A szabadnap vagy szabadság kivételével élni most a legnagyobb botorság, ráadásul azt sem szeretném, ha otthon látogatnának meg a zsaruk, vagy a  nyomozók, hogy a balesettel kapcsolatban feltegyék a kérdésüket, csak, mert éppen a beosztottja lettem Iannek. A munkának menni kell, ráadásként mindent meg kell tenni, hogy a munka töretlenül haladjon tovább.
Csak a szüleim nevelésének és a közegben való felnövésnek köszönhetem, hogy képes vagyok semleges arcot vágni. Egy igazi, szívós hivatalnok képe néz most mindenkire, félretéve a viccelődést. Most nem a legjobb megoldás és kedvem sincs.
- Adrian, be tudnál jönni egy kicsit? - Az újonnan, de átmenetileg kinevezett vezető áll meg az asztalom előtt. A feszült csend hiányzik, mindenki tudja, miért kéret be.
- Megyek – lezárom a gépet, majd kitolom magam az asztal alól a székkel és becsukom mögöttünk az irodájának ajtaját, mivel megkért rá és már ez is jelzi, hogy nem olyan dologról lesz szó, amihez mindenkinek köze van.
- A vezetőséggel megegyeztünk abban, hogy az asszisztenst én jelölöm ki, s aki segíti majd az új vezetőt is, ha kinevezésre kerül – mindenki tudja, hogy csak átmenetileg van itt, míg a dominók a helyükre nem kerülnek. Akár ki is használhatnám, de ami történt, nagyon nagy óvatosságra int.
- Rád gondoltam – muszáj vagyok rezzenéstelenül állni a tekintetét. Egy hónapja még ezzel madarat lehetett volna velem fogatni, noha annyira mégsem. S mintha tudná, éppen mire gondolok, folytatja. - Ez rengeteg tennivalóval fog járni, hiszen nem tudok  mindig itt lenni – lévén feljebb van a ranglétrán, de valakinek addig is vinni kell a részleget. - Előbb-utóbb döntened kell, Adrian. Azt az energiát, amit oda befektetsz, itt is ugyanolyan sikeres lehetnél, ha nem jobban – hogy tudja, nem lep meg. A fia nagy e-sport rajongó és már futottunk össze rendezvényeken.
S ez nem egy olyan megbízás, amit vagy elfogadok, vagy nem.
- Szeretném, ha átbeszélnénk a hatásköröket – mutat az iroda kanapéjára, ahová kénytelen vagyok helyet foglalni.
Félórával később már kint vagyok, s elkezdem összepakolni a holmijaimat.
- Szóltam Gabenek, negyedóra és jön, átteszi a gépedet – Irvin néz ki a monitor mögül. Egyikük sem bánja, hogy nem ők fognak az asszisztensi székbe ülni. Már majdnem az utolsókat teszem a dobozba, mikor Irvin megint megszólal.
- Baszki, helyettes lettél, nem is asszisztens? - A fintor az arcán mutatja, hogy nem velem van a baja, hanem megkönnyebbült. Ő is esélyes lett volna a pozícióra, de nem véletlenül vág boldog arcot. Elég nagy felelősség.
- Igen – s nem, nem örülök most, miután elkezdtem szépen kialakítani az életem, amiben, amit fontosnak tartok, mindnek volt helye és ideje. Na de sebaj, az is megoldódik, eddig is mindig meg tudtam oldani.
Az e-mail szinte azonnal körbement a cégnél és a váltásról már az érintett cégek is kaptak, már pár perccel azután, hogy kiléptem a főnök irodájából. Ennyit a gondolkodási időről, ami csak névként díszelgett a szavai között.


Az este mégis fáradtabban talált meg, mint reméltem, miután még vagy két óra megbeszélés volt a többi vezetővel, helyettessel, azt illetően, mik is a hatásköreim és intézkedhetek. Hiába ismerem a céget, a folyamatokat, irányelveket, más dolog más keze alá dolgozni és más a nevem aláírásával felelősséget vállalni érte. És hát persze Marcell kifejezetten gyűlöl, hiszen így fölé kerültem. Legalább ez a kis öröm megadatott, noha remélem, az átmeneti helyettesség hamar véget ér. A megbeszélés is soron kívüli és egyedi volt, hiszen addig fokozatosan tanultak bele, itt most viszont vészhelyzet alakult ki, s így orvosolták.

Sarokkal vágom be magam mögött az ajtót, s dobom le az oldaltáskámat az ajtó mellé, miközben a leveleket nézegetem, majd inkább azt is félredobom. Majd foglalkozom velük, előbb valamit iszok. Nem szokásom hazahozni a munkát, s kis híján ma törtem meg eme szokásomat, de aztán inkább elzártam. Nem vagyok hajlandó dolgozni itthon is. Vörösboros palack nyakát fogom meg a tartóból, s kutatok nyitó után. Vacsorát rendeltem, mert főzni sem akarok ma, bár kedvem lenne, máshogy akarok pihenni.

Pontosan tudom, hogy mégis mit kellene tennem. Egyszerűen csak összeszednem a cuccaimat és hazamenni pihenni egyet. Főleg mert mint azt már tudjuk, ha egy érdekes ügy kerül a kezembe, én képtelen vagyok lenyugodni és alvásra hatjani a fejem. Egyszerűen lehetetlenség, hiszen folyamatosan csak az ügy körül kattog az agyam, ez pedig meglehetősen ellehetetleníti azt, hogy úgy igazán aludni tudjak, ne pedig kétperceknként ébredjek fel valami új ötlettel a tarsolyomban. Ugyan az őrsön bejelentettem, hogy hazamegyek, aminek valljuk be mindenki örül is, elvégre senki sem szereti fáradt Biancát aki miatt mindenkinek bent kell maradnia éjszakába nyúlóan és agyalni a következő lépéseken, na meg kávéval pumpálni. Le sem tagadhatják az örömöt az arcukon kijelentésem után. Végül mégsem hazafelé tartok. Hülye is lennék azt tenni, de jobbnak látom a társaim kihagyását, amíg le nem sikerül tisztáznom néhány sötét foltot az üggyel kapcsolatban.
A nyomozás igencsak bonyolulttá vált miután egy férfi holttestét találtuk meg. Ha egy korábbi névtelen bejelentés nem érkezett volna be, az ember azt hinné csak egy egyszerű autóbaleset szerencsétlensége vitte el a férfit. Ám az a bejelentés okot adott további nyomozásra. Egy ilyen esetben nincs olyan, hogy balszerencse, mindig akad valami a háttérben és éppen ezért is tartottunk már számtalan kihallgatást a férfi összes kapcsolatával... Családtagok, barátok, ismerősök, alkalmazottak. Külső szemmel talán úgy tűnhet, hogy a nyomozás elakadt és csak egy helyben toporgunk. Ami valószínűleg igaz is, elvégre az egyetlen szál amit fel tudunk venni, az a bizonyos névtelen bejelentés lenne. Valaki, aki tudja mi folyik a háttérben, valaki aki talán most veszélyben van és ha szerencsés vagyok akkor megmagyarázhat néhány dolgot. Persze a tippem csak találgatás, egyáltalán nem vagyok biztos benne, de a kihallgatások után Adrian lenne az egyetlen aki esetlegesen tudhat valamivel többet mint azt mi gondoljuk. Ő az egyetlen akiről el tudom képzelni, hogy segíthet, de mivel az ügy eléggé kényes, jobbnak látom ezt a beszélgetést négyszemközt ejteni vele. Ráadásul nem tagadhatom, hogy a vele korábbi ismeretségemből kiindulva, egy egészen kicsikét elfogult vagyok. Nem szeretném őt berángatni az örsre egy újabb kihallgatásra és ezzel együtt nagy eséllyel bajba is sodorni a férfit. Nincs szükség második autóbalesetnek álcázott gyilkosságra. Csak beszélgetni szeretnék vele anélkül, hogy mások tudnának róla és ha lehetséges és egyben szükséges, segítséget nyújtani számára.
Az ajtaja előtt állva mégegyszer végiggondolom, hogy okos húzás-e ez, de végül más kiutat nem látva megnyomom a csengőt. Biztos vagyok benne, hogy meglepem majd a férfit, főleg miután soha nem jártam a lakásában, arról sem kellene tudnom, hogy hol lakik. Na nem mintha ez bármilyen akadály lenne számomra, pillanatok alatt szereztem meg a címét az adatbázisból.
- Igen, egy ital jól jönne. - Mosolygok rá a Adrianra, aki ajtót nyit nekem, majd köszönés vagy invitálás nélkül sétálok be az otthonába. Soha nem a modorom miatt kedveltek engem, magasról tojok arra, hogy mit hogyan kellene csinálni. - Remélem nem zavarok. - Fordulok vissza felé, na nem mintha el tudna zavarni. - Nem is tudtam, hogy ilyen környéken laksz... Valószínűleg nekem is váltanom kellene. - Nevetek fel némi keserűséggel, elvégre halálra dolgozom magam, de mégis egy lepukkant garzonlakást mondhatok otthonomnak. Az ő manhattani lakásához képest az enyém talán egy kétszázéves kunyhónak tűnik. - Beszélni szeretnék veled... Négyszemközt. - Jelentem ki ittlétem igazi okát, majd a férfi arcát kezdem el figyelni. Minden apró rezzenés elárulhat számomra valamit. Márpedig ha ténylegesen benne van a keze valamiben, azt valamilyen úton-módon ki fogja mutatni.

A megbeszélés alatt két dolog is járt a fejemben. Egyrészt a bejelentésen, amit nem olyan régen tettem. Már korábban is szemet szúrtak bizonyos kimutatások és elszámolások, amelyek ha kozmetikázva is, olyan eltéréseket mutattak, amik nem véletlenek. Mint ahogy bizonyos cégneveknek is utána néztem, hiszen nem mindegy, mi is van a portfólión szereplő név mögött. Hát … nem legális, de nagyon szépen körbe van védve. Együttesen viszont eldőlnek. Én volnék az igazság bajnoka? Cseppet sem. Hivatalnokként dolgozva hamar megismertem a bürokrácia nagyon mély árnyoldalait is. Csakhogy nem szeretem, ha félelemben, meghunyászkodásban, a világképemmel nem egyező dologgal kell foglalkoznom. Fel is állhattam volna, mondván, nem az én dolgom. De találtam más módját is a helyzetnek s eddig sikerült úgy eveznem, hogy csak a nekem megfelelőekkel foglalkozzak. Csakhogy, ez valahogy nem akart békén hagyni, így még jobban utánanéztem. Az, amit találtam, jó időre elgondolkodtatott. Ha nem jelentem, sok mindent magával ránthat, s ugyan kis hal vagyok én a nagy óceánban, de idő, mire a kihúzott vörös szőnyegről felállva, újból működésbe kezdenek. Addig is nyer a másik oldal. A bejelentést úgy tettem, mint mindenki más, így még csak feltűnést sem kelthetett nagyon senkiben. Miért név nélkül? Vállalok felelősséget a dolgaimért, itt azt súgta valami, hogy így tegyem meg. S erre mindig szoktam hallgatni, mert eddig mindig bejöttek a súgásai.

Nem igazán ismertem a volt főnököt, annyit viszont mindenki tudott, hogy megszállottan rajong a sebességért, büszke, vagyis inkább nagyképűnek tartották a sportkocsijáért. Aznap is abban ült, és valahol az volt a fejemben, hogy mindig is mondogatta, a legszebb halál az lesz neki, ha a kocsijában éri, miközben teljesen felszabadultan nyomja a gázpedált. Ha úgy nézem, teljesült ez a vágya, még ha bele is halt. Morbid, de igaz.

De most, most csak a boromra, a vacsorámra vágytam és egy kis csendre. Holnap fogunk a csapattal gyakorolni, de akkor elég rendesen, este viszont Damiennel akarok találkozni és kimondottan vágyok már ott lenni, kicsukni mindent és elfelejteni ezt a világot egy kis időre. A jelenlétére van szükségem.
A csöngőre a karórámra pillantok, ezzel két dologra jövök rá. Még nem öltöztem át, pedig a nyakkendő majd megfojt másrészt...ilyen hamar? A tárcámat a kezembe csúsztatom, míg a másikkal a nyakkendőt kezdem el engedni, s úgy nyitok ajtót, amit szinte azonnal el is engedek meglepetésemben, annyira, hogy még félresöpörnie is sikerül.
- Mióta tudod a címemet? - fogom meg ismét az ajtót és tartom, mert most valahogy nem kívánok társaságot. Hacsak az nem a borom és a vacsorám.
Az egyik rafting alkalmával futottunk össze, s bár nem vagyok egy hímsoviniszta, azért az a terep nem lányoknak való. A túra végére vele gondolatban kivételt tettem, mert hát a csapatunkban is van két lány és istenesen oda tudják tenni magukat, sajátos stratégiával, ami ellen férfi legyen a talpán a másik oldalon, aki velük összekerül, mint ellenfél.
- Talán egy másik alkalommal – ha már arra kérdez rá, zavar-e. De nem úgy néz ki, mint aki távozni óhajt. És ez nekem nem tetszik, de igyekszek nem paranoiás lenni, mert azt szerintem a fáradtság mondatja csak. Még mindig az ajtónál állok és még mindig a nyitott ajtó szélét fogom, most már elengedve a nyakkendőt, noha csak kicsit tudtam lazítani rajta, mert a döbbenettől elfeledkeztem róla.
- Ha tudod, mibe fektess be, akkor ide is simán eljuthatsz – vonok vállat könnyedén, noha a titok kulcsa csak részben rejlik ebben. Fontos a kiinduló pont is.
De a pénz ilyen téren nem érdekel. Tény, hogy nagyon jó hátszéllel rendelkezem és simán megengedhetném magamnak, hogy a szüleim fizessék ezt a lakást és a kocsimat is. De én éppen függetlenedni akartam. Már magával a LOL-on keresett jövedelemmel is ellazulhatnék vagy húsz évre, szerényebb életvitellel, azt a jövedelmet viszont a legelső dollártól kezdve befektettem és újra forgattam, ami azóta többszörösévé nőtte ki magát. Szépen is nézne ki, ha én nem tudnék a saját tudományomból pénzre szert tenni. És a mostani feltornázott fizetésem az előrébb léptetésekkel is eléggé luxus kategória felé hajt.  
- Ugye, nem haragszol, ha ezt a beszélgetést máskor folytatnák? - Tekintek rá kérdőn. Aztán megkapom a választ,.
- Gondolom, nem a nyári rafting lesz a téma - azzal becsukom az ajtót, hátat fordítva neki. A fáradt tekintetem először üressé válik. Mert sejtem, miért keres. Csakhogy az a munkám és egyáltalán nem a baráti beszélgetés. Ráadásként most. Mire visszafordulok, már újfent ugyanaz az Adrian fogadja, aki a hivatalban is. Kedves, segítőkész, de... hivatalnok, aki a munkájának él.
- Ez esetben, fáradjon beljebb, a kanapén kényelmesebb beszélgetni – a konyhába lépek, hogy egy üveg tonikot vegyek elő, a fagyasztóból pedig egy fagyasztott citromkarikát, amit a kivett pohár aljára dobok a csipesszel, s így viszem ki, a nappaliba, s ott nyitom ki a tonikot, majd töltöm rá a citromra. Megőrzöm a humorom ilyenkor is. A tonik és a citrom nagyszerűen elmeséli, mire gondolok.
Legfőképpen arra, hogy amit tudtam, elmondtam a volt főnökömről. Aztán pedig arra, hogy ez nem hiszem, összekapcsolható lenne a bejelentéssel. Mármint, a beszélgetés. Hiszen azt elég jól álcáztam.
- Miben lehetek a segítségére? - Nem teszem hozzá, hogy nyomozó. Hagyok egy kis egérutat a kedélyes beszélgetésre, mégha távolságtartóbb is lettem. Szakmai ártalom.

Jól tudom, hogy nem a legilledelmesebb személyiség vagyok, elvégre szemmel láthatóan ő nem túlzottan örül nekem, én mégis beinvitálom magam. Viszont nem magam miatt vagyok itt, legalábbis nem csak magam miatt, nagyobb részben miatta. Hiszen én választhatnám a könnyebb utat is, miszerint csak a felettesemhez megyek és megosztom vele mit gondolok. Ha ezt megtenném, Adriant valószínűleg néhány rendőr kíséretében vinnék be most az örsre és egyáltalán nem biztos, hogy az a forgatókönyv jobban tetszene neki. Kétlem, hogy kell neki a nagy felhajtás és őszintén szólva én sem szeretném őt bajba sodorni. Éppen ezért is csak pereg le rólam mindenféle megjegyzés vagy nemkívánatos tekintet. Jól tudom, hogy meg fogja ő is érteni. Okos férfi és rá fog jönni, hogy csak jót akarok neki, még akkor is ha nem a legtökéletesebb időpontot választottam arra, hogy meglátogassam őt. Ám a nap legnagyobb részében dolgozom és aligha tudnék észrevétlenül eltűnni néhány órára. Azt pedig nem mondom, hogy én sem szeretnék jobban már otthon lenni és a rég nem látott ágyamban pihenni.
- Nagyjából úgy egy órája. - Mosolygok rá sejtelmesen, viszont azt jobbnak látom nem ecsetelni, hogy a rendőrségi adatbázisban kutakodtam egy kicsit, az ember meglepődne mit meg nem talál ott. Persze azt nem állíthatom, hogy ez teljesen legális is, elvégre nyomós ok nélkül nem keresgélhetünk csak random emberek lakhelye vagy más adatai után. Remélhetőleg Adrian nem fog rögtön a felettesemhez rohanni, hogy bejelentse mit tettem.
- Szóval az emberek megmentése nem éppen egy jó befektetés. - Mondom kissé keserűen amit már amúgy is tudtam. Igazából elég szomorú, hogy mindenki más jobban keres, mint mi akik azért gürcölünk egész nap, hogy mindenki más nyugodtan élhesse életét, anélkül, hogy esetleg bármelyik utcasarkon legyilkolhassák őket. Nem vagyok féltékeny, őszintén szólva soha nem érdekelt a pénz, eleve alig tartózkodom az otthonomban, szóval miért is kellene egy luxuslakosztály... viszont az élet nem fer. Soha nem is volt az. Örülhetek ha meg tudom magamnak venni a reggeli kávémat, aminek segítségével valahogy átvészelhetem a napot. Na meg fizethetem az egyetem alatt összeszedett óriási tartózásomat.
- Tudom, hogy semmi kedved nincs ehhez a beszélgetéshez, hidd el, hogy én is sokkal szívesebben lennék már otthon és pihenném ki magam, de barátként jöttem ide, nem csak nyomozóként. - Veszek fel némi komolyságot mikor visszatér a konyhából némi ital társaságában. Direkt nem váltok át magázásra, mint ahogyan azt ő tette, hiszen mint azt említettem is, barátként jöttem ide. Nyomozóként eleve ide sem jöttem volna, hanem egy az egyben Mark-hoz mentem volna és le sem tojnám mi lesz majd vele. Az a Bianca másra sem tudna gondolni, minthogy mihamarabb lezárjon egy ügyet.
- Azt tudod, hogy mielőtt a főnököd meghalt, mi kaptunk egy névtelen bejelentést, ugye? - Teszem fel az első kérdést amolyan felvezetésképpen, miközben helyet is foglalok a korábban általa emlegetett kanapén. Persze jól tudom, hogy a kihallgatásokon már valószínűleg elmondott mindent amit el akart, viszont most azt akarom, hogy azt is elárulja amit akkor nem akart megosztani mindenkivel. - Ha esetleg te többet tudnál erről a bizonyos bejelentésről, mint amennyit elárultál korábban, mennyi esélyt látsz arra, hogy megosztod azt velem? - Teszem hozzá óvatosan. Nem akarom azonnal meggyanúsítani azzal, hogy ő tette a bejelentést, elvégre annak semmi értelme nem lenne, csak letagadná és ott be is fulladt a beszélgetésünk. A taktikám sokkal inkább az, hogy megpróbálom rávezetni, hogy ő maga árulja ezt el. Már ha a tippem tényleg igaz lenne. - Ne felejtsd el, hogy most barátként vagyok itt, amennyire csak lehetséges. Segíteni akarok. - Tudom jól, hogy a bizalmába kell férfkőznöm, másképp nem működhet a dolog. Viszont azzal neki is tisztában kell lennie, hogy nem áll szándékomban ártani neki. Nem fogok az első újsághoz bemenni és elárulni nekik amit itt megtudtam, hogy aztán a holnapi lapból mindenki megtudja mit tett vagy mit nem tett.

Nem igazán hiszek a véletlenekben, de szeretem azt hinni, hogy néha csak káprázik a tudatom és a tettek mögött nincs másik szándék. Mint ahogy az eredmények mögött sem. Abban valahogy mégsem tudtam hinni, hogy Bianca teljesen véletlenül bukkant fel az ajtóm előtt. De abban vagyok annyira naív, hogy abban reménykedem, barátként jött érdeklődni. Elvégre, ha úgy vesszük, egy főnök halála, amit baleset okozott, s még ha csak nem is régóta dolgozok neki... engem bizony megrázott. Marcellé is megrázna, pedig annyit cukkolom és égetem szerencsétlent, amennyiszer ő engem. Mégsem kívánom sosem a rosszat neki, a halálát végképp nem. Így aztán az, hogy kapjuk a hírt, nem csak hogy balesetezett a főnök, de még ott is maradt a helyszínen, az fejbevágott. Valahol mélyen örültem, hiszen a sebességet imádta és hát a kívánságát sem veszítettem szem elől, egyből az ugrott a fejembe.
- Ó, tehát nem a szalvétán csúsztattam oda neked – billentem meg a fejem. Ennyit arról, hogy adatvédelem. Azt hiszem, nem kéne csodálkoznom, hiszen a nyomozás során alapvetően rendelkezésre áll a nyomozást végzőknek ez az adat.
- Ha úgy vesszük, én is ezt teszem. Csak más színű székben – íróniának tűnne, ám a hangom együtt érzésről tanúskodik. Merthogy nem tartom igazságosnak, mennyire keveset kapnak. S azzal, hogy befektetéseket, pénzügyi előrejelzéseket és cégvizsgálatot végzek, azokat juttatom eszközökhöz és innovációkhoz, akik a leginkább rászorulnak. Nem tartom magam messiásnak és megmentő angyalnak sem, de nem omlok össze a gyilkos tekintetektől, amikor a folyosón egy-egy kevésbé tehetős emberrel futok össze és egyből véleményt nyilvánít az öltönyöm láttán. Mert éppen érte teszem, hogy minél tökéletesebb kezeléshez jusson, a lehető legkevesebb anyagi veszteséggel. Eee.. ez eléggé önnyalásnak tűnik, akárhányszor végiggondolom, így most is szépen felteszem a képzeletbeli polcra. Legfőképpen, mert Bianca szavai nagyon is visszarántanak a jelenbe.
Kiegyenesedve tekintek rá és rámomlik a saját hülyeségem. Mert valóban, még ha barát is, nem köteles most itt lenni.
- Nem akartalak megbántani. Megértem, hogy otthon szeretnél te is lenni és pihenni – leülök én is a kanapéra. - Rendeltem vacsorát, Bőven elég kettőnknek, vedd úgy, hogy a látogatásért meghívtalak. Ez a minimum. Nem sokára meg is érkezik.
Egy tizedmásodpercre ugyan megakad a lélegzetem.
- Ezek szerint valóban volt egy bejelentés – rutin kérdésnek tartottam, de ahogy ő fogalmazott, most nem igazán úgy tűnik, hogy rutin kérdést tett fel. Ez sokkal specifikusabb. Ott csak annyit kérdeztek, van-e tudomásom névtelen bejelentésről. Abszolut rutinkérdésnek hangzott. De ez.. valami feszülni kezd a tarkóm tájékán.
A folytatás sem tetszik, de nem buktathatom le magam. Nagyon is jól ismerem a szavak csűrését, lévén, hivatalnok vagyok. Most azonban egészen más a tét. Nem véletlenül tettem névtelen bejelentést.
- Ezt... most miért mondod? Mi köze van a bejelentésnek a balesethez? - A gyomrom is kezd jelentkezni, de még nem érzek feszültséget az arcomon, vagy a testemen. Ahhoz túl jó mentor volt apám és anyám orvosi ”maradjunk semlegesek a kifejezésben” tanulásban. S önkéntelenül tértem vissza a közvetlenebb hangnemre.
Belül azonban egy hang visszhangzik, távolból, de a kiáltása elég nyilvánvaló. Ugye nincs a kettő között összefüggés?

Ha egy valami jó abban, hogy az elmúlt fél évben egyedül dolgozom, az pontosan egy ilyen eset lenne. A társammal az oldalamon aligha tudnék szabadon mozogni, titkos látogatásokat tenni, de önmagában egyedül gondolkozni sem. Elvégre egy társ azért van ott, hogy együtt oldjátok meg a bonyolultabbnál bonyolultabb ügyeket, nem pedig azért, hogy egymás nélkül saját magánakciókba kezdjünk. Ha James még élne, kétlem, hogy örülne annak amit most teszek. Hiszen barátság ide vagy oda, ő mindig szentül hitte, hogy a munkát nem keverheted magánélettel. Ha éppen kiderül, hogy a húgom egy bűnöző, még őt is szó nélkül cibálta volna be az örse, egy kihallgatás erejéig. Még szerencse, hogy nincs húgom. Az pedig kevésbé szerencsés, hogy már társam sincs, bár ki tudja meddig. Mark már nagyon rajta van a témán, hogy ideje lenne ismét kerítenem valakit magam mellé, ha nem, akkor majd ő talál nekem egyet. Képtelen megérteni, hogy egyszerűen csak nem akarom és én tökéletesen elvagyok egyedül is. Semmiképp sem szeretném végignézni ahogyan egy újabb barátot lőnek fejben mellettem. Méghogy nem keverni a munkát a magánélettel... Aligha lehetséges mikor éveken keresztül minden áldott nap az idegeidet eszi valaki.
- Nem egy szalvétán. - Akaratlanul is elmosolyodom a felvetésen, ezzel sikeresen ki is üldözve fejemből a nem túl csodás emlékeket. - Remélem nem haragszol amiért kutakodtam egy kicsit, semmiképp sem szeretnék bizonyos határokat átlépni. - Amit minden bizonnyal már meg is tettem, ha nem is a kutakodással, de azzal is, hogy egyszerűen csak beinvitáltam magam. - De mint mondtam, négyszemközt szeretnék beszélni veled, anélkül, hogy bárki más tudna róla. - Erre pedig a legmegfelelőbb megoldást ily módon ötlöttem ki. Persze hívhattam volna telefonon is, de akkor esélyt adtam volna arra, hogy nemleges választ adhasson. Ráadásul még ha bele is egyezett volna, nagy valószínűséggel egy emberekkel teli helyszínen találkozunk, ami megintcsak nem megfelelő.  
- A lényeg, hogy azt csináld amit szeretsz. - Mondom talán egy kissé sablonosan, de ezt így is gondolom. Abban biztos vagyok, hogy nem lennék boldogabb ha több pénzt kapnék valami olyasmiért amit nem szívesen végzek. Másoknak az a jó ha egy irodában ülhetnek naphosszakat, számomra ez az ellenkezője. Nekem kell a kihívás, a veszély, a munkám fontosságának érzete, na meg a siker és az öröm, mikor egy ügyet végre lezárhatok. Szóval még ha stresszes is, szar, kialvatlanságban szenvedem és néha mindent és mindenkit gyűlölök, de mégis ez az életem, erre adtam a fejem. Eszem ágába sem jutna váltani, legfőképpen nem a pénz miatt.
A következő mondata hallattán letagadni sem tudom a meglepettségem. Egyáltalán nem vártam tőle, hogy ilyen hamar megenyhül amiért konkrétan rátörtem. Már lelkiekben kezdtem felkészülni arra, hogy egész idő alatt morgolódni fog, így aztán ez nagy megkönnyebbülés számomra.
- Elfogadom a meghívásod, de csak mert éhesen aligha tudnám végignézni ahogyan elfogyasztod a vacsorád, anélkül, hogy megtámadnálak. - Egy újabb mosolyt eresztek el, ezzel együtt jelezve, nem bántódtam meg, nem kell aggódni. Egyébként sem olyan könnyű engem megbántani, ha ő tudná miféle alakokkal van néha dolgom... Bőven megedződtem már.  
- Annyi köze van hozzá, hogy az a meggyőződésem, a baleset egyáltalán nem volt baleset. - Mondom ki kerek-perec miközben Adrian arcát fürkészem bármi jel után kutatva. - Talán a bejelentés nélkül is sor került volna a balesetre, viszont abban teljesen biztos vagyok, hogy a névtelen illető segítségünkre lehetne megérteni néhány dolgot. - Nem szeretném őt megijeszteni, ahogyan azt sem szeretném, hogy azt gondolja bajban van. Éppen az ellenkezőjét szeretném elérni. Azt akarom, hogy megbízzon bennem és akkor talán segíteni is tudjuk egymást. - És valószínűleg a bejelentőnek is szüksége lenne némi segítségre ahhoz, hogy valóban névtelen maradjon. - Még mindig nem áll szándékomban őt meggyanúsítani, legfőképp azért sem mert én magam sem vagyok biztos semmiben sem. Meglehet, hogy valóban semmi köze nincs hozzá. Az is lehetséges, hogy nem ő áll a bejelentés mögött, de tudja ki volt az. - Szóval ha bármi információd lenne erről, tudod, hogy semmi olyat nem tennék amivel ártanék neked. -  

Most valahogy mindennél jobban vágyom arra, hogy inkább azért jött volna Bianca, hogy csak elbeszélgessünk, vagy a következő raftingot egyeztessük. Ugyanakkor sosem voltam olyas valaki, aki megbánna bármit is. Vállaltam, amit tettem, a következményeit is. És az izgalmat sem söpörtem félre. Ez azonban nem éppen az az izgalom, amit annyira keresek.
- Sejtettem – halvány mosollyal viszonzom a mosolyát. Aztán csendben tekintek rá kicsit hosszabb ideig. Ha kutakodott és nem csak úgy kereste..
- Valami azt súgja ez alapján, hogy nem vagy a nyomozásban. Nem haragszom, de ez most tényleg nem a legjobb alkalom – fáradt vagyok, agyban nagyon és abban is, hogy nagyon odafigyeljek arra, mit mondok a nyomozóknak a kérdésekre és még sorolhatnám. Nem igazán gondoltam, hogy valaha ennyi minden lesz majd a fejemben.
Aztán csak sóhajtok egy lassút, mikor megismétli, amit pont nem akartam hallani. És most már tudom, hogy nem csak, mint barát jött, még ha mondta is.
- Mi az, amit nem szeretnél, hogy mások tudjanak? - Nem értem, és ez ki is ül az arcomra. Nem ismertem a főnököt annyira, hogy bármit tudjak róla mondani.
- Mint ahogy te is – mert azt látni, hogy elemében van, ha a munkájáról van szó. - Még egy újabb közös pont – halvány mosoly ül ki az arcomra, ami azonnal el is tűnik, mert nem vágyok most erre a beszélgetésre.
Nem lenne kötelessége most itt lennie. Simán megoldhatta volna máshogy, de ahogy én, úgy ő sem tudja megtenni, hogy kitépi magából azt, aki. Én meg eléggé nem kedves voltam vele.
- Eléggé jó indok, szeretnék nem én lenni a főfogás – kicsit helyére pofozta a hozzáállásom abban, hogy ő hozzá hogyan álljak. De nem vagyok hajlandó felfedni, hogy a bejelentést én tettem.
Az első mondatra megfagy az eremimben a vér, aztán dübörögni kezd a fülemben a szívem.
- Hogyan? - Nem baleset, de akkor...? Kifogyok a levegőből és némán meredek Bianca arcára. Nem vagyok annyira kőarcú, hogy a megelepettségemet egy pillanatara ne tudjam takarni, a döbbenettől, de leginkább attól, hogy ezzel így egy olyan dominót pöccintettem meg, ami egy ember életébe került.
- Hogy érted, hogy a baleset egyáltalán nem volt baleset? És miben tudna segíteni a bejelentés? - Ezt a részét nem értem, mint ahogy azt sem, hogy talán így is megtörtént volna a baleset. Ugyan honnan tudhatnám, a volt főnököm füle mögött vastagon ott volt a vaj és csak idő kérdése volt, hogy vagy az egyik, vagy a másik oldal lekapcsolja.
- Ha valaki név nélkül tesz bejelentést, valószínűleg volt oka rá, hogy így tegye. - aztán rátekintek.
- A bejelentésről? Miből gondolod, hogy van? - Persze, a hivatalnok taktikus és az e-sport stratéga kibújik belőlem és működésbe lép. De belül... belül visszhangzik egy hang, hogy a tettemnek olyan következménye lett, amit nem akartam sosem. Ettől még jobban szorítani kezd a gyomrom. De még nem jutott el bennem, hogy én is veszélyben lehetnék. A gondolataim szüntelenül azon kattognak, hogy olyat okoztam, ami másnak az életébe került.

Nem a legjobb alkalom? Mégis mikor felelne meg neki egy gyilkossági ügyről beszélgetni? Valószínűleg sohasem. Ha a megfelelő alkalomra várnék az lehetséges, hogy soha nem jönne el. Arról pedig biztosíthatom, hogy nekem is nagyobb kedvem lenne otthon, egy pohár bor társaságában, egy jó forró fürdőt venni. Vagy pedig csak aludni... Reggelig. Fogalma sincs arról, hogy mikor volt legutoljára, mikor sikeresen átaludhattam az éjszakát anélkül, hogy bárki megzavart volna vagy éppen nem egy fontos ügyön kattogott egész idő alatt az agyam. Szóval ha valaki, hát én elmondhatom, hogy szívesen kivennék már egy szabad napot és hagynám, hogy valaki más oldja meg a problémákat. De mégis itt vagyok és azon igyekszem, hogy segítségére legyek még mielőtt valaki más tenné azt, kevésbé jóakaró módon.
- Ezt nem így értettem, még szép, hogy a nyomozásban vagyok. - Legalábbis a gyilkossági részében. A többi szerencsére már nem az én gondom, még ha kapcsolatban is áll a dolog. - Úgy értettem, hogy nem szívesen használom ki a munkámból adódó lehetőségeket egy baráttal vagy ismerőssel szemben. - Értem ezt arra, hogy őt is megkérdezhettem volna a címével kapcsolatban, nem lett volna olyan szükséges a nyomozási adatokhoz fordulnom, de mégis megtettem hiszen így okosabbnak gondoltam. Egyszerűen csak nem akarom, hogy azt gondolja követem őt vagy bármi más lenne a háttérben. Csak igyekszem őszinte lenni vele, ami talán segíthet abban, hogy ő is az legyen velem és némi bizalmat építsek fel kettőnk között. A bizalomra nagy szükség van.
- Nem akarom, hogy mások tudjanak az ittlétemről. Arról, hogy miről beszéltünk, hogy némi információt osztok meg veled a nyomozásról. - Próbálok érthető lenni, bár az tiszta ügy, hogy ő nem teljesen érti az ittlétem okát. Mi van ha tévedek? Ha tényleg nem tud semmit? Ha nem ő volt az aki a névtelen bejelentést tette? A nyomozásról elméletben nem szabadna semmit megosztanom vele, viszont mégis megteszem annak érdekében, hogy megérthesse miért olyan fontos megtalálni azt a bizonyos bejelentőt és még ha nem is ő volt az, de segíthet megtalálni az illetőt. Elvégre ő az egyetlen akiben meg merek bízni és belátása is van mindenbe.  
- Ígérem, hogy nem leszel főfogás, még szükségem van rád a jövőben is. - Mondom kissé sejtelmesen miközben beleiszok a korábban már megkapott italomba. Ezzel némi időt is szerezve magamnak arra, hogy elgondolkodjak, hogyan is magyarázzak el neki mindent anélkül, hogy túl sokat árulnék el. Semmiképp sem szeretném őt veszélybe sodorni.  
- A főnököd túl sokat tudott valamiről, amiről nem kellett volna. Emiatt őt veszélyforrásnak tekintették, ezért őt félredobták. - Lassan ejtek ki minden szavat megbizonyosodva arról, hogy érti amit mondok. Nem szeretnék félreértéseket ahogyan azt sem szeretném ha azt hinné a gyilkosság a bejelentés miatt történt. Ami persze nincs is kizárva, de hülye lennék ezt elárulni neki miután megvan az esély arra, hogy ő lenne a névtelen emberünk. Nem szeretném ha élete végégig azon enné magát, hogy egy férfi miatta halt meg, mikor ő csak jót tett. - Azt pedig tudjuk, hogy a bejelentő nem a főnököd volt. Valaki más... Ami azt is jelenti, hogy valaki más is veszélyben van, mivel túl sokat tud és nincs kizárva, hogy egy újabb autóbaleset van készülőben neki is. Ezért fontos az, hogy én találjam meg őt előbb és segítséget tudjak nyújtani neki. - Némi pszichológia. Mindig szükség van rá ahhoz, hogy másokat szóra bírjunk anélkül, hogy bármi rosszat tennénk. Az első dolog amit az egyetemen jól a fejedbe vernek. - Érted már? - Kérdezek rá, hogy nyomatékosítsam a helyzet fontosságát.

Így már érthető és világos, a megértés meg is jelenik az arcomon.
- Így már világos és érthető – aztán ismét figyelmesen tekintek rá. - Ebből látni, hogy jó nyomozó vagy, hallgatsz a megérzéseidre és az ösztöneidre. Azok sosem csapnak be – arra hallgatva tettem én is a bejelentést és előtte pedig kezdtem el nyomozni. S arra hallgatva, noha a józan ész is ezt kérte, tettem a bejelentést névtelenül.
Komollyá válik a tekintetem és az arcvonásaim, majd kérdővé.
- Milyen szándékból osztanál meg velem olyat, amit amúgy nem? Eléggé veszélyes vizeken evezel ezzel, és … - basszus én meg milyen modortalan voltam vele, mert leesik, hogy ezt értem teszi, s az ügy érdekében is. Inkább nem folytatom, a félbehagyott mondatom sokkal többet elárul a felismerésemről, s hagyom is.
- Ó, igen? Remélem, nem egy másik főfogásnak – mert végül is van olyan helyzetben, de nem hiszek abban, hogy visszaélne vele, mármint a nem a legjobb értelemben érve.
Szinte megmerevedik az arcom mindarra, amit mond, s a fejem még jobban zúgni kezd.
- Akkor … megölték? - Kérdezem halkan, merev arccal. - De mit tudhatott? S ki tette? - Gondolataim sebesen járni kezdenek. A beosztása sok mindenhez hozzájuttatta, ez tény.
Kicsit félrebiccentem a fejem a folytatásra, s közben gondolkodom, de a szívem hevesen ver.
- Mert... a bejelentő tudhat valamirőll, amiről nem szeretnék, hogy tudjanak? - Mi a franc lehet benne ennyire titkos? Óbasszameg. A kép hirtelen rándul össze, ami felett morfondíroztam. Valaki mintha ráült volna a mellkasomra.
- De még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe? Miben tudok segíteni? - s mint akit megráznak, úgy rezzenek meg a csengőre, de a kezem gépiesen mozdul a tárcám felé, amit az asztalra tettem, hogyha jön az ételfutár, akkor kéznél legyen.
- Egy pillanat, megérkezett a vacsora – alig tudom kinyögni, mert gombócként szaladt fel a szívem a torkomba.
Azonban mire kinyitom az ajtót, addigra már a hangom érvényt szerez magának, nyugalmával és fáradtságával együtt.
Bezárom az ajtót, s az étkező asztalra teszem a dobozokat.
- Mindjárt hozok tányérokat – de addigra a gyomrom már szépen bejelez. - Bocsánat.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer visszaköszön az étel, és még csak nem is rúgtam be hozzá, s beteg sem vagyok. Az ajtót még éppen csak be tudom csapni sarokkal, pedig sprintben haladtam a fürdő felé.
Jó öt perc is eltelik, mire a lábaim is hagynak lépni, addigra már teljesen rendbe szedtem magam. Töményre vágyom és arra, hogy az egészen túl legyek, vagy kiradírozhassam a fenébe az egészet.
- Kérsz bort? Ehhez mondjuk vörös megy - Mert nem, ó dehogy akarnám megmagyarázni, mitől is lettem rosszul. Ahhoz nagyon ráültek a mellkasomra.

Ugyan a megérzések és ösztönök valóban sosem csapnak be, de azt aligha mondhatom el, hogy sohasem kerítenek bajba. Sőt! Nem egyszer kívántam már azt, hogy bár ne hallgattam volna rájuk és maradtam volna a fenekemen. Néha jobban megéri csak veszteg maradni és kivárni mi fog történni, ahelyett, hogy ugrándoznék. Szerencsére ezúttal nem jártam így, elvégre nem csapta az orromra az ajtót. Na nem mintha erre bármi esélyt is hagytam volna. Viszont vele még mindig lehet érvelni, ellentétben némelyik bűnözővel aki másra sem tud gondolni, minthogy eltegyen a láb alól és szabad legyen az út számára. Adrian mellett egy pillanatra sem kell veszélyben éreznem magam, mert ha még néha elvetemült is tud lenni, soha nem tenne kárt bennem.
- Ezt vehetem bóknak is? - Ahhoz képest, hogy hogyan indítottunk és mennyire nem volt kedve ehhez a társalgáshoz, elég hamar eljutottunk arra a pontra mikor megdícsér. Mondanom sem kell, hogy nem erre a reakcióra számítottam miután a beleegyezése nélkül derítettem ki a lakhelyét. Persze eszembe sem jutna panaszkodni emiatt.
Már éppen belekezdenék egy újabb magyarázkodásba arról, hogy miért vagyok itt, hiszen elsőre úgy tűnik mintha még mindig nem értené meg, aztán szerencsémre felcsillan a szeme. Tudom jól, hogy veszélyes vizeken evezek, de bízom abban, hogy mindez kettőnk között fog maradni... Bízok benne és nagyon remélem, hogy ez kölcsönös is lesz.
- Maradjunk annyiban, hogy még szükségem van rád. - Ezt pedig most ő veheti bóknak. Talán nem vagyunk legjobb barátok, akik napi szinten járnak össze és vesézék ki életük minden apró pontját, de igenis kedvelem őt és törődöm vele. Másképp most itt sem lennék.
- Pontosan. - Válaszolom, miközben érzem, hogy a férfi mellettem egyre feszültebb kezd lenni. Bár semmiképp sem szeretnék neki ártani, de éppen ilyen jelekre van szükségem ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról amit gondolok. - Nem tudom ki tette, van egy olyan megérzésem, hogy több ember is áll a dolog mögött és attól tartok, hogy a főnököd nem az utolsó ember lesz akit félrelöknek azért mert túl sokat tudott. - Tartok egy kis hatásszünetet, ezzel neki is néhány másodpercnyi időt adva a feldolgozásra. - Nem tudom, hogy tudsz-e segíteni, viszont te neki dolgoztál. Van belelátásod a dolgokba, talán akad némi információd is. Én pedig nem szeretném, hogy te legyél a következő. - Aggodalom suhan át a tekintetemen és ezúttal ez még csak nem is pszichológia játék. Még ha nem is ő lenne a névtelen bejelentőnk, könnyen bajba kerülhet és én azt akarom, hogy fel legyen rá készülve. - És ezért is vagyok itt. Ha bármikor, bármire szükséged lenne, ne habozz értesíteni engem. - Ugyan fontos lenne megtalálni a bejelentőt és nagyon remélem, hogy sikerül valamit kihúznom majd belőle, viszont számomra a biztonsága sokkal fontosabb.  
Miután a csengő megszólal, ő pedig a megérkező ételért indul, már nagyon azt figyelem, hogy mikor esik össze a férfi. Egyáltalán nem tűnik nyugodtnak, amit meg is értek, elvégre nem lehet könnyű mindezt hallani. De még mindig jobb félni, mint megijedni.
- Minden rendben? - Kérdezem tőle ahelyett, hogy a boros kérdésére válaszolnék, pedig le sem tagadhatom mennyire jól esne az ital. - Sajnálom ha felzaklattalak mindezzel, én csak segíteni akartam... - Mondom miközben én magam is felugrok a kanapéról majd indulok meg felé, hátha tudok valamiben segíteni neki, elvégre nem vagyok hülye, tudom, hogy nem jókedvében rohant úgy el.

Én és a bókolás. Állítólag megy, bár nem értem, mi az, vagyis értem én, hogyne érteném, társasági ember vagyok, de ha a tény bók, akkor.
- Húha, elég pocsékul állapítok meg akkor valamit. Mint az első raftingnál – amikor közöltem vele a végén, hogy nagyon nem néztem volna ki belőle, hogy végigcsinálja a terepet. De ha egyszer igaz! A nyilvánvalót is érdemes hangosan kimondani, mert úgy lesz igazán igaz.
- Ez megnyugvással tölt el. Majd eszedbe juttatom, ha megint Wyomingban leszünk – talán a harmadik raftingunk volt együtt. Ketten kétfelé, így kis híján beborultunk a vízesésbe, aztán egy jót röhögtem magunkon.
Ha eddig nem váltott árnyalatot az arcom, most feladja a takargatási versenyt és egy árnyalattal fehérebb lesz. Akármekkora stratéga is vagyok, van bennem egy nagy adag naívság is, amit már a szüleim is fejemhez vágtak, mint gyenge pont, amit ki kell gyomlálnom. Semmi kellene, meg ha jót akarok magamnak. Kell. De nem megy, mert nem akarom. Ebben nem akartam olyan lenni, mint ők, és tessék, nekik lett igazuk. A lehető legrosszabb forgatókönyvvel.
A kifejtésre, a hatásszünet előtt a szemeibe tekintek. Várva azt, hogy meglátom benne a trükköt. Hogy ez csak valami idióta trükk, mert nem igaz. De mire elfordítom a tekntetem az asztalra, már tudom, hogy ez igaz. Még ha nem is én küldtem volna el a bejelentést, így valóban veszélyben vagyok, mert minden anyagát én kaptam meg, jelszavakkal és hozzáférésekkel együtt. S ha valóban az van mögötte, amit most Bianca mond, akkor idő kérdése, mikor keresnek meg. Akárkik.
Bal kezem a szám elé teszem elgondolkodva.
- Az asszisztensének akart, mióta odarendeltek, így minden jogosultságom megvolt, lévén nem volt helyettese, vagy helyettes megbízottja - rápillantok. - Miért pont én lennék a következő? Mert mellette dolgoztam? De hiszen az nem is olyan régóta van – sóhajtanék, de még nyelni sem megy, és a dübörgéstől is alig hallom, amit mond.
- Mondanám, hogy csak írásos felszólítással vagyok hajlandó ezt megtenni – az a bürokrata rendszer, amiben dolgozom, nem ismer ebben pardont. Ha van rá papír, parancs, engedély, felszólítás, akkor zöld az út csak. Kiengem kicsit a nyakkendőt, túl szoros most, nem kapok levegőt.
- Ha elmondod, mit keressek, megnézem, mit tudok tenni – És bár a mondat a szokásos sablon mondat, hiszen még megtalálás után is felhatalmazom magam azzal, hogy nem úgy látnám, tudok segíteni. Ezúttal viszont a másikat gondolom mögötte. Valami volt mögötte, hogy ez történt. A fenébe, hogy miért nem csak sebesség.... mit is beszélek, én, aki a névtelen bejelentést tette.
- Mennyire vagyok veszélyben? - nem, isten ments, hogy ránézzek. Azok alapján, amiket elmondott, nem sok kétségem van a válaszát illetően.

