- Bár olyan lennék, mint a mostanában népszerű szuperhősök valamelyike. Nem okozna különösebb nehézséget - általában - jó döntéseket hozni, erősnek és kiválónak, makulátlannak lenni. Egyik pofon után jön a következő rúgás, de bármekorra ütést is mérnek rám, képes vagyok felállni belőle. Ez történik? Ugye? A jó mindig győz, ha a csúcspontja a szenvedés, a kínlódás, akkor is, mindig is győz. Én pedig ezért is elhiszem, hogy jól vagyok, mert jól akarok lenni. Szükség van rám. És én ott vagyok. Széles mosollyal, letuszkolva valahová mélyre azt, amivel egyébként sem foglalkozhatunk. Vállaltam? Vállaltam, hogy normális életet fogok élni. Én vállaltam, hogy felkelek és majd összerakom magam, ha ezer darabot kell összeillesztenem, akkor addig préselem, sűrítem, amíg meg nem kapom belőle a még felismerhető alteregómat. Ugyan ki akadályozhatna meg benne? A lélekben megbújt rossz ismerős, aki emlékeztet rá, hogy nem volt ez mindig így.
Előbb meg kellett szoknom a rasszista viccek vállaimra szórt humormorzsáit, még egészen kislányként. Megszokni, miért? Ezzel együtt nőttem fel, mert megtanultam tovább látni az orromnál és elfogadni, hogy nem, nem vagyunk egyformák. Sosem leszünk azok. Persze, amikor még nem értettem, igen, én is megpróbáltam lemosni a bőrömről a foltokat, a sarat. Olyan akartam lenni, mint a többiek, a legtöbb szomszédunk. De elég volt egy barát, egy nevető arc, vagy az elfogadás csírája valakiben, hogy ezt feldolgozva tovább lépjek. Ezen is. Mert ezt nem értheti bárki, akárki. Mire elfogadtam, hogy a hajam mindig kényesebb lesz, a szám mindig teltebb, a bőröm sötét, mindent, amit én jelentek a szemedben, máris serdülő lettem.
Igen, és akkor jött is a szerelem. Váltotta egymást - más és más hasonszőrű figura mögül, parodizálva önmaga komolyságát. Nevetséges arcok mögül és hangokkal, mondatokkal, amit hölgyeim, ugye sosem felejtünk el? De aztán megérkezett egy csoda, a csoda. Hófehér bőrrel persze, mert az élet játéka, hogy néha nem azt kapod, amit vársz, de kezdened kell vele valamit. És én kezdtem. Nem törődött vele, hogy a szülei hangos, karcos sóhajjal köszöntenek minden átkozott alkalommal, ellenben örömmel fogyasztotta anyám kókuszos nyalánkságait, mert érezte, hogy befogadták, elfogadták. És ebből, kettőnk ütközéséből évekre szóló gyermeki ragaszkodás keletkezett. Mulatságos, hogy felnőtt fejjel is azt mondhatom, hogy nagy szerelem volt, mert a világot még nem értettük, nem úgy értettük, ahogy most, visszatekintve ismerősként üdvözöljük annak akkor még felfedetlen titkait. A csiklandós, kellemes érintés ujjaink között, ahogy lassan összezártuk kezeinket, a meleg ropogás bőrömön, ahogy játszott azon és az átbeszélt éjszakák, a lassan leolvadó piperkőc stílusa, a szenvedélyünk az élet iránt, mind-mind együttes összefogással értették meg velem, hogy igen, nagyon szeretem. Valami addig ismeretlen kifacsart, csak általunk érthető módon fogadtunk életre szóló köteléket. Tökéletes egészet alkottunk. Csak így volt értelme. De jött a vihar és elmosta mindezt.
Magányos lettem. Nem elhagyatott, mert félek én voltam az, aki mindenkit ellökött magától. Céltalanul kószáltam a lakásban, ötletszerűen felkapva tárgyakat, mintha azon tűnődtem volna, hogyan törhetem össze őket, vagy hogy hogyan törhetem össze magamat velük. Határozottan kegyetlenség lett volna a további öncsonkítás a szüleimre nézve, puszta kegyetlenség. Hisz az ő szenvedésüket nem enyhítette volna és még hogyha torz változatként is, de legalább valami megmaradt belőlem. Beláttam, hogy nem lehetek önző. Annyira nem, hogy pár hónapnál tovább távol tartsam őket. Is.
Pár évvel később, mintha üvegszilánkok fúródtak volna az agyamba, vagy az ott felejtett darabok tapintottak végre érző-pontra. Valójában nem tudom. El sem tudom képzelni, hogyan történt. Megismételhetetlen és számomra is érthetetlen, hogyan sikerült átjutnia a falakon. Minden erőmmel igyekeztem nem megadni magam, de az, amit életre keltett - a későbbiek során férjemként említett ember - szétsugárzott az egész testemben. Ijesztő volt. Mindaddig úgy voltam magam, mint egy acélgerenda. Stabilan. Álltam a viharokat, mit sem törődve az utcaköveket borító szerelmekkel. Hazugsággal etettem tovább a szörnyet, mert szükségem volt rá, pedig az acél is eltörhet. Ki hallott ilyet?
A szívem elvált a a testemtől, és hirtelen a világ is megduplázódott bennem. Két valóságra nyílt, teret és időt nem kímélve, egyet ajándékozott a lelkemnek és a velem eggyé vált fájdalomnak, és egyet a szívemnek vele testemmel, amely a traumákra érzéketlen és automatikussá vált; arra rendeltetett, hogy elfogadja, szeresse ezt a férfit. Katasztrofális következményekkel járna, ha összekeverném a kettőt. Most mégis olyan, egyre inkább olyan, mintha a kettő erőszakos, megállíthatatlan törekvéssel próbálná elérni egymást. De vállaltam, hogy normális életet élek - touché.

