“All I want is for you to stay a little longer now with arms around me like a border. Like the air I breathe I let you in, keep me warm underneath my skin.”

Ugyan Dave csodálatosan sikerült születésnapja végén még félálomban megígértem neki, hogy minden nap szívesen varázsolok neki születésnapot, ez végül nem igazán jött össze. Nem rajtam múlt és nem is rajta; Yanánál kezdődött el egy olyan időszak, amikor egyszerűen nem akart aludni, akkor sem, ha már végtelenül nyűgös volt a fáradtságtól, és talán mondanom sem kell, hogy ez minket is végtelenül fáradttá tett. Több lett az éjszakai ébredés, viszont nap közben én hiába tudtam volna nagyjából tíz másodperc alatt elaludni, Yana hosszas könyörgés után is csak sírt és küzdött az alvás ellen. Nem akartam Dave-et egy egész napos munka után még ezzel fárasztani, de gyakran megesett, hogy a kimerültségtől akaratlanul is olyan mély álomba merültem mellette a kanapén a nyugis percekben, hogy mire felébredtem, már ő nyugtatta és próbálta altatni Yanát. Az idő így ismét nem mellettünk állt, de Yana jó pillanatai azért bőven kárpótoltak minket. Eljutottunk oda, hogy a kis hercegnő elkezdett nevetni és ettől a hangtól mindig mosolyoghatnékom támadt, miközben el tudtam volna olvadni tőle. Lucifernek is az egyik kedvenc hanghatásává vált, ebben biztos voltam, ugyanis amint kitapasztalta, mit talál Yana viccesnek – legyen az valami, amit csinált, egy hang, amit kiadott, vagy a mozdulat, ahogy megnyalta Yana talpát és ezzel megcsikizte –, tudatosan kezdte őket ismételgetni, aztán boldogan csaholva dobbantott egyet a mellső lábaival, amikor meghallotta Yana babakacaját. Amikor ezt először észrevettem, azonnal videóra vettem és elküldtem Dave-nek, de aztán szerencsére élőben is bőven láthatta ő is.
A napok így gyorsan teltek, és természetesen eljött az a bizonyos kétnapos kimenő is, amit David születésnapi ajándéka jelentett. Nem mondom, hogy nem volt rettenetesen furcsa a szüleinél hagyni Yanát, hogy előtte nem néztem át tízszer is, hogy mindent bepakoltunk-e, ami kellhet, hogy nem ígértettem meg Joe-val huszonötször, hogy hívnak, ha bármi van... Aztán természetesen erre nem is volt szükség, mert kizárólag cuki fotókat kaptunk bizonyos időközönként egy nagyon is boldog, huncut Yanáról, aki nagyon jól érezte magát a nagyszüleivel. A harmadik fotó után már én is kiengedtem kicsit, aztán Dave tett róla, hogy elterelje a figyelmemet. Először a vacsorával, ahol kiélvezhettük, hogy kettesben vagyunk, és most kivételesen nem csak én húztam az ő agyát, hanem hagytam neki lehetőségeket a bosszúra is. Aztán pedig az éjszakával, ami megint úgy indult, hogy alig bírtunk eljutni a szobánkig. Nem tudom, voltak-e vendégek a körülöttünk levő szobákban, de ha voltak, akkor a másnapi kicsekkoláskor gondolatban elnézést kértem tőlük, mert valószínűleg ők sem aludtak sokat. Mindent felavattunk abban a szobában, és közben egyáltalán nem voltunk csendesek. Az asztalt majdnem eltörtük, az egyik szék lába is majdnem megjárta, én az egyik észbontó orgazmusom közben annyira kapaszkodót kerestem, hogy levertem a falról egy képet, és szerintem az ágy is csak azért bírta, mert nagyon masszív bútordarab volt. Hajnalban csak a végkimerülés fenyegetése miatt merültünk álomba, fogalmam sincs, fejenként hány orgazmus után, aztán kora reggel a gyomrunk korgása keltett minket, mert lemozogtuk az egész vacsorát. Megegyeztünk a szobaszervizben és rendeltünk is reggelit... hogy aztán hiába tisztálkodni mentünk a fürdőbe, a zuhany alatt megint egymásnak essünk. Dave valószínűleg újabb szállodai alkalmazottra hozta a szívrohamot, mert bár ezúttal egy párnát fogott maga elé, hogy beengedje a szobaszervizt, a csapzott haja, a zihálása, a vizes bőre és az addigra már újra alaposan szétkarmolt vállai és karjai valószínűleg mindent elmondtak. Az utolsó pillanatokat is kihasználtuk, mire le tudtunk szállni egymásról, és bár fáradtabbak voltunk, mint mikor megérkeztünk, az arcunk kisimultabb volt, mint valaha. Még akkor is, ha utána egy teljes hétig őriztem a testemen a nyomokat.
A második legjobb dolog abban, amikor elintézte magának a Radissonos szabadságot, az extra volt. Ezt meg sem beszéltük – talán mert ő sem volt biztos benne, hogy sikerül majd –, ezért az egyik legfantasztikusabb meglepetés volt, amikor nem csak a Radissonban intézett foglalás dátumát közölte velem, hanem azt is, hogy egész karácsonykor itthon lesz velünk. Valószínűleg Yanára tekintettel kaphatta ezt így meg és én tudtam, hogy a kis hercegnőnk nagyon-nagyon boldog lesz, amiért az apukája egész nap velünk lesz majd. Azonban nem csak ezzel készültünk neki. Elhatároztuk, hogy 24-e ne csak a karácsonyi készülődésről szóljon, hanem elsősorban róla, hiszen ez lesz az első karácsonya, és mi bizony ismertük a gyengéit, ezért Dave bevállalt aznapra egyetlen egy fuvart – magunknak.
A telefonom épp akkor csörren meg, amikor vártam is. Mosolyogva nyomom ki, jelezve, hogy vettem az adást, aztán felhúzom Yana kabátkáján a cipzárt és a fejére húzom a sapkáját is.
– Gyere, nézzük meg, miben sántikál apa odakint! – veszem fel az ölembe. Yana izgatott gagyogással kezdi járatni a kezeit is a lábait is, amikor pedig kimegyünk a lakásból, majd a lépcsőházból is és meglátja Dave-et odakint, boldog kis sikongatással fogadja, pedig nem is ő a meglepetése. Halkan elnevetem magam, a boldogságtól elszoruló mellkassal élek meg még mindig minden ilyen pillanatot köztük. Át is adom Yanát Dave-nek, és nem csak azért, hogy meg tudja ölelgetni és puszilgatni – mintha nem alig egy órája váltak volna el –, hanem azért, mert így tudja majd premier plánból végignézni a reakciót. Ahogy megbeszéltük, úgy fogja Yanát, hogy az utolsó pillanatig ne láthasson semmit, és csak akkor fordul meg vele, amikor én már kinyitottam a csomagtartó ajtaját.
– Nézd csak, Yana! – jelzem szavakkal is, hogy fordulhatnak, és már előre egy hatalmas mosollyal az arcomon várom a hercegnő reakcióját az egész utasteret megtöltő, főleg piros és arany színekben pompázó lufikra, amik között van sima lufi is, de rengeteg különböző formájú is, mind a karácsonyt idézve. Legalább ilyen boldog várakozással figyelem viszont Dave-et is, mert nem véletlenül szerettem volna, hogy ő is megélhessen egy ilyen pillanatot Yanával.