A hideg víz csodákra képes, nem különben egy fogmosás és gargalizálás, de legszívesebben felhajtanám az összes vodkát, hogy alaposan szétmarja a torkom és végre lábra álljak. Az arcom és a csuklóim is a víz alá teszem, mielőtt visszahajtanám az ing ujját, hogy a zakót rávegyem, megszabadulva végre a nyakkendőtől.
- Nem, nincs – gombolom be közbena kézelőket, némileg tovább tart most.
- Tudom... és köszönöm – étvágyam egyenlő a nullával, de tudom, hogy az is segít, főleg most.
- Csak foglalj helyet – mutatok az egyik székre, mikor látom, segítene. Le akarom foglalni magam valamivel, muszáj.
- A mosdóban felfrissítheted magad – ha kezet szeretne mosni.
Akármennyire is egyedül élek, s van, aki rendben tartsa a lakást, nem vagyok elveszve itthon. S így szeretem, ha itthon is terített asztalnál eszek, még amikor egyedül vagyok, akkor is. Alátét, szalvéta, tányérok, poharak, evőeszközök kerülnek elő, s kerülnek az asztalra.
- Mi utalt arra, hogy nem baleset volt? Mások is tudnak róla? Hogy tudnátok segíteni a bejelentőnek? - Mind a kettő fontos kérdés.
A dobozokat kinyitom, s a szedőt Bianca keze ügyébe teszem, hogy vegyen, amennyit kedve van. S most így örülök, hogy együtt lehetünk. Csak az alkalom, az a lehető legrosszabb.
Közben kinyitom a palack bort, amit ugyan levegőztetni kéne, de inkább a gyomromban szeretném egy részét tudni, minél előbb.
Töltök neki is és magamnak is. Nem tudok mit mondani, mire koccintsunk, de koccintok vele és... felhajtom az egészet. Becsukott szemekkel várom a hatást, ami nem marad el. Úgy éget, hogy szinte élvezem. Most élvezem. Töltök még egyszer magamnak, majd leülök én is.
- Jó étvágyat!
Nem megy most beszélni, mert folyton csak kérdések dübörögnek bennem, milliónyi és nem képesek egy egésszé összeállni. Egy részem azt súgja, hogy el kéne mondanom a bejelentést, így lenne tisztességes. A másik felem viszont arra kér, ne áruljam el, nagy bajba sodorhatom magam. Ezen kénytelen vagyok magamban felnevetni. Így is bajban vagyok. Bármit rám kenhetnek még a zsaruk is. Csakhogy nem szeretek félni. Egy pillanatra koncentrálok a válaszra, amit felteszek magamban, majd csak az asztal szélére, élére támasztom alkarom. Jelzés, virágnyelven, az is, amit kérdezek.
- Mit szólnál ahhoz, hogy ha azt mondom, nekem is van kocsim?

Igen... Adriannel az első találkozásunk egy rafting alkalmával történt meg, azt pedig mondanom sem kell, hogy először azt sem tudta mi a jó fenét keresek ott. Nem meglepő, őszintén szólva gyakran futok bele kételkedő megjegyzésekbe, amik néhány óra múlva már megváltozni látszanak. Nem is tudom, hogy miért gondolja azt mindenki, hogy nőként képtelen lehet az ember bármire is. Lehet, hogy a testfelépítésünk más, de az akaraterőnk és kitartásunk sokkalta több lehet, mint bármelyik agyonra gyúrt fickónak. A munkámból adódó nehézségek miatt, jobb szeretem az energiámat inkább extrémsportokba fektetni, nem pedig egy nyomozás során keresni az adrenalint, elvégre az végzetes is lehet. Na nem mintha két keményfejű ember, megegyezésre képtelen raftingolása nem lehetne végzetes, de ezen legalább még dolgozhatunk.
- Na igen... Az együttműködésünkön még van mit gyakorolni. - Nevetek fel mikor beugrik az emlék egyik próbálkozásunkról. Szinte még látom magam előtt a képet ahogyan szenvedünk és vitatkozunk egymással arról, hogy szerintünk mi is lenne a jobb. Nem hiába szükséges a csapatmunka ha nem akarunk úszni egyet.  
Szavait végighallgatva, idegesen emelem újra fel az imént kapott poharat és iszok belőle. Sajnálom őt amiért ilyesmibe keveredett bele, őszintén szólva még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám ezt a helyzetet. Ez megváltoztathatja az egész életét is, nekem pedig fogalmam sincs, hogy mennyit kellene elárulnom neki. Nem szeretném csak még nagyobb bajba sodorni őt azzal, hogy túl sokat mondok el. Viszont úgy érzem figyelmeztetnem kell a veszélyekről amik talán közelebb vannak, mint azt ő gondolná. Nem mondhatom azt, hogy á ez semmiség és semmi ok az aggodalomra, csakis azért, hogy megnyugtassam, azzal többet ártanék, mint segítenék. Még akkor is ha rossz őt így látnom.
- Te magad válaszoltad meg a kérdésed. Jogosultságod volt és abban biztos lehetsz, hogy utána fognak nézni mennyit tudsz, ha még nem tették meg. - Mondom elgondolkozva. - Valószínűleg félnek attól, hogy esetlegesen még több információ szivárogna ki, hiszen most szorul a hurok a nyakuk körül. - Nem tudom pontosan, hogy az ügy e része mennyire halad, hiszen az én dolgom leginkább a gyilkosság körül forog. Ám abban biztos vagyok, hogy akik mindemögött állnak most próbálják elvágni az elvarratlan szálakat, hogy még véletlenül sem találjunk többet, mint ami már a kezünkben van.  
- Azt hiszem az lenne a legjobb ha nem keresnél semmit sem, legalábbis egyenlőre, az most túl veszélyes. Viszont ha tudsz valamit, amiről talán eddig nem is gondoltad, hogy köze lehet ehhez, vagy a későbbiekben jut eszedbe valami, azzal nagyon sokat tudnál segíteni. - Úgy döntök, hogy nem erőltetem tovább a dolgot, már így is szörnyen néz ki. Nem akarom tovább rontani a helyzetet. Ezzel kiterítettem elé minden lapot és innentől kezdve csakis rajta áll, hogy akar vagy éppen tud-e segíteni.
- Nem tudom mennyire vagy veszélyben, de fel kell készülnöd és elővigyázatosnak lenned. Talán nem ártana egy biztonsági rendszert kialakítanod, kamera, riasztó, akármi. De a legfontosabb, hogy ne viselkedj feltűnően, úgy kell tenned, mintha semmi sem történt volna és csak lapulj meg egy kicsit. - Semmiképp sem szeretném, hogy élete hátralévő részét rettegve élje le, de biztonságban akarom őt tudni. - Aztán megpróbálok minél többet a környéken maradni, az sem árthat ha vészhívásra kapcsolsz és ha bármi különöset észlelsz, engem rögtön hívni tudsz. - Persze a munkámból adódóan nem tudok folyton körülötte lenni, viszont az talán egy kicsit megnyugtatja ha tudja, hogy bármikor hívhat és én már jövök is. Nem hagyjuk, hogy baja essen.
Azt mondanom sem kell, hogy akermennyire is éhes vagyok, az étvágyam aligha jött meg a beszélgetésünktől. Ám mivel már elfogadtam a meghívását, nem szeretném őt megbántani azzal, hogy visszamondom. Kétlem, hogy neki nagyobb étvágya lenne, főleg azután, hogy épp az egész napi étrendjét dobta ki korábban. Így aztán egész jó ötletnek találom a mosdó használatát némi felfrissítés gyanánt, ami talán a fáradtságom elűzésében is segítségemre lehet.
Egy alapos mosdás után térek vissza az étkezőbe, bár azt nem mondanám, hogy sokkal jobban érzem magam. Fogalmam sincs, hogy mégis mivel tudnék rajta segíteni.
- A kocsival nem volt minden rendben, valószínűleg belepiszkáltak. - Válaszolok első kérdésére, mikor már helyet foglaltam az asztalnál. - Nem tudja senki sem, éppen ezért fontos, hogy minden közöttünk maradjon. Egyenlőre nem akarunk nagyobb felhajtást, ez így a legjobb. - Simán elveszíthetem a munkámat ha kiderül, hogy mindezt elárultam neki. - A bejelentő pedig védelem alatt lesz, persze nem nyilvánosan. Valamint segíthetünk eltüntetni a nyomait. - Már miért is érdeklődne, ha nem ő lenne a bejelentő, vagy ismerné az illetőt? Annyi jel utal arra, hogy a tippem talán tényleg helyes, én mégsem erőltetem a dolgot. Tudom, hogy idővel megnyílik és elárulja amit tud, viszont egyenlőre az fontosabb, hogy ő biztonságban legyen.
- Köszönöm, neked is. - Lehet ésszerűbb lenne azt mondanom, hogy csak próbálj, meg ne fulladni evés közben, sokkal hihetőbb is, hiszen mindketten tudjuk, hogy étvágya senkinek sincs. Ennek ellenére mégis megfogom a szedőt amit nekem szánt és jókislány módjára szedek is egy gyermeknek való adagot. Viszont mielőtt még evésnek kezdhetnék, a következő kérdésével sikerül meglepnie. Másnak talán csak egy egyszerű kérdésnek tűnik, nekem viszont az a megérzésem támad, hogy sokkal több van mögötte, mint azt az ember gondolná. Ráadásul ő mondta, hogy hallgassak a megérzéseimre. Még ha nem is pont ezekkel a szavakkal.
- Nos, azt mondanám, hogy mindenképp nézesd át a kocsit mielőtt használnád. Ellenőrizd a féket minden alkalommal mikor megindulsz vele. - Nem vagyok egy nagy szakértő, még saját autóm sincs, na nem mintha lenne is rá pénzem. - Ne aggódj anniyra. Nem hagyom, hogy bajod essen, de meg kell bíznod bennem. Azzal, hogy mindezt elmeséltem neked, én elveszíthetem a munkám, vagy rosszabb. Szóval jelenleg a sorsom a kezedben van. - Mondom bátorítóan, ezzel ténylegesen minden bizalmam belefektetve.

Elmosolyodom a nevetésére. Azért az elég rizikós volt és ott tanultam meg, miért is mondta apám és anyám is, hogy a forrófejűség és a makacsság átok is tud lenni. Azóta mérlegelek, hogy mikor is érdemes betonfejűnek lenni. Az extrém sport hozhatta ki, mondaná bárki, de éppen az tanított meg arra, hogy oltárit lehet pofára esni és nagyon ott kell lenni fejben. Gyors döntés, gyors cselekvés és lehetőleg úgy, hogy mindenki életben maradjon. Olyankor lehet a legjobban kikapcsolni a kritikus ént. Akkor ott pont nem jött össze, rafting közben. De ugyanez segített az e-sportban is bekerülni a csapatba, s hogy végre bejutottunk oda, amiért dolgoztunk addig. Nincs más, csak a  terep és én.  
Újabb nehezék kerül a mellkasomra. Nyelek egyet.
- Nos, mivel minden hozzáférésnek a birtokában vagyok.... voltaképpen akár tudhatok annyit, mint ő – nem állítom, hogy többet és nem állítom teljesen, hogy pont annyit. A kutakodásom megerősítésekor találkoztam az ő nevével is, másokéval is, akiknek a neve egyenlő a befolyással, de nekem nem az volt a fontos. Hanem amit tettek. Amikhez közük volt úgy, hogy tudtak róla, hozzájárultak. Már attól vakaróztam, hogy én tudtam róluk és még nem tehettem semmit, míg bizonyíték nem gyűlt össze annyi, hogy beadhassam a bejelentésem, a bizonyítékokkal együtt. Merthogy azokat is átadtam. Szép kis öngól, ha úgy nézem. De nem akartam, hogy ez emberéletbe kerüljön.
- Ezen a szinten már komoly tétek vannak – gondolkodom el. Itt már nem csak prognosztizálás van, hanem vérkomoly piaci befolyásolás. Ezért sem kíván senki sem se asszisztens, se pedig vezető lenni itt. Elég nagy felelősség, hiába jár sok előnnyel. Én viszot élvezem, mert éppen azzal foglalkozhatok, amihez a legjobban értek.
- Ezzel dolgozok nap mint nap, s a mai nap után pláne. Most már hivatalosan is helyettes lettem, ma került bejelentésre. Eddig csak névleg voltam... asszisztens, mert még új voltam az osztályon és még nem tisztázódott a hatásköröm. Egészen a mai napig.- ez pedig felvet egy kérdést. Vajon miért pont én lettem a helyettes?
Most elakad ott a folytatási szándékom, hogy rákérdezzek, mennyit akar? Mert van, rengeteg sok lementett anyagom van, szükségem volt ahhoz, hogy tisztán lássam a helyzetet és biztosan tudjak mozogni az egészben. S nem mellesleg még feltűnni sem tűnik fel, hiszen éppen ezekkel az adatokkal s információkkal foglalkozom.
Érzem a köntörfalazást abban, hogy nem tudja. Tudja. Különben nem jött volna el.
- Ne köntörfalazz. Tudod, mennyire vagyok veszélyben. Akkor nem jöttél volna el – aztán végigsimítok a szemöldökömön. – Ezt nem kellett volna, bocs.
S ezzel érzékelem azt is, hogy láthatóan feszült vagyok. Ki kéne engednem, muszáj lesz lenyugodnom.
- Ha ezeket felteszem, elég nyilvánvaló, hogy tudok valamit. A benti dolgot bízd rám – faarcú hivatalnok tudok lenni, nem hiába engem küldenek el megbeszélésre. S éppen ezért vágott fejbe mindaz, amivel szembesültem. Elgondolkodtató, hogy talán a sértett önérzetem és hogy nem akarom beismerni, tudok vak is lenni, vezetett ahhoz, hogy a bejelentést megtegyem. Most már késő, megtettem és annak a következményei most kopogtatnak az ajtómon.
- Nem szükséges megtenned. Meg tudom védeni magam, vagy legalábbis időt nyerni. Megvan a saját dolgod. De azért köszönöm, kedves tőled. És feltűnő is lenne, ha sokat forogsz körülöttem.
Amikor becsukódik mögötte az ajtó, a pultnak támaszkodom a két kezemmel és mélyeket lélegzek ismét. Muszáj vagyok tartani magam, ha most pánikolok, mindent elrontok. Ahhoz az Adrianhez nyúlok, aki taktikus, aki stratéga. Most erre van szükségem. A hidegfejű hivatalnokhoz és a nyugodt e-sportolóhoz, mert míg a többiek aktívan csépelik az ellent én teljesen némán viszem a pályát, teljes erőmmel koncentrálva a játékra, olyannyira, hogy még a nevemre sem reagálok. Ezt már legalább megszokták és talán ezért is megy olyan jól együtt lenni. Ennyit arról, hogy ki csapatjátékos és hogyan.
Hallgatom, amit mond, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni. És még örültem is, hogy a kívánsága teljesült! Szép balfasz vagy Adrian, csak gratulálni tudok! Gondolatban még a vállamat is megveregetem. Az a második pohár is könnyen csúszik le és kellett is, sokkal jobb. De nem vágyom magam tajrészregre leinni, az sosem segít. Semmin.
- Nem vagyok egy csicsergős fajta – de ezt tudja, hiszen a munkámról sem beszéltem eddig neki soha és az e-sportról sem. Eddig külön tudtam választani az életem ezen részeit és nekem így volt tökéletes. A fotózásról meg senki sem tud, pedig már jelentek meg képek is, igaz, szűk kör ismeri mindezt. És általában nem vagyok felismerhető, s a nevemet sem engedem kiírni, helyette más névvel vagyok jelen. Elég, ha az e-sport révén vagyok ismert a közegnek.
- S úgy gondoljátok, mivel történt ez a... - nem megy kimondani, akkor sem. - a bejelentő a hivatalból lehetett? Van, akire gondoltok? - Hiszen már végigkérdezték a kollegákat.
- De ne csak annyit szedjél. Jut mindkettőnknek – erre azért figyelek. Noha étvágyam, az nincs. Fogalmam sincs, hogyan fogom letuszkolni a falatokat. De kell enni, akárhogyan is. - Köszönöm – bólintok komolyan.
- Úgyis műszakira kell vinnem nem sokára – bólintok. - A lenti parkolóba csak az itt lakók jutnak le – legalább ennyivel biztonságosabb.
- Nem aggódok. Ami legrosszabb megtörténhetett, már megtörtént – még mindig csak a második falatot gyűrtem le, de egyre nehezebben megy enni. Vajon az felelősség vállalás, ha most nem mondom el, én voltam? Vagy gyávaság beismerni? Lendítek az ügyön, ha elmondom? Van a halálnál rosszabb és az a becstelenség. S nem az, amit a társadalom gondol annak. Mert a társadalom torz látásmódját nap mint nap van alkalmam látni, azzal dolgozok, abban lavírozok. S nem tartom magam világmegváltó hősnek sem. De se meglapulni, se gyávának sem szeretek lenni. Ide viszont taktika kell.
Csendben eszek egy ideig. Mérlegelek. Rakom össze azokat a kirakókat, amiért itt van most Bianca. A gyilkosság ügyében nyomoz, de valahogy az utalások... nem arra utalnak, hogy a gyilkossággal engem gyanúsítanának. Valami más felé mennek a szavai. De ha ő rájött, ilyen hamar, akkor kik jöhettek még rá?  
S ha már úgyis radaron vagyok, mint utód féleség, akkor meg már olyan mindegy. Legalább jól odacsaphatok még egy nagyot, mielőtt engem csapnak le. Bosszú? Harag? Egyik sem. Még csak az igazság bajnokának szerepében sem akarok tetszelegni. Olyan dolgokat tudnak fabrikálni s hiresztelni, amivel nem csak engem tehetnek tönkre, hanem azokat is, akik velem vannak.
Előveszem a kis noteszt a zakó belső zsebéből, a kis tollal együtt, s leírok egy mondatot a bejelentésből. Két olyan szó van benne, s maga a mondatszerkezet is olyan, hogy csak az tudja, aki olvasta a küldeményhez írt szöveget. Belecsippentem a tollat, becsukom, s úgy nyújtom át Biancának.
- Ha szeretnéd tudni mi van benne, s hogy ez mivel járhat, csak akkor nyisd ki, s olvasd el.
Nekem már nincs mit vesztenem. Az így is úgy is a kukában landolt azzal, hogy megkaptam ezt a pozíciót. Akkor rmár kihasználom. S nem a magam nyerészkedésére. Azt pedig végképp nem szeretném, hogy mindez miatt egy újabb ember veszítse el az életét. Az egész rohadtul nem ér ennyit. Nekem legalábbis. Elég lesz ezt a terhet vinnem és már ez is túl sok.

