Az átmulatott péntek esték után a szombat valahogy eltűnik, anélkül, hogy később el lehetne számolni vele. A hétvégéből ottmarad a vasárnap, és ahogy délelőtt kikecmergek az ágyból, majd a nyúzott képemet bámulom borotválkozás helyett a tükörben, épp az sem biztos, hogy van még elég samponom ahhoz, hogy az előző napok minden dohányfüstjét lemossam a bőrömről.
(Ezt rosszabbá lehetne tenni azzal, hogyha bevallanám, hogy három az egyben tusfürdő-sampon-balzsamról volt szó, ami ugye legalább annyira megbízható, mint egy horoszkóprovat, és legalább annyira el kellett volna már dobnom, mint azokat a két-három éves magazinokat, amikből ki szoktam olvasni a horoszkóprovatokat, mert valaki egyszer otthagyta őket a vécém mellett, nekem meg nincs akkora hatásom a saját életemre, hogy kimozdítsam azokat az újságtartómról.)
Ezek után kimondottan rossz ötleteim támadnak.
Szóval a vasárnap végül is egy üveg vodkával telt, illetve összefüggéstelen filmekkel, amikből túl sokat nem is fogtam fel, de a kanapémon tespedve nem is nagyon vágytam összefüggések keresésére. Eljött az este nyolc, el is ment, a nyomában pedig ott maradtam a kanapén, nem túl mély, de megnyugtató álmok között. (Lett egy akváriumom guppi halakkal. Tizenhat éves korom óta nem volt akváriumom guppi halakkal, ami ha most nem tűnik érdekes és fontos hírnek, akkor már később sem fog.)
Aztán eljött a hétfő. Aztán a hétfőről hamar kiderült, hogy, ha ilyen alapokon nyugszik, valahogy esély sincs arra, hogy kíméletes legyen. Aztán, mint a munkás osztály hőse, kóvályogtam az utcákon, és reménykedtem, hogy egy taxi megkímél, és egyszerűen csak elcsap. Aztán kikötöttem a zöldségesben. Aztán, ahogy elvitt fél percet az életemből, hogy egy doboz banánt bámultam, végül arra jutottam, hogy a különösebb hozzájárásom nélkül is elérhető – talán nagyobb sikerekkel is –, hogy ne égessék porig a helyet. Aztán rám tört az éhség. Aztán szereztem kínai kaját. Aztán a fafülgombán csámcsogva arra jutottam, hogy legfeljebb öt évem lehet hátra, ha ilyen táplálkozási szokásokkal szeretnék túlélni. Aztán majdnem visszamentem a zöldségesbe. Aztán inkább kértem még kínai kaját, csak ezúttal elvitelre. Aztán az órámra néztem (nem, nem az a karórás alkat vagyok, átkutattam minden zsebemet, miniszívrohamok közben, hogy megvan-e még a mobilom). Aztán rezignáltan sóhajtottam párat, teljes tudatában annak, hogy elkéstem. Aztán eljött a délután, én pedig megérkeztem a lemezboltba, miután megígértem Francesnek, hogy nyitásra ott leszek, hogy ne egyedül kelljen tartsa a frontot. Aztán… nem, nem, nem, tulajdonképpen csak eddig jutottam.
