❝ In all kinds of relationships, when a bond is broken; things will never be the same and their place in your life will never be as it used to before; and then it won't matter how much love you carry for them or how hard you try to fix it...

Eddie & Wyatt

„Elhinnéd, ha csak mondanám?”
Ujjaim a tarkómon meredező hajszálakat borzolják, ahogy meghajlott derékkal előre dőlve az asztal szélére könyöklök. Szemöldökömet kíváncsian emelem rá, úgy figyelem az arcát, fogódzót keresve a vonásaiban, mi lehet erre a jó válasz? Van egyáltalán? Olyan, ami nem csak egy újabb lapáttal merít az amúgy is láthatatlan mélységekbe vájt árokból, biztosan nem… „Mit vársz?”, lemondón, némán közvetítik szemeim a gondolat síkján megőrzött, a fejemben igencsak indulatosan visszhangzó faggatást. Előnyünkre válhatna, ha efféle konkrétumok felé hajtanánk a kilátástalan beszélgetést, de hiába, ha egyértelműen tudom: nem hiszek neki. Akár fájdalmas is lehetne a felismerés, ám fájdalmasabb ennél, hogy nem érzek egy szemernyi megbánást se, amiért kimondva-kimondatlanul eltaszítom magamtól a bizonyítás lehetőségével... A kérdése nyomán támadt szkepticizmus elfedhetetlen barázdákat váj a homlokomra, szemeim köré, és ami számomra is meglepő, nem pusztán futólag hagyom átsuhanni az arcomon a nyilvánvaló kétkedést; nem akarom, hogy akár egy pillanatig is reméljen.
– Miért? – leeresztem a kezem, idegesen gabalyítom egymásba az ujjaimat a kézfejemet dörzsölve a hüvelykemmel. – A tetteid olyan meggyőzőek lesznek? – kétkedő, a hangom zavart élén némileg enyhíteni igyekvő mosollyal nézek újfent rá. Nem fogjuk egymás szavába vágva győzködni a másikat, hogy Eddie büszkélkedhetett-e valaha rétori kvalitásokkal vagy sem, hisz úgy gondolom, mindketten tudjuk – én viszont vele ellentétben azt is vitatom, hogy a tettei mennyire szolgálják a sikerét. Mindenesetre megvárom...
Az udvariasan kijelölt határvonal felém eső oldalára húzódok vissza, remélve, hogy ha biztonságos távolságba bár nem kerülhetek, felszínes témák mögé bújva legalább nem leszek minden igyekezetemmel azon, hogy a törekvéseit elsöpörve átgondolatlan, légből kapott megjegyzésekkel bántsam. Mint ahogy annak idején ő is tette…
– Szóval színes virágokra cserélted a térdig érő füvet, a mindenhol elburjánzott gyermekláncfüvet és az ilyen-olyan gazokat? – mondhatnánk, hogy ugratom, ha lennénk olyan kapcsolatban, hogy ezt direkte módon meg merjem tenni; így csak szegényes mosollyal, kérdőn biccentek. Bár srác korunkban éles kritikával, és annál is szenvedélyesebb gyűlölettel voltam felé, ha visszagondolok, végtére is szerettem a ranchot; nekem mégse jelentett soha annyit, mint neki. Egyikünkek se. Macera volt, sok energiát, és annál is több időt rabolt – minél idősebbek lettünk, egyre sokasodtak a ránk váró elintéznivalók, hogy végül, míg apa kiitta a családot a sose volt vagyonából, mindent mi csináljunk meg a birtok körül. A feladatok le- és kiosztva várták, hogy lepattanjunk, fáradtsági szinttől függően ledőljünk a sulibuszról. Talán – igaz, lehet sokat mondok – annyit engedett a sürgető kényszer, hogy behabzsoljuk az ebédet, és az ütött-kopott mindennapi göncünket egy még viseltesebb munkaruhára cseréljük. A kortársaink többségének persze nem voltak ilyen gondjaik… ők edzésekre jártak, különböző szakkörökre és foglalkozásokra. Tanulócsoportokat alakítottak, a barátaikkal voltak, mert nekik, ugyebár, voltak. Minket, Leneghan fiukat apánk jogán a legismertebb kölykökként tartottak számon szerte Shelbyville-ben, mégse ismert minket senki úgy igazán. A kirakatba állított tökéletes mintapéldányoknak, ha veszik a fáradtságot, hogy közelebbről megnézzék, látták volna, hogy igencsak hamis a mosolyuk…
– Brooklyn – amilyen sietve bököm magam elé, annál többet tűnődök, hogy folytassam –, Bay Ridge és Dyker Heights vonzáskörzete – mintha áramot vezettek volna a székembe, feszülten fészkelődök ültömben, úgy kerülve, hogy ránézzek, mintha az életem múlna rajta. A legjobb hazugság ismérve: ne ragozd túl. – Nem a roppant szépségéről híres környék, de ár-érték arányban korrekt és ha nem is jó fekvésű, legalább lakható. Továbbra se fizetik agyon a szövetségi ügynököket, hogy futná jobbra, cserébe dolgozunk annyit, hogy ne is legyen alkalmunk azzal foglalkozni, milyen helyen élünk – prüszkölöm nevetésszerű horkanással, mindvégig ügyelve a szükségszerű általánosításra, mert ha nem is úgy többesszám, ahogy egyébiránt kellene lennie, legalább nem csak magamról diskurálok. Tartom, hogy van, amiről nem kell tudnia; úgy nagy általánosságban semmiről, ami az elmúlt két évben történt. A meghunyászkodó, bűnbánó szerepe egyáltalán nem elég hiteles ahhoz, hogy a felszínnél többet akarjak mutatni neki. A válságba jutott házasságom még mindig hathat úgy, mint egy tálcán kínált elégtétel, én pedig nem adnám meg neki ezt az élvezetet.