A következő mondatából megítélve már érzem, hogy közel járok valamihez, hogy talán mégsem tévedtem mikor azt gondoltam, hogy ő többet tudhat, mint azt bárki gondolná. Nem tagadom jól ért ahhoz, hogy megvezessen másokat, legfőképp engem, hiszen már igencsak közel jártam ahhoz, hogy feladjam és azt gondoljam, mégsem ő lehetett a bejelentő. Persze a kijelentése még semmit nem bizonyít, csak éppen annyit tesz, hogy újra gyanakvóvá válljak és ne adjam fel olyan könnyen. Jó érzéssel tölt el a tény, hogy végre ő is oszt meg velem némi információt, nem pedig csak kérdések halmazával bombáz. Ez is csak azt bizonyítja, hogy kezdek a bizalmába férkőzni, amiért azóta harcolok, hogy megérkeztem. Nem könnyű feladat, az már egyszer biztos, de talán jobb is ez így. Hiszen aligha lenne szerencsés ha mindenkinek elárulna belsős információkat.  
- Ezzel egyben azt is akarod mondani, hogy többet tudsz, mint kellene? - Kérdezek rá óvatosan, közben ismét némi pszichológiát alkalmazva. Elvégre nem kérdezhetek rá kerek-perec, hogy mit tud, inkább csak megkerülve ezt, rávezetem arra, hogy esetlegesen több információval szolgáljon és ne tudjon olyan könnyen kitérni. - Helyettes lettél? - Aligha tudom leplezni aggodalmam. Egy másik helyzetben ez egy fantasztikus hírnek számítana és most a gratulációm és örömöm fejezném ki, nem pedig az ellenkezőjét. Nem tudom mennyire szerencsés ez, azt sem tudom, hogy pontosan mit jelenthet számára. - Légy óvatos... - Nem akarok többet mondani, nem szeretném mégjobban megijeszteni, viszont úgy érzem a figyelmeztetés a kötelességem ebben a helyzetben. Nem tudni, hogy mit tartogat neki a sors, vagy éppen a háttérben lévő személyek.
- Felesleges azon elmélkedni, hogy mennyire vagy veszélyben. A lényeg, hogy felkészült legyél és meg tudd tartani a higgadtságod. - Ami jelen helyzetben nem túlzottan megy jól neki. Persze ezért nem hibáztathatom, valószínűleg én sem tudnék nyugodt maradni ha kiderülne, hogy vérdíj van a fejemen. - Nem feltétlen kell, hogy mindenki tudjon róla. Manapság már léteznek kütyük amiket észre sem lehet venni. - Persze az árukról ezt nem lehet elmondani, de kétlem, hogy neki az nagyobb gondot okozna, már tekintve arra is, hogy hol él. - Arról pedig nem nyitok vitát, hogy a környéken maradok-e, ha baj van, hívsz! Olyan vagyok mint egy árnyék, észre sem vesznek majd. - Próbálkozom némi elég gyatra viccel, már csak azért is, hogy oldjam a feszültséget ami felgyülemlett benne. Mondjuk egyébként sem azt terveztem, hogy majd mindenhol a nyomában leszek, mint valami követő. Inkább csak a környéken lennék, hogy ha szükség lenne rám, ne kelljen a fél városon átvergődnöm magam, és esélyesen csak a holttestét találni mire célba érek.
- A bejelentőnek minden bizonnyal kapcsolata volt a főnökkel, elvégre másként aligha lehetett volna neki bármilyen információja. Ez némiben szűkítette a kört, ezért is jöttem ide. Hiszen te is benne vagy a körben és még ha te nem is tudsz semmiről, mégis veszélyt jelent rád. - Magyarázom neki, de az utóbbi kérdését okosabbnak találom inkább elkerülni. Nem szívesen hazudnék neki, ugyanakkor azt sem akarom elárulni, hogy pontosan rá gondoltam. A gyanúsítgatás sosem egy okos tett, elvégre ha az illető még nem kész arra, hogy elárulja az igazságot, akkor semmivel sem fogok okosabb vagy előrébb lenni. Éppen ezért is probálkozom más módszerrel, észrevétlenül, egyszerű kérdésekkel és mondatokkal rávezetni arra, hogy saját maga árulja el amit tud.
- Aligha tudnék most ennél többet megenni. - Vallom be végül kissé zavartan, még mielőtt ő maga pakolná tele a tányérom. Tudom, hogy elfogadtam a meghívását de a körülmények egy kicsit megnehezítik a helyzetet, ezt pedig neki is meg kell értenie. Már azon is csodálkozom, hogy hogyan tudja magát evésre kényszeríteni.
- Hidd el, hogy ha valaki be akar jutni, akkor be is tud. Szóval csak légy óvatos. - Ezzel sem az a szándékom, hogy megijesszem vagy bármi, de őszintének kell lennem vele. Könnyű egy-egy szomszédot lefizetni, vagy éppen megzsarolni valamivel. Nem tudhatjuk pontosan, hogy kikkel állunk szemben szóval fő az elővigyázatosság. Aztán miközben megpróbálkozok néhány falat letuszkolásával a torkomon, érdeklődve figyelem, hogy mire készül. Notesz és toll? Némaságot készülünk fogadni, vagy mi lenne az amit nem szabad kimondani. Tudtommal csak Voldemort nevét. Ám mikor a notesz elém kerül én gondolkozás nélkül nézek is bele, nem túlzottan hallgatva a figyelmeztetésre. Kíváncsiság az én gyengeségem, még ha akarnám sem tudnám visszafogni magam.
- Te voltál az, ugye? - Nézek fel rá döbbenten. Bár tudtam, legalábbis éreztem és sejtettem, hogy benne volt a keze, most mégis sikerül meglepődnöm ezen, magam sem tudom miért. Most rosszul érzem magam amiatt, hogy sikerült őt kijátszanom és rávezetnem arra, hogy ezt bevallja. Nem lehetett egyszerű neki, azt sem tudom hirtelen, hogy mit tudjak mondani. - Köszönöm a bizalmad... Azt megígérem, hogy senki nem fog erről tudni, csakis kizárólag én. - És ezt komolyan is gondolom. Semmiképp sem szeretném megkockáztatni, hogy esetleg a nyomozásban résztvevők között is akadna egy besúgó akinek erről nem szabadna tudnia. Azt még ki kell találnom, hogy hogyan tudom titokban tartani, de semmi sem lehetetlen. - Hogyan jöttél rá mindenre? - Teszem fel a kérdést, hiszen valahogy kétlem, hogy a volt főnöke avatta volna őt be mindenbe.

Már majdnem rávágnám, akar a fene bármit is, de inkább csak csendben maradok egy másodpercre, nyakon ragadva az érzelmeket és finoman arrébb tessékelve.
- Nem tudom, nekik mit jelenthet az, többet tudok, mint kellene – azt már nem fűzöm hozzá, hogy néha még indok sem kell. Bár, ha magamnak lennék, előbb megpróbálnám behálózni az új tagot, hogy mire ráébredjen, addigra már nyakig benne legyen. Nos, azt megnézném, ahogy bepórbálkoznak vele.
- Igen. Az átmenetileg kinevezett vezető engem jelölt ki, s addig tart a megbizatás, míg az új osztályvezető be nem tanul. Mert a mostani csak átvette a címet, de van saját osztálya, amivel foglalkozik – és így felmerül a mostani ép alapján, hogy ez mennyire csapda a részemről. Észnél kell lennem. S mintha Bianca a fejemben lenne, ugyanez hangzik el tőle is. Önkéntelenül bólintok. - Éppen erre gondolltam én is....
- Jó, de nem mindegy, hogy hangyával vagy egy elefánttal állok szemben – mert ha hangyára készülök és elefánt jön, az...
- Átgondolom – nem vágyok felhajtásra. De ha őket ez segítheti, engem meg megmenthet esetleg, akkor megfontolom. Amire most képtelen vagyok, majd ha lenyugodtam.
A határozott válaszra, vagy inkább utasításra némán tekintek rá. Most le sem tagadhatná, hogy zsaru. Aztán fáradtan elmosolyodom.
- Ezzel nálam csak az ellenkezőjét lehet elérni – felelem csendesen. - Kedves tőled – nem lenne kötelessége, hiszen nem ahhoz a nyomozáshoz kapcsolódik konkrétan. Vagyis hát... ha úgy vesszük, most már igen. De erről még csak én tudok, s csak sejtem már, hogy Bianca sem azért jött, hogy mint gyanusított bírjon szóra. Ugyanakkor bennem van az, hogy a bejelentésemmel csak hozzásegítettem a mielőbbi balesethez a főnökömet.
- Ez... elég logikusan hangzik – bólintok. - Ha mindez hónapokkal korábban történik, most felettébb boldog ember lennék – vajon voltak olyanok, mint én, akik úgy léptek fel a ranglétrán, hogy közben azt kívánták, inkább ne? Amennyire akartam feljebb kerülni, most inkább jó lenne nekem Marcell örökös baromsága és idegesítése. S nem veszem még észre, hogy az egyik kérdésemre kimaradt a válasza.
Először értetlenül tekintek rá. Hiszen nap mint nap, ennél sokkal rosszabb helyzetben lehet. Bírom az adrenalint, de nem az én életem a kopólét. Aztán megértem, s ez ki is ül az arcomra, ahogy szótlanul bólintok.
- Most felettébb megnyugodtam – kuncogom el magam, mert lassan már inkább nevetni akarok, mert különben... felfigyelek valamire magamban. Nincs bennem kétségbeesés. Ha az nincs, akkor tudok támaszkodni magamra, menni fog. De a teher, hogy valakinek akaratlanul lerövidítettem az életét, mázsás súlyként nehezedik rám.
Figyelem, ahogy elveszi a noteszt s szinte be sem fejezem, már olvassa. Figyelem az arcát. Olvasta a bejelentést. A felismerés eléggé egyértelmű az arcán. A kérdésre némán tekintek rá, majd lehunyom egy pillanatra a szemeim, ami igent jelent. Nem nagyon megy hirtelenjében a beszéd, iszok egy korty bort, s az előző kettő pohár még csak halványan érzékelteti magát.
- Megdolgoztál érte. Vagyis... én dolgoztattalak meg érte – mert igen, annak ellenére, hogy kibuktam, meccseztem vele. Vagyis még képes vagyok megfelelően dönteni. Nagyon remélem. - Biztos akartam lenni, hogy elmondhatom... neked – aztán rövid ideig csendben maradok.
- Gyanakodsz arra, hogy a csoportban lehet tégla? - Mert ha a főnököm is az volt, aki, akkor... végül is, ez az élet, amit legalábbis ők hisznek annak. A kérdésre kortyolok ismét és kifejezetten jól esik minden csepp.
- Nem stimmeltek kimutatások. S mivel ismerem a piacot, feltűnt, hogy hiába kicsi az eltérés, valójában nem csak egyszerű elírások. Elsőnek azt gondoltam. Aztán sorra kerültek elő a kis hézagok. Ha nem vagyok benne nagyon otthon, akkor simán elmegyek felettük – ezzel nem a zseniségemet vagy a professzionalitásomat akarom hangsúlyozni. Évente járnak hozzánk könyvvizsgálók és ők is elcsúsztak felette. - Így elkezdtem összerakni és utánanézni dolgoknak. Aztán elérkeztem ahhoz a ponthoz, ami már túlmutatott egy szintnél – legalábbis nálam. - És ekkor gondolkodtam el, hogy tegyek-e névtelen bejelentést – mert nem egyszerű dolog. Sokkal több lehet mögötte és ezt éppen érzékelem is.
- De azt nem gondoltam volna, hogy ez valaki halálát okozza – a szavak nehezen gördülnek ki, halkan, aztán inkább csak görgetem a pohár nyakát.

