Hajnali kettő az a pont, amikor azért már érezni szoktam a fájdalmat a testem bizonyos pontjain. Mondanám, hogy a korral jár, de ez inkább a munkával járó éjszakai életre vezethető vissza. Tudom én is jól, hogy az emberi szervezetet mennyire meg tudja viselni az éjszakázás, na meg az emberi kapcsolatoknak sem tesz valami jót az, ha te akkor vagy ébren, amikor a másik fél alszik. Ennek ellenére még mindig azt mondom, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy nem a nővérem által szervezett állásinterjúra, hanem idejöttem el hat évvel ezelőtt.
– Nem unalmas minden estédet itt tölteni és azt nézni, hogy mások jól érzik magukat? – egy kezemen nem tudnám megszámolni, hogy Steve, aki lassan már az egyik berendezési tárgya lehetne a helynek, hányszor jutott már el arra a pontra, hogy ezt megkérdezze tőlem. Én pedig mindig egyszerű, tömör és lényegre törő választ szoktam adni neki, mégpedig azt, hogy nem. Azt gondolná az ember, hogy a hajnalhoz közeledve ezzel bárki beérné, de most kivételesen azt látom rajta, hogy nem tudja ereszteni a témát. Ám még mielőtt tovább szőné a kérdései halmazát, én teszek fel neki egyet.
– Neked nem unalmas, minden másnap jönni ide? – kissé megdöntöm a fejemet, hangomban nem játszik semmi megvetés, csilingel, mint máskor is szokott, mellette pedig arcomon ott táncol egy mosoly, mely még ilyenkor is ugyanolyan, mint nyitáskor. Nem sértegetni kívánom, csak felnyitni a szemét, hogy a kérdést magának is feltehetné, hiszen majdnem annyi időt tölt itt, mint én. Ám választ nem ad, inkább csak legyint, mintha tudná, hogy felesleges belemennie egy ilyen szópárbajba, mert esélye sincsen. Én pedig otthagyom az italával és a kusza gondolataival, hogy egy kis friss levegőt szívjak magamba, a tíz perces szünetemben.
– Kimentem – veszem le a fekete kötényemet, melyet a pultra dobok, nincs benne semmi, amire odakint szükségem lenne, mert én nem a dohányzók és zugívók táborát erősítem. Kifelé viszont csak akkor indulok meg ténylegesen, mikor visszacsatolást kapok arról, hogy valakihez eljutottak a szavaim és egy üveg vízzel, meg a telefonommal a kezemben sétálok ki, hogy egy kicsit eltávolodjak a zajtól.
A kinti, friss levegő arcon csap, mikor az ajtót kinyitom. Gyakorlatilag felér azzal, mintha arcon öntenének egy pohár vízzel. Szükségem is van rá, mert az agyam a tiszta oxigént belélegezve olyan, mintha újra indulna, ezzel talán átlendítve a közeledő fáradtságon. Meglepetésemre nem egyedül választottam éppen ezeket a perceket a kint létre, melynek tényétől egy pillanatra meg is torpanok.
- Bocs, nem akartalak zavarni – nem figyeltem rá, hogy Azi is kiindult, annyira mókásnak találtam odabent, hogy ahogyan az egyik srác próbálta éppen befűzni az egyik lányt. Pedig azért azt be szoktam tartani, hogy ha néha kilépek, akkor senki más ne legyen kint. Nem azért, mert utálnám a társaságot, hanem azért, hogy odabent ne legyen hiány.
– Jól vagy? Elég szarul festesz mostanában – megszokhatta már tőlem, hogy őszinte vagyok. Néha talán túlságosan is, ezért nem fogom szépíteni a szavaimat. Feltűnt, hogy mostanában búval baszottabb, mint korábban volt. S bár nem szoktunk lelkizni, azért mégis odafigyelünk a másikra. – Iszunk valamit, ha bezártunk? – én munkaközben sosem szoktam alkoholt fogyasztani, csak azt a trükköt alkalmazom, amit egy filmben láttam, ha ragaszkodik hozzá egy vendég, hogy meghívjon. Kitöltöm az italt, lehúzom, aztán egy sörös üveget emelek a számhoz és abba visszajuttatom. De ez nem azt jelenti, hogy néha-néha nem iszok meg én is valamit a többiekkel, ha úgy van. Most viszont a kérdésem arra irányul, hogy ő és én, hátha tudok neki segíteni valamiben.

