Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

Az egész ház zengett a vidám gyermekzsivajtól, miközben azok tulajdonosai felajzott, hisztérikus röhögéssel, gyorsulási versenyek képviselőit megszégyenítő irammal száguldoztak fel s alá a helyiségek közötti kis folyosókon. Az ablakok berezonáltak tőlük a kereteikben, a lépcsők tompa dobogással és recsegéssel tűrték az őket ostromló hatásokat. Evőeszközök csörrentek fémesen a fiókokban, melyek határozott csattanással kerültek vissza a helyükre; és újra zörögtek az evőeszközök. A székeket ahelyett, hogy emelték volna, oda-vissza húzogatták és tologatták a csempén, miközben hangosan, eszméletlenül hangosan társalogtak egymással a konyhában tartózkodó felnőttek. A nappaliban zene szólt. Latin dallamok váltogatták egymást különböző R&B nótákkal és a „mai világ” fiataljainak „tamtam” gépzenéivel. Ugyan többször szóltak a zenét vadul váltogató tinédzsereknek, hogy halkítsák le – na, nem, mintha ők ne lettek volna hangosak - de azok fülük botját se mozdították. Nem érdekelte őket, hogy szomszédok is vannak, az pedig pláne nem, hogy valaki még aludt volna…  
A sötétített szoba csendes volt és végtelenül nyugodt, kellemes hangulatú, noha a bent megálló meleg, fáradt paplanszagot árasztott magából. Elnyomta a korábban behelyezett, fenyő illatú illóolaj páráját, ami csak és kizárólag akkor adott jelt magáról – akkor viszont pofátlan módon kúszott be az ember orrjáratába - ha légmozgás kerekedett mellette. Egy nyíló ajtó… egy libbenő függöny… sürgősen szedett, serény lábakkal cipelt test. Vagy, ha éppen a paplan alatt vergődött valaki hosszú-hosszú órákon át, minek után képtelen volt lehunyni a szemeit, annál is inkább nyugalomra ösztökélni csökönyös szamár gondolatait. A falon egy „The Games of Thrones” feliratú, régi bakelitlemezből megmunkált, szépen faragott óra ketyegett, melynek fényes felületén sértően csillant meg a felkelő Nap fénye. Matteo ez elől menekítette magát a paplan alá, határozott mozdulattal rántva magára a súlyos darabot. Talpa kilógott az alól, mintha így igyekezett volna szintben tartani a rejtekének, valamint a szoba levegője közötti hőmérsékletet. Mert ugye „ne legyen se túl meleg, se túl hideg.” A húga minden bizonnyal frászt kapott volna ezt látva, ugyanis tudva illő volt, „az ágy alatt lakó szörnyek csak és kizárólag a paplan alól kilógó végtagokra vadásznak.” Volt, hogy órákon át a húga mellett kellett ücsörögnie mire az elaludt, hiszen rettegett az ágy alatti rémségektől. Na hát neki ezzel gyerek korában se volt problémája, bár tagadhatatlan, hogy olykor-olykor tényleg elöntötték a kellemetlen és rossz érzések, ha túl sokat gondolt ezekre a gyermeteg történetekre. És igen, ilyen esetben ő is gondosan betakargatta a lábait.
Ezen a napon viszont baromira nem érdekelték a húga gyerekkori rigolyái. Hulla fáradt volt. Egyetlen egy nap telt el azóta, hogy megérkezett az államokba, s azt megelőzően se aludt már több mint huszonnégy órája, ami pedig egyre csak duzzadt a magasabb számok irányába. Izgatott volt, s annyi megemészteni való maradt rá az elmúlt estét és éjszakát követően, amennyivel képtelen volt egymagában, de legalábbis józan ésszel dacolni. A gondolatai – „jó” szokásához híven - másutt jártak… fogalma se volt arról, hogy pontosan New York melyik részén azon túl, hogy bizonyosan Queens távlataiban kellett gondolkoznia. Olivia tette ezt vele. Amilyen nehezen találtak egymásra, pont olyan nehezen is engedte el az éjszaka, ahonnan egyenes út vezetett ugyan az ágyáig – kikerülve minden vizslató és kérdő tekintetet – ám arra már nem volt képes, hogy álomra hajtsa a fejét. Újra meg újra felidézte maga előtt a lány mozdulatait. Arcának bájos, csinos vonásait. Szeme csillogását vagy éppen a benne ragyogó káprázatét. Életében nem néztek még rá olyan szépen, mint abban a néhány órában, s ez kellemes, jó érzéssel töltötte el. Fontosnak érezte magát. Valakinek, akire valaki vágyott. Valakinek, aki számít s nem csak egy porszem a nagyvilágban. És tudta, hogy nem csak az ő agytekervényei bolondultak meg és kanyarogtak olyan szélsebesen…
Nagyjából hajnali öt magasságában - miután már hatvanszor körbeforgott a franciaágyon oda s vissza is – érte őt utol a jótékony álom, amiből nem jutott túl sok a számára.
Fél kilencet ütött az óra, mikor nyílt az ajtó. Halkan, nyikorgón. A zsanérok már akkor is olajozásra szorultak, mikor közel öt évvel az előtt a nagynénjénél töltötte a nyári szünet első néhány hetét, úgy látszik azóta senkit nem zavart annyira, hogy eszközölt volna egy gyors pacsmagolást a fémes felületeken. A küszöb előtti parkettalapra már korábban felhívták a figyelmét, hogy hangosan recseg, így nem számított arra, hogy pont egy ott lakó lesz az, aki elköveti azt a hibát, hogy rálép. Hallotta ugyan a reccsenést majd az azt követő szitkozódást, a tudata mégse volt képes utolérni saját magát, így lehetősége se volt felfogni a történteket. Csak elemezte a szemhéját belülről. Figyelt, fülelt, s valahol az ébrenlét és az álmok földje között billegve, próbálta kideríteni, hogy melyik oldal az erősebb? Egy valami viszont nem kerülte el a figyelmét, bár szerette volna egy lidérces álomra fogni; mintha valaki tartózkodott volna a szobában rajta kívül és őt nézte volna. Meredten, bűvölve, akárha babonázással akarta volna felébreszteni őt. Apró szellő cirógatta az arcát és a szempilláit, egészen boglyasra nőtt hajszálait, melyek a hosszú órákon át tartó kínlódástól és vergődéstől a megszokottnál is loboncosabban lógtak a homlokába.
Bárki is volt bent, nem szólt hozzá. Nem ébresztette. Egy halk kis moccanást se hallott, így sokkal inkább a gyanú és értetlenség miatt nyitotta ki a szemét nem sokkal azt követően, hogy ismét érezte a furcsa szellőt az arcánál. Füstös volt. Kesernyés cigarettaszagú és langyos, ami némi friss aromájú arcszesszel párosult. Mint amikor az óceán mellett rak az ember tábortüzet. Kábán igyekezett tájolni, mire megtalálta a füstszag forrását. Annak tulajdonosa pedig két nagy barna szemmel büszkélkedett, tarkóján lazára fogott szőkésbarna hajtincsekkel. Arca hol sűrűbben, hol pedig ritkásabban pettyezett szeplős volt, tökéletes fogsora széles, ijesztően jókedvű vigyorral bizonygatta fogkrém reklámokba illő makulátlanságát. Ugyan felmérte a helyzetüket, mégis instant szívroham kerülgette Victor fölé magasodó alakjától, aki hangos nevetéssel vette tudomásul Matteo arcára kiülő ijedtséget.
- Mit csinálsz te itt? – elgyötört volt a hangja, s csak nagyon nehezen tudta rávenni magát arra, hogy a paplan oltalmazó védelmében tudva az ölét, forduljon át a hátára. Ujjai mélyen túrtak bele szanaszét ágaskodó hajába, eredményt – legalábbis pozitívat – viszont aligha ért el vele. Hajáról az arcára vándorolt a tenyere, azt dögönyözte halomra, mint valami kedves, nyúlósbőrű kiskutyát.
- Heti kétszer itt vagyok. Viola nénikéd a lelkemre kötötte még ősidőkkel ez előtt, hogy attól a perctől kezdve, hogy én ide először betettem a lábamat, a család tagja vagyok. Márpedig egy családtagot minimum heti két alkalommal látniuk kell.
- Hát… - dörmögte. Hangja szokásostól eltérően, de reggelekhez hűen tűnt mélynek és ércesnek. Szemei hol fennakadtak, hol nagy pislogással igyekezte kiűzni az álmot belőlük – akkor én nem vagyok családtag. Ha a tegnapit nem vesszük figyelembe, egy hónapja nem láttam őket, pedig az előtt nem telt el úgy hét, hogy ne verték volna le rajtam a videochatet.
- Minek kellenél te, ha itt vagyok nekik én? Na, apócám mi van? Mi volt az éjjel? Úgy nézel ki mint egy rongy – nagyanyós mozdulattal csípte hüvelyk- és mutatóujjai közé Matteo arcát, hogy meggyöntölve azt fejezze ki törődését az irányába.
- Hagyd ezt! – förmedt rá a kézfejére csapva egyet, mire azt fitymálón fintorogva húzta vissza a ki tudja, hogy honnan összelopkodott székének háttámlájára, amin lovagló ülésben ücsörgött.
- Úgy eltűntél, baszod! Se egy hívás se egy sms! Hagytam neked vagy hatot.
- Láttam.
- Hívtalak is.
- Azt is láttam.
- Hát akkó’ miért nem jeleztél vissza?
- Mit jeleztem volna? Hát nézz már rám, olyan mintha két fejem lenne és a nagyobb szorult volna belülre… azt se tudom melyik bolygón vagyok. Ötkor még kukorékoltam. Bár lehet, hogy az a szomszéd kakasa volt. Mondjuk hihetetlen, hogy itt a toronyházak között valaki kakast tart.
- Szerintem az Viola nénikéd ébresztője volt. Na de mi a mai program? Egy jó kis ivászat, ha már tegnap nem jött össze?
- Öhm, bocs de nem fog menni, programom van – ő maga se volt biztos benne, hogy milyen kifejezés ülhetett az arcán, Victor arca viszont felderült.
- Óóó, csak nem aaaa…
- Óóó csak de. Szóval – vállvonással vigyorodott el, majd tornázta magát ülő helyzetbe. Mellkasáról lecsúszott a paplan, haja mintha egy nagy gumiparóka lett volna, pofátlanul csapott bele az arcába.
- Ugye nem ilyen fizimiskával óhajtasz randizni menni?
- Hát, hoztam magammal mindent amivel emberi „fizimiskát” ölthetek, szóval… azt hiszem nem lesz belőle nagy probléma.
- Meg a lófaszt! Öltözz! - erőteljesen emlékeztette a hevessége Lucianoéra.
- Mivan?!
- Elviszlek fodrászhoz, úgy nézel ki, mint egy jobb napokat látott ősember aki eltévedt Manhattanben. Iparkodj! – Victor nem viccelt. Gyorsan, már-már pörgőrúgással pattant fel a székből, keze addigra tele volt telefonnal és sötétítővel, amit jókora lendülettel lökött a karnis legvégére. Matteonak felfogni se volt ideje a hirtelen fényt, hunyorogva, grimaszolva próbálta szokni a megváltozó viszonyokat. Bár félt attól, hogy inkább iszony volt az, amit azokban a percekben Victor személye iránt érzett…
- Nem megyek fodrászhoz.
- De mész fodrászhoz.

És ő tényleg elment. Illetve elvitték, hiszen meglehet, hogy közel három órába telt, mire sikerült őt beleimádkozni, de úgy alapjában véve elrángatni az orosz, baltás gyilkosokra emlékeztető, másfél mázsát nyomó izomkolosszusokhoz. De végül sikerült.
Így lehetett, hogy az előzetesen messengeren lebeszélt időpontban és megadott helyszínen tudott várakozni. Izgatott volt. És annál is izgatottabb lett, mikor az anyja visítva hívta fel őt telefonon, hogy vett-e virágot vagy bármi mást, amivel kedveskedhetett a lánynak. Izzadt a tenyere, s egyre csak érezte a zavart az erőben, mire haragosan, már-már kikérve magának vágta rá a telefont a kedves mamára, mondván "ez ma már nem így szokás, és különben is! Ne szóljon ő bele a randevúzási módszereibe!" Ugyan tagadhatatlanul romantikus lelke volt, de unta az elcsépelt „vigyél neki ajándékot!” sztorikat. Ő nem így udvarolt, s bár tudta, hogy egy lány számára talán a legkedvesebb egy szál rózsa, de tudta, hogy még nem tartottak ott. Egy napja találkoztak személyesen… bocsánat, nem volt az egy napja se… hova kapkodott volna? Következő alkalommal már gyűrűt vitt volna neki?
Egyfajta kellemes, bizsergető nyugalom uralkodott el rajta, mikor kirajzolódni vélte a kis Poppyt a távolban. Ajkai akaratlanul húzódtak félhold alakú mosolyra, mikor felsejlett a lány arca a szélvédő üvegén keresztül. A kezében tartott zakója némán lebbent, fehér, könyékig feltűrt ingét még egyszer „leporolta”, noha az tökéletes makulátlanságában díszelgett rajta.
- Ohh, micsoda olasz kiejtés. Buona sera, Olivia – üdvözölte őt ezer wattos vigyorral, miközben behúzta maga után az ajtót, s leemelte az orrnyergéről a napszemüveget. Meglehet, hogy nem volt már szükség rá, de elég sűrűn hordta ezeket a kiegészítő darabokat ha kellett, ha nem. Csak ezután tudta alaposabban felmérni őt, s pimasz, sokat sejtető mosollyal időzött el a pillantása itt-ott – azta… – érezte, hogy nem a legelmésebb módja a véleménye kifejezésének, de elsőre csak ennyire futotta – de gyönyörű vagy! – bravó! És ha nem esett volna le menet közben az álla, minden bizonnyal kevésbé tűnt volna úgy, mint egy kezdő randevús szűzfiú. Beletelt egy kis időbe, mire rendezte a vonásait és a hátsó ülésekre fektette a zakóját.
- Ezt azért megnéztem volna magamon – utalt a lány ölében szorongatott eprekre, melyeket nem sokkal az előtt kapott fel az anyósról – szegényekből azonnal dzsemet csináltam volna - egyszer a húga gyalázott meg így egy tálca süteményt. Onnantól kezdve ő maga is megnézte hova ült, ez alkalommal viszont elmaradt.
- Nézzenek oda, megjelenek és még szabályt is szegsz… chhh… sok lesz a rovásomon. Kint maradsz éjszakára. Tilosban állsz meg – ujjai játékosan előadott rosszallása közben a dobozokkal és a gyümölcsökkel bíbelődtek. Gondosan, fokozott figyelemmel rendezgette az epreket, mielőtt azok ténylegesen az ölében vagy a földön kötöttek volna ki – szerintem ez az egyik olyan hely a földön, amit mindenki ismer vagy látott. Nem sűrűn járok New Yorkban, így mindig van bennem egy kis izgalom, mikor Viola nénikémhez jövök. Tudod, amíg nem láttad, amíg nem élsz benne, addig csak arra vágysz, hogy lásd a roppant méretű felhőkarcolókat, amik között így van avagy sem, de tényleg csak egy apró hangya vagy. Azt hiszem Amerika még számomra is egy olyan dolog, egy olyan hely, ami csigázza a fantáziámat. Nagybetűs! „A híres nyugat”, „a nagy alma”… szóval bármennyire is legyen ismerős például az ott – mutatott a keskeny saroképületre – mégis izgalommal tölt el. Mááár amennyiben nem te vagy az izgalom okozója – nem bírta megállni, hogy ne hozza párhuzamba vele a furcsa érzést. Még egy kíváncsi pillantást is vetett felé, hogy láthassa az útra koncentráló profilját. Mígnem az autó lelassult, s mire kettőt pislogott, Olivia már őt fürkészte egy eperszemen való nyammogás közepette. Akaratlanul is nedvesítette az ajkát, s újra meg újra igyekeznie kellett felidéznie a neki feltett kérdést.
- Ehm, aszondja, hogy…  minden bizonnyal biztosan… oda…igen… – ötlete se volt, az viszont elég határozottan – de ha így kérdezed, akkor talán tudnom kellene, vaaagy tényleg tudnom kellene és tiszta gáz, meg rém ciki, amiért ülök itt kukán a kezemben két doboz eperrel, mintha csak a nagyihoz tartanánk egy nyáresti vacsorára… - alig győzte nevetés nélkül, de igyekezett a játék kedvéért fenn tartani a látszatát annak, hogy mennyire meg van illetődve, de legalábbis tekernek a kerekei.
- Vagy pedig valami hátsó szándékod van. Ohh – vidám, pimasz, gyermeteg ábrázat villant az arcán – megyünk dzsemet főzni. Viccet félre téve. Tényleg halvány lila fogalmam sincs, de már alig bírok magammal a kíváncsiságtól – jobb lábát megemelve támasztotta meg azt az ajtó aljánál, hogy a combját csak élével érje a dobozok egyike, majd kikapott belőle ő is egyet.
- Mamma mia! Ez legalább olyan jó, mint az otthoni – egy epret az ujjai közé csípett, majd a lány felé nyújtotta – azt hiszem, ha így haladunk, ebből nem lesz dzsem. Amúgy minden rendben volt este? Tudtál aludni? – nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg. Kíváncsi volt arra, hogy számára is hasonló fejfájást okozott az elalvás kérdése, mint ahogy ő nyűglődött hosszú órákon keresztül annak érdekében, hogy végre eltegye magát, ha másnapra nem is, hát aznapra...

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

Victor nehéz- és csökönyös természet volt annak ellenére, hogy a külseje maga volt a megtestesült harmónia. Magas volt, sportos, nyúlánk alkattal. Bőre néhány árnyalattal bronzosabb volt a sápadt fehérnél, szemei leheletnyit metszettek és egészen sötétbarnák, majdnem feketék. Hosszú, hullámos fürtjei dús loknikban pöndörödtek csontos arcát keretezve. Hol copfba fogta azokat, így zabolázva a rakoncátlanokat, hol pedig hanyag módon engedte szabadon, s ujjait használva fésűnek túrta hátra azokat egy laza mozdulattal, mikor az arcába omlottak. Igazi „Miami Beach-i” fenegyerek volt. Talán innen is eredeztethető a végleteket rejtő természete, hiszen éveken át a hullámokat szelídítette, mostanra pedig nem maradt neki más az államok szívében, mint az emberekkel tenni ugyanezt. Az a fajta volt, akinek hangulatingadozásai úgy követték egymást, mint éjszakát a nappalok. Egyszer nyugodt volt, jókedvű és kellemes, egészen mosolygós, másszor viszont idegesítően hiperaktív, avagy pont ellenkezője annak, morgós, agressziótól túlfűtött vadállat. Sokszor – főleg ha a barátait érte méltatlan abúzus - nem bírt a testében élő démonokkal. Nagy általánosságban azzal se volt tisztában, hogy milyen bivaly erő lakozott benne azok ellenére, hogy nem volt egy mázsás súlycsoportú verőlegény. Ő volt a sleppjük hangadója és megmondó fiúja. Az, aki talán nem volt a csapat agyának nevezhető, mégis mindig jól mérte fel a helyzeteket és bízni lehetett a megérzéseiben. Remek logikával rendelkezett, amit akár kamatoztatni is tudott volna az életben, amennyiben túlmutatóbb célok lebegtek volna előtte, mint az apja újonnan indított vállalkozásában kivenni a részét. Victor tagadhatatlanul és megmásíthatatlanul egy igazi buli betyár hírében állt, aki ismerte egész New York, de még annak határain túl felhúzott, és arra érdemes szórakozóhelyeket, ahol ő is szívesen megfordult. Imádott inni és mulatni. Imádta jól és szabadnak érezni magát. Talán pont ezért volt meglepő, hogy iszonyatosan rosszul viselte a másnaposságot.
Egyetlen tagja volt a csapatnak, akit nem érdekelt, hogy pont olyan volt a hangja mintha egy sakál üvöltött volna nagy kínok közepette, hiszen ezek ellenére is úgy ordította és olyan beleéléssel, lelkesedéssel a Bohém Rapszódiát, hogy azt Freddy Mercury is megirigyelte volna. És sokszor még arra se volt szüksége, hogy felöntsön a garatra, józan állapotában is bárkit kihívott egy párbajra, amit a szórakoztatóképessége miatt rendre meg is nyert.
Matteoval szemben pedig sorra nyerte az életviteli párbajokat, mikor egy féltekéjén tartózkodtak annak a szerencsétlen, Föld nevű bolygónak. Így lehetett az is, hogy mire kettőt számolt, az olasz már ott toporgott előtte egy szál gyíkban, mint egy farba lőtt vad, és legszebb mosolyát elővéve igyekezett meggyőzni arról, hogy márpedig ő tökéletes fodrászati előképzettséggel volt képes elviselhető tökfödőt varázsolni magának. Nem hitt neki. Bár volt gyakorlata abban, hogy azt a lehetetlen sűrűségű, olykor zabolázhatatlan és rakoncátlan hajtömeget rendre bírja, de ezt sokszor csak hosszú-hosszú, olykor órákba nyúló percek megfeszített munkájával tudta elérni. Sok volt – istentelenül sok, nők sorra irigykedtek miatta – dús volt, hullámos volt és még erős szálú is, ami nem ám, hogy úgy működött volna együtt az aznapi fazon tervezőjével, ahogy azt elvárták volna. Mauro nem egyszer mondta, hogy pont olyan csökönyös mint a gazdája. És ez valahol igaz volt.
- Én nem akarok akárki kezei közé kerülni – ellenkezett.
- Te újonnan egy szál pöcsben alszol? Hú, apukám – Victor minden perverzióját egyetlen, pimasz vigyorába sűrítette, majd elismerő bólogatások közepette csücsörített, mire Matteo tudatáig eljutott, hogy jó ideje volt már annak, hogy anyaszült meztelenül ácsorgott előtte. Egy szemvillanás alatt vágta magát „szabadrúgás” pózba.
- Öhm.. nem… csak…
- Nagyon izgathatja a fantáziádat ez a csaj – még mielőtt Matteo bármit mondott volna, mert látta ám az egyre vörösödő fejét és nyakát, hárított – szóval menj szépen zuhanyozni, reggelizni, aztán elcigöllek az én drága jó barátaimhoz. Az én hajamból is képesek csodásat varázsolni, a tiéd meg se fog kottyanni nekik!
- Már ne is haragudj, de amióta ismerlek, ugyan úgy áll a hajad.
- Na látod! – mutatott rá, megmásíthatatlan szórakozottsággal – olyan jól megcsinálták, hogy lassan tíz éve ugyan úgy áll.
- Te tényleg bolond vagy – jókedvű mosolya akkor fagyott le a képéről, mikor órák múltával meglátta a tett helyszínét és a bent szorgoskodó orosz medvéket, kezükben egy-egy penge élesre edzett baltával és ki tudja még, hogy milyen kínzó eszközzel. Nem is értette először, hogy miért voltak elsötétítve az amúgy pinceszinten berendezett helyiség apró ablakai. Odabent picinek és gyámoltalannak érezte magát, amin nem segített az sem, hogy Victor fennhangon szűkölve röhögött, mikor egy-egy állítólagos „Bro” közelebb lépett hozzá, ő pedig ezzel egyidejűleg libbent arrébb…

- Majd együtt veszünk nyelvleckéket – ijesztő határozottság jellemezte, s először bele se gondolt abba, hogy sikerült a létező legfélreérthetőbb módon fogalmaznia. Beletelt egy kis időbe, mire arcára rémület ült ki – sokkal inkább komikus pánik – s egészen összehúzódzkodva, vállai közé rántva a nyakát, sűrű pislogásokkal lesett Olivia felé – mármint… én nem úgy gondoltam, hogy te meg én… még nem, öhm… tudod, szóval na... Ténylegesen a nyelvre gondoltam, az olaszra! Máááár, ha egyáltalán tényleg érdekelne a dolog és úristen úgy fecsegek, mint egy beállt hímringyó. Tudod mit? Ne is figyelj rám – legyezgette maga előtt a levegőt. Pont amennyire a hasát fogva hahotázott az egyik vállán a kisördög énje, addig egy másik hang – aki minden bizonnyal a kisangyala volt – elnézően simogatta a tarkóját miközben azt hangoztatta, hogy „nincs semmi baj… kicsit gáz volt, esetlen és béna, de ez is te vagy!”. Azt pedig nem tudta eldönteni, hogy feledni akarta azokban a pillanatokban ezt az énjét, vagy inkább azonosulni vele, mert nem olyan karót nyelt és feszengő, mint amit az elmúlt évek távlatában belé neveltek az iskola és fellépések alkalmával.  
- Aha, ha már az agyam helyén csak káposztalé lötyög, legalább a külcsín legyen tökéletes… - nevetett. Kínjában. De nevetett és ez jó nem? – amúgy meg egy nagyon dekoratív elem tud lenni, ha tudja az ember, milyet kell viselnie. Ne akard megtudni, hogy milyen „ing” etikett van nekünk szabálykönyvekbe szedve és mennyi mindent kell memorizálnunk a tökéletes alkalmakhoz illő öltözetekről. Hjahhh, borzasztó – túlzott, de annál jobb kedvű drámaisággal sóhajtott. Fejét ide-oda ingatta, s látszott rajta, hogy amúgy nem létezik ilyen szigorúan vett szabálykönyv, ami az ingviselést illeti. Az ő szabályzatában egyetlen egy pont volt nagybetűkkel és vastagon szedve: soha ne vegyen fel az ember rövid ujjú inget, amennyiben az nem egy tengerpartra szánt, hawaii mintás förmedvény, vagy különleges, laza szabású designer darab. Máskülönben iszonyatosan idétlen és nevetséges.
- Akkor te meg azokét, akik nem tudnak elég korán felkelni ahhoz, hogy minden tökéletesen klappoljon. És természetesen nincs az a férfiúi biztató szó és elismerés, ami meggyőzne arról, hogy tökéletes volt minden választásod. Így van? – Somolygott. Az anyja is ilyen volt. Ha este nyolckor volt jelenése, kénytelen volt reggel hétkor kikelni az ágyból, hogy minden tökéletes legyen. Legyen ideje arra, hogy kisimítgassa a ráncait, na, nem mintha olyan sok lett volna belőle. Alapos figyelemmel és gonddal kellett az esti szettjét megterveznie, amit az idő alatt ötvenhatszor átvariált természetesen, főleg ha az apjával mentek valahova. Akkor aztán illenie kellett a nyakkendőnek és az ingnek is az ő szettjéhez, amiről csak hamar úgy ítéltetett, hogy nem elég megfelelő. És kezdődött minden előröl, kiegészítésül a sminkjével, amit közel ötvenszer vitt fel újra és újra, hogy megbizonyosodjon arról, az lesz a legmegfelelőbb árnyalat. És ha nem, vagy ha mégis, akkor is kellett még valami, hogy Gustavo a haját tépje idegességében, miközben odalent toporgott a hallban, vadul bűvölve a karórájának kis- és nagymutatóit. Nem lepte volna meg Matteot se, ha ő maga is egy hasonlóan fifikás nőszemélyt fogott volna ki magának. Mosolyogva hajolt közelebb hozzá, így sokkal inkább suttognia kellett a szavakat – mindenesetre én azért most mondom, hogy ha egy órád is volt, tökéletes lett. Minden – utalt itt a sminkre, a hajára, a ruhájára. Ő rá. Tökéletes volt számára.
- Látod? Szerintem hatszor meg kellene gondolnod, hogy belebonyolódnál e velem bármibe is, ami messzemenőbb lenne néhány órányi ismertségnél. Veszélyesen fertőző személyiség vagyok. Rossz hatással vagyok még a fű növekedésére is – élt vissza apja egykori szavaival még úgyis, ha akkoriban teljesen más értelmezésben használta azokat. Negatív világszemléletét igyekezte az örege hasonlóképpen kifejezni: olyan hervasztó és lehangoló vagy, hogy miattad még a fű is visszafele nő! Mert csakugyan együtt igyekeztek elvetni a fűmagokat, hogy tökéletes, zöld paplan terüljön el a hátsóudvar egy háromszor hármas kockájában. Hiába öntözték, hiába édesgették a zöld szálakat, azok még bő egy hét elteltével se akarták pihésíteni a földet. Matteo pedig csak azt tudta hajtogatni, hogy ő márpedig megmondta, hogy rosszul csinálták. Talán nem volt meglepő, hogy az apjánál betelt a pohár és elhessegette a fiát az üres placc közeléből.
- Ki mondta, hogy színről van szó?
- Ezek a nagymamák tényleg elképesztőek. Ilyenkor azért el szoktam gondolkozni azon, hogy ez a pedánsság egyfajta „nagyi skill”, ami akkor kerül be a tudástárukba, mikor megszületik az unoka? – elmés elgondolás, de ez minden bizonnyal tényleg sokakat ugyan úgy foglalkoztatta, mint őt – szerinted ilyenkor kihasználjuk a nagyik… minek is nevezzem? Angyal szárnysegédje beosztását, vagy magával értetődő, hogy álmukból felkelve is képesek lennének begyúrni egy adag tésztát a kedvenc unokáiknak? – a „mama” egy olyan jelenség, ami boldogsággal tölti el az embert. Szeretettel, végtelen hálával és ragaszkodással. Ő pedig hitt abban, hogy a nagymamák bármire képesek. Mondandója közben nyújtotta az epret Olivia felé. Kérdő pillantását látva mosolyogva biccentett, aprót emelt is az édes darabon jelezve, hogy vegye csak el. Egy pillanatra még az ajkát is beszippantotta, ahogy végignézte, miként az ajkai rátalálnak a gyümölcs lédús húsára. Az ezt követő puffogás ugyan meglepte, de alig győzte megállni, hogy ne vigyorodjon el.
- Biztos úgy gondolja, hogy nálunk tágasabb, de mindenképpen izgalmasabb. Tudod… ez a két doboz eper úgy illatozik, hogy szerintem Bronx túl végén is érzik és idevonzza őket, mint a kóbor kutyákat ablakba kitett almás pite –a kínált eper fojtotta belé a szót – tehát fogjam be – halkan cuppant a szájában, ahogy félretolva a kis pofazacskójába megszólalt – igazából hosszú évek óta ez volt a bakancslistám első számú pontja: kókuszillatú nyuszibuszozás, közös tálból csipegetés, vagy éppen egymás etetése. Hát nem szép? Tudod, a dugó nagyon sok mindenre jó ám. Többek között arra, hogy ismerkedj, vagy próbára tedd a hólyagod tágulékonyságát, esetleg a saját magad tűrőképességét. Nem tudom melyik a veszélyesebb – és egy kis megjegyzés a margón; ő, mióta jogosítvány és autótulajdonos, mindig hord a kocsiban üres üdítős flakont, vészhelyzet esetére. Jó ideig bele se gondolt, hogy mennyivel könnyebb dolga van ilyen esetben egy férfinak, mint egy nőnek.
- Figyelek – bólintott. S ő valóban figyelt. Minden egyes szóra. Olykor hümmentett, másszor hevesebb helyesléssel bólogatott és fordult a lány felé, hogy lássa annak az arcát is, ne csak a hangját hallja. Mígnem megakad egy elég fontos információnál.
- Mármint… úgy érted, hogy nincs olyan ujja, ami fogja a basszust… – rém bonyolult matekképletek cikáztak a fejében, osztott és szorzott. A korábbi bohókás arckifejezése egészen komolyra váltott, karamell tekintetét vékonyabb réssé húzta össze. Ő ugyan nem gitározott, egyedüli hangszeréül a hangszálai szolgáltak, valamint a zongora, amit az utóbbi hónapokban kezdett el újra tanulni az után, hogy „kisiskolában” abbahagyta. Viszont a srácok jó néhánya odahaza elég nívós versenyeket nyert már a pengetős hangszercsodán. Ám legjobb tudomása szerint a hüvelykujj elengedhetetlen még basszusgitár esetében is.
Szemöldöke kíváncsian, értetlenül szaladt a homlokába, s egy gyerek lelkesedésével szakadt fel belőle a kérdés:
- De azt hogyan csinálja?! – elképzelése se volt, s még azokban a pillanatokban is ezt a kérdést próbálta magában megfejteni, mikor Olivia visszakérdezett.
- Persze, én édesdeden szuszókáltam, meg minden… nagyjából öt órától fél kilencig. De lehet nem volt az annyi sem. Szóval ezúton is kijelenthetem, hogy kezded felborítani a bioritmusomat –hangjában nem volt egy csepp rosszallás se. Miért is lett volna?
Újabb eper került a szájába.
- Ohh, akkor te is dolgoztatni akarsz mi? Kihasználtok engem… amúgy meg meglep, hogy a mai napig vannak olyan szórakozóhelyek és közösségek itt Amerikába, ahol tök mindegy, hogy ki vagy mi vagy, ha lejegyzett előadó vagy azon az estén vagy sem, te akkor is felállhatsz a színpadra és énekelhetsz. Victor is egy ilyen helyre akart elvinni, én meg csak képedek itt jobbra-balra, hogy ez itt így működik. De valld be, hogy csak fel akarod lendíteni a pályámat… De jól van. Én leénekellek, te meg leversz billiárdban, így fair. Az tényleg nem az erősségem – tudástára híján volt a billiárd, pláne a sakk értelmében. Valamiért soha nem hozta lázba a lassú és agyban végzett sportok világa, ellenben remekül focizott, ami minden bizonnyal elsőbbséget élvezett volna az életében bárminél, ha nem rejtőzött volna egy igazi kincs a torkában.
- Mhm – pillanatnyi zavar jelent meg az arcán, mintha nehezére esett volna erről a témáról beszélni. És valóban így volt azóta, hogy alig egy nappal a második találkájukat megelőzően, megpillantotta őt. Tudta, hogy egy emberöltő nem lett volna elég ahhoz, hogy beteljen a lány varázsával és személyével, jókedvével. Az pedig, hogy nekik csak röpke heteik voltak arra, hogy megismerjék egymást, szabályszerűen elborzasztotta – az egész nyár a miénk – nagy nehézségek árán ugyan, de sikerült jókedvet erőltetnie nem csak a hangjába, de az arcára is – szóval előre is tudatom veled, hogy innentől kezdve ez a nyár a miénk. Mit szólnál ahhoz, ha te lennél az én idei nyaram? Hátunkra vesszük Amerikát és meg se állunk kifulladásig… - szerette volna, ha így alakíthatták volna, noha tisztában volt azzal, hogy a lánynak munkája volt, családja és barátai. Bár ezek a lehetőségek még nem zárták ki azt, hogy ő is részese lehessen ennek a körforgásnak. Család, barátok… Elidőzve az arcán, némi megvárakoztatással harapta le az eper felét – ellenállhatatlanabb vagy bármelyik epernél. Erről biztosíthatlak. De azt hiszem én is – jókedvűen csillogott a szeme - Csak úgy… megjegyzem, hogy már a harmadik kört írjuk le egyetlen háztömb körül. A végén még azt hiszik a lakók, hogy készülsz valamire…vagy tényleg így volna?- búgta kérdését ellenállhatatlan baritonján.