Mélyen hümmögve lassan bólintok. Vágyálomnak tulajdonképpen nem utolsó, de… nos, igen. Kivárok, sóhajtva kerekítek egy lagymatag görbét ajkaimra. Bár tudnék támogató testvére lenni. Bár megérdemelné, hogy az legyek…
– Akkor a Midwest-Western államok egyike lenne a legtanácsosabb – az asztal felett fordul felé a csuklóm, kérdőn húzom a szemöldököm –, bár gondolom te is erre gondoltál. Montana, Wyoming, Nebraska… Vagy akár délen Texas, talán még mindig ott a legolcsóbbak a földek – hátam a szék támlájának vetem, belenyikordul a hirtelen lendülettől a faanyag. Valahová a nyakam és a vállam találkozásába kapaszkodom, úgy tanulmányozom az arcát kutatva a valós, őszinte elhatározás nyomait… – De ehhez jócskán kell alaptőke. Ahhoz is, hogy egyáltalán megvedd, és akkor még nem csináltál vele semmit. Ha jól fizető munkád is van, az önerőből nem, hogy évek, évtizedek… – arcomat torzítja a kétkedés, a szám szélét nedvesítem, mielőtt befordítva rá harapnék. Vajon, ha önerő, ha nem, mennyire lehet majd tiszta az a pénz?... – Bár nyilván megvan hozzá a terved. Már amennyiben az, hogy megtartsd a farmot otthon, nem opció – vetem fel körültekintően. Csak puhatolózom, mondhatnám, de a szembesítő, a szükségesnél pont egy hajszállal jobban tagolt hanglejtés elárul engem, és az általam legjobbnak gondolt lehetőséget. Túladhatnánk rajta, kezdetnek nem is lenne rossz a rá eső egyharmad, de vajon megérné? Mind tudjuk, hogy jelen állapotában egy pénznyelő – és Spencie részének túlnyomó hányadát fizetve az én pénzemet nyeli a leginkább –, de ha a piacon kívánatossá akarnánk tenni, a renoválásra fordított összeggel közel nullára jönnénk ki. Nem könnyebb már akkor megőrizni, mintsem, hogy újba invesztáljon?
De persze nem erőltetem. Talán még szabadkozó is, ahogy elfordítom róla, és a széles ablakon keresztül az utcafrontra vezetem a tekintetem. A családunk, mint ahogy Eddie azt újból igazolja, nem szereti a legegyszerűbb, se a leginkább kézenfekvő megoldásokat. Visszatekintve, mikor Philly-be költöztem, a helyzet – hogy finoman fogalmazzak – kilátástalan volt. Szemernyi esélyem nem volt rá, hogy működjön; és mégis. Később, mikor Spencie a fejébe vette, hogy meglépi a lehetetlent, és nem adott alább New Yorknál, nem csak, hogy kétkedtem, rettegtem. A nagyvároshoz való alkalmazkodása csupán egy volt a számos aggályom közül. Legjobban, mint mindig, a pénz miatt nyugtalankodtam, de valahogy kijöttünk, és kijövünk belőle. A nagy számok törvénye alapján, be kell látni, még Eddie-nek is sikerülhet. Előbb vagy utóbb...
– Tényleg? – a vártnál lendületesebben kapom felé a fejem. Hajvonalam alá költözött szemöldökömet visszatornászom a helyére, hümmögök, egyenest a sebtében a szám elé kapott kávéspohárba. Állkapcsom idegesen feszül, végig futtatva nyelvemet a fogsorom belső felén az arcomra erőszakolok egy mosolyt. Nem eresztem lejjebb a vállam vonalánál a kezemet, fellögybölöm a fekete italt az üveg falára, elnézve a közepében formálódó örvényt. Ez, amikor kérdeztem, tud-e valami izgalmasat, biztos nem jutott a kisöcsénk eszébe… – Nos – nyugtalanul tisztítok a torkomon, frusztrált muszáj-mosollyal koppan a pohár az asztalon –, akkor legalább tudott segíteni a lakás- és munkakereséssel – komoran bólintok. Nem kell mindenről tudnom, tény – de az, hogy ez pont olyasvalami, amiről ennél némileg hamarabb akartam volna értesülni, úgyszintén. Mi okozta vajon a hírzárlatot? Ha nem találkozik Jennel, Spencer vajon meddig vár, hogy szembesítse egyikünket-másikunkat, hogy egyébként itt az egész családi kollektíva?
