Sietve hagytam magam mögött az irodát, kifelé menet még a kezembe nyomott Jen két aktát. Az egyik a délutáni interjúhoz kellett, a másikban pedig a holnapi műsorterv volt megtalálható, amiről amúgy most kellett volna szót váltanunk a megbeszélés alatt, de arra persze nem került sor. Sietve intettem le egy taxit, mert semmi kedvem nem volt ebben a dugóban vezetni és még egyszer át akartam lapozni az aktát, hátha megtalálom azt, hogy pontosan kivel is van találkozom, de továbbra se tudtam semmit se az illetőről. Még azt se, hogy nő vagy férfi. Nem értettem, hogy tud valaki ennyire eltűnni, vagyis lehet az (ex)férjemet kellett volna erről megkérdeznem, mert ő is remekül eltűnt a térképről. Újra átfutottam a fontosabb tudnivalókat a cégről, mert bármennyire is utáltam az ilyen interjúkat, akkor is tökéletesen akartam elvégezni ezt a munkát, amit Estella helyett kellett megcsinálnom. Ő éppen valami romantikus délutánra készült az aktuális lovagjával, vagy valami ilyesmiről beszélt. Őszintén szólva nem igazán figyeltem, mert a időpont megragadta a figyelmemet és egyből igent mondtam rá. Most még unszolnia se kellett. Pontosan tudtam, hogy mivel telne a délutánom, ha nem akad semmi fontos ügy és most egyáltalán nem akartam újra elveszni a múlt sötét bugyraiban, a sebeimet újra feltépni. Inkább választottam a munkát, mintsem a múlton való derengést. Reggel már teret engedtem az érzéseimnek, és többet nem akartam.
Sietve megtöröltem a számat és megnéztem magam a tükörben, hogy nehogy a sebtében elfogyasztott csokis croissant nyomot hagyjon az arcomon, majd miután kiszálltam a taxiból végigsimítottam a ruhámon, megigazítottam a vörös kabátot és elindultam a megbeszélt találkahely felé. Részben a rutinnak köszönhetően egyáltalán nem izgultam, másrészt meg a legtöbb ilyen férfi soha nem volt rám hatással. Volt már szerencsém sok hasonló alakkal találkozni, akik azt hitték, hogy a pénzüknek köszönhetően minden nő elalél és egyből érdekelnek a különféle ajánlataik, pedig nem. És pontosan az ilyenek miatt utáltam meg az interjúkat és vágytam arra, hogy minél hamarabb véget is érjen. Nem is értem, hogy a modern világban miért nem lehet úgy csinálni, hogy elküldjük a kérdéseinket, ők megválaszolják, mi meg maximum kicsit átjavítjuk azt, hogy hangzatosabb legyen. Miután a recepciónál megmondtam, hogy kihez érkeztem milyen ügyben és megmutattam az igazolványomat is szabad utat kaptam. A liftben rámosolyogtam a londinerfiúra, miközben feltúrtam a táskámat és megtaláltam azt az ékszert, amit az elmúlt évek alatt alig viseltem, de még nélküle is sokszor úgy éreztem, mintha az ujjamon lenne. Sietve húztam fel, pontosan arra az ujjamra, amire hajdanán Holden tette megannyi ígéret kíséretében, majd pedig magamhoz öleltem a mappát, mintha azzal kizárhatnám a múlt emlékeit. Láttam a fiú arcán a meglepettséget, ami megmosolyogtatott. Tisztában voltam azzal, hogy az ilyen helyeken inkább lekerülnek a gyűrűk, mintsem fel, de én megtanultam azt, hogy ez remek visszatartó erő tud lenni olykor a férfiakkal szemben, csak arra nem számítottam, hogy pillanatokon belül pontosan azzal fogok farkas szemet nézni, aki jól ismeri a gyűrű történetét és esélyesen jobban járnék akkor, ha nem viselném.
