Bár az a mondás járja, hogy jó pap holtig tanul, úgy gondolom minden ember életében van egy bizonyos pont, amikor rettentően boldog, afelett érzett örömében, hogy - hacsak nem hivatásának választotta a tanári pályát - nem kell többet visszaülnie az iskolapadba és megszabadul a reggeltől késő délutánig tartó órák, na meg persze a házi feladatok és beadandók súlyától. Aztán persze amikor szülővé válunk, kezdetben még bele sem gondolunk, hogy a kis lurkó, akit örömmel babusgatunk, és aki olyan megállíthatatlanul nő, mint a tök, egyszer iskolába is fog menni. Ezzel pedig minden felelősség, amit korábban a szüleink velünk is nyertek, átszáll ránk. Észben kell tartanunk a szülői értekezletek időpontját, a tanárok kívánságait azt illetően, hogy milyen eszközökkel is szereljük fel a gyerkőcöket és hogy pontosan milyen vízfesték kell nekik rajzórára. Nem árt észben tartani, hogy melyik évben milyen feladatot is oszt ki nekünk a szülői munkaközösség, na meg azt sem, hogy mikor esedékes szólni anyámnak az adott félévben esedékes sütivásárra kötelezően felmutatandó alkotással kapcsolatban. Sosem értettem, hogy a szülői munkaközösség legaktívabb tagjai, hogyan lehetnek állandóan olyan összeszedettek és miért vannak tisztában az egész éves programmal, órára pontosan. Bár nagy valószínűséggel sokuknak megvan az az előnye, hogy nem egyedülálló szülők, és nem kell dolgozniuk is gyereknevelés mellett. Én bezzeg a legtöbb alkalommal annak is örülök, ha eszembe jut beírni a naptáramba, hogy mikor kell szülői értekezletre mennem, ahová természetesen jó esetben átlagosan öt perc késéssel sikerül megérkeznem. Ami jelen esetben sokkal inkább hajlik a tíz - na jó, tizenöt - felé, mert hiába volt még reggel az eszemben - természetesen a kislányomnak, Morgannek hála -, hogy a mai napon esedékes a szokásos év eleji össznépi szülői, mégis túl későn indultam el a szerkesztőségtől. Nem is csalódtam volna magamban túl sokat, ha sikerül hoznom a jellemző öt percet, hiszen olyankor általában még összefutok egy-egy hozzám hasonlóan dolgozó szülővel, akiknek az egyetlen bűnük az volt, hogy két perccel később csukták be az irodájuk ajtaját a napra és emiatt éppen lekésték a metrót. De tizenöt perc... Semmi kedvem bájologni a lányom osztálytársainak szüleivel, hogy megtudjam tőlük, miről maradhattam le. Annyira a telefonomba vagyok merülve a holnapi teendők miatt, hogy kis híján elvétem az iskolát, de még épp időben sikerül lefékeznem ahhoz, hogy az ajtó előtt kis híján belerohanjak valakibe. - Jesszus, elnézést! Ne haragudjon! - Kínomban halk nevetés tör ki belőlem, mert esküszöm már csak akkor lehetnék ennél is szerencsétlenebb, ha az épület tetejéről valaki a fejemre dobna egy zongorát. - Nyugtasson meg, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki épp elkésik a szülőiről. Ugye maga is arra jött? - Vajon mi lenne cikibb, ha nem ismerem fel az egyik új tanárt, vagy ha igazából nem is ma van a közös szülői és egy teljesen avatatlan illetőt támadtam le.