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

- Ugyan már, miért kellene levágni, Victor? Gyönyörű haja van, egészséges és rengeteg, hát a fél karomat odaadnám azért, hogy legalább a negyede az enyém lehessen – túrta és simogatta Viola néni a kérdéses hajtömeget. Szemei őszinte csodálattal és szeretettel csillogtak, mind ahányszor előre hajolt, hogy két tenyere közé fogva unokaöccse arcát, vidáman pillogjon rá hatalmas szemeivel - és nézd a kispofámat milyen helyeske még ilyen sörénnyel is! Egészen kölyökképű lesz tőle – érintette hozzá tömpe orrhegyét Matteoéhoz, mire az – sokkal inkább kínjában – villantotta meg mosolyát – magasságos Úristen, gyere le! – Viola néni mindig is rémisztően hívő ember hírében állt – ezt a mosolyt! Fogadni mernék, hogy lányok kismilliója bomlik utánad és nem vagy híján némi férfiúi csínytevésnek azóta se, hogy azzal a kedves kislánnyal elváltak útjaitok. Amúgy meg ne is haragudj életem, ezt ugyan sose mondtam, mindig a drága bátyám gyermekeinek lelkivilága volt számomra az első. Azt mondtam, amit hallani akartak! De azzal a lánnyal nem illettetek össze.
- Azért meg kell hagyni, elég jó bula volt a csaj. Mellette nehéz lehet igazán jó faszinak tűnni.
- Victor! Vigyázz a szádra! Amúgy meg pont ellenkezőleg… nem volt elég jó hozzá az a lány. Hát nézd meg. Az én kiskölyköm! – fordította kényszerrel az asztal túlsó végén ücsörgő, tarkóján hosszú fürtjeit túró srác felé Matteo arcát.
- Hát, jó szőrös képű kölyök, meg kell hagyni – dörgölte meg az állát a nénivel hadba szálló Victor.
- Az tökmindegy, hogy szőrös vagy sem, én még mindig látom benne azt a csepp kis szeleburdi gyereket, aki volt! Az én egyetlen és gyönyörű unokaöcsém – Viola nénikéje anyatigriseket megszégyenítő elánnal kelt unokaöccse védelmére. Hangja szeretetteljes volt a maga ijesztő mélysége ellenére is. Cigarettásokat megszégyenítő ércességgel bírt, s egyáltalán nem volt összhangban a törékeny, kora ellenére még mindig fiatalos és egészen kislányos külsejével. Sokan csicsergő, vidám orgánumot tudtak volna elképzelni hozzá. Olyat, ami leginkább egy lánygyermekre, vagy egy jókedvűen pattogó kis poszátára emlékezteti az embert. Hosszú, csontos, különböző nemesfémekből készült gyűrűkkel teleaggatott ujjai vadul túrták az előtte ücsörgő Matteo haját, olykor-olykor meg is húzta azt, ezzel hátrafeszítve annak nyakát. Meglepett, annál is inkább megszeppent és segítségkérő grimasszal pislogott a vele szemben ücsörgőkre, többek között az anyjára, aki a korai órák ellenére is pont olyan gyönyörű volt, mint egy színésznő, akit királyi puccba vágtak a filmforgatáshoz. Testét egy igazán csinos, világoskék selyem köntös óvta a kereszthuzat ellen, amivel a pirítós és az olaj orrfacsaró szagát igyekeztek kiűzni a házból. Arca kisimult, szája szélében ott ült a boldogság apró, félhold alakú kis görbülete. Matteoéhoz hasonlóan szép, csepegtetett karamellszín szemei vidáman csillogtak, hosszú és sötét szempillái festék nélkül is kiemelték ragyogó tekintetét. Tökéletesen boldognak és gondtalannak tűnt, ami az utóbbi időkben nem volt elmondható róla. Mintha baljóslatú felhők gyülekeztek volna a feje fölött, s hatalmas, mázsás súlyú sziklák nyomták volna a vállait melyek gondterhelten ereszkedtek egyre lejjebb és lejjebb. Idősebbnek tűnt a koránál, ahogy a ki nem mondott, el nem mondott problémák egyre mélyebb és mélyebb ráncokat ütöttek a homlokán. Nem mondta, nem beszélt róla, nehogy aggódjanak érte a gyermekei, de problémái voltak, amivel képtelen volt egyedül dacolni úgy, hogy Gustavo az utóbbi néhány hónapban egyre kevesebb időt töltött velük. Beindult az üzlet. Jobban, mint valaha és egy új éttermet nyitottak Franciaországban, ahova elszólította a kötelesség. Talán ezért is döntött úgy, hogy kis időre maga mögött akarja hagyni az otthonát, hogy a legjobb barátnőjével, a férjének legidősebb húgával töltse az idejét addig, míg Gustavo is csatlakozik hozzájuk.
- Viola néni – törte meg a pillanatnyi csendet Victor. Kíváncsi tekintetek akadtak meg rajta – a kedvenc unokaöcsédnek ma este randija lesz – ezen a kijelentésen pedig a helyiségben tartózkodók apraja nagyra, egy emberként tátotta el a száját – tehát szükségesnek ítélem, hogy elvigyem őt fodrászhoz. Tudjátok ki a lány, akivel olyan sokáig kint maradt?
- Azt hittem, hogy korán lefeküdtél. De akkor nem te jöttél haza a koncert után mi? – pödörgette sötét fürtjeit az anyja, másik kezéből kikerült az addig magánál tartogatott, kávéval teli bögréje.
- Az én voltam… szóóóval a titokzatos barcelonai lány itt él New Yorkban – és ennyi tökéletesen elég volt, a két másodperccel az előtt beállt néma csendet hangos örömujjongás döngölte földbe. Matteo pedig ha addig nem ébredt volna fel teljesen, akkor már egészen biztos volt, hogy ez a probléma megoldódott.

Szinte érezte, ahogy ég a képén a bőr. Könyökét az ablak tövének támasztotta, arcát a kitárt tenyerébe rejtette, miközben megállás nélkül reszketett a válla és mellkasa a kikívánkozó, kínjaiból eredeztethető nevetéstől. Matteo alapjaiban véve megfontolt ember volt, aki nem egyszer, nem kétszer viszont annál is többször meggondolta, hogy mi az, amit kimondhat, mi az, amit viszont magában kell tartania mert illetlen, helytelen vagy nem érdekelte a kutyát sem. Olivia mellett mégis úgy érezte, hogy teljesen elveszítette az önkontrollt és uralmát a tettei, mondanivalói felett. Nem gondolkozott, mintha csak elvetette volna a lehetőségét is annak, hogy ugyan olyan megrögzötten figyelnie kell a szavaira és gondolataira, mint az esetek jelentős hányadában. Mindig illemtudó és tiszteletteljes volt a tanárokkal, a szülei barátaival, idegenekkel vagy úgy alapjában véve idősebb emberekkel és akárkivel. Talán csak a húga és a barátai tudhatták, milyen is volt ő valójában. Kicsit szeleburdi, kicsit csíntalan, kicsit csibész. Mintha legbelül elzártak volna benne egy nagyra nőtt, életvidám, szórakozott gyereket, aki csak akkor tudott onnan kitörni, ha a megfelelő társaság volt mellette. Olivia mellett pedig úgy vetkőzte le a gátlásait egyről a kettőre, hogy észre se vette azt. Ha pedig mégis, képtelen volt felfogni, hogy mi történt körülötte…
Mosolyogva, halk nevetgéléssel dörzsölte meg sercegő arcát, majd a száját, mutató és hüvelykujjával simítva át az orra alatt tökéletesen vágott és fazonírozott bajszát. Az orosz mázsások valóságos modellt faragtak belőle aznapra. Némi pimaszsággal vegyülő kíváncsiság villant az arcán, ahogy még mindig somolyogva lesett oldalra a lány végszavait hallgatva.
- Isten lássa lelkem, én szóltam! – vidáman nevetett fel – Jesszusom, azért te se vagy egyszerű. Amúgy meg… - köszörülte a torkát – nem szoktam csak úgy „akárkinek” felajánlani a nyelvtudásom és nyelvleckéim sajátosságait, szóóóóval… érezd magad megtisztelve – ugráltatta meg ő is hasonlóképpen huncut ábrázattal a szemöldökeit. Teljesen idegen volt számára egy a jellegű flört. Legalábbis nem emlékezett rá, hogy korábban Leonoraval hasonlóképpen kóstolgatták volna egymást. Ha ő próbálkozott is, a lány hírből se ismerte a játékszabályokat. Nem édesgette, nem becézgette s nem reagálta le Matteo bókjait. Túlontúl komoly volt és „felnőtt”. S mint később kiderült, ő maga se volt tisztában azzal, hogy ez a felnőtteket jellemző komorság és kivagyiság csak egy felvett szokás volt.  
- Jó, azért a rózsaszín az én szabályzatomnak is egy tiltó melléklete… legalábbis magamtól nem vetemednék arra, hogy beszabaduljak egy boltba, és hat különböző árnyalatú, rózsaszín pamaccsal térjek ki onnan. Pedig ne tudd meg, hogy a húgom hányszor próbálta rám erőltetni: „de Matteo” – vékonyította el leheletnyit a hangját, de közel se volt olyan jó színész, mint ahogy Olivia igyekezte legtöbbször megszemélyesíteni a rokonait – „te annyira maradi gondolkozású vagy! Pont, mint apa! Haladj már a korral, el se tudod képzelni, hogy milyen jól áll egy férfinak a halványrózsaszín… ami különben is hosszú-hosszú évezredeken át a jómódúság színe volt, nem pedig a nőiességé! A te sötét hajadhoz, szemedhez és bőrödhöz pedig különösen jól passzolna” – drámai sóhaj járt a végére, ezzel is éreztetve, mennyire kimerítette őt a húga rendszeres okoskodása – én pedig köszöntem a lehetőséget és öltözködési tanácsadást, és vettem egy sötétkék vagy fekete inget. Szóval részemről is ennyit a rózsaszínről
Még egy határozott bólintásra is futotta, amivel mintha csak lezárta volna a témát, majd az ülés fejtámlájának biccentve a tarkóját, az előttük unatkozó BMW fényjelzőit figyelte, míg Olivia mesélt. Nem akarta felfogni, hogy mit nyomogatja a féket állandóan, így a lámpák két másodpercenként váltakozva hol felvillantak, hol elaludtak. Végül félre billentette a fejét, hogy a lányt fürkéssze.
- Anyáink akár legjobb barátnők is lehetnének, akik együtt járnak vásárolni, míg a kedves uraik kint tépik a hajukat az üzlet előtt úgy… négy teljes órán át – gyönyörű elképzelésnek tartotta, hogy rajtuk keresztül talán új barátságok is születhetnek még szülői fronton is. Mert miért ne lehetne jóban egymással két ember családi brancsa, főleg úgy, hogy hasonló felfogásúak, de legalábbis nagyon közel állnak egymáshoz a kultúrák is?
- És ez alatt a közel egy év alatt te úgy érezted, hogy majd én leszek a te saját „Scottod”, aki majd minden alkalommal bizonygatni fogja, hogy a világ legszebb nője vagy, és aki a karjaiba kap, hogy megpörgessen? – ízlelgette a gondolatot – és mi van, ha én vagyok az, akivel hitegetni kell, hogy elég jól néz ki ahhoz, hogy melletted lehessen hm? – valamilyen szinten Matteo is hiú volt. Pont annyira, mint a legtöbb olasz férfi. De ez még nem jelentette azt, hogy ő maga ne vágyott volna a kedves és dicsérő szavakra, vagy éppen ne lettek volna olyan rossz napjai, amikor nem tudott tükörbe se nézni.
- Szomorú, de valahol mégis ijesztően biztató, reménykeltő történet… Nem is tudom, furcsa érzés belegondolni abba, hogy annak idején mennyi mindennel kellett küzdeniük az embereknek és persze nem azt mondom, hogy ma nincsenek hasonlóan hányattatott sorsú családok, de mégis rengeteget változott a világ. Ilyenkor akaratlanul is belegondolok abba, hogy mi lett volna akkor, ha az én apám nem erőltetni akarja az éneklést és a zenét nálam, hanem elvenni? Mert nem látott volna benne lehetőséget, mert nem akarta volna elhinni azt, hogy egy „muzsikus” gyerek bármit is elérhet az életében. Amúgy ezzel sokan így vannak még ma is… főleg a maradibbak. A művészetből nem lehet megélni, vagy pedig hatalmas szerencse kell hozzá - keserű mosollyal szegte le a fejét, íriszei az ölébe halmozott eperszemeket elemezgették, mintha olyan érdekesek lettek volna – de az az igazság, hogy apu jobban hitt bennem, mint én valaha is hinni fogok magamban. Én nagyon sokáig nem is a megélhetést és a lehetőségeket láttam a hangomban vagy a tudásomban, hanem… szimplán azt éreztem, hogy imádom ezt csinálni. A saját szórakoztatásomnak tartottam. És nem fogod elhinni, de sokáig úgy gondoltam, hogy inkább apu üzletébe szállnék majd be, többre megyek vele… végül ő volt az, aki lebeszélt róla, mondván olyan tudás, olyan lehetőségek vannak a tarsolyomban, amiről más álmodni se mer. Hogy is mondta? – révedt el egy pillanatra, szemeit vékony réssé szűkítette ahogy visszagondolt Gustavo kimondott szavaira – „büszke vagyok rád már most. Büszke leszek, bármilyen úton is indulsz el, hiszen a te választásod. De fiam, soha ne feledd, amit a bolond apád mond neked… történjen bármi, soha nem vonhatod kétségbe azt, ami adatott neked. Te erre születtél. Életeket változtathatsz meg a puszta hangoddal és a szíveddel. Mert a kettő együtt kell hozzá és te mindkettőt megkaptad. Anyádtól. Neked adta a hangját és azt a hatalmas szívét is megosztotta veled.” – elmosolyodott. Még azokban a percekben is, ahogy felidézte, ott volt a gombóc a torkában. Az apját az előtt még soha nem hallotta annyira őszintének, határozottnak és biztosnak a saját szavaiban. A maga életét illetően mindig voltak kétségei. De a fiáé felől soha. Tudta, hogy hova tart… és minden áron segíteni akarta azon az amúgy végtelenül nehéz, de gyönyörű és lehetőségekkel teli úton.
- Szóval köszönöm, hogy te is megerősítetted bennem, hogy ez az én utam – keze már korábban elkalandozott annyira, hogy már elég volt picit döntenie rajta, ujjaival Olivia sebváltón pihenő kezének kézfejét cirógatta. Apró, édes kis érintés volt, nem több. Viszont az első, hogy ténylegesen érezhette a puha, selymes bőrét. Mozdulata finom volt, óvatos. Nem volt benne semmiféle túlzó követelőzés vagy éppen tolakodás. Az érintéstől viszont kellemes, jóleső érzés kerítette hatalmába. Szinte bizsergett a bensője.
- Mindenre kíváncsi vagyok, ami te vagy – mert végül is, Olivia nyilván olyan dolgokat akart mutatni neki, amiket szeretett, amik tetszettek neki. Márpedig ami a szívének kedves, az valahol ő maga, nemde? A választásaink, a döntéseink, különböző helyszínek, virágok, tárgyak, ételek, ordítva beszélnek arról az emberről, aki a külsőnkbe zárva létezik ezeken a földi síkon. Imádta a gondolatot és mind azt a milliónyi lehetőséget, amit tartogatott számukra a nyár. Egy valamitől rettegett… az elválástól, hiszen őt ősztől visszaszólította a kötelesség a hazájába. Bizonygathatta ugyan, hogy hosszú lesz az előttük álló időszak és hosszú még a nyár, bármi történhet az idő alatt. De valahol úgy érezte, hogy pont amilyen gyorsan teltek addig az éjszakák és a nappalok, pont annyira gyorsan fognak telni ezután is főleg, ha igazán jól érzi magát.
- Nahát, azt hiszem, hogy különleges képességeim közé ezt is fel lehet írni. „Figyelem elterelés” és „átnevelés”.
- Hozzám? – mutatott magára, ujját a saját mellkasába vágva. Szemöldökei feljebb csúsztak, kerek szemekkel pillantott a mellette lévő lányra, és csak még zavartabb, meglepettebb lett, mikor kósza kezek kezdtek a combja körül legyeskedni. Akaratlanul is megpróbált hátrébb húzódni, noha lehetetlennek bizonyult az ülés miatt, míg aztán nagyot nyelve nedvesítettet be az ajkait – tudtam én, hogy hátsó szándékaid vannak, csak jól titkolod. Perverz nőszemély – végszóra pedig milliónyi kütyüt és kacatot hányt az ölébe a kesztyűtartó, aminek a legmélyén ott lapult a kis kártya – komolyan nektek, nőknek még a kesztyűtartótok is olyan, mint a táskátok? A „női kesztyűtartó rejtelmei”… - emelt fel egy bolyhos jegyzetfüzetet – semmi probléma, egészen jól állna nekem - vette alaposabban szemügyre annak külsejét, majd előrenyúlva visszahelyezte a tárolóba.
- Szegény Poppy eléggé kétségbe lenne esve, ha elanyátlanodva egy kocsi telepen rostokolna. Gondolom azelőtt se történt vele hasonló, szóval tartsuk meg ezt a jó szokást – lökte ki maga mellett az ülés ajtaját, némi friss levegőt engedve be a járműbe, ezzel lágyítva az erőteljes kókusz illatot – nagyon… hmmm… impozáns épület – próbálkozott mosolyogva, valamelyest bizonytalanul. Téglaépület, palatetővel. Nem látta különösebben szépnek vagy figyelemfelkeltőnek, de tudta, hogy az igazi szépség jelen esetben belülről fakadt. Ergo, bent kellett keresniük azt, amiért valójában azon az estén Harlembe szólította őket a „kötelesség”. Miután hátranyúlva leegyensúlyozta az eprekkel teli dobozokat az ülések közé, ő maga is kiszállt. Kinyújtózott, majd becsukta Poppy ajtaját s megkerülve azt, lépett oda Olivia mellé.
- Igen… azt hiszem tényleg tökéletes minden – mérte végig ragyogó szemmel és arckifejezéssel, immáron teljes pompájában a lányt, s ha bezárta a helyes kis járművet, egyik tenyerét automatikusan a hátára simította majd intett az épület felé. Kellemesen langyos volt az este, nem érezte szükségesnek kivenni a zakóját, jó lesz az majd az éjszakai órákra, noha koránt sem volt biztos abban, hogy tisztában lesznek az idő múlásával, ha betérnek a téglaerődítménybe. Ki tudja, talán már a Nap is fel fog kelni, mire kivánszorognak onnan.
- Tehát? Mi is köt téged ehhez a helyhez, hogy még VIP kártyád is van a parkolóba? Csak nem itt tengeted az éjszakáid nagy részét és fejleszted tökéletesre a billiárd tudományodat? Fogadjunk, hogy sorra vered el a kemény macsókat…vagy, titkolod, hogy ez az ember a nagyapád… vagy valamiféle rokonod – incselkedett vele játékosan, egészen közel húzódva hozzá, mintha az épület előtt ácsorgóknak igyekezett volna a tudtára hozni, hogy „nem ám szemet vetni a kis hölgyre, ő az övé!” – De tényleg, honnan tudsz a létezéséről és erről a bizonyos Enrique nevű „ujjtalan gitárhero-ról”? – Olivia sorra döntögette a legmerészebb álmait és képzeleteit. Vagányabb, élettel telibb, határozottabb és izgalmasabb volt bárkinél, akivel az előtt találkozott. Igazi kis különlegessége volt a női nemnek, de úgy alapjában véve az emberi fajnak. Ő pedig elmondani nem tudta, hogy miféle izgalom, lelkesedés és rajongás járta át a testét minden egyes szavát, mozdulatát követően.
Lassan, kicsit andalogva haladtak az épület bejárata felé, ahonnan egyre hangosabban szöktek ki a dallamos zene foszlányai… nem kellett sok, hogy eldöntse, már akkor kedvelte a helyet, mikor még be se tették a lábukat. Talán azért, mert zenéről volt szó, de talán azért, mert a csinos partnere rajongott érte.

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

2019.Október
Két hete volt már annak, hogy elmúltak a semmiből érkező, orkánt, hűs csapadékot és igazi dagályt hozó októberi esők, melyek elmosták egész Rómát és vele együtt Matteo egy éven át tartó viharos kapcsolatát. Bár borús volt utána az arca, fáradt a tekintete és lomha a mozgása, – ami sokkalta az egyetemi kötelességeknek volt betudható - mégse érezte magát szomorúnak vagy lestrapáltnak miatta. Pont úgy felderült a szíve és megtöltötte a „szabadság” édes érzése nyugalommal, milliónyi lehetőség gondolatával, mint ahogy az embereket a paplanszerű sötét fellegek mögül előbújó Nap ragyogó, aranyló sugarai. A remény, hogy minden rosszat követ valami jó, ott lebegett a tudatában s pont így azon emberekében, akik még utoljára fürdőzni óhajtottak a kellemesen meleg, őszies derűt hozó fényárban.
Aznap a kávézóban mintha egy billogtól, egy bokájára csavarodó, mázsás golyóval ékített rablánctól szabadította volna meg saját magát, bár tisztában volt azzal, hogy egyedül nem sikerült volna lépnie. Luciano fontos, asszisztáló szerepet töltött be a Leonorával való szakításának minden egyes pillanatában, a megszülető gondolattól kezdődően a végkifejletig. Ő volt a szeme és a füle, a lelkének istápoló, sokat adó szava, de vele együtt a józan esze és ítélőképessége is. Valaki, akire rábízhatta az aggályait, a fel-felbukkanó félelmeit is, mi több az az ember is, akit a gondolataiban megfogalmazódó lehetőségekbe is bevezetett. Olykor – mind amellett, hogy mélyen hallgató fülekre s kíváncsi sötét szempárra lelt - sziklaszilárd, rendíthetetlen falba ütközött vele kapcsolatban. Mert ez volt Luciano Giovinazzi. Amennyire a tehetség, boldogság, a lelkesedés, vidámság és jószívűség valamint az önzetlenség legőszintébb megtestesítője volt, pont annyira bírt elképesztően szigorú, reális világképpel és látásmóddal. Nem volt egy álmodozó fajta, nem bízott semmit a véletlenre vagy az ismeretlenre. Nem hitt abban, hogy a barátjának fejében megszülető románc bárhova is vezethetett volna. Matteo minden egyes szavát kétkedve és bizonytalanul fogadta, mind ahányszor szóba került az a bizonyos, sokkal inkább mitikus éjjel. Viszont beletiporni se akart a lelkébe, ártani a lelkesedésének és azzal groteszk módon elegyedő tanácstalanságának. Így ahelyett, hogy képen röhögte volna, vagy megrázogatta volna a vállánál fogva, hogy szedje már össze magát, inkább a maga módján igyekezett orvosolni a problémákat. A segítségére volt úgy, mint senki más. Meghallgatta, végighallgatta. Soha nem szakította félbe, nem fojtotta belé a szót, de aztán józan gondolatokkal megosztotta vele a maga véleményét. Minden egyes alkalommal, s így tett a Leonorával való szakítása esetében is.
Ugyan nem helyeselte, amiért legfőképpen egy „szellemhez”, egy öt másodperces pillantáshoz kötötte a szakítás okát, de be kellett vallania, jobban járt így, hiszen ő maga sem fűzött nagy reményeket a hanyatlófélben lévő kapcsolatukhoz. Ám ezzel együtt a Barcelonában kialakult plátói szerelméhez sem, sőt mi több, őszinte határozottsággal ellenezte és próbálta rábírni barátját arra, hogy eressze el őt és ne engedje, hogy befolyásolja. Számára ez volt a végszó s innentől kezdve, ha átmenetileg is ugyan, de lezártnak tekintette az abszurd témát.
Nem úgy az édesanyja. Párás, meleg délelőtt volt, mikor Valeria megjelent a homokszínű téglákból épített kerítés előtti felhajtón. Sötétkék, vadonatúj Chevrolet Impalájának utasteréből és a csomagtartójából is nagy halom csörgő-zörgő papírtáskát cibált ki. Utolsóként Suzy, a göndör szőrű barna uszkár pattant ki. Nyakában rózsaszín nyakörvön csilingelt a csepp kis csengettyű, s pont úgy ugrált, ahogy Valeria ide-oda mozgolódott a jármű körül, kezében annak meghosszabbításául szolgáló pórázvéggel. Szemeit egy vastag keretes, párducmintás napszemüveg mögé rejtette, sötét haja hetyke kis kontyba volt feltűzve a feje búbján. Komisz tincsek álltak a szélrózsa minden irányába, ám ez a lazaság, ez a szertelen ábrázat is pont olyan elegánssá tette, mintha nem is egy ezer éves koptatott farmer és válláról lecsüngő szürke póló lett volna rajta, hanem egy kirívó koktélruha.
Még utólag egy nagy tálca tojást egyensúlyozott ki az autó kalaptartójáról, amelyet ahogy fordult, Matteo már emelt is ki a kezéből.
- Ezt nevezem, anyukám! Vendégeket várunk? Miért nem szóltál, elmentem volna veled – ujjai finoman, kicsit noszogatón hámozták ki Valeria kezéből a papírtáskákat, legalábbis annyit, amennyi biztonságosan elfért a kezében. Az anyja idejét se tudta volna megmondani annak, hogy mikor látta annyira jókedvűnek és boldognak, kipihentnek a fiát.
- Gondoltam hagylak aludni. Kivételesen… de mond csak – nyújtogatta a nyakát, miközben egyik kezével Suzy pórázát cibálta, hogy ne akarjon az minden áron belemászni a szatyrokba, másikkal pedig a kocsi kulccsal szöszmötölt, hogy be tudja zárni a négykerekű csodát - Mi történt veled kisfiam? Nincs egy gondterhelt ránc se a homlokodon, nem paffogsz, nem morogsz. És lám, még mosolyogsz is! Kezdem azt hinni, hogy kicserélt valaki, amíg aludtál… mikor keltél?
- Már ébren vagyok úgy – pillantott az előszobában lévő méretes faliórára – három órája? – Valeria érezte a zavart az erőben. Egy pillanatra még a mozdulatot is megszakította, hogy kihámozza magát a jobb napokat is látott sportcipőjéből, s csak leste a távolodó, konyha irányába siető fiának a hátát, tarkóján tökéletesen kunkorodó sötét hajtincseket. Nem értette. Fogalma se volt, hogy mi történt, mint ahogy a házban uralkodó ijesztő tisztaság, rend és virágillat is meghökkentette. Alig négy órája ment el otthonról. Melita egy fehér létrán egyensúlyozott és a plafonig érő ablakokat suvickolta ragyogóan tisztára, míg a konyhában leves rotyogott a gáztűzhelyen.
- Kisfiam?... – zavart pillantással sietett Matteo után, aki a korábban kitakarított hűtő előtt ácsorgott, hogy telepakolja az anyja által zsákmányolt „fagyra” valókat – csak tudni szeretném, hogy minden rendben van? – folytatta, ahogy aggodalmas tekintettel találta szembe magát.
- Mi baj lehetne?
- Tudod, beszéltem tegnap Leonora édesanyjával és azt mondta, hogy szakítottatok. És ennek is már két hete. Egyrészt nem is mondtad… másodszor pedig azt gondoltam, hogy ha így is történt, akkor még hetekig olyan leszel, mint egy bánatos szamár. Helyette… - mutatott végig fia teljes valóján - jóég?! Csak nem megtaláltad a barcelonai lányt? - Valeria arca felderült, világi boldogság jelent meg rajta.
- Anya, nem. De nincs semmi baj. Boldog vagyok. Szabad vagyok. Végre én vagyok – lépett oda az édesanyjához, akit a világ legőszintébb, legszeretőbb gyermekének mozdulatával ölelt át…

