Mint minden kislány, aki az édesapjára néz, úgy én is egy hőst láttam benned mindig, aki mellett tudtam, hogy sosem eshet bántódásom. Azt hittem, hogy azok a tündérmesék, amiket esténként olvastál, rólad és anyáról szólnak, és elhitetted velem, hogy igenis léteznek azok a hercegek, akik bármit képesek feláldozni azért, akit szeretnek, mert én pontosan ilyennek láttalak téged is. Anyával mindent megtettetek azért, hogy felhőtlen, gondtalan gyerekkorom legyen, és azt hiszem, hogy kívánni sem kívánhatnék nálatok jobb szülőket. Mégis egy pár éve, mintha valami megváltozott volna, és mindaz, amit gyerekkoromban elhitettetek velem olyan lett, mintha csak egy álomvilágban éltem volna, és még most sem igazán értem, hogy akkor gyerek szemmel én láttam-e azt, amit látni szerettem volna, vagy mindig is ilyenek voltatok? Egyre ritkábbak a közös családi programok, gyakoribbak a veszekedések közted és anya között, aminek a vége legtöbbször az, hogy te elmész, néha napokra is. Bár már nem vagyok kislány, de még mindig képtelen vagyok meglenni nélkületek, és a tudat, hogy egyre közelebb sodrótok a házasságotok végéhez, megrémiszt, és mindenre kész vagyok azért, hogy ezt megakadályozzam. Még arra is, hogy rossz útra lépjek, annak reményében, hogy ha valami olyan történik velem, ami ellent mond a nevelési elveteknek, akkor talán közösen össze fogtok, hogy ki húzzatok bármilyen bajból. Tudom, ez egy kicsit gyerekes, de inkább legyek egy nagyra nőtt gyerek, minthogy bele gondoljak a szőrnyű valóságba. Mert bármennyire is hülyének mutatom magam, de valamiért olyan érzésem van, hogy már nem szereted anyát, és még az is megjárta az eszemet, hogy lehet, hogy valaki más van az életedben. Kérlek ne kelljen csalódnom benned.
Néhány hónapja már nem jársz haza, bár engem időnként felhívsz, de a hol létedről nem árultál el semmit. Nekem ennyi mégsem elég, hiszen minden kislánynak szüksége van az édesapja jelenlétére.
Anyával nagyon nagyon várunk

• Mintha ezer éve történt volna, hogy megesküdtünk (pontosabban tizenkilenc). Egy trauma-kezelési központban ismerkedtünk meg, támogató csoport... Nem tudom igazán eldönteni, hogy melyikünk karolta fel inkább a másikat, hiszen mindketten megszenvedtük a magunkét. Mégis, valahogy az egész világ szépen lassan visszakerült a helyére, miután egymás kezébe kezdtünk el kapaszkodni, nem a levegőbe kapdostunk tovább... A sérüléseink persze nem gyógyulhattak fel - nem teljesen. De határozottan állítom, hogy együtt sikerült a lehető legközelebb kerülnünk a mások által normálisnak csúfolt hétköznapokhoz... Az utóbbi három év valamelyikében valami megváltozott részedről. És talán én is változtam, nem tagadom, időnként én generálom a feszültséget közöttünk. Mintha az is jobb lenne, mint a teljes elveszítésed... Mi történt? Azóta menekülsz előlem, tőlem. Minden vihar után elbújsz, elmenekülsz abba a bizonyos házba. Messzire tőlem, a lányunktól. És nem mondasz semmit, miért. Szeretnélek megmenteni? Talán, ha téged sikerül én is meggyógyulhatok veled. De ez nem fog így menni...


Kedves Érdeklődő,
a plot két ember házasságára épül és annak belső & külső konfliktusaira. A férj viselkedésére, annak okára több lehetőség is adott (és persze, gyanítom az is erősen közre játszhat, hogy melyik pb-t választod, hiszen adott a lehetőség egy érzékenyebb, de egy erőteljesebb karakter megalkotására is.) A hivatása miatt maradt távol a családjától olyannyira, hogy hónapok óta nem látta sem a lányát, sem a feleségét... Eltitkolt bűnüldöző, vagy törvényszegő? Itt felültetnélek arra a bizonyos kreatív-vasútra is, találd ki te, mi történt vele. Azt viszont szeretném leszögezni, hogy egy se veled, se nélküled, inkább mérgező kapcsolatra keresek partnert, mint boldog, harmonikus állapotokhoz. Nem zárja ki persze, hogy legyen boldog játékunk is velük (mert szeretünk sírni, de mértékkel.) Az, hogy történik-e válás, vagy sem, bízzuk a kémiánkra, meg a karakterekre, szeretem a meglepetéseket! És a karakter minden további részletével a te kezedbe kerül. Lélekfejtegetésre képes partnert keresek a férj mögé, hátha kedvet lel bennük valaki más is. Szeretettel várlak! (:

Update; pár hónapja elérhetetlen lettél számomra... Pár hónap csupán, vagy az örökké?

