Az elmúlt évek során módomban állt megfigyelni, milyen gyors ütemben váltják egymást az ideköltözők. Értem én: bármi, aminek a legfőbb erénye az, hogy olcsó, az esetek többségében nem jár kiemelkedő kvalitással. Csak azok maradnak itt, akiknek a keresete változatlan, netán inkább mutat csökkenő, mint növekvő tendenciát, mindenki más számára a lakóépületünk csupán egy lépcsőfokot jelent New York színvonalasabb, frekventáltabb bérházai felé. Ami engem illet, szeretem, ha valami állandó. Jó, hogy nem kell végigcaplatnom az összes emeleten, hogy tudjam, honnan és milyen zaj jön, de ennél is jobb, hogy ismerek mindenkit, aki ajtót nyithat nekem, így nagyjából feleannyira csökken a kellemetlen incidensek száma. Egyébként sem szeretnék azzá a szomszéddá válni, aki csupán annyit tud nyilatkozni a tőle két ajtóval arrébb élő családról, hogy "rendesnek tűntek". Milyen újságíró lennék, ha nem tudnék mindenről és mindenkiről, ami és aki körülöttem van? Szóval, úgy két hónappal azután, hogy idekeveredtem, bevezettem egy hagyományt. Valahányszor beköltözik valaki, bekopogtatok hozzá egy tálca süteménnyel felfegyverkezve - szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy mindenki szívéhez a gyomrán át vezet az út. Sokszor nyúltam már mellé, például a glutén- és laktózérzékenységgel, ami meglátásom szerint egyre elterjedtebb manapság. Voltak diétázók, meg ilyen-olyan vegák, akikhez másnap egy gyümölcstállal tértem vissza, de akadt már olyan is, aki egyszerűen csak az orromra csapta az ajtót. Ugye, hogy megbántad már azóta, öreg? Épp olyan bosszúálló tudok lenni, mint amilyen megbocsájtó, mikor végre elhangzik egy mágikus bocsánatkérés. Mostanra tapasztalt sütiosztóvá léptem elő, bár nem volt könnyű olyan receptet találni, ami mellőzi a nemkívánatos hozzávalókat és mindeközben finom végeredménnyel kecsegtet. Egyetlen gondom akad csupán: az idő. Mintha sosem tudnám utolérni magamat a munkával, mindig akad egy újabb sztori, egy újabb járatlan út. Sokszor kelek a laptopom felett, sajgó háttal, vagy éppen ellenkezőleg, a délután közepén eszmélek rá, hogy tulajdonképpen egy szemhunyásnyit sem aludtam. Nem tudom, honnan ered ez a megszállottság. A szüleim mindig tudták, hogy találják meg az egyensúlyt a munka és a magánéletük között. Talán pontosan erről van szó. Nincs is magánéletem! Most, hogy zsinórban a második napot húztam le alig három-négy óra alvással, úgy döntöttem, ideje megmakacsolnom magamat és olyan távol maradni a média minden formájától, amilyen távol csak lehet. Ha tovább húzom az új szomszédaink köszöntését, a végén már csak a kiköltözést csípem el, az pedig mindannyiunknak rossz lenne. A legbarátságosabb mosolyomat veszem elő, ahogy finoman, mégis határozottan bekopogtatok az ajtón.
Minden nap öröm és kacagás, amit itthon, egy kis nyugalomban, Coltennel tölthetek. Benne vagyok a kommandós játékoktól a dobálgatáson át a mateklecke írásáig mindenben, hiszen ez számomra a legtisztább kikapcsolódás. Körülöttem ő az egyetlen, akinek nem elmélkedhetek hangosan a kórházi dolgokról, de még csak nem is agyalhatok csendes magányomban, mert teljes figyelmet igényel. Már amíg nem videójátékozik... Azt hiszem, olyankor bármiről is beszélnék, egy szót sem hallana az egészből. Ma mégis nehezemre esik kikecmeregni az ágyból. Janice csak késő délután ér haza, az új hely teljesen beszippantotta, ma már egy íróval is találkozik. Szurkolni fogunk végig, ez nem vitás, csupán azt bántam meg, hogy felajánlottam mai konyhai szolgálataimat. Semmiképpen sem akartam, hogy előre főzőcskézzen megfosztva magát a pihenéstől, azt azonban nagyon is vakmerő lenne kijelenteni, hogy magabiztosan és tökéletes tervvel felszerelkezve állok a nap elé. A gyerek szerencsére lelkes. Valójában nem tudom, mennyire vagy miben szokott segíteni az anyjának, de ma mindenképpen rászorulok, legalább a támogató jelenlétére. Az lesz a játék lényege, hogy apa ne halálosat főzzön! Szerintem egyszerre lesz kicsit ijesztő, mégis izgalmas. Bevallom, a bevásárlással egy kicsit húzom az időt. Bár a receptre azt írták, "kezdőknek", inkább szkeptikus vagyok a szintfelmérő képességeikkel kapcsolatban, és magam próbálom kitalálni, hogyan tehetném még egyszerűbbé az egyébként is egyszerű fogást. Végül pedig még valami mikrózhatót is a kosárba dobok a biztonság kedvéért - de ha Jan kérdezi, akkor a munkahelyre vettem.
Kivételesen nem kell feltűrnöm az ingujjamat, bár megszokásból (Colten legőszintébb szórakozására) mégis megpróbálom, és meglepetten konstatálom (Colten székből kiborulós szórakozására), hogy a rövidujjú pamutpóló akkor sem fog belelógni semmibe, ha kifejezetten azt szeretném. - Nem maradt el véletlenül a kézmosás? - eszmélek atyai kötelességeimre, meg aztán így el is terelem a figyelmet magamról. Nem mintha nem lenne egyértelmű... Ez a gyerek átlát rajtam! Éppen megtörlöm a kezem, amikor kopogást hallok. Habár nem várunk senkit, nem is várakoztatom az illetőt (aki egyébként bárki lehet, postás, vízóraleolvasó vagy hittérítő), néhány gyors lépéssel az ajtónál termek és ki is nyitom azt. - Miben segíthetek? - Tény, hogy ennek a kérdésnek már az idő enyhe lerázós felhangot adott sok megkeseredett ember, de azért a halvány mosolyomból, és a kíváncsi pillantásomból talán kiderül, hogy teljes őszinteséggel kérdem. Egy pillanattal később, ahogy a tekintetem lejjebb vándorol és szemembe ötlik valami ételnek tűnő lefedett valami, még jobban érdekel a látogatása célja. Talán kóstolóra lenne szüksége? Mert ismerek két srácot is a lakáson belül, akik szívesen jelentkeznének a pozícióra!