Az ébredés, akármilyen rövid, hosszú, könnyű, vagy mély álomból, mindig is nehezebben ment a számomra. Mégis, fejjel lefelé megnehezítette a tompán, homályosan bekúszó foltok felismerése, beazonosítása. Első pillantásra elfogott egy érzés: valami nem volt rendben. Igen, a sötét autóban összepréselten fekve mindinkább hatalmába kerített az érzés, hogy valami határozottan nincs rendben... Kinyitottam tudatosan a szemeim és fókuszálni kezdtem. Néhány másodperc után aztán megértettem: két barátom összeroppantva a sofőr- és anyósülésen, pihegő-szuszogó hang mellőlem. Ösztönösen fordítottam fejem a fiú irányába. Chris arca vérben ázva, meredten, könnyekkel összefoltozott masszában, nyújtózik értem. Vajon mióta van ébren? Ő talán végig éberállapotában maradt? Hirtelen csak azt kívántam, bár aludnánk mindketten...
- Jól... vagy? - zokogja, de elér. Elkúsznak hozzám ujjai, valahogyan, valami fantasztikus csoda folytán összeérünk. Eltűnik a végem, az ő kezdete, összeforrnak kezeink. Észre sem veszem a nyílt töréseket, sem a további, valószínűleg azonnal mentésre, műtétre szoruló sebeinket, mert a kapocs, amit alkotunk olyan gigászi erővel zúdítja rám az adrenalint, hogy megmozdulok. Egy hernyó is kecsesebben kúszna nálam.
- I-i-igen. - dadogva felelek. A kezem el kell vennem tőle, mire az övé ökölbe omlik össze, utánam hiába kap. Az övemmel kell babrálnom, hogy megmozdítsam magam, hogy valahogyan sikerüljön ki jutnom innen, hogy a benzin, a forróság és a vér borította környezetünkön átküzdjem magam. Hozzá.
- Ne, hagyd, ne! Lala, a lábad, ne mozogj... - a tekintetem reflexből említett tagom irányába kapom, megdöbbent, hogy nem érzékelem a fájdalmát. A sokk? Sérült a központ? Valószínűleg egyébként sem menthető már... Bárcsak lenne elsősegélynyújtásból azonnali tudásom. Chris úgy dobálja magát, hogy a roncs vele együtt nyekereg, ha értenék a fémek hangján, azt mondanám sír az autó... is.
- Semmi baj nem lesz... - mit mondana egy tizenkilenc éves lány, ha nem ezt? -De, ha itt és így maradunk... és ha felrobban? - rikácsolok? Lehetséges. Remegő kezekkel nyúlok a beszorult combomért. Chris matat, el-elkapja a karom, de le kell lökjem magamról. Elnézve kettőnk állapotát - mert az elme csodálatos és kizárja ebben a percben a másik két ember jelenlétének teljes, már nem létező hiányát - én vagyok az, aki a legkevéssé sérült. Így hát erővel, durván és összeszorított fogakkal, nem törődve a fiú artikulálatlan ordításával, kihúzom a lábam. A művelet - nézőpont kérdése -, de jól sikerül. A combom égni kezd, bíbor pöttyök foltozzák a felsőm, a nadrágom, miközben a látvány beleég a koponyám falaiba: a combom, ahogy egy egész tenyérnyi része valahol ottmaradt...
- Jayla... - elfordult. Helyesen tette. A fájdalom persze végül meteorként dobban be, mély, hatalmas krátert okozva mentális stabilitásomban. A könnyeimmel kell küzdenem. De legalább már - ha összepréselve, szédelegve is - már az ő övével babrálhatok, őt próbálom ellátni, nem törődve vele mennyire okozok nagyobb kárt azzal, ha megpiszkálom.
- Ki szedlek mindjárt... - hangzik el remegő ajkaimon át, kipréselve. Ő nem fordul felém, apróra zsugorodik, hallom, hogy sír. Én is meg kell küzdjek ezzel az érzelemcunamival. Ekkor zseblámpa fénye tűnik fel, valahol mögötte. Kiabálok, üvöltök, könyörgöm, hogy szedje ki őt. Idegen, hatalmas kezek nyúlkálnak, utasítások érkeznek. Chris tiltakozik, belém mar, kapaszkodik, nem akar elereszteni, de már nem igazán érzékelem. Az érintései szellemlenyomatok maradnak rajtam, ahogy pár perccel később már nincs mellettem, s én is idegen kézbe kerülök. Csak az ordítása marad: Jayla. Jayla. Jayla. Jayla. Jayla. Jayla. Jayla. Jayla. Jayla. Jayla.  Jayla. Jayla. Jayla. Jayla. Jayla.

