- Évek óta próbálok kibújni ebből a hülye játékból, amit csinálsz velem, nem akarom hallani, hogy megint az anyámra fogod azt, hogy ide jutottál. Baszki anya meghalt 5 éve jobb lenne ha megemésztenéd. - fordulok a kitöltött italom felé nyugtatva magam. Lehet nem a legjobb ötlet, hogy az italhoz nyúlok, amikor az alkoholista apám megjelenik a lakásomon, hogy megint pénzt kérjen. Van pénzem, amióta elköltöztem tőlük sokkal jobban élek, mint mi valaha is megtehettük volna, mert volt bennem annyi magabiztosság és agyam, hogy 18 évesen olyan munkát találjak, ami majd biztosítja nekem a megélhetést, mivel már akkor a saját lábamon akartam állni. Az én életem sosem volt sétagalopp, de ezt soha senki nem látta rajtam, mert a sajnálkozás nem esett jól és igazából nem volt rá szükségem. Engem ne sajnáljon senki, mert meg tudok állni a lábamon és ne akarjon valaki szánalomból segíteni sem. Tökéletesen ura tudtam lenni az életemnek és most is az vagyok.
A nővérem anyám halála után elköltözött Angliába, hogy itthagyja apámat minden nyűgével együtt, különösebben engem sem fűzött semmi sem hozzá, mert nem voltunk jó kapcsolatban akkor sem amikor anyu élt és akkor sem, amikor még veled éltem én is.
Makacs vagyok és tudom, hogy annak aki felnevelt, vagyis részt vett abban, hogy felnőtt legyek hálásnak kellene lennem, de egyszerűen csak érzéketlenné váltam már rá, a sírásra, a nyafogásra, amint egy felnőtt ember elő tud adni.
Tudok bánni az emberekkel, szeretek velük dolgozni, sőt ebből élek, de ez csak addig működik, ameddig a másik nem akarja befolyásolni az életemet. Én vagyok a barátaim támasza ha kell, a munkahelyem lelke, amikor minden szar az emberek közt találom meg önmagam, de ez egy teljesen más helyzet. Szeretek olyan ember lenni, mint amilyen a Luciferben lehetek, nem véletlenül töretlen ott a munkakedvem, mert ott nem kell azon aggódom, hogy ilyen, mint most megeshet velem. Ott kiteljesedek, jó kedvvel és mosolyogva tudom a legborzasztóbb embereket is kiszolgálni és szót érteni egy nyomulós piással, vagy egy verekedést ügyesen lecsitítani a biztonságiak beavatkozása nélkül, hogy folytatódjon az éjszaka zavartalanul. De amikor valaki az én életembe akar belemászni és abba nyúlkálni azt nem szeretem.
Sok olyan emberrel találkozok, akik a pult mögülis szívesen kikapnának egy tánc vagy valami más erejéig, vagy pont, hogy egy elég különleges táncra, amire vevő is vagyok egy bizonyos szintig, de sosem úgy mondom meg a másiknak, hogy az még csak észre se vegye a visszautasítást, sajnos vagy nem sajnos túl jó játékos vagyok, ami a munkám szempontjából jó, viszont a pár találásban nem. Na nem mintha annyira nagyítóval keresem, azt a valakit akire jelen helyzetben nincs is szükségem.
De ez a piás teljesen más tészta, normális helyzetben csak úgy kommunikálnék vele, mint mindenki mással, csak mosolyogva küldeném el a mosdóba, vagy adnék neki egy pohár vizet, még az is lehet, hogy melléd ülnék, hogy beszélje ki mi az ami miat ennyire le akart részegedni, de most erre nem vagyok kíváncsi. A gondokat ugyanis pontosan tudom és nem tudok rajta segíteni, rajta már nem lehet, és nem pazarlom arra az energiám, hogy egy olyan ember mellett legyek, aki nem becsüli meg, sok száz ember estéről estére sokkal hálásabb hagyja el a pultot, amikor tőlem távozik, mint ő valaha is meg fogja tenni.
A kezembe veszem a cigim és kimegyek az erkélyre, nem túl nagy, de ketten kényelmesen elférünk rajta, ledobom magam a kisszékre és rágyújtok, dühös vagyok rá, mert egy félévben kétszer néz felém, amire már nincs szükségem, nem hiányzik nekem a családi összegyűlés, sem az, hogy megvitassuk ki hogyan él, vagy mi történt vele. Több, mint 10 éve boldogulunk egymás nélkül és ezt nem szeretném megtörni. Sokan csak annyit mondanak rólam, hogy szívtelen vagyok, mert nem foglalkozok a szegényekkel, sosem adakozok, és sosem gyűjtök semmilyen jó célból senkinek, de miért is tenném ha a gazdagok mind megtehetik mégsem teszik. Kemény munkával jutottam el odáig, hogy saját lakásom legyen, saját életem, és próbálom kizárni azt amit  a családom hagyott nekem, anyám és nővérem hagyatékát, az apámat, de nem könnyű.