…Legalább ennyire boldognak érezte magát Olivia mellett is annyi különbséggel, hogy minden létező zavara, bizonytalansága és meglepettsége is hozzá társult. Ez pedig – tagadni se tudta volna - némiképp kétségbe ejtette. Fogalma se volt arról, hogy mi az, amit megengedhetett magának vele kapcsolatban és mind ezt úgy, hogy emészthető keretek között maradhasson. Tanácstalan volt és nehezen tudott mérlegelni. Nem akart tolakodó lenni, nem akart alpári lenni – ami meg kellett hagyni, a srácok miatt olykor-olykor rajta is megmutatkozott – de túlzottan finomkodó sem, hiszen nem akarta, hogy a lány elbízza magát és azt gondolja, hogy egy tetőtől talpig hibátlan természetű úriember szegődött mellé. Úriember volt természetesen, de csak annyira, amennyire igénye volt a másik félnek rá. Jó ítélőképessége és megérzései révén mindig tudta, hogy kinek mennyit kell nyújtani ezen úriemberi mivoltából. Igyekezett egyensúlyt tartani, s újra meg újra felsejlett a fejében az a néhány mondat, amit még Luciano mondott neki annak idején, mikor Leonorát kellett „meghódítania”: „Tudod mit? Ne foglalkozz senkivel és semmivel, csak… csak add azt, aki a vagy! Ami te vagy! Add önmagad és nem lehet belőle probléma. Tudod milyen csapnivaló színész vagy haver, szóval könyörögve kérlek, és ne hozz rám szégyent azzal, hogy komfortzónádon kívül kezdesz el „emlékezeteset alakítani”.
És ezen gondolatok között adta végül azt, aki valójában volt. Kicsit játékos, kicsit pimasz és sokat beszélő… olykor egészen lelkes, merengő, hazaszerető és lehengerlően férfias, benne minden komolyságával, határozottságával és pozitív világszemléletével. És végül, de nem utolsó sorban pont annyira jól nevelt és dicsérni való gavallér, amennyire azt a helyzetük és ő maga is igényelte, és szerette volna, hogy Olivia lássa. Ehhez az elegyhez pedig keveredett némi félelem, tanácstalanság és nem elhanyagolható borúlátás. Amennyire láttatni engedte a boldogságát és felszabadultságát a lány mellett, annyira emésztette valahol nagyon mélyen az, hogy mi lesz majd a nyár végének érkezésekor? Mi lesz velük?
- Most mi a baj? – vonta fel a szemöldökét kérdőn, szája sarkában elnyomhatatlan, boldogsággal telt félhold alakú görbület villódzott – szereted a letisztult, elegánsba bújt férfiakat, hogy te nyugodtabb szívvel tündökölj mellettük a szivárvány minden színében pompázó ruhakölteményeidben – szúrt oda játékosan. Vigyora kiszélesedett, szeme jókedvűen csillogott, mind ahányszor Olivia felé pillantott – de ez így van rendjén. Ha nektek, nőknek a gyémánt a legjobb barátotok, mint ahogy azt olyan sok dal és szerzemény, gondolat is bizonyítja, a mi csillogó gyémántunk ti magatok vagytok. Női előjogotok kitűnni, nekünk pedig segíteni, hogy tündökölhessetek – halkan sóhajtott egyet, fejét féloldalasan döntötte neki az ülés támlájának. Egészen közelről figyelhette a lány profilját – rémesen maradi gondolatok mi? – somolygóan pimasz volt, de annál is pofátlanabbul jókedvű, szórakozott. Ha Luciano látta volna őt azokban a percekben, szemeit meresztve a vastag szemüvegkerete és üvege mögött, szájára tapasztotta volna az egyik kezét, míg a másikkal mutogatott volna rá. Végeredményül fojtott hangon közölte volna: „te szerelmes vagy! Hogy nézel rá? Hát hogy? Iiiilyen barna kiskutyaszemekkel!” És ő tényleg halálosan le volt nyűgözve.
- Amúgy azt hiszem, hogy tudom melyikre gondolsz, de magamtól még nem vetemedtem rá mind eddig arra, hogy beújítsak egyel. Majd pótlom – ami nem mellesleg meglepően furcsa és szokatlan volt, hiszen Matteo híresen nagy divatkedvelő és szakértő hírében állt, aki úgy hordta a virágmintás ingeket, hogy azt bárki megirigyelte volna tőle. Amennyire trendi és divatos volt, annyira vált érzékivé, elegánssá, mégis bohém érzetet keltett úgy, hogy férfias maradt általa. Victor úgy fogalmazott egykor: rajtad még a budi keret is jól állna, sőt divatot teremtenél, ha a nyakadba akasztanám és kilöknélek az 5. Sugárútra! Ő viszont nem szeretett volna ilyen divatnak hódolni.
Teljesen belefeledkezve hallgatta végig a lányt, annak és szüleinek egy kedves kis történetén. Arcvonásai hűen tükrözték mind azt, ami végbe ment benne. Boldog volt, jókedvű és azokban a percekben tényleg bármit örömmel végighallgatott volna, még a világ legidétlenebb történetét is, csak hallhassa a hangját. Odáig volt az arcán játszadozó boldogság látványáért, a rajongásért és tiszteletért, amivel pont úgy hódolt a szülei előtt, mint ahogy azt ő maga is tette. Hatalmas hasonlóság volt ez kettejük között és tudta, hogy nagy mozgatórugója lehet a párosuknak.
- A random elkapott fotók olykor sokkal kedvesebbek és őszintébbek – mert nem kell az alanynak megerőltetnie magát, hogy mosolyogni tudjon, nem kell kínlódnia, hogy természetes legyen. Persze vannak ijesztően előnytelen képek, melyeken sokszor csak nyerészkedni akar a sajtó, de a paparazzi fotók olykor mégis segítenek abban, hogy betekintést nyerjünk egy-egy sztár valódi, mindig élt életébe. Pont amennyire haszontalanok és rémesek ezek a „fotósok”, pont annyit köszönhetnek nekik. Az ő édesanyja is számos alkalommal került ilyen paparazzónak az áldozatává, mellyel olykor-olykor egészen kellemetlen helyzetbe hozták őt. Viszont hozzá kell tenni, számos fellebbenő pletykát pont ezek a fotók tudtak eltörölni a Föld felszínéről - Azt már meg se merem kérdezni, hogy anyukád hány évezred alatt jutott egyről a kettőre, mire kitalálta, hogy melyik ruha lesz számára az igazi? – ha csak arra gondolt, amit Olivia mondott, hogy sokkal inkább a lakberendezési üzletek vonzották a nőt, mintsem a ruházati nagyhatalmak, úgy saccolta volna, hogy pikk-pakk kiválasztotta a sok fehér közül azt, ami a leginkább felkeltette az érdeklődését. Viszont, ha azok alapján ítélt, amilyennek a lány lefestette az édesanyját, a nyakát tette volna arra, hogy kismillió ruhát felpróbált, ráadásul olyat is, ami nem szimpla fehér volt, annál is inkább színes, vagy másképpen figyelemfelkeltőbb. Abban a mesében pedig szentül hitt, hogy „A” ruha létezett és egy különös misztikum a menyasszonyok, leendő feleségek körében.
- Valóban? – nevetett fel, miközben a saját arca felé bökött a hüvelykujjával – ahhoz mérten nagyon kevesen vesznek megfelelően komolyan. Victor rendszerint elröhögi magát, mikor kihúzza a gyufát, hülyeséget, vagy banális baromságot csinál, én pedig veszem a fáradtságot és kifejezem a nemtetszésemet. Mondjuk amellett a hülye mellett nem nehéz pattogós morcos törpének tűnni, mikor akkora lóbaszó, amekkorát olasz ember tényleg nem lát mindennap – mert igen, tök mindegy, hogy mennyire rendelkezett haragos pillantásokkal, vagy egészen megkeményedő arcszerkezettel egy-egy őt elkapó idegbaj alkalmával, ha úgy nézett ki Victor mellett, mint egy morcos pocok. Az persze megint egy másik kérdés volt, hogy Victor nem kifejezetten volt arra beprogramozva, hogy bárkit is komolyan vegyen. Az apja mégis kivételt képezett e tekintetben.
Már épp nyitotta volna a száját nagy megdöbbenései közepette, ama szándékkal, hogy megkérje Oliviát, legyen oly kedves és mutassa be neki, miként tudná elhitetni vele azt, hogy számára ő a világ legtökéletesebb férfija... Nem volt szükség rá, nem kellett kérlelnie. Helyette, mint aki szájzárat kapott elhallgatott, s már-már vizenyős szemekkel hitte el neki minden egyes szavát, mígnem elnevette magát.
- Már kezdtem egészen komolyan venni, erre elűzöd a varázst – gyermeteg duzzogással fordult el tőle a feltörő nevetését hallva, ám ezek ellenére is ugyan úgy ott ült a jóleső mosoly a szája szegletében. Képtelen volt letörölni és minél több és több bohókás játszadozás, minél több pimaszkodással burkolt őszinteség hagyta el a szájukat, ő annál jobban szerette őt. És minél jobban szerette Oliviát, annál inkább szerette és rajongott a párosukért is. Mert ennyire őszintén, ennyire nyílt lapokkal játszva, ekkora rajongással még soha senkivel nem tudott társalogni. Mire ujjával finoman, lágyan végigcirógatott a kézfején, mire megmerte lépni ezt az aprócska, de sokat jelentő mozdulatot, már egészen biztos volt abban, hogy eszméletlen mázlija volt, amiért a saját tűrőképességét és elszántságát meghazudtolóan állt ki a „titokzatos barcelonai lány mellett.” Ezt az örömöt, bizonyosságot és eddig ismeretlen, de jóleső és büszkeséget keltő érzéseket pedig senki nem vehette el tőle.
Rezes színben tündöklő tekintete egészen ködössé vált, mikor a lány ujjának aprócska érintését viszont érezte a saját kezén. Libabőrös lett a karja, a szőrszálak épp úgy ágaskodtak rajta, mint amikor egy macska felfújja magát. És nem volt ez több egy egyszerű, alig észrevehető érintésnél. Bele se mert gondolni abba, hogy mi lehetett még ezen túl?
Még a parkolóban ácsorogva, ölében a kesztyűtartónak minden tartalmával is ezen pörgött az agya, mire nagy nehezen, némi mórikázást követően kitudtak mászni a kis Poppyból.
- Mondani se kell. Mert tudom – búgta pimaszul, játékosan és mégis rettenetesen őszintén – tudod, „nagyon beszédes arcod van” – és Olivia tagadni se tudta volna ezt, a korábban általa használt szavakat. Mert üvöltött róla, hogy rajongott Matteoért legalább annyira, mint ahogy a fiú ő érte.
- Akkor ma egészen nyugodtan tovább adhatod Alberto jól bevált tanait – ujjai és tenyere jólesőn simított végig Olivia karján, mikor beljebb léptek az épületbe. Kellemes, illatos füst kavargott a levegőben, a színpad és környéke latin zenétől vált a zene nemzetiségének misztikumává. Imádta. Tagadhatatlanul a szíve csücske volt, mind ezt úgy, hogy jobbára „nagy dalokban”, klasszikusokban utazott az egyetem falain belül. Viszont olyasféle hangszín volt az övé, aminek annyi, de annyi műfaj állt jól, amennyit nem szégyellt kipróbálni és tök mindegy volt, hogy mihez nyúlt, „az arannyá változott” a tudásának köszönhetően. Hallgatói biztosak lehettek abban, hogy egy Elvis Presley ballada mellett Gioachino Rossini La Danzája is tökéletes megvalósításra fog kerülni általa.
Míg Olivia szót értett a plexi mögött ücsörgővel, ő mindamellett, hogy figyelmesen hallgatott vagy helyeselt, gyors terepszemlét tartott, mígnem a lány fordult és már nem volt mi az útjukat állja. Ahogy Olivia, úgy ő is közelebb hajolt hozzá, hogy jobban hallhassa a szavait. Megborzongott, mikor érezte az ajkáról kiszökő levegőt mely a nyakát és állkapcsát csiklandozta.
- Tehát… ha ez az Alberto ma itt van és látni fogja, hogy hozzád merek érni – a szavakat a fülébe sutyorogta, ajkai épp, hogy nem érintették a bőrét. Ekkor már akaratlanul is a derekán időzött a tenyere. Nem csak annak okán, mert minél határozottabban akarta felhívni a környező agglegények és sármőrök figyelmét arra, hogy a lány vele tartózkodott a tett helyszínén, de így könnyebben tudtak társalogni a közelségnek hála, anélkül, hogy túl kellett volna harsogniuk a zenét– már megy is a füles az apádnak, hogy engedélyt adjon a likvidálásomra? – huncut fény csillant a szemében és egy pillanatig foglyul ejtette Olivia tekintetét. Valószínűleg egyikük se volt tisztában azzal, hogy milyen mértékű hatással voltak egymásra. És minden bizonnyal jobb is volt ez így.
- Minden bizonnyal. Több mindent meséltem el neked az elmúlt néhány együtt töltött óránkban, mint amennyit sokan tudnak rólam. Valójában te tényleg boszorkány vagy, lehengerlő bűbájjal… ccc… még, hogy nem vagy veszélyes – tettetett sértettsége csak addig tartott, míg ujjaikat össze nem fűzték, s a tömegen keresztül igyekeztek átszuszakolni magukat a pulthoz, ahol egy fiatal, afrofonatokba bonyolított, meghökkentő idomokkal rendelkező lány és nálánál nyeglébb, nyájasabb képű srác készítették el a vendégeik kívánságait. Üvegek, fémfalú mixerek tekeregtek a kezeik között vagy éppen repkedtek a levegőben. Jégkockák csörrentek, tömény, vagy illatos, lehetetlen színű nedűk csordogáltak az előttük kihelyezett talpas poharakban. Egyikbe-másikba színes szívószál és esernyő került, volt, amelyikbe eper, narancs vagy citrom- és lime karika. Minden volt a pultban és a mögöttük lévő falon, mi szemnek, szájnak ingere.
A háttérben szóló és mindent betöltő zene felpezsdítette őt. Ereiben forrt a vér, s mind ahányszor a lányra vagy az egymásba fonódó kezükre pillantott, úgy érezte egyre dübörgőbbnek és zakatolóbbnak a szíve vad verdesését.
- Nézzenek oda, ki jött el ma hozzánk! Egy Valens! Méghozzá a szebbik… - kurjantott szórakozottan, jókedvűen a bögyös pultos maca. Majd kiesett a pultból, mikor felderült arccal kezdett el kapálózni a levegőben – nézd, Benji ki van itt! – szólt oda a srácnak füstös, bárénekesnőket megszégyenítően szexi orgánumán.
- És lássunk csodát, ma nem a papával vagy itt, életem! – vett vissza a hangerőből, mikor elég közel értek hozzá, hogy minden kiabálást mellőzve legyenek képesek kommunikálni – milyen szép példánya a férfi nemnek! Ezt nevezem, Olivia Drágám… nem hazudtolod meg a véred. Apád kifog nyírni ha meglátja. Mi a neved cicus? – úgy búgott, mint Marlene Dietrich, ahogy egyre közelebb és közelebb oldalgott Matteohoz. A pult keményfa felületén könyökölt a fejét támasztva, onnan pillogott fel rá lehetetlenségig kimázolt szempilláival. Végzetasszonyokat megszégyenítő stílusa ellenére kacagása kislányos volt és bájos, amire csak a mosolya volt képes rátenni még egy lapáttal. Furcsa, absztrakt látványt nyújtott, a melleit épp, hogy takaró toppocskában, mégis jókedvű mosoly jelent meg az olasz orra alatt.
- Matteo… csak, Matteo.
- Uhhh, milyen súlyos név… „csak” Matteo… mit keverjek nektek drágáim? Csak mondjátok, majd utánatok viszem – úgy kacsintott Oliviara, amit minden bizonnyal csak ő érthetett meg. Valahogy mindig irigyelte a gyengébbik nem képviselőit, mikor egyetlen pillantással is képesek voltak megérteni egymás ki nem mondott szavait. Gyors futtában leadták hát a maguk kívánalmait. Matteo egy „inkább citromos mintsem túlzottan mentás” Mojitot kért, s ezúton ő volt az, aki kézen ragadta a csinos partnerét, mielőtt még bárki elhappolhatta volna előle…