Reggel nyolc. Megérkeztem. Reggel nyolc óra öt perc. Harper nem fog megérkezni. De ezt tudtam már reggel nyolckor is, meg tegnap este is. Az volt az árulkodó jel, hogy kihangsúlyozta, hogy akkor bejön. Ha kihangsúlyozza, hogy bejön, akkor nem jön be. Reggel fél kilenc. Kinyitottam. Annyira azért nem volt bonyolult, és hála istennek nem verték az ablakot habzó szájú vásárlók. A Spotify és a Youtube világában élünk. Tudom, hogy nincs ebben semmi szomorú, valójában a leghálásabb korba születtem bele és a legnagyobb problémám, hogy nem tudom ki vagyok, de az előbb bejött ide két lány; Spotin rákerestek az előadókra meg a zeneszámokra, lőttek egy storyt instára, mert tök vintage, aztán elmentek McDonald's-ba. Ilyenkor mégis csak azt kívánom bárcsak annyi idős lennék, mint Harper. Harper mennyi idős? Bejött egy figura gitárpengetőért. Nem árulunk gitárpengetőt. Jött egy srác meg a barátnője. Meg voltak egymásra sértődve, és úgy tűnt, rám is, mert csak álltak velem szemben, és nem válaszoltak, mikor megkérdeztem, mit tehetek értük. Végül a srác kérdezett, neki mélyebb volt a hangja. Csak a mosdót keresték. Jött egy értelmes vásárló. Léteznek! Jött egy ázsiai turistacsoport is. Úgy ejtették ki Jim Morrison nevét, hogy Ji Mariszan, nekem pedig égett a pofám, hogy nem ismerem Ji Mariszant és még rasszista is vagyok. Egy pali bejött gitárpengetőt venni. Nem árulunk gitárpengetőt. Megjött Harper. - Harper! Miért nem árulunk gitárpengetőt? Mármint azon kívül, hogy mert mi lemezbolt vagyunk. - Éppen egy nagy adag McDonald's-os sültkrumplin nyammogtam, mert semmivel nem vagyok jobb a generációmnál, és mert egész jó barátságot kötöttem a szemközti mekiben dolgozó sráccal, a múltkor, amikor zártam. Szóval áthozott nekem egy nagy adag sültkrumplit, mert ha Harperen és a bejövök reggelén múlik, este nyolcra meghalnék gyomorfekélyben. - Meg te hallottál már Ji Mariszanról? - Csak kíváncsiságból kérdeztem, én addigra már rájöttem, hogy kit is rejt ez az álnév. Mindenesetre eltökéltem, hogy mivel Harper késett, és én meg kurvamagányos vagyok reggel nyolc óta, most beszélgetésbe elegyedek vele. Ez a büntetése. - Harper? Te mennyi idős vagy? - nyomtam a számba még öt szál krumplit, egyszerre. Ez valami XXL kiadás volt, de nagyjából fél perce volt hátra ezen a világon, és még mindig farkaséhesnek éreztem magamat. - Harper? Nem rendelünk egy pizzát? Mármint látom, hogy te vettél magadnak egy adag egyszer használatos műanyagot műanyagszatyorban, benne egy kis... az kínai, jól látom? ... de én tökre rendelnék valamit, aminek a csomagolásának lebomlására nem kell várnunk ezer évet. Mit szólsz?
Ha az egészséges határán már éppen egy kicsit túlnyúló szociális szorongással nősz fel, aztán, ahogy az idő telik, te még mindig nem egészen találod meg a helyedet a világban, mert - mert mit tudom én, miért –, akkor könnyen lehet, hogy abban a helyzetben találod magad, hogy a saját szájba kúrt boltodba, ahol normál esetben legfeljebb csak egy tini lehet (nem tudom, Frances Murphy hány éves, de az új tinédzserkor vége huszonnégy év, már el sem várjuk a kölyköktől, hogy felnőjenek, érted), na, szóval abban a helyzetben találod magad, hogy a saját szájba kúrt boltodba is úgy lépsz be, mintha lopni indultál volna. Oké, hé, léptél már kifejezetten azzal a céllal boltba, hogy onnan ellopj valamit? Én sem, ami azt illeti, csak egy nyavalyás álszent kretén vagyok, aki olyan érzésekről akar pofázni, amiket ő maga sem ismer, de hé, legalább nem szerelemes popszámokat