- Figyelj, csak menj el! - nézek rá miközben teljesen lazán fújom ki a füstöt. Totál részeg és nagyon le van égve. Sajnálnom kellene? Hát ő azt várja el, de már nem a kislánya vagyok, akinek ilyenkor beállít sosem voltam az, a nővérem volt mindig a család kicsi kedvence, de ezzel nem is volt sosem bajom. Valahogy mindig kilógtam a csalából, sokkal aktívabban éltem az életem, sokkal többet buliztam és pasiztam vagy éppen csajoztam, nem voltam jó tanuló és az érettségim is éppen meglett, egyetem az persze nuku, de a vendéglátásban megtaláltam önmagam és Aziel sosem kérte el a  diplomám, így a jelenlegi helyem is mindenféle szarság nélkül tökéletesen megvan az életemben. - Hívd fel Sarah-t mond meg neki, hogy a szemét lányod megint nem szánt meg és kérlek az én számomat ezúttal tényleg csak töröld ki a telefonodból. - amint elszívtam a cigit, beindulok a vállammal az  övének ütközve a bejárati ajtó felé, amit kinyitok neki mutatva, hogy merre tud távozni.
- Rosszul neveltelek.- monda szinte megsértve, miközben kisétál az ajtón. Én nem felelek, pedig annyi mindent tudnék a fejéhez vágni, ő volt az aki sosem nevelt, de inkább ráhagyom és amint kiment becsukom utána az ajtót és nyugodt szívvel gurítom le a maradék italom, hogy az esti bulihoz elkészüljek és teljesen elfelejtsem ezt az egész mizériát.

Valami már hónapok óta motoszkált a fejemben, nem a nagy ünneplések közepette akartam közölni a családommal, hogy nem akarok tovább velük lakni, 18 éves vagyok, ideje lelépnem otthonról, mégis olyan nehezen ment, hogy elmondjam nekik.
Anyu a szokásos vacsit főzte, mint egy tök normális család egyik tagja. Én csak oda álltam az ajtónak támaszkodva és néztem őt, ahogyan sündörög a konyhában. Olyan, mintha nem lenne semmi probléma, pedig az a mi családunkban szinte már normális.
Apu évekkel ezelőtt lebukott, hogy megcsalja anyát, anyu megbocsátott neki, de azóta nem olyan a felhőtlen a hangulat otthon. Valószínűleg a nővérem miatt tartanak ki, mert ő meg ezerrel készül mióta az eszét tudja, hogy valami nívós egyetem egyik ösztöndíjas tanulója legyen. Én sosem voltam az a gyerek, akit figyelembe kellett venni egy ilyen döntésnél, mert nem voltam jó tanuló, nem voltam kiváló semmiben sem. Én voltam az a gyerek, akinek rengeteg barátja van, de azokból sem mind olyan, akikkel a szülő szívesen látná a gyerekét. Nagyon jól bántam az emberekkel, és próbáltam ezt a tulajdonságomat felhasználni otthon is. Jó arcot vágtam ahhoz, hogy anyu próbálkozik rendbe tenni az elbaszott házasságát és azt is, hogy a nővéremért szinte bármit feláldoznak, egészen addig ameddig ez a nap el nem jött. Nem éreztem sosem, hogy én olyan nagyon szívesen lennék velük, szeretem a szüleimet, bár apám olyan nagyon sok időt sosem töltött velem, mégis szeretetet kell érzenem iránta is, mert ez lenne az elvárt.
- Segítsek? - lököm el magam az ajtótól és elindulok anyu felé. Ő csak mosolyogva rázza fejét, amikor megjelenik Sarah, az éltanuló, a tökéletes gyerek.
- Kicsim ideadnád kérlek a fűszeres dobozt? - teszi fel a kérdsét neki, ami tudom, hogy nem ellenem irányult, de már olyan mélyen benne van ebben a családban ez a hozzáállás, hogy még akaratlanul is kijön belőlük. Néha hányni tudnék, de igazság szerint ez csak könnyedség nekem, mert innentől tudom, hogy én nem vagyok ennyire górcső alá vetve.
- Elköltözöm! - nyögöm ki hezitálás nélkül a levegőbe, miközben egyik családtagom sem rám figyel, de erre az egy szóra megáll anyám kezében a fakanál, a tesóm meg jobb híján eldobja a kezében lévő dobozt. - Egy közeli bárban fogok dolgozni pultosként, az érettségi után nem tanulok tovább, hanem pénzt fogok keresni. A bár tulajdonosa felajánlotta, hogy a fenti lakásban lakhatok, ameddig náluk dolgozok vagy nem találok jobb helyet ahol lakhatnék. - elhadarom nekik a körülményeket, de a miérteket nem említem. Észre sem vették jóformán, hogy létezem és ez nekem nagy lehetőség, még ha nem is tűnik annak. Az emberekkel máshogy nem tudok kapcsolatot teremteni de ez az állás tökéletes kezdete lehet bárminek.