- Hazudhatnék, de minek?- vigyorogva nézek rá. Tudnám úgy forgatni a szavakat, hogy azok mézes mázasak legyenek és a kifejezetten rossz színét sokkal jobban tüntessék fel. De nem gondolnám, hogy ezt várja el tőlem, ismer már jó ideje, ezert tudja, hogy inkább a nyers és őszinte igazságot választom.
- Felajánlanám a vállam, mint párna, de hidd el, elég csontos - ergo kényelmetlen. Bárki más valószínűleg egyből rákérdezne, hogy miért nem alszik vagy neki állna kifejteni azt, mennyire egészségtelen lehet az, hogy többet van ébren, mint alszik. De szerintem az ilyesmit nem tízperces szünetek között kell kibeszélni magunkból, ezért hozakodok elő a munka utáni itallal.
Normál esetben tennék egy megjegyzést arra, hogy a kislányos lelkemet mennyire sérti, hogy még csak meg sem érdemlem az irodát, pedig mennyien igen. Persze csak viccnek szánnám, de látva a fáradt tekintetét, jobbnak látom ezt most elnapolni. - Vettem főnök - fejemhez emelem kezemet, azzal is jelezvén, hogy értettem és majd keresem, ha már elpateroltuk az utolsó vendéget is.
- Ugyan, egy kis tüdőgyulladás sem akadályozna meg abban, hogy a hónap dolgozója legyek, ne aggódj - kell a pénz lakbérre meg ételre, szóval valószínűleg még a halálos ágyamon fekve is majd papírokat rendezek és számokat egyeztetek, mert a temetés is drága manapság.
Nem maradok kint sokáig, nem csak az intelme végett, hanem mert a tíz perc is hamar eltelik. Nekem azonban arra pont elég, hogy visszatérve a helyemre, ne érezzem azt az öreg emberekre jellemző fájdalmat, ami elért még Steve szavai közepette. Szóval a további két óra már szinte úgy röppen el, mintha csak pár perc lenne, hiszen nincsen semmi fennakadás, illetve kellemetlenség.
Ám nem telefonálok egyből, hiszen azért az utolsó vendég távozta után van még bőven tennivaló, amiből nyilván kiveszem a részemet. - Ezt már megoldom, menjetek nyugodtan- nem sok minden maradt hátra, azokat pedig már fel lábbal is megoldaná bárki, így felesleges a többieknek maradni. A telefonomat felemelem a pultról, a világító kijelzőn megjelenő számok pedig egészen meglepnek. Majdnem fél órába telt eljutni eddig az állapotig, ami csak azért kellemetlen kicsit, mert nem akarnám Azielt felkelteni, ha véletlen sikerült beájulnia. De hát ő mondta, nem?
Sóhajtok egyet, s a hívás helyett az üzenet küldést választom, mert ha véletlenül álom jött szemeire, talán a pittyenés nem kelti fel. Én meg még úgyis itt leszek, hiszen van némi teendő, így bőven ráérek arra, hogy Azi leér-e vagy sem.

Mire Aziel leér, én látszólag mindennel készen vagyok. Még a pultot is sikerül letakarítani és a felseprés is megvan körülötte, amit éppen az ég felé nyújtózkodva igyekszem levezetni, mikor meghallom az érkező hangját.
– Mondanám, hogy szolgáld ki magad, meg tudod hol van, de egye fene, erre a körre a vendégem vagy – és lépek is vissza a pult mögé, hogy kiöntsem neki a kért italt, amit egy négyzet alakú szalvétára letéve tálalok elé.
– Nem volt semmiféle probléma – egyébként talán egy kezemen meg tudom számolni azt, hogy az elmúlt évek során hányszor volt nagyobb gond. Ez nem egy késdobáló, ahol a lealjasodott emberek egymásnak esnek, ezért is nem értem meg, amikora nővérem ismeretlenül a szájára veszi. Egyszer sem tette be a lábát, mondjuk nekünk addig jó, mert hetekig szellőztethetnénk a kibírhatatlan pacsulija illata után.