• Egy valamiben mindig egyetértettünk édesapáddal, hogy te vagy nekünk a legfontosabb. Az első szívhangtól kezdve meg nem szüntethető szeretettel gondolok rád, gondoltam mindig is. Talán néha nehéz, talán traumatizáltalak is a nevelésemmel, a saját hibáimmal, az állandó megértésedet kérve - csak mert a szüleid egyéni csődökként tömegeset alkottak köréd. De minden igyekezetemmel próbáltam jó anyukád lenni, bízom abban, hogy ez sikerült is. A túlféltésem, a túlaggódásaim vezettek komoly veszekedésekhez, néha még most is buborékban tartanálak. De próbálok javítani magamon érted, értünk. Sokkal okosabb vagy nálam, vagy amilyen lehettem a te korodban. És bármit megtennék érted, ugye tudod?

Kedves Érdeklődő,
a plot egy konfliktusokkal teli, eléggé szétcseszett szülőkből áll, ami azt illeti. Ez a mini makulátlan hölgyemény az összetartója perpillanat, gyakran talán az egyetlen józanhangja ennek a családnak. A kötődésük rendben van talán mindkét irányba, de édesapa menekülései nem biztos, hogy megértésre találnak részéről sem, ezt persze rátok bízom. Nagyon fontos karakter Jayla életében, és nagyon~nagyon boldog lennék, ha valaki kedvet érezne hozzá. Ő lehet a kulcsa a gyógyulásnak, és persze bármilyen - korához illő - dráma duzzad az életében, Jayla ott van/lesz neki. Szeretettel várlak! (:

• Azt mondják, hogy minden ember életében van egy olyan meghatározó másik, akit nem felejtünk, akihez ragaszkodunk és aki bárhol is van, hiányzik nekünk. Ennek a személynek a definiálása épp olyan nehéz, mint veled újra találkozni. Te vagy a két lábon járó katalizátor, a "... mi lett volna, ha..." és közben minden rémálmom főszereplője. Együtt voltunk pár évig fiatal korunkban, de a közösen elszenvedett baleset okán elszakadtunk egymástól. Pontosítva ezen az állításon; én löktelek el téged. A jelenléted és a gyógyulás nem működött együtt és voltam olyan rohadt önző, hogy nem foglalkoztam azzal, neked mi segítene. Te azon az éjszakán elveszítetted a legjobb barátodat. Ő és a barátnője nem voltak olyan 'szerencsések?', mint mi. Azt hiszem, hogy ha visszacsinálhattam volna, nem taszítalak el magamtól. Megpróbáltam volna megmenteni azt, ami még kettőnkből megmaradt. Így sok évvel később már másképp látom azt a két csonka, törött fiatalt abban a szobában. A kétségbeesett kapaszkodásod és az én makacs tartózkodásom bár kompromisszumot kötött volna. Hogy ezen tudunk-e változtatni, azt remélem idővel kiderül...

Kedves Érdeklődő,
a plot dinamikáját egy közösen átélt, intenzív lelki sérülés adja. A hatását és melléktermékeit cipelik mindketten, szeretném nehezen eldönteni, melyikük számára okoz komolyabb kihívást elfogadni, rendbe tenni, egyben tartani magát. Úgy képzelem, a fiatalkori szerelmük heves, édes, mindent elsöprő volt, olyan egy és igazi. Pár évig kitartó, a maguk kis drámáival. Később - a már ismertetett elválásuk után -, hogy a fiú (akit Chris néven emlegettem az előtörténetben) megházasodott-e, vannak-e gyermekei, és így tovább, alkotóra vannak bízva. Az, hogy történik-e közöttük (idővel) megbékélés, gyógyulás, elfogadás, barátság, esetleg több vagy sem, bízzuk a kémiánkra, meg a karakterekre, szeretem a meglepetéseket! És a karakter minden további részletével a te kezedbe kerül, a csoporthoz sem ragaszkodom, tarthat csak előadást az intézményben, de az is lehetséges, hogy az élete sokkal sötétebb vizekre terelte, mint elsőre gondolnánk. Módosítható az újra-találkozás helyszíne... ┐(シ)┌ Lélekfejtegetésre képes partnert keresek mögé, hátha kedvet lelne bennük valaki más is.
Szeretettel várlak! (: