i finally got 8 hours sleep; it took me three days, but whatever
Annak ellenére, hogy nem számoltam a vendégekkel a mai nap folyamán, örülök, hogy végül úgy tűnik Flor átugrik hozzánk. Kissé összesűrűsödtek mostanában a programok, akár a munkában, akár az itthoni teendők között, ennek okán pedig sok lehetőségem nem volt arra, hogy bárkivel is összefussak egy kávéra vagy Flor esetében a spanyol órák folytatása is háttérbe szorult emiatt. A balesetünk sem jött jókor és sokszor a bűntudat ott kavargott bennem, hogy talán én lehettem figyelmetlen abban a kereszteződésben? Persze, próbáltak a lelkemre beszélni és azt hangoztatni, hogy az az útszakasz már önmagában egy káosz és többnyire veszélyes is a táblák elrendezése miatt, de ez közel sem volt rám nyugtató hatással, akárhányszor ránézek Manuelre. Összeszorul a szívem arra a gondolatra, hogy akár lehetett volna nagyobb baj is - vagy vele vagy velem, akár mindkettőnkkel, de valahol örülök, hogy 'ennyivel' megúszta. Bár sokszor még kellemetlenségként éli meg a karján lévő gipszet, ennek ellenére úgy tűnik egészen jól érzi magát itthon, távol az ovis társaitól és bekényelmesedve a mesék, meg a temérdek kakaó világába, amiről tudja, hogy anya úgyis megcsinálja neki, elég csak kinyitnia a száját. - Minden oké így? Ne tegyem feljebb egy kicsit a párnádat.. - igazgatom el, de ez nem tetszik neki és csak a fejét rázza tiltakozóan. - Hát oké...akkor nem vagy éhes? - a párna visszakerül eredeti helyére, azonban a válasz továbbra is nemleges. - Akkor megígéred, hogy szólsz, ha valamire szükséged van? - Igen. - pillant fel rám nagy kék szemeivel a mesék kábulatából, de abban a minutumban vissza is téved a tekintete a kedvencének kalandjaira, ami egyenlő azzal, hogy a létezésem lassan feledésbe merül. - Szeretlek pöttöm. - egy törődő puszit nyomok a feje búbjára és miután megbizonyosodok arról, hogy nem ül kényelmetlenül vagy nincs szüksége már semmire, kilépek a konyhába, hogy körülnézzek a kisebb káoszon, amit okoztam. Flor még csak egy háromnegyed óra múlva érkezik meg, de úgy érzem most állt feje tetejére az egész lakás és nem lesz elég időm, hogy rendbe szedjem a katasztrófát, ami itthon felfal minket. Na jó, talán azért nem ennyire vészes a helyzet, elvégre az apától örökölt rendmániám kiütközik minden egyes tettemben, de lavírozva a munka-itthon és Manuel között most túlságosan is megterhelőnek tűnik és magam sem értem, hogy miért van ez. Hiszen eddig is ugyanezt csináltam, de talán még mindig a baleset hatása alatt vagyok. Gyors összepakolást követően még rendbe szedem egy kicsit a konyhát és nyújtózkodva egyet kutatok valami nasi után a szekrényben. Ugyan Flor biztosítja majd az édességet, de magamból kiindulva nem árt, ha van még mellé valamilyen sós keksz vagy bármi, ami elnyomja a sok édesség utáni 'rá sem birok nézni többet' állapotot. Egy csomag ropi és egy szezámmagos kekszre akadok rá, melyeket ki is öntök két különböző tálba és miután ezzel végeztem, poharakat is előszedek. Egy nagy bevásárlás nem ártana, de lehet az este folyamán kinézünk majd a drágámmal az egyik szupermarketbe. Olyankor úgyis sokkal nyugisabb minden és örülnék neki, ha nem kellene egy gyerekkel és egy nagyobb kosárral átverekednem magamat a zsúfolásig telt épületen. Őszintén jól esnének most azok a Baltimoreban eltöltött jóga órák, még ha tudom, hogy abban a pillanatban semmivé foszlana a hatásuk, mihelyst kiléptem a terem ajtaján. Még egy gyors körültekintést megengedek magamnak, de mivel még maradt egy időm, Manuel mellé fészkelődök be a kanapéra, hogy a fejemet támasztva elveszhessek a számomra csak hangokból és nevekből ismert mesébe, ám nem olyan nehéz egy pár perc után felvennem annak fonalát. Néha jól jönne bekerülni egy ilyen mesébe, amibe minden annyira szürreális és boldog, de mégis ha akadnak is bonyodalmak, azok a legviccesebb és legédesebb módon mindig a csapatmunka erejével megoldódnának. Igen, határozottan szükségem lenne arra, hogy kimozduljak valamerre...valakivel...valamit csinálni. A csengő hangja zökkent vissza a jelenbe, melynek hatására gyors mozdulatokkal felállok az eddig kényelmet biztosító helyemről és meggyorsítva a lépteimet nyitok ajtót a lánynak. - Szia. Hát idetaláltál. - elmosolyodok és szélesebbre tárom az ajtót, hogy ő is beléphessen a lakásba, ha már én szinte elálltam itt a bejáratot. - Manuel a szobában van, szóval helyezd csak magad kényelembe, addig öntök valamit. - csukom be az ajtót magunk mögött és már nyúlok is az egyik pohárért. - Gondolom őrültek háza van még most is a boltba. Reggel lenéztem, de rájöttem, hogy inkább késő délután fogunk bármerre is kimozdulni, mert még a végén elsodornak. - fintorral reagálok, majd átnyújtom Flornak az egyik poharat. - Rég találkoztunk már. Veled minden rendben mostanában? - az én hibám is ez, kár lenne tagadni, elvégre beoszthattam volna másképp az időmet, de néha annyira egyszerű elsüllyedni a hétköznapok monoton menetébe, hogy a tervezés szinte már egy megterhelő eseménynek számít.
Amióta Tíohoz kerültem próbáltam mindig mindenre odafigyelni, beleértve, hogy nem mondom el, miért kísérgetnek mindenhova felnőtt férfiak, akikről süt, hogy testőri feladatot látnak el, hogy tanulok és dolgozok maximális erőfeszítéssel, miközben valamilyen szinten tartom otthon is a hátteret, hogy Tíonak csak a munkájára és az én biztonságomra kelljen figyelnie, és mindig haza tudjon jönni épségben, hiszen Ő lett az egész családom. Ez viszont azt a „kényelmes” helyzetet eredményezte, hogy a gondokat, a félelmet annyira elnyomtam magamban, hogy lényegében csak akkor jöttek elő, ha aludni próbáltam vagy, ha leengedtem, mert éppen nem volt száz másik dolog a fejemben, amit még meg kellett csinálnom. És ezt az életvitelt folytatom most is, csak itt nem sokan tudnak erről, valamint a feladatok változtak meg kissé. A spanyol órák, amiket Julesnak tartok fontosak nekem is, hiszen azon kívül, hogy a tanítványom, az egyik legjobb barátnőm is lett, vagy legalább is én így tekintek rá, és remélem ő is. Próbálok úgy szervezni a saját életemben, hogy legyen lehetősége választani, hogy a lehető legkényelmesebb beleférjen az idejébe az óra. Neki van egy kisfia, aki nem szenvedheti meg az anyukája hiányát, mert egy dilis liba (aki én lennék) olyan időpontokat tud csak felszabadítani az anyukája számára, ami abnormális. Azon kívül igyekszek egy olyan képet láttatni magamról a külvilág számára, hogy teljesen normális vagyok, és mindenre van időm. És azt hiszem most ez sikerült a legrosszabbul, hiszen napok óta Jules felé sem néztem, még telefonon keresztül sem, így arról is csak jóval később értesültem, hogy balesetük volt. Remélem, tényleg jól vannak, és nem csak az aggodalmamat akarta elaltatni, amikor azt az SMS-t írta. Munkából Juleshoz indulva először egy boltba ugrok be, hogy beszerezzem az epres csokit, amit megígértem, de persze nem is én lennék, ha csak egy táblát vennék, így mindenkinek veszek egyet-egyet. Meg a „fő az egészséges életmód” jegyében veszek hozzájuk egy kis chipeset, csak úgy, azok mellé, amiket majd haza kell vinnem, mert otthonról is kifogyott. Bár nem sokszor, azért már egyszer-kétszer megfordultam Juleséknál, de ez a városrész kicsit egysíkúra sikeredett, legalább is számomra, így mindig elbizonytalanodok kicsit, hogy melyik ház is pontosan az, amelyiket keresem. Legutóbb például csak eggyel tévesztettem el, így sikerült egy vadidegenhez becsöngetnem, ami egy kis kavarodást szült, hiszen sem ő nem értette kitt és miért keresek, sem én, hogy miért nem Jules szól a kaputelefonba. De most azt hiszem, szerencsém van, hiszen éppen akkor érek oda, amikor az egyik lakó kijön az ajtón, így ott simán átjutok, így a pofára esés, ha lesz ilyen, szemtől szembe érhet, ha más nyit ajtót. Csengetek a lakásajtón egy mély levegővétel után, hogy a gyaloglástól felgyorsult szívverésemet egy kicsit visszább szorítsam, hiszen elég tempósan „sétálok”. Az ajtó viszont hamar kitárul előttem, és meglátom a barátnőmet, akinek néhány karcolás, vágás és horzsolás éktelenkedik a ruhával fedetlen testrészein. - Szia! Igen, és most eltévedés nélkül egyből - vigyorgok, hogy azért úgy tűnik, fejlődőképes vagyok. - Köszi! - hálálkodok, amik beenged az otthonába. - Rendben, egy kis vizet, ha lehet - válaszolok egy kicsit hangosabban az invitálásának második részére, hiszen elindult a konyha irányába az innivalókért, én meg közben levezem a cipőmet és a kabátomat a fogasra akasztom. Én viszont még vendégségben sem szeretem, ha kiszolgálnak, mert egészen egyszerűen nem vagyok hozzászokva, így követem a konyhába Julest. - Hoztam a csokit, meg egy kis chipset - teszem az asztalra a szatyorból az említett dolgokat. - Csak az átlagos, semmi extra, az majd ünnepek környékén lesz - gondolok itt most a Halloweenre, a Hálaadásra és a Karácsonyra, meg a szilveszteri őrületre. - De miért nem mondtad, hogy mire van még szükségetek, szívesen megvettem volna azt is - kérdezem kedvesen, hiszen pont ezért kérdeztem, hogy neki most, a baleset után, ne kelljen még ezzel is foglalkoznia. - Köszönöm - veszem át a poharat, és bele is iszok egy kicsit, amíg most ő veszi át a beszélgetés fonalát. - Velem igen, csak kicsit őrültek háza lett az életem, de lehet, hogy csak kezdek visszaállni arra, milyen Washingtonban volt - vigyorgok. - De most Te mesélj, hogy mi történ, mikor történt, hogy történ, és hogy vagytok, milyen sérüléseket szenvedtetek! Manuel, hogy van? - kérdezek sorban minden, aggódok a kiskölyök miatt, hiszen ő visszavonult a szobába, így őt még nem láttam, de remélem valóban nincs nagy baja.
