Valahogy sejtettem, hogy egyszer elküldenek egy dili dokihoz. Azt mondják sokat tud segíteni az állapotomban. Mondjuk nem értem, hogy miért kell nekem egy agyturkász, de biztos igazuk van. Mondjuk szerintem leukémiásként elég jól vagyok... Mármint van aki sokkal rosszabbul néz ki nálam....
De ha ezt akarják. Egy próbát megér nem? Bár fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki. Amúgy sem szeretek róla beszélni, vagy magamról, főleg nem egy vadidegennek.
Természetesen egy jó messzi helyre küldtek engem, nehogy már keveset kelljen buszoznom... Az ép elmémért aggódnak, de azért nem, hogy a buszon rosszul lehetek? Idióták... Még egy rossz pont a dokinak. Még mennyi kell, hogy Jace is rájöjjön cserélnünk kellene? Valami nincs rendben azzal a fickóval.

Egy nagy sóhaj kíséretében kopogtatok be az ajtón, majd várom, hogy kinyissák azt. Ha az megtörténik már azonnal be is mutatkozom a fickónak.
-Jó napot! Pola vagyok... a háromórás betege vagy hogy szokás ezt mondani.-Persze kezemet is kinyújtom felé egy kézfogás erejéig, majd ha beljebb invitál besétálok és el is foglalom a helyem.

Bevallom, egy kicsit úgy érzem, háttérbe szorítanak. Ez az első hónapom az új munkahelyen, az új kollégák között, és nemigen engedik, hogy bármilyen komoly döntést is meghozzak. Gyakran előfordul, hogy ha új ember érkezik, rengeteg papírmunkát és rég el nem végzett feladatot sóznak a nyakába, ez azonban még annál is rosszabb. Mintha csak megfigyelő lehetnék... Pedig ez már nem gyakorlatról vagy rezidensi évekről szól, legalább annyi beleszólásom lenne a dolgokba...
Egyelőre az irodámmal vagyok csak megelégedve, bár most töltök itt huzamosabb időt először. Szerencsére a huzamosabb most sem jelenti azt, hogy órákig kell unatkoznom, a páciensem pontosan érkezik. A kopogásra felsóhajtok, a saját problémáimat a tudatom hátterébe szorítom, jelenleg nem az én szellemem szorul támogatásra.
- Üdvözlöm, Pola. Holden Underwood vagyok. - Mosolyodom el. Erre a beszélgetésre félretettem a fehér köpenyt, egyelőre inkább kötetlen lesz a beszélgetésünk, mint vészesen szigorú. Amint kezet fogunk, félre is állok, helyet engedve neki. - Fotelom és kanapém is van, válassza nyugodtan a szimpatikusabbat. - Kizárásos alapon a másik marad nekem. Nem szeretnék az íróasztal két oldaláról beszélgetni, abszolút semmi értelme gátat emelnem közénk már az első találkozásunk alkalmával.
Megvárom, amíg választ és elhelyezkedik, közben pedig figyelem az apró jeleit. Az az első pillanattól teljesen egyértelmű, hogy a háta közepére sem kívánja ezt a találkozót, de nem veszem magamra, kevés egyből készséges pácienssel találkoztam még. Az esetét ismerve egyébként sem kóros szellemi elváltozásról van szó, csak a gyógyszeres együttműködés miatt irányították hozzám, nem pedig egy pszichológus kollégához.
- Megkínálhatom egy pohár vízzel, esetleg kávéval? - Sokakat megnyugtat, ha valami van a kezükben, ami mögött elbújhatnak, és még csak nem is furcsa, hogy használják. Mégsem menekülési útvonalként kínálom fel, csupán a nyári melegre tekintettel. A válaszának megfelelően cselekszem, víz és kávé is van idebent egy-egy kancsóban / termoszban, ez a túlélésem kulcsa!
- Örülnék, ha kezdésképp picit megismernénk egymást - vezetem fel, ahogy leülök, egészen úgy, mintha valóban csak egy baráti összejövetelről lenne szó. Nincs nálam semmi papír, nem fogom lejegyzetelni a szavait, és nem is fogom felolvasni neki, amit előzetesen megkaptam. Nem lenne fair, hogy ő semmit sem tud rólam, én mégis a fejében szeretnék vájkálni. - Csak annyit kell elmondania magáról, amennyit szeretne. Megfelel, ha én kezdem? - Mindenképpen várok valamilyen visszajelzésre, és csak akkor folytatom, ha az a beleegyezéséről tanúsít. - Mint tudja, itt dolgozom a brooklyni klinikán. Mindössze pár hete költöztünk a városba a feleségemmel és a fiammal. Nagyon szeretek zongorázni és a focit, bár azt csak nézni. Nem az én sportom. - Könnyeden megvonom a vállam, nem vagyok nagy sportember, drukkolni viszont tényleg lelkesen tudok. A gondolataim továbbra is Pola körül forognak, hátha felajánlja, hogy kerít nekem egy szakembert, akinek kedvemre fecseghetek; hátha lecsap valamelyik témára és kérdést tesz fel, hogy neki ne kelljen beszélni; hátha egyszerűen felveszi a beszélgetés fonalát és elárulja, melyik a kedvenc színe, vagy valami hasonlóan jelentéktelen információt. Bárhogyan is reagál, a kezelése megkezdődik.