– Egyelőre igen – vicces, hogy tulajdonképpen sose volt ez a cél. – Aztán majd kiderül. Igazából nem lehet tudni. Ez az áthelyezés is váratlanul jött, de jó lehetőségnek ígérkezett, úgyhogy nem utasítottam el – nem utasíthattam el, így szólna helyesen, de miután azzal zárulna, hogy „mert a pszichiáterem erősen ajánlja a kezelés folytatását”, megtartom az őszinteséget. New York nekem se álmaim netovábbja, nem olyasféle hely, ahol megöregednék, ahol szívesen tölteném a nyugdíjas éveimet – jussak el előbb odáig –, de a komfort értelmében számon tartott szükségleteim drasztikusan mélyet zuhantak ahhoz, hogy ne legyen rá rossz szavam. Amíg pedig az egyetlen, akiért a sarkvidéki olvadozó jégsapkák egyikén is letelepednék, itt van, megkockáztatom, hogy még szeretem is…
Nyelvem a szám belső felén szánt végig, elgondolkodva emelt szemöldökkel billentem meg a fejem, és húzom a füleim felé a vállam. Felborzolom a fejem búbján a hajam, hogy utána elmélázva valahová a levegőbe ficcenjen a kezem, leginkább egy egyezményes „nem tudom”-ot sejtetve vele. Van. Főleg, ha egy ügyben a védtelen áldozatok számát a saját barátunk gyarapítja… A figyelmetlenség, a felelőtlenség, a fásult rutin és az önzés vérrel fizetett ára.
– Az emberek mindenhol ugyanolyan kegyetlenek – ingatom meg a fejem. Próbálkozhatunk, hátha egyszer elhisszük, hogy a munkánkkal a védteleneket segítjük, de a valóság, hogy amíg ezzel foglalkozunk, a polgárok biztonságának kontójára írhatjuk, hogy sose maradunk állás nélkül – nem tudunk mindenki mellett ott állni, minden esetben igazságot szolgáltatni. Valójában a legtöbben nem… Nem oldunk meg ügyeket huszonnégy óra alatt, hiába azt várnák tőlünk a krimi sorozatok mintájára. Sokszor a huszonnégy hét is kevés egy-egy valahová vezető fejleményhez, és hamarabb függesztik fel az eljárást, minthogy az esküdtek elé tudnánk állítani a vélt, jobb esetben a valós tettest.
Ültömben kiegyenesedek, a bokáimat kulcsolva húzom a lábaimat magam alá, az asztal felé billenve általa. A kiivott kávéspoharat váltva húzom magam elé a vízzel teli üveget, lekötve az töretlen babrálással a figyelmem.
– És mondd, mi… – a fa lapra fordítom a kézfejeimet értetlenségem jeleként, gyűrött arccal vezetem rá felindult kékjeimet. – Mi történt? Mi változott azóta? – valami azt súgja, nem szükséges konkretizálnom, mire gondolok…

Nem haragszik, legalábbis ezt mondja, ennél mégis többre lenne szükségem, hogy el is higgyem neki, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a hangjának némileg dacosra sikerült élét – vagy lehet csak magamat veszem példának, tudva, hogy engem zavarna, ha a szavahihetőségemet vonnák kérdőre? Biztosan; Eddie mindig más volt, erre alkalomadtán -és szerencsénkre, vagy éppen sajnos, ki miként éli meg, ritkán adatik alkalom- emlékeztetnem kell magamat. Csendben figyelem, az arcának rezdüléseiben keresem a fogódzóját annak a mankónak, amit a tónusával már a kezembe adott, mégis elengedem. Elfogadóan, hűvös kimértséggel bólintok. A célunk eléréséért muszáj vagyok a toleranciára hagyatkozni, még ha vele szemben nehezemre is esik elfogadónak és nyugodtnak mutatkozni, de voltaképpen mi is lenne a cél? Közös-e az egyáltalán annyira, hogy a miénkének tudjam hívni, vagy, mint mindig, később majd kiderül, hogy Eddie vasakarattal, kemény szavakkal és vitatható tettekkel akar ellenem fellépni? Nem, mintha akadna még rajtam olyan felület, amit ne támadtak volna már korábban – vagy ő, vagy bárki más… esetleg én magam.
