I'm proud of you

YOU DID WHAT I COULDN'T

Akárcsak koncert előtt, most is úgy kerülgetem az embereket, hogy az öcsémet meg tudjam közelíteni és a barátai után és is gratulálhassak neki. A nagy sietség ellenére nem zavarom meg őket, mert tudom, hogy itt most nem én vagyok a legszívesebben látott személy, meg egyébként is tudom, hogy most utoljára van egyetemi élménye azokkal a barátaival, akikkel közösen szenvedte végig az elmúlt időszakot. Azért kapok az alkalmon és én is lefotózom őket, nem is arra törekszek, hogy tökéletes fotót készítsek, csak szeretném megörökíteni a szituációt, na meg anyáék a lelkemre kötötték, hogy küldjek fotókat.
A nagy izgatottságom mellett én is elmosolyodom ahogy a srácok örülnek egymásnak és ordítoznak, ebben nekem sosem volt és tudom, hogy nem is lesz részem, viszont örülök, hogy Red végigküzdötte ezeket az éveket. Mondjuk látok valamit arcán, ami vegyes érzésekre ad gyanakvást és csak remélem, hogy nem azt fedezem fel rajta, amit gondolok. Azonban megfogadtam, hogy nem hozom fel Geryt, vagyis egy idő után muszáj lesz, mert át kell adnom anyáék ajándékát, de már azon is elgondolkozom, hogy mi lenne, ha azt nem ma tenném meg. Ma ez Redmond napja és bármennyire is fáj belátni, de nem lenne fer, ha ezt Gery emléke elvenné tőle.
Mikor végre én jövök, megölelem az öcsémet és gratulálok neki, hogy aztán a lufikat is bemutassam neki. Gondoltam, hogy csak nyűgnek fogja felfogni, de összességében tudom, hogy ez egy emlékezetes pillanat marad neki és ha nem is tartja meg a lufikat, akkor majd elszívja.
- Nem vagyok annyira feledékeny, mint gondolnád - teszem csípőmre kezeimet felháborodást szimulálva. Szerintem fogalma sincs, mennyi energiát és időt belefektettem abba, hogy a tökéletes alakzatokat találjam meg. Nyilván tudom, nem kellett volna, de szerettem volna, ha legalább látja, hogy én igyekszem és ez nekem is egy fontos nap.
Azért egy kicsit meglep a válasza, mondjuk tényleg csak pár másodpercig, mert nem pont erre számítottam, de végül is, megértem, hogy éhes, na meg ennyi hülyeséget végigbajlódni itt a talárban azért nem egyszerű.
- Jó, oké, erre egyébként számítottam, úgyhogy képzeld, foglaltam asztalt az egyik texasi stílusú étteremben, ahol rohadt nagy adagokat adnak. Messze sincs innen, úgyhogy, ha itt nincs más teendő, akkor még egy öt percig kell kibírnod maximum - mosolyodom el és újra felé nyújtom a lufikat, hogy hozza ő, mert az övé, én már cipeltem őket eleget.
- Arra kell indulni - mutatom az irányzékot az étterem felé és már csak azért is rátuszkoltam a lufikat, hogy egy kicsit előre szaladhassak, majd hátrafordulva feltartsam a telefonomat, hogy teljes pompájában, háttérben az egyetemmel is lefotózhassam.
- Várj-várj, egy perc, eskü, mindjárt kész, nee mozdulj! - próbálom beállítani a megfelelő szöget, a mosolyra nem várok, mert itt temetnének el mindkettőnket, úgyhogy kattintok vagy tizenöt képet azt remélve, hogy egy majd csak jó lesz. - Csak még egy kép Mr. Moore, csak mééég egy kép! - Majd mikor már azt hiszi, hogy vége, megfordulok és lövök egy selfit vele valami divatos pózban, először büszke, aztán sunyi mosollyal és már most tudom, hogy az lesz a kép címe, hogy „utál engem, amiért fotózok”. Persze szívem mélyén azért tudom, hogy annyira nem is szenved, csak hozza a formáját. Talán évekkel később majd nevetve gondol vissza ezekre a pillanatokra.