– Hé, lassíts – és kezemet az elvett üveg felé nyújtottam. – Látszik rajtad, hogy mennyire fáradt vagy, nem tudlak a hátamra venni, ha totál kiütöd magad – megpróbálnám, de azt hiszem, hogy egy lépés után esnék össze, mert ugyan nem vagyok egy nádpálca és szoktam erősíteni, ha éppen olyan kedvem van, de azért akkora ErőBenő nem vagyok, hogy felcipeljem az emeletre. Ahhoz meg nincs kedvem, hogy itt őrködjek felette, ennyi talpalás után már kényelemre vágyik a testem.
– Kérdezgessek, mint egy jó terapeuta vagy elég azt mondanom, hogy mesélj? – én nem a pultra ülök fel, hanem a kassza mellé, így szembe kerülve Azival és érdeklődve vizslatom arcát, rezdüléseit és tekintetét, hátha már azokból is nyerhetek némi információ morzsát az állapotát illetően.

- Hogy is ne - rázom meg kelletlen a fejem, némi ciccegés közepette. - Nem gondolod, hogy miután feltakarítottam, itthagynálak, hogy esetleg összehányd a csillogó pultot és padlót, ugye? - teszem fel kérdésem, melynek végén szinte nevetek. Mert nyilván nem ez a fontos, s nem ezért nem hagynám itt. Amilyen csodabogár tud néha lenni, tuti leesne és összetörné magát, nekem még nincs kedvem kérdésekre felelni, mint tanú vagy mit, aki utoljára látta a balesete előtt.
- Sajnos nem vagyunk pajtik - ez pedig még régről eredő vita, amiről mesélnék én szívesen, de nem igazán emlékszem rá. - Maradok a sörnél a biztonságod érdekében - ha véletlenül megesik, hogy a csajokkal elmegyünk valahova, akkor koktélozni szoktunk. De fenének sincs kedve neki állni bármit is keverni. Jó lesz az üveges kenyér is, azt legalább biztos, hogy nem fogja a gyomrom kivetni.
- Ahogy gondolod - vonom meg a vállaimat. Én aztán nem fogom erőltetni, mert én se szeretem, ha valaki azért is ki akar húzni belőlem valamit. Szeretem, ha kivárnak, ha teret adnak és én is úgy viszonyulok az emberekhez, ami úgy tűnik most is jó taktika, mert Azi magától kezd el beszélni, ráadásul nem is keveset.
- Minden hónapban 3-4 napig érzem ezt - nem kellene valószínűleg elviccelni, hiszen ha ennyire foglalkozatják ezek a dolgok, akkor biztosan komoly dolog van mögötte. Így még mielőtt szerencsétlen értetlenül nézne rám, vagy esetleg leesne neki, hogy miért havi szinten van ez a helyzet, tovább beszélek
- Aziel.. ha nem érdekelne, akkor nem ajánlottam volna fel, hogy üljünk le dumálni - nézek rá egy bátorító mosollyal az arcomon. - Neked pedig, ha nem lenne szükséged arra, hogy kibeszéld magadból, akkor nem fogadtad volna el az ajánlatot - sőt, azt gondolom, hogy ha nem lenne a dologra szüksége, akkor nem is vettem volna észre rajta, hogy valami nem stimmel. De már napok óta érzékeltem a dolgot, csak nem akartam egyből letámadni.
- Nyilván nem a helyről beszélsz, mert azt tudom, hogy itt nincs gond.. Család? Barát? Nő? Adj valami támpontot, mert ha rébuszokban beszélsz, akkor nehezen leszek jó pszichomókus - tudom, tudom hogy nem azt kért és hogy van erre embere. Ezért is merem elviccelni, hogy értékelje, én biztosan más végéről fogom még a dolgokat, mint a megszokott. Segíteni szeretnék, de ehhez többre van szükségem.

- Ühm. Várj. Ehhez tényleg kell valami erősebb - csúszok le a kassza mellől, hogy vodkáért nyúljak, amiből kitöltök két pohárkával. No, nem az övé az egyik, hanem az enyém, szóval ha átfutna a fején a gondolat, hogy ki akarom csinálni az italok keverésével, nem kell félnie, mert az egyiket el is tüntetem egyből, a másikkal a kezemben meg visszamászok a kassza mellé.
- Szeretném előre leszögezni, hogy a romantikus kapcsolataim egytől egyig katasztrófával végződtek, szóval olyasmivel nem tudok szolgálni, amely esetleg átlendít azon a nézeten, hogy ugyan mi szükség van rá - jó listát tudok ám felmutatni. A tini szerelem, aki végül is csak plátói maradt, mert nyilván nem a fogszabályozós, kissé duci szürke szamarat választja. Aztán volt részem abban, amelyik gyakorlatilag képes lett volna a fehérneműmet is eladni, csak, hogy legyen pénze cigire és még sorolhatnám az ilyen katasztrófákat. De azzal szerencsétlen Aziel nem lenne előrébb.
Szóval lehúzom a másodikat is, hátha abba van némi okosság az egészet illetően.
- Nos, legalább nem valami halálos kor támadott meg és nem orvosokhoz járás miatt kellett helyettesíteni - biztos, hogy senki nincs a világon, aki így kezdene neki bármiféle segítségnek. De lássuk be, sok minden megfordult a fejemben, kivéve az amit most mond. - Meg se merem kérdezni, hogy részegen házasodtatok-e - valahogy nem érti, hogyan ment át az említett nő a papírozáson, meg a hivatali dolgokon más nevet használva, mert ehhez az agyam ilyenkor már túl fáradt. - Azon felesleges gondolkozni, hogy szeretted-e, mert ha így lett volna, nem csalod meg - és ezt nem úgy mondom, hogy leszúrás lenne vagy bármi megvetés a hangomban. Ez csak egyszerű tény közlés. Lehet tolni a dumát arról, hogy az ember nem monogám, el is hiszem. De azt is, ha valakit szeretünk, akkor nem kúrunk félre, ha azt megtesszük, akkor már nem szeretjük a másikat igazán. - Volt lehetőséged feltenni neki a benned lévő kérdéseket?- mondjuk ez hülyeség. Ha lett volna rá alkalma, akkor most nem merül fel a dolog. Legyintek is, jelezve, hogy ne is foglalkozzon ezzel a kérdésemmel. - Hiába váltatok el, olyan mintha nem kaptál volna rendes lezárást? - mert nekem ez jön le. Nőként tudom, hogyan szoktuk az ilyeneket csinálni, de fogalmam sincs, hogy a férfi agy miként működik ebben a helyzetben.
- Ahhh. Te tuti halni akarsz, ha egy barátod húgát nézted ki - nevetek fel halkan, de ez hamar alább is hagy, ahogy halad előre a sztori. - De, minek? Mármint mire volt ez neki jó? Bocsánat, tudom, hogy valami okosat kéne mondanom, de nem értem, hogy Remy húga miért teszteli az őt körülvevő embereket - ez eléggé kattosnak hangzik, amit inkább nem mondok ki hangosan, mert ha a csaj tényleg külső belső szempontból bejött neki, távol álljon tőlem a sértegetése. - Add meg a címet, én visszaszerzem neked - és ez nem holmi üres szavakkal dobálózás. Én simán elmegyek azért a kabátért, ha ezen múlik a boldogsága és mindenféle balhé nélkül hozom el, csak egy szavába kerül vagy ötbe, ha hosszú a cím.
- Gondoltál már arra, hogy nem benned van a hiba?- nézek rá talán az eddigi percek legkomolyabb ábrázatával. - Nem te verted át a feleséged, nem te költöztél el. Nem te tesztelted Remy húgát, sőt.. a szavaidból azt veszem ki, hogy tényleg érdekelt- és teljesen mindegy kinek a kije a lány, félre lehet tenni a barátságok olyan aspektusát, ami tiltaná az ilyesmit, főleg ha tényleg fontos nekünk a barátunk.
- Nem fogok arról papolni, hogy de igenis van valaki, aki te rád vár és az milyen jó lesz, mert képmutatás lenne a részemről - és nevetve emelem számhoz a sört, amiből egy nagyobbat kortyolok. - Ha most úgy érzed, hogy a pillanatnyi örömökre van szükséged, hajrá. Emiatt aztán senki nem törhet pálcát feletted - én sem fogok, amíg nem azt látom, hogy olyan színre aljasodik le, hogy már kezelhetetlen a helyzet. Akkor én leszek az első, aki helyre pofozza majd, az biztos.
- Viszont, ne legyél vakegér. Simán lehet, hogy már rég ott a tudatalattidban az a valaki, aki miatt a világod majd fenekestül fordul fel - bármi megeshet, csak nyitottabbak kell lenni.