Érzékelem a válaszából, hogy csak kerülgeti a forró kását. Ha valamit jobban utálok annál, hogy keményfejű vagyok, akkor az az lenne, ha a partnerem is az. Egyáltalán nem állíthatom, hogy könnyű dolgom van vele. Tudja, hogyan kerülje meg a kérdéseimet és adjon olyan választ amiből igazából egyáltalán nem jutok előrébb. Valószínűleg a munkájából kifolyólag neki is akad bőven lehetősége rá, hogy ezt gyakorolja. Ha egy kevésbé komoly témáról lenne szó, még talán élvezném is ezt a mi kis egyet előre, kettőt hátra táncunkat. Így viszont legszívesebben már vállainál fogva ráznám meg, hogy csak mondja el mit tud, aztán lépjünk tovább és próbáljuk meg mindezt elfelejteni, hacsak az est további részére is. Fáradt vagyok már, ő is az, sokkal szívesebben eveznék valamivel vidámabb társalgás felé.
- Nos, minden bizonnyal valami olyasmit, amiről nem kellene tudnod. - Kínomban mosolyodok el, mert már én sem tudok jobb válasszal előrukkolni. Elvégre neki kellene tudnia, hogy mi az ami nem stimmel. Nem az én munkahelyem, ha bedobnának a hivatalba csak egy elveszett kisegér lennék, aki kizárólag menekülni akarna. Nem véletlen, hogy a nyomozásnak mindössze a gyilkossági része jutott rám... Na nem mintha az nem lenne már bőven elég számomra.
- Mondanám, hogy gratulálok, de a jelenlegi helyzetre tekintve nem vagyok biztos abban, hogy örülsz ennek a kinevezésnek. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy megdolgoztál érte. - Legszívesebben megölelném őt, bár kétlem, hogy azt most díjazná, nem a legmegfelelőbb alkalom. Ám akármi is történik, azt tudnia kell, hogy megérdemelte a kinevezést és büszke lehet magára. - Csak ne felejts el átlagos lenni és óvatos. Valamint ha bárki megkeresne valami különössel, jelezd nekem. - Gondolom azt magyaráznom sem kell, hogy mi lenne az a különös kérés. Ő is pontosan ugyanarra gondol amire én. Tehát nem zárjuk ki annak lehetőségét, hogy esetlegesen valaki megpróbálja majd a rosszabbik oldalra állítani. Amiről nem árt majd tudnom, mielőtt még jobban belekeveredne ebbe az egészbe. Már ha lehetséges ennél jobban belekeveredni.
- Szóval az ajánlatom az lenne, hogy készülj elefántra és ne félj hívni ha bajban vagy. Ketten eltaposunk minden elefántot. - Mosolyodom el ezúttal bátorítóan. Ez mondjuk nem teljesen igaz, aligha lehetnék olyan nagy segítség, viszont azt akarom, hogy ne hezitáljon ha oda kerül a sor. Itt most nem arra van szükség, hogy a férfiasságát bizonygassa, ez nem egy sport, az élete van kockán és ketten még mindig előrébb leszünk, mint ő egyedül.
Most, hogy minden lap kiterítve, már én sem bírom ki ivás nélkül. A korábban Adrian által megtöltött boros pohár után nyúlok, hogy én magam is beleigyak abba, bár kétlem, hogy utol tudnám őt érni. Ám azt örömmel konstallálom, hogy idegessége némileg alábbhagyott. Ez talán annak is köszönhető, hogy végre ő is megszabadult a rá nehezedő titoktól, amit már jó ideje magával hordozott. Egy ilyen titok bizony nyomot tud hagyni az emberben és jól tud esni ha valakivel megoszthatod azt.
- Azt semmiképp sem mondanám, hogy egyszerű volt. El kell ismernem, hogy nagyszerűen tudsz kitérni nehéz kérdések elől. - Mondom némi dícséretként. Elvégre bőven ráfér néhány kedves szó. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen erős tud lenni. Ez talán olyan most, mint mikor azon a bizonyos első közös raftingnál ő sem hitte, hogy végig tudom csinálni. A kövtkező kérdése hallatán pedig ismételten kiderült, hogy egyre jár az agyunk. Pontosan ugyanaz jár a fejében, mint nekem.
- Nem zárom ki, hogy besúgó lenne közöttünk. Van egy olyan megérzésem, hogy ezeknek az embereknek nagyon messzire ér a kezük. - Válaszolom kissé elgondolkodva. - Szóval nem szeretnék kockáztatni, legfőképpen nem az életeddel. - Mert akárhogy is, ha valaki olyan megtudja az igazságot akinek nem kellene, biztos vagyok benne, hogy nem fognak hezitálni. Az első adandó alkalommal fogják őt megölni, gondolkozás nélkül. - Majd kitalálok valamit amiben a neved nem fog szerepelni. Azt pedig neked kell elintézned, hogy minden nyomot eltüntess magad után. - Tudom, hogy már megtette ezt, de nem árt mégegyszer megbizonyosodni róla, minthogy aztán nagyobb baj legyen. - Ha pedig lenne még bármiről bizonyítékod vagy akár csak sejtésed is, nyugodtan megoszthatod velem. Igazából bármi segítheti a nyomozást előrébb jutni. - Meg mondjuk az sem árt ha nem a szekrényében porosodnak, nem hiszem, hogy jó lenne ha bárki más találná meg őket. Mindenképpen jobb kezekben lesz nálam, meg nagyobb biztonságban is.
- Álljunk csak meg egy pillanatra... - Szólalok fel következő mondata hallatán. - A bejelentésed egyáltalán nem okozta a főnököd halálát. - Jól hallhatóan nyomom meg a nem szócskát. - Mint azt már korábban is említettem, őt félretették, mert túl sokat tudott. Pont. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán bárkinek tudomása lett volna a bejelentésről mikor a baleset megtörtént. - Mondjuk esélyes, hogy volt valakinek tudomása, viszont most nem ez a lényeg. Semmiképp sem hagyhatom, hogy azt gondolja mindez az ő hibája. - Semmi rosszat nem tettél, Adrian! Ha nem jött volna a bejelentés a baleset akkor is megtörtént volna. Nekünk pedig semmi okunk nem lett volna arra, hogy jobban megvizsgáljuk az ügyet és rájöjjünk nem egy baleset történt. Szóval ebből kifolyólag a bejelentésed akár további életeket menthet, nem pedig az ellenkezője. - Magyarázom neki komolyan miközben végig a szemeibe nézek, hogy még véletlenül sem gondolja azt, hogy hazudok. Esetleg, hogy csak őt akarom vígasztalni. - Tudom, hogy nem kevés erő és lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy megtedd azt a lépést, viszont abban biztos lehetsz, hogy jól döntöttél. - Most aztán tényleg nem tudom miként tudott megbírkózni ezzel az egész helyzettel úgy, hogy közben végig az járt a fejében, miatta halt meg valaki. - Most pedig egyél! - Szólok rá egy kis pimaszkás mosoly kíséretében, hogy továbbra is oldjam a feszültségét, ráadásul nem árt ha lesz valami a gyomrában mikor az imént levedelt alkohol hatása kezd beütni.  

- Hát ez az – tárom szét a kezem. Fogalmam sincs, legfőképpen azért, mert annyira beleástam magam az egészbe, hogy jelenleg nem tudom mi a kint és mi a bent. Vagyis hát... pont azokat nem kellene tudnom, amikről amúgy hallgatok bent is. Márpedig az nem kevés, különben hogy tudtam volna kellően alátámasztani a bejelentéseket. De... valahol számoltam erre.
- Köszönöm – pillantok rá hálásan, aztán elnevetem magam, elég keserűen. - Életemben most először kívánom, hogy inkább maradtam volna ott, ahol azelőtt. Ó, meg, eléggé. S magamnak köszönhetem. Azt is, amiben benne vagyok – felelem irónikusan, s érződik, nem neki címzem. Magamnak csináltam, nincs mit szépíteni rajta.
- Átlagos. Én? Az lenne még a feltűnő – aztán komolyan a szemeibe tekintek. - Nem tudom, mi lesz és hogyan lesz. S ha nem tudom jelezni azonnal, az azért van, mert  annak oka van, s nem az, hogy átálltam a másik oldalra. Ugye értesz?
Hiszen figyelhetnek is, kikkel lépek azonnal kapcsolatba, s mit mondok el. S ez még csak nem is paranoia. Világítottak már át párszor, apám miatt is, hogy tudjam, mikor lesik minden lépésemet. Ezért utálom a politikát és a nagy befolyást.
Értem, hogy bátorítani akar, de tudom, hogy ő is tudja, ketten kevesek vagyunk hozzá. S még abban sem vagyok biztos, neki el akarom-e mondani. Így csak bólintok.
- Apám politikusnak nevelt – és ez látszódik a nevelésében, ahogy kezelt. S nem mondhatom, hogy kíméletesen. Viszont megértettem, most pedig végképp, mennyire is fontos mindaz, amit belém nevelt.
- Nos, ebben nem kételkedem, hogy hosszú a kezük – sóhajtok. Aztán fojtottan felkuncogok. - Azt hiszem, azon már késő gondolkodni, mennyire menthető – a három tényező együttesen, nem éppen pozitívra emelik az esélyeimet. De a helyzetelőnykre koncentrálok, s azt igyekszem kihasználni. Ezzel lesz esélyem életben maradni.
- De hiszen nem mondtam semmi többet a bejelentés tartalmát illetően – kivéve a személyét, ami egy egészen más dolog, legalábbis szerintem.
Elgondolkodom. Ha nem adja tovább, mert tényleg veszélyes lenne tovább adni a bejelentéssel kapcsolatos információt, akkor, ha logikusan veszem, szükségtelen lenne odaadni a többi információt. Viszont ezzel hátráltatom a nyomozást, visszatartom az információt.
- Nem szeretnék információt visszatartani. A … balesettel kapcsolatban – még nem megy kimondani a valóst. - nem tudom, miben segíthetek, de az tény, hogy az utóbbi időben sokat volt távol – adok tippet. - A bejelentéshez csatolt anyagokat érdemes átnézned s amim van még, azt odaadom. De... ha mindaz igaz, amit összeraktam, akkor te is veszélyben leszel – azt pedig én nem akarom. Nem akarom, hogy még valakinek baja essen, különösen Biancának nem. És ezzel el is ismertem, hogy valóban többet tudok, mint kellene.
Ismét meglepetten pillantok rá.
- Biztos vagy benne? Utólag is összekapcsolhatják a kettőt – csendben hallgatom tovább, egy falat sem  megy le a torkom, az evőeszközöket is már rég letettem. - És mi van, ha nem? Ha valaki mégis tudott a bejelentésről és elég kézenfekvő volt számukra, hogy ki is tehette? Még ha nem is így van? Honnan vagy ebben ilyen biztos?
Nem érzem, hogy az a súly legördült volna a mellkasomról. Az evésre viszont felállok az asztaltól, muszáj vagyok járni. Legalább pár lépést. Állni. Nekitámasztom a tenyereim a pult lapjának, ami elválasztja az étkezőt a konyhától. Hallgatok egy ideig.
- Tudom, hogy helyesen döntöttem. S hiába vizsgáltam át a lehetséges következményeket, EZ pont nem volt benne – túrok a hajamba, megáll egy pillanatra a kezem a tarkómon, majd ismét a pultra támasztom a tenyerem.
- Neked sem lehetett könnyű – a bor viszont kezd hatni, s amúgy sem vagyok egy drama Queen, így csak kiszusszantom a levegőt.
- Igazad van, együnk. Azzal nem jutunk előrébb, ha éhen veszünk – visszaülök az asztalhoz, hozzá.
- Szerettem volna, ha nem ilyen körülmények között hívlak meg hozzám vacsorára – a pohár bor után nyúlok, koccintásra. - A közös munkánkra – mert ehhez nagyon össze kell fognunk, betonfejűség ide vagy oda.
Egy ideig próbálok letuszkolni pár falatot, már csak azért is, mert a bor kezd eléggé hatni. Még egyelőre annyiban, hogy nem vagyok annyira feszült. Témát szeretné kváltani, de a fejem egyrészt üres, másrészt tele van mindazzal, ami az elmúlt időkben történt.
- Tervezünk a fiúkkal egy túlélő túrát. Rád is gondoltak, ha van kedved – leesik mire hívtam. Most is éppen túlélünk. - Emm.. nem biztos, hogy erőtetni kéne azt a túrát.
Nem megy a témaváltás. Azt hiszem. És még a holnapi meccset is túl kell valahogy navigálnom.

Érdekes pofon az élettől mikor nem tudsz kiélvezni egy olyan életeseményt, ami normális esetben egyik legboldogabb pillanatod kellene, hogy legyen. Elvégre nem egy mindennapi dolog az előléptetés. Kemény munkával jár, rengeteg kialvatlan éjszakával és mikor elérsz oda, hogy végre learathatod az általad megtermesztett gyümölcsöket, azt kívánod, bár ne kellene megtenned. Átérzem a helyzete keserűségét, még ha én soha nem is jártam hasonló cipőben. Ám biztos vagyok abban, ha most még nem is, de amint lecsillapodnak a kedélyek és előrébb jutunk a nyomozással, még lesz alkalma kiélvezni ezt az előléptetést. Lesz alkalma még megünnepelni is. Csak egy kicsivel tovább kell meghúznia magát, amíg le nem zárul ez az ügy is. Az pedig tuti, hogy előbb vagy utóbb sikerül majd megoldanunk.
- Ne aggódj, nem kérek napi jelentést tőled. Csak arra kérlek, hogy ha bajban vagy és szükséged van segítségre akkor ne habozz hívni és ne azon járjon az eszed, hogy biztosan van jobb dolgom is. Mert nincs jobb dolgom. - A jelen helyzetben aligha lenne fontosabb tennivalóm, mint az, hogy őt biztonságban tudjam. Nem csak azért mert ez a munkám része, de azért is mert ő fontos számomra és semmiképp sem szeretném ha baja esne.
- Azt hiszem jobb, ha nem gondolok bele milyen az, ha politikusnak nevelnek. - Mégis elgondolkozva billentem oldalra a fejem. El tudom képzelni, hogy nem volt egyszerű gyerekkora, bár erről korábban még soha nem beszéltünk. Őszintén szólva eddig aligha volt alkalmam magánéletről beszélni vele. Korábbi találkozásaink többnyire csak az extrém sportok körül forogtak, de soha nem jutottunk még el valamivel mélyebb szintekre. Szóval ha másra nem is, de arra, hogy kicsivel jobban megismerjük egymást, talán jól jön ez az ügy.
- Miattam nem kell aggódnod. Tudod, hogy szívós vagyok, nem könnyű elbánni velem. - Válaszolom egy kacsintással párosítva. - Nem mellesleg, nekem az a dolgom, hogy megoldjam mindezt, tehát attól a pillanattól kezdve, hogy a kezembe adták az ügyet, veszélybe kerültem. - Ő pedig azzal segít a legtöbbet ha minden információt ami a birtokában van, átad nekem és egyszerűen csak ránk támaszkodik, nem pedig saját magára. Már nincs egyedül, a társam lett és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ne essen bántódása, és mihamarabb a végére érjünk mindennek.
- Adrian! Kérlek szépen, csak bízz bennem. Ne kérdőjelezz meg mindent. - Némi nyugtalanság hallatszik ki a hangomból, amiért egy bocsánatkérő pillantást vetek rá, majd egy nagyobb levegővétel után folytatom. - Semmit nem fognak összekapcsolni, ahogyan neked sem kell a balesetet saját magaddal összekapcsolnod. Csak bízz bennem, kérlek! Te már megtetted a feladat rád eső részét, most hagyd, hogy én is kivegyem a saját részemet. És ne hibáztasd magad semmiért sem. - Magyarázom valamivel nyugodtabb hangon, sokkal inkább kérlelve őt arra, hogy semmiképp sem magát hibáztassa mindenért. Amit természetesen megértek, hogy miért teszi, de nem kellene. Ő jó ember és csakis azt tette amit úgy érzett jó lesz megtenni. Ebben pedig teljes mértékben igazat is adok neki. Egy olyan lavinát indított el, aminek el kellett volna már réges rég indulnia. Ha az elődje, vagy a főnöke, már megtette volna ezt a lépést, akkor talán ez a baleset sem történt volna meg. Aggódva pillantok fel rá mikor felkel. Nem tudom mi mást mondhatnék még amivel megnyugtathatom. Tényleg nagy fejtörést okoz nekem. Tehetetlennek érzem magam, én pedig gyűlölök így érezni. Segíteni akarok neki de mégis úgy érzem csak egyre inkább rontok a helyzeten. Aztán mikor ismét helyet foglal, egy bólintással jelzem, hogy jó döntést hozott. Az étel egyébként is kezd kihűlni, az pedig nem fogja meghozni a nem létező étvágyunkat.
- Mert tervezted, hogy elhívsz vacsorázni? - Ismét rá emelem a tekintetem, de ezúttal némi kíváncsiság és egyben meglepettség csillog benne. Aligha volt már részünk túl sok közös vacsorában, vagy bármi másban a sporton kívül. De persze eszembe sem jutna ezen problémázni, hiszen örülök ha legalábbis gondolt rá. - A közös munkára. - Emelem fel én is a poharam, bár kétlem, hogy annyira örülnénk ennek a munkának, hogy ez megérdemeljen egy koccintást. - És ne aggódj, legközelebb majd jobb körülmények között hozzuk össze a vacsorát. Csak ne várd el, hogy főzzek valamit. Örülök ha el tudok boldogulni egy tésztával. - Nevetek fel saját ügyetlenségemen. Sokmindenben jó vagyok, de a főzés soha nem tartozott ezek tulajdonságok közé. Mondjuk nem is igazán akad időm arra, hogy órákat a konyhában töltsek el. Azt a kevés szabadidőmet amim van, nem szeretném főzésre pazarolni. Őt pedig nem áll szándékomban egy ragadós, valami ételnek nem nevezhető dologgal elijeszteni.  
- Túlélő túra? - Kérdezek vissza felvont szemöldökkel, majd egyszerűen csak kínomban már kitör belőlem a nevetés. Az időzítése nem is lehetne jobb egy túlélő túrára. - Egy kis kikapcsolódás talán mindkettőnknek jót tenne. Elszabadulni innen egy kis időre. Viszont én azt mondom, találjunk ki valami mást. - Elgondolkozva pillantok az ételre, amiből most valamivel nagyobb étvággyal falatozom néhányat, amíg kitalálom mi is lenne jobb a túlélésnél. - Mit szólnál a vizisíhez? Még soha nem volt alkalmam kipróbálni... - Arról nem is beszélve, hogy szívesen szakadnék el a város zajaitól és mennék le a tengerpartra kipróbálni néhány vizisportot, még ha csak egy napról is legyen szó. Azt pedig ő is nagyon jól tudja, hogy menniyre imádom a vizet, aligha rukkolhattam volna elő más ötlettel.  