Miután kopogtam párat az ajtón és megérkezett a felelet, hogy szabad beengedtem magam a kapott kulcskártyával. Lassan indultam el a lakosztályban, miközben mindent alaposan szemügyre vettem. Mintha csak valami intrikát keresnék, amikor meghallottam a közeledő lépteket, akkor sietve kihúztam magam és a hang irányába fordultam.
- Jó napot, Sophie Lacey Collins. Sajnos a kolléganőm betegség miatt nem tudott jönni, így engem küldött a szerkesztőség. Elnézést kérünk, amiért nem szóltunk korábban.  – automatikusan jött a bemutatkozás, a füllentés is. Még se mondhattam azt, hogy inkább romantikázik valahol, mintsem egy újabb unalmas interjút készítsen. A kezemet is a férfi felé nyújtottam, majd amikor az arcára siklott a tekintetem, akkor egyszerűen lefagytam. Egy pillanatra azt hittem, hogy csak a képzeletem szórakozik velem. Meglepettségemben hátráltam pár lépést, sűrűn pislogtam, majd mint egy kezdő elkezdtem habogni. – Elnézést, azt hiszem eltévesztettem a lakosztályt. – Hogy téveszthettem volna el? Rossz számot mondtak, rossz kártyát kaptam meg? Tudtam, hogy ebben nem lehet hiba, de akkor is úgy éreztem magam, mint aki a lehető legrosszabb helyen van. Meg se várva a választ elindultam kifelé, csak azzal nem számoltam, hogy ajtó még mindig csukódik be, így telibe lefejeltem és neki mentem, mire fájdalmasan felszisszentem és újfent kicsit hátra tántorodtam ütközésnek köszönhetően. A mappám és a táskám is a földön landolt, majd kezemet a fájó homlokomhoz emeltem, amin ott virított a hajdani ékszer.


öltözet

Ha tudtam volna, hogy ki is vár az ajtó túloldalán, akkor biztosan nem ennyire nyugodtan sétálok be, vagy éppen egyáltalán nem is sétáltam volna be a lakosztályba, vagy lehet akkor hoztam volna magammal a papírokat is, mert végre nem tudott volna elrejtőzni sehova se. Őszintén szólva nem igazán értettem azt, hogy miért nem írja alá a papírokat, hiszen nem úgy tűnt, hogy ő szeretné megmenteni a házasságunkat. 10 éve lett volna rá, de egyszerűen szellem üzemmódba kapcsolt. Miután leléptem megannyi éven át vártam rá, sok-sok hónapon át reménykedtem minden egyes ajtókopogásnál, vagy csengetésnél, hogy ő lesz az, de minden alkalommal csalódnom kellett, mígnem a remény madarát elzártam gondosan egy kalitkába és megpróbáltam úgy tenni, mintha szép lassan minden porcikámból, minden emlékemből és gondolatomból száműztem volna őt. Pedig olyan voltam, mint egy tinédzser, úgy siettem ajtót nyitni, mintha a lehető legjobb dolog várna az ajtó túloldalán, minden egyes alkalommal sietve pillantottam az előszobában lévő tükörbe, hogy meggyőződjek arról, hogy jól nézek ki, de ő sose jött el miközben az évszakok egymást váltották. Sose jött el az a pillanat, amiről annyit álmodoztam. Nem vágytam semmi extra dologra, rá lett volna szükségem és arra, hogy azt mondja, sajnálja és szeret, de ez a pillanat pontosan olyan ábránd maradt, mint a legtöbb romantikus könyvre vetett sablonos és ismétlődő mindent elsöprő szerelemről szóló történetek.
