Egy jó beszélgetés a Columbián… – ismételgettem magamban a hirdetés szövegét, amire lényegében felfigyeltem a Facebookot böngészve. Valamiért tegnap éjszaka, mikor azt a néhány sort olvasgattam úgy éreztem erre van szükségem, ez valami olyan, ami segíthet rajtam. Egészségügyre jártam, a gyógyítás minden ágát legalább annyira fontosnak tartottam, mint a fizikális formáját. Tudtam, hogy szükségem van valakire, aki meghallgat, valakire, aki velem foglalkozik… mert úgy tűnik egyre kevesebb ilyen ember van. Lényegében egyetlen egy sem. Voltak fellángolások, na meg ott van Nick is, akivel sokat nem tudok kezdeni, hol érdeklem, hol meg elküld a francba… sosem jutunk egyről a kettőre. Talán jobb is volna elfelejteni az egészet.
A rengeteg épület között nem nagyon igazodtam ki, így amint beléptem az ajtón benyomtam egy rágót a számba. Ideges voltam és feszült, habár a hallgatók közül nem igazán lógtam ki, hiába múltam el már harminc éves. Ezt talán ránézésre senki sem mondta volna meg és valahol mindig is ezt tartottam a titkos fegyveremnek, mikor valakit el kellett csábítanom… Na igen, Nelson, jobb ha azt nem említed meg, hogy pénzért fekszel le másokkal… – gúnyosan jegyeztem meg magamnak ezt az aprócska tényt.
Még mindig nem mozdultam. Benyúltam a zsebembe a telefonért, hogy a képernyőre pillantva ellenőrizzem, nem keresett-e Nick. Valahol arra vágytam, hogy hiányozzak neki és írjon legalább egy rövid, mocskos üzenetet. Keserűen lesütöttem a szememet egy pillanatra, amikor az üres képernyő fogadott, mindössze a pontos idővel – ebből tudtam, hogy még öt percem volna odaérni a kezdésre.
Még egy rágót nyomtam a számba, hátha a monoton rágás kicsit megnyugtat. Ezután indultam meg lassú léptekkel a kis úton. Igyekeztem koncentrálni, hogy kiszúrjam a pszichológus fejű hallgatókat, hátha azokat követve eljutok a megfelelő épülethez. Végül persze ez nem volt ilyen egyszerű, állandóan ugyanoda keveredtem, azaz vissza a kapuhoz. Kénytelen voltam egy professzornak ható fickótól útbaigazítást kérni. Lényegében ez volt az első pont, mikor elbizonytalanodtam.
A lábaim még vittek előre, hiába merült fel bennem megannyi kérdés. Kell ez nekem valóban? Jó ötlet volt idejönnöm? Muszáj ezt csinálnom? Végül is kit érdekelnének az én problémáim? Csak azért még nem titulálnak depressziósnak, mert nehéz gyerekkorom volt… nem én vagyok az egyetlen… Közben még egy rágót kaptam be, a mentol hűvös aromáját éreztem már az orromban is. Az egyre nagyobb gombócot pedig már egyre nehezebb volt rágni. Az állkapcsom is megfájdult, mikor még kettőt tömtem magamban, belépve végre a megfelelő épületbe.
Olyan csend volt a folyosókon, hogy hallatszott a cipőm talpának kopogása. A zsebembe dugtam a kezemet. A telefont szorongattam, szinte vágyva, hogy rezegni kezdjen, hogy halljak róla valamit… mintha nem is anyám és apám miatt jöttem volna New Yorkba. Bűntudatot éreztem, amiért az elmúlt napokban minden nyomozást félbe hagytam vagy legalábbis eléggé félgőzzel vetettem bele magam a dolgokba.
Már a megfelelő emeleten jártam, mikor több embert is kiszúrtam. Volt ott egy nő, aki megállás nélkül zokogott, meg egy fickó, aki valami pohárba köpködött. Fintorogva torpantam meg úgy tíz méterre tőlük. Bassza meg… ez okádék… – állapítottam meg szinte öklendezve, ahogy a fickót méregettem. Már a rágótól is rosszul voltam, ki akartam köpni, de hirtelen nem volt hova. Azonnal tettem is hátra egy lépést. Aztán nyílt az egyik ajtó is, amitől meg egyenesen menekülhetnékem támadt. Mekkora egy hülye vagyok! Ki a francot érdekelnének a gondjaim… nem vagyok idevaló… nagyon nem… Ezekkel a gondolatokkal a fejemben fordítottam hátat.