- Ha tudok kérni, megteszem – hiszen lehetnek olyan helyzetek, amikor képtelen leszek segítséget kérni. Sok helyzetkép forog a fejemben, s ezek közül bármelyik előfordulhat. Megáll a lélegzetem a folytatásra. Nincs jobb dolga. Halvány mosoly villan fel a szám sarkában.
- Ilyen. Mert annak nevelt – most már jobban húzódik mosolyra a szám jobb sarka. - De nem olyan lettem, mint akinek akart – de elfogadta, hogy nem azt az utat választom. Valójában mostanában kezdek rájönni, hogy kivárja, míg beleunok mindabba, amit most teszek. Vagy teszek olyat, amivel megfoghat. Ravasz.
- Ez igaz – ismerem el. Aztán felvonom a szemöldököm. - Ettől függetlenül azért aggódhatok érted, akárhogy is a te dolgod, vagy sem.
Megdöbbent a reakciója, csendben figyelem, aztán a tányérra meredek.
- Nem azért mondtam, hogy nem bíznék benned – a fejem is enyhén megrázom. - Biztosan több tapasztalatod van mindebben, azonban – és ráébredek, hogy mégsem ismertem azokat akikkel együtt dolgoztam, s akár együtt ültem a vezetőségből ma. Honnan tudjam, hogy ki van az egész mögött? - még nem tettem meg mindent, főleg azok után, hogy most már tudod, ki áll a bejelentés mögött. Nem ismerem az egészet a képletből. Nem tudhatom, mennyire járultam hozzá a balesethez – és azt hiszem, valahol már nem is számít. Mert ha ki is derül, semmi közöm hozzá, őt nem fogja visszahozni.
- Miért ne hívhatnám meg a barátomat, akivel együtt raftingolok? - Nézek rá meglepetten. Számomra természetes. De annyira kifogás gyűjtésbe kezdtem, hogy voltaképpen a csapat többi tagját sem igazán hívtam meg, előbb mentünk el valahová, mint hozzám. Itthon inkébb csak pihenni akartam.
Szerettem volna, ha egészen másban tudnánk együtt dolgozni. Például egy túra megszervezésében, akármiben, de pont ilyenben nem.
A bor kezd hatni, és a beszélgetés is sokat könnyített, még akkor is, ha a tényeken valójában nem hogy könnyített volna, hanem egy még sötétebb helyzetbe hozta az egészet. De jó volt kimondani.
Fojtottan felnevetek, a kezem a szám elé teszem.
- Nos, nekem a főzési tudományom kiváló – mutatok a mobilomra. - De ne kérj se főzni, de legfőképpen sütni. A plafont és a fal egy részét egy héten belül újra kellett festeni – életemben nem főztem, de ki akartam próbálni a függetlenséget itt. A bejárónő készített róla egy képet, és azóta, ha azon gondolkodom hangosan, hogy sütnék valamit, az orrom alá tolja a képet.
Csak a tarkómat vakarom zavart mosollyal. Tényleg elég irónikus lenne éppen most túlélú túrát tervezni. Kíváncsian várom az ötletét, s hagyom, hogy végigmondja.
- Vizisí? - Elgondolkodom. - Floridában tudok egy jó helyet és Californiában. Itt elég hideg a víz még most is, hogy lehessen kipróbálni, de... Long Islanden az egyik tónál  lehet foglalni helyet. Az melegebb.
Hálás vagyok neki azért, hogy elvonta a figyelmemet, s pár falat le is csúszik közben, s érzem, a bornak is jobbat tesz, hogy van bennem valami. A mennyisége negyede eltűnt, s nem hiszem, hogy menne több.
- Őszintén szólva, amikor először megláttalak, nem gondoltam volna, hogy ezzel foglalkozol – enyhe pír ül ki az arcomra, de ez inkább a boré. Nem vagyok szégyellős, és az alkoholt is jobban bírom, most viszont sok tényező okozza, hogy kicsit jobban hat, mint kéne.
- Mikor tudunk legközelebb találkozni? Addigra összeszedem az anyagot. És a lényeges: hol? - Nem jó, ha túl sokat látnak bennünket együtt. Noha talán éppen velem lenne a legfontosabb, hogy többször lássanak, hiszen az utóbbi időben sokat dolgoztunk együtt a volt főnökkel. S igen, nem tudok kiszakadni az egészből. Bocsánatkérően nézek rá, éppen ezért.

Tudom jól, hogy adódhatnak olyan helyzetek, mikor már egyáltalán nem lenne ideje vagy lehetősége a telefonja után nyúlni, egyáltalán nem kell magyarázkodnia emiatt. Nem is ezekről az élethelyzetekről beszélek, inkább azokról mikor megadódik neki a lehetősége. Az ellenkezőjéről inkább nem kívánok beszélni, hiszen jelen pillanatban azt szeretném elérni, hogy végre lenyugodjon. Időt akarok neki adni arra, hogy a hallottakat megemészthesse és talán majd egy következő alkalommal elbeszélgetek vele arról, hogy mit kell tennie ha tényleg egérfogóba szorul. Amire nagyon remélem, hogy nem fog sor kerülni. Talán nem ártana ha megtanítanám lőni is... Már ha ezt még nem sajátította el magától. Egy fegyver biztonságot tud számára nyújtani, bár kétlem, hogy ezt pont most kellene felhoznom neki. Már így is padlón van amiért azt hiszi, hogy elvette valaki életét. Nem hinném, hogy készen állna egy gyilkos eszköz használatára.
- Nos, szerintem jó munkát végzett, még akkor is ha nem számára teljesen megfelelőt. - Viszonzom mosolyát, majd folytatom. - Egy rátermett, erős férfi lett belőled, ezt már csak az is bizonyítja, hogy még nem az idegosztályon kötöttél ki. A helyedben én már tuti ott lennék. - A lélekjelenléte egyszerűen irígységreméltó, fogalmam sincs, hogy hogyan tudja ilyen jól kezelni a tényt, hogy konkrétan bármelyik percben valaki az életét veheti. Na nem mintha én ezt nem mondhatnám el magamról, elvégre az életem másról sem szól, mint veszélyről. Ám az én helyzetem mégiscsak más. Senki nem lenne olyan hülye, hogy gondolkodás nélkül vegye egy nyomozó életét. Tudja jól, hogy annak nagyobb következményei lennének.
- Az aggodalmad jól esik... Ígérem, hogy megpróbálok nem bajba keveredni. Rendben? - Ezzel már én sem tudok kötekedni, elvégre bevallom, tényleg melengeti a szívem, hogy aggódik értem. Nem sűrűn kapom ezt válaszul senkitől sem. Kivételt képeznek a szüleim, akik természetesen már akkor is aggódnak értem ha megtudják, hogy nem a zebrán kelek át az úton. Na még ha megtudnák milyen ügyekbe keveredek bele néha... Éppen ezért is tartom jobbnak nem a munkámról beszélgetni velük. Évek óta kerülöm az ehhez fűződő beszélgetéseket velük, tudom jól, hogy betegre aggódnák magukat.
- Tudom, sajnálom. Ezt nem így kellett volna közölnöm veled, de nekem is nehéz nyugodtnak maradnom. - További bocsánatkérő pillantásokkal látom őt el. Valószínűleg az utolsó dolog lenne amire szüksége van most, hogy még én is letámadjam. - Igazad van, még korántsem tudhatunk mindent, de nem szeretném, hogy bűntudatod legyen valamiért ami nem a te hibád. - Rázom meg lassan a fejem, miközben még mindig azon agyalok, hogy vajon mivel tudnám ezt bebizonyítani neki. Sajnos semmi kézzel fogható bizonyíték nem áll erre a kezemben, de abban biztos lehet, hogy találni fogok valamit. Nem fogom hagyni, hogy élete végéig ezen egye magát. Tudom milyen bűntudattal élni, nyomozóként én is keveredtem már olyan helyzetbe ahol nem volt más lehetőségem, mint meghúzni a ravaszt. Hiába tudom, hogy muszáj volt megtennem, mégis rosszul érint. Egyszerűen csak meg kell tanulni együtt élni ezzel, nincs más lehetőség.
- Semmi ellenvetésem nincs, de azt hozzá kell tennem, hogy eddig nem igazán vacsorázgattunk együtt. - Ravaszul mosolyodom el. - De ami késik, nem múlik. - Szó sincs arról, hogy nem élvezném a társaságát, éppen ellenkezőleg. Még így is, hogy az est nagy részében másról sem volt szó, mint arról, hogy mennyire veszélyben van az élete. Kedvelem őt, hülye lennék nemet mondani akármilyen meghívásra is.
- Ezt meg, hogy a fenébe sikerült összehoznod? - Óriási szemekkel pillogok a telefonja kijelzőjére amin aztán minden látható, de konyha és étel semmiképp sem. Az én ragacsom ehhez képest semmiség. Aligha bírom ki nevetés nélkül. - Rendben, akkor maradunk a rendelésnél. Imádom a pizzát. Van is egy olasz étterem a városban, ahol a világ legjobb pizzáját készítik. Legközelebb majd én hívlak meg rá. - Vigyorodom el, bár aztán egy kicsit elbizonytalanodom. Elvégre az ő életstílusa talán egy kicsivel többet igényel mint a sarki lepukkant pizzázó, ahol poton pénzért kaphatod meg a vacsorádat. - Vagy kereshetünk valami mást is... - Mondom végül bizonytalanul, majd inkább a vacsorám további részének elfogyasztásába vetem bele magam, mielőtt még meg kellene magyaráznom, hogy miért lettem hirtelen olyan bizonytalan. Nem szívesen árulnám el neki.
- California jól hangzik. - Nézek fel rá, miközben azért nyelek egy is egy nagyot, elvégre egy egész havi fizetésem fog elmenni már csak a repülőre is, ami fáj. De ki nem szarja le? Csak szabaduljak már el innen egy kicsit. - Minél messzebb New Yorktól, valahol ahol senki sem ismer minket és kicsit kikapcsolódhatunk, anélkül, hogy aggódnánk. - Főleg mivel a következőkben aligha mutatkozhatunk együtt a nyílt utcán. Legalábbis nem itt. Az veszélyes lenne mindkettőnkre nézve. - Ugye milyen jól hangzik? - Sokkal jobban élvezném most a meleg napsütést, egy tengerparton, mint ezt a zűrzavart ami itt folyik.
- Amikor először megláttál, sokmindent nem gondoltál volna rólam. - Erre már korábban is fény derült. - Meg van egy olyan érzésem, hogy még van mit kiderítened. - Mondom, mintha csak egy feladatot adnék számára, miközben az immáron üres tányéromba teszem az evőeszközöket, ezzel is jelezve: végeztem.  
- Bármikor találkozhatunk amikor szeretnél. Persze a nyílt utcát és publikus helyeket okosabb lesz kerülnünk a városban. Talán teszek majd néhány látogatást nálad, remélhetőleg legközelebb melegebb fogadtatásban lesz részem. - Vonom fel a szemöldököm, hiszen mindketten tudjuk, hogy ez a mai nem sikerült a legjobban. - Legfeljebb majd én hozom a vacsorát, ha már úgyis rendelni szoktál. Az nem lenne olyan feltűnő. - Így aztán arról is megbizonyosodhatunk, hogy nem ez volt az utolsó étkezésünk együtt.
 - Végeztél? - Kérdezek rá végül, majd felállok, hogy segíthessek a takarításban. Arról aztán végképp lemondhat, hogy nyugodtan ücsörögni fogok ameddig ő elpakol utánam. Ugyan a főzésben nem vagyok jó, de a takarításban annál inkább.

Komolyan nézek rá.
- Ennyire ne dícsérj. Messze vagyok én ezektől. Azzal nem érek el semmit, és csak még jobban magamra terelném a gyanút és a biztosabb véget jelentené – ezt végig kellett gondolnom, amikor belefogtam már csak a kutatásba is, hogy összerakjam az anyagot. Úgy bemenni nap mint nap, miután már nem csak rájöttem, de már tudatosabban kerestem, hogy azokkal beszélgetni, akik talán pont benne vannak, akár nyakig is.S mivel éppen ebben nem lehettem biztos, így nagyon óvatosnak kellett lennem. - De se zsaru, se nyomozó nem lennék. Az egészen biztos nem menne. Szóval az elismerés kölcsönös – nézek rá jelentőségteljesen.
- Rendben – mosolyodom el, s biccentek is hozzá. Tudom, hogy óvatos, de ugyanakkor most élesben látni, miben van, nap mint nap, el nem tudom képzelni, hogy tudta megállni röhögés nélkül az arcunkat, amilyen képet vágtunk, ahogy megjelent a raftingon. Piskóta, a mindennapi életéhez képest.
Érdeklődéssel és értetlenséggel biccentem oldalra a fejem, úgy nézek rá. Nehéz nyugodtnak lennie? Ugyan miért? Aztán megértem és egy feilsmerő tekintettel bólintok. - Megértelek és nincs ezzel baj. Fáradtak is vagyunk.
- Ha azt mondod, nem az én hibám, bizonyára okod lehet rá, hogy ezt mondod. Hiszek neked – ám a teher nem akar legördülni a mellkasomról. Csak a valós bizonyítékoknak hiszek, így is neveltek és tudom, ilyen is vagyok. Ha meglesz az igazi bizonyíték, akkor megnyugszom.
- Nem? - Nézek rá kihívással a tekintetemben. - És mi van a tábortűzzel, a sátorba bebújással és dobozból evéssel a zseblámpa fényénél, miközben zuhogott az eső? - Tudom én, mire érti, s nem véletlenül nem hívok meg nagyon senkit más életemből. Én is előítéletes vagyok ebből tudom, hogy nem akarom, az életvitelem miatt legyünk külön végül a barátságban. Így szétválasztom mindegyik életterületem.  Ők csak aktatologatóként ismernek, és ez nekem így tökéletes.
- Titok – nézek rá sejtelmesen. Az ötletre felcsillan a szemem, s már határozottan rávágnám, hogy hát persze! Amikor látom, hogy mintha inkább visszavonná. Érdeklődéssel figyelem, s most el is feledkezem, amiben vagyok.
- Pizza mindig jöhet, benne vagyok! A legjobb pizzát ki nem hagyom, pláne, ha veled lehetek! - Nem tudom, miért bizonytalanodott el. Egy pizzába még nem halt bele senki, pláne, ha tök jó.
Csendben figyelem, ahogy gondolkodik az uticélon. Értem, hogy sok lehet, de még nem tudja, hogy meghívom, ha már hajlandó velem eljönni.  
- Jól hát! Majd megnézed, mennyi napra tudsz jönni és majd úgy kérek időt én is. Szörfözhetünk is – az a mániám, ha már vízről van szó és a búvárkodás, de azt elunom egy idő után.
- Ó – lepődök meg. - És mit kéne még kiderítenem, amiről nem tudok? - Tekintek rá, kihívásnak véve a szavakat. - Én már nem mondom, hogy mi az, amit nem tudhatnál rólam – mostanra már bizonnyal tudja az e-sportot, s azt is, hogy ismert vagyok abban a világban. A fotózás az, amiről nem tudhat szinte senki, ott nyomtalan vagyok, s amit lehet, takarok, hogy ne legyek felismerhető. Kivéve, amikor nem.
Egy kikérem magamnak arcot vágok arra, hogy nem fogadtam túl kedvesen.
- Te mit tettél volna? - Emelem fel a kezem egy kis magasságba, majd ejtem vissza. - Hm.. ez egy jó ötlet. Ha hideg lesz, nem tudok borravalóval szolgálni – azt hiszem, a bor kezd hatni, hogy előbukkant a tréfálkozós oldalam.
- Igen – törlöm meg a szám a szalvétával. - Hagyd – teszem a csuklójára a kezem, amikor látom, hogy pakolna. - Nem fog elszaladni a teríték. Jó helyen van. Pihenésre van szükséged neked is – tekintek rá. Látom a fáradtságot rajta, s láttam akkor is, mikor bejött.
- Köszönök mindent – pillantok a szemeibe.