Megtörténik a kézfogás, majd ahogy körbe nézek automatikusan a fotel felé veszem az irányt. Bár lehet, hogy az az ő helye, de ha már felajánlotta, akkor azt választom. Jobban szívlelem, mint a kanapét. Ha fotelba ülök rögtön ledobom a cipőmet, papucsomat, hogy keresztbe tett lábakkal foglalhassak helyet, de ez most elmarad. Gondolom illetlenség lenne a részemről.
-Egy pohár víz jól esne. Köszönöm!-Mosolyodom el halványan. Miközben ő hozza a vizet, vagy a titkárnője továbbra is csak a szobával barátkozom. Sose kellett eddig ilyen helyre jönnöm. Csodálkoztam is mondjuk. Fogalmam sincs, hogy miért pont most találták ki ezt… Talán valamit tudnak az orvosok, amit nem mernek elmondani nekem? Fogalmam sincs… De ha ettől boldogak lesznek. Legalább nem zaklatják Jacet ezzel, ő meg majd gúnyolódhat rajtam, hogy agyturkászhoz járok. Bár van egy olyan érzésem, hogy majd neki is részt kell vennie pár beszélgetésen.
-Öhm oki!-Mondjuk kissé meglep, vagyis nekem természetes volt, hogy majd meg akar ismerni. Nem egy médium, aki azonnal mindent tud a másikról. Mondjuk fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki. A betegségemről biztosan tud mindent ezen kívül mi lehetne számára az érdekes?
-Persze!-Nekem aztán mindegy. Biztosan segíteni fog a feloldódásban, hogy ő róla is megtudok valamit. Mégis csak ő tudja, hogy mit kell csinálni. Érdeklődve hallgatom őt. Mégjobban meglepődöm a kis vallomásán, majd csak agyalok, hogy most mégis mit kéne mondanom.
-Én nem szeretem a focit… Vannak szerintem izgalmasabb sportok is…De egyelőre csak a futást mertem kipróbálni.-Rántom meg a vállam, majd kifújom a levegőt. Mégis mit keresek itt?
-Bevallom őszintén nem tudom mit mesélhetnék magamról. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb információt már tudja rólam.-Támaszkodom a térdeimre, ahogy előrébb hajolok.

