Vége a sulinak. Úgy értem a gimiknek. Ez megtölti az egyébként egyre forrósodó várost valamiféle fura élettel, az ő szabadságuk a mi kárhozatunk. Szeretnék néha visszaugrani vagy két évet, amikor tényleg totál mindegy volt, hogy mit művelek. Főleg nyáron, amikor még a suliban létezés terhe se nyomakodott a nyakamba. Most meg? Pff, ugyanolyan szaros hétköznapok vannak állandóan. Vagy melózom, vagy szabadnapos vagyok, hogy aztán mehessek melóba. Fos. Szinte érzem, hogy a szívemből kifelé kígyózik valamiféle vágy, egy elhatározás, hogy valamit csinálni akarok. Elutazni, lelépni, elfelejtődni, kikapcsolni..bármi. De az az igazság, hogy már a kurva Staten Island-re való átutazgatás is kirándulásnak minősül, ami nem gáz..csak szűk. Na meg egyedül ki a tökömnek van kedve bármit csinálni? Mármint ha srác lennék, csak leugranék az első szar helyre aminek elég elbaszottnak ítélem a nevét vagy a küllemét és aztán minden mindegy alapon feltalálnám magam valakikkel. Csajként viszont mindig ott lapul az a veszély, hogy ezt néhányan félreérthetik és kösz, de nincs kedvem igazából elszenvedni semmi erőszakosat. Talán ezért is veszem olyan rettentő szívesen ha a fiúk a közelben vannak. Mert még Dível is bármikor bárhol eljátszanám idegenek között, hogy köze van hozzám és mint olyan, nem vagyok senkinek felszedhető, pláne nem valami áporodott sörszagú tatának.
Kifricskázom a csikket az ablakon. Néha nem értem amúgy magam, Green felbukkanása viszont mosolyt csalt az arcomra. Valamiért tök hamar a szívembe lopta magát és amikor megjelenik, valahogy én feltöltekezem mint egy virág a napfénynél (a molylepke meg a lámpa nem pont ránk illő). Még akkor is, ha néha olyan nagyokat tud sóhajtozni valami számomra megmagyarázhatatlan érzelemtömeg alatt, hogy az én húrjaim is belesajdulnak, pedig amúgy kösz szépen jól vagyok, kiegyensúlyozott meg minden. Most is olyan különös sóhajjal lépett be az ajtón, de hát nem támadhatom le rögtön. Mindennek idő kell, meg ilyenek. Kigrasszálok a konyha felé, hogy becsórjak egy sört a hűtőből ami amúgy teljesen közös felségterület így hát úgy is veszem, hogy minden is közös ami benn van. Nem mintha ahhoz a doboz kajához amit valaki valamikor ott hagyott védőfelszerelés nélkül bárkinek javasolnám a hozzáérés, na de azt leszámítva. Viszont a kukában egy félig kutyarágta nagy papírdarab landol, ami biztos nem az én bűnöm, szóval kiveszem. Az írás, a szép betűk..hát nem olyan nehéz kitalálni, hogy mégis ki dobta most ezt ki. Nem kéne széthajtanom, de oly régóta szarok már arra, hogy amúgy mit nem szabad, hogy simán megnézem. "A szerelem bűn, egy édes méreg. Az elmémet rágja, akár egy féreg. Szívem bolond táncra kél, És máris mindentől fél." Pislogva nézem. Csak egy ideig. Szóval ezért a nagy sóhajok? Ezért ilyen fura mostanában a hölgyemény? Elmosolyodom. Hát, azt mondják a költők meg mindenki, hogy a szerelem valami klassz dolog ami kicsinál gyorsan ha nem vigyázol, mégis mindenki hajszolja egy életen keresztül. (Nem összekeverendő a kéjvággyal!) Leülök vele együtt a székre és alakoskodik a faszom elven az asztalon hagyom. - A konyhában vagyok Green! - szólok azért, hogy ha netán kimászna a mosdóból és nem találna a sajátomban. Csak ketten vagyunk, bár délután van. Beleiszok a sörbe és egyre az olvasott sorokon merengek. Na de ki a frászba szerelmes ez a lány? Ismerjük vajon? Vagyis jelenleg a fontosabb kérdés, hogy én ismerem-e? Ha bejön, felé fordítom a lapot az asztalon. - Ezt miért dobtad ki? - függesztem rá a tekintetem és most ugorjuk át szépen az olyan részleteket, hogy én minek turkálok a kukában, vagy minek olvastam el. Éppen lehetne ez a villanyszámlánk is. Éppen, de azért jobban aggódnék. - Sör a hűtőben. - gondolom valami rendes barátnő azt mondaná, hogy csinálok egy teát meg hozok sütit és fagyit, de hát ha erre vágyna, tán nem nálam ülne most.