---

- Megint a rémálom? - az ajtófélfának támaszkodik.
- Szia. - bocsánatkérő mosollyal nézek rá a konyhasziget mellől. - Nem akartalak felébreszteni. - lepillantok valahová magam elé, láthatatlan ételmaradékok után felejtett foltokat törölget bal kezem.
- A hiányod keltett fel. - nem kell felnéznem, hogy tudjam ellökte magát attól a biztos támasztékától, hogy mellém szegődve, enyém lehessen. Lassú, de biztos keze végig simít könyököm mentén, le egészen kézfejemig. Megálljt parancsol. Megdermedve figyelem az érintése útvonalát, elfogadom a néma kérést.
- Minden rendben van. - ölelésbe egyesülünk, a hajnali fény megtörik körülöttünk. Csodálatos, romantikus pillanat is lehetne a támogató, szerető férj kedvessége, megértése, de.
- Minden? - hátra dőlök, gerincem puhán koccan hasfalán. A kezei után kapok, szorításba kényszerítem, el ne eresszen, persze csak gyengéden kérem erre.
- Sajnálom a tegnapit.
- Én is.
Illetve a tegnapelőttit. A múlt havit. Azt, ami három hónapja történt. A fél éve történteket. És minden ismétlődő körünket. Bárcsak kimondanánk. Lehunyom a szemem, élvezem, hogy pillanatnyi béke honol közöttünk, az érintése lágy cirógatását bőrömön, az ajka lenyomatát nyakam ívében, az illatát. Őt. Tudni szeretném, nagyon, mindennél jobban, hogy miért nem tudunk általában így lenni, miért és mikor, hol rontjuk el? Miért bántjuk egymást? Szeretem. Minden porcikámmal szeretem ezt a férfit. És szerettem őt tizenkilenc évvel ezelőtt is, mikor kimondtam az igent. Tizenkilenc. A számtól zsong a fejem. Felnyílnak szemeim, újra csak egy és a hozzátartozó név vibrál lelki szemeim előtt, neonfényben, ahogy az út mentén láttam, miközben megdolgozták nem csak a lábam, de engem, mindenem. Chris. Chris. Chris. Chris.