Szeretnék megbízni benne, hogy ne szeretnék? Nem megkérdőjelezni, nem megvétózni, egyszerűen csak elhinni, hogy a magába szakadt megjelenése nem színjáték, hanem segélykiáltás, mégis… Engem tölt el a legnagyobb dühhel, hogy érzem, képtelen vagyok rá. Új esélyek elé állíthatnám nem csak őt, magamat is, hogy talán most sikerüljön azzá lennem, akire ténylegesen szüksége van -ha épp arra vágyik, hogy valaki meghallgassa, akkor az-, de hogyan tehetném, amikor a múltban nem csak a tetteim, hanem a személyem iránt táplált ellenszenvéből fakadó, epésen fanyar sértettség beárnyékol minden belém szorult emberséget?
Magasba ugrik a szemöldököm, nem változtatva a pillantásom sürgetésén, míg meg nem kapom a befejezést. Benedvesítem ajkaimat, hogy marasztaljam egy gondolat erejéig a túl hevesnek ítélt választ.
- Ötletem is lenne rá, hol… - nem mondok többet, mégis sokat sejtetően fúrom tekintetemet az övébe -ha hagyja-, remélve, hogy ezzel elindíthatom a megvilágosodás útján. Nem jelenthetem ki konkrétan, hogy a bocsánatkérésére várok, arra, hogy lássam, ténylegesen megbánást mutat, még akkor se, hogyha történetesen így van… leegyszerűsítené a kommunikációt a nélkülözhetetlennek tűnő ködösítés helyett, ha nyílt lapokkal játszanánk, de újfent visszavonulót fúj a tapintat. Elengedhetném, hisz régen volt, legyinthetnék, mert bár szükségtelen mennyiségű bosszúságot okozott, Jen mindennél jobban igyekezett, és sikerrel is járt, hogy eloszlassa a váratlan feszültséget, azon az estén mégse csupán a felhőtlen öröm leigázását kísérelte meg – abban, hogy az -akkor úgy éreztem- rendeződő, boldog életemet és személyemet meghazudtolta, hogy újfent kénytelen voltam kétségbe vonni mindazt, ami voltam, és amivé lettem, hogy talán visszafordíthatatlanul elmérgesítette kettőnk közt az eleve bizonytalan lábakon álló kapcsolatot, sikerrel járt. A lagymatag önértékelésem képes lenne visszautasítani, ha a szorongásom nem raktározta, és nagyította volna fel, amit akkor a fejemre olvasott…
Váratlan lendülettel rohamoznak meg a kéretlenül feltörő emlékek, muszáj vagyok a tudatosan elnyújtott hallgatással, majd az idő közben megérkező kávéval lefojtani őket, mielőtt újult erővel hangolnának ellene. Félő, hogy ha hagynám, hogy elhatalmasodjanak, postafordultával távoznék… Miatta, nem magam miatt vagyok itt; bármikor dönthetek úgy, hogy itt hagyom… azt azonban a lelkiismeretem szenvedné el, tudva, hogy ezúttal egy életre szólna.
- Egyébként nem borzasztó… persze meg se közelíti a hozzá fűzött reményeket, azt meg végképp nem, hogy a „világ legjobb városa” lenne – megeresztve egy halvány mosolyt rántok a vállamon -, de sok múlik azon is, merre mozog nap mint nap az ember. Hol sikerült lakást fogni? – értelemszerűen több olyan negyede akad New Yorknak, amit okkal lehet „betondzsungelként” aposztrofálni, de szép számmal akadnak, amik „természetközelibbek”, igaz, nem feltétlen a mi pénztárcánknak kedvező áron. Ha tudnám, hogy sikerült kifognia egyet a külvárosi szomszédságokból, nem esne nehezemre elképzelni Eddie-t itt, de miután soha nem a kimagaslóan jó anyagi helyzetünkről voltunk híresek… cáfoljon rám, de valószínűbb az enyémhez hasonló, lakótelepi ingatlan.
Mindentudó biccentéssel, futólag „o”-ra formálódó ajkakkal nyugtázom a megejtett félinformációt, de nem zaklatom afelől további kérdésekkel. Ha ennél részletesebben akarna értekezni róla, bizonyára másképp fogalmaz – na meg én se feltétlen vagyok biztos benne, hogy ennél mélyebben érdekelnének a szívügyei. Vagy bármilyen más ügyei…
- Hm… - kíváncsian megemelkedő szemöldökeim alól nézek rá, a továbbiak előtt váratva, míg kortyolok a kávéból. – És mik a… terveid? Miután sikerül összekapnod magad – ha egy pillanatig rosszul is érzem magam a szkeptikus szünetért, amit megejtek a kérdésben, nem tudok tenni ellene. Sose tűnt úgy, hogy Eddie-nek valóban volnának tervei az életére nézve, inkább ad hoc jelleggel sodródott az árral, megbékélve azzal, ami éppen történik. Vagy mindvégig én ismertem félre… esetleg nekem nem kötötte az orromra, és őszintén, nem lennék meglepve, ha így lenne. Kinőve a kölcsönös egymástól függésből nekem se vált fontossá, hogy naprakész információkat osszak meg vele a jövőmre való tekintettel.