Janice mindenkinek azt mondja, hogy mintaapa vagyok, és természetesen én is tökéletes anyának látom őt - azt azonban kár lenne tagadni, hogy a határidők betartása és a pontosság inkább az ő erősségei. Így hát eléggé padlóra küldött, amikor délelőtt megkaptam az üzenetét: nem fog tudni megjelenni Colten szülői értekezletén, ergó rám hárul ez a megtisztelő feladat. Pontosítanék hát: a munkámmal kapcsolatban nehezen találnának nálam precízebb embert, és imádok minden percet, amit a fiammal tölthetek. Azonban az iskolájának egyikhez sincs köze, a szülőik pedig (emlékeim és tapasztalataim alapján) unalmasak és nagyrészt haszontalanok. Természetesen mindenki tudja, hogy a gyerekek rosszak, a szülők többsége nemtörődöm és lusta, ha segítségről van szó; ezért legyünk mi a kivételek, akik minden szabad percünket iskolai feladatokra szánjuk, együtt tanulunk és fegyelmezünk. Ez érthető okokból nem megvalósítható a világunkban, szóval... A hasznos részeket pedig igazán elküldhetnék emailben: bevásárlólistákat, tanrendet, a szünetek egyértelmű dátumait... Szerencsém, hogy Jan nagyrészt egyetért velem, és bátran szokta vállalni ezt a pár órát - ma viszont az elfoglaltsága miatt nekem kell házastársaként pótolni a hiányát. Csakis azért, mert ez az első ilyen összejövetel az új iskolában, és hátha(!) más lesz, mint korábban bármikor. Pontosan érkezem. Pontosan érkezem az iskola parkolójába, ez már nem rossz, igaz? Az óra szinte a fejem felett ketyeg, úgyhogy igencsak szaporázom a lépteimet befelé. Újra kisiskolásnak érzem magam, aki elaludt és most rohanhat... Pedig dolgoztam eddig! Nem illik hozzám ez a feladat, fogalmam sincs, Janice hogyan bírja oly nyugalommal. És még el sem kezdődött. A kijelölt terem ajtaja előtt megtorpanok, csak hogy biztosra menjek, jó helyen járok, és nem egy másik megbeszélésre fogok beesni hívatlanul és késésben. Talán nem a legokosabb dolog elállni az utat, alig fél perccel később majdnem karambolt is okozok, de szerencsére a másik "sofőr" még időben észhez kap. - Én álltam meg az útban, semmi gond. - Mindketten talpon maradtunk, igaz? Nincs is miért szabadkozni. - Szóval jó helyen járok! - megkönnyebbülten feladom a kukucskálást és a hallgatózást. - Talán ha csendben osonunk be, észre sem veszik - ötletelek, bár ő vélhetően jártasabb az ilyesmiben; és ilyesmi alatt nem a késést, hanem a szülőit értem. Elveszettnek egyáltalán nem látom, még ha egy kicsit kapkodott is az elmúlt fél órában, hogy ideérjen.
credit • elég találó ez a késés, nem? :'D végre itt vagyook!
A szoros határidők és fontos időpontok klasszikusan a felnőttvilág részét képezik, és mi szülők vagyunk azok, akik az állandó rohanás káoszát gyakran csak egy határidőnaplóval látjuk át. Visszaszámlálást tartunk, amikor fontos projekteken dolgozunk és igyekszünk nem elfelejteni, hogy mikorra kell ott lennünk egy-egy fontos találkozó, vagy esemény alkalmával. Mióta viszont Morgan iskolás lett, rá kellett jönnöm, hogy az ő világában, gyerekként is léteznek ezek a fontos időpontok. A gyerekeknek egyszerűen csak egy sokkal kevésbé komplex rendszerhez kel hozzászokniuk. A házinak készen kell lennie bizonyos időn belül és a kicsengetés is önmagában egy nagyon jó mértéke az idő mérésének. A többi fontos időpont azonban mégiscsak ránk, szülőkre és tanárokra hárul. Osztályozni kell a dolgozataikat, a jegyeiknek be kell kerülni a naplóba, szülőire kell járni, kifizetni a tandíjat, és még estig sorolhatnánk. Sokszor gondolkozom el rajta, hogy talán én vagyok-e az egyedüli szülő, aki azzal küzd, hogy a huszonnégy órából többet igyekezzen csinálni. Bár a hétvégéim szinte állandóan szabadok, gyakran előfordul, hogy még akkor is elő kell vennem a gépemet, mert a szerzőimnek éppen arra van szüksége, hogy záros határidőn belül olvassam el a részletet, amin dolgoztak, vagy a főnökömnek támad valamilyen világot megváltó ötlete, amit természetesen nekünk, alkalmazottaknak kell megvalósítanunk. A lányom még csak tíz éves, de néha már most is úgy érzem, hogy az élet csak úgy elszalad mellettünk, csináljuk a nekünk kiosztott feladatokat és egyik nap majd csak arra fogok ébredni, hogy az én kicsi lányom már felnőtt. Hamarosan tinédzser lesz, nem akar már velem annyit lógni, aztán cikivé válok, egyetemre megy és egyszer csak kirepül otthonról. A felnőttvilág