Tényleg csak néhány perc, mire megérkezünk az étterembe, én előre megyek, hogy jelezzem a foglalásomat, a pincér pedig egyből rámutat a nekünk kijelölt asztalra és már hozza is az étlapot. Egyébként nem spóroltam a helyválasztásom, ez most elég puccos hely, de nem sznob, nem úgy értve puccos, hanem csak nagy adagokat adnak és nagyon jó ízekkel játszanak, úgyhogy kvázi mindig fullon van a hely. Egy pillanatig elgondolkodom, hogy milyen lehet itt pincérkedni, mennyivel lehet több a fizetés, de alapvetően ez most nem tartozik ide, úgyhogy Redre pillantok a kezeimben forgatott étlapról.
- Természetesen anyáék is nagyon gratulálnak neked. Holnapután érkeznek tudtommal a városba nagyjából három napra. Nyugi, nálam fognak aludni, úgyis van bőven szabad hely a lakásomban - forgatom szemeimet még mindig azon, hogy mennyire nincs kihasználva a lakásom. - Mondták, hogy hívjuk fel őket, amint vége az átadónak, de feltételezem, egyetértünk abban, hogy majd később megejtjük azt a hívást, kaja után, vagy mit tudom én… - Én mindenesetre átadtam az információt és már csak azért is örülnék, ha nem egyből telefonálnánk, mert bizonyára rákérdeznének, hogy tetszett-e neki az ajándékuk, ami még mindig a táskámban bújik meg. Egyszerűen nem merem elővenni, nem bírom kivenni onnan még, talán ezért is próbálok lazának tűnni és mindent megtenni, hogy ez az alkalom Redről szóljon.

I'm proud of you

YOU DID WHAT I COULDN'T

Hihetetlenül megerőltető újra és újra elmagyarázni, hogy ma csak azért jöttem be pár órára pincérkedni, mert különben szerencsétlen Tessy-nek egyedül kellett volna vinnie a nap lehúzósabb óráig és nyilván tudták kinek kell szólni. Ennyit a szabadságomról. Másfél órám van odaérni az öcsém diplomaátadójára, Manhattanbe, viszont előbb még haza kell szaladnom átöltözni meg felvenni azokat a batárnagy őrülten jópofa lufikat, amiket direkt neki csináltattam.
- Rea, még azt a ruhásszekrény nagyságú három néger fazont ki tudnád szolgálni kééérlek? - mutat közben az amúgy is marhára észrevehető érdekes fickók felé, akiket én is szemügyre veszek.
- Már voltak itt többször is, nyugi, kurva jó fejek. - Annyira igaz a mondás, hogy ne ítélj első látásra, bár ez annyira nem hatja meg Tessyt, bociszemekkel néz rám, és esküszöm, simán kivédeném a próbálkozását, ha nem jönne be nekem irtózatosan az új lány. Úgyhogy szemimet forgatom, de végül megindulok feléjük jegyzettömb nélkül, csak mert azért meg tudok jegyezni jár kaját fejben is, vagyok itt olyan régóta már, hogy fejből visszamondjam az összes kínálatunkat.

Mire feleszmélek, csak háromnegyed órám marad odaérni a diplomaátadóra, szóval úgy dobok el mindent, mintha épp megláttam volna a kedvenc rockzenekarom basszusgitárosát elhaladni az utcán. Még a táskámat se rakom fel a vállamra, gyors léptekkel sietek haza. A főépület előtt köszönök a kissé ducibb postás néninek, akit nagyon szeretek.
- Reagan, állj csak meg, kincsem…
- Phoebe néni, nekem most nagyon sietős.
- Jó-jó, de jött egy levél neked. – Mélyet sóhajtok.
- Rezsi?
- Nem-nem. - Látom ahogy túrja a leveleit.
- Bank?
- Asszem nem.
- Pheobe néni ma lesz az öcsém diplomaádatója és el kell érnem a következő buszt.
- Várj csak, itt van már - nagy nehezen kezembe nyomja a levelet, egy pillantást vetek rá, de azért realizálom, hogy ez engem annyira nem érdekel, legyen benne bármi is.
- Köszönöööööm - ütöm be a kódot és már sprintelek is fel az emeletre, szegény kedvenc nénim - nem is annyira öreg egyébként – még utánam kiált.
- Gratulálok az öcsédnek!
- Átadooooom! - harsog a lépcsőház a kiabálásunktól, de már minden szomszéd megszokhatta, hogy milyen vagyok. Odahaza aztán, eszeveszett kapoknásnak hála kétszer annyi időbe telik elkészülnöm, mint normális esetben, csak mert természetesen nem készítettem ki előre, hogy kibe kellene megjelennem, úgyhogy felkapok magamra egy fehér inget, amit félregombolok, majd egy csinosabb fekete blézert húzok fekete nadrággal és szürke bokacsizmával. Aztán megint sprint, pedig rám férne vagy hat kávé és két mekis menü.
A busz annak rendje és módja szerint pont előttem megy el, de legalább van időm visszaszaladni a lufikért, amiket otthon hagytam és amik miatt aztán mérgelődnek a következő járaton, hogy nem férnek el. De legalább tartják a távolságot és nem péselődök a kétméteres fickókhoz, mint reggelente muszáj. A lufik részleges takarását használom ki arra is, hogy hátat fordítsak az utasoknak és egy egyenes szakaszon el merjem engedni a kapaszkodót azért, hogy újragomboljam az ingemet. Igen, megint én lettem az, aki szexizik a buszon, de már leszarom.
- Most mi van? - kérem ki magamnak az iménti tettemen csodálkozó pasas arckifejezését, aki erre megszeppen és inkább erőltetetten kinéz az ablakon.