David and Shayana

“All I want is for you to stay a little longer now with arms around me like a border. Like the air I breathe I let you in, keep me warm underneath my skin.”

Ha még mindig járnék a terapeutához, alighanem azt mondaná, ez egy tökéletes gyógyulási folyamat az én múltamat ismerve. Én eddig is úgy gondoltam – tudtam –, hogy Dave gyógyítóként lépett be az életembe, és ugyanúgy hatalmas szükségem van rá, a szerelmére, a kettesben töltött percekre, órákra, napokra, de már nem csak ő van. Most már itt van Yana is. Család lettünk. És most épp karácsonyozni készülök a családommal. Utoljára gyermekkoromban ünnepeltem igazán a karácsonyt, amikor a szüleink még éltek, utána valahogy soha nem volt már ugyanaz, hiába volt ott Avichay, a nagynéném és a nagybátyám. Nem szerettem, mert a szüleinkre emlékeztetett, aztán amikor felnőttem, egyszerűen már nem is foglalkoztam ezzel. És most... most alig várom. Nem magam miatt, hanem a kislányunk miatt, és azért, hogy hárman összebújhassunk a kanapén a karácsonyfa mellett, miközben valami hülye karácsonyi film megy a tévében. Akarom ezt. Velük.
A karácsonyi készülődést nem is merítjük ki a lakás és a fa feldíszítésében, bár őszintén szólva Yanát teljesen megbabonázzák a csillogó díszek is, amiket Dave beszerzett. Oda kellett figyelnünk, hogy a szőnyegét ne tegyük túl közel a fához, hogy tudjon bennük gyönyörködni, de még véletlenül se rántsa azt magára, ha belekapaszkodik egy díszbe, mert épp kedve támadt megkóstolni. Nagyon boldog vagyok, hogy Dave itthon lehet velünk ebben a pár napban, és egyáltalán nem azért, mert így be tud segíteni a lányunkkal; Yana egyébként is jó időszakát éli, eszik, alszik, játszik és jókedvű. Már csak ezért is nagyon megérdemli a kis meglepetést, amivel készültünk neki.
Dave jelzésére befejezzük az öltözést és már megyünk is kifelé, ahol Yana minkettőnknek megörvendeztet azzal, mennyire örül az apukájának. Olvadozó mosollyal figyelem a kettősüket, mert még mindig nem tudok ezzel betelni, de aztán már sietek is a kocsihoz, hogy felfedjem a meglepetést. A lufirengeteg persze teljesen megbabonázza Yanát, aki szó szerint tátott szájjal bámul Dave karján, de aztán kapcsol és már el is kezd kapálózni értük. Én is nevetni kezdek, de átveszem a kapálózó királykisasszonyt, hogy David ki tudja venni a lufikat, aztán már megyünk is befelé – mi szigorúan Dave és a lufik mögött haladunk, hogy Yana nézhesse a lufikat, én pedig vigyázok, nehogy kitornázza magát a kezemből. Beérve leteszem a kis padra az előszobában, lehúzom a sapiját, aztán megkísérlem levenni róla a kabátot is, de egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat a fáradhatatlan kalimpálásával. Mosolyogva ingatom a fejem, de azért megküzdünk, a kabát lekerül róla, én pedig már emelem is vissza az ölembe és becipelem a szőnyegére. Lucifer izgatottan táncol körülöttünk, miközben Dave hozza a lufikat és letérdel Yana mellé. Én kicsit távolabb állok meg, és le is videózom, ahogy a lufik felszállnak a plafonra, a hercegnő pedig boldogan sikítozva és kézzel-lábbal kalimpálva figyeli őket, miközben Dave-nek olyan felhőtlen, boldog mosoly ül az arcán, amitől mindig elakad a lélegzetem. Csinálok róluk egy képet is, amit gyorsan beállítok háttérképnek, hogy mindig elolvadhassak életem két legfontosabb személyétől. Miután Yana megkapta az utolsó lufit a derekára, odalépek az épp feltápászkodó Dave-hez és boldogan mosolyogva karolom át a derekát, egyetértően bólogatva.
– Lufibirodalom leszünk – jósolom meg vidáman. Nyomok egy csókot az arcára, aztán elengedem, hogy le tudja venni ő is a kabátját. Leguggolok Yanához, játszok vele a lufival, de aztán meghallom Dave kérdését az előszobából. Ránézek a hercegnőre, akinek épp az egész világa a hatalmas, csillogó, piros pufija körül forog és kuncogni kezdek.
– Szerintem Yanát nem tudjuk kizökkenteni a lufivilágból – szólok vissza, pedig jót tenne neki is egy kis séta friss levegőn, úgyis szép idő van. Mondjuk...
– Na várj csak... – tápászkodok fel mellőle. Megfogom az egyik hatalmas, piros-fekete-arany diótörő-lufi szalagját, aztán céltudatosan elindulok. Kimegyek a bejárati ajtón is, de csak egy lépéssel, mert a babakocsi ott van a lépcsőforduló aljában. Kipróbálok pár helyzetet, amivel és ahova fel tudom erősíteni a lufit, de végül megtalálom a módszert, amivel a babakocsi egyik belső eleméhez tudom kötni, így olyan magasra – vagy inkább alacsonyra – engedve, hogy Yana még rugdosni vagy püfölni is tudja, ha szeretné.
– Hah! – mosolyodom el örömtelien. Diadalittasan megyek vissza és Dave-re kacsintok.
– Menjünk családi sétára. Ti nyugodtan menjetek előre, ha a nagyfiúnak már nagyon kell, mindjárt utolérünk benneteket – teszem hozzá, hiszen Yanát még fel is kell öltöztetnem rendesen, meg becsempészni a babakocsiba, ami azért nem egy kétperces művelet lesz. Adok Dave-nek egy csókot, megvakargatom Luci fejét, megígérve neki, hogy mindjárt csatlakozunk hozzájuk, aztán bemegyek a hercegnőhöz. Nem egyszerű művelet a felöltözés, mikor őt csak a lufik érdeklik, de mikor rájövök, hogy ha a saját derekamra kötök egyet, akkor le tudom venni az övéről és még fókuszt is adok neki öltözés közben, egy kicsit felgyorsulnak a dolgok. Mondjuk a végén majdnem rajtam is marad az a lufi, csak akkor tűnik fel az extra tényező, mikor nehezebb felvenni a saját kabátomat, szóval gyorsan megszabadulok tőle – Yana addigra már a babakocsiban gagyog a diótörőjének, így megtehetem. Ellenőrzök mindent, aztán bezárom a lakást és már megyünk is, hogy csatlakozzunk a fiúkhoz.