Sosem fogom egérteni azokat az embereket, akiknek jó az, ha másnak adják ki magukat. Pontosítok, vannak azok, akiket megértek, mert nyilván menekülni kell, más személyazonosság kell a védelem miatt. De azok, akik csak úgy megteszik, mert van pénzük és megtehetik, azokról úgy gondolom, hogy odabent tutira nincs rendben valami.
– Az a baj, hogy tőlem még a gondolata is messze áll annak, hogy valakit ilyen szinten megtévesszek, hogy nem is tudom, milyen szavakkal tudnék ebben segíteni neked – én szeretek tiszta és nyílt lapokkal játszani, illetve azt adni, amit kapok másoktól. De a színészkedés nem az én területem, a gyomrom nem tudná befogadni azt, ha eljátszom, hogy másként hívnak, más életem van, mint ténylegesen.
– Áááá így már világos – gondoltam én, hogy nem akkora barom, hogy csak úgy rámenjen a barátja húgára. Mondjuk a lány elég érdekes forma lehet, ha ilyen teszteket csinál, hirtelen nem is tudom, hogy zseni-e vagy inkább csak őrült. – Nos, Remyt nem kérheted meg, mert gondolom, tök ciki lenne. Te nyilvánvalóan nem mehetsz érte, így ki marad? Az, akit nem ismer és aki értelmes nőként visszatudja szerezni. Nem nagy dolog ez – vonom meg a vállaimat lezserül. Miért ne mehetnék én? Nem vagyunk puszipajtások, de nem gondolom egyszerű ismeretlennek sem magunkat. A legjobb választás vagyok erre a feladatra, csak rá kell nézni a bűbájos arcomra.
– Majd megkérek mindenkit, hogy menjenek el előtted holnaptól úgy négyszer ötször, feltűnően pislogva meg kelletve magukat neked, hátha beüt az érzés –nevetve nézek rá, mert elképzelem, ahogy tényleg többen is beleállnak ebbe a dologba és neki állnak meló közben illegetni magukat neki. Fantasztikus hangulat lenne, ebben egészen biztos vagyok.
– Engedd el a dolgot egy időre. Ha kell jön, addig meg tök felesleges görcsösen gondolkozni ezen. Nézz meg engem, én tök jól érzem magamat így, hogy nem feszülök rá – tény, hogy egy kissé frusztráló már az, hogy folyamatosan idiótákba botlok, de ettől még nem akarok macskás nővé válni. Ha az élet nem tartogat nekem valakit, hát ez van. Nem leszek tőle kevesebb.
– Óóó. Akkor lehet, hogy az a két vodka nem lesz elég? – vakarom meg a tarkómat arcomon némi kínnal. Túlságosan elhamarkodott döntés volt a tömény, ha ez csak a kisebb baj. Na mindegy, átvészeljük majd valahogy.
– Családi szarságokban tök pöpec vagyok. Ne kímélj – és ez nem hantázás. Nyilvánvalóan van és lehet nálunk sokkal rosszabb. De azt hiszem ez sokkal inkább az asztalom, mint a szerelmi élet. Bár nem tudom, hogy az én szánalmas és haszontalan tanácsaimmal egyébként megy-e valamire szerencsétlen. Ha másra nem, arra legalább jó leszek, hogy kimondjon néhány dolgot, amit mostanában magába tartott. Majd este nevetve be is nyújtok neki egy csekket.

Értetlenkedve nézek Azielre, mikor azt mondja, hogy majd meghálálja. - Ugyan minek? – legyintek egyet, mert ez teljesen abszurd. Nem azért ajánlottam fel, hogy majd cserébe kérjek valamit. Én nem vagyok ennyire sekélyes. Szerintem nem azért kell valakinek segíteni, hogy majd egyszer, ha szükség van rá, akkor emlékeztessük, hogy tudod, akkor, ott és azt tettem. – Csak mondd meg, hova menjek, aztán ennyi – nyilván nem ennyi, mert majd azért valami normális és kivitelezhető tervet kitalálok, de az majd még a jövő zenéje lesz. Még csak azt sem fogja tudni, hogy mikor, nehogy valamit elbaltázzon nekem.