Egészen biztos vagyok abban, hogy ezt a gondolkozását igencsak sokan megosztanák. Rengeteg embertől hallottam már vissza, hogy soha az életben nem lennének nyomozók, semmi pénzért. Az meg, hogy ilyen gyatrán fizet is, mégjobban megerősíti ebben őket. Elvégre ki akar állandó veszélyben élni önténtesen, miközben még csak meg sem fizetik neki. Nos, minden jel arra mutat, hogy én igen. Vagyok olyan elvetemült, hogy ne érdekeljen ilyesmi, mert számomra sokkal többet ér egy sikeresen lezárt ügy, vagy néhány emberi élet megmentése, mint bármi más. Talán ez egy kicsit sablonos így, hiszen mindenkinek szüksége van a megélhetésre is, így aztán aligha mondhatom azt, hogy ez egyáltalán nem zavar, de nem a legnagyobb gondom-bajom.  
- Hidd el, nem te vagy az első aki ezt mondja. Sajnos nem túl sokan szeretnék ezt a pályát választani... Ami érthető. De azért köszönöm az elismerést. - Mosolyodom el hálásan. Végre valaki aki nem arra próbál rábeszélni, hogy váltsak pályát, keressek valami kevésbé akciódús munkát. Már ennek is hálás vagyok, igencsak unalmas tud lenni minden második ismerősömtől ezt hallgatni. Örülök, hogy ő elfogad úgy, ahogy vagyok és nem próbál rajtam változtatni még akkor sem ha aggódik értem.
- Köszönöm, és ezt be is fogom bizonyítani neked. De ehhez adnod kell nekem egy kis időt. - Tudom, hogy fontos számára a bizonyíték. Ezt már az is kimutatja, hogy nem csak holmi szavakkal dobálózott a bejelentéskor, hanem mindent jól alátámasztott. Ez tette az egészet hihetővé és inditott el egy nyomozást.
- Óóóh! Már emlékszem! A tábortűz amit meg sem tudtál gyújtani. - A felismerés csillan fel szememben, miközben kuncogásba kezdek. Már hogy is felejthetném el ezt az esetet? Mindenre ráfogta az ügyetlenkedését, képtelen lett volna bevallani, hogy csak simán nem megy neki. - Ha rajtad múlt volna, egyszerűen csak a farkasok vacsorája lettünk volna. - Nem bírom ki némi cukkolás nélkül, de nem is bánom. Már éppen itt volt az ideje annak, hogy némi vidámságot vigyünk az esténkbe, ami mindkettőnk számára nagyon hosszúra és eseménydúsra sikeredett.
- Titok? Ez már annyira szörnyű, hogy szinte tehetségnek számít. - Arról vitatkozhatnánk, hogy milyen tehetség. - Szerintem ideje lenne meglátogatnod Gordon Ramsay konyháját. - Gondolom nagyjából két percig húzná ott, mielőtt Gordon, kivágná onnan a búsba, egy jó kis cifra káromkodás közepette. Mondjuk... Őszintén szólva nagyon is szívesen nézném végig a jelenetet egy adag popcornnal a kezemben. Azt hiszem a könnyeimmel küszködve röhögném végig a műsort. Már ha lenne tévém.
- Rendben, akkor legközelebb pizza lesz a menü. Pizza és fánk! - Mosolyodom el újra, némi magabiztosságot visszanyerve. - Pizza, fánk ééés fagyi... Oké-oké, leállok! - Nevetek fel. Ő tudja a legjobban, hogy mennyire imádok enni, ez már kiderült az első kempingezésünk alkalmával. Talán ezért is tűnt fel neki korábban, hogy gyermeket megszégyenítő menniységet szedtem ki magamnak, de ennek meg is volt az oka. Egy jobb napomon képes lennék egész nap csak enni és enni, már ha nem feledkeznék bele a munkámba.
- Ne is mondd! Mit meg nem adnék azért, hogy már ott legyünk. - Mondom elmélkedve, miközben már fejben azt számolgatom, hogy mikor tudnék elszabadulni. - Sajnos, így hirtelen nem tudok neked időpontot mondani, de ígérem, hogy utánanézek. A szörfözés pedig jó ötlet, de előre szólok, hogy elég szörnyű vagyok benne. - Vallom be kicsit szégyenkezve emiatt, hiszen a víz az otthonom, szinte kötelességem lenne tudnom hogyan kell szörfölni, én mégis többet vagyok a vízben, mint a deszkán egy-egy próbálkozás ideje alatt.
- Titok. - Nézek rá most én sejtelmesen, az ő korábbi szavaival élve. Pontosabban szóval... Egy szóval. Amivel egyben bíztatom is a kihívás elfogadására. - Hülye lennék elárulni. Saját magadnak kell rájönnöd... Megismerned. - Vonom fel a szemöldököm. Ideje a nyomozó szerepébe lépnie. Ráadásul egy hölgynek mindig kell, hogy legyenek titkai. Ha minden lapomat kiterítem, soha nem leszek érdekes senkinek sem.
- Tudod, hogy csak viccelek. Valószínűleg én páros lábbal rúgtalak volna ki. - És természetesen ez is a vicc része, aligha tudnék a kosárlabda játékost megszégyenítő magasságával vetekedni. Viszont mégis azt bizonyítja, hogy én sem ugráltam volna örömömben. Ám be kell valljam, sokkal jobban élvezem ezt az énjét, aki nem fél elereszteni néhány tréfát, aki képes a mosolygásra. Még akkor is ha ez részben az alkoholnak is köszönhető, örülök, hogy alkalmam van végül ma is találkozni, a már számomra jól ismert Adriannel.
- Csak nehogy a képedre kerüljön majd az a hideg étel. - Vigyorodom el pimaszul, miközben már állok is fel, hogy a teríték elpakolásába kezdhessek. Legalábbis addig ameddig a keze meg nem állapodik az enyémen és meg nem szólal.
- Biztos vagy benne? Ez semmiség, gyorsan megleszünk. - Szavai hallatán kissé zavartan viszonzom tekintetét. - Én köszönök mindent... - Válaszolom a világ minden őszinteségével a hangomban. - Szeretnéd, hogy még maradjak egy kicsit? - Nem esne nehezemre a maradás, de én sem tudom, hogy most pihenésre lenne szüksége, vagy inkább a társaságra.

Lehet, hogy a fejemre ejtettek gyerekkoromban, de sosem gondoltam úgy, hogy ne az érdemei szerint legyen valaki ott, ahol. Amikor beajánlottam a csoportba a lányokat, az eredményeik okán érveltem. Senki nem tudta azt adni a fiúk közül, akiket felsoroltak. És nagyon érdekes dolog történt. A helyett, hogy fújolás lenne, a csapat népszerűsége nőtt, noha kaptunk hideget-meleget. Egészen addig, míg a csajok végig nem szántották a full fiú csapatot a betonon. Nem is egyszer. De hogy zsaru legyek? Inkább gyakorolom a fapofát. Mosollyal viszonzom a mosolyát, még ha csak halványan is.
- Nem azt kértem, hogy bizonyítsd be. A kellő bizonyíték a bizonyosság – két különböző dolog és nem kívánom, hogy arra kényszerítsem, feleljen meg nekem, s bizonygassa magát. Erre nincs szükség.
- Még jó hogy nem – válik lapossá az arcom. - Próbáltál már zuhogó esőben, fedél nélkül tüzet csiholni abból, amink volt? Ha így van, legközelebb te fogsz tüzet gyújtani. Majd járok esőtáncot előtte - Nincs bajom azzal, hogy beismerjem, nem megy valami. A másikra mutogatás és mások okolása nem az én stílusom. Nem ott lennék, ahol. Most konkrétan pácban, de azt is magamnak köszönhetem, s az alól sem bújok ki. - Farkasok? Ott éppen nem voltak – riposzt.
- Ó, köszönöm a bíztatást. Biztos vagy benne? Ha szeretnéd két perc múlva sírva kirohanni a képből, csak rajta – hiába nem úgy tűnik, nincsenek kötélből az idegeim, az éppen egy olyan helyzet lenne, hogy vagy örök barátság, vagy ő távozik a színről. De ez az eset elgondolkodtatott, mennyire is vagyok jó emberismerő és játszmázó. Most lesz lehetőségem tovább csiszolni. Minden iróniával együtt.
Értetlen érdeklődéssel, ugyanakkor vidáman tekintek rá, várakozással.
- Pizza, fánk, fagyi. Hogy jön össze a pizzával fánk? Ezt kipróbálom.
Halvány mosollyal figyelem, ahogy lélekben már Kaliforniában van.
- Ezért mondtam, hogy majd. Meglátod, mikorra tudod kivenni a napokat és akkor megyünk - Remélem, megélem azt az időt. - Megtanítalak. Nem vagyok benne én sem túl jó, de mehetünk együtt, fejest ugrani a vízbe a szörfről – nem lehetek mindenben szuperjó, de éppen ezért gyakorolom.
- Akkor titok marad, hacsak fel nem fedet, akkor és ahogy megfelelő neked – nem vagyok egy mások után nyomozgató. Meghagyok mindenkit a saját életében, és én sem szeretem, ha benne vájkálnak. Talán a sok átvilágítás is hozzátett ehhez. Egy szerencsém van, e-sportban ez a háttér nem foglalkoztat senkit.
- Felettébb megnyugtató – Pillantok rá félmosollyal. - Matracot kérek a landoláshoz.
A fejem ingatom arra, hogy szépen képen tolna az étellel. A halvány mosoly jelzi, hogy jót szórakozok éppen.
- Biztos – felelem határozottan, majd meglepetten nézek rá, ám a kérdést nem mondom ki. De tény, akár hallgathattam volna most is. Alaposan félreterelve így a nyomozást, s őt magát is bajba sodorni.
- Szeretném, ha pihennél – szeretném, ha maradna, ugyanakkor egyedül szeretnék maradni. Alkohol ide vagy oda, van még egy józan része az agyamnak és a tudatomnak, aki feléledt, hála az alkohol lazító hatásának, így a félelemmel és aggódással mentes gondolattal tudok leülni egy rövid időre. Holnap úgy kell a gép elé ülnöm, mintha ez a mai nap, és úgy az egész, nem is létezne. Felelős vagyok a csapatért. A nyomozást is fedezni akarom. És úgy nem vagyok hasznára senkinek, hogy közben látható rajtam minden.
- Minden rendben lesz.
S ezt akár magamnak is mondhatnám. De vajon így lesz?

Ugyan nem várja el tőlem, hogy bebizonyítsam azt, hogy neki semmi köze nem volt a főnöke halálához, de nem tud megállítani. Pontosan tudom milyen úgy élni, hogy emberi élet szárad kezeden, nem könnyű. Még akkor sem ha tudod, hogy az illető megérdemelte és ténylegesen nem volt más választás. Én pedig semmiképp sem szeretném, hogy ő így élje le életét, nem akarom, hogy minden pillanatát ez árnyékolja be, vagy éppen kialvatlak éjszakák okozója legyen. Főleg úgy, hogy tudom, nincs köze hozzá. Legalábbis nem úgy ahogyan azt ő gondolja. Így aztán jobbnak találom ezzel nem vitába szálni, csak egy bólintással jelzek neki, hogy rendben van, de tekintetem egészen mást mutat. Egyszerűen nem tud olyat mondani amivel elérné, hogy meggondoljam magam.
- Vagy legközelebb megpróbálunk egy kevésbé esős időpontot kiválasztani a szabadtéri tevékenységeinkre. - Vonom meg a vállam, elvégre azt semmiképp sem mondanám, hogy élvezek zuhogó esőben túrázni, vagy éppen egy sátorban bújkálni ami pillanatok alatt ázik át, aztán hetekig betegeskedhetek. Mindenesetre azt aligha mondhatom el, hogy nem éreztem jól magam. Adrian igencsak ért ahhoz, hogy hogyan hesegesse el a fekem felett összegyűlt borús felhőket. - Akkor medvék, kígyók, pókok... akármik. Valami úgyis volt. - Nevetek fel, nem adom fel olyan könnyen, csakis azért mert farkasok nem voltak.
- Pizza főétel. Fánk desszert. Fagyi... második desszert. A tökéletes párosítás. - Magyarázom egyszerűen, mintha ez olyan hétköznapi dolog lenne. Nem tagadom, különös ízlésem van, nincs olyan étel amit ne tudnék megenni. Legalábbis bizonyos határokon belül, a romlott kajáért azért nem rajongok. Olyan mélyre még én sem fajultam el. Úgy tűnik ideje lesz őt megtanítanom, hogy mi is a jó.
- Rendben van, ne aggódj, jelentkezni fogok. - Már hogy is ne jelentkeznék. Ha nem az élete forogna most kockán, akkor már holnap elutaznék. Na meg ha nem kellene jó mélyre a zsebembe nyúlni, bár ezt inkább nem kötöm az orrára. - Azt hiszem lesz néhány érdekes élményünk abból a tanításból. - Kuncogok fel, hiszen kétlem, hogy meg tudna tanítani. Legfeljebb majd együtt borulunk, vagy inkább én rántom őt is magammal, nehogy véletlen egyedül essek a vízbe. Az meg hogy nézne már ki?
- Idővel mindenre fény fog derülni, csak meg kell ismerned. - Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy nem ismer. Valószínűleg máris sokkal többet tud rólam, mint bárki más ezen a világon, de mindig van mit tanulni a másikról. Abban is biztos vagyok, hogy én sem tudok róla mindent. És ez így is jó.
A matracos kijelentésre csak felnevetek, nem erőltetem tovább a témát, főleg mert szívem szerint azt a matracot inkább arra használnám, hogy egy jót aludjak már rajta. Éppen ezért sem vitatkozom vele tovább, mikor azt mondja, hogy nem szükséges a segítségem. Tudja jól, hogy fáradt vagyok, már akkor látta rajtam mikor megjelentem az ajtójában. - Rendben. - Válaszolom, miközben egy hálás pillantást vetek rá, és elengedem a kezeim között lévő tányért.
- Akkor majd jelentkezem, ahogy tudok. - Mondom némi hezitálással a hangomban. - Vigyázz magadra, kérlek! - Most újra aggodalom csillan a szemeimben, majd egy hirtelen ötlettől vezényelve, átölelem őt. Nem pont azért mert úgy látom, hogy neki van szüksége rá, sokkal inkább azért mert nekem van szükségem az ölelésre. Némi bíztatás arról, hogy minden rendben lesz. Aztán egy bólintás kíséretében lépek el tőle és hagyom ott őt, reménykedve abban, hogy nem utoljára találkoztam vele.

- Vagy lecseréljük az időjóst – hiába az időjárás előrejelzés, nem véletlenül csak jelzés. Az anomáliák csodás dolgokra képesek. Mindenesetre jól éreztem magam, mert ha már ott voltunk, a kedvünk legyen jó. - Talán éppen ebben a sorrendben – vonom fel a szemöldököm egy pillanatra.
Véginézek rajta és el nem tudom képzelni, hova tudja rejteni azt a sok ételt. Értem, hogy munkájából kifolyólag sokat kell edzenie és mozognia, bár tény, hogy aktatológatóként már nekem is illene sörpocakot növesztenem. Az lenne még csak borzalmas.
- Rendben – bólintok, majd egy ”na jól van” arcot vágok. Nem megy még úgy a szörfözés, nem tagadom, s nem tart vissza, hogy fel ne ugorjak a hullámon a deszkára, s próbáljam meg.
- Csak ha odasüt a Nap – pillantok rá vissza rejtélyesen. Nem turkálok senki életében, éppen azért, mert én sem csak egy életet élek és van, amelyik nem összeegyeztethető a másikkal. Elvileg.
Szeretek megnevetettni másokat, a nélkül, hogy bohócot csinálnák magamból. Most inkább az alkohol segít visszahozni a halvány formáját humoromnak, mégis, jó láltni, ahogy elneveti magát. Amíg humor van, addig van remény is.
Örülök, hogy nem ellenkezik. Szüksége van a pihenésre, és leginkább az, hogy nem azért van itt, hogy a terítéket szedje le.
Felállok, ahogy ő is feláll.
Meglepetten dermedek meg egy pillanatra, majd kezeim átölelik, s állam is igazodik hozzá, ahogy átölel. Egy pillanatra behunyom szemeim, végtelenül jól esik a gesztus.
- Te is nagyon vigyázz magadra.
Követem a tekintetemmel az ablakból, míg el nem tűnik, majd az asztalhoz érve, megigazítom a tányért, szórakozottan. Öt perc múlva már nyoma sincs a vacsora maradványainak, csak a kanapén ücsörgök a pohár borral. Zizzen a mobil mellettem, de csak a harmadik zizzenésre nyomom meg, ki írt. Mélyet sóhajtok, s elnémítom a készüléket. Holnap meccs lesz, s nekem élőben főpróba, hogy voltaképpen nem vagyok más, mint egy aktakukac, aki amúgy eléggé benne van az e-sportban. Pedig.. másban is benne vagyok most már. Nyakig.