része lesz, az ő élete is tele lesz határidőkkel és fontos időpontokkal, aztán már ideje sem jut az anyjára. Gyakorlatilag most is ahelyett, hogy vele tölthetném az időmet, az iskolatársak szüleivel együtt mindannyian azon szenvedünk, hogy az egyébként honlapon és hírlevélben is megadott fontos dátumokat rójuk fel valahová, ahol az emlegetett időpontokig úgyis elfeledkezünk róla legalább háromszor. Fontosnak tartom, hogy az osztályfőnökök és tanárok igyekezzenek rendesen kommunikálni a szülőkkel, de az már megtörtént korábban a kizárólag az osztályunknak tartott szülőin. Ennek az össziskolai összejövetelnek valószínűleg csak a szülői munkaközösség tagjai örülnek, akik fontosnak érezhetik magukat. Bár a szokásos ’nem-akarom’ érzés még bennem van, mégis sikerül felderülnöm, amikor hirtelenjében olyan szülőtárssal találom szemben magam, aki hozzám hasonlóan késett kicsit. Még szerencse, hogy kiderült, hogy valóban szülőtársról van szó. - Ó, igen. Legalábbis remélem, hogy ha már az időpontot igen, akkor a helyszínt nem tévesztettük el – jegyzem meg mosolyogva. Bár gyakorlatilag simán előfordulhatna, hogy rossz helyen járok, mert ez a második évünk a suliban, és az ilyesmi az agyamban valahogy nem üti meg a ’fontos információ’ kategóriát. - Az igazgatónőnek sajnos általában minden feltűnik. De egy próbát megér. – Azzal a kilincsért nyúlok, és csak remélni merem, hogy a gondnok már jóval a közös szülői előtt végig járta az ajtókat és mindet megolajozta. Már ha van ilyen pontja a munkaköri leírásának. - Egyébként Cassie Westbrook vagyok… - Igyekszem halkan beszélni, miután bejutunk, de már csak azért is tartom fontosnak a bemutatkozást, mert jó minél több embert ismerni. Főleg ha az a cél, hogy a lányom minél több barátot szerezzen ebben az új iskolában. – Morgan anyukája, a negyedik A-ból.
Zavartan megdörzsölöm a borostám, és csak remélni merem, hogy a nőnek igaza van. Pillanatnyilag jobban hiszek benne, mint a saját szerencsémben, úgyhogy valóban mesés lenne, ha elsőre a megfelelő teremhez keveredtem volna. Az igazgatónő említésére pedig aggódva elhúzom a számat, gyerekkorom csibészkedéseihez hasonlít ez a helyzet, és be kell vallani, sosem voltam jó az ilyesmiben. Jobban illik hozzám a jófiús imázs, a késés ebbe hellyel-közzel bele is fért mindig. Valószínűtlennek tartom, hogy a tanárok annyira komolyan vegyék a hivatásukat, hogy a szülőket is megregulázzák, azért a lehető legkisebb feltűnéssel surranok be a bűntársam után. Meglep, hogy bár elég sokan vannak jelen, a terem telítettsége mégsem ér fel az előzetes elképzeléseimhez - biztosan van olyan gyerek, akinek egy szülője sem jelent ma meg. Remélem, az én erőfeszítéseimnek lesz értelme, különben jövőre Janice-t is megkímélem a próbálkozástól is. Ez azt jelentené, hogy rossz szülők lennénk? - Holden Underwood, örvendek - biccentek köszönés gyanánt, majd újra a közönséget fürkészem, amíg ki nem szemelek két üres helyet egymás mellett. - A fiam a harmadik... - Csupán egy pillanatnyi fejtörésre van szükségem, hogy a betűt is eltaláljam. - C, igen, C-ben kezd majd. A nyáron költöztünk a városba. - Ez részben engem is felment a bűneim alól, hiszen honnan tudhatnám, hogy hol tartják a szülőit, ha még sosem jártam az épületben sem? - Leülünk oda? - bökök az üres székek felé minél visszafogottabban, bár így is kapunk egy-két lesújtó pillantást a késői érkezésünk és motoszkálásunk miatt. Azt hittem, a lelkesek mindig az első sorba ülnek, mint a régi szép időkben. Annyi baj legyen, sok kelletlen pillantást kiálltam már az elmúlt években, minél hamarabb a helyünkre kerülünk, annál hamarabb figyelhetünk arra is, amiről éppen szó van... Legalábbis ez a meggyőződésem, amíg le nem ülök és tényleg hallgatni nem kezdem. Képtelen vagyok felvenni a fonalat. Múlt évi eredmények, hogyan lehet ezen javítani, mennyire fontos, hogy támogassuk azokat a gyerkőcöket is, akik nem remekelnek mindenben... Úgy érzem, ez csak elterelés, gyönge bevezetése valaminek, ami talán nem tetszene annyira, ha nem világítana rá a hölgy, milyen fontos a következő generációk megfelelő taníttatása. - Minden év ilyen lelkesítéssel kezdődik? - hajolok közelebb az új ismerősömhöz, mivel azt gondolom, a gyakorlottabb anyuka, mint én vagyok. Kezdem úgy érezni, az okos szülők hagyják ki ezt a kört.
Kezdőlap