Én a Columbiara jártam ugyan, amíg be nem ismertem, hogy nekem ez a tanulásos dolog már nem megy, viszont volt pár barátom a NYU-ról, úgyhogy szerencsére legalább tudom hova kell menni. Ez a harmadik NYU-s diplomaátadó, amin részt veszek, viszont van egy olyan sejtésem, hogy ez fog a legmélyebben érinteni. Oké, ez evidens lenne, ha úgy vesszük, hogy Red az ünnepelt ezúttal, de az az igazság, hogy egyik sem volt könnyű esemény számomra Gery tervei miatt. Mindig eszembe jut, hogy én elbuktam, hogy nekem nem sikerült azt, amit megfogadtam neki, vagyis nem fogadtam meg, de elhatároztam. Viszont az öcsémnek sikerült az, ami nekem nem és ez mérhetetlen büszkeséggel tölt el, hisz ő a család első diplomása.
Anyáék nem tudtak eljönni, viszont nálam van az ő ajándékuk is - csak kibontottam azt a levelet és csak elbőgtem magam a készülődés közben -, viszont a napokban ők is New Yorkba érkeznek majd meglátogatni Redet és egy kicsit engem is.
Nem azt mondom, hogy jó időben vagyok, de még nem késtem el. Vagyis de, mert a beszédek már zajlanak, de úgy őszintén, ki a faszt érdekel a rektor nyafogása és az egyetemet éltető bölcsész szavai, én másért jöttem. A hozzátartozókat mondjuk kissé kellemetlenül érinti, hogy sűrű bocsánatkérésekkel tolakodok be az egyik sorba és ülök le egy szabad székre, de nem az én hibám, hogy csak ott volt hely. Persze a lufik, ó a lufik, azoktól senki sem lát mögülem, de az első suttogásokra még nem reagálok, mert épp az öcsém pillantását keresem, amit mikor megtalálom, egyből integetek is neki, ha nem szúrt volna még ki. Vagyis nem engem a lufikat. Nagy vigyorgásokkal integetek neki és mutogatok a rá váró lufik irányába, amit én választottam ki természetesen és három napig kerestem a tökéletes formákat. Aztán már a székemet rángatják, ezért a nagy mosolygás némi anyázásba csap át, de végül engedek az isten adta népnek és a lufikat is lentebb húzom, hogy lássanak, meg én is befogom.

Senkit sem akarok megbántani, de ez az ünnepség megint nem sikerül izgalmasra. Az öcsém vonulására persze felállok és hangos kiáltásokkal tapsolok neki. Mikor vége, megvan a papír, kígyózva kerülgetem a tébláboló szülőket és fürgén megközelítem az öcsémet.  
- Irtó büszke vagyok rááád! - ölelem meg és igen, megölelem, a nyakába borulok, nem érdekel, hogy tetszik-e neki vagy sem. - Gratulálok kisöcsém, a megígért lufikat ezennek átnyújtom neked - teszek úgy, ahogy mondom. Az egyik lufin egy hozzá végtelenül hasonlító talárban pózoló diák van, a másikon pedig egy bagoly, ami szintén talárban a rockot szimbolizáló három ujjával és kacsintással díszeleg. Bármit is mond, szerintem irtó menők.
- És persze te sem menekülhetsz az ilyenkor feltehető legidegesítőbb és legboomerebb kérdés elől: milyen érzés diplomás embernek lenni? - Speciel engem tényleg érdekel a válasza, hisz fogalmam sincs, hogy milyen lehet, illetve kíváncsi vagyok, most milyen érzések kavarognak benne, már, ha hajlandó róla beszélni. Mindegy, ezúttal esküszöm, hogy bármilyen egyszavas választ nagyra értékelek!