i finally got 8 hours sleep; it took me three days, but whatever
Mostanában eléggé kezdek hinni abban, hogy a véletlen találkozások nem is annyira véletlenek, mint amennyire annak tűnnek. Oké, ez egészen furán hangzik most így, de eddig akivel sikerült nem is szándékosan összeakadnom, azok egészen sok plusz dolgot hoztak az életembe. Kissé elveszett voltam az ideköltözésem után és olykor jól jöttek az ismeretségek, hiszen mindenkit akit az évek során megismertem; kollégák, szomszédok, barátok, mindannyian Baltimoreba maradtak, csak mi álltunk tovább Manuellel. De most ennyi idő elteltével úgy érzem kezdek beleszokni ebbe az új közegbe is és megbarátkozni a kollégáimmal is, akik ugyan merőben mások személyiségben és elvekben egyaránt, mint akiket korábbról ismertem, de ettől nem érzem, hogy ne lennének érdekesek. Úgy veszem őket, mint valami tanulmány, amire még rá kell jönnöm, hogy mire lesz jó nekem a későbbiekben. Lindától biztosan elsajátíthatnék egy-két trükköt hogyan tiporjak mások lelkivilágába minden bűntudat nélkül, amit az elveim biztosan nem bírnának befogadni. Mint mondtam, még próbálok rájönni, de egyelőre nem sikerült. A többiektől meg bizonyára annyit tudnék meg hogyan nyomozzuk le az összes kollégánkat úgy, hogy közbe egy ujjunkat sem mozdítjuk. Mert bár ők nem tesznek erőfeszítéseket, mégis az információk csak úgy a semmiből az ölükbe hullanak. Nem is értem és egy részem nem is akarja ezt megérteni. Flor viszont egy kellemesebb pontja volt az idekerülésemnek, ám a mi ismeretségünk is eléggé furán indult a cipőboltos incidenssel, de végül örülök, hogy nem hagytuk veszni az egészet. Ezért is örülök, hogy most újra láthatom őt, noha az a káosz, ami mostanában eluralkodott az életemben nem kíván még közönséget is, de ha már nekikezdtem beszélni róla, akkor nem ártana befejezést is adnom neki. Én se tudom nagyon elviselni azt, mikor valaki belekezd valamibe, kiérződik a hangján, hogy fontos, aztán egyszerűen csak azt mondja: mindegy. Ilyenkor a hajamat tudnám tépni, mert ugyan neki mindegy, nekem viszont már végképp nem az, hiszen a kíváncsiságom olyan méreteket ölt, mint még sohasem. Ekkor szokott az következni, hogy addig nyúzom az illető idegrendszerét, amíg el nem magyarázza nekem a mindegy jelentését. Teljesen nem érvényes, hogy ő birtokába van valaminek, amiről nekem is valószínű tudnom kellett volna. Bár ritkán derül ki olyan, ami engem is érintene, de a kíváncsiság úgyse hagyott volna egy percig se nyugodni. Noha nem tudom, hogy Flor is ugyanilyen kacifántos értékekkel rendelkezik vagy sem, mindenesetre ha igen, megkímélem őt ettől a kellemetlenségtől. Még egy gyors rendrakás a lakásban és mire sikerül úgy igazából kiszusszannom magamat, Flor már meg is érkezik, magával hozva mindazt, amit az útközben beiktatott vásárlásból szerzett. - Ez már azért egészen haladás, nem? - mosolyodok el én is, miközben azt hallgatom milyen nasikat is hozok magával. - Mmm, csoki. - csillannak fel a szemeim és el is nevetem magamat ennek hatására. - Ugyan, este is ráérünk erre és akkor tényleg egészen nyugis minden. Jobb szeretek akkor menni. - fűzöm még hozzá, miközben egy pohár vizet töltök, majd nyújtok át neki. - Ezt azért bővebben ki kell fejtened. - mutatok rá, miután beavat az életének egy jelenlegi állapotába, noha nem mintha az enyém annyira különböző lenne az őrültek házától. - Csak sikerült összeütközni egy másik autóval, szerencsére nem történtek nagy sérülések egyik oldalon sem, bár szegény Manuelnek eltört a keze. - fintorodok el ennek hatására. - Viszont most már jobban van, kicsit még nyűgös, de határozottan szereti kihasználni, hogy bármit kér tőlem, megkapja. Szinte most már úgy tűnik élvezi is ezt a kis malőrt. - égnek emelem szórakozottan a tekintetemet és most nekitámaszkodok a konyhapultnak. - Az ijedelem nagyobb volt, mint a baj, igazság szerint, de még szerencsére könnyen megúsztuk. Az a kereszteződés amúgy is katasztrófa ott. - sóhajtok egyet belegondolva ebbe. - Bár még mindig nem derült ki, hogy ki hibázott és őszintén szólva a másik sofőr is ugyanúgy megijedt, mint mi. Gondolom a szerencsétlen véletlenek játéka. - fintorodok el és most magamnak is szedek elő egy poharat, de én maradok az almalé mellett, mint választásom. Amúgy is, szeretném csak félretenni ezt az egészet, ami ott és akkor történt, de nem igazán megy. Elég csak ránéznem Manuelre, és újra lejátszódnak bennem a történtek, emiatt viszont úgy érzem még most kell őt beavatnom, nem akkor, mikor már kész vagyok a felejtésre. Bár bizonyára olyan alkalom soha nem lesz, hiszen anya mindig is emlékeztetni fog arra, hogy most már ott van az összetört autóm kifogásnak, amiért nem megyünk el hozzájuk. - Te viszont kifejthetnéd ezt bővebben, hogy mi is ez az őrület, amibe belecsöppentél. - érdeklődővé válnak arcom vonásai, miközben a pult szélén dobolgatok ujjaimmal.