– Rossz emeletre jöttem… – mondtam fennhangon. Megtorpantam ismét, ahogy meghallottam saját orgánumom enyhe remegését. A telefon pedig még mindig nem rezdült meg a zsebembe, amitől éreztem, hogy dühös és csalódott vagyok… nem értettem magamat, hogy mit akarok én egy házas, kőgazdag embertől, akinek nyilván a világába egy-két numerára férek bele. Ezért sem értettem, miért mondja, hogy neki kevés csak a szex. Hiszen nem is érdeklem, sosem keres… olyan, mint az apám, foglalkozik velem, eldob, foglalkozik velem és megint eldob.
– El kell mennem… – közöltem rekedten, bár valójában nem is tudtam, kinek mondtam mindezt. Egyszerűen csak kiszakadt belőlem.

Candice & Nelson

different doesn't mean wrong

Hosszú napom volt, és habár alig vártam már, hogy hazaérjek és a lábaimat az ágyra dobva elheveredjek lazán, csak végre lustálkodóan kicsit, közel sem tartottam még itt, és még csak látni sem látom a fényt az alagút végén. Most mindenesetre kicsit izgatott vagyok, hiszen ma valami egészen újat kezdhetek el. Eljutottunk tehát addig, hogy itt volt az ideje megfelelő alanyt találnom az esettanulmányomhoz, akiből meg tudom írni a dolgozatot. Valami izgalmasat kellett találnom, olyat, ami engem is kellően megfog ahhoz, hogy leírjam, és olyat, ami majd a tanárokat is lenyűgöz. Tehát nincs egyszerű dolgom, de úgy döntöttem, az lesz a legmegfelelőbb módszer, ha meghirdetem a dolgot a facebookon, és lehetőséget adok az embereknek a jelentkezésre. Többen írtak is, persze logikusan úgy fogom csinálni, hogy csinálunk egy első találkozót, egy beszélgetést, ami alapján majd kiderül, ki lesz a legalkalmasabb rá. Persze, ha mégsem lesz valakiből esettanulmány, attól még nagyon szívesen foglalkozom vele, mert nekem is bele kell rázódnom az éles helyzetekbe ahhoz, hogy jól el tudjam kezdeni a pályát majd hamarosan.
Az első páciensemnek hamarosan be kell futnia, ugyanis fél kettőt beszéltünk meg, így néha-néha kinézek a folyosóra, de eddig csak azok ülnek ott, akik eddig is, és vélhetőleg nem hozzám jöttek, hanem a professzorhoz, bár nem igazán értem, miért invitálja ide a pácienseit a Columbiára. Márpedig láthatólag ezek páciensek, méghozzá a durvábbik fajtából, ugyanis már kívülről is látszik, hogy nagy gáz van velük, én pedig inkább egy kicsit lightosabb esettel kezdenék, ha nem gond. Bár szeretem a bonyolultabb helyzeteket, azokat, amiket együtt oldhatunk meg, de ez azért mégiscsak a legelső olyan páciens lesz, akivel egyedül ülök egy teremben.
Kilépek az ajtón a folyosóra, és körbepillantok, ahol a tekintetem rögtön találkozik egy férfiéval, aki pillanatokon belül meg is szólal és láthatólag meggondolta magát a látogatást illetőleg.
- Én nem hiszem, hacsak Ön nem Mr. Wang? – kérdezem tőle, de az emberünk látszólag nem akar itt lenni, sőt… rohanna innen olyan messzire, amennyire csak lehet. Már jól kezdődik, ami azt illeti, de még szerencse, hogy én nem vagyok az az ember, aki könnyen feladja a dolgokat. Neki talán pech, de egy idő után remélhetőleg bevallja, hogy nem is akkora nagy, hiszen ő ingyen, bérmentve gyógyulhat, én pedig fejlődöm.
- Nem, ne menjen el. Csak egy esélyt adjon ennek az egésznek – kérem meg egy lépéssel közelebb lépve és gyengén megragadva a karját. – Nem vagyok annyira ijesztő, és finom kávém is van – próbálom kicsit elviccelődni a helyzetet, és mosolyogva tekintek rá. Nem lehetek annyira szerencsétlen, hogy az első önként jelentkezőm az utolsó pillanatban meggondolja magát anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna.
- Jöjjön be, és ha fél óra múlva is nagyon feszélyezve érzi magát, akkor még mindig nyitva a lehetőség, hogy lelépjen. Csak harminc perc – kérlelem, és remélhetőleg, bele is megy, ez esetben betessékelem az ajtón, hogy aztán hellyel kínáljam. – Szóval egy jó kávét? – vonom fel a szemöldököm, és amennyiben elfogadja, el is készítem neki. Kényelmet kell teremteni, hogy legalább ma az ismerkedési szakaszon túllegyünk. Nem akarok én rögtön mélyen szántó kérdéseket feltenni neki, mert akkor valószínűleg tényleg fejvesztve rohanna el innen. Csak szépen, lassan…

Valaki a nevemet mondta, amire megtorpantam. Az az érzésem támadt, mintha hideg vizet locsoltak volna a fejemre és annak minden cseppje végig folyt volna az arcomon, utat találva a ruhám alá… én pedig libabőrösen vacogtam volna. A testem próbált magához térni a sokkból. Hiszen eddig azt sérelmeztem, hogy az emberek eldobnak maguktól és nem foglalkoznak velem. Itt viszont valaki… a hang alapján egy nő nagyon is tudta, ki vagyok. Várt rám, érdekeltem.
Ujjaim rászorítottak a telefonra, ami még mindig makacsmódon hallgatott. Zavarban voltam, amitől a dühöm szinte szét akarta feszíteni a testemet. Éreztem, ahogy remegek, és ahogy éppen abban a pillanatban megérintett egy puha kéz. Gyengéd mozdulat volt, olyan amilyet csak anyámtól kaptam… nagyon-nagyon régen, mikor még nem veszítette el a józan eszét, ha az apámról volt szó. Elhanyagoltam, pedig nem kellett volna. Talán akkor nem egy idegen országban kutatnék utána.
Nyeltem egyet a kérés hallatán. Sosem voltam az a típus, akivel ilyen hangnemben beszéltek. Parancshoz, üvöltözéshez, vitához szokta, estleg egy-két morgolódáshoz. Meglepett és valahogy csak bosszantott a dolog, mintha ez is a gyengeségemet növelte volna a külvilág szemében. Már-már azt kezdtem volna el bizonyítgatni magamban, hogy az éjszaka egyszerűen bekattantam, azért jelentkeztem erre az egészre. Hiszen Nelson Wang közel sem nevezhető érzékeny kis madárnak… mindent a lehető legkomolyabban és durvábban intéztem. Abban a helyzetben mégis megérintett ez a különös gyengédség.
Felé fordultam.
Láttam, hogy milyen fiatal. Sötét szemeinek csillogásából kedvességet olvastam el. Valamiért olyan lánynak tűnt, akiben az ember könnyedén megbízhatott. Nem láttam benne azt a keserűséget, ami mindig is körül vett engem… az a fájdalom hirtelen nagyon is távolinak tűnt, amit anyámon láttam vagy az az agresszió, amit átvettem apámtól az évek során.
Megköszörültem a torkomat és kihúztam magamat.
Ez az, Nelson, már majdnem normális embernek tűnsz. A megállapításra megpróbáltam rendezni a feltehetően enyhén kétségbeesett arckifejezésemet. Erősnek akartam látszani, akit talán csak a kíváncsiság hozott ide. Ebben egyébként volt is némi igazság, mert ha nem tartottam volna szórakoztató lehetőségnek, semmiféle belső feszültség nem hozott volna ide. Tény, ami tény… miután jelentkeztem, hirtelen annyi minden jutott eszembe. Végig pörgettem életem lapjait és nem értettem: hogy lett az eminens, iskolás diákból egy semmirekellő, drogos, magát áruló tolvaj.
– Egy kávé jól esne… – Válaszoltam a lehető legnagyobb komolysággal a hangomban. Egy kis fintorral az arcomon viszonoztam a mosolyt. Megigazítottam az ingem gallérját, mintha ezzel valamiféle felsőbb rendűséget akartam volna kifejezni… valójában ettől a mozdulattól erősebbnek és férfiasabbnak éreztem magamat.
Megköszörültem újra a torkomat, miközben folytatta a kérlelést. Próbáltam figyelni rá, de akaratlanul is folytatódott a tegnapi elmélkedésem arról, hogy miken mentem keresztül. Szinte éreztem a torkomon apám ujjainak szorítását. A hátamba belenyilallt a fájdalom, mint amikor neki lökött a konyhapultnak és addig üvöltött, míg úgy nem érezte: ő nyert… és valójában mindig így volt. Legyőzött, megalázott, elvette az egyetlen fontos embert az életemből: anyámat.
– Rendben. De ha pár perc után nem ríkat meg minimum, akkor elmegyek… – Vigyorodtam el végül rendesen.
Nem tudom, hogy a kávé vagy a kérlelés győzött meg jobban. Mindenesetre az tény volt, hogy jó ideje nem ittam egy rendes, erős feketetét, pedig odahaza úgy döntöttem magamba az olaszkávét, mintha muszáj lenne. Jól emlékszem, egyszer a külföldi nőt szedtem fel a legközelebbi kis kávézóban. Forró éjszaka volt és sok pénzt kaptam érte… szerencsére gyorsan lelépett.
Belépve a megfelelő helyiségre, körbe sem nézve lehuppantam. Nagyon fáradtnak éreztem magamat és az a kanapé szinte könyörgött, hogy tegyem le rá a hátsómat. Közben a kezemmel még egyszer végig simítottam a zsebemen, ellenőrizve, hogy pont nem érdekel senkit, mi van velem. Főleg nem Nicket.
– A kávé jöhet… ugye ez nem valami agytúrkálós kérdés volt? – fordultam felé. – Mert ha kérek, és attól őrültnek titulál, akkor nem igazán van itt több keresnivalóm, azt hiszem.
Nem értettem magam. Egy pillanattal korábban még ingerülten remegtem a folyosó közepén, mint egy idióta kiskölyök, erre, belépve a szobába olyan jól adtam a magabiztos embert, mintha legalábbis színésznek készültem volna annak idején.
A lányt figyeltem, miközben a kávéval foglalkozott.
– Talán ez rá tesz még egy lapáttal: egy kis tejszínt is kérek bele, ha van. – mondtam csipkelődve.
Mindig is ilyen voltam. Szerettem a határokat feszegetni… egy kicsit érdekelt mit reagál az ilyen fajta viselkedésre. Persze kérdés volt, meddig tudom ezt az állapotot fenntartani, hiszen a kanapé olyan puha volt, amilyenhez hasonlón csak abban a méregdrága szállodában ültem, Nick társaságában. A kávé pedig a kényelemre csak rátett egy lapáttal.

Candice & Nelson

different doesn't mean wrong

Be kell valljam, kicsit izgulok, hiszen nem sokszor volt olyan alkalom, amikor felügyelet nélkül voltam bármiféle pácienssel kettesben, de valahol ezt is el kell kezdeni. Elméletben már mindent tudok, ami ahhoz kell, hogy egyedül tudjam elérni a beteg lelki fejlődését, így csak nem lehet semmilyen probléma. Míg várakozom, a percek komótosan telnek, és a blúzom aljának birizgálásával múlatom az időt, mire aztán már csak tényleg pár perc van hátra a megbeszélt időpontig, így kilesek a váróba. Rögtön lerí a pasasról, aki hozzám jött, hogy nem igazán akar itt lenni, de hát akkor… minek jött? Nyilvánvaló, hogy segítség kell neki, problémái vannak az életben. Nem futamodhat meg az utolsó előtti pillanatban. Egy bátorító mosoly és egy felajánlott kávé után hosszasan gondolkodni kezd, szinte hallom a tekervényeket, ahogy kattog az agyában és érvel amellett, hogy miért érné meg neki bejönni, na meg: egyáltalán mit keres itt? Oldalra biccentett fejjel, reménykedve várom, hogy elszánja magát, és bemerészkedik az oroszlán barlangjába, ami annyira nem is rossz dolog, csak majd szépen lassan el kell oszlatni a kételyeit.
Mikor végre rábólint a kávéra, mosolyogva betessékelem a terembe és azzal együtt be is csukom magunk mögött az ajtót és hellyel kínálom. Halkan felnevetek arra, amit mond.
- A sírás nem mindig a legjobb megoldás, és tulajdonképp nem is az a cél, hogy két percen belül rögtön zokogjon nekem. Persze, ha az esik jól, akkor szabad a pálya – felelem egy halvány mosollyal, miközben óvatosan végigmérem a páciensem, akinek most esik le, hogy még be sem mutatkoztam. – Na, jól indítok, elnézést, még be sem mutatkoztam. Candice Lovell – nyújtom a kezem neki, miközben a tekintetem az övébe fúrom. Megpróbálok kiolvasni onnan ezt azt, de egyenlőre azt látom csak Nelsonon, hogy a háta közepére sem kívánna, mégis itt van, megpróbálja, de fél attól, hogy meg kell nyílnia.
- Jesszusom, nem. Ezt mint ember kérdeztem, és nem mint pszichológus – térek vissza  kávéfőzőhöz és elnevetem magam a feltételezésen. – Valamiért úgy érzem, hogy most minden kis dologban az egérutat keresi, és azon gondolkodik, hogy szabadulhatna innen minél hamarabb. Nézze, ez nem erőszak, önként jelentkezett. És higgye el, az, hogy magától jött el eddig az már hatalmas lépés. Kár lenne visszatáncolni a célegyenes előtt. – Lehet, hogy a célegyenes jó hosszú, de határozottan megéri végigjárni. Ezen az úton mindig az első lépés a legnehezebb, az pedig nem más, mint az, hogy elszánja magát az ember, és rájöjjön, segítség kell neki. Ezzel együtt oda is tolom elé a kért kávét a cukorral együtt, a sajátomat pedig magamnál tartom és leülök vele szemben a fotelba, de ahogy elhelyezkedtem, emlékeztet a tejszínre, amit valóban elfelejtettem megkérdezni, kér-e.
- Hm. Ami azt illeti, már fel is állítottam a fél diagnózist fejben – kacsintok rá, és hátranyúlok a pulthoz a tejszínért, amit aztán átnyújtok neki.  – Vicceltem – teszem hozzá, mielőtt még túl komolyan veszi itt nekem a dolgot, és elriasztom már az elején, hiszen nem ismer még, nem tudja, hogy az efféle barátságos, viszont csipkelődő reakciók nálam normálisak, és nem kell mindig komolyan venni.
- Nos, mesélne kicsit magáról? – kérdezem, miközben belekortyolok az ízesítetlen tejeskávéba, aztán pontosításként még hozzáteszek. – Most ne úgy tekintsen rám, mint egy pszichológusra, hanem mint egy normális emberre, akivel ismerkedni készül - vetek rá egy újabb bíztató mosolyt, keresztezem a lábaimat és várakozóan tekintek rá. Érzem, hogy nem lesz vele éppen egyszerű dolgom, de kell a kihívás, és amúgy sem szeretem, ha a dolgok csak úgy egyszerűen az ölembe hullanak.
- Ez az első alkalom, hogy pszichológusnál jár? - kérdezem meg, mert a hatodik érzékem azt súgja, hogy valószínűleg még nem szánta el magát erre sosem, mert ahogy látom, kicsit kényelmetlenül érzi magát, bár egészen jól leplezi ezt...

Elvigyorodtam, ahogy a kezembe került a tejszín. Ezúttal valamivel őszintébben, félretéve a színészkedést, miszerint normális ember vagyok. Talán az addig kihúzott hátam is kicsit meggörbült, mintha elengedném magam végre egy kicsit. Volt ebben a fiatal nőben valami… valami, amitől nem kellett rettegnem, valami, ami nem jelentett megbélyegzést… lényegében megnyugtató harmónia áradt belőle, amit nem tudtam hova tenni. Általában olyan harsány emberek vettek körbe, amilyen én magam is vagyok. Vagy kegyetlenek voltak vagy túl érzékenyek – csakhogy apám és anyám legjobb tulajdonságait emeljem be ebbe a helyzetbe.
Egy egészen kicsi tejszínt öntöttem csak a kávéba. A fehér folyadék éppen csak világosított a csészében uralkodó feketeségen… különös dolog ez. Kicsit a mi helyzetünkre emlékeztetett, hiszen ez a lány is olyan volt, mint egy aprócska fényfolt, ami esetleg megvilágíthatja az én sötétségem. Kétlem, hogy ez a beszélgetés vagy még egy-két mesedélután bármin is változtatna. Holott nyilvánvalóan nekem az lenne a legjobb, ha valaki megmondaná mi bajom van és ki vagyok. Ezekre még ennyi idő után sem találtam meg a választ, sőt, mintha csak még jobban összekutyultak volna bennem mindent az eddig történtek.
– Akkor, mint ember és nem, mint páciens, iszok a kávéból – válaszoltam és a számhoz emeltem a csészémet.
Finom, keserű korty volt az első… végre emlékeztett valami arra az időszakra, amikor igazán életem. Távol otthonról, iszogatva, kávézgatva… emberek fejét elcsavarva, jó távol Londontól. Persze mindent megtettem, hogy ne kelljen a főváros közelébe keverednem a szüleimhez, hogy ne kelljen esetleg összefutnom az Amerikából ismét hazatért apámmal. Gyerekkorom óta csak veszekedést és pofonokat kaptam, mintha én lettem volna az akadály anyám és közte. Sosem álltam közéjük, csak mikor kezdett terhessé válni a jelenléte. Én csak védtem azt a nőt, akinek az életemet köszönhetem és rajta keresztül magamat is.