David and Shayana

“All I want is for you to stay a little longer now with arms around me like a border. Like the air I breathe I let you in, keep me warm underneath my skin.”

Minden percét élvezem ennek az... új életnek. Furcsa belegondolni, mekkora volt a pánik, amikor kiderült, hogy teherbe estem, hogy mennyire bizonytalanok voltunk, mert egyikünk sem akart ilyesmit – később talán megszülethetett volna akár a gondolata is, de Yana megfoganása derült égből villámcsapás volt, ami teljes felkészületlenséggel ért minket. Mégis úgy döntöttünk, hogy ha már így alakult, meg fogjuk próbálni, és ahányszor ránézek Yana hatalmas szemeire, a fogatlan, boldog vigyorára, vagy meghallom a nevetését, hihetetlennek tűnik, hogy volt, amikor nem akartam ezt. Dave nélkül nem hiszem, hogy meg tudnám csinálni, nélküle már a szülést sem tudom, hogyan bírtam volna ki ép ésszel, de nem is kell nélküle csinálnom. Mert itt van velem, és ugyanolyan tökéletes férj, mint amilyen tökéletes a kislányunk. Az én tökéletes családom. Egy élet, amiről álmodni sem mertem volna, mégis megadatott, és ezt Davidnek köszönhetem. Ő ébresztett rá erre az oldalamra és ő tanított meg szeretni, így most Yanáról is úgy gondoskodhatok és őt is úgy szerethetem, ahogyan azt megérdemli. Legalábbis... igyekszem.
Yanának készülünk egy közös karácsonyilufi-meglepetéssel is, ami tökéletesen sikerül. Végre Dave is első kézből láthatja a reakcióját, a hercegnő boldog, én pedig még egy új háttérképet is csinálok magamnak. A videót elküldöm Dave-nek is, hogy később bármikor visszanézhesse, meg az anyukájának is, hogy a nagyszülők is lássák őket. Ilyenkor mindig megfájdul egy kicsit a szívem; hiányzik, hogy a bátyámnak is ilyen zsigerből küldhessek képeket és videókat az unokahúgáról, akiről szerintem ő sem álmodott soha, de sajnos nem tehetem. Az ott kialakult helyzet miatt már minden jellegű kommunikáció veszélyes lenne – a sors furcsa fintora, hogy én viszont épp emiatt a helyzet miatt érezhetem kicsit nagyobb biztonságban magunkat, hiszen most van épp elég bajuk.
A lufik elszabadítása után kiderül, hogy Lucifernek dolga akadna odakint, én pedig Yana elvarázsoltsága miatt már majdnem visszamondom a közös séta lehetőségét, de aztán rájövök, hogy erre is létezhet megoldás. Ki is masírozok a babakocsihoz egy lufival, míg Yana odabent játszik egy másikkal, és hamarosan meg is találom a tökéletes helyet és pozíciót a babakocsin, így aztán diadalittasan jelentem be a fiúknak, hogy hamarosan csatlakozunk hozzájuk. Dave is vigyorogva figyeli meg a kompozíciót, mielőtt kimennének Lucival, én pedig megyek vissza a hercegnőhöz, hogy mindketten alaposan beöltözzünk. Miután bepakoltam a babakocsiba, már rá is csodálkozik a diótörő-lufira, aztán boldog hanghatásokkal kezdi teljes erejéből püfölni azt, míg én kuncogva berakodok mindent a babakocsira, ami még kellhet. Én is felveszem a sálam és a sapkám, felhúzom a kabátomon a cipzárt, bezárok, és már megyünk is ki. Yana akkor már elmélyültem rugdalja a lufit, szóval nem aggódom, hogy egyhamar unatkozni kezdene majd. Mosolyogva nyúlok oda és igazítom meg a sapkáját, mielőtt odaérnénk a fiúkhoz. Felmosolygok Davidre, bezsebelem a finom csókomat, aztán megyünk is. Finoman, kellemesen simulok oda Dave oldalához, ahogy átkarol a szabad kezével, Luci pedig fegyelmezetten sétál mellettünk, mint mindig. A mosoly az arcomon ragad, de nem a hideg levegőtől. Dave kérdésére felcsillan a szemem.
– A forrócsoki jól hangzik. Ehetnénk mellé churrost – teszem hozzá, mint valami felbujtó bűnözésre. – Vagy hotdogot – teszem hozzá egy kis mosollyal, mert egyrészt tudom, hogy Dave nem az a nagyon édesszájú, Lucifer pedig valószínűleg kiemelten örülne némi kolbásznak vagy virslinek. Yanának persze csak valami ajándék eshet a vásárból, de a lufija szerencsére annyira leköti, hogy szerintem nem lesz hiányérzete.
Elsétálunk a közeli adventi vásárhoz, ahol vidám hangok, hívogató karácsonyi fények és ínycsiklandozó illatok várnak minket. Yana persze magára vonja a figyelmet az egyedi járgányával, a gyerekek izgatottan mutogatnak a lufira, de még a felnőttek is megmosolyogják a sajátos felszereltséget. Én azt mosolygom meg, ahogy Yana reagál azokra, akik szokás szerint odajönnek cukiskodni. Szerencsére már nincs bennem a kényszer, hogy mindenkire fegyvert rántsak, akinek gügyögni támad kedve a lányomhoz, de azért titkon nagyon is ki vagyok élvezve minden arcra és minden mozdulatra... és éppen ezért támad kedvem mosolyogni azon, hogy Yana minden egyes a babakocsi fölé hajoló idegen arcot nagyon kritikusan méreget, mielőtt eldöntené, hogy rájuk mosolyogjon-e, vagy inkább ne is foglalkozzon velük. Nem mintha egyébként Luci nem tenne másképp, csak ő mindenkit nagyon kritikusan szemlél, aki közelebb lép a babakocsihoz és egészen addig szemléli őket kritikusan, míg azok újra távolabb nem kerülnek tőle. Jó kutya. Vannak, akikre rá is hozza a frászt a jelenlétével annyira, hogy végül meggondolják magukat és inkább mégsem jönnek közelebb, de én ettől nem szólok rá Luciferre. Csak megzavarnám, hiszen ő tudja, hogy vigyáznia kell Yanára.
Azért csak sikerül beállnunk a rövid sorba az egyik bodénál, ahol nagyjából mindent is árulnak és nagyon jó illatok terjengenek körülötte. Yana épp minket bámul, miközben elmélyülten fogdossa a lufiját, amit meg is mosolygok.
– Te mit fogsz kérni? – nézek aztán fel Dave-re is mosolyogva. Mivel várakozunk, elég egy kézzel fognom a babakocsit és finoman hintáztatni Yana kedvéért, a másikkal most én is át tudom ölelni Davidet, hogy a teste melege is melengessen egy kicsit a hidegben. Én a magam részéről maradok a churrosnál és a forrócsokinál, és amikor mindent megkaptunk, félreállok a kihelyezett kis asztalok egyikéhez a babakocsival, mert ahhoz nem lesz elég kezünk, hogy együnk és igyunk, miközben sétálunk is. Legalább az evést le kell tudnunk itt, utána majd elég lesz egy kéz elkortyolgatni az italokat séta közben.

David and Shayana

“All I want is for you to stay a little longer now with arms around me like a border. Like the air I breathe I let you in, keep me warm underneath my skin.”

A gondosan megtervezett – és remekül sikerült – meglepetés után egy spontán családi program is adódik, mondhatni Lucifer szükségleteinek hála. Először majdnem elutasítom a lehetőséget, tekintettel arra, hogy ha Yanát most elszakítjuk a lufiktól, csak hiszti lesz a vége, de aztán a megoldás szinte ezüst tálcán kínálja magát. A hercegnő egyedi, alacsonyan repülő lufival felszerelt járgányt kap magának a sétához, és így máris nincs semmi probléma. Elindulunk négyesben egy kellemes sétára, és nekem még csak panaszra sincs okom, mert a férjem oldalról melegít, ha esetleg nem lenne elég az a kábé nyolcvan réteg ruha, amit magamra pakoltam. A babakocsi persze feltűnést kelt a lufival, már a járdán is, de pláne, amikor elérünk a kis adventi vásárba, ahol már gyerekek is vannak. A hercegnőnk sajátosan kezeli azokat a bámészkodókat, akik a babakocsiba és betekintenek, amit én egy büszke ex-hírszerző anya mosolyával szemlélek mielőtt beállnánk a sorba a bódénál.
Amikor Dave elkezdi felolvasni a kínálatot – amit olyan magasra tettek, hogy a fejem búbjánál kezdődik a tábla –, rászólok, hogy tudom, mi áll rajta, mire ő csak tovább olvas... az ajkain pedig egy aljas kis vigyor jelenik meg. Eltátom a számat drámai felháborodásomban és bosszúból megbököm az oldalát, de aztán csak nevetgélek a cukkolásán és mormogok az orrom alatt valamit a hegyi levegőről meg az oxigénhiányról.
– Akkor most ereszkedj le a szintemre és kérek egy kis kiengesztelést! – jelentem be a követelésemet egy rosszul leplezett mosollyal. Persze tudom, hogy ezt úgysem tagadná meg tőlem, szóval ha megkapom a finom engesztelő csókomat, elégedetten mosolygok fel rá és újra átölelem a derekát. Közben mindjárt mi jövünk, úgyhogy megérdeklődöm, ő mit nézett ki magának. Kis mosollyal bólogatok, mert ismerem már, mint a rossz pénzt. Következőnek mi jövünk, szóval kér is mindenkinek mindent, én pedig megyek és lefoglalom magunknak az egyik asztalt. Odapillantva látom, hogy tálcát is adnak, így nem kell majd segítenem, szóval addig beállítom a babakocsit az asztal és a bódé közé. Így védett – és szélvédett – helyen lesz, kettőnk között, és mindkettőnkre rálát majd. Nem mintha bármi is érdekelné a lufiján kívül. Dave és Luci is megérkeznek, na meg a tálca, amiről az ügyes nagyfiú már meg is kapja a kolbászt. Mosolyogva figyelem, ahogy jóízűen csócsálni kezdi, és én is magam elé húzom a churrost.
– Neked is – mosolygok fel Dave-re, viszonozva a csókot is. Én is enni kezdek, fél szememet Yanán tartva, és azt is figyelve, ahogy a lassan beálló sötétedéssel együtt egyre több világítást is felkapcsolnak a vásárban. Yana is eltátja a száját, mert a lufi anyagáról visszaverődnek a fények, és ez hatalmas bűvöletet jelent számára. Kuncogva nyúlok le és tolom közelebb a lufit, hogy meg is tudja fogdosni, ne csak rugdosni, de amikor belebokszol egy hatalmasat, elvigyorodva engedem el. Micsoda ütőtechnika. Ekkor hallom meg, hogy Dave megszólít, mire mosolyogva pillantok fel, de meglátva az arckifejezését rögtön aggódni kezdek. Aztán még azt is mondja, hogy valami kérdezni akar, amiről sosem beszéltünk... majd felteszi a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam. Először is megkönnyebbülök, mert sokkal szörnyűbb lehetőségek merültek fel a fejemben, másodszor pedig melegen elmosolyodom a kérdés mögött rejlő őszinte törődés miatt.
– Nem kell aggódnod, Dave, a szüleim keresztények voltak. Vagyis apa az volt, anya pedig miatta áttért, de egyikük sem volt különösebben vallásos. Mi is csak a miheztartás végett lettünk megkeresztelve – válaszolom mosolyogva, aztán sóhajtok egy aprót. – Arrafelé ugye nem a kereszténység a leggyakoribb vallás, szóval sosem volt ehhez hasonló nagy volumenű készülődés – intek körbe a kezemmel az adventi vásáron –, viszont a karácsonyt mindig megünnepeltük otthon. Nos, ameddig lehetett. Lazare a kedvünkért mindig rendezett karácsonyt is, de az már nem volt az igazi – halkul el egy kicsit a hangom, ahogy a mosolyom is szomorkássá válik. Nem hagyom viszont, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés. Lepillantok a babakocsiban boldogan gagyogó, gyönyörű, tökéletes kislányunkra, aztán felnézek Dave-re, ezúttal ismét boldogan mosolyogva.
– Ez volt az első alkalom, hogy igazán vártam a karácsonyt – nyúlok át az asztalon a nem cukros ujjaimmal, hogy meg tudjam fogni Dave hotdogmentes kezét. – Mert most már itt a saját családom, hogy együtt ünnepeljük meg – szorítom meg finoman az ujjait, és ahogy a szemeibe nézek, a tekintetem hálával és szerelemmel telik meg.