Szükségem van arra, hogy találkozzak Julessal, mert kezdek kiborulni több dolog miatt is. Az SMS, amit küldött pedig nagyon benne van ebben, és minél előbb ki akarom deríteni, a saját szememmel látni, hogy nincs bajuk. Most ez a legfontosabb számomra. És ezzel háttérbe is szorul az, hogy kezdek kiborulni a helyzetem miatt, és depresszióba esni, amire rájátszik a kimerültségem is, amiről a valóságba még mindig nem veszek tudomást. Nem bírok megülni a fenekemen, mert félek, akkor veszélyessé válok nem csak magamra, mert túlagyalom a dolgot. Félek, hogy eljutok oda, ahol akkor voltam, amikor fegyvert fogtam Tíora, mert azt hittem, hogy a mostohacsaládom jött el értem az éjszaka közeépn. Igaz most nincs nálam pisztoly, de megtanultam, hogy olyan nincs, hogy valami nem fegyver. Erről az egész élethelyzetről meg akarok felejtkezni, amihez kell, hogy folyamatosan elfoglalt legyek, és olyan emberekkel is találkozzak, akik normál életet élnek, és akik nem emlékeztetnek az életemre, akik nem néznek rám aggodalommal. A vásárlást olyan gyorsan tudom le, ahogy csak lehet, és úgy „sétálok” hozzá, hogy sokan kitérnek az utamból, mert félnek, hogy elsodrom őket. Pedig igazi okom rá, sőt, lehet, még órát sem fogok tartani neki, hanem csak beszélgetni fogunk, és csak a mai háziját fogom elkérni, és egy újat hagyok nála, amit majd a következő órára kellene megcsinálnia. A tanulás fontos része a gyakorlás, és az alapok minél mélyebb elsajátítása, és ezért adok fel időről időre olyan leckéket, amik visszanyúlnak az alapokhoz is. Amikor belépek és szembesülök azzal, hogy milyen rend van, akaratlanul eszembe jut, hogy az én szobám olyasmi, mint ahol egy tornádó söpört végig, vagy talán szemléletesebb lenne úgy jellemezni, hogy olyan lakás, ahol főiskolás fiúk bérelnek albérletet, és anyu nem volt ott már egy hónapja. Rendet kellene raknom végre, hogy látszódjon a szőnyegem, fut át az agyamon a dolog, de általában mire hazaérek, örülök, ha élek, és ez a hétvégéken sem igazán változik. - Naná! - vigyorodok el, amikor ő fogalmazza meg, ami az én fejemben is megfordult. Lassan eltévedés nélkül találom meg őket. Kicsit gáz egyébként, hogy alapjában véve jól tájékozódok, de a célegyenesben elvétem az irányt. - Mmm, csoki - ismétlem őt és vele nevetek. - Még jutalomnak sem utolsó - jegyzem meg, hogy lehetne használni a tanításhoz ezt jutalomként, bár most nem feltétlen nála gondoltam, mert Jules elég motivált, de ez még eddig sosem jutott az eszembe. - Vagy vigaszdíjnak - egészítem ki. - De, ha gondolod, akkor el is kísérlek titeket, és nem, egyáltalán nem fáradság, szívesen megyek - előzöm meg még a lehetőségét is, hogy visszakozzon, mert valóban nem gond. Ma úgy is csak sima edzőterembe kellene mennem, de nem biztos, hogy nem egy sérüléstől kímélném meg magam, mert már tegnap is volt egy kis húzódásom egy rossz mozdulat miatt az önvédelmi órán. De persze azt is megértem, ha jobban szeretne kettesben menni Manuellel. - Köszönöm! - mondom, amikor átveszem a vizet. - Először Te - hárítok, mert nálam nincs olyan aggódásra való ok, amiről tudna, így úgyis csak azt tudja majd maximum megállapítani, hogy túlhajszolom magam. Majd figyelmesen hallgatom, hogy mi is történt velük. - Szegény! - mondom sajnálattal, amikor Jules megemlíti, hogy a kiskölyöknek eltört a karja, majd csendben maradok, hogy ne zökkentsem ki. - Az viszont jó hír, hogy már jobban van, de mondj egy indokot, hogy miért ne élvezné az anyukája extra törődését? - kérdezem ironikusan. Persze ez sem ilyen egyszerű, mert Jules akár hibás volt, akár nem, biztos, hogy valamennyire bűntudata van a történtek miatt. - De az tényleg örömhír, hogy nem voltak súlyos sérülések egyik oldalon sem - mosolyodok el. - Ilyenkor mindenki megijed, még a legtapasztaltabbak is, ezen nem is kell meglepődni, de fontos, hogy ezen is túltedd magad, és el tudd felejteni - mosolygok rá. Egy baleset után nem csak azzal kell foglalkozni, hogy a fizikai sérülések elmúljanak, hanem, hogy a lelkiek is. - Reméljük a legjobbakat, és azt, hogy talán kezdenek valamit most már azzal a bizonyos kereszteződéssel. De, ha bármire szükséged van, ha csak annyira is, hogy beszélj valakivel, hívj nyugodtan, én éjjel is be vagyok kapcsolva, így el tudsz érni. És nem kell azzal foglalkoznod, hogy felébresztesz, rendben? - nyugtatom meg, hogy hívhat akármikor, nem okoz gondot. Fontosabb, hogy érezze a támogatást, hogy tudja, számíthat valakire, aki elérhető közelségben van. - De azt még nem mondtad, hogy Te hogy vagy? - érdeklődök felőle is személyesen, hiszen lehetnek súlyosabb sérülései is, amiket látok. - Csak egy kicsit túl sok dologra próbálok százszázalékosan odafigyelni. A munkahely, az önvédelmi edzések, az erőnléti és kardió edzések, a tánc, ami most néhány hétig, hónapig még jobban felsűrűsödött egy plusz táncfajta miatt, amit most fogunk az alapoktól oktatni egy rövid kurzus erejéig. Meg azért oda kell vagy legalább is kellene figyelem az otthoni teendőkre is, mint a rendrakás, mosás, takarítás, főzés és bevásárlás. Illetve nem árt, ha kicsit a barátokra is szakítok időt, mert nem szabad hanyagolni őket, és most azt hiszem kicsit túl sok minden összeszaladt egyszerre - mesélek neki, de tényleg nem történt semmi extra, csak túlvállalom magam, hogy ne legyen időm gondolkodni, bár ezt neki egyáltalán nem kell tudnia. Nem kell neki miattam aggódni, van neki elég baja e nélkül is, főleg most.