írok pont ugyanilyen indíttatással, ettől meg egy fokkal jobb embernek érzem magam, de közben meg ott van mégis csak az is, hogy nem tudok egyenes háttal belépni a saját boltomba, mert az mindennapi emberfóbiám találkozott azzal a fajta bűntudattal, hogy magára hagytam egy tinit (te jó ég, Frances Murphy, ihatsz te egyáltalán már sört?), aztán, hogy ezt emberi léptékkel kezelni tudjam, eldöntöttem, hogy úgy csinálok, mintha mi sem történt volna. Szóval beléptem az ajtón, és nem is gondoltam többé arra, hány óra lehet, vagy Frances hány éves lehet, vagy mióta lehet egyedül, vagy hát nem gondoltam semmi olyan kérdésre, aminek a válaszát valahogy összefüggésbe lehet hozni az idővel. Meg, ha már itt tartunk, ahogy beléptem, mindezek helyett elgondolkodhattam Frances kérdésén is, csak úgy üdvözlés, pacsi meg mit tudom én, mi helyett. - Miért árulnánk gitárpengetőt? Ennek semmi értelme – egy kicsit zavarodottan néztem rá, aztán jobban elgondolkodtam rajta, aztán már-már kezdett logikus lenni azzal a fajta kicsavart logikával, amit csak a hétfői másnap alatt tapasztalhat meg az ember, és amiből nem sokat tud átörökíteni a hét kevésbé hányatottabb napjaira. És ennek a gondolatnak igazából még csak a felénél jártam, mikor újabb kérdést tett fel, és azalatt körülbelül fél lépést tettem az ajtóból bármelyik tetszőleges irányba, aztán kénytelen voltam megállni picit, és újra zavarodottan nézni rá (bár kicsit mindig zavarodott arcom van, az ő szemszögéből ez tűnhetett úgy is, hogy csak simán néztem rá), csak mert az agyam épp nem volt olyan helyeken, hogy egyszerre ügyeljen a mozgásra és a kommunikációra is. - Ji Mariszan? Nem, nem tudom. Itt járt? Akart tőlem valamit? – Most visszaidézhetném a szociális szorongásomról szóló részt ide, és… hát, ezzel meg is tettem, nem? Szóval álltam valahol a bejárati ajtóban, ő újabb kérdésekkel bombázott, én meg kicsit úgy voltam vele, hogy bűntudat ide vagy oda, még mindig kimehetnék innen, vagy hát elmozdulhatnék lényegében bármilyen irányba, és mikor ez utóbbiban megegyeztem magammal, végül is megindultam felé, hogy teljesítsem szent küldetésem. - Nem tudom, nem értek a számokhoz – már ez a kijelentés a koromra vonatkozott, mert ki kell térj a válasz elől, mert egy tininek nem vallhatod be, hogy kicsit azért már öreg vagy. A hajam a helyén, és csak ez kéne számítson, nem? – Ezt igazából neked hoztam. Mármint, hátha a csomagolás lebomlására mégis jobb ezer évet várni, mint a kiszállításra. Izé, bocs a késésért.
Harper egyébként egy jó főnök. Ezt minden irónia meg szarkazmus nélkül mondom; leginkább azért, mert valójában azt sem tudom megmondani, mi a kettő között a különbség, csak azt tudom, hogy van, és nem átallom felhívni erre az emberek figyelmét, mint mondjuk a pszichopata-szociopata kérdésben, ahol szintén nem tudom megmondani, hogy mi a különbség, de ott is tudom, hogy valami. Szóval minden gúny nélkül; Harper egyébként jó főnök. Ezt azért tudom megállapítani, mert van viszonyítási alapom. Igen, ahhoz képest, hogy mások szerint életképtelen egyede vagyok az emberi fajnak, egészen sok helyen dolgoztam már életem során, és az van, akárhányszor az irodájába hívott a főnököm, azon gondolkoztam, hogy ezúttal vajon miért akarnak kirúgni. Pedig sosem rúgtak ki, sehonnan, általában csak megkérték, hogy töltsem újra a fagyigépet, vagy takarítsam ki a vécét, mert valaki istentelenül megdolgozta. Az utóbbi esetében mondjuk jobban örültem volna, ha mégis inkább kirúgnak. Harpernél azonban sosem volt