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

A Cotton Hutnak ismerős, eszméletlenül lehengerlő és magával ragadó varázsa volt, mely jóleső érzéssel töltötte el, és elevenítette fel Matteoban azt a különleges, szenvedélytől túlfűtött és annál titokzatosabb, sokat emlegetett barcelonai éjszakát. Az ósdinak és leharcoltnak tűnő épület belsejében mintha a szórakozóhelyek paradicsomának kapui nyíltak volna meg előtte, s egyről a kettőre tűnt el minden addigi fenntartása, amivel korábban kezelte a palatetős téglacsodát. A küszöböt átlépve már biztos volt abban, hogy nem kizárólag Olivia öröme és boldogsága volt az, ami izzította a tudatát, ajzotta a szívének zabolázatlan, lüktető dobbanásait, noha ennek java még mindig a lánynak és annak jelenlétének, közelségének volt betudható.
Természetesen tisztában volt azzal, hogy nem minden a külcsín, hiszen nem egyszer volt már példa arra, hogy Victor ismerősei egy jókora, amúgy kihaltnak tűnő, de pöpecül felszerelt gyárépület belsejében látták őt vendégül, közel hatszáz, olykor annak sokszorosát számláló embertömeggel együtt. Mint arról is tudomása volt, hogy vannak olyan szórakozóhelyek is az igazán nagy létszámú tömegek befogadására alkalmas gyáróriások rejtekében, melyek tabunak számítanak az illetéktelenek számára. Nevezve nevén, a Berlini Berghain számít a klubvilág titokzatos elitjének. Kívülről nem több egy néhány emeletes erődítménynél. Azt vallják, hogy nincs etikett, se különleges illemszabály, amit be kell ott tartani. Talán a szabályok teljes mellőzése számít annak és az, hogy az ember csak és kizárólag önmagát adja, jelentsen az bármit is. Ám sokan mégsem jutnak tovább a portánál. A beengedés önmagában is hosszú órákig tart és kőkemény tortúrákon kell átesni, mire a kígyózó sorokat letudva betérhet oda az ember. S ezeknek a kígyózó soroknak tagjai se lehetnek biztosak abban, hogy a busásan megfizetett és megváltott belépőjegyek ellenében majd beengedik őket. Tűnhet ez csalásnak vagy lopásnak, így működött a kezdetek óta. Hatalmas, duzzadó izmokkal, szigorú tekintettel bíró „mátrixos bőrkabátot” viselő kidobó emberek mintha az alvilág urai volnának, úgy védelmezik a kapukat és állják el a szórakozni vágyók útját. Mustráló, gyanakvó tekintetük messziről kiszúrja a pásztázott tömegből azt, akinek semmi keresnivalója nincs a vasbetonból emelt, egykoron erőműként szolgáló épület közelében. Zártajtó-politikával működik és egy rendőri intézkedésnél is alaposabb motozáson kell átesni ahhoz, hogy az utópisztikus belsőtér megnyíljon a sokszor tizenkét óránál is továbbtartó techno partykra vágyók előtt, ahol az underground DJ-k legnagyobb, legjelesebb képviselői zenélnek éjszakáról éjszakára. Jelentsen ez bármit is, legyenek bármekkora nevek, ő a legtöbbjükről soha nem hallott még az előtt, így nem is mondtak neki semmit a nevek, mikor az ismerősök nagy ujjongva számoltak be az átéltekről és tapasztaltakról. Amúgy számos barátja avatta be őt is a „különlegesen kegyetlen” bánásmódról szóló sztorikba, amin át kellett esniük ahhoz, hogy belépjenek, vagy éppen eltávolítsák őket a több mint három méter magas fémkerítéseken túlra. Ám nem ez volt az, ami eredendően rettentette el a közegtől és arról szóló terveiről, hogy egyszer ő is próbálkozzon a neves épületnél; Matteot soha nem vonzotta a hely, még ha valóságos kultusza is volt a Berghainnak. Előkelőbb és sokkal „olaszabb” volt ő annál, nem kevés latin beütéssel, ami még csepp kis magkorában oltotta be őt a techno és az ehhez hasonló szórakozási lehetőségekben való részvétel ellen. Ő maga tisztában volt azzal, hogy hogyan tud a legtökéletesebb módon szórakozni és biztos volt abban is, hogy bár stílusirányzatot soha nem fog tudni megváltoztatni – nem is akart - de bármikor képes lett volna a maga módján latinzenével pezsdíteni akárkinek a vérét. Mert van valamiféle magával ragadó, szenvedélytől túlfűtött ereje a pörgős, évszázadokat felölelő zenéjüknek, amiben nemzetiségek stílusjegyei keverednek egymással cubaitól egészen a modern pop- és elektronikus zenéig.
Talán ezért is érezte már abban a pillanatban is közel magához a Cotton Hut-ot, mikor Olivia a plexi fal mögött ücsörgő sráccal igyekezett egyről a kettőre jutni. Ez volt az ő világa a maga egyszerűségében, lazaságában és szépségében. Tudta, hogy ezeket a gondolatokat és érzéseket csak és kizárólag az érthette meg igazán, aki ugyancsak ebben nőtt fel.
Tudata legmélyén, szívének minden zöngéjével igyekezett a lányra koncentrálni… ha a tarkóját is látta csupán, akkor is a barcelonai estén villanó szempár lebegett a gondolataiban. A közelsége, a bőrének és samponjának illata babonázta s egyre csak érezte a maguk világának tökéletes kiteljesedését. Pont olyan érzések kerítették hatalmában, mintha az a bizonyos nyári éjszaka ezekben a percekben igyekezett volna újult alakot ölteni és úgy folytatódni, ahogy akkoron kellett volna… csak az eső közbeszólt. A villódzó fényeket, a szűrt, füstszerű derengést különböző világítástechnikai eszközökkel tették lehetővé, míg azon a késő estén a csillagok fénye pislákolt és vibrált, a pubokként működtető hajókról szűrődött ki a hangulatos fények narancsos, aranyló elegye. Hasonlóan vaníliás, gyümölcsös és virágos illatok lengték körbe a móló teljes egészét, melyhez jó hangulatú, fülbemászó latinzene társult és annak bűvöletében járták szenvedélyes táncukat az elkerített területen ismerősök és ismeretlenek egyaránt.
A kezdeti percekben még élt Matteo fejében az elmúlt néhány perc emléke. Az, ahogy a kocsiban ücsörögve szemezgettek együtt az édes, zamatos eperből… ahogy egymást kóstolgatták vagy éppen hozták a másikat és saját magukat is zavarba egy-egy félreérthető, át nem gondolt kérdéssel és kijelentéssel. Játékosak voltak, szórakozottak és annál is inkább élvezték egymás társaságát, figyelmét. Lubickoltak a felajánlott lehetőségekben, a nyelvtanulásban vagy éppen abban, hogy majd Olivia segédkezni fog neki kiválasztani azt a bizonyos, kristályos beütésű inget, amit ő maga soha nem vett volna le a polcokról egy-egy vásárlása alkalmával. Imádta hallgatni és elképzelni a lány mesélései nyomán, milyenek is voltak a szülei az esküvőjüket megelőzően, mikor a kedves anyuka a ruháját válogatta. Még azokban a percekben is Olivia lelkesedésén és rajongásán mosolygott, mikor Poppyt és a parkolót maguk mögött hagyták… biztos volt benne, hogy ez a lány nem volt tisztában azzal, milyen mérhetetlen hatással volt az emberre a lelkesedésével és az elragadóan pozitív látásmódjával. Szerette és rajongta minden mozdulatát, a beleélését mikor ismét mesébe kezdett a rokonairól vagy a gyerekkoráról. Mintha egy remekül megírt részletgazdag könyvet olvasott volna, vagy egy tökéletesen rendezett és forgatott, dramaturgiailag pazar filmet vetítettek volna előtte. Ez a lány maga volt a megtestesült harmónia, neki pedig szüksége volt erre a harmóniára és tudta, hogy mindvégig ez volt az egyetlen olyan dolog az életében, aminek hiányát érezhette. Anyagilag, tehetségileg, tudásilag mindene megvolt. Úgy játszhatta ki a lapjait, ahogy akarta és nem szégyellte. Boldog volt, ami a családját illette és boldog, ha a barátaira gondolt. Ám igazán boldognak csak azután érezhette magát, hogy ez a szeleburdi nőszemély az élete részese lett. És mind ennek nem volt több mint egyetlen egy napja.
Vigyora egészen pofátlanmód kiszélesedett, fehér fogai alsó ajkának húsába haraptak, miközben leszegett fejjel „el-elkalandozott a tekintete”. Mégiscsak férfiből volt, noha ijesztően ízlésesen tette mindezt.
- Ami azt illeti, bármivel és bárkivel képes lennék dacolni érted. Amennyiben az nem veszélyezteti drasztikusan a saját életemet… mit kezdenél velem másképpen? – ugráltatta meg a szemöldökét, s egészen közelről fürkészte a lány ábrándos, elvarázsolt tekintetét. Akkor megtehette ezt anélkül, hogy túlzottan tolakodónak vagy szemtelennek érezte volna magát miatta, hiszen a mindent betöltő zene felhatalmazta őt a közelségre, a látatlanul, észrevétlenül semmivé váló milliméterekre. Az más kérdés, hogy némiképp előnyére akarta fordítani ezt a minimalizálódott távolságot, s ha már lúd, legyen kövér alapon elvette mind azt, amit még lehetett. Lopott pillantások, apró kis mozdulatok, kedveskedő és játékos gesztusok. És tudta, hiszen látta, nem volt Olivia ellenére. Másképpen már úgy rebbent volna hátra tőle, mintha égették volna egymás bőrét. Figyelemmel volt a legapróbb rezdülésére is.
- Kétség sem fér hozzá, hogy seprű, süveg és talár nélkül is elragadó és lehengerlő vagy. Amúgy meg úgy hallottam, hogy nem ezek a kellékek teszik a boszorkányokat… - nevetgélt jókedvűen. Odahaza az apja számos alkalommal szívta az anyja vérét, mikor az seprűt ragadott annak céljából, hogy összesöpörje a kocsifelhajtóra hullott faleveleket vagy koszt és port, mire Gustavo szórakozottan rikkantotta el magát, hogy leparkolni készül a seprűjével? Imádta a szülei között lévő játékos, bizalmi kapcsolaton alapuló pofátlankodást. Ha olyat is mondott egyik a másikának, az akkor sem vette zokon, hiszen tudta, hogy ha nem is komolyan, de puszta játékosságból engedte meg magának. Amennyire szerették egymást házastársakként, pont annyira voltak barátai is egymásnak. És tudta, hogy ez így volt jól.
Az már meg se lepte Matteot, hogy a pultok mögé száműzött, poharakkal és üvegekkel jókedvűen és hozzáértően zsonglőrködő, meghökkentően érces hangú nő hasonlóképpen volt túlfűtve a szórakozottság, jókedv minden szükséges hozzávalójával. Valahogy vonzotta a hozzá hasonlóan nagyhangú, életvidám és pozitív szemléletű embereket. Kezdve a családjával, Lucianoval vagy éppen Victorral. És végül, de nem utolsó sorban itt volt az oldalán az a csinos kis madárka is, akinek hátán még akkor is ott pihent egy ideig a keze, mikor már a pultot támasztották pont, mint egy jó kocsmában. Hatalmas mázlistája volt ő az emberi fajnak, amiért a legnagyobb drámák elkerülték őt és vele együtt azok a személyek is, akik inkább bírtak leépítő energiákkal, mintsem építővel. Nem bírta elviselni azokat az energiavámpírokat, akik nem voltak képesek adni és segíteni, csak elvenni és rombolni. Utálta a rosszérzéseket és a túlzott szomorúságot. Utálta és vele együtt megvetette a keserűséget, az önsanyargatást és pont így a savanyú életfelfogást is. Élni akart. Szórakozni. Boldog akart lenni, hiszen ez volt az életcélja… boldognak lenni úgy, ahogy azt ő elképzelte és mindene meg is volt ahhoz, hogy révbe érjen. Ezért is tartotta olyan nagyra a barátait. Ezért volt sokkal több olasz, vagy latino a baráti társaságában, mint besavanyodott csőlátású, saját világában sanyargó fehér vagy keleti. Aki pedig mégis ezek közül került ki, különleges, népét meghazudtoló személy volt. Természetesen az ő élete se volt mindig fenékig tejfel. Őt is rendre utolérte a gyász, ő is érzett szomorúságot vagy voltak olyan napjai, mikor úgy érezte, jobb lett volna fel se ébredni. De ez az élet velejárója volt és a mindennapok kellemetlenségeit ő se tudta kivédeni…
- Áhh, komolyan nem volt semmiféle hátsószándékom vele. De a nagy fából készülnek a legszebb műalkotások nem? – duruzsolta. Szeme rajongva csillogott mikor a pult mögött ácsorgó és bájaival kérkedő nőről Oliviara siklott a tekintete. Mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett, mégis érezte, hogy a szíve olykor-olykor kihagyott egy ütemet a háttérben búgó basszustól, s voltaképpen a lány szikrázó személyétől.    
- Csak csínján az alkohollal – nevetett a nővel és Oliviaval együtt, s ezzel az egy megjegyzésével is többet tudhatott meg róla a lány. Tény, ami tény, csak mértékkel viselte jól az itókázást. A túl erős, de főleg a kevert lónyálak ijesztően hamar ütöttek be – vagy inkább ütötték ki - míg a kellemes, inkább „nőiesnek” tartottak üdítették, hosszú távon pedig jókedvű spiccességet okoztak nála. Ekkor egészen bájossá, aranyosan kiscicássá tudott válni, aki úgy bújt hozzá a legzordabb külsejű verőlegényhez is, mintha világi cimborák lettek volna. Luciano egy szóval illette az első ilyen alkalommal: „Veszélyes…”
- Most mondjam azt, hogy sajnálom? Nem szeretek hazudni… amúgy meg volt egy bő fél napom arra, hogy megedzem és gatyába rázzam azt a bizonyos „olaszos veszélyességemet” amit annyira bizonygattál nekem tegnap – bazsalyogva duruzsolt a fülébe. Ajkai egyszer-egyszer hozzásimultak a fülcimpájának bőréhez, másszor az arcát érintették épp csak annyira, hogy azt a lány érezhette. Matteo viszont ügyelt arra, hogy ne tűnjön mind ez többnek annál, amennyinek látszott, ellenben tudat alatt valahol mégis csak a lány szédítésén ügyködött. Mintha a saját maga vonzerejét próbálta volna tesztelni rajta, ami hatásosabb volt annál, mint amire számított.
A lépcsőn felfelé a kínok kínját élte át. Olivia pont oda szúrt, ahol a legjobban érezte és pont úgy, pont olyan aljasul és alattomosan támadta, mint ahogy azt ő maga tette a korábban lopott érintésekkel és a közelségével. Szemei tüzesen villództak, szája széle egyre csak kunkorodott piszok kis mosolyra, mialatt szívverése hol felgyorsult, hol kihagyott egy ütemet. Gyönyörű, festői kép volt, ahogy a régimódi, de hangulatos kis lépcsőn úgy követte a lányt, mintha csak mágnest rejtettek volna el mindkettejükbe. Egyik keze a korlátba kapaszkodott, így tudva magáénak egy biztos pontot, a másik viszont olykor-olykor Olivia után kapott. Hol a csuklóját, hol a karját, másszor pedig a derekát vagy a csípőjét érintette, mígnem elértek Valens apuka asztalához, ahol kihúzta neki a széket. Még le se ült a lánnyal szembe, mikor a felé nyúló kéz után kapott, s finoman, egészen cirógatón édesgette közelebb magához. Ujjai vidám táncot lejtettek a bársonyos kézfejen vagy éppen a kellemesen meleg tenyér puha párnáin… arca semmihez nem fogható boldogságtól ragyogott.
- Anyu egyszer kiskoromban azt mondta, hogy ha elég ügyesen forgatom a lapjaimat, ha kellő tapasztalatot gyűjtök és szorgalmasan tanulok, gyakorolok, az egész világ az enyém lehet. És bár nyilván képletesen gondolta, én hittem neki – bólogatott aprókat. Ujjaikat ez idő alatt hol összekulcsolta, hol csak tartotta a lány kezét és finoman cirógatta azt – igen, rémesen hiszékeny gyerek voltam, de ugyan mit nem hittünk volna el kölyökként a felnőtteknek, főleg ha azok a szüleink voltak? Mindegy is… - leszegett fejjel mosolygott, mintha szégyellte volna magát - anyu a mai napig ugyan így tartja. Úgy véli, hogy elég tehetségem, kitartásom van ahhoz, hogy a zenei világ egyik éllovasa legyek a saját műfajomon belül. Az ismertségem, baráti és rokoni társaságom már népszerűvé tudna emelni, még ha tömeggyártott pop irányzatba nyilván nem mennék el… több lábon tudnék élni, nyelvi szempontból nem sok akadály állna előttem bár attól tartok, hogy a finnekkel vagy éppen a japánokkal nem ápolnék túl szoros kapcsolatot – nevetett fel gyermetegen – nem értek se morcos törpéül, ahogy a finnek karattyolnak, de nyelvtörő mangául se. Bár, úgy hiszem, hogy nincs is szükség közös nyelvre, hiszen a zene bármilyen nemzetiségűek is vagyunk, bármilyen nyelvet is beszélünk, képes összekötni bennünket. Miért ne lehetne a zene a közös nyelv? – találós kérdésnek szánta, mégse várt rá választ. Inkább úgy tűnt, mintha hangosan gondolkozott volna - Minden esetre most szeretném azt hinni, hogy számomra ez a világ – tenyerét kitárva simította azt a közöttük lévő kis asztalka felületére, ezzel az adott helyzetre utalva – tudod, se a zenéért se másért nem küzdöttem még annyit, semmiért nem éreztem szükségét annyi türelmet és „kivárást” tanúsítani, mint azért, hogy ez itt és most megtörténhessen. Szóval igen, azt hiszem értem, hogy mire gondolsz – tökéletesnek, bensőségesnek és érzékenynek érezte azt a pár pillanatot, míg elvesztek egymás pillantásában, majd újra meg újra összemosolyogtak. Nem is volt szükségük azokban a percekben ennél többre. A zene, a közeg és egymás társasága. Csupán ennyi…
A kérdéssorozat egy pillanatra meghökkentette, ám a végére szélesen elvigyorodott.
- Most mondjam, hogy „aki kíváncsi hamar megöregszik?” – valamicskét közelebb is hajolt hozzá. Szabad kezével az asztalra nehezedett, s vidám, egészen gyermeki lelkesedéssel kezdett bele a lány által remélt történetbe.
- Azt hiszem, hogy a világ egyik, ha nem a legirigylésre méltóbb gyereke vagyok. Apu született Toscanai. Olaszország ékkövének is nevezik a toszkán tartományt. Tavasszal és nyáron minden lehetetlenül zöld, füves, élénk és illatos. Amerre a szem ellát lankák és lejtők váltják egymást. Ha elég tiszta a levegő még a hegyvonulatokat is látni lehet a távolban. Ősszel pedig narancssárgává, pirossá és barnává változik a táj, helyenként egészen élénk citromsárga különíti el egymástól a táblákat. Képzeld el a gyönyörű régi várakat, monumentális épületeket bent a nagyvárosokban, vagy elveszve, elhagyatottan a kietlen tájakon – mosoly és vidámság, varázslat volt a hangjában. Őszinte szívszeretettel és rajongással beszélt a hazájáról, hiszen semmi nem volt fontosabb számára Olaszország kincseinél.
- Távol a nagyvárosok zajától, messze Firenzétől, és hasonlóan messze Pisatól is, egy nagyon helyes, vidéki városkában éltek a nagyszüleimmel és közelükben a rokonokkal, család legjobb barátaival. Tudod, az a fajta família voltak szinte városszinten, ahol mindenki ismert mindenkit. Megosztották egymással minden javukat. Pénzt, ételt, tárgyi vagyont… szőlészettel, borászattal foglalkoztak és foglalkoznak legtöbben ott a mai napig. Mai napig számos napot töltök el a régi, családi birtokon, ha lehetőségem van rá. Ha tapasztaltál már igazi nyugalmat, csendet és békességet, a nyakamat tenném rá, hogy semmi volt ehhez mérten. Apu mégis elégedetlen volt – helytelenítően rázta a fejét s ordított róla, hogy nem tudta mire vélni, noha valahol mégis ismerősnek tartotta az érzést, ami apja nyughatatlan szívében zajlott – valahova mindig húzta a szíve. Mintha egész addigi életében hiányérzete lett volna. Húsz éves korára bejárta közel egész Olaszországot a legeldugottabb északi csücskétől egészen a leglentebb található déliig. És mint annyi különlegességet, annyi szépséget és Olaszország kincseit, az Olasz riviéra gyöngyszemét is meghódította. Nem kellett ám túlságosan messzire mennie. Alig négy óra autóút választotta el élete nagy szerelmétől és találta meg őt Portofinoba, ahova még a házasságuk előtt átköltözött. Fogta az összes pakkját és letelepedett anyu szülői házában, ami pont a Ligur-tenger öblére nézett. Nem kellett csak tizenöt-húsz métert megtenniük azért, hogy egyenesen a tengerbe sétálhassanak. Lecserélte a végeláthatatlan mezőket, lankákat a sziklákra és a vizekre azért, hogy anyuval lehessen. És itt születtem én magam is, majd éltem nyolc éves koromig. Itt nevelkedtem, itt ismertem meg a kisiskolás barátaimat. Rengeteget jártunk már akkor a szüleimmel és a család barátaival vitorlázni, kirándulni. Ez volt a közös programunk. Mi magunk is hajóra szálltunk a milliónyi turistával. Azt akarták, hogy már egészen kölyökkoromban tiszteljem és csodáljam a természetet. Azt, ami adatott nekünk a nagy csizma teljes egészén – volt valami ábrándos a tekintetében és a hangjában is, ahogy visszaemlékezett a gyerekkorára. Arra az időszakra, mely oly meghatározó volt a számára, és amire annak ellenére emlékszik, hogy azt mondják, az ember idővel folyamatosan felejt. Lehet, hogy nem élt minden tű élesen, élénken az emlékeiben erről az időszakról, de érzések és be-bevillanó apróságok ugyan úgy gazdagították.
- Itt nyílt apu és Luciano apja első étterme. Egy apró kis csehó volt az elején, viszont annál hangulatosabb és családiasabb. Nem voltak sokcsillagos ételek az étlapon, se pedig dögivel az igazi különlegességek. Csak néhány lehetőség közül lehetett válogatni, egyszerűek voltak, igazi olaszos ételek, amire sokkal inkább a megfáradt turisták vágytak, mintsem azok az ott születettek, akik otthon bármikor eltudták azokat készíteni. De jól ment az üzlet, és nyolc éves voltam mikor úgy döntöttek, hogy terjeszkedés miatt beköltözünk családostul Róma szívébe. Nagyjából ez előtt, még a Portofinói kis étterem üzemeltetése alatt derült ki, hogy márpedig az ének, mint olyan, az én életem része is lesz. Azt hiszem, hogy öt lehettem, mikor elkezdtem énekelni apu éttermében. Bizony, hihetetlen szereplési vágyam volt, képes lettem volna a zongorista elől lerángatni a mikrofont azért, hogy engem hallgassanak és ne őt. Így hát adott volt, hogy Rómában megkeresik azt a létesítményt, ami a legtöbbet lesz képes kihozni belőlem. Szóval először sokkal inkább a kedv és a lelkesedés volt az, ami az utamra engedett következtetni, mintsem a felettébb tehetségem – lágyan, alig észrevehetően vonta meg a vállát – nem sokkal iskolakezdés után adódott a lehetőség, hogy részt vegyek egy gyermek tehetségkutató műsorban, és azt hiszem, hogy itt vált nyilvánvalóvá az, hogy akkor a zenénél én nem adhatok lejjebb. Mígnem ez tette ki a napjaim legjavát. A gyakorlás, a tanulás… versenyek, iskola által rendezett koncertek és egyéb fellépések. Lucianoval mindig mindenhol ott voltunk és amellett, hogy a legjobb barátok voltunk, valahogy mindig volt közöttünk egy egészséges versengés és viaskodás függetlenül attól, hogy egészen más hangszínünk volt és teljesen más területeket tudnánk alapjáraton képviselni napjainkban is. Gyönyörű, tényleg angyali hangja van, és olyan módon műveli az operák nagy áriáit, amivel a műfaj legnagyobbjait is képes lenne zavarba hozni úgy, hogy még csak huszonöt éves. Elszántabb nálam. Míg én a mesterképzésben a mai napig nem vagyok biztos, ő már azt tapossa és nincs is sok hátra belőle neki. Tudod – emelte tekintetét a lány arcára, miután hosszú-hosszú percekig az egymásba fonódó kezeiket fürkészte – ha olyan elvetemült lennék, mint Billy Mack, azt mondanám, hogy „Luciano életem kibaszott szerelme” – jókedvűen, szórakozottan csengett a nevetése és biztos volt abban, hogy Olivia nem értette félre mindezt. Hiszen már korábban leszűrte, hogy miféle mély, megmásíthatatlan és megszakíthatatlan kapcsolat volt közöttük. Olyan, amit semmi nem lett volna képes felülírni.
- Amúgy részletekbe menően, imádok olvasni, csak úgy "lenni" a gondolataimmal. Kirándulni. Imádom a vizeket. Úszni, hajózni, vitorlázni... ez utóbbi egyszer már meg is tréfált bennünket. Nem figyeltük a viharjelzéseket és kimentünk a nyílt vízre néhány sráccal. Nem láttuk a jelzőtornyokat se. Azt nem mondom, hogy majdnem otthagytuk a fogunkat a több méteres hullámokban, de azt igen, hogy majd" összecsináltuk magunkat, mire végre valahára partot értünk. Nem sokon múlt, hogy Luciano kitekerje a nyakunkat. Tajtékzott... én olyan idegesnek, mérgesnek az előtt soha nem láttam, mint amikor megérkezett a kikötőbe és kicibált a hajóból. És azt hiszem, hogy soha többet nem is akarom - rázta határozottan a fejét, ahogy felelevenítette a kellemetlen élményekkel bíró történetet. Ám ez még nem jelentette azt, hogy kedvét szegte volna. Ugyan úgy kijárt a nyílt vízre mikor csak lehetősége volt rá.
- Ha jobban belegondolok... Azt hiszem ezek az esőzések és viharok elég nagy jelentőséggel bírnak az életemben... egy majdnem megölt... egy esetében talán megtaláltam a nagy Ő-t... egy másik alkalmával szakítottam a barátnőmmel. Szép kis mérföldkövek ezek - pont olyan szépek, mint amilyen szép szemeket vetett ő maga is Oliviara. Várt... hasonlóan kíváncsi volt mindenre, amit csak megakart osztani vele, noha tisztában volt azzal is, hogy nem elég az az egy darab este arra, hogy a legapróbb részleteket is megtudják a másikról. De hát idejük pont annyi volt, mint az a tenger, ami az otthonát övezte... csak jól kellett bánniuk vele.

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

A di Sciglio család birtoka Olaszország Toscana tartományában, s annak Siena megyéjének egy apró, alig több mint kétezer főt számláló békés kisvárosában, Pienzában volt található. Pontosabban a d’Orcia völgyének lankás, télen-nyáron színes tájainak ölelésében emelték épületegyüttesekből álló „birodalmukat” még az 1600-as években, nem sokkal több, mint száz évvel az után, hogy II.Piusz pápa döntött a háborúktól mindig mentes, békés település újjáépítéséről. Különlegessége talán, hogy a korai falvacskából emelt reneszánsz kisváros a pápával együtt halt. A virágzó település napjainkban is ugyan olyan állapotban áll teljes változatlanságában, mint az 1500-as évek idején, és a modern világ is épp csak annyira volt képes betörni oda, amennyit a turisták cipeltek magukkal a „külvilágból” és biztosították megélhetését, virágzását a városnak.
A látképen, a házak stílusán és magán a hangulaton soha nem változtattak, szimplán a korszerűsítést engedte meg a város vezetősége, ami a vízvezetékekre, az áramra, internetre és egyéb szolgáltatásokra koncentrálódott. Egy valamire viszont feszült figyelmet kellett fordítaniuk; a turizmusra. Egyes házak legalsóbb szintjein régi korokat idéző, annál hangulatosabb éttermeket és kocsmákat nyitottak. Kávézókat ékeltek a sűrű és szűk utcácskák rejtekébe, ahova a frissen lefőtt kávé illata nyomán mindig eltaláltak az emberek és meghúzhatták magukat a tüzes napsugarak elől a csinos napernyők árnyékában. Cukrászdák illegették magukat a vörös muskátlikkal díszített barna köves és okkersárga épületekben. A mesteremberek terjeszkedni kezdtek, így borászatok jöhettek létre melyek apró kis üzletei beköltöztek a városba. Sajtokat készítettek, zamatos gyümölcsöket termesztettek és árulták az égbe nyúló falak között portékáikat. Hentesek friss húsállományától váltak füstössé, gyomorkorgatóvá a szűk utcák, s az „éppen most sült ki” pékáru, sütemények illata lejtett keringőt a levegőben. Bazsalikombokrok árasztották vaskos, húsos leveleikből kellemes aromájukat, a levendulabokrok pöffeszkedve árulkodtak arról, hogy a mögöttük megbújó hűs pinceszinti helyiségben levendulaszörpöt készítettek és ugyan itt savanykásabb, kinek igénye szerint pedig édesebb limonádét.
Az aprócska város legjava a Piusz pápának szentelt térre koncentrálódott. Zömiben itt volt található a legtöbb turistalátványosság, többek között a püspöki palota a városháza vagy épp a pienzai Dóm. Ha volt egy város ahol valósággal kiváltság volt élni és létezni, az minden bizonnyal Pienza volt, csak sokan nem tudtak élni ezzel a különleges lehetőséggel. Legnagyobb szomorúsága talán az öregedő társadalma volt. Az alacsony születésszámot magas halálozási ráta követte, s a fiatalok se maradtak ott sokáig, inkább a nagyvárosokba költöztek és telepedtek le a maguk megélhetésének megteremtése érdekében. Jószerivel nem volt semmi, ami egy modern kori, 21. századi fiatalt ott tartott volna úgy, hogy Róma, Firenze vagy éppen Pisa is ott volt a csepp kis város vonzáskörzetében, de legalábbis egy-néhány óra autóútra.
Gustavo nagyapjának a szépapja valamikor az 1800-as évek közepe táján nyerte meg családjának a homokszínű téglákból, vörös cserepekkel ékített, hatalmas, minden képzeletet felülmúló, művelhető földterülettel bíró Gemmát. Erre, az amúgy „Gyöngyöt” jelentő névre keresztelte a több mint másfél évszázada szüntelen termő és virágzó, magából oly sokat adó birtokot. A főútról egy hosszú, kanyargós, nyárfák övezte homokos bekötőút vezetett el a kapukig, ahol csahos ebek hangzavarral üdvözölték az újonnan érkezőt. Inkább voltak hangosan, mint ijesztőek. Mindig tudták, hogy ki érkezett békés, avagy ártó szándékkal s azok akképpen jártak el velük, amit érdemeltek. Késő tavasszal, kora nyáron mintha hó hullott volna a zöld és sárga különböző, kismillió árnyalatában ragyogó völgyben. A nyárfák és a feltámadó szél, keringőző kis pihéket, hófehér pöszöket prüszkölt szerte a tartományba… az autók által felvert földes út eregette a porát, s már messziről látni lehetett a miniatűr városkára hajazó Gemmát. A szántóföldeken körös-körül piros traktorok, kék kombájnok zakatoltak és pöfékelve eregették acélos füstjüket a magasba. Dombnak felfelé amerre a szem ellátott, munkások százai kötözték, metszették és permetezték az elképzelhetetlen mennyiségű szőlőlugasokat, míg a sík tájakon lovak legelésztek, tőlük nem messze marha gulya és kecskék hada tömörült egymás hegyin-hátán. Matteo mind ahányszor volán mögé ült, hogy nyakába vegye a nem több, három órás utat, boldogság és a szabadság semmivel össze nem keverhető csodás kettőse ragadta magával. Tiszta, derűs időben már messziről, a főútról láthatta a nagyszülei birtokát. Ekkor már érezte a szájában a legzamatosabb szőlők lágy, édes ízét és látta maga előtt az emlékképeket, mikor pajkos csimota korában a nagyanyja marok számra tömte tele a pofazacskóit a körömnyi szemekkel. Hallotta, ahogy sercegett a fogai között az ősszel szüretelt fügék aprócska, roppanós magja, amit a saját elmondása alapján mindig is utált. Legalábbis nagyon sokáig így tartotta, mígnem ráébredt arra, hogy frissen, a fáról leszedve mosatlanul sokkal finomabb és lédúsabb, mint a boltokban vásároltak vagy a nagyanyja által aszalt szörnyűségek. És amint ez a felfedezés éket ütött a fejében, úgy járt rá a közel tíz fával és öt bokorral büszkélkedő füge ligetükre, mint kisgyerek a cukorkás tasakra s nem győzte hallgatni: mi lenne, ha tényleg szeretnéd? Minden bizonnyal a növendék és éretlen fügeszemeket is elrágcsálta volna…
Gemma feladata nem az volt és nem arra szolgált, hogy a nyári forróság idején hatalmas, szépen rendben tartott medencével csalogassa az embereket. Gemma „dolgos” asszonya volt az olasz földeknek… példakép, egy igazi Gyöngy, ahol minden IS termett, nem csak a szőlő, nem csak a füge vagy különböző zöldségek és gabona. Ha vízben akarta áztatni mag az ember, egészen véges lehetőségek álltak a rendelkezésükre. Többek között olyan, mint egy hatalmas vascsövön álló hordó, ami arra szolgált, hogy az egész napos munkát követően a földek porát lecsapja magáról az ember mielőtt, belép a házba. Egy másfélszer-másfél méteres betonlap volt alatta, Matteo pedig egészen pici kora óta azt a vashordót használta arra, hogy hűteni tudja felhevült testét. Nem is igényelte a medence klóros vizét az ott töltött napok alkalmával. Ez különleges, semmivel össze nem hasonlítható csoda volt a számára. Másnak talán nem több egy otromba, feketére mázolt vashordónál, őt viszont apró kis mogyoró kora óta kötötte szívének kedves emlékeihez.
A kocsit rendszerint körbezsongta az a közel hat-hét kutya, akik a kapukat őrizték, s meghitt, díszes kompánia voltak ők, míg elkísérték a házak mellett álló hatalmas, több száz éves olajfa árnyékába. Kiszállnia se kellett, a nagyanyja harcedzett seprűvel a kezében oszlatta a tömeget körülötte, s mielőtt még a surranója földet érhetett, Gaetana már úgy csüngött unokája nyakán, mintha hosszú évek, nem pedig szerény hetek teltek volna el az utolsó találkozásuk óta. A verandán Gia unokatestvére küzdött egy sereg macskával, hogy azokat egységes mennyiségű ebéddel lássa el, a nap folyamán már sokadszor… mert elmondása szerint azok a kis hamisok hosszú hónapokkal előre jelezték a tél közeledtét, és már a nyár derekán elkezdtek gyúrni a téli testük tökéletesítése érdekében.