---

- Igen, azt hiszem. - általába véve elmondható, hogy nem foglalkozom azzal ki, kiről, miért beszélget körülöttem. A tanáriban főleg nem szokásom. A hang, ahogyan belopódzik közvetlen a szöveteim alá, vibrálni kezd. Képes rá? Irritál, ingerel a jelenléte. Mi ez?
Felkapom fejem a laptop mögül kérdőn, szemöldökeim egekbe szökve keresik a kopasz tarkó mögött megbújt - friss - kollégát. Arra, ahogy oldalra billen mellőle és vonásai életre kelnek, megelevenednek, húsvérré változik előttem minden, ami elől menekültem. Szívem kihagyja kötelező dobbanását. Menekültünk...
Erővel, láthatatlan, kivédhetetlen erővel mér rám ütést a látványa. Ajkaim elnyílnak, Christ pillantom meg az asztalok között. Még szerencse, hogy stabilan ülök. Kiszárad a torkom, megtörlöm eddig öntudatlanul ökölbe szorított, izzadó tenyerem nadrágom szárába. Teljes mellszélességgel állom pillantását, ahogy keresztül áramlik mindannyiunk arcának feltérképezésén, talán elsőre észre sem vesz, arra következtetek.
Az, ahogy leolvad arcáról barátságos, kedves, mindig odaadó mosolya és ismét felkutat szemeivel, mindent elmond. Immár magabiztosan és elmélyülten göngyölítem a viszontlátás - örömét? - a saját magam által kreált labirintusban. Aprót bólintok, még talán mosolygok is. A beszélgetőpartnerének fogalma sincs róla, hogy a férfi már rég nem része a társalgásuknak.
A szünetnek vége, belátom, életem során nem örültem még ennyire, hogy jelenésem van. A bal lábam, mely combtól lefelé művégtaggal gazdagodott azon az estén, koppan az asztal lábának. Megtorpanok, tudom, hogy mit jelent ez. A fémes koccanás hangját hallva, mintha tántorodna, de nem nézhetek felé. Széles mosollyal mellkasomhoz ölelem a gondosan összekészített papírhalmazt, s már indulok is.