Kezdjük ott amúgy, hogy úgy voltam vele 12 évesen, hogy az összes barátságom amúgy életem végéig fog tartani. Nem így lett, nyilván. Egyszerűen amikor elkezdtek nem passzolni akkor hiába a tonna pizsiparti meg egyéb, már nincs meg az összetartó erő. Úgy értem képzeljük el, hogy a régi BFF-em amolyan vezér hajrálány. Nem tudom, egyszerűen nem lelkesített be az, hogy tenyérnyi szoknyában óbégassak egy csapat hülyének, akikről még csak azt se tudom, hogy pontosan mit csinálnak a pályán. Szóval ja, nekem más kellett és azt meg is kaptam, de bevallom őszintén nem nagyon barátnőztem egy ideje. Úgy komolyan nem. Az egyetemen nem igazán számít a kérdéskör, hiába van lány szobatársad a koliban, legtöbbször csak vagytok, főleg egymástól távol. Úgyhogy mondjuk úgy, hogy merőben új még saját magamnak is az, hogy megkedveltem Greent. Más mint a többiek és már azzal is, hogy nem egy picsa, kivívta a rokonszenvem. Persze túlságosan sokat nem tudok az életéről, vagy épp a múltjáról. Legtöbbször...csak vagyunk, meg sodródunk. De ha bármilyen nőneműt kijelölnék a brancsból, asszem ő lenne az. És különösebb ok sem kell hozzá.
Ezért nem is érzem faszságnak azt sem, hogy csak random átjön hozzám és elvagyunk. Persze nem egymás körmeit lakkozzuk meg nem parádézunk kurvás ruhákban a tükör előtt, bár ki tudja, van az a mennyiségű pia, ami után még ezt is röhögve bevállalnám. Viszont ez a vers ez fura, mármint nem kell ahhoz el is végezni az irodalom szakot az egyetemen, hogy láss némi lírai én gondolatmenetet benne és ez alapján bizony egy mosollyal nyugtázom le, hogy a zöldhajú lányom bizony valakivel kapcsolatban nagyon is rózsaszínben látja azt a világot.
Kibontom a sörömet és rágyújtok a konyhaasztalnál, ez amúgy kényelmes, mert a székek amiket összeszedtünk ide, még nekem is jók, pedig a legtöbb helyen úgy érzem magam mint valami óriás, aki rossz helyre keveredett. Jó hát nem tehetek mondjuk arról, hogy csaj létemre nem vagyok 160 centis cukibonbon. Ez van..akinek nem tetszik, az igazából kinyalhatja a fenekem. Megvizsgálgatom a körmeimet (amiket én lakkoztam ki) és egyszeriben azért kezdek imádkozni, hogy tényleg legyen szerelmes. Csak egy kicsit, hogy meséljen az egészről, hogyan éli meg. Folyamat ilyenekről kellett volna esszéket írogatni, hogy miként válunk eggyé a lírai én szavaival, de hát én más nyelvet beszéltem már ősszel is, mint a többiek.
- Anyukádnak. - vonom fel a szemöldököm, mert igazából most sajnálkozhatnánk egy kört azon, hogy nem él az édesanyja, pedig egy 16 éves lánynak szüksége lenne rá, de igazából egy 40 évesnek is és az élet tökre egy szar, amiért elvette tőle ezt, de attól még az irodalmi vénás szimatom hazugságot lelt. - Green, legalább ne vetíts! - nézek rá komolyan. Jó nyilván nem kell róla tűpontossággal beszámolni, de ha már úgy esett, hogy itt ücsörgünk csak mi ketten a fiúk fülei meg hülyeségei nélkül, akkor legalább játsszunk nyílt lapokkal vagy mi. Ez egy film klisés mondat, vagy lányregényes, de mindegy. - A szerelem bűn, egy édes méreg? - olvasom fel neki, persze nyilván ugyanúgy ahogy bármelyik művész aki még szárnybontogatónak tekinthető bizonyára zavarja, ha hallja a saját sorait, de na. Mint mondtam ketten vagyunk. - Nem kell ahhoz három diploma, hogy meglássam miről szól. Szóval mesélj! - tolok elé is egy poharat, a piát, meg a vizet tudja igazából, hogy hol találja, kajára meg nálunk nem nagyon kell számítani, szóval hmm. Nekem vigyáz az életmód a nemlétező topmodell vonalaimra is, haha. - Tehát félsz..kimondani..vagy beismerni? - és itt ismét nem én kérdezek, hanem ő írta le. - Ne már, millióan hajszolják azt, hogy egyszer érezhessék te meg letagadnád? Hát megfosztanál a beszámolódtól? - rámosolygok miután bevágok egy teátrálisan sírós arcot, de az az igazság, hogy szívesen meghallgatnám. Már amennyiben nem kezd el nekem tovább hazudozni az anyukájáról vagy a globális felmelegedésről vagy a tudom is miről. Nem is tudom amúgy ha ő kezdene kérdezgetni én mit mondanék, dee szerencsére nem én dobtam ki ilyen verset, úgyhogy engem nem kell boncolgatni.