David and Shayana

“All I want is for you to stay a little longer now with arms around me like a border. Like the air I breathe I let you in, keep me warm underneath my skin.”

Nagyon örülök, hogy megoldást találtunk a séta és a lufi kombinációjára, mert így nem csak Yana boldog a lufijával, de én is nagyon boldog a négyes fogatban. Az arcomra ragadt mosollyal andalgok a családommal – amibe természetesen a mi hűséges négylábúnk is beletartozik! –, és meg sem állunk az adventi vásárig, ami egy rövid sétára van a lakásunktól. Ahogy megbeszéltük, be is állunk a nagy bódéhoz a sorba mindenféle finomságért, Dave pedig nem is lenne Dave, ha nem cukkolna egy kicsit a nemlétező magasságom miatt. Na nem mintha én nem lennék partner ebben, mert aztán még a nekem kijáró engesztelést is kikövetelem magamnak ezután a hallatlanság után! Dave pedig már hajol is le és még bókol is, így aztán kuncogva zsebelem be a hosszú, finom engesztelő csókomat. Magamhoz is ölelem közben, kiélvezem a hosszú és alapos engesztelést, aztán boldogan mosolygok rá, mielőtt előrébb lépnénk a sorral együtt. A következők már mi is vagyunk, kikérünk mindent, aztán én előremegyek Yanával asztalt foglalni. Míg a fiúk megvárják a rendelést, én eligazgatom a babakocsit, aztán már jönnek is, és mindenki megkapja a maga finomságát, még Lucifer is. Enni kezdünk, élvezettel nyomom befelé az édes finomságot, egy kicsit játszok Yanával is közben, de aztán Dave kérdése kizökkent. Először meg is ijedek, mi jutott eszébe hirtelen, míg ki nem derül, hogy csak a vallás. Elmosolyodom, mert nekem eddig le sem esett, hogy mennyire jogos ez a kérdés, szóval el is mondom neki, hogy bár Izrael lakosságának több mint 90%-a valamilyen zsidó vagy muzulmán vallást tudhat magáénak, mi a ritka kivételek közé tartoztunk, főként az apám miatt. Látom, hogy meglepődik, de csak mosolygok rajta... aztán azt mondja, hogy soft-zsidó, és ettől muszáj elnevetnem magam. Még folytatja is egy kis magyarázkodással, és látom, hogy zavarban van, szóval nem is nevetek tovább, csak mosolyogva, értőn bólogatok.
– Teljesen jogos volt a feltételezésed, minden részről – igyekszem megnyugtatni, aztán megrázom a fejem. – Sokan vannak ott is, akik vallási fanatizmusban szenvednek, de voltunk néhányan, akiknek elég volt a szimpla elvetemült bosszúvágy – teszem hozzá egy keserű mosollyal. Nyilván a Cég mindenkinél azt használt és használ ki, amit tud, a lényeg, hogy érvényesíteni tudják az akaratukat. A seregben meg inkább a hazafiasság érvényesült, legalábbis amikor még oda tartoztam.
– Dave, nem csak megnyugtatni akartalak, komolyan beszéltem – nevetem el magam halkan, amikor célozgatni kell rá, hogy azért nem baj ám az sem, ha összemossuk a karácsonyt a hanukával. Át is nyúlok az asztalon, hogy megerősítsem ezt benne, méghozzá azzal, miért lett most már nekem is fontos és várt ünnep a karácsony. Látom az ellágyuló mosolyát, amitől ismét olvadni kezdek szívtájékon, aztán még egy finom, szerelmes csókot is kapok tőle. Olyan áhítattal néz rám, amit még mindig nem tudom, megérdemlek-e, de ettől még nagyon, nagyon boldogan fürdőzöm benne, mert én sem érzek ennél kevesebbet.
– Én is téged. Nagyon-nagyon – lopok még egy apró csókot az ajkáról. – Köszönöm, hogy megteremtetted ezt nekem – szorítom meg finoman újra a kezét. A szerelme, a türelme, a kitartása mellettem, Yana... fogalmam sincs, hol lennék ezek nélkül, de el sem akarom képzelni. Kapok még egy csókot a homlokomra is, hogy aztán a boldogságtól szinte bárgyú mosollyal takarítsam be én is a churros maradékát. Közben Dave felveti a kirándulás lehetőségét, nekem pedig felderül az arcom.
– Az nagyon jó lenne! – lelkesülök fel. – Szerencsére most már azt is tudjuk, Yanát mivel tudjuk motiválni, ha kell – teszem hozzá kuncogva, rápillantva a lányunkra, aki még mindig a világ nyolcadik csodájának tekinti azt a lufit. A kirándulás sikere vagy sikertelensége egyébként is főleg rajta dőlne el, na meg azon, hogy milyen kedve van, de ha mást nem, lufival biztosan le tudjuk kenyerezni.
– Van a környéken valami, amit érdemes lehet megnézni és belefér egy egynapos túrába? Vagy ottalvósra gondoltál? – kérdezgetem lelkesen. Nekem lényegében bármi tökéletes lenne, ameddig a kedvenc trióm ad nekem társaságot és közösen kalandozhatunk egy kicsit valamerre. Közben én is befejezem a churrost, leöblítem egy kis forrócsokival, és aztán ha a fiúk nem bánják, mozgásra ösztökélem magunkat, mielőtt a lábaim a földhöz fagynak. A forrócsokit és a teát a lassú séta közben is el tudjuk még kortyolgatni félkézzel, és a kirándulást is fixálhatjuk közben.