---

- Hogy érzed magad? - a közeli jövője szempontjából kulcsfontosságú ez a beszélgetés, emiatt szeretném minél inkább megérteni.
- Jól vagyok. - a küszöbén ácsorogva várakozom invitálásért, nevetéséből tudom, beereszt. Lustán leejtem magam az ágya szélére. Felszegem állam, kérdőn, mosolyogva figyelem, hogyan rendezkedik.
- Megígéred, hogy... - be sem tudom fejezni, enyhén dorgáló pillantást mér rám. Tudomásul veszem jelentését. Nem kíván átmenni még egyszer ugyanazon a veszekedésen.
- Anya? - tonnányi súly libben le a vállamról, amikor mellém ülve megfogja a kezem és az ölébe vonja. Teljes törzsemmel felé fordulok, arcomra csak a megértés és a szeretet kettőségének jegyeit engedem kirajzolódni. - Nem lesz semmi bajom. - egyik kezét fantomlábamra hajtogatja. Vannak kimondatlan dolgok közöttünk, az aggodalmam érte, iránta - javarészt, ha utazásról van szó - ebből fakad. Tudja. Bölcsebb, okosabb, mint én voltam az ő korában.
- ... hogy használsz fényvédőt? - önelégülten somolyogva simítok felkarjára, leutánozza a mimikámat. Többet mondanom sem kell, nincs rá szüksége. Lehetséges, hogy túlaggódó szülőjévé váltam az évek során, de legalább tisztában van a miértekkel.  
- Apa megint odament? - változik arcjátékom, de a kezét nem eresztem.
- Igen. - végül is az őszinteség nem a vérségi kapcsolat függvénye, ugyebár.
- Mindig ezt csinálja. - felpattan mellőlem, benne testesül meg az a harag, amit én nem érezhetek. - Mi van ott? Miért menekül el állandóan? Anya, nem csinálhatjátok ezt. Menj utána, beszéljétek meg! - hevesen gesztikulál. Mosolyom ismét felragyog iránta, de kérdő, szinte megrovó tekintete láttán rendezem arcjátékomat.
- Utána megyek, miután elmentél. - határozott szándékomban áll utána eredni, szeretem, tenni akarok értünk, fogok is, ha lehet. Meg kell beszélnünk, tisztáznunk mindazt a problémát, amit egymás életében okozunk, a szívtöréseket, hogy miért nem tudunk ismét harmóniában lenni.
- El fogtok válni? - mozdulatlanul figyel.
- Lehet. - az édesapja egy csodálatos ember...

---

- Szükségem van rád. - pár perc csend telepszik közénk. Zavarba hoz, minden vér az arcomba szökik, lesütöm tekintetem kettőnk közé. Kifacsartan, egymásba akasztott végtagokkal fekszünk az ágyamon. Félprofillal a mellkasán pihenek, hallom a szívverését. Felgyorsul.
- Miért? - taktikai kérdés. Szeretném hallani, ahogy részletezi. Mosolyra görbülnek ajkaim, belefeledkezem a masszába, amit együtt alkotunk: puha, meleg.
- Te vagy a nyilvánvaló választás. - elneveti magát. Én is nevetek. Felnézek rá, ő pedig le rám. Találkozik a tekintetünk és mintha ősrobbanás történne, megcsókol. Viszonzom. Néma esküt teszek rá, hogy bármi áron, de együtt. Ő és én a világgal szemben. Mindenféle - igazán szerelmes - ígéretek, gondolatok szállingóznak a fejemben, hogy szívemre hulljanak végül.
- Az jó. - suttogom, mintha a szüleim bármit meghallhatnának a kötelezően résnyire hagyott ajtó mögül. Az életben akad néhány pillanat, amit valami oknál fogva sosem felejtünk. Az, ahogy a fényben játszottunk az ujjainkkal, mindenféle ostoba figurát alkotva, szerelemfonat minden fajtáját kimerítve, örökké beleégett emlékpalotámba. És a következő napokban mintha a fellegekben jártam volna. Néhány év abban a bizonyos Paradicsomban, amíg teljes, tökéletes szimbiózisban éltünk.
- Nem megy. - kerülöm a szemkontaktust. A tekintete olyan távoli, mint az enyém, de én már hozzászoktam a távolságtartásához az utóbbi hetekben, hónapokban. Ez is egyfajta védelem. A legjobb, amit fel tudok ajánlani számunkra. Nem árulom el neki, hogy elbuktam. Nem vagyok erős. Nem alszok, gyógyszerekre van szükségem. Neki is, ezt tudom. Hagyom, hogy azt higgye, könnyebb lesz nélküle. Ám ez nem igaz. És a tény, hogy mindezt én tudom, csak még fájdalmasabbá teszi a látványát. Ahogy ott áll a szobámban, az ágyam előtt, elől összegörbült ujjakkal... Azokkal a karokkal, amik egyszer engem öleltek, amik ott és akkor értem nyúltak kétségbeesésében. Anyám a háta mögötti szekrényre tette a virágot, amit hozott.
- Mi? - arcán rendezetlenül rángatóznak az izmok.
- Rád nézek és újra és újra átélem... - kis részem azt kívánja, bár észrevenné, mennyire szükségem van rá. Bár látná. Egy másik részem viszont egyszerűen csak össze akar zuhanni, nélküle, magányosan. De az előbbit elnyomom, elzárom jó mélyen. Nem hagyom szóhoz jutni, mert erősnek kell maradnom, hogy megvédjem őt. És magamat is. - Így nem megy. - a gombóc, amiről olyan sokat olvastam, csak most feszíti igazán a torkomat.
- De... - éppen csak előre mozdul.
- Menj el. - suttogom? Azt hittem határozottan kimondom majd.
- De nekem szükségem van rád... - az ágy oldalára siet. Az arca fehér, fehérebb, mint a kezei. Egymást váltják az érzelmek az arcán, vele együtt ülök fel erre az úgynevezett: hullámvasútra.
- Nem, én ezt nem... -  a pillanat túltelített érzékenységgel, a szavak a trauma szárnyára felülve elrepülnek a falak minden irányába.
- Ne, ne lökj el... Lehetne, hogy megbeszéljük? Nekem szükségem van rád. - azt, ami ezután következett bordó karmok ragadták el nem csak emlékezetemből, de szívemből is...