Leeresztem a vállaimat – fel se tűnt, hogy szinte mindvégig kellemetlen görcsbe feszülve a magasba húzva tartottam őket. Az egyik legegyértelműbb külső megnyilvánulása a belső feszültségnek…
- Több mint húsz éve élek nagyobb városokban. Ott volt Philly, Sacramento, Chicago… - a teljesség igénye nélkül. Mély levegőt nyelve ejtem le a szemem az asztalra, leheletnyit biccentve oldalra a fejemet, pont olyan tűnődéssel, mintha nem tudnám, mit vállaljak és mit ne – talán, mert valóban így van… - Tizenkilenc évesen, teljesen egyedül otthonról Philadelphiába költözni piszok nehéz volt – nagyot nyelek, megemelve a szememet rá sandítok, teret engedve bárminemű reakciónak. „Senki nem kért, hogy menj oda…” – Másfél éve New Yorkban… már nem tudok olyat látni, amihez ne lett volna már szerencsém – ami nem feltétlen jelenti azt, hogy megszoktam, inkább már meguntam rácsodálkozni bármire is. Csőlátás-szerűen, begyakorolt útvonalon közlekedve, ütemezett menetrend szerint élem az életemet, nincs semmi, ami meghökkentő lehetne benne.
- Pedig érdemes jóban lenni vele – elnyújtózok a poharamért, ám ahelyett, hogy megemelném, játszadozni kezdek vele – ujjaim a vékony falán dobognak, körbe forgatom, alá tűröm a szalvétát, nézve, hogy issza fel a kicsapódott párát. Kényszercselekvések… - Ez nem Shelbyville, ahol becélzod a templomot vagy a városházát, és rögtön tudod, merre vagy arccal előre – mosolygok; nem, mintha mi, tősgyökeresek valaha is rá lettünk volna szorulva az efféle praktikákra. A mai napig, hiába, hogy csak nagyon ritkán fordulok meg arrafelé, akkor is csak azért, hogy meglátogassam anyát -a legutóbbi vizitemnek pedig már, szégyenszemre, több éve; ha jól számolok, az esküvő előtt jártam nála utoljára…-, csukott szemmel is végig tudnék menni az utcáin, pontosan tudva, merre is járok éppen. Eddie-ről aztán nem is beszélve.
- És… - kényszeredetten köszörülöm meg a torkom -, Spencerrel találkoztál, mióta itt vagy? – minden bizonnyal igen. Ha velem is akart, épp vele ne tette volna? – Mikor is érkeztél pontosan?

Hányszor szerettem volna, hogy anya kérése ne csak üres vágyálomként keringjen a fejünk felett; „Ha már nem áll mellettetek senki, egymásért mindig legyetek ott! Ezt teszik a testvérek.” És mi, akkor, tulajdonképpen ott is voltunk… Emlékszem az ajtócsapódásra, apa visszhangokat verő lépteire, ahogy egyre csak távolodtak a folyosón. Néhányszor egyértelműen könyékkel vette le a falat, hogy dülöngélve azzal állítsa irányba magát -még a helyük is meglátszott, ott éktelenkednek mind a mai napig. Mégis az elfojtott sírások hüppögő hangjai a legelevenebb foszlányok mind közül… az éjjelilámpa félhomályában ki-ki a saját ágyán kétrét görnyedve próbálta feldolgozni, most éppen miért?... Voltak esték, amiket összekucorodva vészeltünk át, egymást a csendünkkel, a puszta jelenlétünkkel támogatva gyógyultunk -kezdetben csak Eddie és én. Spencer évek múltán került harmadikként a szobánkba. Eddie akkor már nagy volt, nem kért az efféle szükségtelen közelségből; már csak Spence-t karoltam át mindenféle kitalált történetekkel traktálva, míg egy dallamos nevetés el nem hagyta a száját, vagy el nem nyomta az álom. Terelni akartam a figyelmét, pozitív élménnyel ellensúlyozni a méltatlanul kapott szenvedést, míg nekem is égett minden porcikám apa ütlegeinek helyén… Ha láttam is, hogy már rég elaludt, akkor se hagytam abba. Tudtam, hogy az időközben közelebb lopódzott Eddie még figyel, mindig a számára komfortos távolságon belül. Sose firtattam, hogy jöjjön közelebb. Ahogy neki kényelmes volt...