– Ugye tudod, hogy ezzel most nagyon nagy labdát adtál nekem? – vigyorogva néz a másikra. Hát azzal, hogy látom rajta mennyire nem tetszene neki és még hangot is ad rá, biztos, hogy egyszer a saját szórakoztatásom végett betolom ezt. Olyan jó lesz az arcát figyelni, egészen addig, míg ki nem rúg érte. Oké, akkor majd csak akkor játszom be ezt, ha véletlenül felmondani készülök. Az nem mostanában lesz, nem kell félni.
– Mindenki így érzi, szerintem – legalábbis még nem találkoztam olyannal, aki örülne annak, ha megvezetik, bár biztosan vannak olyan mazoisták, akik még élvezik is az ilyesmit. – Én nem azt mondtam, hogy n őt akarsz görcsösen, hanem azt, hogy a gondolataiddal vagy ráfeszülve arra, hogy te nem vagy jó. Miért ne lehetnél jó? Oké, volt pár retek szar szituáció, kapcsolat és helyzet, de ebben a kettőben, amit említettél, nyilván nem te voltál a szar. Szóval, kérlek. Ne ezekből indulj ki – mosolyogva nézek rá, ami leginkább annak szól, hogy most látok először férfit ilyesmiben. Eddig csak a csajokkal kellett az idióta faszikról, azok vétkeiről, meg a lányok földbe tiport önbecsüléséről csevegni. Még jó, hogy viszont velük több évnyi lelkizős, sírós tapasztalatom van, bár kétlem, hogy Aziellel fagyisbödön tömésig jutnánk.
Egy kissé meglep a káromkodós, de őszinte mondata, szóval egy újabb korty sörrel szívom fel magam arra, ami következik. De ahogy halad előre a történetében, rá kell jönnöm, hogy mennyire nem volt eléggé kifejező az a pár szó, amivel felvezette az egészet.
S én még azt mertem mondani, hogy jó vagyok családi szarságokban. A fenét. Ehhez képest még tojáshéjon belül növekedő csibe vagyok, ez pedig arcomra is kiül. Na meg az is eléggé beszédes lehet a számára, hogy elsőre nem is tudom, hogy mit mondjak. Ez pedig nagyon ritkán fordul elő velem, mert mindig mindenre van valami válaszom. Ám erre mi lenne? Sajnálom? Azzal ugyan mire menne?
– Kiderült, hogy nem így történt? – emelkedik meg a szemöldököm, mikor végre képes vagyok valamit is szólni.

Az agyam próbálja tartani a lépést azzal, hogy feldolgozza az információ áradatot, amit Azieltől kapok. Mikor felajánlottam az italt, meg a beszélgetést, gondoltam elröhögünk valami kínos szitun, ami csak azért tette ennyire taccsra, mert.. mert nem is tudom miért vagy, hogy igazából mit vártam. Nos, azt biztosan nem, amikkel szolgál.
– Végül is, ez jó. Mármint, nem jó, de az igen, hogy teljesen más megvilágításba helyezi a szüleidet, nem? – oké, tekintsünk el attól, hogy szegény embert más az anyja is becsapta és ne keressünk még véletlenül sem párhuzamot azzal, hogy a nőkbe vetett bizalma már ezen a ponton is sérült. Próbálom az egész negatív halmazból kiemelni az apró pozitívumokat – melyek kevesen sorakoznak fel jelenleg -, hogy ne csak a sötétet lássa a sztoriban.
– Hogy jön ehhez Alex Freling? Mármint, miért kerested a helyét vagy.. nem értem, bocsánat – azt értem, hogy az ő apja ölte meg Aziel és a testvére szüleit. Ez így oké, de azt a szálat valahogy elveszítettem, hogyan került Alex a képbe. Ráadásul most már ő is halott? Nem mondom ki, ami elsőre eszembe jut, mert azért van bennem annyi empátia, hogy felfogjam, mikor nem szabad viccelni. De azt azért be kell látnom, hogy Aziel jól beleugrott a szar tengerbe és nem csak nyakig van benne, hanem a fejetetejéig.
– Megtaláltad az öcsédet? Nem együtt nevelkedtetek? – úgy érzem magam, mint egy hosszútávfutó, aki a verseny kezdetekor elesett és most próbálja behozni a lemaradását. Aziel rengeteg információt oszt meg, amiért kifejezetten hálás vagyok, hiszen ezzel azt sugallja, hogy a bizalmába fogadott már olyan szinten, hogy ilyesmiket boncolgassunk. Viszont zúdít, nem kertel és miközben én még le vagyok ragadva annál, hogy a nők becsapták, már ott tartunk, hogy amikor behunyja a szemét valaki halott testét látja.