David and Shayana

“All I want is for you to stay a little longer now with arms around me like a border. Like the air I breathe I let you in, keep me warm underneath my skin.”

A spontán kis családi kiruccanás nagyon jól alakul. Yana boldog a lufijával, Lucifer boldog a sétával és a szaglászással, mi Dave-vel pedig boldogok vagyunk velük és egymással. A közeli karácsonyi vásárhoz sétálunk, beállunk a sorba finomságokért, viccelődünk, Yana játszik a lufival, Luci pedig boldog éberseggel figyel mindent és mindenkit. Meg is kapja érte a jutalmát, aztán miközben mi is enni kezdünk, kiderül, hogy Davidet aggasztja a vallásom, már olyan szempontból, hogy én talán nem is ünnepelném a karácsonyt. Megnyugtatom, hogy szó sincs erről, amivel ugyan meglepem, azért remélem elhiszi, hogy tényleg nem csak azt akarom, hogy megnyugodjon, hanem igazat beszélek. Elmondom neki, hogy miért lett fontos most a szeretet ünnepe, velük, és ezzel olyan mosolyt csalok az arcára és olyan csillogást szempészek a szemeibe, amitől a szívem még mindig félrever. Szerelmet vallunk egymásnak, csókokat váltunk, aztán miután az ételeket betakarítottuk, a forró italokkal már útnak indulunk, mielőtt befagy a hátsóm az ácsorgástól. Közben Dave még egy családi kirándulás ötletét is felveti, én pedig nem rejtem el a lelkesedésemet, ami láthatóan őt is jó kedvre deríti. Azért rákérdezek arra, milyen hosszúra tervezzünk, és a válaszától csak egyre lelkesebbé válok.
– Menjünk, menjünk! – igenlek minden ötletére izgatottan, épp csak nem tapsolok és ugrándozok örömömben. Nem mintha nem szeretnék otthon lenni Yanával vagy az egész családunkkal, de mivel sosem voltam a hosszú ideig a fenekén ülő fajta, a kimozdulás lehetősége felvillanyoz. Ráadásul Yanának is szerezhetünk élményeket magunk mellett. Nem is beszélve Luciról! Ő még emlékezni is fog rá. – Szerintem a kenguruban is hatalmasakat fog aludni, ha a babakocsit nem tudjuk vinni, de őfelsége alaposan kifárad – jósolom meg, mosolyogva pillantva le a vidám kis hercegnőnkre. Van, hogy altatásnál is az nyugtatja meg, ha járkálunk vele, szóval ebből nem hiszem, hogy gond lenne, ha a körülmények nem engednek meg mást. Egyébként is, a kenguruban Dave mellkasán alvó Yana gondolatától már most el tudnék olvadni. Aztán eszembe jut még valami, amitől huncut szikrákkal a szememben, somolyogva nézek fel Davidre a szemem sarkából.
– Ha pedig mégsem tud aludni napközben, legalább majd nagyon jót alszik éjszaka – fűzöm hozzá, és szerintem nincs szüksége magyarázatra, hogy miért jó, ha Yana mélyen alszik.
Dave aztán rákérdez, jártam egyébként már a nagy látványosságoknál, én pedig halkan elnevetem magam, aztán egy kis mosollyal megrázom a fejem.
– Sok ország sok részén megfordultam már, de sosem a látnivalók miatt – felelem, és amikor belegondolok valamibe, meegint nevethetnékem támad. – Itt élek New Yorkban és még az Empire State Buildinget is csak kívülről láttam – jövök rá, ami már csak azért is vicces, mert ha szinte a "szomszédba" nem ugrottam át turistáskodni, akkor egyértelmű lesz, hogy nem csak a Niagarát és a Grand Canyont hagytam ki, de minden mást is. Nem mintha ettől most rosszul érezném vagy sajnálnám magam – elvégre én választottam azt az életet, amiben ilyesminek nem maradt hely –, sőt! Csak az összes többi családi kiruccanás lehetőségét látom benne.
– Legalább így bőven lesz alkalmad megmutogatni nekünk mindenféle helyeket – kacsintok rá mosolyogva, mielőtt még azt hinné, hogy ez rosszul érint engem.
Közben lassan végigérünk a vásáron és az italok is fogynak, de azért én még Dave-re pillantok.
– Szeretnél még megnézni valamit? Vagy venni valamit a szüleidnek? Az öcsédnek? – kérdezgetem mosolyogva.