Olivia nagyon emlékeztette őt Giara. Unokatestvére is hasonlóan hebrencs, jókedvű és pörgős természetű tündérke volt, aki sokak szerint sokkal inkább egy álomvilágban, mintsem a való életben élt. Számára is épp olyan fontosak voltak a családi értékek és pont ugyan annyira apás volt, mint a vele szemben ücsörgő lány. Mintha egy tündérmeséből lépett volna elő csak azért, hogy szebbé, jobbá és annál is inkább hihetetlenebbé varázsolja az emberek mindennapjait. Olivia is hasonlóképpen töltötte meg az emberek életét csodával… elhitette velük azt, hogy a lehetetlen is lehetséges, csak hinni kell bennük és akarni azt, hogy megtörténjenek.
Míg vele szemben ült és a kezét cirógatta, ujjaival játszadozott, mint egy szertelen, dilis és pajkos kisgyerek, egy egyszerű gondolat fogalmazódott meg a fejében, amit a lány szemeiből olvasott ki: „márpedig lehetetlenek nincsenek…”
Mint ahogy áthidalhatatlan távolságok se, s mind az a rettegett és elkerülhetetlen „vég”, miszerint a nyaruk végeztével neki vissza kell majd mennie Olaszországba, még koránt se jelentette azt, hogy mind annak, amit együtt megteremtenek, véget kell vetni. Ma már minden akadály leküzdhető… ma már nincs olyan távolság, ami elválaszthatna egymástól családokat, barátokat és párokat. Persze sokkal egyszerűbb, ha csak egy karnyújtásra vannak egymástól, de mint oly sokszor mondott volt, „az élet nehéz.”
Szempillái rejtekéből figyelte a lány arcát, míg az az elmúlt egy évük küzdelmét illette kedves, egészen megható szavakkal.
- Ha belegondolok, elég lagymatag egy küzdelem volt akkor… se egy kard, se egy fényes páncél, se egy legyőzni való sárkány – drámai sóhaj szakadt fel az ajkairól s a kezdeti keserű grimaszt egy lágy, jó érzésű mosoly váltotta fel – rémes lovag lennék, meg se érdemelném a hercegnő kezét… bár! – mutatott szabad kezének ujjával a levegőbe - ma már nem fizikai csatákban vívják harcaikat az emberek nemde? Elképzelni se tudod, hogy milyen mentális harc volt ez nekem – s mire elért a mondandója végére, mint akinek megcsípték a fenekét, úgy kapta fel a fejét és kereste meg a lágy, derengő fényen keresztül Olivia tekintetét – na jó, te talán eltudod képzelni – pimaszkodott, s leheletnyit előrehajolva finoman, átszellemült tekintettel igazgatta ki a lány homlokában maradó egy, aprócska hajtincsét. Ujjai olyan szaktudással egyengették a selymes hajszálakat, mintha mindennap hasonló mutatványokkal szédítette volna a nőket. Végül, mikor tökéletesnek vélte a keze munkájának gyümölcsét, kezét visszahúzta és tenyerébe fektetve az arcát folytatta – tudod, ma már lehet én is képes lennék olyan merész tetteket végrehajtani, mint a kis Pietro. Azt nem mondom, hogy pont egy köteg Kálát választanék, de lehet, hogy képes lennék rárúgni a kedves papádra az ajtót azzal a kijelentéssel, hogy „na, Papa! Ide a lányával!” Még a rumot is meginnám az orra előtt, mondjuk félek, két hétig csak egy irányba haladnék és azt is békaügetésben… édes Istenem ne tudd meg, hogy mennyit küzdöttem azért, hogy ha hülyének is láttak legtöbben odahaza, de én magam biztos legyek abban amit aznap este láttam. Akit láttam… benned – éles váltás volt a komikus képeket követően, de a hanghordozása, a pillantása, az, ahogy a lány ujjait morzsolgatta, simogatta, mind-mind a szavai igazáról árulkodtak.
- Lucianot már félúton elveszítettem azt hiszem. És nem azért, mert nem akart hinni nekem. Nem azért mert hülyeségnek tartotta, vagy úgy gondolta, hogy megbolondultam. Egyszerűen ő olyan fajta, aki nem hisz a lehetetlenben. Annyira megrögzött realista, hogy csak a biztoson alapuló dolgokra hagyatkozik. Arra, ami kézzel fogható, ami hihető… nélküle pedig iszonyat nehéz volt ezt végigcsinálni még akkor is, ha tényleg nem egy várat igyekeztem egyes egyedül megvédeni – mutatóujjával apró köröcskéket rajzolt Olivia tenyerére, majd finom mozdulatokkal haladt felfelé a csuklója és alkarja irányába. Tekintetével követte az ujjai útját.
- Úgy-úgy, karácsonyi kötelező. Soha nem hagynám ki. Pont annyira örök, mint ezeken a karácsonyi reggeleken Gaetana nagyim fügelekvárja, amit a friss, még meleg vajas kalácsra kenünk – szinte érezte a szájában a lekvár édességét és a vele keveredő lime kicsit savanykás, csípős zamatát, ami tökéletesen kiemelte a hazai kalács vaníliás, habkönnyű tésztájának ízét. Egy nagy bögre tejjel vagy kávéval maga volt a földi paradicsom.
- Valahol megértelek azok ellenére, hogy én pici korom óta majdhogy kopoltyúval élek. Furcsa, de több embert ismerek, aki nem szereti, mint aki szereti a vizet és a hajózást. Bár, ez tényleg olyan valami, ami hatalmasabb erő az emberénél, és… - vonta meg a vállát. Fogalma se volt arról, hogyan fogalmazhatott volna úgy, hogy azzal nem okoz még nagyobb félelmet a lányban. Végül kerek perec kimondta azt, amit gondolt – ha egyszer a nyílt vízen kerülsz a biztonságot amúgy soha nem jelentő hajó alá, akkor ott vége…
Az utóbbi időkben rengeteg hajó, komp és más-más szerencsétlenségről hallhatott az emberiség, ami rendre megrémítette őt is– Igazából soha az előtt nem gondoltam arra, hogy velem történhetne bármi is. Nem azért mert akkora zsenije lennék a vitorlázásnak, egyszerűen a volán mögött ülve se gondolsz arra, hogy baleseted lehet, amíg meg nem történik. Mert biztos vagy abban, hogy jól és stabilan, odafigyelve vezetsz. Hát előtte én se láttam még nyílt vízen viharcellát – korábban erről senkivel nem beszélt ennyire őszintén vagy részletekbe menően. A srácokkal azért nem, mert elakarták felejteni azt, amit ott megéltek abban a néhány órában, Lucianot pedig annak pattanásig feszülő idegeitől védte. Nem akarta, hogy agyvérzés vigye el, hiszen akárhányszor szóba került, képes lett volna Hulk módjára kettétörni azt a nyomorúságos vitorlást.
- Tudod, én mindig szerettem az esőt. Nyugalommal töltött el, mikor hallottam kopogni a tetőablakon vagy a háztetőn. De amikor a pengeéles kis jégdarabok vágnak az arcodba és a bőrödbe miközben küzdesz azzal, hogy láss is valamit az eső sűrű függönyén át, egy pillanat alatt megutálod azt, amit az előtt rajongásig imádtál. Nézd csak – hajolt közelebb hozzá annyira, hogy jobb arcféltekén látszódhasson a derengő fényben az apró sebhely – egészen apró kis jégdarabok voltak, de mégis maradandó heg maradt utána. De még mindig szerencsés vagyok, hogy ennyivel megúsztam – bármennyire imádta a baleset után is a vitorlázást, mégis akadt, hogy a rémképek hívatlanul villantak be a fejében. Mostanra bölcsebb lett, mert tudta, milyen az, ha tépi a feje fölötti bonthatatlan vitorlákat az orkán erejű szél, miközben a hajó árbocánál is magasabb hullámok dobálják ide-oda a masszív fa szerkezetet, mint egy apró falevelet.
- Akkor, életemben először tényleg azt éreztem, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet, mert elég kicsit megbillennie a hajónak ahhoz, hogy az egyensúlyát veszítse, vagy két nagyobb hullám, ami két oldalról összeroppantja. Azt hittem, hogy később nem fogok többet vízre szállni. De tévedtem – nevetett fel csilingelőn és őszinte örömmel, amiért maradt benne nem csekély bátorság – talán pont olyan ez nálam, mint ahogy egy Forma-1-es versenyző se hagyja abba, ha a gumifalban köt ki, mint ahogy a zsokék se hagyják maguk mögött a lovakat és a versenypályát, ha meghiúsulnak a terveik. Legalábbis legjobb esetben… engem amúgy a sziklaugrástól és hasonló szörnyűségektől ver ki a víz, extrém sportok ide vagy oda. Repülőre még felülök… magas épületekre, úgy ahogy felmegyek, lenézni annyira már nem szeretek. Nem azt mondom, hogy tériszonyos vagyok, inkább – nyelt egy nagyot, miközben végigdörzsölte sistergős, sűrű borostáját – egy repülő jó esetben fent marad addig, amíg szükséges, de legfőképpen, mint apu mondta kiskoromban „egy gép se maradt még fent. Így vagy úgy de valahogy földet érnek”. Ez pedig jó kedvre derített, mert humorosnak találtam, hiszen nem igazán értettem. És egy felhőkarcoló se biztos, hogy pont akkor fog összeomlani mikor én felmegyek. Nem ezekben az esetekben fognak bekövetkezni azok a bizonyos „huppsz” féle emberi mulasztások, nem úgy akkor, amikor nem kötik be rendesen az embert… nem rögzítik megfelelően a köteleket vagy azt a gumis nyavalyát… - tehát kijelenthette volna, hogy az emberekben nem bízott annyira, hogy az ilyesfajta mutatványokat kipróbálja. Nem mellesleg sokkal stabilabb lábakon állt a földön, mint képzelte el magát a levegőben.
Karamell szemei a semmiből felbukkanó, tálcán az italaikat egyensúlyozó lányra siklott, s derülve hallgatta végig baljóslatú szavait. A kacsintásra nem is reagált, legalábbis nem úgy, ahogy normális esetben egy pasi tenné. Biccentve köszönte meg a kiszolgálást.
- Nem tudhatom, hogy mire képes, én nem ismerem őt… de amúgy attól függ, hogy milyen módon és miért jutunk el oda? – laza, de mégis elegánsnak tűnő mozdulattal biccentett a parkett irányába – letáncolunk, mert annyi alkoholt tett bele, vagy…? - mosolyogva, ábrándos tekintettel hagyta nyitva a mondatot, bízva ezzel mindent a lány fantáziára.
- Hááát, nem is a felszolgáló lányra, ebben biztos lehetsz – ujjai ütemes kis mozdulatokat tettek maga előtt az asztalon, mint amikor idegességükben kopogni és dobolni kezdenek az emberek. Ő viszont halkan, egészen nesztelenül tette, sokkal inkább sejtelmes, mintsem ideges vagy zavart pillantással – összegezzük… öt másodperc… ennyi elég volt, hogy ezeket a szemeket, ezt a tekintetet soha ne felejtsem el és egy éven át „kergettelek”, kerestelek, amennyi időt összességében nem fordítottam még a nőkre. Jó az anyámra talán igen, de az más. És egy nap – mutatta felszabadult kezével azt a bizonyos egyet, míg másikkal a hűs falú pohár után nyúlt – egyetlen egy nap telt el azóta, hogy találkoztunk és ez alatt az egy nap alatt csak biztosabb lettem abban, amiben eddig is szentül hittem. Szóval igen, azt hiszem ilyen értelemben is „adok magunknak egy esélyt”. Vagy ne tegyem? Ne legyek elhamarkodott? – találós kérdését követően kapaszkodott bele a mojitoba tett szívószálba. Pont annyira volt mentás és savanykás, mint amennyire vágyott rá. Általában mindent citromosabban, „szúrósabban” ivott, mint a nagy átlag. Szerette a határozott, erőteljes ízeket, s ha nem is evett sósan vagy kellemetlenül erősen, de szerette, ha valami jól volt fűszerezve s nem úgy kellett keresnie a paradicsomszószban a bazsalikomot vagy mojitoban a citromot és a lime-ot. Jólesően biccentett egy aprót, így elégedve meg az ital alkotójának keze munkájával.
- Mhm, sejtettem, hogy inkább apás lány vagy. Amúgy… azt, hogy kihunyt a szereplési vágy belőled… azt okozta valami, vagy szimplán elmúlt és úgy érezted, hogy a jelenlegi pályád volt az, ami biztos karriert jelenthet? Volt egy olyan iskolatársam, aki hasonlóan kezdte, mint te, csak ő gyerek szinkronhang volt úgy… - arcát leheletnyit felfújva pillantott el a lány mellett, fejét ide-oda rázta, ahogy saccolni próbált, noha nem volt teljesen biztos az években – négy és tizenegy éves kora között. Talán. Ebben nőtt fel, ezt csinálta éveken át, és egyik napról a másikra, mintha valami kattant volna a fejében, nem tudta tovább csinálni. A mai napig nem tudná megmondani, hogy mi. Zavarba jött mikor a stúdióban valaki ránézett… nem tudott azonosulni egyetlen egy karakterrel se a továbbiakban. Mint amikor leblokkol az ember egy előadáson, egy versmondó versenyen az iskolában. Teljesen elfordult a szakmától és azóta irodában dolgozik könyvelőként. Többször említette már, hogy nem biztos abban, hogy jó úton jár és olykor-olykor úgy érzi, hogy mégis csak erőltetnie kellett volna az első sokkot követően a dolgot, hogy ismét szinkronhang tudjon lenni és maradni. Bár, azt mondják, hogy ez nem olyan dolog amit ne lehetne akármikor elkezdeni, ha arra „érdemes” orgánumod van. Furcsa az emberi agy nem? Hogy milyen blokkokat képes felhúzni valami miatt – neki szerencsére még nem voltak ilyen tapasztalatai, bár az is lehet, hogy csak és kizárólag annak köszönhette ezt, hogy számára a zene jelentette a világot és az, ha énekelhetett. Olyan volt ez, mint másnak a csokoládé. Boldogsággal és elégedettséggel, jó érzésekkel töltötte el.    
- Hangulatember vagyok. Szinte bármit elolvasok, csak legyen jó. Szeretem, ha magával ragadó és megkapó stílusa van az írónak. Ha van benne valami plusz. Szeretek elmélyedni a gondolatmenetekben, szeretem és tök mindegy, hogy szomorú, vicces vagy egészen lírai, drámai az a megfogalmazás és cselekmény, csak legyen könnyed és legyen benne valami jellegzetes, ami miatt bárhol és bármikor felismernéd az írót, még ha egy tekercs wc papírba is csomagolták be a könyvét. Olykor elképzelem, hogy milyen emberek ülhetnek a számítógépek, laptopok mögött, akik írják ezeket a történeteket? Azt hiszem, hogy azok a legjobb könyvek, amik engedik, hogy lássuk egy kicsit az írót is mögötte. Nálam ez valamiért szöges ellentéte annak, mint egy karakter és a színész kapcsolata.  Ha fekete, ha ázsiai, ha fehér, lehet tizenhat, huszonnyolc vagy negyvenöt éves, ha jól játssza el Romeo-t, áttudja adni magát a szerepnek, beletudja élni magát és elhitetni velem, hogy egy két méter magas kopasz férfi is lehet Romeo, akkor én elfogom hinni. A színház valahol szemfényvesztés a könyv viszont nem. Mondjuk, lehet, hogy csak én vagyok olyan agyament, hogy nem csak a történetet de könyv mögött ülő embert is elemezni akarom, aki azt írta – vonogatta a vállát, jókat vigyorgott magában a saját furcsaságán. Nem volt képes arra, hogy teljes egészében magyarázatul szolgáljon a miértekre, hiszen ő sem volt biztos gyakorlatilag semmiben.
- De igen, a fő, hogy ne akarjam letenni a könyvet néhány oldal után. Amúgy nem tagadom, olykor-olykor verses köteteket is előveszek, hátha idővel valamit konyítani fogok én magam is a dalszerzéshez és szövegíráshoz, egy vers pedig szerintem remek kiindulópont lehet. Amúgy még valami - biccentett a mogyoró irányába - ezzel tényleg meglehetne ölni engem. Szóval ma se fogunk csókolózni - aprót kinyújtotta a nyelvét. Pajkos volt és szemtelen, majd még egy korty az italból és már emelkedett is, mikor egy egészen nyugodt, inkább meghitt pillanatokat és közeget teremtő dallam csendült a háttérben - fogalmam sincs, hogy mikor érkezik ez a bizonyos Enrique, de azt hiszem a pultos hölgyet még boldoggá kell tennünk, vagy... micsoda. Szabad? - s némi bizonytalanságot követően a kezét nyújtotta a lánynak.
Ha elfogadta, már édesgette és csalogatta is maga után le a lépcsőn, az embertömegen át egészen a tánctérig. Valahol a háttérben üveg csörrent üveggel, és egy pillanat tört részéig elhalkultak a vad duruzsolásba kezdő társaságok. Végül öt-hat andalgó pár mellé vezette Oliviat, ahol tenyerét gerinctájon simítva a derekára, egészen közel húzta magához. Egy vékonyka papírlapnak elegendő hely se maradt közöttük. Hasfaluk, s már-már a csípőjük is teljesen egymáshoz simult, ezzel vonva meg maguktól minden addigi távolságot, amit addig aprócska, szinte észrevehetetlen vagy épp kedveskedő mozdulatokkal igyekeztek minimálisra csökkenteni. Állát a lány halántékához billentette, és őszinte meghittséggel kezdtek el ringatózni a zene lágy, kellemes ütemére...

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

Gemma napsütötte ragyogó tájain mindig virágzott az élet, legalábbis a hosszas tapasztalásokat követően, és a kezdeti nehézségek felismerésével, többek között a földek milyenségét illető kérdésekben; mi terem meg benne? Mi nő rajta kellően és ad gyümölcsöt vagy zöldséget egészséggel, hosszú éveken keresztül? Miből lesz pénz?
Számos feljegyzés született az éveken át tartó megszállott próbálkozásokról. Oszladozó, apró foszlányokban málló kartonok százai tornyosultak egymás hegyin-hátán a pajta szénabála rakodó emelvényei felett, mintha csak tisztességtelen kezek elől igyekeztek volna védeni portékájukat. Oda dugták, ahol más nem talált rájuk, noha tekintettel a nagy esőzésekre majd az azt követő aszályokra, ők maguk se vették már semmi hasznát. Kincses térképek voltak azok ugyan különböző módszerekhez, öntözéshez, ültetvényekhez és földkeverési jó tanácsokhoz, de olvashatatlanul várták azt, aki látatlanul is képes lett volna megfejteni a korábban írottakat. Fekete penészfoltoktól szaglott mind a bőrdosszié, mind pedig a több száz oldalt felölelő papírhalom. A kék tintát a jobb minőségű papírok ugyan magukon tartották, s még évtizedek múltával is látható volt az élénk kékje, viszont az esők elmosták és olvashatatlanná tették azokat. Ami pedig vékonyabb, rosszabb fából készült lapokat illette, mintha egy halom üres, itt-ott maszatos sárga lapot nézett volna az ember, mely a saját rostjai között rejtette mind azt a számos titkot, amit az ember rávésett.  Mindaddig, míg egy 1900-as évek közepi szárazságnak betudható tűzvésszel a pajta, minden ott elrejtett és gondosan őrizgetett titokkal együtt, megsemmisült. Nem maradt más a birtok egyetlen fagerendás épületéből, mint por és hamu, itt-ott egy, még álló korhadt fadarab. Korábbi tapasztalások ide vagy oda, évek múltán hozzáértő szakemberek véleményformálását követően született meg végül az, amit napjainkban is mindenki úgy hív: Gemma.
Ez a végeláthatatlan, „földek asszonyának” tartott, hosszú kilométereken át elnyúló csoda számos embernek szolgált munkahelyül és otthonul… mert a legnagyobb bizalmasok, a legjobb munkások az itt felépített, néhány évtizedig érintetlenül álló, téglából emelt melléképületben kaptak szállást. A di Scigliok nem csak munkahelyet teremtettek állatgondozóknak vagy éppen földművelőknek és borászoknak, hanem otthont is. Számos lehetőség állt az alkalmazottak rendelkezésére, melyek közül személyenként dönthettek a számukra legmegfelelőbb mellett. A család mindig hálás volt az embereinek az odaadásukért és szaktudásukért. Azért, hogy rendre erejükön felül teljesítettek, és talán ez az önzetlenség, ez a kitartás, ez a kölcsönös tisztelet segíthette hozzá Gemmát ahhoz, hogy most, évszázadokkal később is virágzó kis csodája legyen a Toscanai dimbes-dombos tájak ölének.
Matteot mindig csodálattal töltötte el az, amit a családja fel tudott mutatni az épületegyüttesekkel, földekkel és azok gyümölcseinek eredményével. Talán nem Nobel-díj, nem Oscar-díj és számos csillogó kitüntetés, hatalmas ismertség és név az, ami az övék lehetett… másféle büszkeség és dicsőség volt ez. Családoknak adtak menedéket és biztosítottak megélhetést. Nincstelenekből, alul értékelt munkásokból emeltek egyeseket Olaszország legjobb szakembereivé. Tető került azok feje fölé, akiket máshonnan elűztek és kidobtak, mert egyszer hibáztak. A dédnagyszülei majd a nagyszüle is emberi életeket tettek szebbé. Mi ez, ha nem büszkeség és boldogság? És persze jól tudta – főleg immáron felnőtt fejjel – hogy miféle szervezés, milyen kőkemény háttérmunka volt szükséges ahhoz, hogy ez a „trend”, ez a munkamorál működhessen és fennmaradhasson. Minden áldott alkalommal, mikor a Nap még fel se kúszott a horizontra, mikor a kakasok is rémes lustasággal heverésztek a maguk kis favityillójukba, az élet már nagyban zajlott Gemma homokszín-téglás épületeiben. Akárhány napot töltött el ott, kora hajnalban a nagyapja és annak öccse már a papírmunkával foglalkozott. A bevétellel, kiadásokkal szöszöltek. Osztottak és szoroztak, hogy mi volt az, amire volt keret, mi az, amire esetleg hitelt kellett felvenniük. Hány állatot kellett eladniuk ahhoz, hogy a tetőt lecserélhessék, amiért a korábbi esőzések és viharok fokozott kárt okoztak benne. Hozzávetőleges következtetéseket vontak le a korábbi évek terméséből az adott évre vonatkozóan. A nagyapja homloka mindig baljóslatú ráncba szaladt össze, mikor nem bízott az éppen aktuális szőlőmennyiségben vagy a fügékben, melyek tán soknak tűntek egyszerű halandó szemmel nézve, ő viszont gazdaként tudta, hogy ha tizenöt fából csak kettő is kevesebbet termelt, már húsz egész üveggel kevesebb lekvárral számolhattak, ami kiesést jelentett. És akkor jött Gustavo öccse Vito, aki minden lehetőséget megragadott, hogy a létező legjobb módon jöjjön ki Matteo nagyapja még a veszteséges helyzetekből is. Mert nem csak gazdálkodó volt, de tökéletes üzletember is. Amint pedig feljött a Nap – ami pikk-pakk megtörtént ott a birtokon, őrült, hangyabolyszerű nyüzsgés kerekedett. A nagyanyja reggelit készített hatalmas, ipari mennyiségekben, hogy a munkások kellő energiához jussanak arra az időre, míg ebédet nem ütött az óra. Ezután pedig mindenki ment a maga dolgára, traktorokhoz, állatokhoz, fel a szőlészetbe vagy le a mezőkre. Imádott részese lenni ennek az eszméletlen körforgásnak. Bármennyire is szerette a nagyvárost, bármennyire is éltette őt Róma pörgése, mind az, amit mégis kivett belőle, azt visszakaphatta a birtokon. Az életkedvét. A nyugalmát… reményeit és vágyait. Álmait. Gemma több volt számára egy egyszerű családi fészeknél. Több a nagyszülei otthonánál és több a jól menő családi vállalkozásnál.
Gemma volt az ő múzsája.

Mind addig nem hitte, hogy ezt a múzsát valaki képes lesz felülmúlni, míg Olivia be nem robbant az életébe. Egy nap… nem több, egy nap szükségeltetett csupán ahhoz, hogy bizonyossá váljon, van valaki ezen a világon, aki képes elérni azt, hogy sztoikus nyugalom uralkodjon el rajta még a legijesztőbb, legbonyolultabb és legbizonytalanabb kérdéseket illetően is. Addig a percig, míg Victor el nem rángatta őt a színházba ahol a lány egy nagy rakás pamaccsal és festékkel fel nem bukkant, őrlődött. Milliónyi, számos olyan kérdés fogalmazódott meg benne, melyek ugyan kedélyállapot változásra sarkallták, de sokkal inkább rossz, mintsem pozitív értelemben. Céltudatos, törekvő embernek ismerte magát, aki tisztában volt a tehetségével, tudásával és a maga elrendeltetett útjával. Mégse érezte a magáénak. Nem azért halasztotta el a mesterképzést egy évvel, mert nem volt biztos abban, hogy mit akart, egyszerűen szükségesnek érezte azt, hogy a saját jellemfejlődése miatt tegyen kisebb-nagyobb kitérőket. Máshol is kipróbálhatta magát, és ez az idő tette lehetővé azt is, hogy számos más téren is nyakába kapja az életét. Véget vetett mérgező kapcsolatoknak, hogy aztán felkutathasson régi elfeledetteket. Európa más-más tájain élő emberekkel, szokásaikkal és zenéivel ismerkedhetett meg, hiszen fel kellett ismernie, az ő útja nem az, ami Lucianoé. Nem dacolhatott tovább azzal, ami nem adatott meg neki, de ő mégis ragaszkodott volna hozzá csak azért, mert a legjobb barátja, a testvére biztosan haladt rajta egyenesen. Ilyen-olyan módon ő is, bármikor megállná a helyét a klasszikus műfajban, de nem az operában, ami sokkal inkább tenor és Lucianoéhoz hasonló hangszínt igényel, mintsem egy kellemes, lágy, duruzsoló baritont. Nem véletlenül van az, hogy minden nagy opera ária, „főszereplő hang” tenor…
… ám a lánnyal minden kérdés megválaszolásra lelt. De legalábbis halasztásra, hiszen ezekben a percekben, órákban nem érdekelte semmi és senki. Se az, hogy mi volt, se az, hogy mi lesz, mi áll még előtte? Csak a jelen éltette és az dolgozott benne, amibe pedig vasmarokkal kapaszkodott. Pont úgy, mint az apró kis gesztusokba és a lopott érintésekbe. Abba, ahogy nem csak a hajtincsét igazította a helyére, de vele együtt az arcát is pont úgy simította végig finom mozdulattal, mintha a világ legdrágább, leféltettebb kincséhez ért volna hozzá.
- Úgy gondolod? – lágyult el az arca mikor Luciano és Dana is szóba került – és mi van akkor, ha Dana… valójában csak az igazira vár? Addig pedig, míg nem érkezik meg hozzá az a bizonyos nagybetűs személy, csak boldog akar lenni, fiatal és bohó? Habzsolni az életet és szeretni minden embert, akit ilyen-olyan módon az útjába sodor az élet? Nagyon bohém lány lehet – Lucianora és Victorra is egyaránt emlékeztette. Annyi biztos, hogy az életvitele alapján inkább Victorhoz tudta volna elképzelni, lazasága és egyik ágyból a másikba való szökdécselése miatt. Viszont a túlontúl nyilvánvaló hasonlóság meglehet, éles ellentéteket húzott volna kettejük közé. Ám Luciano földhöz ragadtsága és józan ítélőképessége olyan stabilitást biztosított az embereknek – erről a csodás képességéről talán még ő se tudott – ami akaratlanul is, ha változásra nem is, de fejlődésre sarkallta őket. Magával ragadó természete bárkit képes volt elvarázsolni.
Csiklandóssága megmosolyogtatta, s mint annyi korábbi reakcióját, grimaszát vagy arcának legapróbb rezdülését, úgy a jelenlegi pillanatnyi komorságot is elcsípte.
- Mindenképpen megfogjuk - tudta, sejtette és értette is, hogy mi ment végbe benne abban a néhány másodpercben, s amit követően, ha némi erőszakkal is, de képes volt visszanyerni mosolyának korábbi fényét. Hasonlóképpen érzett a bizonytalanságot illetően ő is, ha a jövőjükről volt szó. De annyira az elején voltak mindennek… semmiben nem lehettek biztosak, csak abban, ami a jelen ígérete volt. Arca elárulta Matteot, és Olivia talán tudhatta, hogy hasonlóképpen érzett ő is. Viszont nem volt igénye arra, hogy a jókedvét, a boldogságát efféle negatív gondolatok tegyék tönkre. Egyszerűen nem engedhette s kötelességének érezte, hogy a lány feje fölött gyülekező felhőket is messzire űzze.
- Az attól is függ, hogyan készül. Nagymama több receptet is kipróbált már, én a magam részéről a savanykás, citrusos verziót szeretem a legjobban, mert tompítja a füge édességét. De rendszerint csinál belőle rumosabbat, vaníliásabbat, de a levendulásért például odáig vannak az emberek. Igen, talán ez a legkelendőbb a piacon – bólintott határozottan, mintha azokban a pillanatokban összegezte volna a fejében az eladásokat - Ami nekem talán annyira nem jön át az a fahéjas, bár nem is rajongok a fahéjért, talán ez lehet a gond. Viszont karácsonytáján azt rendelik tőle a legtöbben. Kinek mi? – tette fel a találós kérdést, s onnantól kezdve, hogy Olivia belekezdett a caracasi történetébe, már szaladt is aprócska félhold alakú görbületbe ajkainak mindkét vége, s pont olyan lelkesedéssel hallgatta végig a bájos kis történetet, az igazi családi hagyományt, mint az előtt a lány az övét.
- Mhmm… szerintem az eddigi útra gondolhat nem? Minden nagy változással új útra, új még nem ismert ösvényre téved az ember, amit az adott keresett személlyel fog bejárni. Talán az, amit mondtál, hogy véget vetettél egy hosszabb kapcsolatnak, az eddigi utad végét jelentette, ahol ki tudja…? – vonta meg a vállát játékosan, tekintetét egy pillanatig le nem vette egymással játszadozó ujjaikról - … talán én várok rád – majd leheletnyit közelebb hajolt hozzá – mondd csak? A nagyid jósnő? Vagy annyit emlegettél neki, hogy a fantáziája neki is elszaladt és gondolta, „Miért ne? Dobjuk be ezt is a közösbe, hátha bejön?”
Lelkesedése nem lankadt egy pillanatra akkor se, mikor az egyik nagy szenvedélyének részleteit igyekezett kivesézni a lánynak és megértetni vele azt, hogy mit jelent számára a vitorlázás és mit jelentett az a „majdnem baleset”, amiben kis híján otthagyták a fogukat. Barna szemei kíváncsian fürkészték Olivia arcát. Ádámcsutkája megugrott a torkán, mikor az érintése nyomán jókorát nyelt, amit aztán lesütött szemekkel egy szerény kis mosollyal nyugtázott magában.
- Azt hiszem Luciano haragjánál csak egy valamitől félek jobban… a nőkkel való veszekedéstől, mert abból férfi nem kerülhet ki győztesként – képtelen volt megálljt parancsolni egy mellkasából feltörő nevetésfoszlánynak, ami aztán a téma komolysága miatt mégis elült közöttük. Inkább tűnt kétségbeesettnek, mint valóban szórakozottnak – de amúgy ez a veszekedés téma talán még a jobbik eset. Mindig irigyeltem Lucianot amiért képes volt kimutatni a valós érzelmeit. Amikor dühös, akkor tényleg az. Szinte vérben forognak a szemei. Ha haragos vagy konkrét személyre haragszik, akkor az az ember tudja is, hogy jobb nem bolygatni őt tovább. Nála soha nem lepődik meg az ember, mikor az első pillanattól kezdve dühöng, morog és paffog mint egy morcos öregember. Én bezzeg… tudod, nem szeretek konfliktust szítani. Nem szeretem… és ez talán tényleg egy rossz dolog, de nem szeretek senkivel elkezdeni veszekedni, mert nem tudok. Nem akarok fennakadni semmin, inkább elnézek másoknak dolgokat. Mintha nem csak őt, de saját magamat is védeném valamitől. Ha megsért, inkább legyintek. Emiatt pedig egyre csak halmozódnak a dolgok és talán azon csattan, akit nem akarok bántani, aki meg sem érdemli, mert nem volt hozzá semmi köze – egy pillanatra el is merengett, s ha ki nem is mondta, de fejben megszületett a valós gondolat, miszerint jobban hasonlított az apjára, mint azt korábban gondolta. Mert Gustavo ugyan ilyen volt.
- Na jó, ezt most… - nevetett fel jókedvűen. Egy pillanatra hátradőlt a széken, s combjain dörzsölte végig a tenyereit, ahogy kinyújtóztatta a gerincét – ezt most elképzeltem. Ha megnyugtat, a síelés nekem se sűrűn szerepelt még a repertoáromban. Ha mentünk nyaralni… ehm, telelni az Alpokba vagy ide-oda, én úgy ültem bent a kis kőházban vagy a hotelban, mint egy vérig sértett macska, aki füstölt lazac helyett csak egyszerű tonhal konzervet kapott. Ha ki is merészkedtem öt réteg alul öltözet. Ma már azért kibékültem a téllel, és ha nem ér térdig a hó, akkor vígan elszökdécselek két pólóban, pulcsiban és kabátban. De azt hiszem, nem tudom tagadni, „déli gyerek vagyok” és nekem húsz- negyven fok között a normális, nem pedig az alatt – már a gondolattól is megborzongott, ahogy a nyakig érő hó paplant elképzelte fent a síparadicsomokban. Köszönte, de nem kért belőle, ha nem volt muszáj.
- …vagy? – kacsintott játékosan. Esze ágában nem volt befejezni a mondatot, hiszen az imént bízta a lány fantáziájára. Most árulta volna el neki a sajátját?
- Nem tudom. Így lenne? – somolygott, a hívásnak pedig eleget téve közelebb hajolt hozzá. Egészen közel. Nagyon közel. Homloka majdnem érintette a lányét. Karamellként csillanó szemei Olivia ajkára tévedtek, a magáét pedig ezzel egyidejűleg nedvesítette be, mintha hátsó szándékai lettek volna. Ám nem volt ez puszta néma vágyódás és egyfajta módja annak, hogy önmegtartóztatást tanúsítson. Végül még közelebb hajolt, hogy jobban hallja a suttogott szavakat. Hiba volt. Az ajkainak érintése az arcán, libabőrössé tették. A szőrszálak szinte ágaskodtak a karján és biztos volt abban, hogy a tarkóján is. Halk, egészen néma kis sóhaj szakadt fel belőle, mígnem torok köszörülve húzódott vissza a helyére.
- Ez… ez gonosz volt – mutatóujja rendre intően lendült a levegőben, ám a mosolya összetéveszthetetlenül jókedvű, kicsit talán elvarázsolt volt. Nyaka és füle töve pedig egészen kipirult. Nem véletlen, hogy a következő szavakra alig volt képes figyelni, noha ő maga hozta fel a témát, de sokkal inkább figyelemelterelés reményében. Nem jött össze egészen addig, míg nyilatkoznia nem kellett.
- Mindenképpen beszerzek majd egy példányt belőle – szája szélét rágcsálta, s egyre csak érezte, hogy alig bírt józanésszel a földi síkon maradni, és erre utalt a mogyorót illető megjegyzése is, mire csak megvonta a vállát.
- Ki tudja? Te mondtad, hogy hamarkodjuk el nem? – de talán ő volt az, aki nem akart semmit se elkapkodni és elhamarkodni. Ki akarta élvezni minden közös percüket. Azt, ami adatott nekik. Pont, mint a legtöbb régi vágású férfiember, ő is randizni akarta vinni Oliviát nem egyszer, nem kétszer, de annál többször. Még az anyja intő szavait is megfogadta tudat alatt, hogy virággal lepi meg a következő alkalommal. Vacsorázni akarta vinni, majd sétálni, hogy aztán hazakísérhesse. Lassan, viszont annál szebben és bensőségesebben akart vele haladni még annak ellenére is, hogy egy évet kellett várniuk egymásra. Pont ez a szép benne nem? Mint egy igazi tündérmese.
Egy tündérmese, melynek első szakasz a táncparketten volt hivatott kiteljesedni. Matteo érezte a mellkasán Olivia szívének vad, dübörgő dobbanásait. Annak ellenére érezte magát végtelenül hálásnak, nyugodtnak és boldognak, hogy a lány szívverése mintha csak keringőre hívta volna az övét, az is felgyorsult. Álla a halántékát érte, szája sarkában meghitt, jó érzéseket idéző mosoly sejlett a derengő, narancsos fényekben. Egy pillanatra nem lett volna képes elszakadni tőle, és nem is állt szándékában megtenni még akkor se, mikor halk, alig érthető sutyorgást hallott a lány felől. Ahelyett, hogy elhúzódott volna, csak lejjebb hajtotta a fejét, s tenyere a gerince mentén automatikusan húzta még közelebb magához remélvén, jobban fogja érteni őt. Csak a végét sikerült elcsípnie. Feje lejjebb biccent, ajkai a halántékát majd a járomívét becézték.
- Ha rajtam múlik, ez a kezdete… márpedig egy éven át küzdöttem érted azokkal, akik nap, mint nap ott voltak mellettem… akikért az életemet adtam volna. Szóval nekem elhiheted, ez nem a vége – halkan suttogott, miközben ajkai a lány arcát cirógatták. Keze a nyakára siklott, majd elhúzódott tőle, hogy jól láthassa őt s nyomon kövesse, ahogy hüvelykujja finoman végigcirógatott az apró gödröcskés arcán. Tekintete őszinte volt és ködös a korábbiaktól. Mosolya meghitt, közelsége biztonságot sejtető. Sokan, talán maga Dena is a pult mögött pattanásig feszült idegekkel, majd kiborulva a tömör faburkolat mögül arra várt, hogy megcsókolja. Mégse tette meg. Nem tehette még meg. Egy úriember semmiképp se cselekszik elhamarkodottan. Helyette homlokát az övének biccentette arcáról levakarhatatlan, őszinte mosolyával hunyta le a szemét, így fürdőzve a lány közelségében, ölelésében és reményeiben. Szerette volna ha Olivia is hisz kettejükben. Abban, hogy a távolság nem jelent majd hátrányt, és bár nyilván kellemetlen lesz és rossz, de nem leküzdhetetlen.
- Ne okozzon szomorúságot semmilyen gondolat a jövővel kapcsolatban jó? – cirógatta tovább az arcát, mintha csak így igyekezett volna újabb és újabb mosolyt kicsalni belőle. Még mindig emlékezett a korábbi komorságra, mely, ha csak egy pillanatra is köszönt vissza szemeinek tükréből, nem tudta elfelejteni – megfogjuk oldani…
Mintha korábban megszűnt volna körülöttük minden és mindenki, addigra újra jókedvű nyüzsgés töltötte be a Cotton Hut belterét. Emberek viháncoltak egymás mellett. Sutyorogtak és duruzsoltak egymás ölelésébe burkolózva a párok, mígnem mikrofon reccsent a színpadon, majd törte át a meghitt, végtelen érzékeny és sérülékeny falaikat egy virtuóz gitárjáték… talán ez volt az egyetlen módja annak, egy jelzés, hogy valamelyest el kellett szakadnia a lánytól, mielőtt még elhamarkodtak volna bármit is. Tudta, hogy pengeélen táncolnak, ő pedig nem akart elrontani semmit, még ha józanabbnak is érezte magát azokban a percekben, mint valaha…