ilyen érzésem; mármint, hogy ki akarna rúgni. Inkább olyan érzésem volt, mintha attól félne, hogy én rúgom ki őt. Most is úgy oldalgott be a boltjába, mintha nem az ő boltja lett volna, és úgy nézett rám, mintha nem tudná, hogy egészen pontosan ki vagyok. Szóval kedveltem őt. - Miért ne? - Ez az ultimate, mindenre jó válaszom volt. Ez volt a szóban használt WD-40-em. Anyám egyébként gyűlölte, ha ezzel jöttem, főleg az ikeában. Miért vennénk gumi spatulát? Miért ne? Miért vennénk mágneses üzenőfalat? Miért ne? Miért vennénk gyertyalámpást? Miért ne? Ez mondjuk még akkor volt, amikor nem neveztem ki a fogyasztói társadalmat ősellenségemnek; aminek most is oszlopos tagja voltam, csak mondjuk nem vettem grillkefét annak tudatában, hogy nem is volt grillünk. Huncut mosollyal bámultam rá, mint amikor nyolc éves voltam, és megkérdeztem apámat, hogy "szereted a kakaót ó nélkül?". Csak most Ji Mariszan volt terítéken, és egészen szórakoztató volt Harper bizonytalansága. Nyilván még mindig nyolc éves voltam. - Nem. Csak a kínai haverjait küldte. Lehet majd visszajönnek - vontam meg a vállamat, mert igen, most már egészen bizonyosan gyanítottam, hogy még mindig nyolc éves vagyok. Azt pedig, hogy ő mennyi, úgy tűnik soha nem fogom megtudni, mert nem ért a számokhoz. Felröhögtem. Tényleg kedveltem Harpert, mármint egészen szórakoztató figura volt, mindamellett, hogy borzasztóan fura. Rettentően fura. De hozott nekem kaját! Lehet, hogy mégsem rúgom ki. Kistányérnyi szemekkel bámultam fel rá meg a kezében tartott zacskóra. Ide-oda pattogott a tekintetem, mintha Harper ping-pong meccset játszott volna a kis adag kínai kaja ellen - ami amennyire abszurd jelentként játszódott le lelki szemeim előtt, Harpert annyira simán el is tudtam volna képzelni a szituációban. Szóval azon gondolkoztam közben, hogy hogyan köszönjem meg és utasítsam vissza a legkedvesebb gesztust, amit valaha tett értem ember. (Ez mondjuk túlzás, de ha valaki tesz értem valamit, mondjuk szól, hogy kössem be a cipőmet, mert lehet orra fogok bukni a következő sarkon, kiesek a busz elé, és halálra gázolnak, akkor egy kicsit mindig úgy érzem, hogy az életemmel tartozom az illetőnek. Mármint ez azért elég jófejség.) Mert hát vegán voltam, immáron több, mint tíz hónapja. - Köszönöm! Később megeszem, igazából csak vicceltem, nem vagyok annyira éhes. - Mondjuk nem tudom, hogy ki viccel azzal, hogy éhes, de inkább gondolja azt, hogy nincs humorérzékem, mint hogy a lelkébe kelljen tipornom a szörnyű valósággal, hogy amúgy mindjárt éhen döglök, de nem eszem meg a kaját, amit tök gálánsan ideszervírozott. Közben elfogyott a mekis krumpli is - MIÉRT? - szóval arra is nagy bőszen mutogatok, hogy hát, igen, tele ettem magam. - És nem baj. Jól elvoltam. - Majdnem meghaltam unalmamban. - Szóval... ha rendelek gitárpengetőket, árusíthatom őket itt? Mármint feltéve, ha te nem akarod árusítani... Szóval hogy a bolton belül árusíthatom-e. Igazából kaphatsz részesedést. - Ez furán hangzik. Mármint ez az ő boltja. - Aliexpressen két dollárért lehet venni vagy ötven darabot, mi meg árusíthatnánk darabját két dollárért. Az instás emberek biztos vennének, mert menő, ha tudsz gitározni. Ha meg nem tudsz gitározni, legalább van egy gitárpengetőd. - Kétségkívül megtaláltam a piaci rést. - De a többieknek ne szóljunk, legyen ez a kettőnk biznisze. - Igazából annyira nagyon nem is ismertem a kollégákat. Mármint bőven elég volt egy ember meg Harper, hogy vigye a boltot. Szóval összesen egy ember.