Ugyan a tenyeremen egyensúlyozott nyalánkság eláll néhány napig anélkül, hogy lényegesen veszítene a frissességéből, reméltem, hogy már az első próbálkozásomkor sikerrel járok. Ezúttal nem volt olyan szerencsém, hogy összefussak velük a bejáratnál vagy a liftben, épp csak az ablakon kitekintve láttam őket egyszer-egyszer, így nincs túl sok támpontom az elérhetőségüket illetően. Kizárólag arra alapozhatok, hogy valakinek biztosan itthon kell maradnia a kisfiúval a nyári szünet ideje alatt, de sosem voltam jó benne, hogy megsaccoljam a gyerekek életkorát, és a szemüvegem sem távcsőként funkcionál. Az sem lehetetlen, hogy egy tizenéves kamaszsrácról van szó, aki már nem szorul felügyeletre, netán cserkész- vagy focitáborban tölti a nyarat. Szerencsére úgy tűnik, ma nem fordulnak ellenem a megérzéseim, az új szomszédom kimondottan gyorsan reagál a kopogásomra és nyit ajtót. Nem is tűnik úgy, mintha azért sietett volna olyan nagyon, hogy elküldjön melegebb éghajlatra. - Üdvözlöm, Leslie Hewson vagyok a háromszázkettesből - nyújtom felé mosolyogva a szabad kezemet. Egy kézfogás rendszerint sok mindent elárulhat az ember személyiségéről vagy a jelenlegi hangulatáról - kivált, ha nem fordít rá különösebb figyelmet -, ezért személyes sértésnek szoktam venni, ha valaki nem partnerem ebben a formalitásban. Mindig is irigyeltem a férfiakat, akik között alapvető köszönési formaként terjedt el. Ha hímnemű lennék, mindig alaposan megszorongatnám a többi pasas kezét, hogy tudják, ki a főnök. Természetesen észreveszem, hogy a süteményeimmel szemezik, és bár kicsit korai, máris elkönyvelem magamban, hogy nyert ügyem van. - Tudja, ez amolyan beavatási ceremónia - emelem magasabbra a tálcát. - Miután beköltöznek, én hozok valami finomat, hogy ne a liftben kelljen bemutatkoznunk egymásnak. - Meg persze azért is, hogy tudják, melyik újságíróhoz kell fordulniuk, ha arra kerül a sor. - Remélem, nem zavartam meg semmiben? - Úgy leskelődöm a lakás belseje felé, mintha nem mértem volna fel már a legelső pillanatban mindent, amit csak lehetett. Ha látok bent még valakit, ezt az alkalmat választom rá, hogy integessek neki.
Szimpatikusnak találom a váratlan látogatót így első blikkre, úgyhogy nem látom okát, hogy rémülten az orrára csapjam az ajtót. - Üdvözlöm, Leslie Hewson. - Kicsit szórakozottan viszonzom a köszönést. - Az én nevem Holden Underwood, örülök, hogy megismerhetem. - Természetesen elfogadom a felém nyújtott kezet, egyáltalán nem tartom furcsának. Igazából elég figyelmes dolog, nem nagyon számítottam a szomszédok üdvözlésére, és ugyebár más nem is érkezett. Azért a háta mögé pillantok most, mintha ő lenne a roham első tagja, de szerencsére nincs tülekedő tömeg a közelben. - Nagyon figyelmes ceremónia, köszönjük. - Akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy mit tenne most Janice. Invitáljam beljebb, kérdezzek róla, csevegjünk itt az ajtóban vagy vegyem el a sütit és viszlát? Valójában nem szeretném, hogy egy szomszéd, egy ennyire friss ismerős a szemtanúja legyen a konyhai bénázásomnak... Máskülönben viszont talán nem is sietünk annyira. Egyértelműen eldönti a helyzetet, amikor kifigyelik egymást Coltennel, a kölyök pedig (ez valami szabály, hogyha mindkét szülőd nyitott, de 200%-osan kíváncsi leszel mindenre?) örömmel bátorkodik előre. - Nem zavar, éppen a boltból jövünk. - És valóban. Azonban ahogy közelebb ér a trappolás, kénytelen vagyok témát váltani. - Ő pedig Col... - Szia, Colten Underwood vagyok! - Az azért picit meglep, hogy erre ő is a kezét nyújtja, de azért hát legyen, ha már ilyen nagy fiúról van szó, én elfogadom. - Esetleg lenne kedve bejönni? - Hát egye fene. Legrosszabb esetben majd a gyomrunk korgása riasztja el. Ha rábólint, félre állok az útból, és utat engedek a fiamnak, hogy vezesse a vendéget. - Ez itt a fürdőszoba, arra van anyáék szobája, ott a sarokban meg az enyém. Nagyon sok kisautóm van, te szereted az autókat? - Vagy hát, az is lehet, hogy majd a gyerek gondoskodik róla, hogy ne legyen kedve sokáig közöttünk maradni. Egyelőre nem lövöm le a srácot, hadd rizsázzon. A nappaliban állnak meg, ide láthatott be a bejáratból is, és nagyon helyesen itt is kereshet magának ülőhelyet. A berendezés kicsit kopottas, de hát praktikus, mindenünk van, amire szükség lehet. - Kér egy kávét, vizet, esetleg valami gyümölcslevet..? - Erre persze megint harap a törpe, és legalább háromféle variációt felsorol, amiket (bevallom), én nem tudnék megjegyezni. Mindenesetre, ha tud választani ilyen széles skálából, akkor azt az egyet a fejembe vésem, és egy pillanattal később már azzal térek vissza.
- Részemről a szerencse, Holden Underwood - felelem az övéhez hasonlatos szórakozottsággal a hangomban. Kedves a mosolya. Sokkal szerényebb és visszafogottabb, mint amihez szoktam, a romantikus drámák feltűrt ingujjú főszereplői jutnak róla eszembe, akiket kellemetlen félreértések sorozata, netán egy súlyos tragédia választ el életük nagy szerelmétől. Egyetemi tanárnak, vagy gyerekorvosnak tippelném, de bármi legyen is a foglalkozása, azt máris biztosra vehetem, hogy nem kétkezi munkával keresi meg a napi betevőt. Nem feltétlenül a fizikuma miatt - bár az sem egy munkásemberé -, mint inkább magából a tényből kifolyólag, hogy pillanatnyilag itthon tartózkodik. Volt szerencsém megnézni magamnak a tenyerét is, mikor ajtót nyitott, és egy bőrkeményedést sem láttam rajta. Lehetnék jósnő is, nem? - Ne köszönje meg, amíg nem kóstolt bele a sütikbe! - figyelmeztetem olyan anyás hangsúllyal, mintha éppenséggel arra hívnám fel a figyelmét, hogy csak az ebéd után nyúlhat a desszerthez. Nem szeretnék hangosan is párhuzamot vonni a gyógyszerek és az általam készített finomságok között, a végén még teljesen elmenne az étvágya, vagy azt hinné, valamiféle gyógynövényt (khm) csempésztem bele, mindazonáltal meggyőződésem, hogy rossz ómennek bizonyulna korábban megköszönni, mint beleenni. Most, hogy ez felmerült, végre a tálcát is átnyújtom neki. Kitelik tőlem, hogy miután lelkesen beharangoztam, magamról megfeledkezve visszavigyem a lakásba. - Nem bánja, ha tegeződünk? - Nem tűnik sokkal idősebbnek nálam, de hát sokszor nem is ezen múlik, hogy valaki belemegy-e, vagy sem. Újságíróként hozzászoktam, hogy minél hamarabb előhozakodjak ezzel a kérdéssel, hiszen az interjúk egyik legfontosabb alapfeltétele a közvetlen és bizalmas légkör kialakítása. Ugyanúgy a hivatásomból fakadóan azzal sincsenek problémáim, hogy felismerjem a habozás első jeleit, a kisfiú barátságos közeledése azonban kihúz minket a slamasztikából. Nem mondom, hogy kínosan éreztem volna magam, ha pár perccel tovább kellett volna ácsorognom az ajtójukban Holden ítéletére várva, de mégiscsak kényelmesebb így. - Szia Colten! Az én nevem Leslie Hewson, de a barátaim csak Lee-nek szólítanak - mutatkozom be teljes komolysággal, miközben kezet rázunk. Egészen megfeledkeztem róla, milyen érzés az apró ujjacskák érintése, pedig nem is olyan régen még Reid és Logan is ebben a korban jártak. Fogadni mernék rá, hogy akkoriban tartósabbak voltak a kapcsolataik, és kevesebb olyan cuccot gyűrtek a szájukba, ami nem volt odavaló. - Nagyon szívesen - mosolygok a házigazdára, és már sietek is befelé, hogy véletlenül se késsem le az idegenvezetést - a végén még miattam csúszik a kis úr egész napirendje! - Elárulok valamit, de csak akkor, ha nem mondod el az apukádnak. - A füléhez hajolok, mielőtt a hangomat suttogóra véve folytatnám: - A te szobád a legkirályabb. Látszik, hogy mindent megadnak a gyermeküknek, és külön tiszteletet vált ki belőlem, hogy előbb tesz említést a kisautóiról, mint, teszem azt, a kedvenc videojátékáról. - Láttál már Austin-Healey 3000-et? - Azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésére. Két fiútestvér mellett nehéz nem toppon lenni az autótémában. Nem mintha egyébként teljesen hidegen hagyna; ha nem New Yorkban élnék, valószínűleg egy saját kocsi lett volna az első nagyobb beruházásom, így viszont eszem ágában sincs megküzdeni a forgalommal minden egyes nap. - Csak egy pohár vizet, köszönöm. - Amennyiben Colten nem tart nekem rögtönzött kisautó-bemutatót, a nappaliban foglalok helyet és a szóban forgó játékokról kérdezgetem őt, míg Holden vissza nem tér. - Honnan költöztetek ide? - érdeklődöm kedvesen.
A szigorkodásra komolyan bólintok, beláthatóan hibáztam. - Bizalomgerjesztően hangzik... - mondom halkan és lepillantok, ahogy átveszem a tálcát, de nem adok ötleteket, mi is lehet a süteményben, amivel elronthatta. Talán túl sok só? - Nem gondolom, hogy maradna belőle holnapra. - Janice biztosan csibészesnek mondaná a mosolyom, én meg büszke vagyok rá, hiszen ha már anya nincs itthon egész délután, ennyi csibészkedés tényleg belefér. - Rendben van - biccentek könnyedén. Ez egyébként is női előjog, ha kérik, alkalmazkodnom kell, és alapvetően a munkán kívül könnyedén megy a dolog. Odabent egészen más a helyzet, a magázással járó távolságtartás egyfajta önvédelem... gondolom. Nem kerestem ennél mélyebb magyarázatot rá soha, és nem is ismerek mást, akinek ez kihívást jelentene. Elég jó emberismerőnek tartom magam, sőt, nyitottnak is az új kapcsolatokra, de itt is meghúztam a határt: az otthonom és a családom a legkomolyabb védelmet élvezi. Leslie szándékai elég egyszerűnek és őszintének tűnnek, de teljesen sosem lehet ebben biztos az ember. Abból nem lehet baj, ha megiszunk egy bögre kávét, megkóstoljuk a sütijét, majd vidáman elbúcsúzunk. Legalább Colten sem unatkozik! Az mondjuk biztos, hogy hamar megbarátkozik a helyzettel és a kezébe veszi az irányítást. Biztosan hiányoznak neki a régi barátai, és ez a nyár... Sokat gondolkozunk rajta, merre vigyük társaságba, de talán nem is kell túlaggódnunk a dolgot, a huszonéves szomszédokkal is könnyedén megtalálja a közös hangot. Bár nem látom a szemét, de biztosan csillog, ahogy felnéz a lányra, majd óvatosan bólint és szerényen vigyorogva annyit felel: tudom. Érezzem magam feleslegesnek? - Hmm, igaziból még nem, de van egy Sprite-om. Apa szerint úgy néz ki, mintha folyton vihogna, mindjárt hozom! - Azzal el is szalad, én pedig megragadom a lehetőséget, hogy házigazdaként viselkedjek. Igazán nincs is időm befejezni a kérdést, Flash már vissza is tért, kezében a kisautóval (bár szerintem ezt már inkább közepesautónak kéne hívni, de mindegy). A süteményt a dohányzóasztalon hagyom, úgyis meg fogjuk kóstolni hamarosan. A konyhába csak beszélgetés-foszlányok jutnak el, de a lényeg így is elhangzik (De a Batmobil a legmenőbb!), mire visszaérek a vízzel és a saját kávémmal. A megszokott helyemet foglalom el, habár a karosszék nem olyan kényelmes, mint az irodai, mégis ez passzolt hozzám a legjobban. - Chicagóból. - A kérdés nem nehéz, a válaszon sem kell sokat gondolkoznom. - Esetleg egy született new york-ihoz van szerencsénk? Bevallom, a munkahelyemen és a közérten kívül még nem merészkedtem beljebb a városba. - Mondjuk, időm sem igazán volt, de talán ma délután tehetnénk egy felfedő körutat. Esetleg Jan elé mehetnénk... Nem mintha tudnám, mikor végez pontosan, úgyhogy ez talán mégsem olyan jó ötlet. - Nem bánod, ha meglesem? Bár még nem ebédeltünk, de a reggeli megvolt, igaz? - Colten társam a csínyben, bólogat is, naná, hogy reggeliztünk! Ha pedig már itt a süti... Egyébként is udvariatlanság lenne nem megkóstolni és nem hümmögni, hogy hangot adhassunk a hálánknak.
Miután elismételtem, tovább ízlelgetem a nevét a fejemben. Nem tudom eldönteni, hogy Hollywoodnak vagy Overwoodnak hívjam? - Nem hittem, hogy ilyen könnyű lesz magára ijesztenem - mondom úgy, mintha több lenne a hátunk mögött kétpercnyi ismeretségnél, vagy legalábbis előre megfontolt rémisztgetés áldozata lett volna. Ha úgy vesszük, ez utóbbi nem is áll olyan messze az igazságtól, elvégre egy hagyományt nem csak úgy spontán ápol az ember. - Remélem, hogy nem marad - vigyorodom el. - Szívesen hozok máskor is, ha ízleni fog. Mindig sütök, ha le akarom valamivel kötni a figyelmemet, és olykor-olykor több készül a kelleténél. - Vállat vonok; a lakótársaim kapacitásai is végesek, és ha ilyen nagy üzemben gyártom a különböző finomságokat, általában csak a sósak fogynak el mind egy szemig. Mondanom sem kell, hogy mi mellé. Talán nekem is csak erre lenne szükségem, hogy elszakadjak kicsit a munkától. Erre, vagy a világ legimádnivalóbb fiúcskájára! Persze, mikor azt válaszolja, hogy még nem látott AH 3000-et, az első dolgom, hogy a telefonom után nyúljak megmutatni, mit veszített eddig - csak az utolsó pillanatban jut eszembe, hogy eltiltottam magamtól minden médiumot, márpedig ha megjelennek előttem a messengeren kapott üzeneteim, könnyen ördögi kör veheti kezdetét. Apró, beletörődött sóhajjal engedem le a kezemet. Majd legközelebb. Ki is nyomtathatnék róla egy képet, hogy kirakhassa a falára, ha megtetszik neki. A gyerekek szeretik az ilyesmit, annak idején az én szobámban is nehéz volt találni csak egyetlen üres négyzet-centimétert is. Arról már kevésbé vagyok meggyőződve, hogy a szülei is éppúgy rajonganának-e az ötletért. Ha a későbbiekben sem érzékelem úgy, hogy Holden túlzásnak tartja a... hát, engem, talán rákérdezek, mielőtt távoznék. Miután kiveséztük a melyik a legmenőbb autó-témát, a házigazdát is meglepem egy kérdéssel, hogy ne érezze teljesen mellőzve magát. - Ráadásul született brooklynihez - bólintok büszkén. - Ha idegenvezető kell, csak szólj. Ismerek pár jó helyet, bár ha Chichagóból jöttetek, azt hiszem, a jazz clubokat nehéz lesz űberelni. - Aztán ki tudja, lehet, hogy igazi otthonülős szülőkkel van dolgom, akik nem járnak ehhez hasonló helyekre. Felnevetek a cinkostársakon, már vártam, mikor jön el a pillanat. - Jó étvágyat! A poharam mögül leskelődve figyelem az arcukon végbemenő változást. Hajrá süti, tedd a dolgod! - Nem szeretnélek feltartani titeket, ha még neki kell állnotok főzőcskézni - kapok észbe enyhe fáziskéséssel.
Szóval ez lett volna a célja? Körbejár és jól megfenyegeti a szomszédokat, nehogy hangosak legyenek éjjelente? -Nem is! - vágom rá. - Csak kíváncsi lettem. - Egyébként sem tudna olyat mondani, ami elvenné a kedvem egy kis soron kívüli nassolástól. Valójában az egész életem egy kapkodó nassolás. Pont ezért jobban kellene figyelnem, hogy Colten miket eszik... De ha az ebéd nem sikerülne jól, legalább van B tervünk! -Remekül hangzik. - Amennyiben nem mérgez meg minket most, máskor is adhatunk rá lehetőséget. Na jó, tényleg kedves felajánlás, és már akkor tudom, hogy élni fogunk vele, amikor a gyerek csillogó szemekkel környékezi meg a vendéget. Hagyok egy kis teret az ismerkedésnek, nem vagyok egy túlféltő szülő, és egyébként is legalább olyan fontos, hogy ő jóban legyen a szomszédokkal, mint én. Egyelőre bár nincsenek konkrét terveink, de benne van a pakliban, hogy ezen a környéken lesz tinédzser is, és őszintén, azt talán nem bánnám, ha akkortájt több szempár is figyelne rá. Mondjuk elég korai még erre gondolni. Vígan kortyolgatom hát a kávém, a feldobott témára pedig rá is harapok. Magától értetődő kérdés a frissen beköltözőktől, nem igaz? A válasza is őszintén érdekel, még ha azt nem is gondolom igazán komolyan, hogy idegenvezetést tartana nekünk. Amikor viszont a jazz clubokat említi, összeszorul a szívem. -Nos, ettől tartok én is.., de maradok bizakodó, amíg nem néztünk szét igazán. - Chicago az otthonom, és soha semmi nem érhet a nyomába, mindazonáltal nem szeretnék sem előre, sem utólag keseregni. Ez most a helyzet, ebből kell kihozni a legtöbbet. - Legrosszabb esetben veszünk egy pianínót. - Elmosolyodom, mikor Colten is felszólal, hogy az nagyon király lenne. Talán ha itt minden összejön, akkor ne tudunk majd engedni magunknak ennyi luxust. Egyelőre azonban a süti mozgatja legjobban a fantáziámat, úgyhogy most már éppen elérkezettnek látom az időt... Szerencsére Leslie is egyetért, ezért újra kifordulok a konyhába, hogy három kistányért varázsoljak elő. Az egyiket nyomban Colt kezébe adom, a másikat pedig a vendég elé helyezem, nehogy kimaradjon a buliból. Lehámozom a tálcáról a borítást, majd Leslie, a fiam és végül a saját tányéromra is teszek a nyalánkságból. Semmi sem lesz morzsás vagy mancsos, ez a legfontosabb a sütisunyulásban. Szócséplés helyett hagyom, hogy az ízek beszéljenek a lány tudásáért, amit meg is tesznek. Meglepően jól. Colten még két nagy falat között megjegyzi, hogy ez tényleg nagyon finom, köszi, én pedig hümmentve-bólintva értek egyet. -Azt hiszem, máskor is szívesen segítenénk megbirkózni a maradékkal. - Ez sokkal inkább felajánlás, mint kérés, nem igaz? -Ó, nem sietünk sehova, igaz? - A kis társam is a fejét rázza. - A főzőcske mondhatni a mai programunk. - Bevásárlás, elkészítés, elfogyasztás és kipihenés. Biztosan rá is fog menni az egész nap. Újabb falatot emelek a számhoz, miközben kérdezek: -Mivel foglalkozol egyébként, tanulsz még?
Nem mondhatnám, hogy teljes mértékben meggyőzőnek találom Holden tagadását, azonban hiszek az ártatlanság vélelmében, így hát nem adom jelét a kételyeimnek. - Nem allergiásak semmire, ugye? - Jóllehet a mostani muffin mindenmentes, nem árt tudnom, mennyire széles palettából válogathatok, ha legközelebb meg akarom lepni őket. Úgy értem, ha legközelebb is merényletet terveznék ellenük. - Tudja, néha azt hiszem, könnyebb dolgom lenne, ha welcome drinket osztogatnék - jegyzem meg viccelődve. Valójában teljességgel lehetetlen kihívás elé állítanám magamat, hisz ahány ember, annyi preferencia. Nem hiszem, hogy egy muszlim család például kitörő örömmel fogadná a belépőmet, ha megjelennék egy üveg bor társaságában, ellenben pár falatnyi süteményt bárki le tud gyűrni, ha nagyon erőt vesz magán.
