Az emelet egyik osztálytermének ablak üvegére felcuppanva vártam anyát, hogy jöjjön értem, mert már csak a napköziben punnyadtunk. Reméltem nem felejtett az iskolában, mert akkor tetszik vagy sem, egymagam indulok haza és ha legközelebb találkozom apával, majd jól beárulom anyát, hogy szándékosan a kínzók kezére adott. Miközben lassan már tőlem párásodott be az egész üveg, azt néztem - persze anya kocsijának fürkészése mellett - ahogy egyes gyerekekért nem egy, hanem két szülő jött. Tiszta hülyeségnek gondolom, hogy mindkettő csak azért jön el a munkahelyéről, hogy együtt mehessenek a gyerekért, hogy aztán mindhárman össze ölelkezzenek, meg szét puszilgassák egymást és boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Oké, valahol roppant mód irigy vagyok, hogy értem jó, ha egyikük eljön, az is sokat késve. De igyekszem azzal vigasztalódni, hogy biztos apáék főnöke is olyan szigorú, mint a mi olvasás tanárunk, Mrs. McAvoy, akinek csak úgy füstöl a feje, ha valaki nem írja meg a háziját.
Fel sem tűnt, mikor ment ki a napközis tanító, de az már igen, ahogy Jeanett a három grácia egyike mellém könyökölt és megint kezdte a piszkálódását. - Tudod mi a legrosszabb az elvált szülők gyerekeinek? Hogy örökké csak reménykednek. Még akkor is, mikor már régen új apukák és anyukák vannak. - magyarázta játszva a tájékozottat, bár meg kell hagyni, mind ezt mindig olyan hihetően tálalva, hogy néha komolyan elképzelem, hogy mind ez velünk is megtörténhet. Pedig nem. - Anyáék nem váltak el, csak összevesztek. De majd kibékülnek. - jelentettem ki már-már fennhordott orral, minél jobban hárítva a mondanivalóját, amivel valahogy mindig ráérez, miként taposson a lelkembe. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. Annál én keményebb csaj vagyok. - Ezt mondogatod magadnak esténként? Ez aranyos és csupán az igazam erősíti. De van, amit még nem tudsz a békülésről. - somolygott, s bevallom utolsó kijelentésével igazán sikerült felkeltenie az érdeklődésem, de csak mert kíváncsi voltam, ebből a pozitív dologból is miféle rémtörténetet tud kitalálni. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, jelezvén, hogy hallgatom. - Tudod, mikor a szülők elválnak az az első dolguk, hogy megszabaduljanak a másikra emlékeztető dolgoktól. - kezdett bele, mit helyénvalónak találok, azt hiszem mi is ezért költözhettünk el, ami ugyan még mindig fáj kicsit, de végtére is csak egy ház. Ha anyáék kiakarnak békülni, azt bárhol megtehetik. Én egy sátorban is ellakom velük, Baileyvel, ha végre békét kötnek. Úgy legalább egyszerre fekhetek mindenkire és egyszerre kaphatnám két oldalról a jó éjt puszikat. De a mókás gondolatok mellett tudom, hogy Jean másra céloz és szavaiból kiérzem, hogy megint csak fájdalmat akar okozni. - Előbb a tárgyak, fényképek, és ha van gyerek, azoktól is megszabadulnak a végén. - tette hozzá rövid gondolat menetem után, mire rémült arcot vágva néztem rá. - A gyerekektől miért? - kérdeztem egyfelől kételkedve szavaiba, de feltételeznem kell, hogy ez nem csupán légből kapott hülyeség. - Mert az új élethez, új gyerek dukál. A régieket már elrontották. Vannak akik finoman csinálják és beadják őket egy árvaházba, ahol aztán vagy meghalnak egyedül, vagy örökbe fogadják a gonosz nevelőszülők. De van, akik sunyi módon csak kiteszik őket egy dobozban az utca szélére, aztán talán rájuk talál valaki, talán nem. - vonta meg a vállát és bár nem nézném ki anyuékból, hogy kidobnának csak úgy, de tény, hogy hallottam már erről az árvaházról. Hirtelen nagy gombóc ülte meg a torkom és a gyomrom is összerándult belegondolva a lehetőségbe, hogy egy nap tényleg közlik velem, hogy beadnak valahova, miközben azzal hitegetnek, hogy nem lesz baj, jó dolgom lesz ott és majd úgy is meglátogatnak. Tudom, csak saját magamra hozom a frászt ezekkel a képtelen képzeletbeli történésekkel, de azért ott van bennem a félsz. Főleg, hogy egyszer már a szemükbe hazudtam. Éreztem ahogy arcom elönti a forróság és ajkaim sarka akaratlan is legörbülnek, ám ez a semmiből jött bánat pánikszerűség hamar átcsapott dühbe és összevonva szemöldökeim húztam be neki, mire ő egyből hátra vágódott és orrát fogva bömbölni kezdett. Én az adrenalintól is alig láttam, de a barátnői nem féltek védelmére kelni és rám vetni maguk. Igazi egér harc vette kezdetét, amibe később becsatlakoztak az én spanjaim is. Volt ott copf tépést, fül húzás, karon karmolás, lábon harapás, abban sem voltam biztos, hogy épp valóban az egyik ellenfelem fejét rugdosom-e s nem másét. Csak akkor estem ki a ringből, mikor összeakadva mind ahányan átestünk az egyik padon. Én jobbára átvetődtem rajta, így kiszakadva az összegabalyodott gyerek gombolyagból, míg a többiek nem kímélve egymást viaskodtak. Egy röpke pillanatra elképzeltem, ahogy anya haját tépve, aggódva figyelné, miképp kerekedek felül a verekedőkön, míg apa hangosan szurkolnak, hogy: üsd, vágd! Jaj de szép hátra bukfenc volt!, Bailey pedig mind ezt videóra venné és feltenné a yutyura, hogy aztán elmondja milyen menő testvére vagyok és kettecskén nyitunk egy edzőtermet, figyelmeztetéssel: csak királylányoknak!. Ám ez a nem létező emlékfoszlány aztán szertefoszlott és magam előtt láttam, ahogy mind ennek szemtanújaként szomorúan csóválják a fejüket, tudván, hogy innen már nincs visszaút.És ha ez igaz? Ha megutálnak, mert csalódnak bennem? Ha megtudják, hogy hazudtam nekik? Újabb pánikszerű roham jött rám, s hogy megszabaduljak mindettől, felpattanva rohantam ki két szipogás és zihálások közepette. Olyan gyorsan száguldottam végig az üres folyosón, hogy a kanyarnál, pont a lépcső előtt belefutottam egy fiúba. Éppen csak nem mentünk egymásnak, de az a röpke pillanat is, míg előttem állt, konkrétan az arcomba bámulva a közelség miatt, idegesen kaptam el a felsőjét. - Menj már az útból! - kiáltottam rá, s bár nem állt szándékomban komoly sérülést okozni neki, megölni meg végképp nem, de lendületből lelöktem a lépcső tetejéről, amiről végig gurult, míg le nem ért a földszintre. Valahogy nem is tudatosult bennem, hogy nem csupán fellököm, de ezzel a lépéssel akár a nyakát is kitörhette volna. Ha nem volt a közelben senki, nem éreztem okát, hogy elmeneküljek a tett helyszínről - hogy apu szavaival éljek -, ám ha megjelent közben valaki, biztos inamba szállt a bátorság és búvó helyet keresve, talán az egyik nyitva hagyott szekrénybe bújtam.
Kezdőlap
| 