Szerettem volna meggyőzni magam arról, hogy csak képzelődőm és rosszul látok, csak friss levegőre van szükségem. Biztosan túlhajtottam magam és ezért hiszem azt, hogy ő van itt, de ehelyett pontosan olyan lendülettel fordítottam neki hátat, hogy kijussak a helységből , mint egy tinédzser, aki éppen most látta a kiszemelt fiút. Csak arra nem számítottam, hogy még annyi időt se töltöttem vele egy légtérben, hogy az ajtó becsukódjon. A fejem hasogatott az ütközésnek köszönhetően, de mielőtt túlléphettem volna az első két sokkon, jött a következő, amikor meghallottam a hangját, majd megéreztem az érintését. Sose hittem volna azt, hogy ennyire könnyedén tud az ember szoborrá változni, de egyszerűen lefagytam, levegőt is elfelejtettem venni és szinte fel se fogtam azt, hogy mi is történik velünk. Miként botlik, miként üti meg magát, vagy éppen mikor és hogyan is nyomtam őt orrba. Talán ez a karma, hiába nem érzékeltem a körülöttem történő dolgokból semmit se, valahogy talán mégis a tudatalattim megmozdította a kezemet, hogy érezze a törődést.
Szívem hevesen dobbant, ahogyan éreztem a testét az enyémhez simulni és a keze még mindig a derekamon pihent. Az ismerős illat úgy lengett körbe, mintha a világ legfinomabb illata lenne, ami az otthon melegét juttatta eszembe. Fogalmam sincs, hogy mennyi időbe is telt, mire sikerült újra indítanom az agyamat és arra késztetni a testemet, hogy újra megtanulja miként is kell levegőt venni. Egyszerre csenget ismerősen a kiejtett név, ugyanakkor idegennek is hatot, mert régóta nem hívott így senki se. Egykoron szerettem, amikor az emberek így hívtak, szerettem, ahogyan ajkait elhagyja a nevem, de aztán minden megváltozott, amikor leléptem. Onnantól kezdve a családom is az első nevemen szólított, mert képtelen voltam elviselni, ha valaki középső nevemen hív. Olyan volt az egész, mintha tényleg az egyik felem meghalt volna azon a napon, amikor úgy döntöttem új életet kezdek, és nem hagyom, hogy teljesen magával rántson a sötétségbe.
Lassan fordultam meg, valószínűleg úgy festhettem, mint aki mindjárt el fog ájulni. Erősen az alsó ajkamba haraptam, miközben úgy néztem őt, mint aki képtelen elhinni azt, hogy ez nem egy látomás, nem egy álom, hanem maga a valóság. Nem érdekelt, hogy miként masszírozta meg sajgó orrát, remegő kézzel nyúltam felé és mintha csak egy gyengéd szellő lenne a kezem úgy siklott az arcára. Óvatosan érintettem meg, a szavaim elfogytak, ahogy a levegő is a tüdőmből, amikor tudatosult bennem, hogy ő hús-vér ember, nem pedig egy illúzió. Hallottam, hogy beszél, de azokban a pillanatokban nem igazán fogtam fel, hogy mit is mond. Csak álltam ott és úgy néztem, ahogy az emberek általában a régi és gyönyörű szobrokat szokták, pontosan azokat, amikre az van írva „ne fogd meg”. Teljesmértékig úgy éreztem magam, mint egy szabályszegő turista, mígnem hirtelen elrántottam a kezemet, mintha csak megégetett volna. Szavai hirtelen eljutottak a tudatómig, amelyek a lelkemben tüzet szítottak, ami pedig a gondosan lezárt ládákba rejtett érzéseimet elkezdte kiszabadítani.
Keserű nevetés hagyta el ajkaimat és sietve hátráltam pár lépést, majd újra megmasszíroztam a homlokomat, mert még mindig piszkosul fájt. Lehet még be is fog lilulni, már csak ez hiányzott.