Úgy tűnik, nem hozza lázba különösebben az idegenvezetésről szóló ajánlatom. Nem is hibáztatom érte: van, amit sokkal izgalmasabb egyedül, a sötétben tapogatózva felfedezni, mintha végig fognák az ember kezét. Ha egy csendes, brit kisvárosból jöttek volna (ami egyébként a legelső tippem volt velük kapcsolatban), talán aggódnék emiatt, egy chichagói család ugyanakkor minden kétséget kizárólag elboldogul Brooklynban anélkül, hogy bármi bajba keveredne. - Csak nem zongorázol? - kérdezem fellelkesülve. - Otthon, a padlásunkon van egy gazdátlan szintetizátor. Persze, nem olyan esztétikus, mint a plusz kétszáz kilós barátai; valószínűleg a hangzása is egészen más, de kevesebb helyet foglal, és kezdésképp talán nem lenne olyan rossz. - Azután szembesülök vele, milyen meggondolatlan voltam, amiért elhúztam Colten előtt a mézes madzagot, hogy a mondat végére érek. Csak remélni merem, hogy nem kétnapi követelőzést akasztottam szegény Holden nyakába a felvetésemmel.
Túlzás lenne azt állítani, hogy halálra aggódtam magam a sütemény sikere miatt, de egyértelműen megkönnyebbüléssel tölt el a srácok elragadtatott nyammogása és a nagylelkű felajánlás a jövőre vonatkozóan. - Rendes tőletek. Ez esetben az üzlet megköttetett - jelentem ki ünnepélyesen, miután lenyeltem az aktuális falat süteményt. El kell ismerni, tényleg istennő vagyok. Muffin-istennő. - Egyébként melyik a kedvenc sütitek? - Ha ezt nem tudom róluk, akkor semmit sem. Meg sem próbálom leplezni a hangomban bujkáló elismerést, mikor újra megszólalok. - Gyakran főzőcskéztek így, kettecskén? - 2019-ben, ahol többnyire elfogadott, ha egy férfi sminkeli magát és szoknyában jár, én meglehetősen ritkán találkozok olyan pasikkal, akik remekelnének a konyhában. Logant például arra is kényszeríteni kell, hogy évente egyszer-kétszer elmosogasson maga után, mikor mindannyian hazalátogatunk. Arra gondolni se merek, mi folyik otthon, ha nélkülem látogatják meg anyát. Valószínűleg úgy viselkednek, mint Marshall a HIMYM-ből, mikor az édesapját gyászolva a szülői házban reked, a kamaszsrácok "semmit sem teszek arrébb, mert abba kéne hagynom a zsebhokit" szintjén. - Újságíró vagyok az am New Yorknál. Ha tartani tudom ezt a tempót, lehet, hogy pár éven belül megtesznek a bűnügyi rovat vezetőjének - mondom büszkén. - Te mivel foglalkozol?
Figyelmesnek tűnik, és még nem ítélem túl intimnek a kérdését. -Hacsak nem valamilyen pirinszármazékot használ ízesítéshez, nem - nem tudunk róla, legalábbis. - Szakmailag ez a legprecízebb megfogalmazás, hiszen allergia bármikor kialakulhat, vagy ha mindig is volt, felfedeződhet. Az persze gyerekkorom óta nyílt és tiszta, hogy a pirineket nem bírom, bár Colten megúszta ezt a remek tulajdonságot. -Bizonyos esetekben biztosan, de az még kényesebb... - Sokan vannak, akik ilyen-olyan okok miatt nem isznak alkoholt, azok pedig még többen, akik szeretnek válogatni közülük. Valószínűleg nem lenne neki sem kellemes, ha egy egész bárszekrénnyel menne üdvözlőbe, hogy "mit adhat"... Furcsa házinéninek gondolnák. Nem titkolom, milyen vagyok, mit szeretek, mi a hobbim, úgyhogy a kérdésre csak bólintok, nem nehezítettem meg a dolgát. A folytatás viszont nagyon is meglep. Nagyvárosi vagyok, az emberek szeretnek tudni másokról, de nagyon segíteni, vagy a kedvükre tenni... A sütemény egy kedves gesztus, egy hangszert azonban nem fogad el senki egy idegentől - hiszen annak fel sem kellene ajánlania. Sosem voltam bizalmatlan, sőt, de a hirtelen döntésekből talán már kiöregedtem. A fiam persze nem, úgyhogy nem meglepő, hogy hamarabb találja meg a hangját, mint én. -Apa, leheet? Ez nagyon jó lenne, emlékszel, Pete papájánál is milyen jó volt a szülinapodkor, akár minden nap lehetne olyan! Nyilvánvalónak tartom (minden bennfentes információ birtokában), hogy a lényeg az lenne, minél több időt töltsek itthon - minél több időnk legyen közösen, hárman. Colten valóban tüneményes, ahogy mintegy mellékesen igyekszik így intézni a dolgokat, az élet azonban nem mindig ilyen egyszerű. -Anyával mindenképpen meg kell beszélnünk, meg egyébként helyet így is szorítani kellene neki. - Az mondjuk szent igaz, hogy nem olyan hatalmasat, még egy pianínónál kisebb helyen is elférne... És ez nem is azt jelentené, hogy le kell mondanom a klubok nyugalmáról, csupán hogy nem hivatkozhatnék a szenvedélyem elvonási tüneteire egy késői hazaérés után, hiszen itthon is lehetett volna... De hát az nem ugyanaz, és ezt mégis hogyan magyarázzam meg egy nyolc éves gyereknek? Mégis miért ne akarnék minél több időt itthon tölteni? -Anya tuti benne lesz! - Valószínűleg. Valószínűleg azt kéne tudnom, én benne vagyok-e, mielőtt ez egyáltalán szóba kerül. - Majd én megkérdezem, Lee! - vigyorog a lányra, én meg úgy érzem, mintha nem lennék kellően lelkes. - Köszi, Leslie, igazad van, kezdésképp nagyon is jó lenne... Lehet, hogy felkereslek majd ezzel kapcsolatban, és persze megbeszéljük, mit tudnánk adni cserébe. - Ha nem is szigorú adás-vételi tárgyalást szeretnék, de csak úgy nem fogadnék el semmit, mindennek ára van, ezt pedig jó még idejekorán tisztázni. A muffin már így is hatalmas dolog, amivel mindkettőnket levesz a lábunkról. Természetes, hogy ha számára segítséget jelent két sütipusztító, nem tagadhatjuk meg tőle. Ilyen a jószomszédi kapcsolat. -A marcipántorta! - Lelkesen bólint is párat a bejelentés mellé, a csillogó szemekből pedig egyértelmű az üzenet: nyugodtan lehet az a következő, akár már holnap! - A szülinapomra olyat kaptam tavaly a mamáéktól, csomó figura volt rajta marcipánból, és az egyiket el is tettük, mert mama azt mondta, ezt így szokás. - Megvonja a vállát, az arcáról megint leolvasható az őszinte értetlenség meg a "de hát ez van" érzés. Abszolút átérzem. - Neked melyik? - dobja vissza a labdát, úgyhogy én csak Leslie válasza után jutok újra szóhoz. -Nekem a rigójancsi a kedvencem. Meg a tiramisu. A két befutó. - Csoki és kávé bármely mennyiségben. Nem mintha gyakran ennék ilyesmit, alapvetően nem vagyok édesszájú típus. - Sósakat is szoktál sütni? - Ha ez már ilyen hobbi dolog nála, talán jogosan feltételezem, hogy nem csak édességekben utazik. A kérdése akár várható is lehetett volna, de gyors válasz helyett csak egyszerre vigyorodunk el, cinkosan. -Előfordul, ha muszáj; azonban közel sem vagyok olyan ügyes, mint Janice, a feleségem. Legjobban a mikróval bánunk, nem igaz? - Colten még szélesebb vogyora elárulja, hogy néha bizony ez sem igaz, de jobb, ha nem hozunk teljes szégyent magunkra az új ismerősünk előtt. - Szóval ez igazi, időigényes kihívás. - A sikerességi rátáról pedig tényleg ne is beszéljünk. Sokkal jobban örülnék, ha most ő válaszolna meg pár kérdést, és nem hoznánk kínos helyzetbe engem. -Hűha, ez elég izgalmasan hangzik. Te választottad ezt a..z irányzatot? - Valójában fogalmam sincs, hogyan működik az újságírósdi, úgyhogy bármit mondhat, elhiszem. - Ehhez biztosan sok tehetség is kell, az írás sosem állt hozzám közel. Janice viszont könyvkiadóknál dolgozik évek óta, úgyhogy biztosan könnyen megtaláljátok majd a közös hangot. - Művészlélek-félék. Én vagyok inkább a földhözragadt kis körükben. -Pszichiáter vagyok, és pár hete kezdtem a south beach-i központban. - Egyszerre tudnék rengeteget mesélni erről, és ennyiben hagyni a témát, úgyhogy rá bízom, merre szeretné terelné a beszélgetést.