– Nos, mesélne kicsit magáról? – A kérdésre felkaptam a fejem és a velem szemben ülő, kávét kortyolgató pszichológusra néztem.
Valahol ennél a pontnál gondolkodtam el először azon: vajon kiül az arcomra, ha súlyos emlékek fúrják be magukat az elmémbe? Tudtam, hogy elbambulok, ez nem volt kérdéses, de mindez másodperceket jelentett, így kevésbé lehetett feltűnő.
– Most ne úgy tekintsen rám, mint egy pszichológusra, hanem mint egy normális emberre, akivel ismerkedni készül.
Talán észre vette, hogy kiszáradt a torkom, hogy nem tudom, mit mondjak. Éppen ezek a kérdések foglalkoztattak engem is: Ki vagyok én? Mit mondhatnék magamról? Mi a legfontosabb információ Nelson Wangról? Csupa olyan dolog, ami valószínűleg másnak azonnal jönne. Ráadásul nem tudtam, hogyha ismerkednék, mivel kezdeném… az rengeteg dologtól függne. Például, hogy éppen milyen szerep mögé bújok. Csábító szépfiú? Helyi nagymenő? Egy magabiztos férfi? Vagy adjam magamat… azt a valakit, aki igazából megtört és nagyon magányos. Köze nincs azokhoz az erős alakokhoz, akiknek kifelé szokta mutatni magát.
– Tudja… egy… egy egészen kicsit nehéz. – Magyaráztam és kivettem a zsebemből a telefont. Letettem magam mellé és reménykedve pillantottam a képernyőre, miközben lehalkítottam. Akármennyire is vártam Nick jelentkezését, ez most nem az a helyzet volt… a telefont még némítva sem tettem el. Hátha kiszúrom, ha érkezik egy üzenet. Akkor legalább egy egészen kicsit jobban érezném magam.
– Igen, most vagyok először dili… pszichológusnál. – Megköszörültem a torkom.
Megpróbáltam egyenesebben, magabiztosabban ülni. Azonban, ahogy az ajkaimhoz emeltem a csészét, megremegett a kezem. Éreztem, hogy elönt a düh, utáltam gyengének tűnni, olyannak, akinek van egy rés a pajzsán. Nem akartam sebezhető lenni, habár rengeteg heg borította már a testemet és volt olyan, aki képes volt azokat újra és újra felszakítani. Apám volt az… de sejtettem, hogy Nick is ilyen alak lehet, én mégis ragaszkodtam hozzá. Na igen, ebből látszik, hogy tényleg valami bajom van…
Lenyeltem egy újabb korty kávét.
– Elmesélhetném, hogy Angliában születtem, egészen pontosan Londonban, az apám egy amerikai üzletember volt, magániskolában tanultam… és persze Nelson admirálisról kaptam a nevemet… ezért anyámmal a születésnapomon minden évben kilátogattunk a Trafalgar térre. Aztán egy egészségügyi egyetemre mentem tanulni. – Magyaráztam. – Jól hangzik, nem?
Nyeltem egyet, ezúttal nem a kávét, hanem az érzéseim nyomán maradó keserű utóízt. Szerettem volna, ha leáll a zakatoló szívverésem és nem remegne úgy a kezem, hogy a magabiztosság álarcát egy pillanat alatt semmivé tegye. Bár szimpatikus volt a lány, de azért még szerettem volna puhatolózni, hogy valóban érdemes-e megtennem a nagy kitárulkozást.
Végül vettem egy mély levegőt. Megpróbáltam lenyomni a mindig büszke Nelsont, akin nem lehet sebet ejteni.  
– William Collingwood… – mondtam ki. – Majdnem harminc évet éltem le azzal a tudattal, hogy ez az apám neve. Aztán kiderült, hogy nem üzletember, de még csak nem is William Collingwood…
Leeresztettem a csészét szorongató kezemet az ölembe. A kávét bámultam és az azt körbe ölelő porcelánon pihenő ujjaimat.
– Mit mondhatnék magamról, ha azt sem tudom honnan jöttem? Az embernek legalább a szüleit ismernie kéne, nem? Ehelyett egy elcseszett hazugságban nőttem fel és éppen emiatt az ember miatt kellett idejönnöm…