i finally got 8 hours sleep; it took me three days, but whatever
Néha úgy érzem magamat, mintha kettős érdekek vezérelnének a hétköznapjaim során. Ha valami probléma bukkan fel az életembe, ami rettenetesen nagy kihatással van mindarra, amit az elkövetkezendőkben teszek vagy mondok, általában helyzettől függően másképpen reagálok. Egyrészt az egyedüllétet választom és magamban játszom le a megoldásokat meg mindazokat a kellemetlenségeket, melyeket megtapasztaltam belőle. Nem osztom meg másokkal, nem beszélem ki magamból, csak hagyom csendben elülni mielőtt még nagyobbat kreálnék belőle. Mert vannak ilyen esetek amiket úgy érzem önmagam is képes vagyok megoldani és ugyanakkor azt is tudom, hogy felesleges lenne másokat is beleavatnom, elvégre mire elülne a probléma, saját magam is túljutnék rajta. Ez a mostani eset viszont határozottan más hatást gyakorolt rám. Az egész baleset, az ijedtség, amely nem kölcsönözött nyugodt alvást napokig vagy ami még mindig arra késztet, hogy naponta több alkalommal is ránézzek a fiamra és megbizonyosodjak hogyléte felől. Szükségem van arra a pillanatnyi nyugalomra, amit azokban a másodpercekben kapok meg, amikor meglátom Manuel szélesen ívelődött mosolyát, amint épp egy tál müzli felett nézi a kedvenc meséjét vagy eljátszik a játékaival, amelyeket annyira szeret. Túlságosan fontos Ő nekem, az egész életemet ez a kis csoda teszi ki és ha bármi komolyabb történne vele, az az én lábaim alól is kihúzná a talajt. Egy idő után már sikerült ráeszmélnem, hogy csak ketten maradtunk ebben az egészben és bármivel is hitegetem magamat, ez nem fog változni. Nekem ő a családom és én az övé, de úgy érzem ez valahol mégis igy van rendjén, hiszen tudom jól, hogy bármit megtennék Manuelért. Mégis a baleset másképpen csapódott le bennem, mint az összes többi probléma, amire csak más esetekben legyintek egyet és azt hajtogatom: megoldom magamnak. Most nem az egyedüllétre volt szükségem, hanem arra, hogy valakivel megosszam aggodalmaimat és társaságra leljek benne. Ezért is örülök Flor jelenlétének és annak, hogy egy kicsit a néha-néha beütemezett spanyol leckénkkel is foglalkozzunk, hiszen az legalább eltereli a figyelmemet minden másról. Ezt pedig bármennyire is próbálnám tagadni, csak egy nagy hazugságszerű katyvasz válna belőle, ami egy jól irányzott mozdulattal kilapítana. Nem kell sokat várakoznom Flor érkezéséig, de azalatt az idő alatt belemerülök abba a mesébe, ami Manuel tekintetét teljes mértékben lebilincselte. Én személy szerint csak próbálom összerakni az egymást követő eseményeket, a ki-kivel van rosszban vagy éppen barátságban kapcsolatokat, de rá kell jönnöm, hogy ezt egy részt alatt amúgy se tudhatnám meg, Manuel viszont nem válaszolna, ha megkérdezném tőle. Őt egészen más dolgok kötik le ebben a mesében, mint engem és kétlem, hogy hasonlóképpen foglalkoztatnák az engem túlságosan is elragadó kapcsolati szálak az állatok között. Ezért is örülök a csengő hangjának, ami visszazökkent a valóságba és mihelyst ajtót nyitok, már engedem is be Flort a szerzett zsákmányával, aminek látványától akaratlanul is jobb kedvre derülök. - Inkább jutalomként fogom fel. - pillantok rá egy kicsit mosolyomat mutatva felé, miközben beavatom a mi fura vásárlási szokásainkba, aminek hatására ő is felajánlja társaságát. - Lehet szavadon foglak. Mert bár nagyon nyugis az esti vásárlás, de olyankorra már nem feltétlenül vagyok képes felfogni a dolgokat és néha eltévedek ott. - nevetek fel egy kicsit, miközben mindkettőnk poharát megtöltöm a kért itallal és miközben átadom neki, a gondolataimat is összeszedem a válaszadásom érdekében. - Látod, ebből a szempontból nem is vettem szemügyre a dolgot. Határozottan kihasználva érzem magamat most. - tenyeremet a szívem közelébe helyezem, megjátszott sértődöttséget színlelve, de a szavaira csak egyetértésem jeleként bólintok egyet. - Én is örülök, hogy nem történt nagyobb baj. - nyugodtabban vezetem fel gondolataimat számára, de mégis a komolyabb kifejezésemet egy hálásabb mosoly váltja fel. - Hidd el nekem, gyorsan leszoknál erről, ha rákapnék arra, hogy a hajnal közepén zavarjalak az éppen eszembe jutó hülyeségeimmel. - enyhén vállat vonok, de nem gondolnám, hogy ez hazugság lenne. Általában ilyenkor jutnak eszembe olyan ötletek vagy tervek, amiknek hatására úgy döntök, hogy ideje inkább aludni egyet, mert ezek megvalósítása sehova sem fog vezetni. Jóra meg biztosan nem. A kérdésére viszont úgy érzem kell egy másodperc, hogy elgondolkozzak és összefoglaljam az érzéseimet, de aztán egy apró fintorral előlegezem meg azt, mielőtt végleg belekezdenék. - Most már jobban, de még mindig aggódok Manuelért. Egyszerűen úgy érzem kell még egy kis idő, hogy ne ellenőrizgessem őt folyamatosan és keressek arra utaló jeleket, hogy még mindig nincs teljesen jól. Ez ilyen berögződés lett, de napról-napra jobb. Főleg, hogy az utóbbi napokban inkább viselkedik önmaga kisördög módjához mérten, mintsem veszi elő a csendesebb oldalát, de most még ezért is végtelenül hálás vagyok. - osztom meg vele, de mivel úgy éreztem a magam részéről összefoglaltam a történteket, ezért az érdeklődésemet most az ő irányába terelem és addig el is hallgatok, amíg be nem avat mindenbe. Mert ez az egész érdeklődés kölcsönös és hasonlóképpen fontos számomra, hogy Florral minden rendben legyen, mint ahogyan ő is próbál erről meggyőződni engem illetően. - Ah, így már mindjárt világos. - szusszanok egyet, mert ez azért tényleg eléggé megterhelő lehet számára és fejben már valami megoldáson pörgök, ami megoldhatná neki ezeket a kellemetlenségeket. - És ez így minden egyes napra beosztva? - kérdezek vissza meglepetten, miközben a poharam oldalán játszadozok ujjaimmal. - Nem lehet őket valami fontossági sorrendbe rendezni? - teszem fel a nagy okossággal megtöltött kérdésemet, de tényleg csak ez jutott eszembe így hirtelenjében.
