Robbanékonyság és bátorság jellemzi.
Lázas, pörgős tempóban él, spontán ötleteivel gyakran megdöbbenti és zavarba ejti a környezetét.
Sokszor kerül összeütközésbe környezetével és gyakran úgy vág bele egy-egy „harcba”, hogy nem méri fel az „ellenfele” erejét. A kudarc azonban nem töri le, még be sem gyógyultak a sebei, ő már újra megy előre, fejjel a falnak egy új célért.
Ha arra kényszerül, hogy lépésben haladjon, elbizonytalanodik, mert csak rohanni tud, gyakorta van problémája azzal, hogy megkülönböztesse a lényegest a lényegtelentől.
Otthonában és a munkában is a praktikusságra törekszik. Nem gyűjt régiségeket, nem őrizget családi örökségeket, ha valamit megun, vagy már nincs rá szüksége, attól azonnal megszabadul. Házimunkával csak annyi időt tölt, amennyit feltétlenül muszáj, s ha főz, akkor csak egyszerű, gyorsan elkészíthető ételek jöhetnek számításba, mert nincs türelme hely helyben toporogni.
Őszinte, nyílt és szeretetre éhes. Nem kenyere a drámázás és az érzelmi játékok hada. Ha szarul nézel ki vagy úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek, szemrebbenés nélkül szól oda érte. Igazságérzete igen fejlett, ezért sokan fordultak már el tőle, hiszen tapasztalatai szerint, senki nem szereti az őszinte kritikát.
Nem szándékosan teszi, de hajlamos arra, hogy megbántsa azokat, akiket szeret. Rögtön megbánja, amit tett és szeretne mindent gyorsan elsimítani, ha ilyen szituációba kerül. Egyébként segítőkész, szeretteinek igyekszik minden helyzetben segíteni, mellettük áll, ha erre van szükségük.
A munkahelyén szereti a kihívásokat, a kreatív feladatokat, szeret társaságban dolgozni és imádja, hogy egy olyan munkahelye van, ahol mindig történik valami. Nem érzi jól magát az egyhangú és unalmas légkörben.
A barátság fontos számára, könnyedén ismerkedik, de nehezen ad bizalmat, mert már megtanulta, hogy az igazi, mély baráti kapcsolatok azok, amikre az életében szüksége van.

   

Tényleg abban akarsz menni egy megbeszélésre?- a tekintetemet az égre emelem és elszámolok magamban ötig, miközben egy mosolyt erőltetek az arcomra. Aztán megfordulok, hogy az ajtóban álló mindig tipitop, hajra, sminkre és ruházatra kényesen figyelő barátnőm tekintetébe nézzek. - Csak egy kis dekoltázst mutass, az már biztos pluszt jelent - újabb számolás, mely közepette azt mantrázom magamban, hogy én mennyire szeretem egyébként ezt a nőt és nem kellene úgy válaszoljak, hogy közben vérig sértem. De Istenemre mondom, ha még egy hosszadalmas levezetését végig kell hallgatnom arról, hogy egy nőnek a bájait miként kell használni annak érdekében, hogy előrébb jusson az életben, megfejelem a falat. Nem kell félre érteni, nincsen gondom azzal, ha valakinek fontos az ilyesmi, én csupán feleslegesnek tartom azt, hogy még a szemét levitelhez is magassarkút húzzak és miniruhát vegyek.
- Miért akarnám átverni már az első pillanatban?- mert, ha olyan ruhát veszek fel, ami nem is az enyém, hagyom, hogy bevakolja az arcomat és a hajamat is megcsinálja, akkor nem az a személy megy el erre az interjúra, aki valójában vagyok. Erős kezdés lenne, főleg, hogy szerintem öt perc után felállnék, ha visszatükröződne az arcom, mert szembe köpném magam a látványtól. Nem, én magamat adom, ami nem azt jelenti, hogy melegítőben, kócosan és büdösen jelennék meg. Szerintem lapos talpú cipőben és egy laza, mégis stílusos megjelenéssel is lehet megnyerő az ember, főleg ha olyan beszélője van, mint amilyennel én rendelkezem.
- Most minden szeretettel és tisztelettel fogom ezt mondani, ne vedd magadra, de nem minden nő akarja felszopni magát a ranglétrán - én igyekeztem ezt magamban tartani, ám láttam rajta, miközben a cipőmet vettem fel, hogy újból jönne a hülye dumájával. Akkor pedig elkésnék, így inkább a sértést választva, számolva azzal, hogy hazafelé majd vehetek valami csokit vagy italt, inkább kinyitottam előtte a számat.
- Megyek, ne utálj, hívlak, ha végeztem - még egy puszit is nyomok a morcos arcára , aztán elindulok, mert tényleg nem szeretnék elkésni, én se szeretem ha megváratnak, a Lucifer pedig jó pár sarokra van tőlünk.