Egyik bútoromhoz sem kötődöm szorosabban, az irodában töltött időm nagy része az íróasztalomnál telik, így semmi jelentősége, melyik helyet választja. Nos, legalábbis az én kényelmem szempontjából semmi. Valójában ez a választás is sokat árulkodik: nem érzi magát magabiztosnak, inkább a fotel védelmező, ölelő közegét választja, mint a kockázatot, hogy esetleg mellette foglalok helyet a kanapén. Ez várható volt, valószínűleg magam is így döntenék, pedig esetemben némi pirin allergiánál semmi komolyabbat nem diagnosztizált még az orvostudomány.
- Nyugodtan, csak kényelmesen - mosolygok rá, mintha egy pillanatnyi hezitálást láttam volna csillanni a szemében. Nem igénylem, hogy egyenes gerinccel üljön előttem, mintha csak tárgyalnánk.
A kérésére csak biccentek, a polcról egy tiszta poharat veszek magamhoz, majd az asztalomon álló kancsóból kitöltöm neki a vizet. Hamarosan a kezébe is nyújtom az italt, majd vele szemben foglalok helyet.
Habár a találkozónk hivatalos, és be fogok számolni a véleményemről a szakorvosának, nem szeretném, ha a beszélgetés merev és kihallgatás-szerű lenne. A célom az, hogy biztonságban és megértve érezze itt magát, idővel be merjen vallani olyasmiket is, amiket talán maga előtt sem ismert volna el korábban. Ez lenne a fejlődés. Így tudnék csak segíteni.
Ehhez képest elég tényszerű a bemutatkozásom, óvatos kezdésnek szánom a szinte jelentéktelen információmorzsákat, annak azonban nagyon is örülök, hogy reagál a szavaimra. Nem számít, hogy szereti-e a focit, nem kell, hogy ez legyen a közös pontunk, éppen elég, hogy magára vonatkoztatja a szavaimat. Nem mer, vagy nem is tudja, hogyan fogjon bele, de figyelt rám, és nem távolságtartó. Kezdetnek ennyi bőven elég.
Az is érthető, hogy frusztrált helyzetben érzi magát, és hamar elveszíti a türelmét. Kétlem, hogy bárki is megpróbálta volna neki elmagyarázni, miért találkozunk, vagy milyen lesz ez a találkozás. Biztató, hogy mégis eljött - a folytatásról már nekem kell majd meggyőznöm.
- Csupán adatokat tudok, de jobban érdekelne, hogy mit szeret csinálni szabadidejében, hogy megy a suli, mik a tervei, ilyesmik. Nem az alapján ismerünk meg valakit, hogy leolvassuk egy papírról a születési adatait. - Ezúttal én vonom meg a vállam. Nekem is szabad. - Az előbb a futást említette, maradjunk akkor ennél most. Meséljen róla egy kicsit! - Hagyok időt, hogy megtalálja a szavait. Ha ellenállásba ütközöm, esetleg egy túl gyors, túl semmilyen válasszal próbál lerázni, rágok még egy kicsit a csonton: - Olyasmire gondolok, hogy miért próbálta ki, milyen érzés volt... Mi az, amit még izgalmasabb sportnak tart? - Beszéljen. Azt szeretném, hogy beszéljen, és megnyugtassa önmagát vele. Megnyugtassam én azzal, hogy meghallgatom minden szavát.

Ahogy átveszem a pohár vizet már bele is kortyolok, majd leteszem az asztalra és csak figyelek. Igaz még sosem voltam pszichiáternél, de kissé meglep, hogy nem rögtön azzal jön, hogy akkor nah most öntsem ki a lelkem és mondjam el mi a bajom, beszéljek a betegségről stb. Mondjuk az is zavaró kissé, hogy magázódik, hisz nem vagyok én olyan öreg. Cseppet sem sértődnék meg, ha tegezne...
Meséljek a futásról? De mégis mit? Az ember elmegy futni, szenved közben, azt mégis tök jól esik neki. Ezen most mit kell mesélni neki?
-Öhm... Ha tehetem heti háromszor megyek. Egyelőre három kilométert sikerül egyhuzamban lefutnom. Tudom, hogy ez nem sok, de én ennek is örülök...-És vajon még mit akar hallani?
Meg is kapom a választ a fel nem tett kérdésemre. Először csak csendben ülök, majd kissé félve teszem fel én is a kérdést.
-Nagy baj lenne, ha tegezne? Nagyon fura nekem ez a magázódás.-Nem is tudom ki beszélt így velem legutoljára.
-Sok sportot szívesen csinálnék, de a betegség miatt nem igen merem. Ezért választottam a futást, mert az talán az egyik legveszélytelenebb sport. Persze ott is bármi megtörténhet, de azért kevesebb az esélye annak, hogy eltalál egy labda...És, hogy mi az izgalmas még? Hát mondjuk nagyon szívesen kipróbálnám a fal-, sziklamászást, a snowboardot, szörföt és ilyenek. -Sorolok fel neki még párat, amiről egyelőre csak álmodozom.