A traumák kezelésében egészen jó vagyok, hiszen nekem is rengeteg volt már belőle. Tudom, hogy mindenki máshogy birkózik meg velük, de a legtöbb embernek szüksége van arra, hogy ilyenkor legyen mellette valaki, akire kicsit támaszkodhat, átháríthat, hogy ne nyomja agyon a súly. Sokak szerint ez kell a valódi gyógyuláshoz. Viszont így, ebbe belegondolva lehet, hogy én pont azért nem vagyok túl sok dolgon, mert képtelen vagyok beszélni másnak bizonyos dolgokról. Idegennek, mert idegen, így a pszichológus kizárva, ismerősnek meg részben azért, hogy ne terheljem, részben pedig, hogy kizárjam annak a lehetőségét, hogy máshogy nézzen rám. Bár tudom, hogy így felőröl a múltam, de egyelőre ezen nem tudok és nem is akarok változtatni. Viszont az kizárt, hogy Julesnak megengedjem, hogy egyedül birkózzon meg egy baleset traumájával. Ő anyuka, és neki stabilnak kell lenni, ha másért nem is Manuelért mindenképpen. - Akkor láss neki a jutalomnak - szélesedik ki a mosolyom. - És vigyél egyet Manuelnek is - kacsintok rá, hogy a kissrác is megérdemel egy kis finomságot, és elé tolok két táblával az epres édességből. - Akkor ezt megbeszéltük, megyek veletek vásárolni - összegzem az elhangzottakat. Mindkettőnknek kell a társaság, és akkor már miért ne kapcsolhatnánk össze a kellemeset a hasznossal. Kedvesen barátnőmre mosolygok, hiszen látom a játékos csillogást a szemében, amikor sértődést színlel. Ennek hatására viszont akaratlanul is elgondolkozok, hogy én mikor utáltam meg, ha betegen megpróbálnak körülugrálni, de nem jut eszembe egy konkréteset. De igazából az sem, hogy Anyu és Apu hogyan ápoltak, amikor kicsinek beteg voltam. Túl régen volt, és már alig emlékszem valamire azokból az időkből. - Ha gondolod, ápollak egy darabig, hogy múljon ez az érzés - nézek rá játékosan, és próbálom terelni a saját gondolataimat is. - Jules… - szólítom a nevén jelezve, hogy most fontos dolgot akarok mondani. - Te nem zavarnál, és, ha felver az éjszaka közepén, és annyira nem hagy nyugton, hogy beszélned kell valakivel róla, akkor az fontos - mondom komolyan. Érzem, hogy azzal nem hívna fel éjjel, hogy „holnap sülhúst fogok ebédre készíteni, meg rizst”, hanem csak olyan dologgal, ami tényleg nem várhat, ami komolyan felzaklatta. - Csak tudd, hogy lehet, spanyolul fogok megszólalni, vagy néha csak hümmögni, mert még nincs meg a hangom, de azzal ne törődj, csak mond, amit szeretnél, meg foglak hallgatni, - mosolygok rá, - és remélhetőleg egyből érthető nyelven válaszolok is - hülyéskedem el a végét, hogy elvegyem az élét. Azt már nem teszem hozzá, hogy ne aggódjon, hogy gyakran fent vagyok éjszakánként, és éppen ezért kell, hogy a kómáig fárasszam magam, de van, amikor még ez sem segít. Nekem olyan gondjaim vannak, amiken kevesen tudnának segíteni, de őket meg már nem terhelhetem tovább. Sérült vagyok, és ehhez kevés az az ember a közelemben, aki a nélkül tudna meggyógyítani, hogy ő maga ne roppanna össze. Figyelmesen hallgatom, hogy miként éli meg a baleset utáni napokat, hogy mennyire úrrá lett rajta az aggodalom, hogy valamit nem vett észre Manuellel kapcsolatban. Szörnyű lehet így aggódni azért az életért, akiért Te felelsz egyedül, mert egy ártatlan, védtelen élet, és nincs melletted senki, aki azzal a felelősséggel bírna. - Ez teljesen normális egy kórházi ápolás után - próbálom megnyugtatni. - Néha hetekbe telik, mire sikerül teljesen elfelejteni egy kórházi kezelést. A legfontosabb, hogy bízz az ösztöneidben, de szerintem ezzel nincs baj - mosolygok rá. - Ilyenkor derül ki, hogy milyen jó dolog, hogy a gyerek eleven - vigyorgok kicsit. Sok szülő panaszkodik, hogy mennyire „rossz” a gyereke, hogy nem tud megülni egy percre sem, de egy ilyen sérülés vagy betegség alkalmával visszasírják az a rosszaságukat. Azt hiszem, erre mondják, hogy „Vigyázz, mit kívánsz!”. Felsorolom, hogy miket csinálok általában, és igazából még kicsit talán engem is meglep a mennyisége, ahogy így hangosan felsoroltam. De nem érzem magam jól a gondolattól, hogy valamitől meg kell szabadulnom. - Minden nap van valami, és sokszor több minden is, de nem minden egyszerre mindennap - és a mosoly ott van most is az arcomon, hogy ne látszódjon, hogy ez mennyire nem normális. Az utolsó kérdése viszont kicsit betalál, mert erre nem igazán tudok mit mondani, mert a tánc kell ahhoz, hogy mentálisan ép maradjak, az edzések meg, hogy életben. - Lehet a mosást és az egyéb ház körüli munkákat hanyagolhatnám, de félek, akkor a lakótársam kivágna - hülyülöm le végül a dolgot. - Azt hiszem így is rezeg a léc alattam, mert szerintem a héten még nem is volt időm rendet rakni, így minden eddig használt cuccom a szobámban van valahol elhagyva - húzom el a számat, és igazából színt is vallok ezzel, hogy mekkora rendetlenség uralkodik a szobámban. - De talán addig nincs baj, amíg a rendetlenség csak a szobámig terjed, és nem lép ki a közös helyiségekbe, de erre azért figyelek - kacsintok rá.
i finally got 8 hours sleep; it took me three days, but whatever
Túl sok minden járt mostanság a fejemben, ezért bármennyire is próbáltam éberebben járni a saját világomban és úgy viselkedni, ahogyan eddig is tettem, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a történteket. Manuel már jobban van és persze, valahol én is, de amíg az ő gyermeteg világa már kizárta a baleset körülményeit, engem tovább sem hagytak nyugodni a mi lett volna ha kellemetlen lehetőségei. Ezért is örülök, hogy Flor érkezése és a beszélgetésünk eltereli erről a figyelmemet egy kis időre, hiszen ilyenkor csak azon kell gondolkoznom, hogy a pillanat részese legyek és ne játsszam le újra és újra magamban azt a sztorit, amit örülnék, ha képes lennék elfelejteni valamikor. Az édességnek külön örülök, ezért nem kell kétszer kérnie a felbontásában és egy másodpercre még Manuelhez is beugrok, hogy megkínáljam őt, de úgy tűnik teljesen elnyomta a mesenézés, ezért a tv-t lejjebb halkítom, őt pedig betakarom, majd csak ezután térek vissza Florhoz, behúzva magam mögött az ajtót, hogy ne ébresszük fel. - Jelentem, a kisember kidőlt. - elmosolyodok erre és egy pár kockát félre is teszek neki az édességből, a többit pedig széttördelem és leteszem magunk közé az asztalra. - Legalább nem lesz nyűgös annyira, ha később megejtjük a vásárlást. - fűzöm hozzá ennek pozitív oldalát, mielőtt belemehetnénk egészen más témákba is. - Rögtönzött spanyol lecke az éjszaka közepén? Úgy gondolom nem árthat. - nevetem el magamat a gondolatra. - Bár amilyen véleményt adnék ezek után, gondolom akkora hülyeség lenne, hogy egyből felébrednél kiábrándultságodba. - teszem még hozzá továbbra is szórakozottan, de azért örülök, hogy ilyen lehetőség adott számomra. Sokszor van mostanában, hogy még hajnali háromkor is valami agybutitó műsort nézek a tv-ben vagy éppen a telefonomon nézelődök, mert képtelen vagyok az alvásra gondolni. Ilyenkor bizonyára sokat segít, ha valakivel beszélhetek, legalább lenyugtat annyira, hogy utána el is fáradjak teljesen. Ha belegondolok hányszor esett meg, hogy anya éjszakai telefonhívásai után, amelyek egy óránál tovább is tartottak arra ébredtem, hogy valaki a vonal túlsó végéről szajkózza a nevemet. Azt viszont sose tudtam hány perc maradt ki, de bizonyára elég sok az ideges hangvételű nő számonkérését tekintve. Sikerül ugyan nagy vonalakban beavatnom őt az érzéseimbe és az eseményekbe egyaránt, de most örülök, hogy pozitívabb meglátásokat is kapok az én negatív világképem után. Manuel jól van, én jól vagyok, talán ideje lenne lenyugodni egy másodperc erejéig, mert ez sehova nem fog vezetni a későbbiekben sem. - Esküszöm már hiányzott, hogy ilyen legyen, de tényleg örülök annak, hogy látom őt felépülni. Az meg szerintem pluszban segít, hogy nem csak én, de a szüleim még a távolból is lesik minden kívánságát. Múlt héten játékot küldtek neki többször is, azelőtt pedig személyesen jelentek meg és legalább kétféle sütit sütöttek neki. Nem gondolnám, hogy annyira rossz dolga lehet. Ám ebbe belegondolva lehet párszor nekem is be kellett volna játszanom kicsiként egy-két sérülést, hogy ennyire elkényeztessenek. - megvonom a vállamat, de elmosolyodok eközben. - Én egészen jó kislány voltam és nem csináltam sok hülyeséget. Egészen 22 éves koromig egyetlen csontomat sem törtem el, de akkor is csak véletlenül, mert fellökött egy gördeszkás és ki veszített ebben az ütközésben? Én! - tartom fel a kezemet égnek emelve ennek hatására tekintetemet. - De csak hogy elmondjam neked a történet végét, én nem kaptam sütit. - hümmögök egyet, de persze nem érzem emiatt haragosnak magamat, csak éreztetem magammal miből is maradtam ki. Ám örülök, hogy végül nem történt nagyobb baj velem sosem és most sem az ijedtségen és pár karcoláson kívül. - Ez eléggé úgy hangzik, mint egy labirintus, amiből nem lehet sehogy se kitalálni, mert mindig visszatalálsz az egyik ponthoz. - gondolkozok el, ám nem irigylem ezért. Persze, nekem is ott van a munka, a fiam, az itthoni teendőim, de annyira megszokott történések ezek, amelyek mellett még mindig marad időm szerencsére mást is tenni. Flor viszont úgy tűnik szinte elveszik ezekben a teendőkben. - Te is az a fajta zseni vagy, aki a káoszban lel igazán önmagára? - kérdezek rá azért, hiszen találkoztam már ilyen emberekkel. Én valahogy pont az ellenkezője lennék, de csak úgy mértékkel. - Csinálhatnánk neked valamiféle beosztást. Nekem segített korábban. - vetem fel az ötletet, hátha segítségére tudok lenni. - Olyan terv-féle lenne. Kijelölünk a héten mindig egy napot neked, amikor az otthoni teendőkkel is foglalkozol és akkor lassan már szokássá változik. Vagy amit én szoktam csinálni, hogy minden este visszapakolom azokat a dolgokat, amiket aznap szétszedtem. Így nem lesz az, hogy egy idő után felhalmozódnak a dolgok körülöttem. - mesélem el neki a saját módszeremet. - Sosem tudtam nyugodtan aludni, hogyha valami nem volt az eredeti helyén. - teszem még hozzá elgondolkozóan, miközben elcsenek egy csokit a többi közül.
Aggódva nézek Jules után, amikor leindul a szoba felé, ahol most Manuel tévézik. Vajon egy anyuka mikor teszi magát túl egy ilyen traumán? Én nem emlékszem, hogy volt-e komoly balesetem öt éves korom előtt, de heg nem maradt, így valószínűleg csak a gyerekek szokásos csetlései-botlásai, meg persze a folyamatos megfázások, gyerekbetegségek. De most, hogy így elgondolkozok rajta, mintha beugrott volna egy emlék, amikor történt valami rossz, és nagyon titkolni akartam volna Anyuék elől, de már nem is tudom mi történt, csak az érzésre emlékszek, hogy nem akartam, hogy Anyuéknak miattam kelljen idegeskedniük. Utána már csak darabra számítottunk az árvaházban. Mélázásomból Jules hangja hoz vissza, így felkapom a fejem és rámosolygok. - Gyógyul, pihenjen minél többet - értek egyet azzal, hogy hagyjuk aludni a kislegényt. A második megjegyzésére pedig csak elmosolyodok. Manuelt leszámítva nincs a közelemben gyerek, főleg azóta, hogy már hónapok óta nem voltam kávézóban sem. Ők még máshogy vannak összerakva, mert ha annyira fáradtak, hogy majd összeesnek, akkor inkább hisztiznek, minthogy aludjanak. - Nem kell aggóni, ha kómásan megérted és elvileg még a választ is tudod, akkor már egy nagyon jó szinten vagy - mosolygok rá. - És az, hogy esetleg nem azok a szavak csúsznak ki a szádom, mint amiknek kellene, az nem feltétlen jelent rosszat, hiszen gondolj csak bele, ha hirtelen, kómásan kell beszélned az anyanyelveden, mindig a legmegfelelőbb szavakat mondod úgy, ahogy kell? - érdeklődök mosolyogva. Szerintem teljesen normális, ha valaki félálomban, vagy az összeesés szélén egy kicsit félre beszél, de legalább is én gyakran vagyok így mindkét nyelven. Ez a legjobb az élő beszédben, hogy nem kell pontosan fogalmazni, pontos szavakat mondani, mert ha a másikkal van egy közös alap, egy háttér, akkor meg fogják egymást érteni. Az már egy másik kérdés, hogy nyelvvizsgán pont ezt felejtik el. De igazából amint kicsit felébredek és beindulnak a fogaskerekeim, egészen értelmesen tudok beszélni, csak lassabban. De úgy is az lesz a lényeg, hogy elterelem Jules figyelmét és nem az, hogy nyelvtanozzunk, hogy megnyugodjon, és tudjon utána aludni. Hallgatom, ahogy lassan próbálja átvenni a pozitívabb gondolatokat, hiszen valóban nem történt nagy tragédia, szerencsére. - A nagyszülők dolga, hogy elkényeztessék az unokákat. Rajtuk nincs felelősség, csak a kis unoka kedvében kell járniuk - mosolygok, és úgy beszélek, mintha lenne tapasztalatom a dologban. - De, ha gondolod, legközelebb, mikor jövök, hozok sütit is - ajánlom mosolyogva. - Szeretek sütni, e miatt nem kell aggódnod - kacsintok rá. Valóban szeretek sütni, csak ritkán jutok el oda, főleg, ha nincs motiváció, és mondjuk, csak magamnak kell alkotni valamit, meg persze Rae-nek, de ő a lakótársam, és egy tepsi süti elfogyasztásához kell a segítség. - De az jó, ha ennyire szerencsésen megúsztad a gyerekkort - mosolygok rá. - A régi munkahelyemen nem egy olyan szülő volt, aki a gyerekével, vagy gyerekeivel mondhatni állandóan a balesetit járták, mert állandóan varrni, gipszelni, kötözni kellett őket, mert annyira elevenek voltak. Némelyik szülő már a maradandó sérülések miatt aggódott - vázolok fel egy rosszabb lehetőséget. Lehet a mostani kollégák között is van ilyen, de még nem került szóba. - Ha ilyen lettél volna, lehet, most az alakoddal lenne gondod - viccelek vele, sok baleset, sok süti alapon, bár nem tudom mennyire hízékonyfajta. - Nem rossz hasonlat - gondolkozok el - a mókuskerékből legalább, ha nagyon felpörögsz, van esélyed kirepülni - vigyorgok. Egy lerontott labirintusban, ahol nem fordulhatsz vissza, de kijáratot nem csináltak, ott nincs esélyed kiszabadulni, bár én egyelőre nem is igazán akarok szabadulni. Először elnevetem magam a feltételezésen, és egyből tiltakozok. - Nem vagyok zseni. Inkább egy Energizer nyuszi, csak én kávéval működök - vigyorgok. Engem a kávé tart állandó mozgásban, ha meg már véletlenül nem hat, jön az egészségtelenebb energiaital, ha meg az sem, akkor a ginseng. - Megpróbálhatjuk, de nem hiszem, hogy egyszerű lesz - húzom el a számat. Szerintem a napirendem maximálisan be van telve, és nincs mozgási lehetőségem, de több szem többet lát. - Rend-mániás - vigyorgok, - és ez milyen jól jönne nekem is - nézek rá vágyakozva. Tényleg segítene, ha nem tudnék aludni, amíg rend nem lenne, de lehet, akkor egyáltalán nem aludnék. - Szeretnéd esetleg megnézni a beosztásom, vagy most hanyagoljuk? - érdeklődök kedvesen, de úgy, hogy azért érezze, egyáltalán nem sértődök meg, ha nem gyötri az agyát ezzel. A munkám sok időt vesz el, hiszen általában négyig bent vagyok, ha nem túlórázok, utána kell még eljutnom valamelyik egyéb helyre. Hétfőn valamelyik edzőterembe, ahol kardiózok, és ott vagyok legalább másfél órát, kedden tánc, ami három órás, és ebben nincs benne az utána lévő megbeszélés, szerdán TRX, csütörtökön önvédelmi edzés Ryannel, pénteken igaz hamarabb végzek, de ott ismét van egy kardió edzés, illetve a plusz táncóra a Rickel, hogy felkészüljünk az újfajta tánc oktatására, és a hétvégék is ezekből állnak. Valamint ezek mellé kell beiktatni a lőgyakorlatot Rynennel, amikor ráér, a spanyolórákat, az önvédelmi edzéseket Rae-vel, amikor ő is ráér, valamint az a minimális házimunkát, aminél Rae még éppen megtűr a lakásban. Az utazási időket pedig nem igazán tudom lecsippenteni, így számomra esélytelennek tűnik, hogy ezt rendbe szedjem. Az edzések pedig azért kellenek, hogy szüksége esetén meg tudjam magam védeni, ha máshogy nem, akkor azzal, hogy lefutom a támadót.
Kezdőlap