Hogy elfedjem az ásítást, számhoz emelem a borospoharat. Elég idióta ötlet ez, mivel metszőfogaim úgy koccannak az üvegen, mint amikor valaki beszédet kíván mondani és ezért veri a poharat. Pedig nincs ilyen szándékom, csak a túlélésre játszom ezen a csodálatos vasárnapi ebéden, ahol a ritkán látott nővérem éppen azt ecseteli, hogy melyik szigeten jártak utoljára.
Kapcsolatunk a nővéremmel nem nevezhető szorosnak, felhőtlennek vagy bizalminak. Hárman vagyunk testvérek, Cora a középső, aki annak idején a szüleink különválásakor az apánkat választotta és ott maradt vele Olaszországban. De nem ez tett be a testvéri szeretetnek. Cora már akkor negatív érzéseket táplált az irányomba, mikor tizenegyedik életévében közölték vele, hogy testvére lesz. Az évek előrehaladtával pedig mindig tett arról, hogy éreztesse velem, mennyivel jobb és felsőbbrendű nálam. Hosszú éveken át próbáltam megérteni, hogy egyébként ez mire volt jó a nővérem részéről, de a pszichológiai blablák nem igazán az én pályám, így inkább csak elfogadtam, hogy ő ilyen.
Mivel most már csak évente háromszor kell találkoznom vele, így még el is viselem, bár elég nehezen, hiszen még mindig a földbe kíván tiporni, minden egyes alkalommal.
- Csak nem untatlak?- de nagyon. Válaszolok fejben és csak tekintetemre engedem kiülni a gondolatot, mert semmi kedvem a felesleges vitához. - Talán, ha nem egy éjszakai bárban dolgoznál, képes lennél ásítás nélkül végig ülni egy ebédet - vannak olyan emberek, akiket szívesen ütne bárki fejbe egy lapáttal. Nos, a nővérem, amikor előveszi a gazdag ribanc énjét, pont ebbe a csoportba tartozik, de ilyenkor mindig emlékeztetem magamat arra, hogy érte is ugyanannyit kapnék, mint egy rendes ember miatt. Egyszerűen nem éri meg.
- Ő legalább dolgozik és nem a férje pénzét költi - szól közbe Cole, a bátyánk, ezzel megelőzve azt, hogy valami olyasmi hagyja el a számat, melyen édesanyánk kiakad és megint én leszek a mostoha kölyök. Pedig egyáltalán nem vagyok az, én minden hétvégén meglátogatom a mai napig, illetve még hét közben is keresem, hogyha kell segítek. Nem mintha rá lenne szorulva, hiszen hatvan évesen fittebb, mint pár huszonéves. Számomra lenyűgöző, hogyan kapta össze magát azok után, hogy apánk megcsalta. Felnevelt minket, bár Colet már nem igazán kellett, Cora írt se volt, se sosem volt hiányunk semmiből. Az őrsön lévő büfét vezette, így onnan is gyakran hozott maradékot, én pedig már mellette megtanulhattam, hogyan kell az emberekkel normálisan bánni.
Sosem bántam meg, hogy vele jöttem és így gondolom, hogy Cora csak azért ennyire zabos még mindig, mert ő neki nem volt meg az a fajta anyai szeretet, amit én kaptam. De hát ő választotta apánkat.
Nekem hiányom sosem volt, nem csak a rendőrségen dolgozók többségének lettem a fogadott lánya, hiszen sok időt töltöttem ott. De a bátyám, a köztünk lévő tizenhárom évnek köszönhetően, mindig istápolt és nevelt, amiért azt gondolom, hogy sosem lehetek majd elég hálás a számára.