Az a baj A Bizniszekkel – így, csupa nagybetűsen a világmegváltó üzletekre, a piacgazdaságot éltető BIZNISZEKRE gondolunk –, hogy ha az ember tisztességgel bele akar vágni – hogy a példánk egészen aktuális legyen – mondjuk, egy lemezboltba, akkor, hogy sikereket érjen el, olyan célok és szempontok szerint kell építenie üzleti birodalmát, minthogy: - ne zenét, hanem termékeket árusítsunk; - a minőségnél mindig legyen fontosabb szempont az eladhatóság; - a divatra figyeljünk, ne a régi, kiszámítható trendekre, hogy minél előbb kielégíthessünk a fogyasztói igényeket a termékeinkkel; - magánál a zenei ízlésnél legyen fontosabb a konkurencia legyőzése, az új Siker Tematikák kidolgozása, az emberek folyamatos, konstans szórakoztatása VIDÁM vagy CSÁBÍTÓ forrórágógumi ízű popdalokkal, mit sem törődve az emberi érzelmek és ízlés ennél szélesebb – ám olybá tűnik, sekélyebb – skálájával; - fizessünk adót, beszéljünk ügyvédekkel, akik tudják, mi az a fogyasztó védelem, adjunk fizetést alkalmazottjainknak, de cserébe zsákmányoljuk ki őket ott, ahol csak lehet, papír ügyek, papír ügyek, bla bla bla. Azzal együtt, aki lemezboltot nyit, az már csak-csak felteszi a kérdést, hogy NA DE HOL MARAD A ZENE EBBŐL AZ EGÉSZBŐL? És ez a baj, tudod? A zene, a zene szeretete kellene legyen a legutolsó dolog, ami még előkaparható egy lemezbolt-tulajdonos szétzilált lelkéből, mert egy lemezbolt-tulajdonost aztán pont ez a zeneszeretet zárja el A Biznisznek egy olyan kulcsfontosságú részétől, mint a PROFIT. Ha engem kérdeztek, utoljára zenekedvelők kellene legyenek a lemezboltok tulajdonosai. Egy nem zenekedvelő eladná az embereknek azon az áron, amit igazán érnek az éppen népszerű, tehát szükséges VIDÁM és CSÁBÍTÓ forrórágógumi ízű popdalokat, ahelyett a sok depresszív szar helyett, amivel valóban tele vannak a lemezboltok. A gyakorlat meg inkább azt mutatja, hogy azok vágnak bele ebbe az egészbe, akik a saját, nagyszerűnek vélt zenei stílusukat akarják lenyomni a világ torkán (t. i. a sok depresszív szart, amivel valóban tele vannak a lemezboltok), ezért pedig hajlandóak alárendelni magukat minden, fentebb felsorolt célnak és szempontnak, mert ha egyszer azokkal meglesznek, ha már megvan a PROFIT, onnantól minden terük megmarad arra, hogy a zeneszeretetüknek hódoljanak, amit aztán – a megfelelő stílusnak gúnyolva - még inkább rá tudnak erőszakolni azokra, akik ezt a PROFITOT termelik nekik. Ez önmagában már elég rossz képlet, de azt hiszem, valamilyen szempontból én még jóval azok alatt a csajok és srácok alatt vagyok, akik általában eljutnak odáig, hogy lemezboltot nyissanak. Mármint, nem áltatom magam azzal, hogy egyáltalán nem érdekel a pénz, és csak azt akarom, hogy jó zenéket hallgassanak az emberek, és közben jól érezzék magukat, mert nem. Ez nincs így. Engem érdekel a pénz. Engem igen is kurvára érdekel a pénz. Én utálok csóró lenni, utálom, ha nincs tele százdollárosokkal a tárcám, hogy aztán önelégülten számolgassam a kis, gyönyörűséges zöldhasúakat otthon (és csak azért nem verem lefekvés előtt erre a farkamat csak, mert a pénzszámoláshoz ugye két kéz kell), DE nem lennék elégedett azoknak a pénzével a zsebemben, akik VIDÁM és CSÁBÍTÓ blablabla popdalokat