Most, hogy idegenül, minél távolabb a bizalmas közelségtől nyújtom felé a kezem, a saját kényelmemet tartom szem előtt. Nincs okom ennél közelebb engedni… nem merem, vagy nem akarom ennél közelebb engedni? Sose hasonlítottunk, nem volt bennünk közös tulajdonság, amivel a kölcsönös megértés szintjére tudtuk volna juttatni egymást és magunkat. Nyilván, ha nagyon akartunk, találtunk volna, de könnyebb volt elutasítani, mint teperni -most is: könnyebb elutasítanom, semmint, hogy elhiggyem, tiszta szándékok vezérlik. Sokunknak van szegénységi bizonyítványa; ez az enyém.
Egymásba font ujjaimat, ahogy a rendelést felvevő pincérlány távozik, az ölembe ejtem. Elnézem egy ideig, hogy dörgölik egymást, hogyan fordul be a jobb kezem hüvelykujja a tenyereim alá, hogy a fölé csúszott középsővel ütemesen pörgessék a gyűrűmet. Megszokás… lelkiismeret… ki minek nevezi. Akkor se hagyom abba, mikor erőt véve magamon, rezignáltan elpihegett sóhajjal megyek elébe a szemkontaktusnak.
- Ne haragudj, amiért nem éreztem éppen – orromat húzva szipogok egyet, sietősen megrántom a vállamat -, hitelesnek – arcom homlokegyenest mond ellent a szavaimnak; nyegle félgörbével ajkaimon szembesítem, ridegen, kimérten. Talán egy kicsit szabadkozok, mert nem akarok túlzottan tapintatlan lenni; talán azt remélem, megérti, hogy miért érzek így. Hogy nem fogjuk a hülyéjét járatni egymással a szükségesnél tovább. – Aha… - elnyújtom, kettőnk közé eresztem a tekintetem. A szalvétatartóra, a szezonális mézeskalácsos lattét és borsmenta-kávét hirdető reklámfotókra, az asztal éléről némileg lelógó itallapra. Visszafojtok egy szusszanásnyi, dölyfös nevetést, helyette a szám másik sarka is megkapja a kellemetlen mosolyom eddig elmaradozott felét. Halkan csikorog a székem a padlón, ahogy hátrébb tolom magam, hogy anélkül tudjam keresztbe tenni a lábam, hogy a térdemet belevágnám az asztal aljába. Mellkasom elé húzott bal karomra könyökölök fel, ujjaim az államat, kiszáradt szám felcserepesedett bőrét simítják -elzárkózok, bár nem, mintha eddig annyira megnyíltam volna előtte…
Megvonaglik szemöldököm vonala, futó pillantást ejtek felé, de nem eresztem le a kezem takarását, se nem adok ennél több reakciót, mindaddig míg folytatására hitetlen vigyorral, fejcsóválva vagyok kénytelen elfordulni tőle. Hogy jól vagyok-e?... Sose voltam jól, de korábban se érdekelte… én, ahogy voltam, nem érdekeltem soha, de nem zavart. Őt se zavarta, hogy tévképzetekkel ruházott fel, hogy olyan tulajdonságaimnak, szerepeimnek lett az irigye, amire ő vágyott, én pedig majd belerokkantam.
- Szubjektív, hogy kinek mi a jó – és ezzel máris többet árultam el, mint kellett volna; sietve folytatom. – Miért lett ez most olyan fontos neked? – talán a családegyesítési projekttel egy kicsit megkéstünk, nem? A legnagyobb problémánk, hogy senki nem volt, aki megmutatta volna nekünk, hogy kell működnie egy családnak… hogy mi az, hogy szeretni valakit, és legfőképp, milyen szeretve lenni. Már azelőtt elvesztünk az élet labirintusában, hogy felfoghattuk volna, miféle útvesztő áll előttünk; úgy löktek ki minket a nagyvilágba, hogy az abban való tájékozódáshoz szükséges térképet elfelejtették a kezünkbe adni. Vagy talán össze is tépték azt a szemünk láttára… Támogatva egymást talán sikerülhetett volna, mégis, két idegen vagyunk, akiket kizárólag a közös trauma köt össze. Ez minden, csak nem család…
Elnéz – kényelmetlenül érzi magát, elrejti a valódi érzéseit; maszatol az ujjaival – feszült, ideges; beesnek a vállai – szorong, bizalmatlan; előre dől – a proxemika szerint valahol a személyes- és a társadalmi vagy szociális tér határküszöbén állhatunk, de tegyük hozzá, itt van közöttünk az asztal. Ha nem lenne, valószínűleg hátra dőlne, még ezt a körülbelül másfél méter különbséget se kockáztatva meg. Nagyobb a biztonság így, hogy van, mi elválasszon minket, és ami azt illeti, én is így érzem… Csendben figyelem, hagyom, hogy az erőtlen, félbeszakadt mondata belevesszen a nevetések, halk, duruzsoló beszélgetések, a kávéfőzők pöfögésének és a bögrecsilingelések háttérzajába. A mellénk érkező felszolgáló már-már illetlen jókedvvel lép a zavarosan vibráló feszültségbe -végig nézem, ahogy az asztalra halmozza a rendelést, udvarias mosollyal köszönöm meg, és fonom az ujjaimat a fekete itallal teli üvegpohár köré. Lassan kortyolok belőle, pereme felett Eddie-t nézem. Mit mondhatnék?...