- Ó, azt nem az ízesítéshez használom - adom a pszichopatát. Remélhetőleg nem én leszek a szerencsés, aki segít felfedezni a lappangó allergiájukat. Viszonylag egyszerű receptről van szó, megszokott hozzávalókkal, leszámítva persze a titkos összetevőt, amit sütimesteri titoktartás véd. Egyetértően bólintok, ahogy mondhatni a saját gondolataimnak ad hangot. Furcsa. Nem jut eszembe senki, aki már az első beszélgetésünkkor olyan könnyen viselte volna a csacsogásomat, ahogyan ő teszi. Nem csak, hogy nem adja jelét unalomnak, de egyenesen azt a benyomást kelti bennem, hogy érdekli, amit mondok. Most már biztos vagyok benne, hogy sokat foglalkozik emberekkel.
Tisztában vagyok vele, hogy átléptem egy határt, ugyanakkor ez a munkám - ha elég könnyen zavarba jönnék ahhoz, hogy most kellemetlenül érezzem magam, nem lennék túl jó újságíró -, így a vastag arcomon még egy biztató mosoly is elfér, Holdennek címezve. A pókösztönöm azt súgja, többről van szó, mint természetes távolságtartásról egy idegennel szemben, ám egyenlőre nem bocsátkozom találgatásokba. Inkább felfirkantok magamnak egy emlékeztetőt a képzeletbeli határidőnaplómba, hogy ne felejtsek el fényt deríteni a háttérben húzódó rejtélyre. - Rendben - felelem úgy, mintha semmit sem észleltem volna az általam keltett feszkóból. - Legközelebb jövőhét vége felé nézek haza, szóval ha addig szóltok, mire jutottatok, intézek magamnak egy fuvart a szintetizátorral. - Általában csak akkor taxizok, ha késésben vagyok valahonnan, vagy ha nem érzem elég jól magam ahhoz, hogy emberek között utazzak. Utóbbi szerencsére ritkán fordul elő, nem vagyok az a típus, akit könnyen ledönt a lábáról egy influenza, vagy ez az undorítóan levegőtlen nyári időjárás. Persze, egyébként sem várhatnám el egy random taxi sofőrtől, hogy segítsen ki-be pakolni a szintit. Arról nem is beszélve, hogy simán ott felejteném a csomagtartóban. Bár számunkra legfeljebb nosztalgikus értékkel bír, megértem, hogy csak úgy ajándékba nem szeretné elfogadni. Én sem tenném. Viszont épp a csekély értékéből kifolyólag fogalmam sincs, mivel tudnák egyenlően viszonozni, hogy ne érezzék magukat kényelmetlenül.
Felnevetek Colt lelkesedésén, amivel a kedvenc édességének titkát osztja meg velem. - Engem is mindig rávettek, hogy elrakjak egy keveset - mosolyodok el csíntalanul -, de rejtélyes módon mindig eltűntek reggelre. - Léteznek olyan szokások, amelyeket egyszerűen nem érdemes ápolni. Hagyni megszáradni a finom marcipánfigurát, hogy utána éveken át nézegethesd a porosodó alakját, határozottan ezek közé tartozik. Nem mintha ötleteket szeretnék adni. Alighanem így is csak a sütinek köszönhető, hogy Holden még nem penderített ki a lakásból. - A brownie. - Már attól is összefut a nyál a számban, hogy hangosan kimondom a nevét. - Na, nem akármelyik. Meggyőződésem, hogy ezt a sütit a legkönnyebb elrontani. - Sok kakaópornak kell benne lennie, ugyanakkor épp annyinak, hogy ne legyen tőle keserű. Ha a keserű kakaót túlságosan felcukrozzuk, a lehető legrosszabb végkifejlettel kell számolnunk. Aztán fontos, hogy a tésztája se túl száraz, se túl puha ne legyen, és még sorolhatnám. Maradjunk annyiban, ritkán eszek abból, amit nem én magam készítettem el. Holden nagy kávés lehet, ha a tiramisu az egyik kedvenc desszertje, ugyanis jobbára kétféle embert ismerek: aki rá sem bír nézni a kávéra, a tiramisut mégis szereti, illetve aki megőrül a kávéért, ezért a tiramisuért is. - Igen, rendszerint hamarabb el is fogynak.
Szóval még sem azok a konyhatündérek, akiknek hittem őket. - És szoktatok csalni? - kérdezem ártatlanul. Ha szükségük lenne egy cinkostársra, én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Ennyit igazán segíthetek, ha már ilyen kedvesen vendégül látnak. - Természetesen. - Létezik bárki, aki nem önszántából választ magának irányzatot? Úgy értem azokat leszámítva, akik a szüleik akaratának alárendelve élik le az életüket. - Szeretem hallatni a hangomat, de már a pályaválasztás előtt is túl erős volt az igazságérzetem ahhoz, hogy a politikus váljon belőlem. - Fel sem merül bennem, hogy nem veszi a poént. - Valóban? Melyik kiadónál dolgozik? - Máris alig várom, hogy megismerkedjek vele. Ügyelnem kell, hogy ne tátsam el a számat, mikor bejelenti, hogy pszichiáterként dolgozik. Tudtam! Tudtam, hogy valamilyen orvos! - Milyen különleges! Hogy-hogy a pszichiátriát választottad? Rengeteg kérdésem lesz még, viszont Coltenről sem feledkezem meg: amint választ kaptam mindenre, amit tudni akartam, és Holden is megosztott velem minden információt, amit szeretett volna, a kisfiúhoz fordulok. - És te mi leszel, ha nagy leszel?