hallgatnak. Na most, ez persze rengeteg problémát okoz egy üzlet vezetésében, ezekre a problémákra pedig se pillanatnyilag, se hosszútávon nincs még megoldásom. És nagyjából ez az a gondolatmenet, aminek mentén olyan helyzetekben találom magamat, mint most is. Szóval ezzel csak annyit akartam mondani, hogy már megint értetlenül meredtem Francesre, de a fejemben már ment is a kép – mint valami ócska autósmoziról készült kalózfelvétel – azokról a kölykökről, akik valahol a tinédzserkor elején gitárt vettek a kezükbe, mert elhatározták, hogy az algebra helyett inkább innentől rock sztárok lesznek (vagy flamenco gitárosok, mit tudom én), aztán fél délután át próbálgatták, hogy a picsába is lehet lefogni tisztességesen egy akkordot, aztán mire leszállt a nap, az ujjuk már-már hólyagos lett a próbálkozástól, így az egészet hagyták a francba (a hosszúkörmös gyerekek már napszállta előtt abbahagyták), és csak az tucatnyi, aki másnap is vette a fáradtságot, aztán az azutáni napon és az azutáni napon, szóval az a tucat tanult meg gitározni, de ebből a tucatból is minden századik lett csak tehetséges gitáros, aki mondjuk vitte is valamire. (Na most, ha megnézed, már ott kezdődik ezzel a matekkal a baj, hogy egy tucat az tizenkettő – ezt csak azért mondom, hogy ne nézz kreténnek, direkt nem stimmelnek arra a számok sem, hogy mi az esélye annak, hogy te jó gitáros légy.) Ez a századik pedig attól még élete folyamán el fog menni egy csomó buliba, ahol egy csomó csajnak azzal fog felvágni valaki kanapéján, félrészegen, hogy el tudja játszani a Wonderwallt. Az a csaj pedig szenvedni fog, mert a világon igazából senki nem kíváncsi arra, hogy ki hogyan játssza el a Wonderwallt, hacsaknem valamelyik Gallagher testvér esne ennek neki, bár erre a jogdíjvitáik miatt aránylag kevés esély van. Ez az egész meg nem történne meg, vagy legalábbis kevesebb eséllyel, ha engedélyhez kötnék a gitárpengetők vásárlását, hogy csak azok juthassanak hozzá, akik már valóban kiérdemelték, előtte pedig szenvedjen mindenki a pengetéssel, aki így is benne maradna a gitár-bizniszben (ami már természeténél sem fogva egy olyan biznisz, hogy érdemes lenne ezt nagybetűzni), annak meg már valószínűleg lenne annyi esze, hogy ne kínozzon csajokat a Wonderwallal. Miért ne, Frances? Hát ezért ne. A te érdeked, de aztán erről egy szót se szólok, csak sóhajtok, aztán egy újabb gondterheltet a Ji Mariszan embereitől. - Hát, ha látod őket, szólj, én meg hívom a zsarukat. – Ez elsőre diplomatikus válasznak tűnt, aztán belegondolva mégsem az, amit egy TINI a bohókás főnökétől hallani akar. Végül visszautasította a kaját, én meg gyanakvóan végigmértem, aztán minden messzebb menő következtetés számbavétele előtt szerencsére rájöttem, hogy engem ez az egész úgy valójában nem is igazán érdekel. És tessék, tessék, erre a pontra már itt voltunk megint, a nyomorult gitárpengetőknél! - Frances, nézd – kezdtem bele, tán csak egy pillanatra elbizonytalanodva, hogy valóban Frances-e a neve. – Most ez így lehet, hogy furcsán fog hangzani, de katasztrofális következményei lennének, ha elkezdenénk gitárpengetőket árulni. Rengeteg csaj szenvedne. Meg srácok is. Senki nem lenne biztonságban. Senki sem, Frances.
Kezdőlap