- Érdekes itt látni. Nem hittem, hogy valaha is érdekelni fog a „nagyvárosi élet” – ajkaimról lenyalva a rajtuk maradt fanyar kávéízt helyezem vissza a bambusztálcára a poharat. Finoman rámosolygok, ujjaim mégis idegesen dobolnak tovább az üvegen -mielőtt az ő komfortjáról gondoskodnék -mert ha látja, ha nem, ez a cél-, lehet nem ártana a magamét is rendezni, nem? – Mármint… te azért lényegesen jobban szeretted a ranch előnyeit, mint szerintem bármelyikünk. Ez meg… - mutatóujjam az italomról az ablak felé integet; és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Brooklyn, különösen ezek a félreeső kisutcák, még mindig nem egy Manhattan -, arra hasonlít a legkevésbé. Hogy tudod felvenni vele a lépést? – kérdezem óvatos érdeklődéssel. Muszáj vagyok visszavenni az indulatból, amivel érkeztem, hiába, hogy nem gondoltam, valaha is épp Eddie körül kell majd ennyire körültekintőnek lennem.

Fázósan húzom össze magam előtt a fekete szövetkabátot, ahogy sietve kitolom az épület üvegajtaját. Hiába a nyakam köré tekert sál, ösztönösen szalad a fülem mellé a vállam, ahogy az állott levegőjű hallból a szeles járdára lépek. A rövid chicagói időszakot leszámítva minden városban, ahol laktam, így beleértve Shelbyville-t, Philadelphiát, Quanticot és Sacramentot, még az évnek ebben az időszakában is jócskán tizenöt fok körül járt a hőmérséklet -most pedig, bár a mínuszok csak reggel és este repkednek, a nap közbeni négy fok se esik jobban. A körülöttem igyekvők mintha meg se éreznék az erőszakkal az arcunkba furakodó, csípős hideget, a nem tősgyökeres New York-iaknak tanulhatatlan módszerességgel szlalomoznak a telefonjaikat nyomkodva úgy, hogy az már rejtély, hogy nem botolnak egymásba, buknak fel a járdaegyenletlenségekben, vagy bármely útjukat álló standosban, postaládában, esetleg forgalomirányító lámpában. Ha tehetném, kerülném a mindennapi forgatagot -és valóban mindennapi, mert, bár szeretnénk, ha csak a hétköznapok jelentenének ekkora túlzsúfoltságot, a szombat talán még rosszabb, mint egy átlag munkanap. Kényelmesebb volna, ha a jobb időket is megélt autóm velem együtt élvezhetné a haza- és munkába jutás örömeit, de pénz kérdésben abszolút a tömegközlekedés mellett szól, hogy a bérlet még mindig olcsóbb, mint a benzin, így most is, mint bármikor máskor, többed magammal fordulok a közeli metrólejáró felé.
Épp csak felugrok a bent álló szerelvényre a sarkam mögött már csapódik is be az ajtaja. Fogaimmal csípem össze a jobb kezemen lévő kesztyű anyagát annak középső ujjánál, és telefonra cserélem a kabátom zsebében. Feloldom, megnyitva az üzeneteket egy ideig Eddie nevét vizslatom… ha pár megállóval tovább megyek, mint ahol a megbeszélt kávézóhoz való eljutáshoz kéne leszállnom, igazából könnyen hazajuthatnék. Megírhatnám, hogy közbe jött valami -nálunk annyira nem is meglepő talán meg is értené; bár… -, és dátumozzuk át, majd, mint ahogy az lenni szokott, mindketten megfeledkeznénk róla, mintegy néma egyetértésben konstatálva, hogy nem kell nekünk ezt tennünk. Mert egyébként tényleg nem kell… A „Szöveges üzenet” buborékban villogó kurzorra nyomok, és pötyögni kezdek. Mély sóhajjal nyomok a küldésre.
„Kések.”