– A hulláját? Miért látod a hulláját? Mi a fene Aziel? – összeszűkülnek a szemeim, de ze nem olyan kiakadás, amit bárki produkálna. Nincs bennem félelem, nem gyanakszom rá semmiért, de azért egy ilyet csak úgy bedobni, nem szerencsés egy fáradt elmének.

– Tiszta krimibe illő dolgok ezek – bukik ki a számon az első gondolatom, amiért egy halk bocsánatot is elrebegek. Egy kissé egyébként ijesztő az egész, amibe Aziel keveredett. Azt hiszem, ha az én életemről lenne szó, akkor nem tudnám így befogadni vagy beszélni róla, ahogyan ezt ő teszi. Valószínűleg a sötét szobában ülnék és próbálnám kitalálni, hogy az erkélyen vessem-e le magam vagy inkább vonat elé lépjek. - Rohadt erős ember vagy – mert biztos vagyok abban, hogy amiket mond, azokat nem sok egyszerű halandó lenne képes így kiadni, feldolgozni, létezni vele. Nem tudom, hogy szüksége van-e ilyesfajta megerősítésre vagy egyáltalán elhiszi-e, hogy tényleg így gondolom. De ezt nem csak amolyan lelkisegély címén közlöm vele, valóban ezt látom rajta.
– Reméljük, hogy mindkettőtöknek előnyös lesz az együttélés – húztam félszeg mosolyra az arcomat. – Talán jó hatással leszel rá – már, ami a szektát illeti. Az pedig, hogy Azielnek kell-e az öccse bármiféle változásban, igazából nem tudom. Én, amit láttam eddig belőle, azzal szerintem nincs gond, mert teljesen helytáll. Szóval, ha csak ezen oldalát nézzük, akkor nincs semmiféle ráhatásra szüksége senkitől.
– Jézusom, ez.. ez rémesen hangzik –és nagyot kell nyelnem, mert az én gyomrom olyan, hogyha csak beszélnek mellettem ilyesmiről, attól már felfordul. Ha még át is kellett volna élnem, azt gondolom, hogy napokig nem láttak volna utána, annyira rosszul lettem volna. – Így már értem miért nem alszol – néztem rá egy és tekintetemben egyszerre csillant aggodalom és sajnálat. Mert hiába nem vagyunk puszipajtások, attól még aggódhatok érte, főleg, ha ilyen állapotban járkál be dolgozni.
– Gyere, ágyba teszlek – és nem kell itt semmi rosszra sem gondolni, mert semmiféle hátsó szándék nincsen a mondatomban. – Hazavigyelek, vagy az irodában dőlsz inkább le? – nézek rá kérdőn, miközben lecsúszok a pultról és a kezemet nyújtom felé, hogyha kell segítsek neki. - Ne aggódj, nem akarlak megerőszakolni vagy bármi ilyesmi. Csak segítek elaludni – egyébként nem gondolom, hogy magyarázatra szolgálna az ágyba teszlek kijelentés, viszont jelenlegi állapotában nem biztos, hogy kapcsol, hogy én aztán nem vagyok olyan, aki ilyen ajánlatokat tenne. Tényleg segíteni szeretnék neki, ha kell olvasok neki valami rém unalmas mesét vagy csak elmesélem neki az életem egy egyhangú pontját, ami elég altató lehet. De van ennél egy jobb ötletem is, csak vízszintesbe kell kerülnie.

Tudom én jól, hogy az élet nem fenékig tejfel, mégis olyankor, mikor mélyebb és komolyabb családi drámákkal kell szembesülnöm, mindig rájövök, hogy tulajdonképpen az én életem teljesen normális és már-már bosszantóan átlagos. Persze ez nem panaszkodás, hiszen sokan megadnának bármit azért, hogy elcseréljék az életük egy-egy aspektusát, hogy nyugodtabban éljenek, inkább csak tényszerű megállapítás és figyelmeztetés magamnak, hogy ne dramatizáljak annyit, mert sokkal rosszabb is lehetne.
Az ajánlatom teljesen komoly és még akkor sem vonom vissza, mikor elsőre az értetlenség ül ki az arcára. Kissé suta, ám mégis értékelendő replikájára egy mosolyt villantok felé, majd nyugtázva azt, hogy nem hazafelé vesszük az irányt, elindultam az irodája felé.