David and Shayana

“All I want is for you to stay a little longer now with arms around me like a border. Like the air I breathe I let you in, keep me warm underneath my skin.”

Azt hiszem, a vásári finomságokat majszolva Davidnek egy olyan pillanata van, mint amikor mindennek az elején egy random reggelen rájöttünk, hogy nem csak azt nem tudom, hogyan issza a kávét, de még egymás pontos korával sem voltunk tisztában. Az már ugyan nem kérdés, azonban kiderül, hogy Dave nincs tisztában a vallásommal – meg ha csak papíron is létezik –, szóval ezt gyorsan átbeszéljük. Amikor pedig nem sokkal később ismét elindulunk, már egy potenciális családi kirándulás ötletét veti fel, amivel sikerül nagyon-nagyon felvillanyoznia. Persze nem is én lennék, ha nem csempésznék bele egy kis huncutságot is, de megelégszem azzal a kis megjegyzéssel Yana mély alvásáról. Látom, hogyan nyalja meg az ajkát és szinte hallom, hogy beindulnak a fogaskerekek az agyában, mire elégedetté válik a mosolyom, de nem húzom ennél tovább azt a bizonyos húrt. Ezután már azt kérdezi, láttam-e egyáltalán már a helyi látványosságokat, én pedig elmondom neki, hogy eddig egyáltalán nem erről szóltak az utazásaim. Mondjuk az Empire State Building említésével lepem csak meg igazán... aztán megint kérdez. Beharapom az alsóajkam.
– Öhm... neeeeem? – felelem óvatosan. – Mármint "közelebb" alatt gondolom nem Manhattan partját érted... – vakarom meg az államat. Azért az egészet inkább oda forgatom ki, hogy így legalább még nagyon sok családi kirándulást szervezhetünk majd, hogy én is lássak mindenfélét, amin már vidáman vigyorog. Mivel közben elérünk a bazársor végére, megkérdezem, szeretne-e még valamit nézni, esetleg venni, a visszakérdezésre pedig mosolyogva megrázom a fejem.
– Nem, ez így tökéletes volt – pillantok fel rá boldogan. Kiiszom az utolsó korty forrócsokimat is, hogy még itt ki tudja dobni a kukába az én poharamat is, aztán már karol is magához, és megyünk haza. Boldog kis mosollyal az arcomon hajtom a fejem a vállához a lassú séta közben, hol a város fényeiben, hol Yanában gyönyörködve, hol felpillantva az én tökéletes férjemre, hogy a profilját csodáljam. Hazaérve kiveszem Yanát a helyéről, a babakocsi eligazgatását pedig meghagyom Dave-nek, míg én beviszem a hercegnőt levetkőztetni. A kinti ruháit a helyükre teszem, magam is leveszek mindent, aztán már emelem is vissza az ölembe, hogy bevigyem a szőnyegére. A szemei megint felragyognak a lufik láttán, boldog sikongatással nyúl feléjük, aztán amint a földre ér a háta, már tekeri is kézzel-lábbal a láthatatlan biciklit, hátha azzal szerez magának egy színes, csillogó lufit. A szemei aztán oldalra fordulnak és lekövetik, hogyan sétál be az apukája is, a plafonra engedve még egy lufit. Mosolyogva figyelem, ahogy Dave letelepszik a lányunk mellé, a kérdésére pedig kiszélesedik a mosolyom.
– Persze! – vágom rá. Már pattanok is fel és sietek a konyhába, hogy készítsek két nagy bögre finom, meleg habos kakaót magunknak. Mivel háttal állok a nappalinak a pultnál, nem veszek észre semmit a készülődésből, csak az orrom alatt somolyogva hallgatom Dave mondókáját. Amikor készen vannak a kakaók, megragadom a bögréket és mivel arra figyelek, hogy ne lötyögtessem ki a tartalmukat, tulajdonképpen csak az utolsó pillanatban veszem észre a változásokat a nappaliban. A tévében már a kandallócsatorna megy, az egész helyiségben hangulatfények uralkodnak, Lucifer kinyúlt a kanapé mellett, a kedvenc kis- és a kedvenc nagyemberem pedig a szőnyegen játszanak. Elmosolyodom, azzal az olvadó, szerelmes, minden érzelemmel is túltelítődő mosollyal, a szemeim pedig megtelnek határtalan szeretettel és áhítattal, ahogy gyönyörködöm bennük egy kicsit.
– Nagyon szeretlek titeket – mondom, mert muszáj kimondanom. Utána azért már oda is adom neki a bögréjét, és amikor megköszöni, mosolyogva odahajolok és megpuszilom a fejét, mielőtt óvatosan, vigyázva a kakaómra mellé telepednék. Szorosan mellé ülök, odabújok az oldalához és a vállára hajtom a fejem, úgy nézem mosolyogva Yanát, aki épp az egyik rágókáját tömködi folyamatosan a szájába, miközben elbűvölve bámulja a lufikat. Boldogan szusszanok egyet, mert most nagyon azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Szabad kezemmel megsimogatom Dave lábát, nem tudom levakarni a mosolyomat az arcomról, aztán amikor Dave megszólal, felcsillanó szemekkel emelem fel a fejemet.
– Tényleg? – kérdezem egyszerre lelkesen és elérzékenyülve. A Dave-féle mesélésnek nagyon-nagyon nagy jelentősége van, amit mindketten nagyon jól ismerünk és tudunk, épp ezért a gondolatra, hogy újra meséljen nekünk, szinte újra belészeretek.
– Az nagyon jó lenne – mondom is ki a gondolataimat és lopok tőle egy finom csókot. – Most szeretnél? Vagy előbb nézzük meg, nem éhes-e a királykisasszony? – kérdezem mosolyogva. Igazából ha Yana vacsorázna egyet, lehet, hogy a mesélés már egyben az altatást is megoldaná.