Hajnali kettő az a pont, amikor azért már érezni szoktam a fájdalmat. Mondanám, hogy a korral jár, de ez inkább a munkával járó éjszakai életre vezethető vissza. Ennek ellenére még mindig azt mondom, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy nem a nővérem által szervezett állásinterjúra, hanem idejöttem el hat évvel ezelőtt.
– Nem unalmas minden estédet itt tölteni és azt nézni, hogy mások jól érzik magukat? – egy kezemen nem tudnám megszámolni, hogy Steve, aki lassan már az egyik berendezési tárgya lehetne a helynek, hányszor jutott már el arra a pontra, hogy ezt megkérdezze tőlem. Én pedig mindig egyszerű, tömör és lényegre törő választ szoktam adni neki, mégpedig azt, hogy nem. Azt gondolná az ember, hogy a hajnalhoz közeledve ezzel bárki beérné, de most kivételesen azt látom rajta, hogy nem tudja ereszteni a témát.
– Neked nem unalmas, minden másnap jönni ide? – kissé megdöntöm a fejemet, hangomban nem játszik semmi megvetés, csilingel, mint máskor is szokott, mellette pedig arcomon ott táncol egy mosoly, mely még ilyenkor is ugyanolyan, mint nyitáskor. Nem sértegetni kívánom, csak felnyitni a szemét, hogy a kérdést magának is feltehetné. De inkább csak legyint, mintha tudná, hogy felesleges belemennie egy ilyen szópárbajba, mert esélye sincsen. Én pedig otthagyom az italával és a kusza gondolataival, hogy egy kis friss levegőt szívjak magamba, a tíz perces szünetemben.
– Kimentem – veszem le a fekete kötényemet, melyet a pultra dobok. Csak akkor indulok meg ténylegesen, mikor visszacsatolást kapok arról, hogy valakihez eljutottak a szavaim és egy üveg vízzel, meg a telefonommal a kezemben sétálok ki, hogy egy kicsit eltávolodjak a zajtól.
- Bocs, nem akartalak zavarni – nem figyeltem rá, hogy Azi is kiindult, annyira mókásnak találtam odabent, hogy ahogyan az egyik srác próbálta éppen befűzni az egyik lányt. Pedig azért azt be szoktam tartani, hogy ha néha kilépek, akkor senki más ne legyen kint. Nem azért, mert utálnám a társaságot, hanem azért, hogy odabent ne legyen hiány.
– Jól vagy? Elég szarul festesz mostanában – megszokhatta már tőlem, hogy őszinte vagyok. Néha talán túlságosan is, ezért nem fogom szépíteni a szavaimat. Feltűnt, hogy mostanában búval baszottabb, mint korábban volt. S bár nem szoktunk lelkizni, azért mégis odafigyelünk a másikra. – Iszunk valamit, ha bezártunk? – én munkaközben sosem szoktam alkoholt fogyasztani, csak azt a trükköt alkalmazom, amit egy filmben láttam, ha ragaszkodik hozzá egy vendég, hogy meghívjon. Kitöltöm az italt, lehúzom, aztán egy sörös üveget emelek a számhoz és abba visszajuttatom. De ez nem azt jelenti, hogy néha-néha nem iszok meg én is valamit a többiekkel, ha úgy van. Most viszont a kérdésem arra irányul, hogy ő és én, hátha tudok neki segíteni valamiben.

   

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Mindig örömmel tölt el, amikor egy olyan karakterlapot olvasok, ahol több részletet is látni lehet a karakter életéből. Tetszik a stílusod és az a fajta hozzáállás, amivel az életet szemléled, és abban igazad van, hogy azt tudhatsz magadénak, amiért verejtéket izzadva megdolgozol, és semmiképp sem azt, ha a semmiből pottyan az öledbe minden. Szinte minden egyes sorodból ki lehetett azt venni, hogy mennyire szereted azt, amit csinálsz, azt hiszem, hogy nagy mázli az, amikor az embernek sikerül  egy olyan munkahelyen elhelyezkednie, ahová örömmel megy, te pedig azt hiszem, hogy nem csak hobbiként éled meg mindazt, de nagyon is komolyan veszed a feladatodat.    Jól tetted, hogy önmagadat adtad akkor, amikor állásinterjúra mentél évekkel ezelőtt, mert lehet, hogy ha a barátnődre hallgattál volna és kivillantod az adottságaidat, akkor valami másmilyen munka irányába terelgettek volna inkább  neked meg szerintem jól áll az, ha inkább a pult mögül, magadat adva vigyorogsz szembe az emberekkel, mert biza egy ilyen szakmában nem elég a kitartás, türelem is kellhet bőven.      
Színt és rangot majd egy admintól fogsz kapni, de addig is tiéd a játéktér.    Köszönöm, hogy olvashattalak  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!