– Hála az égnek, mert szörnyű mesemesélő vagyok – belekezdek én, ha kell, de az biztos, hogy a történetet végig kommentálom, így akár egy öt perces mesét, fél órásra is képes vagyok kerekíteni. Nem csoda, hogy az nővérem gyerekei nem kérik már, hogy meséljek, ha véletlenül itt vannak.
– Alvás technikával – volt időszak, amikor rendkívül nehezen aludtam el és kellett valami, amit alkalmazva viszonylag gyorsan képes az ember elaludni. Kipróbáltam én sok mindent, alvás segítő párnát, krémet, olajt, tapaszt mindenféle sziriszart, aztán inkább olvasni kezdtem. Mai napig nem értem, hogy miért nem ezt csináltam elsőre is.
- Sharon Ackerman könyvében olvastam már évekkel ezelőtt arról, hogy a katonák miként alszanak el. Ha nem jön be, akkor elringatlak – nevetem el magamat halkan, majd az irodába érve én az egyik széket céloztam meg magamnak. – Csak találd meg azt a helyet és helyzetet, ahol aludni szeretnél, utána pedig majd csak figyelj arra, amit mondok – akár sokáig is tarhat, lehet be se jön, ha nem tudja azt csinálni, amit kérek. De egy próbát megér. Van egyébként nehéz tárgy az irodában, kupán is vágom, ha az segít.
– Az arcod lesz a kulcsa annak, hogy mindent lelassíts, szóval tekints úgy rá, mint az érzelmeid epicentrumára – szólalok meg végül akkor, mikor látom, hogy sikeresen elhelyezkedett. – Csukd be a szemed és lélegezz lassan, mélyen – bár nem látja, azért prezentálom neki, hogyan is kellene, de nem csinálom sokáig, mert elég ciki lenne, ha én itt a székben elaludnék, ő meg egyébként nem tudna átlépni álomországba. – Lazítsd el minden arcizmodat, homlok ráncolás és hunyorgás nélkül, próbálj meg elengedni mindent – és nem mondom egyelőre tovább, mert tudom, hogy sok mindenről van szó, amit el kellene engednie és az biztos, hogy nem megy egyik pillanatról a másikra. Én pedig ráérek, most ő a fontos.

- Muszáj lecsillapítani az elmédet, mert elkezd belülről felemészteni. Kár lenne érted - nő vagyok, tudom jól, hogy milyen az, mikor az ember fejét különböző gondolatok marcangolják szét újra és újra. Tény, hogy ennyire sötétekkel még nem találkoztam, melyek valószínűleg őt nyomják, de azt tudom, hogyan nem errsztjük el őket lassacskán, akkor megtörnek és önmagunkat is elveszítjük.
- Több leszel attól, ha leiszod magad a sárga földig?- mert nem hinném, hogy az ember az ilyesmivel bármit is képes lenne megoldani. Persze vannak pillanatok, amikor éppen azt hisszük, hogy sokkal jobb így. De aztán jön a csúfos fejfájás, meg az epekedés, végül a kukába dobható órák, napok, mert hasznavehetetlenek voltunk az ivászatot követően.
- Aziel, te rosszabb vagy, mint egy kisgyerek - morgom halkan, majdnem nevetve. Ezt így tényleg nem lehet véghez vinni, pedig látom rajta, hogy mennyire fáradt.
Sóhajtok, végül mozdulok, annak ellenére, hogy tudom jól, mennyire valótlan az ötlet, mely az elmémbe furakodott. Mindenféle hirtelen mozdulatot mellőzve, mellé érkezem és leguggolok. Nem mászok bele az arcába, mert én se örülnék neki, ha valaki ezt tenné, de nem is vagyok annyira távol, hogy kiabálni kelljen.
- Ha elaludtál, hazamegyek - és ez lehet ígéret vagy felfoghatja úgy is, hogy rajta múlik, alszom-e ma. Én biztosan kitartok amellett, amit most mondtam és ezt nyomatékosítandó, a guggolásból az lesz, hogy leülök mellé és kezemmel nyúlok felé, hogy fejét kezdjem simogatni, ahogyan otthon a gondoskodó anyai kezektől kaptam, mikor nem tudtam elaludni.