David and Shayana

“All I want is for you to stay a little longer now with arms around me like a border. Like the air I breathe I let you in, keep me warm underneath my skin.”

Először vagy vigyorgok Dave vidám döbbenetét, de aztán meg már én nevetek, amikor elkezdi sorolni, milyen módszerekkel fog belőlem vérbeli amerikait csinálni.
– Jól van, a végén pedig magamra varratom az amerikai zászlót, istent, meg... mindent is. És persze eldöntöm, melyik baseball csapatnak szurkolok és majd jól megverem az ellencsapat drukkereit – helyeselek kuncogva.
Ezt követően már hazafelé vesszük az irányt a kellemes séta és némi bűnözés-jellegű falatozás után. Otthon lecuccolunk, és miután kényelembe helyeztem a hercegnőt a játszószőnyegén, a férjem kérésére már megyek is kakaót csinálni, míg ő játszik Yanával. Mire elkészül a kakaó, Dave már olyan hívogató hangulatba varázsolja a nappalit, ami szinte árasztja magából a kellemes, összebújós, igazi családi karácsonyi hangulatot. Ezt is megmosolygom is, meg a világ legcukibb és legtökéletesebb kettősét – trióját, ha a kinyúlt Lucit is számolom –, mielőtt odaadnám Dave-nek a bögréjét. Letelepszem mellé a magam kakaójával, kényelmesen, boldogan kuckózok az ölelésébe, aztán csendben, mosolyogva kezdjük kortyolgatni a meleg italokat, míg Yanát figyeljük. Ez megint egy olyan tökéletes pillanat. Aztán kiderül, hogy még ennél is tökéletesebb lehet, mert David megemlíti, hogy szívesen mesélne. Csillogó szemekkel nézek rá és meg is nevettetem a lelkesedésemmel, de nem tehetek róla, eszembe jut minden alkalom onnantól kezdve, amikor a kórházban először mesélt nekünk a telefonon keresztül, ezzel megnyugtatva minket – Yanát még a pocakban is.
– Jól van – bólogatok mosolyogva, mikor azt mondja, hogy elmegy egy mesekönyvért, amíg én "megbeszélem" Yanával a vacsi-kérdést. Félreteszem a bögrét biztonságos távolságba, aztán a karomba veszem a királykisasszonyt és vele együtt helyezkedek el újra kényelmesen, a kanapénak dőlve. Persze ő már tudja, mi következik, az eddig csócsált játék a földön köt ki és már a lufik is kevésbé érdekesek, szóval nem is húzom az időt. Mire Dave visszaér a könyvvel, Yana már jóízűen, nagyokat nyelve eszik. Felmosolygok rá, és amikor visszatelepszik mellénk, kényelmesen nekidőlök, biztos kezekkel tartva a lányunkat, mielőtt még ennél is jobban hinné, hogy valaki megfosztja a cicitől. A fejem Dave vállára hajtom, és ezt az intimen idilli pillanatot is ugyanolyan boldogsággal élem meg, mint az előzőt. Yana mondjuk már most laposakat pislog, amit megmosolygok, és igazat is kell adnom Dave-nek.
– Jó lesz, ha gyorsan olvasol – viccelődök kuncogva. David már nyitja is a könyvet, Visszadöntöm a fejem a vállára, mosolyogva kezdem hallgatni az aranyos mesét a nyuszicsaládról. Yana fejét, karját simogatom finoman az egyik kezemmel, amivel alighanem rásegítek az alvókájára, de egyébként én sem panaszkodhatok. Dave kellemes baritonja, a szoptatás és a mese engem is kellemesen bágyadttá tesz, így csak arra nyitom ki az addigra leragadt szemeimet, hogy már csak a kandalló ropogását hallom a tévéből és Dave a vállamat simogatja. Álmosan rámosolygok.
– Engem is elaltattál – mormolom afféle boldog-fáradt hangon, de értem a jelzését, mert Yana is már mély álomba merülve szuszog az ölelésemben. Adok egy puszit a homlokára, aztán hagyom, hogy Dave elvegye tőlem, hogy el tudja vinni és lefektesse aludni az ágyába. Én addig elnyúlok a bögrémért, hogy megigyam az utolsó kortyot, de mire leteszem, Dave már ismét mellettem van... és ezúttal engem kap a karjaiba. Halkan kuncogva ölelem át a nyakát.
– Csak nem eljött értem a hercegem? – viccelődök, de nem hívom fel a figyelmét arra, hogy a lábaim egyébként tökéletesen működnek. A vállára hajtva a fejem hagyom, hogy gondoskodjon rólam és  becipeljen az ágyunkba, ha pedig még az alvásra is ő maga akar előkészíteni a ruháim levételével, hát kuncogva hagyom neki. Előtúrom a pólóját a takaró alól és felé nyújtom, hogy akkor már rám adhatja a hálóinget is, és bár fürdeni már nem lenne erőm, azt még megvárom, míg lekapcsolja a villanyokat és kikapcsolja a tévét odakint. Na meg persze azt, hogy ő is levetkőzzön. Amikor pedig már ott van mellettem a takaró alatt, már mászok is oda hozzá, vagyis majdnem rá, mert úgy ölelem kézzel-lábbal, mint egy kismajom.
– Nagyon jó volt ez a nap – motyogom álmosan, de mosolyogva. – Örülök, hogy itthon vagy – simogatom meg az arcát és magamhoz húzom egy finom, hosszú csókra, amivel egyszerre vallok neki szerelmet és kívánok neki jó éjszakát. Utána még egy puszit adok az ajkaira, mielőtt visszafektetném a fejem a vállára, elrejtve az arcom a nyakába, hogy a finom illatát magamba szívva szuszogjak álmosan.
– Szeretlek, Dave. Jó éjt – susogom még félálomban, aztán becsukom a szemeimet és engedek a már korábban is ólomsúlyokkal beköszönő álomnak.

David and Shayana