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

Homokszín nadrágja kis híján egybeolvadt a porzó talajjal, csupán a gyér, száradó félben lévő satnya fűcsomók tértek el azok hasonló árnyalatától, valamint a maga alá terített, tengerészkék kardigánja, amit a késő délutáni órákra való tekintettel mart fel a lócáról. Sokkal inkább „biztos, ami biztos” alapon ragaszkodott hozzá, mintsem komolyan latba vette az esti lehűlés lehetőségét, ami előtt amúgy vissza akart érni a házba. Tervei szerint mielőtt még a Hold kacsintgatott volna rá a magasból, ő már a konyhában ücsörgött volna kíváncsi szemmel nyújtogatva a nyakát, mit is rotyogtat kedvenc nagyanyja a nálánál is súlyosabb üstben. De még mind ezek előtt feltett szándéka volt megnézni a naplementét, mely rendszerint bronzos ragyogású glóriát vont Gemma köré, hogy aztán egészen mély bordóvá fesse a horizontot, mintha jó alaposan alágyújtottak volna. Ez az időszak nagy általánosságban nem tartott tovább tíz percnél, mígnem átváltotta az élénk, tüzes színeket a rideg és komor kékek elegye, majd ereszkedett rá misztikus, éjsötét, ködös derengés. Gemma mindig és mindenkor szép volt. Szebb, mint bármely olasz táj, amit szerencséje volt szerény negyed évszázadot megélt évei során látni. Ám az alkonyat különösen festőivé varázsolta a színek kavalkádjában villódzó földi paradicsomot, s ő ugyan nem volt megáldva a művészet ezen Isteni adottságaival, ilyen-olyan módon mégis megihlette és magával ragadta az alkotási vágy. Ha vászonra nem is volt képes vetni a látványt – bármennyire is szerette volna -, más formában mégis maradandót tudott alkotni, ami talán a jövő nemzedékének pont olyan érdekes és kedves lesz, mint egy kézzel alkotott kép.
Elmélyült, karamellszín tekintete melyben tükröződött a végeláthatatlan térség, a kezében tartogatott félcédula és az ujjai között pörgetett, ide-oda mozgatott toll bárkiben megerősíthette volna a tényt: Matteo azon a délutánon nem szándékozott idejében elindulni a vékonyka ösvényen. Ilyen módon pedig érthető volt, hogy mit keresett nála a közel huszonöt fokos hőmérséklet ellenére is a kardigán, amit minden bizonnyal Gaena nagyi készített ki neki.
Lábai hosszan elnyúlva keresztezték egymást az agyagos-homokos talajon. Könyökével egy dúsabbnak nevezhető fűcsomón könyökölve tartotta felsőtestét, olykor-olykor megmozdítva a viseletes papírlapot. Gemma látképéből igyekezett meríteni, noha egyre többször kapta magát azon, hogy sokkal inkább a messzeségbe nyúló szőlészeten legeltette a tekintetét, mintsem azon agyalt, hogy miként váltsák egymást a szavak a papírlapon. Képtelen volt betelni a látvánnyal, s ott az olajfák alatt, a kékes levelek halk cicergésében miként az illatos szél borzolta és táncoltatta azokat, végtelenül hálásnak érezte magát mind azért, amit maga előtt láthatott. A családjáért. A családi örökségért, amit minden bizonnyal egyszer ő fog örökölni, hiszen volt szerencséje a nagyapja végrendeletéről hallani röpke két órával korábban. Ez a gondolat viszont sokkal inkább lohasztotta és kedvét szegte, mintsem felpezsdítette volna és tettre sarkallta volna. Imádta és ragaszkodott Gemmához. Az ősi fákhoz, sőt még az ősi fűkhöz is. De egyszerűen képtelen volt magát elképzelni a dombok ölelésében rejtőző csodában, mint jogos örököst és tulajdonost. Akármennyire az élete volt és annak része, hosszú távon nem tudott volna ott élni, hiszen neki tervei voltak… nagyra törő vágyai, melyek csak arra vártak, hogy beteljesüljenek. Aztán igen, negyven-ötven év elteltével jöhet az átütő változás, s miután mindent – is – elért, szíve szigetén, Gemmán fejezhette volna be azt, amit az elődei elkezdtek.
- El tudnád viselni hosszú távon is igaz? – fel se tűnt neki a tompa léptek zaja, és a vastag talpú cipő alatt csörrenő száraz levelek sercenése. Meglepetten, kicsit talán összerezzenve tolta fel magát ülő helyzetbe, s fordult hátra törzsből annyira, hogy jobb rálátást nyert vele Luciano alakjára. A fa mellett ácsorgott, és mellkasán karba tett kezekkel meredt maga elé.
- Pont azon gondolkoztam, hogy nem. Most még nem – vállát vonva nedvesítette be az ajkát és valamelyest arrébb csúszott, így kebelbarátja is a régi kardigán egyik részén találhatta meg a helyét – majd egyszer. Tudod, lehet, hogy másként nevelkedtünk, mint a legtöbb, velünk hasonló korú, de mégis a modern világ „gyerekei” vagyunk, másabb és nagyra törő tervekkel, célokkal, mint amit a szüleink elénk állíthatnának. Nézzem bárhonnan is… - hangja egészen halk volt, és rejtőzött benne valamiféle megfoghatatlan aggodalom. Tekintete a tenyerén ide-oda futkorászó vékony kis mélyedéseket elemezgette, akárha onnan olvasta volna a puskaként lefirkantott szavakat – én nem tudnék egy családi vállalkozást üzemeltetni. A mi korosztályunk már nem arra hivatott, hogy röghöz kötötten éljünk a család normái szerint. Legalábbis azok semmiképp se, akik mást is tudnak kezdeni magukkal. Tudod, Lulu… - kicsit talán kelletlenül húzta el a száját – úgy negyven-ötven év múlva, már ha megérem, tényleg szívesen tölteném itt a mindennapjaimat és battyognék végig a szőlőlugasok mentén hatvanszor is akár, hogy az ottmaradó legutolsó kis szőlőszemet is lecsípjem még róluk – legyintett a déli féltekén húzódó, kilométereken át kígyózó lugasok, és az ott szaporán serénykedő munkások felé – de addig semmiképp. Majd ha már mindent elértem, amit akartam.
Luciano nem válaszolt. Némasága és fejének helyeslő billenése jelezte csupán azt, hogy meg tudta érteni mire gondolt a mellette ülő, mert ki ha ő nem? De néha a csend sokatmondóbb volt a srác részéről, mintha bármit is hozzáfűzött volna. Sötét, vastag keretes szemüvege mögött a tekintete pont úgy fürkészte a tájat, mint Matteoé, majd sóhajtott egyet:
- Mi a baj? – tette fel végül a kérdést. Térdein pihentetett karjait játékosan lóbálta maga előtt, hangja ettől függetlenül komoly volt. Tudta, hogy nem ok nélkül hagyott ott csapot-papot a birtokon és vonult el szerény magányába hosszú órákra. Úgy ismerte – talán jobban is - mint a saját tenyerét; ha Matteo zaklatott volt, ideges vagy dühödt, jobbnak látta, ha eltávolodik a vész epicentrumától. Mindenki érdekében.
- Nagyapa engem nevezett meg örököseként. Gemma az enyém lesz…

Énekelni akart és ilyen módon szerezni hírnevet. Azt akarta, hogy a világ meghallja őt. A fiút, aki Olaszország szívében nevelkedett és a fiút, akinek a torkában folyékony aranyt idéző hangot költöztettek. A maga életét akarta élni, annál is inkább, nem pedig a nagyapja vágyálmait hajszolni melyek soha nem mutattak messzebbre az Toscanai tájakon és annak is csak egy apró, Isten háta mögötti területénél. Ő világot akart látni pont úgy, ahogy apja. Szeretni akart más és más kultúrákat, noha tagadhatatlan a sajátjuk volt számára az etalon és a meg nem ismételhető. Viszont mindig nyitott volt az új dolgokra. Tervek és célok egész sora volt kitűzve elé és ennek egyike – s talán a legjelentősebb – nem más volt, mint Olivia, akit állhatatosságának és kitartásának hála találhatott meg. Még nem érett meg arra, hogy Gemmában keresse a boldogságát vagy éppen a szomorúságát.
- Tehát Dana tudja, hogy kell élni – nevetett fel, s ezzel együtt egy pillanatra talán határozottabban fogott rá a lány kezére. Nem volt teljesen biztos a felvetésben, hogy ilyen módon teljesülhet be az emberek számára az a bizonyos, „az élete során mindent megélt, ami csak adatott neki” dolog. Egy egész emberöltő lehet olyan módon is tartalmas, amit sokan unalmasnak neveznek, mert csak az otthona és a munkája között ingázik az ember. A nyarakat kihasználja és nyaralni, kirándulni megy a családjával, színházba esetleg moziba jár, s a fáradtságos munkával teli nap végén nem bulizni vágtázik a haverokkal, táncolni és szórakozni, hanem egyenesen haza. Fürdés, vacsora, majd láblógatás. Embere válogatja azt, hogy ki miként találja érdemesnek és értelmesnek tartalmat adni a maga életének. Danát inkább furcsának nevezte volna, kicsit talán tékozlónak és annál is inkább valakinek, aki képtelen volt elkötelezni magát egy ember mellett. De ugyebár ki volt ő, hogy így látatlanban véleményt alkosson bárkiről is?
- Már az első pillanatban sejtettem, hogy édesszájú fajta vagy. Ordított rólad – játékosan kacsintott, bár az igazat megvallva nem ez a gondolat volt az, ami először megfogalmazódott benne Oliviát látva a színház függönyeinek takarásában – de ez azért megnyugtat. Legalább tudom, hogy velem ellentétben bírni fogod a strapát Gaena nagyi gondoskodó ostroma közepette – ideig-óráig ő se vetette meg a csokoládét, süteményeket, fagylaltot és egyéb édességként számon tartott földi jót. Viszont csakhamar megcsömörlött tőlük, és ha robbant a cukorbomba, pofátlan mértékű és milyenségű álom telepedett rá. Az idegőrlő hányingerről nem is beszélve.
Gyermeki szórakozottsággal hajolt közelebb hozzá, hogy minden kíváncsi fül számára titok maradhasson az, amit megosztani kívánt vele a lány. Ajkai aprócska O-t formáltak, barna szemei játékosan csillogtak a derengő fényben. Suttogva kérdezett vissza:
- És a nagyidnak van egy fekete, Salem nevű macskája is? Vagy hát nem tudom milyen nevet szoktak adni a banyamacskáknak, a „Blacky”, „Kormos” és a „Cica” annyira nem tűnik izgalmasnak – ugyan tréfálkozott, de ez idő alatt képtelen volt nem figyelni a lány ajkainak mozgását, tekintetének kíváncsiságát vagy éppen a pimaszul kidugott nyelvét, amire apró, gyöngyszemekre emlékeztető, makulátlan fogsorával harapott rá. Ez a lány még mindig nem volt tisztában azzal, hogy mit volt képes elindítani Matteoban, akinek minden úriemberi önmegtartóztatását latba kellett vetnie ahhoz, hogy hű maradjon önmagához. Csak hát azokban a percekben is úgy érezte magát, mintha egy darab, rozsdásodó konyhakéssel indult volna hódító hadjáratára háromhordányi viking sereggel szemben… az érzelmei és érzései teljes erőbedobással lettek volna képesek győzedelmeskedni felette, hogy földbe tiporják a józan eszét. Ő mégis kitartott.
- Valóban nem tudjuk, ellenben – mutatta felé mutatóujját, mintha így próbálta volna jelezni, hogy mégis volt egy tökéletes kis haditerve – fedezékbe vonulhatunk és csokoládéval dobálhatunk benneteket. Ez azért tök jó kis megoldás nem? – pimasz kis vigyorral ugráltatta a szemöldökeit, mielőtt még visszalényegült volna leheletnyit melankolikusabb állapotába – tudod, jobban szeretem előbb levezetni a feszültséget, mint ténylegesen kiadni magamból és az emberek nyakába zúdítani. Lehet, hogy megérdemelnék vagy az a tisztább, ha megbeszéljük… de addig, amíg le nem nyugszok, én alkalmatlan vagyok arra, hogy bárkivel is egyről a kettőre jussak. Ilyenkor jobb, ha nem is kommunikálnak velem. Anyu egyszer úgy fogalmazott, hogy olyan vagyok, mint a vizek. Alapjában nyugodt és harmonikus, de ha elkap a harctéri ideg, tajtékzok és háborgok. Ekkor megejtek néhány kilométernyi futást az elrendelt stressz faktor csökkentésére, utána viszont dorombolok, mint egy kismacska – nem volt rest az igazat mondani. Annak ellenére volt egy nagyon mostoha oldala a természetének, hogy alapjaiban véve kenyérre kenhető volt, jószívű, higgadt és figyelmes. Így vagy úgy de Matteo a maga módján szerethető volt és jó társaság, de mint senki más, úgy ő se volt tökéletes. Ezt pedig nyíltan vállalta.
Pont úgy, ahogy a tél iránt érzett fanyalgó ellenszenvét is. Tisztában volt vele és ismerte is az évszak szépségeit. Látta azokat, egy pillanatra se utasította el. De köszönte szépen a lehetőséget, túl sűrűn nem szeretett a részese lenni.
- Mhm, jól hangzik – sóhajtott képzelgő, vágyakozó pillantással. Szinte megelevenedett előtte a még soha nem látott mesebeli táj. Látott ő vizeket és fenyveseket, de két egyformát még soha – különleges is vagy. Számomra mindenképpen – útravalóként suttogta, hiszen nem sokkal később a parketten váltották egymást táncolni vágyó lépteik. Nem állt nagy táncos hírében, de jól boldogult. Pont annyira, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy jól érezze magát, ha vadabb, szenvedélyesebb ritmust diktált a zene, vagy éppen annyira, hogy vezetni tudjon egy lányt, míg egymás ölelésébe burkolózva hallgatják fülükben dobbanó szívüket és a zubogó, nyughatatlan vérük visszhangját. Képtelen volt s nem is akart elszakadni Oliviatól függetlenül attól, hogy mégis meg kellett tennie. De ezt is épp csak annyira tette, hogy láthatta a megnyúló centiktől az arcát.
- Hát… - nyögte. Feje automatikusan bukott előre, és remegett meg az egész teste. Szava elakadt, folytatni se tudta – talán nem is akarta - mikor a lány ajkai épp csak, hogy érintették bőrének a felületét. Az agya csakhamar dekódolta a teste minden pontján érezhető, nyilvánvalóan vibráló kis szurkálásokat, mintha áram töltete cikázott volna benne lábujjhegytől az utolsó hajszáláig. Feje billent s forró levegőt sóhajtott nyakának puha, selymes felületébe, ujjai Olivia csípőjébe mélyedtek. Épp csak annyira, amennyivel jelezhette; komolyabb üzelmeket vív legbelül, mint azzal a csinos partnere tisztában lett volna. Állkapcsa megfeszült, s talán a zene képviselője jótékonykodott, de legalábbis segítségéül volt abban, hogy ne legyen hallható a hangos nyelése.
Helyeslését hallva, ködös tekintettel húzódott hátrébb. Karamell lélektükrei egészen fátyolosak voltak, ajkai meg-megremegtek, ahogy igyekezett néhány korty levegőt a magáénak tudni, ha már a semmiből kerekedő gitárjáték lehetővé tette számukra, és elszakadtak egymástól. Néhány bizonytalan másodpercig csak figyelte, miként Olivia jókedve újult alakot öltött, s annak hevében megragadta Matteo kezét mire az csak szófogadóan követte őt a tömegen át, egyre közelebb és közelebb a színpadhoz. Talán csak akkor találta meg ismételten önmagát, mikor kezeik elszakadtak egymástól és beletelt néhány röpke másodpercbe, mire eljutott a tudatáig, hogy a színpadon váltott beszélgetésnek ő keveredett a középpontjába. Még úgy is, ha nem állt ott a lány és a férfi mellett. Mégis róla beszéltek. Normális esetben meglepődött volna, s bár tagadhatatlan, hogy akkor is feljebb szöktet dús, sötét szemöldökei a hajtövének irányába, mégis inkább tűnt jókedvűnek és szórakozottnak, mint értetlennek. Az utóbbi beszélgetéseket és a furcsa viszontlátást követően tudta, hogy semmin nem lepődhetett meg, ha a lányról volt szó, mert az úgy és ott nyúlt bele a kis életébe, úgy mozgatta a szálakat, ahogy azzal Matteo kedvére tehetett. Olivia mintha el akarta volna érni azt, hogy az olasz minél otthonosabban érezze magát egy idegen tájékon is, annak még idegenebb közegében, ami valahol mégis pont olyan ismerős volt számára, mintha egy otthoni mulatságban kezdték volna felkonferálni.
Fejét jókedvűen ingatta ide-oda, s elérve a lány mellé, mosolyogva sutyorgott a fülébe:
- Egészen elképesztő vagy – és még mielőtt bármi mást mondhatott volna, cipőjének határozott koppanásaival indult el a színpad lépcsőfokai felé, melyeket lendületesen hagyott maga mögött. Ingét menet közben igazgatta meg, hogy a külcsín is tökéletes legyen, ha már szerepelnie kellett. A félrehallott és félre mondott név nem lepte meg, számos alkalommal megesett már korábban is, mindazonáltal Olivia arckifejezése mulattatta.
A közönség jóízűen hümmentett egyet, míg kihúzva magát megközelítette a gitárral bravúrozó és mély, dörmögő hangján magyarázó férfit. Határozottan, de annál is inkább elegáns mozdulattal ragadta meg Enrique kezét, másik kezével ez idő alatt a mikrofonba kapaszkodott s közelebb hajolva hallgatta annak suttogó szavait. Szemei akaratlanul is a színpad előtt pipiskedő lányra siklottak, és mintha csak egy államtitkot osztott volna meg vele a gitáros, arcán ezer wattos vigyor csillant, amit a színpad mellett tolongó lánycsapat halk, szégyenlős nevetgéléssel és kacarászással vett tudomásul.
- Részemről a szerencse. A boszorkány mivoltában pedig egyetértünk. És ha nem a boszorkány vagy az elfogultság beszél belőle, akár még igaza is lehet – egy percig se kellett aggódni, Matteo nagyon is tisztában volt az adottságaival. Minden téren. Az azokkal való kérkedés viszont ijesztően távol állt tőle, így ezekben a pillanatokban is szerényen nézett bele az afroamerikai férfi sötét szemébe, mikor lehetősége nyílt rá – mielőtt még kétségbeesne szegény odalent – utalt Olivia korábbi arckifejezésére – di Sciglio – hangja jókedvű volt, s ha rajta múlt volna ki se javította volna a férfit. Inkább a lány lelki békéje érdekében tette. Kezében ez idő alatt gyakorlottan táncolt a mikrofon, s a mozdulatai, a közönséggel való néma kommunikációja, az arcok felmérése is arról árulkodott, hogy sokkal inkább otthonos volt számára a színpad világa, mintsem idegen vagy rémisztő.
A dal címét hallva mélyen biccentet s a nem sokkal mellette levő szék felé intett előzékeny mozdulattal. Pont, ahogy egy-egy koncert alkalmával teszi ugyan ezt az énekes, mikor a gitár vagy zongoraszóló válik néhány perc erejéig főszereplővé.
Az első versszak az eredeti verzió szerint is csak az énekesé volt… Matteo lágy, mélyebben búgó baritonja ugyan egészen más hangulatot kölcsönzött a dalnak, mint ahogy azt sokan ismerhették, viszont épp ezzel tette egyedivé és a sajátjáévá. Mint ahogy Presleyt se utánozta egyetlen egy alkalommal se, úgy a jelenlegi dal előadóját se próbálta felidézni, csupán azt a hangulatot akarta megteremteni, ami szükséges volt ahhoz, hogy hitelessé váljon. A versszak végén egy pillanatnyi csend következett, mialatt a színpad előtt tobzódó kíváncsiskodókkal kokettált. Szerény kis mosoly, szélesedő vigyor. Oliviának a pillantását kereste, majd kacsintott egyet, mígnem a gitár hangja is felcsendült, ő pedig nem sokkal ezután folytatta a szöveget. A L’ltaliano egyfajta himnusza volt a családjának, amit énektudástól függetlenül voltak képesek torkuk szakadtából ordítani és dalolni a jó borok befolyása alatt. Volt, hogy még az se szükségeltetett hozzá, s mire kettőt pislogtak, idősek, fiatalok egyaránt az asztalok körül riszálták magukat, lütyőztek egymás ölelésében.
Nem volt lehetősége beénekelni, hiszen nem készült aznap énekkel, színpadi előadásra végképp. De nem is olyan dal volt ez, ami a hatalmas Nessun Dormához szükségeltető készségeket igényelt volna. Úgy is felfoghatta akár, hogy ez volt a bemelegítés, még ha sokak számára főprodukcióként is szolgálhatott volna. Minőségi, pimaszul profi előadás volt az övé mindig és mindenkor. Biztosan, stabilan énekelt, egy hang se csúszott el, maximum, ha fáradt volt, esetleg beteg. Magabiztosan kezelte és bánt a hangjával, tudta mit bír, mi az, amire képes, noha négy fal között egy tanár társaságában rendre feszegette a határait.
Mindig fontos volt számára a másik fél, aki a színpadon állt vele. Remek csapatjátékos volt, s mire észrevehették a résztvevők, pont úgy „pendült egy húron velük”, ha énekről, ha zenéről volt szó, mintha évezredeket megelőzően is együtt daloltak volna éjszakákon át. Nem volt véletlen, hogy mindazonáltal, hogy szólóban is tökéletes magabiztossággal hódította meg a színpadot és vált az est fénypontjává, de igazán jól mégis akkor érezte magát, ha Ennio vagy Luciano mellette volt. Ha pedig mindketten az oldalán álltak, a határ nem kisebb volt, mint a csillagos ég.
Ezen az estén Enrique játéka és a belőle áradó nyugalom, tudása és profizmusa jelentette a csillagos eget pont úgy, ahogy a meglepetten pislákoló tömeg, akik a kezdeti meghökkenést követően ujjongva, csípőjük riszálásával és egymás táncra invitálásával adták át magukat a zenének. Egymás számára idegen emberek kapaszkodtak egymásba, hogy azt a néhány percet, amíg az olaszos dallamok betöltötték a szórakozóhely egészét, önfeledt jókedvvel élvezhessék. Szívmelengető látvány volt. Matteo számára mégis Olivia tömegből kiváló arca és alakja jelentette a legtöbbet… még vetett egy pillantást Enriquere, aki mintha megérezte volna Matteo néma figyelmét és fel nem tett kérdését, orra alatt vigyorogva biccentett Olivia felé, ő pedig megközelítve a színpad szélét leguggolt, hogy leszökellve róla teremhessen a lány mellett.
A mellettük állók a dal ütemére ringatózva és riszálva húzódtak félre, szabad teret adva neki, míg a dalt énekelve megragadta a lány kezét s magához vonta őt. Tenyere a feneke felett simult a gerincére, és néhány röpke másodperc erejéig szavakban folytatta, a mikrofont biztos távolságba húzva a szájától.
- Nem menekülsz… - arca maga volt a boldog, önfeledt ragyogás, s a refrénhez érve már újra énekelt, apró kis lépésekkel, ütemesebben ringatózva a lánnyal együtt, mint azt korábban tették. Mire a Cotton Hut aznapi közönsége felocsúdhatott, Enrique és Matteo magát az olasz vidéki életet varázsolták az épület bölcsőjébe. Még azt is lehetősége volt elcsípni, ahogy a pultnál fejükkel a zenére bólogató, ujjukkal a megedzett fán doboló emberek jókora korsóval kapták kézhez a csapolt söreiket. Más volt ez, mint amit egy-egy latin dallam adni tudott szórakozás gyanánt. Az olasz daloknak volt valami magával ragadó bája, fülbemászó csengése… inkább volt kedves, ringatózásra ösztökélő, mint szenvedélyes. Nem lehetett nem szeretni őket, s mint ahogy az O Sole Mio-t, úgy a L’ltalianot is szerette mindenki, aki ismerte. Aki pedig nem, csakhamar rákapott az ízére…

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

Aznap éjjel előre nem látható, semmiből érkező vihar tombolt Pienza felett, amely pont, mintha felbőszült óceán lett volna a zöldellő tájak felett, haragosan örvénylett fekete fellegek végeláthatatlan képében. Matteo és Luciano késő estig kint maradtak az ősrégi olajfák tövében ücsörögve, s csak akkor, amikor a szél felélénkült és messziről érkező sós esők illata csapta meg az orrukat, döntöttek az indulás mellett. Észre se vették, hogy elszállt felettük az idő, míg a fiatalabbik baljóslatú, zaklatott gondolataiban igyekeztek haladást elérni, noha végezetül – bárhonnan is közelítették meg a témát – mindig ugyan oda lyukadtak ki, s ugyan azt fújták mind a ketten nagy egyetértésben; beszélnie kellett a nagyapjával és annak a lehetetlent kívánó terveiről, akaratairól. Matteonak gyomorgörcse volt a puszta gondolattól is, mely nem szimplán Gemma öröklését illette, annál is inkább, hogy Niccolót már ezekben az időkben is a saját halálának lidérces gondolata részegítette, avagy félemlítette. A nagyapja erős volt és egészséges. Legalábbis mindig adott erre a látszatra, s ha gyengeség is kerítette hatalmába, ami sokkal inkább az öregedésnek volt betudható, mégis stramm, strapabíró ember volt. Nem volt, ki besaccolhatta volna a korát s inkább tűnt egy magát igen csak jól tartó ötvenesnek, mintsem hetvenhatnak. Jól evett, remek étvággyal. Soha nem válogatott, csupán egyetlen egy kikötése volt: mind az, ami energiát adott neki, „hazai” legyen. Csak és kizárólag Gaena nagyi sűrű tésztájú kenyerét volt hajlandó megenni. Az maguk által nevelt állataikból nyert húsokat sütötte és főzte, a saját gyümölcseiket ette desszertként és pont így, a borok szerelmeseként is csak és kizárólag az ő maguk által épített, domboldalakba ékített pincékből bányászta elő a palackozott borokat. Nem ette meg akárki által nevelt, vagy telepeken hizlalt disznók, csirkék húsát és a tömegivel dagasztott „mű” pékárukat. Ha pizzát is evett, kizárólag a fia, vagy Flavio, Luciano apja készíthette el neki és ennél nem is adott lejjebb. Meglehet, hogy ez által közel se evett olyan változatosan, mint azt a neje leverte volna rajta, de a maga megítélése szerint az, ha a két kezük által megteremtett, bizonyítottan „leellenőrizhető” helyről származó ételeket fogyasztotta, tök mindegy volt, hogy mennyire volt az étrendje változatos vagy sem. Józan gondolkozású, de maradi ember volt, és órák hosszát volt képes robotolni kint a földeken, bár tagadhatatlan volt, hogy fiatalkora már rég messze járt, és amíg egykor tízen plusz órákban kapált, vágott, húzott és nyúzott, kalapált, ekkortájban már hat-hét órára korcsosult. De nem volt miért szégyenkezzen, vagy aggódjon. Korosodott. Ennyi volt csupán felróható neki, ennek okán pedig Matteot annál is inkább zaklatta a kérdés, miért gondolkozott ennyire az öröklés kérdésén? Akaratlanul is felmerült benne, hogy mi van, ha titkoltak előle valamit, mire Luciano elhessegetve a baljóslatú agymenéseit, ököllel sózott a vállába egy jókorát, hogy csihadjon már a hülyeségével az Isten szerelmére is!
A naplementének már híre se volt azokban az órákban, mikor a felismerés szöget ütött a fejükben: ideje indulni. Meglehet, hogy az alkonyat aranyát és az azt követő bíborvörösben tündöklő tájat akarták kis ideig tanulmányozni és lelkük nyugtatásául elmerengeni a jelenen és jövőn, ám annak rendje és módja szerint ismételten belefeledkeztek a hosszas órákon át tartó beszélgetésbe. Mint mindig, mindenkor, s mire felocsúdhattak, már nyoma se volt az alkonyatnak, sőt mi több, annál inkább egymással és a témáik komolyságával volt elfoglalva, mintsem ihlető tájképükkel.
Egészen késő este volt, csak hunyorogva tudták kivenni egymás alakját, mikor a szél jótékony módon egyengette útjukat hazafelé a szűk, szélcsatorna módján üzemelő ösvényen, lefelé a domboldalról. Ha önmagában nem vitte volna őket a lendület a leejtőn, hát a viharossá fokozódó szél mely hátulról borzolta a hajukat és szökött be pofátlanul a ruhájuk alá, gondoskodott a sietősebb ütemről. Annak hála pedig már-már futólépésben csúszkáltak és robogtak a kavicsos, egyre sarasabbá váló ingoványos talajon.
Messziről, a földek szélén kanyargó útról már látni lehetett a Gemma felé nyomuló szakadó esőt, melynek nyomán egekbe törő fák lombjait tépázta a viharossá fokozódó szél. A hatalmas vaskaput, mintha pille súlyú lett volna, ide-oda cibálta, és csak a semmiből érkező lecsapó villám fülsiketítő csattanása miatt nem lehetett hallani, mikor a helyére vágta. A sűrűn, özönvízszerűen záporozó, apró szemű jéggel dúsított esőcseppeken hatalmas, reflektorszerű lámpák fényei törtek meg, a szél pedig rémült, hangosan kiabáló hangfoszlányokat sodort feléjük. A saját nevüket hallották a tomboló viharban, s mire csapzottan, alsógatyáig átázva, dacolva a természet erőivel felocsúdhattak, a nagyapja már térdig gumicsizmában és egy szakadt esőkabátban cibálta őket a fülüknél fogva a ház erős falának, szélvédett rejtekébe. És ha nem volt elég Niccolótól hallani a szitkozódó, haragvó szavakat mely a felelőtlenségüket illette, miután kis híján behajította őket a ház előterébe, Gaena nagyi reszkető, ijedtségtől rettentővé váló hangja csapódott vissza a falakról… és ha valamihez, hát a nagyanyjuk óvó, féltő haragjához nem volt mit fogható. Hiába csavarta mindkettejüket egy-egy előre melegített törülközőbe és hiába dörzsölte a hajukat felváltva egy másikkal, megállás nélkül pörölt és morgott. Ők pedig ott helyben süllyedtek el szégyenükben egymás mellett ücsörögve, pont, mint az ázott verebek.

