A halál ideje reggel 7 óra 33 perc.
Tapintatosan elfordított tekintet, kék madarak a rózsaszín pizsamán, fel-feltörő zokogás. Celeste azon a vakítóan fehér nyári reggelen látta először sírni a férjét, és ahogy a tekintetük találkozott az ötéves lányuk lassan hűlő teste felett, egy másodpercig nem csak Mathildát siratta, hanem a házasságukat is.
Lassan vánszorgó hetek tapasztalata mutatta meg, hogy ők ketten mennyire másként gyászolnak. Hogy míg Celeste-t a veszteség gyakorlatilag kimerevíti, ágyban fekvő létezésre redukálja, addig a férje a fájdalomtól tevékeny lett és nyughatatlan. A temetés után azonnal visszatért a munkájához, és alkotó ember lévén a kínt belegyúrja abba, amin éppen dolgozik. Legyen az akár színdarab, akár regény, akár más műalkotás. Bár korábban is sikeresnek számított, most mintha a zseni szelleme hatná át. Ihletett művész. Keserédes győzelem.

Ugyan már. Ez csak szex.
Az első pillanattól kedvelték egymást, talán egy hajszálnyival jobban, mint ahogyan szolgáltató és ügyfél között ajánlott. Celeste nem érezte fáradságnak, hogy végigmutogassa a tortakínálat összes darabját, hogy ízekről és árnyalatokról vitatkozzanak, mintha egy tizennégy éves lány szülinapi tortája lenne az élet értelme, mígnem azon kapta magát, hogy egy nős férfi ágyából mászik ki. Persze, nem akarta. Persze, így alakult. Persze, a szívnek nem lehet parancsolni. Így dúlt fel egy házasságot és egy családot némi de azért rohadt jó szexért cserébe. A férje idősebb gyerekei, akik azóta fiatal felnőttek lettek, továbbra sem kedvelik igazán, a férje családjáról nem is beszélve, de mind elfogadták, tessék-lássék. Bíztak abban, hogy Celeste a Művész Úr támogatója lesz, és nem fog sok vizet zavarni. Bíztak ebben, egészen Mathilda haláláig.

Innen vennénk fel a fonalat. Ha hozzám hasonlóan kíváncsi vagy arra, mit tesz a gyászmunka két útkereső emberrel, gyere és derítsük ki! A plot kifutásán szándékosan nem gondolkodtam, a házasság és a karakterek jövője megegyezés tárgya. Ahogy tetszik.