---

Jobban érzem magam most, hogy távolság van közte és a külvilág között, akkor is, amikor én nem vagyok vele. Főként most, ahogy az apró ház verandáján állva kopogtatok. A gyűrűm szimbolizálja a kötődésem, a szeretetem, az életem, amit annak adtam, aki lassú léptekkel az ajtó felé halad most benntről. Nyikorog talpa alatt a parketta.
- Beszélhetünk végre? - és így zajlik az életünk általában.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Igazi érzelmes hullámvasút volt a történeted, amibe úgy bele lehetett süppedni, mint az igazi futóhomokba. Az egyetlen gond akkor adódott, amikor rájöttem, hogy ebből nem lehet kimászni - vagy inkább, hogy egyszer ennek is vége van. Különleges, titokzatos, igazi misztérium vagy, az a fajta nő, akinek nem kell hivalkodnia a női mivoltával, mert minden mozzanata, pillantása autentikus és igéző. Összeszorult a szívem, amikor a veled történt tragédia sorait olvastam, mégis mintha valami sokkal fontosabbat, valami jóval meghatározóbbat kellett volna felfedezni. Őt. Akinek az elvesztése egykoron nem volt opció, aki olyan meghatározóan más volt, és más minden alkalommal, amikor választ keresel a kérdésedre; mi működött egykoron és mi változott azóta? Talán mi magunk tesszük. Minden emberbe bele van kódolva, hogy ne legyen ugyanolyan, mint öt, tíz, vagy tizenöt évvel ezelőtt. A kérdés, hogy a növekedésünk, a változásunk vajon milyen hatással lesz másokra. Én úgy képzelem ezt el, mint egy gondosan teleültetett kertet, ahol a fák évről évre szebben virágoznak és növekednek. Van amelyek ágai összeakadnak, összeférhetetlenek lesznek, de van, hogy megfelelő a távolság, s a leveleik borzolódása kellemes hang a fülnek. Harmónia. Hát nem ilyenek vagyunk mi magunk, emberek is? Változunk, de néha nem ugyanabban a tempóban tesszük, néha elnyomjuk a másikat. De talán így van ez jól, még ha fájdalmas is, de ez az élet menete. Hogy próbálkozzunk, s ha szükséges újra meg újra felálljunk. Egyszer majd elmondhatjuk, hogy mi megpróbáltuk és nem sikerült. De az is lehet, hogy egyszer sikerül. Nos, Te minek örülnél?
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!