- Candace! - a nővérem hangja olyan mélyen hatol az agyamig, hogy lefagyok, ő sosem hív így, senki nem hív így engem mert ezt a nevet nem szeretem, és ő mégis megteszi, innen tudom, hogy valami baj van.- Anya meghalt! - az egyik ujjamat a fülembe dugom, hogy jobban halljam, mert mintha a hangzavartól valami egészen mást hallottam volna. Amikor megismétli akkor viszont eleresztek, minden porcikám egyszerre zuhan a földre. Azt érzem valami belülről kezd mardosni, de nem sírok, hallom a testvérem halk zokogását a telefon másik oldaláról, de én nem tudok könnyeket ejteni. Belül már összeroppantam a hírtől, ez a két szó olyan mélyen hatol a lelkembe, hogy nem tudok reagálni. A pult mögött ülök, miközben a társam ijedten mered rám, én a velem szemben elhelyezkedő hűtőt nézem és az abban reménykedek, hogy valami rossz álom. Az utolsó beszélgetésem anyámmal egy veszekedéssel ért véget, 3 hónappal ezelőtt. Nem voltam jó gyereke az elmúlt sok évben, pedig ő az akinek mindent köszönhetek, és ha őszinte akarok lenni már most hiányzik, hogy többet nem beszélhetek vele, még ha nem is volt olyan felhőtlen a viszonyunk sosem.


Túl a sokkon, túl a sok megpróbáltatáson lassan azt érzem révbe ért az életem és azt csinálom, amit nekem szánt a sors. Megtaláltam a helyem, ott vagyok, ahol szerintem lennem kell, én nem vagyok olyan nagyratörő, akinek mindene a siker, mert én megelégszem azzal, amit kaptam, sőt. Ajándékként élem meg, hogy olyan helyen dolgozhatok, ahol a főnököm nem egy pocakos vénember, akivel még csak szót sem értek, hanem egy barátommá vált férfi, akivel mindent megoszthatok, és ő is velem.
Az új, saját lakásom közepén állva dobom le az utolsó dobozt, amit felcipeltem, én magam, hogy valami sikerélményem még a mai napban is legyen. Sok ember volt a segítségemre  a költözés során, a munkahelyemről rengeteg törzsvendég ajánlotta fel boldogan a szolgáltatásait, amikor meséltem nekik a terveimről, még évekkel ezelőtt. Egy jó hallgatóság sosem felejt, így nem voltam rest bevonni mindenkit, aki egyszer felajánlotta. Ügyesen megoldottam az egy nap alatti költözést, bár olyan sok cuccom nem is nagyon volt, amit át kellett volna hoznom. Az albérletemből csak a saját holmijaim jöttek vele, se ágyam se szekrényem, de már ez is úton van szintén egy Luciferből ismert kedves vendég által. Szóval ilyen lenne az amikor az ember azt érzi lassan jó lesz, fejben, lélekben és mindenben. Vannak hiányosságaim, mert sosem érzem, hogy a tökéletesre akarnék törekedni, de bőven elég most nekem ez a rozoga kanapé és a matrac, amin aludhatok. Lesz még időm bőven belakni a saját otthonom.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Olyan embernek tűnsz, akiből egyre kevesebbet találni ezen a világon - aki ha fel is ismeri a mélypontokat, a nehézségeket az életében, de képes a pozitív dolgokra koncentrálni, elégedett azzal, ahol éppen tart az életében és értékeli mindazt, amit saját erején megteremtett magának. Kevesen vannak azok is, akik annyira fiatalon, mint Te magad, képesek eldönteni, hogy elhagyják a szülői házat és támogatás nélkül a saját lábukra állnak. Félelmetes döntés, hiszen az iskola nem feltétlenül készít fel mindazokra a dolgokra, amelyekkel meg kell birkóznunk a nagybetűs Életben, Te mégis bátran vágtál neki ennek. Megláttad a lehetőségeket, éltél velük és most olyan állásod van, ami több szempontból is kiteljesít téged. Emberekkel foglalkozni nem könnyű feladat, szerintem a legtöbbünknek nem is mindig van hozzájuk türelmünk, neked azonban pultosként végig kell hallgatnod a részegek történeteit, ne adj' Isten még ki is kell tessékelned őket a Luciferből. Ha van valami, amihez szükséges a megfelelő kiállás, akkor az ez a munka. Nagyon inspiráló volt olvasni a soraidat, még ha voltak benne szomorú részletek is. Az ember ugyanakkor nem választhatja meg a családját, ez sokszor megmutatkozik, s ha lehetett volna, biztosan Te is másképp választasz. Viszont még így is képes vagy higgadtan kezelni a megmaradt kapcsolataidat. Sajnálom, hogy elvesztetted édesanyádat, de függetlenül attól, hogy miről szólt a legutolsó beszélgetésetek, vagy mennyire érezted, hogy odafigyelt rád odahaza, biztos vagyok benne, hogy szeretett téged a maga módján. Viszont szerencsés vagy, hiszen a Luciferben megtaláltad úgymond a másik családodat, azokat, akik gondolkodás nélkül ajánlották a segítségüket, amikor szükséged volt rá. Szerintem egy talált család olykor képes átvenni az eredetinek a helyét, és ez így van jól.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!