Persze ez se „véletlen” vagy „így alakult”, de számára a miértek aligha számítanak; valószínűleg közönyösen lekezelné egy „oké”-val. Amennyire tudtam, márpedig nem esett nehezemre, halogattam az indulást -hirtelen semmi se várhatott hétfőig, amit az asztalomon találtam, még az se, ami már hetek óta pihent a sarokban, várva a megfelelő alkalmat. Most volt itt a megfelelő alkalom…
Minden, egyre csak közelítő metrómegállóval vadabbul kering a mellkasomban a kellemetlen, szorító érzés, mígnem a vontatott ütemű séta az, ami némileg segíteni tud -nem sokban, de a semminél több. A valaminél lényegesen kevesebb… Ő persze könnyeden dobálózott üzenetekkel, pont, mintha mi se történt volna, mintha mindig így működött volna kettőnk között: fesztelenül, rosszallás nélkül. Más nem is jut eszembe, minthogy hasonló érdektelenséggel ül az asztalnál az óráját nézve, a nyálán nyammogva várva, hogy mikor futok be, hogy elbeszélgessünk, nos… bármiről, amiről az átlag fivérek beszélgetni szoktak. Kár, hogy sose voltunk azok -szinte tökéletes reciprokai vagyunk mi egymásnak, békíthetetlen ellentétekkel. Mert azok… annak érzem. Két év nem sok idő, mégis nagyon sok minden belefér ebbe a kicsiny időszakba. Az, hogy egy ember teljesen megváltozzon, éppenséggel pont nem -márpedig valahol mindketten ezt várjuk a másiktól. Gondolom én, máskülönben nem viseltetnék felé előre megelőlegezett haraggal és daccal.
Fizikálisan már egészen lehetetlennek tűnik, mégis, az eddiginél is lassabb fokozatszámra kapcsolok, ahogy meglátom a kávézó nevének cégérét. Sok helyen, köztük itt is, kint van még a hálaadásra szánt dekorok túlnyomó többsége -leszámítva azt az egy-egy díszt, ami már sokkal inkább mutat előre a karácsony felé. Ha most csütörtökön volt is hálaadás, sok mindenért nem tudtam köszönetet mondani, többek között a maiért se… A kilincsre tapad a kezem -ha nem lenne a kesztyű, félő, hogy ténylegesen így volna. Az ajtó feletti csengő harsogva adja mindenki tudtára az érkezésemet, így a pult mögül kapásból hárman fordulnak, hogy széles mosollyal köszöntsenek. Hasonlóval biccentek vissza, mialatt már a kabátom gombjaival bíbelődök. Szükségszerűen elcsigázott minden mozdulatom, ahogy lassan, a hideg-meleg különbség miatt szipogva fordítom Eddie felé a fejemet -már kintről kiszúrtam-, mielőtt a lábaim is felé tartanának. Egyre csak közeledek, holott bár olyan lenne ez a táv, mint a rossz álmokban -minél közelebb igyekszem, annál távolabb jutok. Megszabadítom magamat minden téli maskarámtól, csak a kabátom marad még rajtam, mikor megállok a hozzám közelebbi szék mellett, szemközt az öcsémmel.
- Ezer éve… - és ez nem a „miért nem kerítettünk erre hamarabb sort?”-jellegű sopánkodás; sokkal inkább „miért vagyunk most itt?”, ami engem illet… Kitartom felé a kezemet átnyúlva az asztal felett, mert bár azt diktálná a protokoll, nincsen igényem arra, hogy felálljon és szabaddá tegye közöttünk a teret, mi több, pont ezzel igyekszem érzékeltetni, hogy ne tegye. Jobb ez így. Ha elfogadja, elpiszmogok az orrom alatt egy „heló”-t, és hátrálva egy fél lépést a karomra felfektetett sálat a mozdulatom félútján levett kabát ujjába tűrőm. Elfordulok, hogy a fal melletti fogasra akasszam a holmijaimat -az, ahogy elvacakolok vele, és lesimítom a vastag szövet minden gyűrődését, már csak időhúzás. Kell, hogy potenciálisan mást is halljak a fülemben dübörgő vértől.
- Már rendeltél? – bökök fejemmel a pult felé, ahogy kihúzom magamnak a széket, és letelepszem rá, bár tény, nem kényelmesedek el. Egyrészt, mert kellően feszélyez a szituáció ahhoz, hogy ne tegyem, másrészről eleve komfortzónán kívüli, hogy nem a teret, hanem a falat látom… nem szeretem nem szemmel tartani az embereket, ellenben problémás, hogy őt viszont muszáj vagyok figyelni. Összeszorítom az állkapcsomat, elfordulok -ekkor lép mellénk az egyik felszolgáló. Egy americanora és egy üveg vízre adom le a rendelésemet, miután kifejtem, hogy sajnos nem vagyok érdekelt a szezonális kínálatukban, és ha nem tette még meg az érkezésem előtt, úgy Eddie választásával együtt távozik. Lekövetem a kávégépekig visszavezető úton, és csak elnagyoltan fordulok vissza az öcsémhez.
- Szóval… - megköszörülöm a torkomat, oldok az azt szorongató gombócon. Szemeim, mintha a valaha volt legizgalmasabb látvány lenne, az asztal lapjának erezetét meózzák. Nehezemre esik rá nézni, végül mégis megteszem, változások után keresek -vajon ő kiszúr bármit a magam mögött hagyott másfél év fizikai lenyomataiból? - …miért is vagyunk itt? – teszem fel a korábban már megfogalmazott kérdést, mert nem látom okát, hogy bájcsevejbe kezdjünk a cudar időjárásról, a tömegközlekedés viszontagságairól, a bármiről…