A viccet lazán kezelem. Muszáj volt megtanulnom, hogy nem elemezhetek mindenkit, aki szembe jön velem, még ha általában elmondható, hogy mindenki cipel magával ilyen-olyan lelki terheket, a segítséget sem lehet rájuk erőltetni. Legalábbis csak akkor, ha valóban nincs más megoldás. Egy-egy vicc pedig nem ok arra, hogy kételkedjek a lány szándékaiban, még ha arra sem éppen elég, hogy maximális bizalommal viseltessek irányába. Van is egy kis megingásom azzal kapcsolatban, jó ötlet volt-e beinvitálni, de annak sem érzem szükségét, hogy most azonnal ki is tessékeljem. Az ötlet jó, a felajánlás nagylelkű, egyszerűen csak mérlegelnünk kell. Hiszen a család a legfontosabb, nem igaz? Halványan elmosolyodok a beszélgetésükön, van itt bőven igazság. Engem személy szerint nem zavarna, ha semmi sem maradna egy tortából sem - ez a 21. század, mindent le lehet fotózni, az étel pedig nem arra való, hogy szoborként őrizzük -, de ebben annak idején nem szóltam bele. Most sem. A gyerek tortája, az ő emléke, az ő döntése. Hallgathat a nagyszülőkre, az anyjára, rám, egy idegenre a szomszédból, vagy az összes javaslatból megalkothatja a saját döntését. Ez nem olyan nagy dolog, ami kockázattal járna, de ilyesmikkel kell kezdeni ahhoz, hogy később, felelősségteljesebb helyzetekben is tudjon majd mérlegelni. A sütis kérdés mindhármónknak elég egyszerű, úgy tűnik. - Akkor biztosan szereted a kihívásokat - mosolyodom el. Ha a kedvenc sütije egy bonyolult recept, és egyébként szeret sütni, merem feltételezni, hogy a sajátja (bár minden bizonnyal azzal a legkritikusabb) jól szokott sikerülni. Azt nem tudom, a sós miért fogy hamarabb - talán mert egyszerre nagyobb adaggal is elbír az ember vagy abban rejlik az igazi tehetsége? -, de elfogadom, és csak magamban konstatálom, hogyha legközelebb valami családi összejövetelre kell egy kis plusz segítség, nasiügyben tudni fogom, kihez kell fordulni. - Néha kénytelenek vagyunk - vallom be. Nem vagyok rá különösebben büszke, de igazából nem is szégyellhetem, hogy a sütés-főzés távol áll tőlem. Szeretném hinni, hogy másban van tehetségem, egyébként meg szerencsés vagyok, mert Jan teljesen ura a konyhai helyzeteknek. Az újságírásról sem tudok sokat, legfeljebb a szakmai cikkeket szoktam olvasgatni, a híreket... Egy regény jobban kikapcsol, de ez talán nem lenne igazán nyerő megjegyzés, úgyhogy megtartom magamnak. - Így talán még jobban is figyelnek rád. A politika felkapott téma volt és lesz, de az emberek inkább személyek, mint vélemények és egyéni gondolatok alapján választanak. Egy újságírót pedig inkább az utóbbi miatt kedvelnek meg, nemigaz? - Persze, ha jó stílusú a cikk, érdekes a téma, jók a meglátások... Az például nem fogja érdekelni Leslie olvasóit, hogy milyen sütit süt legszívesebben és milyen paparazzi képeket lehet róla megosztani. - Szeretek emberekkel foglalkozni, az apám pedig orvos, úgyhogy a szakma egy része akaratlanul is az életem része volt mindig. Meg is szerettem a gyógyítást, de alapvetően azt vallom, hogy a legtöbb betegségnek van egy belső, titkos, lelki vagy mentális oka, amin igazán csak mi tudunk segíteni. - Valójában csak mi törődünk vele, a szakma többi ágát csak tüneti kezelésnek gondolom. Persze, nem lehet mindenki mellé pszichiátert is rendelni, de ajánlottnak tartanám, hogy az ember egyszer-egyszer meglátogasson egy pszichológust. Egyedül nem lehet mindent megoldani, főleg, ha nem is ismered fel a problémát... Szerencsére egyre többen látják ugyanígy. Hátradőlök és megiszom a kávémat, amíg Colten a pillanatnyi álmairól mesél (újabb muffint majszolva), bár holnap talán már egészen mást szeretne. Őszintén nem emlékszem már, mi akartam lenni az ő korában, a végső döntésem is magától értetődő volt, sosem okozott fejfájást a választás. - Itt a házban is a gyűlések lelkes résztvevője vagy? - jut eszembe valami, ha már szemfüles a lány, és saját bevallása szerint az igazságérzetével sem bír. Nem lenne rossz, ha két cikk között meg tudná súgni, miért csapkodják folyton az ajtót az ötödiken, és a házmester mégis milyen nyelven beszél, mert esküszöm, egy szavát sem értem.
- Mindennél jobban - válaszolom elhalkulva, mintha egy féltett titkomat fedném fel előtte, habár nagy eséllyel ez az egyik legszembetűnőbb tulajdonságom. A lakótársaim előszeretettel degradálják le annyival, hogy az tesz boldoggá, ha kicseszhetek magammal... ami nem is annyira alaptalan vád, ha figyelembe vesszük, hányszor zúdítok felesleges problémákat a nyakamba ki, ha én nem-alapon. Még sincs más, amit jobban szeretnék magamban. Ez visz előre nap, mint nap, az élet minden területén. - És most? - kérdezem tovább. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz rávezetnem az orra előtt kínálkozó lehetőségre, főként, mivel épp az imént emlegettük a kihívásokat. - Remek tanár vagyok. - Korai lenne szóba hozni, hogy én sem vagyok mindig a helyzet magaslatán, ami a főzést illeti. Ha elutasít, legalább az imázsomat megőrizhetem. - Őszintén? Trump után már nem tudom, mi alapján választanak - sóhajtok fel. Szégyellem magam, amiért ő lett az elnökünk - mint amerikai állampolgár és mint újságíró, aki többet is kampányolhatott volna ellene -, de még mindig nem annyira, mintha én is politikai pályán mozognék. - Minden esetre nem bántam meg a döntésemet. - Nem esküdnék meg rá, hogy életem végéig ezt fogom csinálni, mint ahogyan arra sem, hogy nem érnék el nagyobb sikereket más szakmá(k)ban, ugyanakkor a múltban, a jelenben és a közeljövőben ez minden, amire vágyom.