Ahhoz a naphoz tudta volna hasonlítani az aznapit ott a Cotton Hut füstös, idegen, de családias és meglehetősen buja közegében. Pont olyan viharok dúltak benne is, mint azon a napon, Gemmán, csak éppen nem volt ki rápirítson úgy, ahogy azt a nagyszülei tették.
Ideig-óráig képtelen volt megtalálni a tökéletes összhangot az érzései között, s míg egyik pillanatban haragudott a saját maga nyíltsága, és folyamatosan elő-elősettenkedő pimaszsága, túlontúl nyilvánvalóvá váló közeledése miatt, a következőben már óvta a szent kis lelkét, amiért bármiféle hátsó szándékot vélt felfedezni a tetteiben. És pont így a szavaiban is. Olykor kebelbarátjainak néhányára emlékeztette a saját maga cselekedeteinek jó néhánya, vagy a szavai bujasága függetlenül attól, hogy belé közel ötször annyi udvariasság és figyelmesség szorult, mint példának okáért Victorba valaha. A copfos rendszerint ajtóstul tört a házba, s mire az illetékes kiszemelt kisasszony felocsúdhatott volna, már egymásba gabalyodva becézgették egymást, nem is foglalkozva a közönségükkel vagy a saját maguk illetlenségével. Nem volt véletlen, hogy ezen gondolatok közepette szüksége volt jó néhány átrágott és agyalással elütött percre, mire ráébredt, hogy az amit őt csinál sokkal bensőségesebb, mélyebb jelentésű és ragaszkodóbb annál, mint amit Victor szokott az egy éjszakás kalandjainak reményében lebonyolítani. A spanyol beütésű, amúgy Miami Beachről szakasztott srác inkább volt az élvezetek hű hajhásza, mintsem az életre szóló kapcsolatoké. Ha valakit, hát őt soha nem fogta el a kapuzárási pánik és a félelem, hogy egyedül marad majd öreg korára is, és örök agglegényként nem mondhat el mást azon kívül, hogy X száz lányt lovagolt meg hosszú életének ideje alatt. Jó gyerek volt ő és hűséges, de sokkal inkább a barátaihoz és a saját maga életviteléhez, elveihez, mintsem a nőkhöz. Ettől függetlenül soha nem tekintett rájuk úgy, mint a játékszerekre, vagy „egyszer használatos” babácskákra. Mert mindig és mindenkor előre leszögezte, hogy nincsenek komoly szándékai. Ők pedig mást sem csináltak, mint vártak dús baráti körben, hogy végre valahára benőjön a feje lágya és találjon egy olyan lányt, aki mellett képes lesz felnőni, de legalábbis változtatni ezen a régóta fennálló botorságon.
Victornak, úgy is lehet mondani, hogy Matteo maga volt a szöges ellentéte, s míg az amerikai elmondhatta magáról, hogy szerény huszonhat éves korára közel száz, ha nem annál több lányt sikerült egy-egy szép, éjszakán át tartó aktusra csábítania, addig Matteo egy kezén is összeszámolhatta ezeket a lányokat. Egyszer… egyetlen egyszer esett hasonlóan mély csapdába, csakhogy ő képes volt belőle kikecmeregni, s nem ragadta el a hév, mondván egyetem mellett pont elég neki, ha olykor-olykor összebújik valakivel. Huszonnégy éves létére Leonora volt az egyetlen hosszabb kapcsolata, s tizenkilenc volt, mikor kőkemény öt hónapig bírta egy másikkal. A kettő között volt egy „próbáljuk meg, hátha…” két hetes, kapcsolatnak se nevezhető, kínosan erőlködésnek ható igyekezete, de abból is pont olyan kétségbeesetten menekült, mint annak idején az óvodából, mikor az anyja ott akarta hagyni. Ettől függetlenül messze híres volt a modoráról, a finomságáról és könnyedségéről, amivel bánni tudott a nőkkel. Soha nem vezérelték hátsó szándékok, soha nem ígérgetett és nem küldött olyan veszélyes jeleket, mint ami Victornak vált szokásává. A szimpla beszélgetések is felpezsdítették a nőket mellette, s legtöbbjükkel úgy hitette el, hogy nem minden a szex, hogy azt soha egy szóval nem jelentette ki. A lányok mégis érdeklődni kezdtek felőle, mindenkiből előbújt a vérbeli romantikus kislány. Igazi, két lábon járó úriember volt remek modorral, lányok és nők számára ijesztően imponáló kisugárzással. Búgó, dallamos, megnyugtató – olykor játékosan pattogó - orgánumával, különlegesen szép szemével és az abban csillanó őszinteséggel, nyitottsággal és kíváncsisággal szinte azonnal elnyerte a bizalmukat. Nem vadászott. Soha nem vadászott nőkre és gyorsan lezavarható numerákra. Őt nem a szex hajtotta. Ismerkedett, barátkozott és értelmi beszélgetéseket folytatott, aminek nyomán talán igazi randevúkat reméltek a társalgó partnerei. Matteonak szinte a homlokára volt írva az, ami sok, hozzá hasonló korú srácról, fiatal férfiről nem volt elmondható: komoly kapcsolatok hűséges alanya…
Ez pedig nem, hogy változott volna az elmúlt hónapok alatt, annál is inkább erősödött, s a barcelonai találkozás volt az, ami nyomán csak erősödött benne az igyekezete. Be kellett látnia, hogy nincs semmi szégyellni való abban, hogy talán tudat alatt, de meghódítani szándékozta Oliviát. Nem csupán annak az egy évnek volt ez betudható, amíg vártak egymásra és nem annak, hogy azóta, hogy Leonora és ő külön utakon jártak, gyakorlatilag nem is érintkezett nővel. Nem volt véletlen, hogy olyan értetlenül és kicsit zavartan pislogott a zongora tanárára, mikor az teljes átszellemülésében közölte vele, hogy úgy simogassa azokat a billentyűket, mint esténként a szíve választottjának domborulatait. Na, ő aztán tudott volna mesélni arról a bizonyos szíve választottjáról, aki esetében biztos volt abban, hogy egy világ választotta el őket egymástól, ráadásul azzal se volt tisztában, hogy kiféle, mi féle? Csakhogy vágyai ezzel egyidejűleg élénkültek is…
… pont, ahogy azokban a percekben is, mikor egymást becézgették, immáron négy szem között. Veszélyes játék volt ez mindkettejük részéről és pont így rájuk nézve is. Matteo mégis biztos volt saját magában, a józan eszében és az önmegtartóztatásában. Mert tudta, hogy egyetlen egy dobása van, amit nem ronthatott el. Márpedig istenesen ragaszkodott ehhez az egyetlen egy lehetőségéhez. Oliviahoz. Siethetett volna. Ha némán is, de követelhette volna azt, amire teste és lelke egyaránt vágyott, és ami ugyan úgy a lányról is ordított. Egy másik világban, más neveltetés, családi háttér esetén talán nem ezt az utat választották volna. Akkor nem vártak volna a tökéletes alkalomra, akkor nem foglalkoztatta volna őket a kérdés, hogy „mikor jön el az a pillanat?”… akkor már első adandó alkalommal elvették volna azt, ami nekik „jár”, és megadták volna édes vágyaik egészét a másiknak. Számukra mégis magával értetődő volt a bébi léptekkel való haladás és minden együtt eltöltött másodpercnek az önfeledt kiélvezése és kihasználása… ettől függetlenül nem volt alkalom, hogy ne kalandozott volna el a pillantása Olivia ajkainak irányába. Fejben ezerszer, milliószor érintette ujjaival és a saját ajkaival is a lányénak puha, csalogató felületét. Százezerszer lopott róla finom, óvatos kis csókokat és még többször olvadt össze vele forró, szenvedélyes tűzzel. Csendben, némán. De ez már tényleg olyan valami volt, amit gondolati síkon nem vehettek el tőle, és amihez olyan vad reményekkel ragaszkodott, mintha csak szívének jövendölései volnának.
A színpadi és a gitárossal való kis közjáték nem lepte meg, annál inkább a lány hangja, mikor még lehetősége volt a fülébe súgni egy-két szót. Kihívóan, mégis szemében és mosolyában megannyi gyöngédséggel lesett hátra a válla felett rá, így közelítve meg a már oly sokat emlegetett gitár virtuózt.
- Oh – csendült a hangja, s vigyorogva, kézfejével dörgölte át az arcát s emésztette meg, hogy ezen a ponton is tökéletes párost fognak alkotni, hiszen Oliviaval ellentétben ő maga sokkal inkább emlékezett az emberek vonásaira, mint a nevükre. Jó memóriája volt ugyan, ami a tanulmányai során jócskán a segítségére volt, de inkább volt kimagasló vizuális értelemben, főleg ha emberekről volt szó. Így a nem túl távoli jövőben talán ketten ki fognak tudni tenni emlékeikből egy személyt. Olivia adja a nevet, ő pedig az arcot.
- Eszemben sincs és bár hallottam már ezt-azt, de szívesen végighallgatom önt is. Örülnék neki – ez egyféle jelzés volt Matteotól, hogy ha valamire, hát az újabb és újabb emberek megismerésére végtelenül nyitott és vevő volt. Illedelmesen, tiszteletteljesen biccentett egyet, mígnem közösen előadott daluk a maga ütemében be nem töltötte a Hut egészét. Ha már önmagában nem lett volna egekbe törően remek hangulata, a közönség ujjongó, jókedvű és elismerő visszajelzése csak ajzotta őt. Imádott adni, sokkal inkább, mint kapni. Ezek pedig inkább nyilvánultak meg cselekedetekben, gesztusokban, mint tárgyi ajándékokban. Vagy a saját maga specialitásában, a zenében. Tudta, hogy egy dal, egy ének, vagy a zene önmagában olyan valami, ami képes bearanyozni egy ember napját. Könnyebb vele a fárasztó és idegesítő napkezdés, mikor még arra is képtelen az ember, hogy kikacsintgasson a szemnek nevezett lyukakon. Jobban esik vele a séta, a futás és pozitívabb gondolatok kerítik az embert hatalmában, amennyiben néha-néha még a munka ideje alatt is van lehetősége valamit meghallgatni. Ő pedig imádott zene formájában adni. A színpad előtt – majd mellette - riszáló, ide-oda ringatózó, fültől fülig érő ragyogó mosolyú emberek pedig részesei lettek ezekben a percekben az ő ajándékának. Az énekének, s egyfajta szimbiózisban kezdték megélni vele azt a néhány percet: ahogy ő adott, úgy kapott is. Mosolyt, jókedvet, pozitív visszajelzéseket.
Ő viszont ezekben a pillanatokban nem is kifejezetten a zenének, hanem a lány iránt érzett rajongásának vált visszavonhatatlanul a megszállottjává. Mosolya felragyogott, mikor Oliviáét látta. Tekintete játékosan csillant, szinkronban a lányéval, s úgy kapaszkodott belé, úgy húzta őt magához csípőjén majd derekán a kezével, amivel őszintén jelezhette: soha többet nem kívánt elszakadni tőle. És bár megtehette volna. Bár megengedhette volna magának ezt a luxust, bárcsak örökkön mellette verhetett volna sátrat anélkül, hogy ott dörömbölt a tudata mélyén: haza kell majd mennie.
A dal végén elhúzódott a lánytól épp csak annyira, hogy ajkaitól elemelt mikrofonját a színpadon zenélő férfi felé nyújtsa, ezzel is jelezve annak fontosságát és kiemelkedő szerepét. Feje még bólintott egyet-egyet, mígnem a gitárjátékot felváltotta a robbanásszerűen kitörő tapsvihar. Mint amikor kiskorában megevett egy ültő helyében egy nagy tábla csokoládét, ismeretlen mértékű boldogság kezdte tépázni a mellkasát. Vigyora körbefutott az egész arcán egészen a tarkójáig, füle tövében és a mellkasig kigombolt ingjének rejtekében a bőre egészen kipirult, ahogy a csillapodni képtelen öröm fellobbant a testében. Enrique szavait hallva biccentett néhányat a közönség felé, magasba emelt kezének tenyereit összecsapta ő is néhányszor, majd ismét a férfi felé pillantott, hogy feladhassa neki az addig oly határozottan szorongatott mikrofont. Már nem volt szüksége rá, annál is inkább Oliviára, kinek csípőjére játékosan csusszant rá a tenyere és átkarolva törékeny testét, csak élvezte az ismét felcsendülő gitárjátékot.
- Szerintem menjünk, mielőtt infarktust kapsz – pimaszul vigyorogva utalt a lány szívének vad zakatolására, bár tagadhatatlan volt, az övé is pont úgy idomult az ütemes, vágyakozó dobbanásokhoz. És mielőtt még Olivia visszakozhatott volna, ujjaikat összefonva ölelte át őt immáron szenvedélyesebben, őszintébben, mint korábban. Ajkai érintése remegett az illatos bőrén, fogai játékosan, birtoklón karcolták a felületét, mielőtt még apró csókot hintett a nyakának szirtjére. Noszogató mozdulatokkal indult el végül a lépcső irányába. Gyakorlottan kerülgette az útjukat álló embereket, melyek néhánya elismerően paskolta a vállát s bár nem kifejezetten rajongott a tapogatózásokért és a hirtelen mozdulatokért, de azokban a percekben egy percig se zavarta. Helyette jóleső mosollyal biccentett férfiaknak és nőknek egyaránt, mígnem elszakadva a tömegtől, végre mindketten lélegzethez jutottak. Ujjai nem engedték a lány csontos, karcsú kezét még akkor se, mikor a lépcső korlátjára támaszkodva bele nem nézett a furcsán ködös szemeibe.
- Menj előre, hozok valami innivalót. Víz? Üdítő? Esetleg gyömbéres fagyi? – próbálkozott kujon vigyorral, s ha Olivia közölte vele a kívánságait, mosolygó tekintettel a szájához emelte kézfejét és aprócska puszit nyomott rá rövid búcsújuk ajándékául – két perc és itt vagyok – feje az emelet felé biccentett, és csak az után indult el a pultok irányába, hogy a lány már fél úton járt. Mintha csak meg akart volna bizonyosodni arról, hogy tényleg fel fog érni, nem bukik fel a ruhájában.
A pultnál egészen nyugodt és csendes, mégis jókedvű volt a hangulat ám annál is inkább furcsán kihalt, minek után a korábbi dalolászást követően Cotton Hut apraja nagyja a tánctérre szólíttatott. Rajta kívül a pult legszélénél egy idősebb, fejébe kalapot húzó, tetőtől talpig elegánsba öltözött férfi ücsörgött, szájából egy vékony fogpiszkáló csüngött. Előtte egy pohárra való szénsavas ásványvizet pörgetett, zöldes íriszeit pedig abban a pillanatban emelte Matteora, hogy az széles vigyorral megtámaszkodott a bögyös Daena előtt. Az arcát fürkészte, a mozdulatait, kellemesen mély, dallamos orgánumát elemezte. Afrofonatú tincsei akár a kígyók, úgy tekeregtek a nyaka és válla körül, szeme őszinte jókedvvel és csodálattal telt meg, ahogy előrenyúlva belekapaszkodott az olasz kezébe.
- Szépségem, most már értek mindent! És drága szívem, az az ölelés az a finomság…. az a hang, atyavilág! Hjjaaaj, hát nyugodt szívvel bízom rád az én Oliviámat, de azért egy jó tanácsot fogadj meg! Ha találkozol az apjával, márpedig valami azt súgja, hogy ez előbb, mint utóbb de be fog következni, Scottonak a létező legszebb, legőszintébb mosolyodat, és a legjobb oldaladat mutasd, máskülönben nyekkk… – mutatta hüvelykujjával a torka irányába azt a bizonyos nyekket, Matteo pedig a pillanatnyi megszeppenés grimaszát felejtve, jókorát bólintott.
- Így lesz – Daena szemeiben mintha bizonytalanságot, annál is inkább hezitálást vélt volna felfedezni – esküszöm!
- Ez a beszéd cicukám. Mit kérsz? – s mielőtt még belementek volna az eget rengető beszélgetésbe, vagy a részletekbe, a saját citromos vizét és Olivia kívánságát is kikérte, így azokba kapaszkodva egyensúlyozott fel a lépcsőfokokon. A pultnál ücsörgő kalapos még vetett egy pillantást a fiú távolodó alakjára, majd közelebb hajolt a pultoshoz:
- Erről a fiúról mit lehet tudni?

- Parancsolj. Daena ölel téged – a pohár halkan koppant a lány előtt az asztalon, és helyet foglalva vele szemben, feje aprókat bólogatott a színpadon tépett gitárhúrok mindent betöltő zenéjére – honnan tudtad, hogy ismerem, de legalábbis el tudom énekelni a L’Italianot? Vagy nem is te, hanem Enrique volt, aki bátran kötött volna fogadásokat rá? – találgatott, kíváncsiskodott, majd lágyuló tekintettel mélyült el Olivia arcának látványába.
- Köszönöm, és… tényleg hálás vagyok a lehetőségért – végtelenül hálás volt és tudta, hogy függetlenül a hely szellemétől és a családiasságától, nem énekelhetett és léphetett fel ott akárki. Olivia mégis lehetővé tette ezt számára. Neki hála, olyan emberek fogadták őt röpke percek leforgása alatt a bizalmukba örömmel és szeretettel, akik idegenül kellett volna, hogy fogadják őt. Bizalmatlanul, kérdésekkel puhatolózva. Mégse tették. Ez pedig jó érzésekkel töltötte el és tudta, immáron nem a családja volt az egyetlen, akik miatt otthonosan érezhette magát a világ nyugati féltekén…  

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

2019. Szeptember 8 – Monza, Forma-1 olasz-nagydíj
A felajzott, teljes extázisban tomboló és örömködő tömeg egymásba karolva - rég nem tudván már a saját gondolataikról, de még arról se, hogy a Föld nevű bolygó melyik kontinensén töltötték az adott délutánt - torkaszakadtából üvöltötte az olasz himnuszt. A pódium elé tömegesével sereglők nagy gonddal-bajjal igyekeztek kifeszíteni a hatalmas, Ferrari címeres zászlóikat, míg mások az olasz földét lengették a magasban. Itt-ott több méteres magasságokba lőtt rakéták szórták a zöld, fehér és piros színű festékeiket, másutt színes konfettiket permeteztek a levegőbe. Duda és kürt tülkölt a befutó felőli oldal hosszan elnyúló méterein keresztül, miközben a hangosbemondóban kiabáló hang a dobogóra szólítottakat konferálta. Ez, a győzelmet követő üdvrivalgás nem csak a Ferrari üdvöskéjének szólt, de az egész istállónak és vele együtt a világ megannyi tájáról érkező embernek, akik akkor és ott, egy hatalmas családdá alakultak nemzettől függetlenül és üdvözölték a sportág királyainak legjeit. A dicsőítésre akkor és ott mégis csak egyetlen egy fiatal szolgált rá igazán. Az, aki hosszú évek elteltével új értelmet adott a „vörös drukkerek” életének.
„A sebesség templomában szépen szólt az olasz himnusz
„Forma–1 Grazie mille” – hálálkodott a győztes Charles Leclerc a 70. Olasz Nagydíj futamának végén a Ferrari boldogságtól ájuldozó, lelkes híveinek…
Az olasz közönség előtt eksztázisban ünnepelhetett a Ferrari pilótája, Charles Leclerc, miután nyolc nap alatt második futamgyőzelmét érte el, a belga verseny után ezúttal a monzai szélsebes versenypályán diadalmaskodott.” – hozta le nagy üdvrivalgások közepette, a fiatal pilóta nevét aranyba foglalva újra meg újra a sajtó, minekután közel kilenc év kellett ahhoz, hogy ismételten az olasz istálló diadalmaskodjon a Forma-1 bölcsőjében.
Nagy nap volt ez a „nagy csizmában” élők számára, s mintha saját nemzeti ünnepükké fogadták volna a mitikus vasárnapot, mindenki eltűnt az utcákról, hogy a családjukkal, vagy barátaik társaságában jó nagy evés-ivás, lakomázás közepette, esetleg a kocsmákban és kisebb-nagyobb szórakozóhelyeken ünnepeljék meg a Ferrarit. Délutántól kezdve éjszakába nyúlóan szólt a zene és újra meg újra felidézték a már-már elfeledett érzést, milyen is a legszebb, győzedelmi pillanat. S pont ilyen lelkesedéssel szavalták el százszor is a Ferrari keblén melengetett pilóta szavait. Aznap ő vált az olaszok nagy kedvencévé. A fiatal srác, aki vérvörös overállban volt képes átgurulni a célegyenesen, maga mögött hagyva a legnagyobb világbajnokokat is…
Matteo egész életében nagy sportrajongó hírében állt s bár voltak olyan sportágak melyek nem kerültek fel a palettájára – így a billiárd, darts vagy éppen az amerikai foci – de hű szerelmese volt a tenisznek, a labdarúgásnak, az autó- és motorsportoknak is. Nem véletlen, hogy bizonyos kontaktoknak köszönhetően ő és a baráti társasága is a Ferrari motorhome-jában vendégeskedett azon a bő három napot felölelő hétvégén. És pont így a díjátadó pillanataiban is ott ácsorgott a levegőbe permetezett pezsgő sűrű, mézédes esőjében, aminek nedves ragacsát még napok elteltével is forró vízzel igyekezett kimosni a hajából. Együtt ünnepelt a barátaival, a családjával és pont így a Ferrari dolgozóival, akik örömujjongása, boldogsága nem volt semmihez se fogható. Kilenc év… kilenc év szükségeltetett, hogy a munkájuk gyümölcse beérjen.
Nem volt sokkal több négy évesnél, mikor a családjának férfi tagjai elkalauzolták a Formula szériák világába, később pedig velük karöltve hol a televízió előtt, hol pedig kint a versenypályák elképesztő hangulatában nézte végig a futamokat. Mint ahogy a zene, ez a fajta rajongás is végigkísérte az egész életét, csakhogy ez esetben nem kötötte őt semmiféle kötelesség, csupán a szórakozás, és a gyermeki rajongás sokkal inkább az olaszok istállója, mintsem az adott versenyzők irányába. Mindaddig, míg többedmagával, hajnali kettő magasságában be nem tértek egy zenétől hangos, de annál elegánsabb szórakozóhelyre, mely Ferrari drukkerek százainak nyújtott kikapcsolódási lehetőséget a káprázatos futamot követően is… oda, ahol végül magához szólította őt a kötelezettsége, a zene.
Minden zenében munkálkodó embernek megvan a maga kisugárzása, amivel össze nem keverhetővé válnak. Mind különbözik egymástól, de valahogyan mégis egyformává válnak a szemükben csillogó, némán puhatolózó és érdeklődő, elrejtett kérdéseik által, s Matteo hosszú évek óta mozgott olyan körökben, ahol az eseteleges zeneszerzők, producerek, stúdió tulajdonosok, különböző zenei cégek menedzserei jószerivel megfordultak. Ez pedig hasonlóan alakult a monzai hétvégén is, mikor ő és a srácok egymásba karolva – jó néhány kör alkoholt követően – énekelték a szórakozóhely hangfalaiból dübörgő zene szövegét.
Már az első dalt követően, ha kicsit homályosan is, de volt szerencséje felfedezni a sarokban ücsörgő férfit, aki vékony réssé szűkített szemeivel úgy bűvölte az önfeledt mulató srácokat, mintha azok két lábon járó varázslatos teremtmények lettek volna, de a társaság miatt lehetősége se volt lépni. Ami jól láthatóan zavarta, hiszen a lába megállás nélkül rángatózott, az állkapcsa vadul feszült, mintha a nyelvét harapta volna türtőztetésének jegyében. Az előtte heverő aprócska, kör formájú fa asztalon papírcetlik sorakoztak és egy ősréginek tűnő toll, amit olykor-olykor kézbe vett, hogy újabb és újabb információkat firkantson vele a lapra. Egyetlen egy lehetősége volt azon az éjszakán arra, hogy szót váltson Matteoval, aki érdeklődő, mégis szigorú tekintettel pillantott a pulthoz araszoló férfira.
- Tudom, nem a legalkalmasabb pillanat, de lenne néhány kérdésem hozzád… - mint később kiderült, egy nagy múltú olasz kiadó és stúdió menedzsere, Rodolfo di Abruzzi volt az illetékes fél, aki onnantól kezdve mintha csak az élete múlt volna az eredményességén – de legalábbis a munkája – amikor csak tehette, felkereste valamelyik srácot. Matteot rendre megtalálta. Volt egy időszak, mikor egészen az otthonáig követte és ott próbált meg szép szavakkal hatni rá…

