncsian szemlél. Legalábbis a tartása erről árulkodik.
- Karácsonyi ajándéknak szánom valakinek….- teszem hozzá, és bár nem akarom valóban lebeszélni a könyvről, reménykedem, hogy egy másik kiadással is beéri Tolsztoj méltán örök becsű művéből.
Igaza volt Anastasia-nak: ami nincs a Book of Magic-ben az nincs is New Yorkban máshol sem.

Azóta, hogy Clara rám talált a boltban nem jártam itt. Be kellett látnom azt, hogy még nem állok készen, helyette inkább rövid sétákat tettem a házkörül, vagy csak kimentem a kertbe, hogy ott mozgassam át a lábaimat. Az orvosok szerint a gyógyulásom szépen halad, de időre van még szüksége a szervezettemnek, hogy minden helyreálljon, és úgy működjön, ahogyan kell. Azóta már a kezemről is lekerült a gipsz és csak ritkán hordtam már csuklószorítót is, viszont még egy mankó megmaradt. Segített a járásban, ha éppen hosszabb távolságot kellett megtennem.
Karácsony előtti időszakban mindig megnő a vásárlók száma, így emiatt se akartam hosszan elidőzni itt, de egyességet kötöttünk Keremmel. Ő elintézi amit kell, engem pedig kirak addig a boltnál, mert pontosan tudta, hogy számomra ez nem csak munka volt. Ez a hely számomra olyan volt, mintha egy másik világba csöppennék. Egy olyan hely volt, ahol ezernyi történet vár arra, hogy végre valakinek elmesélhesse minden titkával együtt. Megígértem, hogy nem fogok hatalmas könyvkupacokat arrébb pakolni és túlzottan nem fogok elveszni a munkában se. Inkább csak nézelődni fogok és váltani párszót az alkalmazottakkal, hogy még inkább képbe kerüljek szükségük van-e valamire vagy történt-e valami azóta, hogy legutóbb beszéltünk.
Mosolyogva figyletem az embereket, amíg elértem az irodámba, hogy ott lepakoljam a táskámat és a kabátomat is, de a telefont most nem felejtettem ott. A farmerem zsebébe csúsztattam, de előtte még ellenőriztem, hogy nincs lenémítva, mivel a vőlegényem majd hívni fog, ha indul, hogy én is készülődjek, hogy utána elmenjünk anyához és elhozzuk tőle Atlast. Ma ő ment érte, hogy mi tudjuk intézni a dolgainkat és mivel még a járás nem ment tökéletes abban maradtunk, hogy ő besegít, amikor csak tud. Hálás voltam ezért és azért is, hogy nem volt túlzottan nagy „botrány” a múltkori szökésem miatt.
Lassan sétáltam körbe a boltban a mankó segítségével, miközben egy-egy könyvet visszaraktam a helyére, amit egy-egy vásárló csak úgy otthagyott, mert meggondolta magát és mégse vitte magával a könyvet. Hallgattam a beszélgetéseket, majd amikor Karen intett akkor elindultam felé. Elvettem tőle a ritkaságnak számító könyvet, amit valaki a pénztárnál hagyott még reggel, mert mégse vette meg. Lassú léptekkel indultam el a megfelelő polc felé, hogy visszarakjam a helyére, de még mielőtt felraktam volna a polcra belelapoztam. Nem csak külsőre, de az illata is elárulta, hogy igazi ritkaságról van szó. Általában emlékeztem arra, hogy honnan is kerül ide egy-egy ritkaságnak számító könyv, de nem tudtam volna megmondani, hogy mióta is vár arra ez a könyv, hogy végre valaki magával vigye, ő pedig elvarázsolhassa a történetével az arra érdemes közönséget.
Gondolataimból egy ismeretlen hang rántott ki, aminek köszönhetően kicsit össze is rezdültem és meglöktem a polcnak támasztott mankót is, ami hatalmas csattanással ért földet. Sietve pillantottam a nő felé, majd a kezemben lévő könyvre néztem.
- Ezt? Nem, csak visszahoztam a helyére, hátha valakinek inkább ez a kiadás kell, mintsem egy újabb és úgy tűnik, végre rámosolyog a szerencse és otthonra talál ő is. – hangom kedvesen csendült, majd felé nyújtottam a könyvet, amikor hozzátette azt is, hogy karácsonyi ajándéknak szánja.
- Igazán szerencsés az, aki ezt magáénak tudhatja. Ritkaság manapság, hogy még a régi fordítás és nyelvezet érdekel valakit, nem pedig az újabb. – bárki bármit is mondjon, nem mindig rajongtam egy-egy újabb kiadásért. Nem szerettem, amikor modernebbé tették a szöveget, vagy érthetőbbé, ahogy ők mondják. Ennél már csak az volt rosszabb, amikor emiatt a korhűségéből veszített egy-egy történet, mert nem elég modern, vagy bizonyos szavakat az emberek sértőnek találnak. Minden kornak megvolt a maga sötétsége, ez pedig szerintem el kellene tudni fogadni és a jelenben változtatni, nem a múlt történeteit átírni.
- Ha szeretné, akkor akár odavihetem a pénztárhoz is, ha esetleg még szeretne nézelődni, vagy csak emiatt jött? – kíváncsian fürkésztem a lányt. Barátságos mosolyt ott ült az arcomon, majd amikor egy vásárló felállította mankómat, akkor sietve köszöntem meg és újra neki támasztottam a polcnak, utána pedig visszafordultam a lányhoz. – Damla Medine vagyok, örülök a találkozásnak. – felé nyújtottam a kezemet, hogy kezet fogjunk. Mindig jó volt új arcokat megismerni. Azt mondják, hogy manapság nem divat olvasni, de ez nagyon nincs így. Szerintem az olvasás sose fog eltűnni, maximum csak az árak miatt tűnhet úgy, mintha egyre kevesebbet olvasnának az emberek. Amilyen árak kezdenek lenni, nem csoda hogy még az olvasni szeretők is megfontolják melyik vágyott könyvet is vegyék meg.