Bevallom, eddig egészen más kép élt bennem a pszichiáterekről. Végtére is az emberekre elkerülhetetlenül hatást gyakorolnak azok, akik körülveszik őket, és ha valaki hétből, teszem azt, öt napot elmebetegek társaságában tölt, annak nyoma kell, hogy maradjon, nem igaz? Holden mégsem tett olyan kijelentéseket, amelyek arra engedtek volna következtetni, hogy kielemzi a szavaimat vagy a viselkedésemet - nos, leszámítva talán a kihívásokra vonatkozó megjegyzését, ez viszont önmagában nem jelent sokat. Nem úgy fest, mintha kimerült lenne mentálisan, netán lelkileg, mindazonáltal tény és való, hogy az első perctől fogva jellemzi valamiféle távolságtartás. - Miért nem a pszichológia? - Maximálisan meg tudom érteni, de érdekel, számára mik voltak a döntő érvek, tekintve, hogy mindkét ágazat a lelki vagy mentális problémákat hivatott kezelni. - Mennyi időbe telt hozzászokni a páciensekhez? Biztosan akadnak súlyosabb esetek. - Ijesztő lehet szinte mindennapos kapcsolatot ápolni olyan személyekkel, akik az intézmény falain kívül bármelyikünkre komoly veszélyt jelenthetnek. - Nos, valakinek muszáj megvédenie a lakóközösség érdekeit - vonok vállat ravasz kis mosollyal a szám szegletében. Ha a csuklásos babona igaz lenne, alighanem már megfulladtam volna egy-egy gyűlést követően, és nem azért, mert annyi szépet mondanak rólam a szomszédaink. - Chichagóban is lakásotok volt?
Elmosolyodom, mintha mini győzelem lenne, hogy igazat ad nekem. Nem vagyok ennyire versengő típus, még ha a maximalizmus jellemző is rám - inkább csak a munkában, a hétköznapokban valamivel visszafogottabb vagyok. Érdekes, egyébként, de még nem volt muszáj erről beszélgetnem senkivel. A férfiúi hiúságomhoz tartozik, hogy csak két ember él a világon, aki tudja, mennyire tehetségtelen konyhaművész vagyok: a feleségem és a fiam. Előbbi pont ezért örül, hogy mégis próbálkozom, utóbbi pedig nagyszerűen szórakozik minden bakin. Halványan érzékelem, mire megy ki a játék, addig viszont nem vagyok hajlandó reagálni a célozgatásra, amíg nem lesz egyértelmű kérdés belőle. - Nos, még bele sem kezdtünk, úgyhogy nem tudok nyilatkozni. Bár azt hiszem, egyszerű projektet választottunk, nem, Colt? - Bolognai spagetti lesz! - fűzi hozzá a beszélgetéshez lelkesen, én pedig próbálom nem elhúzni a számat. Elvégre tésztát főzni a legegyszerűbb dolog a világon! Kár, hogy néha kemény marad, máskor pedig egy ragacsos kupaccá olvad össze... Itt egy újabb nap, hogy próbát tegyünk!
Az elégedetlenségét csak egy biccentéssel konstatálom. Mindenki alkot mindenről véleményt, de én sosem teregettem a sajátomat. Nem mintha nem lenne igaza, vagy ne tudnám órákig fejtegetni a helyzetet, viszont ezt főképp értelmetlen háborgásnak tartom. Amikor lehet cselekedni, cselekedjünk, de amíg a kanapén ücsörögve süteményekről és szakmákról csevegünk, kár lenne elrontani a hangulatot a túlzott komolykodással, - Ez a legfontosabb - mosolyodom el újra. - Kívánom, hogy ez ne változzon meg soha. Ha kényelmesen érzi magát a szakmájában, történhet bármi, átvészeli. - Gyerekek vagyunk egy pár évig, azután pedig dönteni kell, mivel szeretnénk foglalkozni egész életünkben. Ez a legnehezebb döntés, és szerencsésnek érzem magam (és szerencsésnek tartok mindenkit), akinek elsőre sikerül megtalálnia a számára passzoló hivatást.
A kérdése megmosolyogtat: egyike a legtipikusabb kérdéseknek, amikkel meg kellett birkóznom az elmúlt évek során. A legtöbben nem is teljesen értik, mi a két szakma között a különbség, és hogy miért figyelünk rá olyan sasszemmel, miként emlegetnek minket. Csúnya félreértések is lehetnek a dologból. - Orvos akartam lenni. Egyrészt, mert így nőttem fel, orvosi kifejezések és kórképek mellett, szerettem a biológiát is, és ezt az oldalt szerettem volna jobban megérteni a mentális elváltozások mögött... Másrészt, a szavaknak és a hallgatásnak is komoly ereje van, de egy pszichológus tanácsokon kívül mást nem adhat. Ne értsen félre, én sem vagyok "minden bajra antidepresszáns" hívő, de néha nincs jobb megoldás... És pszichológusként ez csak eggyel több lépést jelent, mielőtt segíthetne, csak telik az idő. - Azt hiszem, kimerítő választ adtam. Biztos vagyok benne, hogy ha pár év múlva valaki azzal vádolja a fiamat, hogy pszichológus az apja, legalább öt percben ki tudja majd fejteni, miért téved az illető - és még csak nem is azért, mert ezzel tömöm a fejét, hanem már ennyiszer meghallgatta, ahogy másoknak magyarázom a véleményem. Nem mintha aktívan figyelne ránk, a kisautó, amit magával hozott és a sütemény, ami rohamosan fogy, eléggé lekötik. - Hozzászokni? - Érdekes megfogalmazás. - Valójában nem emlékszem. Mindig is ezt akartam csinálni, és már az egyetem első éveiben kiderült, hogy nem minden eset egyszerű... Ez inkább motiváló, mint rémisztő. Legalábbis számomra. Minél súlyosabb a helyzet, annál nagyobb szükség van ránk. - Gyógyítani szeretnék, segíteni szeretnék, erre esküdtem fel. Nem nézhetek furcsán egyetlen páciensre sem.
- Ennek igazán örülök. Tudom majd, kihez kell fordulni a legfrissebb információkért, ha... megfeledkeznénk valamiről. - Nem azért, hogy kihasználjam a friss ismeretségünket, de tényleg jó tudni, kire lehet számítani, ha elveszne az ember a közösség pletykái között. Remélem, erre sosem kerül sor, de azt valószínűnek tartom, hogy nem lesz mindig lehetőségünk megjelenni a kötelező közös programokon. Sajnos. - Igen. Bár az talán valamivel kisebb volt... - Coltennek ott is volt szobája, de nappali szerepét főképp a konyhába préselt asztal látta el. Persze, itt is lehetne még mit szépíteni, bővíteni... - A ház egy hosszabb, költségesebb projekt, de egyelőre megoldjuk a focit a téren. - Nem szeretném, ha végül itt ragadnánk, de amíg nem teremtjük meg a megfelelő körülményeket, nehezen léphetnénk tovább. - Mióta élsz itt? - dobom vissza a kérdés egy módosított formáját.
Kezdőlap