- Egyszerű volt, végre a karma úgy gondolta, hogy eleget szenvedtem és ideje az utamba sodornia téged! – hangom kicsit ridegen csendült, de még mindig alig akartam elhinni, hogy itt van. Újra elnevettem magam, de míg korábban keserű volt, addig most hitetlenkedő. – És nem ironikus, hogy még mindig te próbálsz meg számon kérni, miközben azt hiszem, nekem lenne meg minden jogom ehhez. Vagy tévedek? – régebben nem ilyen viszontlátásról ábrándoztam, de ahogy az nem jött be, mert nem élhetünk mind egy romantikus könyvben, addig mostanra már fogalmam sem volt arról, hogy miként is reagálnék arra, ha egyszer újra látnám őt, de hamarosan úgyis fény fog erre derülni. – Vagy inkább szeretnéd, ha azt mondanám, hogy téves ajtón nyitottam be és a szeretőmet keresem, hiszen ha jól rémlik, akkor az utolsó beszélgetésünknél  is ezzel vádoltál meg, hogy megszegtem a neked tett eskümet, pedig ha jól rémlik, akkor nem az én ölemben ültek mindenféle nők, hanem a tiédben. - kezem megremegett, ahogy az emlékek bevillantak, újra az ajkamba haraptam, miközben pár pillanatra lehunytam a szememet, hogy elrejtsem előle azt a mély fájdalmat, ami újra egyre inkább kezdett átjárni. Fogalma sincs arról, hogy milyen megalázó volt hajdanán látni azt és minden egyes alkalommal egyre kevésbé tudtam hinni önmagamban, abban, hogy elég lehetek számára én is. Vajon azóta rájött arra, hogy az utolsó veszekedésünknél milyen mély sebeket ejtett a hamis vádaskodásával? Hogy gondolhatta azt, hogy mással osztom meg az ágyamat, miközben még mindig a meg nem születetett gyerekünk emlékét gyászoltam és az egyre inkább omladozó házasságunkat. Tényleg elhitte azt, hogy képes lennék más férfit szeretni, tényleg ennyire félreismertem őt?
Még csak pár perce voltunk itt, mégis úgy éreztem magam, mint aki egy süllyedő hajóra váltott jegyet mindenféle mentőmellény nélkül. Egy olyan hajóra, amivel együtt elnyel majd tenger, vagy ha talán szerencsém lesz, ami miért is lenne, akkor valaki megment majd még belőle, mielőtt a végtelen sötét mélység magával vinne.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább lelépek, nem ér ennyit a dolog, ha 10 évig képes voltam lenyelni a dolgokat és magamban tartani mindent, úgy menni fog újabb évtizedekig, hiszen nem úgy tűnt, mint aki túlzottan örül annak, hogy ismét lát, vagy tisztában van egy picit is azzal, hogy miként törtem össze és igazán a mai napig sose sikerült begyógyítanom a legtöbb sebet.  Tettem is két lépést az ajtó felé, de aztán megtorpantam és újra megfordultam. Szívem hevesen vert és úgy éreztem már nincs mit veszítenem, mert mindent elveszítettem hajdanán, ami fontos volt számomra. Lehet őt nem pusztította el úgy az tornádó, ami körbevett minket, mint engem, de többé nem futok el. Megfogadtam magamnak, hogy többé nem temetem el a dolgokat, ha egyszer esélyem lesz újra kiásni a csontvázakat…
- Volt képed idejönni ennyi év után, az én kiadómat megkeresni és még utána nekem szegezni azt, hogy direkt jöttem ide azok után, hogy 10 év alatt egyszer nem volt bátorságod ahhoz, hogy végre elém keveredj?! Egyáltalán megfordult a fejedben az, hogy megkeres? – dühösen ledobtam a közelben lévő kanapéra a kabátomat, mert egyre inkább úgy éreztem, hogy megsülök. Mintha csak valaki feltekerte volna a fűtést. Idegesen simítottam végig a ruhámon, majd egy nem létező kiszabadult tincset akartam a fülem mögé tűrni, mígnem újra ráemeltem a most már szikrázó pillantásomat.  



öltözet