… jól ismerte a hozzá hasonlóakat. Tisztában volt a próbálkozásaik menetével. Azzal, hogy milyen ajánlatokkal és lehetőségekkel próbálnak kecsegtetni csak, hogy eredményre jussanak. Addig próbálkoztak, amíg el nem érték a céljukat, csakhogy Matteo okos fiú volt és soha nem kapott az első adandó alkalmon. Hogy miért? Mert nem volt mindegy, hogy mit, és azt hogyan ajánlották neki. Milyen pontok kötötték a szerződő feleket. Volt ugyan egy stúdió, egy nagyobb cég és annak partnerügynökségei, akiknek soha nem mondott nemet – de igent se. Inkább besöpörte az ő ajánlataikat is a fiókba, hogy majd az egyetem végeztével előbányássza őket, mint egy lehetőséget, amit tálcán kínáltak fel a számára. Épp ezért se volt meglepő, hogy már akkor kiszúrta, ha csak a szeme sarkából is a pultnál ücsörgő férfit, mikor útjára engedte Oliviát, ő pedig Daena „szentélye” felé vette az irányt. Kimértebb volt, mint korábban, s egy pillanatra sem vette a fáradtságot, hogy a pár karnyújtásnyira ücsörgő felé pillantson. Ha úgy tetszett, néma utalás volt még a pultos hölgyemény felé is, hogy ez alkalommal köszönte a lehetőséget, de baromira nem volt kíváncsi a skalpokat gyűjtő hóhérokra. Ez az este az övé volt. Ez az este Oliviáé volt. A kettejüké, nem pedig egy harmadik félé, aki ha végtelenül elegánsan is tette burkolttá az üzenetet, de csak a dollár jeleket látta Matteo személyében. Rá kellett ébrednie az olasznak, hogy ezek a „mágusok” rémesen rosszul időzítenek. Mindig a létező legrosszabb pillanatokban rúgták rá az ajtót. És így volt ez azon a bizonyos estén is, csakhogy - mint mindig - meghökkentő módon volt képes kezelni a helyzetet s úgy tenni, mintha mit se érzékelt volna abból, ami a színfalak mögött folyt.
Annál is inkább az foglalkoztatta, hogy felszolgálói magasságokba törve egyensúlyozza fel az ingoványos és igencsak meredek terepen a kezében szorongatott italokat. Különös elégedettség töltötte el, mikor azok minimális veszteségek nélkül kerültek le az asztal lapjára. Egy Olivia elé, a másik pedig az ujjai között maradt mindaddig, míg egy kortyot le nem tudott a savanykás nedűből. Szüksége volt már rá.
- Íjjj, ez kegyetlen volt – nevetett. Szája jobb oldalra kunkorodott, egészen pajkos, játékos kis görbület volt ez, ahogy szemei végignézték a mozdulatot, miként Olivia felnyársalt egy szerencsétlen áldozatot a jókora üvegpoharában, majd kíméletlenül végzett vele.
- De ha megnyugtat, a húgom és anyu is ugyan így kínozza szerencsétleneket, és amilyen „mázlista” vagyok, általában én vagyok az, akinek a narancs vagy a citrom leve a szemébe fröcsköl és tök mindegy, hogy hány kilométerre ülök le tőlük. Tudod, mint amikor a méregdrága karácsonyi terítő is csak és kizárólag egyetlen egy, és mindig ugyan azon egy ember előtt lesz foltos. Na, ki ez az egy ember? – ugráltatta a szemöldökét játékosan – hát persze, hogy én. És hogy történik? Fogalmam sincs, mert általában olyan zsír vagy sütemény pacája kerül oda, ami meg se közelítette a tányéromat. Bár, lehet, hogy itt a baj. Nem a tányérra pakolom, hanem a terítőre – lemondó legyintésében és a hangszínében volt valami komikus él, melyet igyekezett belefojtani a Daenától kért citromos vizébe. Ezzel pedig le is zárta a saját maga ügyetlenségének kérdését s rátért arra, ami annál is inkább foglalkoztatta őt. Olivia mutatványa viszont egy pillanatra elterelte a figyelmét, s megbabonázva követte és figyelte a mozdulatot, ahogy ádáz csatát víz egy eltévedt kis cseppel, majd az ujjait kezdi megszabadítani a savanykás nedvektől. Fel se tűnt neki, hogy sóbálvánnyá dermedve legeltette a tekintetét a lányon, és még ő is megnyalta a szája szélét, mintha csak egy kéjenc ragadozó lett volna. A lány nevetése volt végül az, ami rövidzárlatot okozott a fejében, s leheletnyit megrázkódva, sűrű pislogással igyekezett a hallottakra koncentrálni.
- Van benne igazság, ez tagadhatatlan – bólogatott őszintén, miközben ujjai a pohár oldalán játszadoztak a szerteszaladó vízcseppekkel. Az olasz szavak viszont őszinte mosolyra késztették, s már-már lélegzetvisszafojtva hallgatta, hogyan is alakul a vége.
- Egész jó. Nyomd meg jobban az „u-t” a lunaban és tökéletes lesz – szemöldökének ugráltatásával ösztönözte, hogy ismételje el újra, s ha megtette, apró bólogatásokkal emelte maguk közé hüvelykujját – perfetto. Akkor most én is tanítok neked egyet – s mintha legalábbis nagyobb térre lett volna szüksége ahhoz, hogy pár szavacskát elismételtessen vele, félretolta a poharát, egészen ki az asztal szélére, de ügyelt arra, nehogy az a menekülés mellett döntsön, és a mélybe vesse magát. Felkarján megigazgatta az ingének hajtásait, s két karját maga előtt keresztezve az asztalon nehezedett a fára.
- Készülj fel jól, mert hosszú lesz. Bár a nyakamat rá, hogy nem fog gondot okozni.  Így fog hangzani: Dicono che gli angeli siano in paradiso, io il mio l'ho trovato qui sulla Terra... sei tu – pattogott és ropogott a nyelve, de mégis magában hordozta mind azt a lágyságot és kellemes, fülbemászó dallamosságot, ami az olasz nyelv egyedüli és különleges sajátja volt. Matteo kellemes orgánuma pedig még finomabbá, még elbűvölőbbé tette, amire aljas módon még rá is kontrázott csak, hogy Olivianak ne legyen egyszerű és könnyű dolga.
Kíváncsian fürkészte az arcát, majd benedvesítette az ajkát, és elismételte újra meg újra, immáron sokkal lassabban, először szavakra, következő alkalommal rövidke tőmondatokra bontva azt – azt viszont nem mondom el, hogy mit jelent. Következő alkalommal „kikérdezem” – helyezte idézőjelbe a tanári szigort jelölő kis szavacskát, majd kényelmesen helyezkedve a székben, hátradőlt. Orra és sűrű bajsza alatt aljas kis vigyor illegett. Kíváncsi volt rá, hogy mennyire érdekli Oliviát ez a pár szó, mint ahogy arra is, hogy mennyire fog emlékezni rá azután, ha az éjszaka folyamán pont úgy, mint korábban, ismét elválnak az útjaik.
A savanyú gyümölcs és az azt követő reakció idült mosolyt varázsolt Matteo arcára, és visszatartott nevetéstől remegő vállal kapta szája elé a kezét. Nem akarta kinevetni őt, de szó se róla, komikus látványt nyújtott a fancsali grimaszával, amihez gyermeki nevetgélést társult.
- Nem is értem, hogy miért szeretitek kínozni magatokat. Oké, hogy én is mindig citrommal kérem – koccintotta hozzá a körmét a pohara üvegéhez – de soha nem eszem meg. Talán a kellemetlen emlékek miatt. Korábban egy fellépésem alkalmával a bolond haverok képesek voltak beülni az első sorba, hogy citromot nyalogassanak. Fogalmam sincs, hogy miféle fogadásokat kötöttek vagy mi vette rá őket erre a hülyeségre, de hatásos volt és ahányan álltunk a színpadon, az mind elveszett – rémes hatása van a citromnak, többek között beindítja a nyáltermelést. Az pedig nem volt túl szép látvány, ahogy énekestül, tubástul, hegedűstől kezdve mindenki kínlódott a nyálcsorgás visszatartásával.
A köszönete viszont szívből jött. Pont úgy, ahogy minden, amit addig Olivia láthatott és hallhatott tőle. És pont emiatt is tűnt olyan ijesztően komolynak az a sokak által csak úgy ide-oda dobált szócska – de hogy is volt? Mi az, hogy én varázsoltalak el, mikor te állsz boszorkányok hírében, hmm? – mert volt még valami, ami Matteo hibái közé lehetett sorolni. Nehezen bírt az őszinte, szívből jövő dicséretekkel. Fogalma se volt arról, hogy miként kellene fogadni azokat, s noha végtelen öröm töltötte el mind ahányszor látta az emberek arcán a boldogságot és a lelkesedést, azt, hogy amit csinált az jó és szerethető, a szavakkal mégis hadilábon állt. Nem véletlen volt, hogy jelen állás szerint is a humorosabb oldaláról igyekezett megfogni a lányka szavait, mígnem annak kérdése megállította benne az ütőt. Szeme először elkerekedett, ajkai elnyíltak egymástól, mígnem nyelt egyet és zavart kis nevetgélés szakadt fel belőle. Mint a legtöbb, de legalábbis nagyon sok olasz embernek, neki is dús, erős hajszálai voltak. Ha a Nap sugarai megcsillantak rajta vöröses árnyalatba hajló barna volt, de alapjáraton egészen étcsokoládé szín jellemezte. Természetes göndörségét az édesanyjától örökölte. Valeria általában csinos loknikba szelídítette a rakoncátlan tincseket vele ellentétben, aki egy-egy jelenése alkalmával, vagy a szimpla külcsínnek betudhatóan, inkább zabolázni igyekezte az öröklött fürtöket, és addig-addig szárította vagy egyenesítette, mígnem pazarul hátra nem tudta igazgatni azokat némi wax és zselé, lakk segítségével rögzítve. Így történt ez a jeles napon is, csakhogy ez alkalommal helyi fodrászok igyekeztek megküzdeni a hajtincsei okozta bosszúságokkal. Rövidebbre vágták, csupán elől hagyták hosszabbra, mely tökéletesen kínálkozott fel ama nemes célra, aminek folyamán Olivia úgy érezte, meg kell mártóztatnia csontos ujjait a sűrű, selymes szálakban. Na de, hogy miféle fizimiskának örvendhetett rosszabb és „hétköznapibb” pillanataiban? Arcba-szembe lógó göndör fürtöknek, amit szíve szerint olykor egy vastag hajgumival fogott volna össze a feje búbján csak, hogy ne lógjon bele a szemébe, ne csiklandozza állandóan a homlokát. De mielőtt még komolyan hülyét csinált volna magából, inkább dacolt a lehetőségeivel, és ilyenkor is kihozta magából a maximumot.
Valahol nem lepték meg Olivia szándékai, hiszen tudta jól, hogy a nőknek valahol gyengéjük volt az ápolt férfi haj, s furcsa perverziójukként tartották számon, hogy megveszve akarjanak beletúrni, felborzolni egyet-egyet. Ő pedig nem engedte meg ezt akárkinek.
- Csak tessék – hajolt aztán előrébb, hogy szegénynek mégse kelljen átesnie az asztalon csak azért, hogy megérinthesse őt. Matteo mindig érzékeny volt a hajára, soha nem szerette, ha piszkálták, talán pont annak zabolázhatatlansága, és a saját maga hiúsága miatt. Attól félt, hogy ha valaki megérinti, ha valaki hozzányúl, azzal tönkreteszik az oly nagy gonddal belőtt séróját. Ez esetben viszont nem zavartatta magát. Nem érdekelte, ha kiszabadulnak a pofátlanok a helyükről, s komolyan meglepte, hogy milyen kellemes, jóleső érzés kerítette hatalmába, mikor megérezte a lány ujjait a sűrűn nőtt szálak között futkorászni, izegni és mozogni. Szinte kirázta tőle a hideg, tarkóján és karján egyaránt meredeztek a szőrszálak. Sűrű libabőr lepte el mindkét karját, ő maga pedig jókorát nyelve emelte pillantását Olivia arcának irányába.
- Majd meséld el, hogy milyen érzés. Soha nem fogom megérteni, hogy nektek, nőknek miféle mániátok ez… mi van egy hajban, amire ennyire kíváncsiak vagytok? – mert persze, ő is látta azt, ha egy nőnek szép, egészséges, csillogó haja van. De mégse tudta elképzelni, ahogy maga előtt tartott kezekkel markolja a levegőt, miközben nyáladzva, kiéhezett agresszor módjára követi a dús tincsek tulajdonosait. Igaz, ami igaz, ő pasi volt, aki a hosszú lábakat, annál is inkább a formás lábakat és csinos idomokat figyelte. A tekintetet, az ajkakat. Nem mélyült bele úgy a részletekbe – eleinte legalábbis – mint a nők, akik komoly ügyet fordítanak a férfiak kezére, a cipőjükre, fülüknek formájára vagy az orruk méretére. Azt viszont képtelen volt tagadni, hiszen a teste is árulkodott, hogy tényleg piszkosul élvezte nem csak a lány közelségét, de magát az izgató mozdulatokat is, ahogy csiklandozták a fejbőrét az ujjainak játékos mozdulatai.
- Viszont te is engedj meg valamit – egészen örvénylőnek tűnő tekintete foglyul ejtette a lányét, s leheletnyit megemelkedve pont olyan közel került hozzá, ami még nem merítette ki a „túl sok” fogalmát. Ettől függetlenül érezte, ahogy a lány forró lehelete az arcán csapódott, mikor nagy hirtelen ellopta maguk közül nem csak a távolságot, de azzal együtt a levegőt is. Szája széle csak egy aprócskát kunkorodott felfelé, nem volt mosolynak nevezhető, vigyornak pedig főleg nem, de jól látható volt, hogy ha nem is a fantáziája, de valami elindult benne. Pár másodperc… ennyit engedett meg csupán maguknak, mígnem ujjai rátaláltak Olivia karjának selymes, végtelenül puha bőrére. Játékosan, csiklandozón simított végig rajta ujjbegyeivel, pont úgy becézgetve őt, mint ahogy a legnagyobb zongora virtuózok szokták a hangszerüket. Tekintetét elszakította a lányétól, hogy a sűrű hajzuhataga mögött kikandikáló, színes ruhájának pántjára vezesse azt, majd egy kicsit más irányba, egészen a keblei felé, melyek pimaszkásan engedtek többet láttatni magukból. Makulátlan fogai belecsíptek az alsó ajkába, amit aztán be is nedvesített, ahogy végignézte miként ujjai a bőrét simítva, visszaegyengetik a pántot a lány vállára. Ahol csak tehette érintette az egészen felhevült felületet, mígnem ujja köré csavarva a hosszú hajtincseit, halkan hozzáfűzte: - tökéletes… - halk volt. Ijesztően halk, szemében minden visszatartott és elnyomott vágyával. Semmi aljas, semmi hátsószándéktól vezérelt nem volt se a hangjában, se a tekintetében vagy éppen a mozdulataiban. Inkább magukat védte. Attól, hogy ne hamarkodjanak el semmit, de legalábbis ne legyen semmi, ami rávezethette volna őket az édes bűnbeesésre. Mindennek megvolt a maga ideje, ő pedig gondoskodni akart erről Még a tökéletes időzítésről is. De főleg arról…
S mintha csak végszó lett volna a sóhajtva kimondott szócska, úgy a gitár vad pergése is alábbhagyott, helyét pedig tapsvihar vette át…

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

A Cotton Hut levegője egyre fülledtebbé vált a sokasodó tömeg tüzes táncától, illatosabbá a megannyi, és különböző márkájú, illatú parfüm aromájától, s kábítóbbá, egészen mámorítóvá, ahogy a folyamatosan osztott italok a kikérőik fejébe szálltak, majd pöfékelték azt magukból alkoholpára formájában. A tánctéren, egészen közel, vagy éppen minél távolabb a színpadtól, karcsú és széles vállak ütköztek egymással. Kezek érintettek és simítottak cirógatva kezeket, csípők feszültek egymáshoz szenvedélyesen, vágytól túlfűtötten. A férfiak mélyeket szippantva az illatos fürtök tömegébe, ábrándos tekintettel dőltek bele asszonyaik, barátnőik nyakába, mire azok széles vigyorral vetették hátra fejüket. Másutt alig észrevehető biccentgetéssel bólogattak a fejek, ütemesen dobogtak a lábak a talajon, ujjak az asztalok felületén. Szolidan, visszafogottan, valahol az asztalok és a pultok menedékére bízva magukat. Hiszen akadtak szép számával olyanok is, akik csak a zene, vagy éppen az italok miatt érkeztek, mintsem azért, hogy párjaikat hódítva ropják csábtáncukat azok körül. Mert nem mindenki született táncos lábúnak, és volt, aki ehhez tartva magát, inkább nem is próbálkozott. Akik pedig mókamesternek képzelték magukat, vagy mindenki más véleményére fittyet hánytak, tánctudatlanságuk ellenére is boldogan ropták a díszes társaság legkellősebb közepén.
Amerre a szem ellátott, különböző nemzetiségek és stílusok képviselői tűntek ki a tömegből, de senki nem kérdezett, vagy nézte ki a másikat onnan. Egyetlen egy gondolat hajtotta őket azon az éjszakán: a szórakozás. Matteot talán ezért se zavarta annyira az olasz elegancia jeles képviseletében hordott fehér, karcsúsított fazonú ing, vagy éppen a sötét nadrág és a hozzá tökéletesen illő, fényes felületű, leheletnyit magasított sarokkal ellátott, bőrből készült makkos cipője. Más színházban vonult ilyen előkelő külsővel, esküvőre vagy más, eleganciát igénylő rendezvényre. És szó se róla, először, még kint az ajtóban ácsorogva megfordult a fejében, hogy talán mellé lőtt a letisztultságával és ízlésesen összeállított ruhadarabjaival, de ezen a ponton már nem számított, hiszen bárhova fordult, mindenki más stílusban képviselte magát. Aznap pedig magát akarta adni, és bebizonyítani azt, hogy nem csak a vér egyszerű póló-farmer-bőrdzseki kombinációt és a hozzá passzoló sportcipőt tudta megfelelően hordani, mint azt első alkalommal a Presley esten volt szerencséje látni a lánynak. Matteohoz, hűen a származásához, neveltetéséhez, a „talpig csini” is pont olyan tökéletesen illett.  
Talán nem meglepő, ha az est egy bizonyos pontjához érve, már az se zavarta volna őt, ha tréningruhába verve, rongyosra hordott suhanóval csinált volna magából cirkuszi bohócot. Mert tudta és érezte, hogy Olivianak az is mindegy lett volna, ha a kifordított budiajtót akasztotta volna magára. És minden bizonnyal, ez volt az első alkalom, hogy bebizonyosodott, nem a külseje volt az, amivel imponálni akart. Legalábbis nem úgy, mint mindig és mindenkor. Mert szó se róla, édes mindegy, hogy milyen szerény és naiv ember hírében állt, nem volt bolond fiú, és a tükör szerette őt. Mint ahogy ő is szerette azt, amit a tükörképe mutatott neki. Hiú volt. Pont annyira, amennyire kellett. Pont annyira, hogy annak befolyásában mindig a legjobb formáját mutatta, és általa még a sarki boltban se robogott volna le strandpapucsban, esetleg lepukkant hanyagságában, kócosan és igénytelenül. Sokan úgy tartották, hogy Matteo hiúsága inkább egészséges igényesség.  
Ám Olivia volt az első olyan lány, aki előtt képes lett volna felvállalni a hangulata, és pillanatnyi érzései következtében alakuló külsejét… A fáradtságot, és amiatt megjelenő elhanyagoltságot, mikor ökölnyi fekete karikák sötétlenek a szemei alatt. A nyomottságot, mikor arra is képtelen, hogy a szája sarkában egy aprócska görbületet erőszakoljon. Az idegességet, az arcán megjelenő haragot. Nyakán feszülő inakat, halántékán pattogó kis ereket. Ijedtséget, félelmet… tudta, de legalábbis valahol nagyon mélyen legbelül érezte, hogy bárhova is jussanak ők ketten a jövőben, Olivia előtt nyíltan vállalhatja majd azt, aki valójában volt. Mellette nem kell majd az örökös külcsínre figyelnie. Arra, hogy mindig, mindenkor és mindenhol tökéletes legyen. Annál is inkább emberi.
És pont ennyire emberinek érezte az együtt töltött perceket is. Természetesnek. Magával értetődőnek. Meghittnek. Játékosnak, gyermekien szeszélyesnek és virgoncnak, egészen felnőtteket idéző komolysággal fűszerezettnek. Mert ilyenek voltak mindketten. Ha a Lucianoval és Ennioval való testvéries kapcsolatát otthonérzésűnek mondta és gondolta, ez teljesen más mélységekbe kísérte el őt. Más dimenzióba. Mert Olivia mellett a saját lényének ismerhette meg újabb és újabb szegmenseit. Ő jelentette számára a lehetőséget a változásra. Azt, hogy kilépjen a megszokott közegéből és életéből… merni akart változni, fejlődni. Mert aki mer, az nyer… és ha egész addigi életében győztes volt, hát akkor akarta a legnagyobbakat aratni. Mert eljött az ő ideje.
Ajkai pont ilyen győzedelmi mosolyban játszottak, mikor kíváncsi lélektükrei azt vizslatták, miként Olivia búvárkodott a limonádéjában.
- Ó, persze! Egészen csodásan mutatnék a sok nőnemű között összekuporodva, kidugott nyelvvel koncentrálva, ahogy a színes, kacskaringós szívószállal kapargatom ki a poharam tartalmát. Nem-nem – rázta a fejét, miközben ujjai továbbra is a hűs üveg szélén lejtettek lassú táncot. Halkan, egészen nesztelenül dobogott az oldalán, de egy pillanatra se szakadt el tőle, mintha csak attól remélte volna a korábbi fülledt hangulatot követő felfrissülést.
- Ez a ti feladatotok, míg a miénk az, hogy egészen csodálkozva, és egyik ámulatból a másikba esve, csillogó szemekkel, vágyakozva nézzük végig, ahogy kínlódtok az üdítőtökkel. Néha még a markunkba is röhöghetünk, de ti nem utáltok minket emiatt, inkább zavarba jöttök és a fületek hegyéig pirultok. Mi pedig ezt ugyan csak imádjuk. De még mennyire imádjuk! – annál is inkább a mozdulatot, ahogy Olivia ide-oda terelgette Matteo számára olyannyira kívánatos ajkain a hűs, citromos cseppecskéket. Egy pillanatra elveszítve uralmát a tettei, és józan esze felett, még az ajkát is ösztönszerűen nedvesíti be, mígnem egy apró fejrázással próbálta visszaterelni magát a földi síkra. Talán pont ezért is sikerült kapva kapnia a lehetőségen, és a szó legtökéletesebb értelmébe, némi nyelvjátékba bonyolódni, ha már korábban ígért neki egy kis oktatást. Nem nevette ki egyszer sem, és a jókedvű kis mosolyok, a halk, játékos hümmentések se a lány kiejtésének milyenségének voltak betudhatóak. Aranyosnak tartotta, kedvesnek és annál inkább bátornak, hiszen eddig bárki, aki kíváncsi volt az olasz nyelvre, az csak elmondatta Matteoval a szavakat és mondatokat, de elismételni már nem merték. Miért nem? Mert zavarban voltak. Mélységesen zavarban, márpedig ők nem akartak hülyét és bohócot csinálni magukból. Olivia mégis megpróbálta ismételni a hallottakat.
- Igazi tanárzseni vagyok – a hatás kedvéért, még a tenyerét is rásimította a mellkasára, ezzel is jelezve mélységes büszkeségét a tanítási módszereit illetően. És nem sokra rá, mindenki tisztában lehetett azzal, hogy Matteo részéről nem babra ment a játék, már egy előzetes leckét is kitűzött Olivia elé. Hangja egészen érzékien, mélyen, búgva csengett, mesterien őrizve meg abban minden játékosságot és meghittséget, hiszen amit mondott, annak súlya volt. Tudta, hogy nem fogja érteni… tisztában volt vele, hogy nem is fog igazán a szavakra figyelni, sokkal inkább rá. A közelségére. A parfümének férfias, pézsmás illatára. Arra, ahogy a karamellszín tekintete foglyul ejtette az övét. Mintha csak a szavak értelmét igyekezett volna a hanglejtésével és arcjátékával, a közelségével valóságossá tenni. Szinte mesélt a lánynak, és ezt piszkos módon élvezte. De arra még véletlenül se számított, hogy ez milyen érzéseket, reakciókat válthat ki belőle, melyek aztán az ő agyában indítottak el megkérdőjelezhető, már-már pajzán gondolatokat. Ha Ennio ott lett volna, de legalábbis hallotta volna, minden bizonnyal közölte volna kebelbarátjával, hogy telefonvégen ez már „telefon szexnek” minősíthető lett volna.
- Neeem, azt semmi esetre se szeretném, hidd el, nem szép látvány – nevette el magát kicsit kínosan - de mégis, mi lenne benne a szórakozás vagy a varázslat, ha most elárulom? Oda a meglepetés… - évődött gyermeki sértettséget színlelve, majd egy jókora sóhajjal forgatta a szemeit. Végül pimasz, cselszövő mosollyal megrázta a fejét – majd elmondom, ha eljött az ideje – nem adta ő olyan könnyen magát, főleg nem akkor, ha elszántan ragaszkodott az elhatározásaihoz. Makacs kis lény volt ő.
Pont úgy Olivia, aki, mint minden nő, ő is engedélyt kért a hajában való matatáshoz. Csakhogy „minden nővel” ellentétben neki engedélyt is adott rá. Sőt mi több, talán Matteo volt az, aki mindennél jobban élvezte ezt a furcsa kis közjátékot. A hajában sürgölődő, játékosan mocorgó, vékonyka ujjakat. Azt, ahogy számos, vaskos szálakból összeálló tincset csavargatott az ujjai között, majd elengedte, hogy újra kezdhesse elszánt útját a homloka környékén. Szinte érezte minden porcikájának forrósodó hőjét. Vágyának robbanásszerű tüzét, mely mindaddig a háttérben szunnyadt, ám az intim közelségnek és cirógató mozdulatoknak hála, akár egy megvadult oroszlán, robbant elő a rejtekéből. Combjának erős izmai először meg-megremegtek, egészen zavarónak érezte, majd két irányból kifeszített hajókötélre emlékeztetően feszültek tovább. Állkapcsát vadul szorította, miközben háborgó, őrült ütemben dübörgő szívét igyekezte békéltetni kevesebb, mint több sikerrel. Íriszének karamellje már-már frissen hevített vas aranyában villódzott, ahogy kikacsintott dús szempillái mögül. Pont, mintha tüzes, kínzó láz gyötörte és ostromolta volna, szemgödrei alatt két, árnyalataival sötétebb pír jelent meg. Légzése szabálytalanná vált. Mély levegővételét váltotta több rövid, egészen felületesnek, már-már hiperventillálónak ható kapkodás. Kínlódott. Azokban a percekben is, mikor Olivia magához ragadta a szót, s történelmi viszonylatokban igyekezett tudósítani őt arról, mit is jelentett egykoron a hajtincsekre összpontosuló érintés. Lágy mosollyá szelídült zabolázatlan feszengése.
- Hát… úgy tűnik, hogy a boszorkányok hosszú évszázadokra visszamenő tudományukat is képesek megtartani, szóval van rá esély. És találtál valakit, aki baromira élvezi ám ezt a „hajsimogató viktoriánus kisasszonyok” dolgot– korábban bele se gondolt abba, hogy milyen jó érzés lehet az, ha az ember haját simogatják, cirógatják és játszadoznak vele. Egészen szédítően hatott rá, s talán ezért is sodorta még nagyobb veszélybe magukat következő tettével. Eleinte nem is volt hátsó szándéka ezzel kapcsolatban, sokkal inkább magukat igyekezett védeni az esetleges „balesetektől”, amit a lecsúszott pánt okozhatott. Attól, hogy túl sokat akarjanak, kívánjanak itt a kezdetek kezdetén. Nem szégyen ugyan, de Matteo hosszú hónapokra visszamenően nem létesített kapcsolatot nővel… olyan jellegűt pedig főleg nem, így túlmenően attól, hogy Olivia személye mit idézett elő benne és miféle vágyakat lobbantott nem csupán a szívében, valahol tudta, hogy mégis a tűzzel játszott. Ugyan ő maga volt a türtőztetés és az önmegtartóztatás élő szobra, de a lány még ezeket a falakat is képes volt a puszta jelenlétével, pillantásával berobbantani.
Matteo, míg egyszer vadnak és tüzesnek hatott, a következőben már játékosnak és egészen pimasznak… mígnem délceg, hercegi előkelőséget idéző finomsággal, előzékenyen igazította helyére a lány válláról lecsúszó vékonyka pántot. Minden gondnak okozóját, mint később kiderült. Érezte ujjai alatt Olivia reszketeg mozdulatait. Azt, ahogy a bőre egy pillanat alatt felhevült. Szemei ekkor kalandoztak vissza az arcára, hiszen látni akarta az azon megjelenő átszellemült, vágyakozó kifejezést. Szinte érezte a saját vágyának lüktetését, mikor az addig bent tartott sóhaj, jókora erővel ki nem szakadt a lányból. Egymás idegeit cibálták, és táncoltak azon pofátlanul hívva keringőre a másikat. És be kellett látniuk, noha nem akarták, ezzel csak saját maguknak okoztak plusz kellemetlenséget, hiszen már a legelején leszögezték, ha kimondatlanul is: nincs hova sietni! Ki kell élvezni az együtt töltött pillanatok minden egyes percét. Ezt pedig nem lehetett elrontani már a második napon egy, amúgy minden bizonnyal tüzes, szenvedélyes szexszel.  
A lány formás, kerekded idomain pár másodpercig megpihent, ajkait, míg addig átszellemülten harapta, csócsálta, addigra már vágyakozón nedvesítette. S mielőtt még túl sokat kívánt volna, esetleg ő maga érezte volna kellemetlennek a helyzetet, amiért nyilvános helyen tanúsított illetlen magaviseletet, a nyaka irányába simította a kezét. A közelség tette lehetővé, hogy füléhez hajolva, ajkaival érintve fülcimpájának selymes felületét, forrón suttogja szavait:
- Dicono che gli angeli siano in paradiso, io il mio l'ho trovato qui sulla Terra... sei tu – ismételte. Elérkezettnek látta az időt rá, és felfedte a korább mondottakat. Ez esetben viszont sokkal inkább a lágyság, a finomság, az igazi baritonokét idéző dermesztő, jóleső mélység volt az, melyen csendült a hangja. Majd folytatta a lány korábbi kérését teljesítve - Azt mondják, hogy az angyalok a mennyországban vannak…az enyémet a Földön találtam – sóhaja mosolyszerűen hatott, s végighúzta ajkát Olivi állának élén, a nyakán, mígnem elhúzódva kereste pillantását. Varázslat, meghittség, őszinteség és szerelem. Ezek mágikus elegye keveredett mézesen csillogó szemeiben, melyek úgy fürkészték a lány arcát, mintha a megtestesült csoda ült volna vele szemben. Talán tényleg így volt.
- Amíg ilyen tökéletes tűzidomárok vagyunk, talán… nem olyan nagy vétek – duruzsoló hangja képtelen volt arra, hogy maga alá gyűrje az egész teret betöltő tapsvihart, mégse kellett kiabálnia, tudta, hogy a lány értette minden szavát…
… ő viszont kevésbé értette azt, hogy mi történt abban a pillanatban, mikor egy korábban már hallott, ismerős, mégis ismeretlen hang csendült mellette. Mintha csak bűnt követett volna el, hatalmas vétséget vagy elítélendő aljasságot, összerezzenve, rémült szemekkel fordult a mély hang tulajdonosának irányába.
Aprókat biccentett zavarában, melyhez egy tétova mosoly is társult, mikor Enrique a korábban félreértett és úgy is mondott nevét igyekezett javítani. Szeme sarkából a lányt figyelte, mintha belőle és az ő erejéből igyekezett volna táplálkozni, csakhogy… csakhogy, pont, mint ő, úgy Olivia is teljes zavarába veszve igyekezett lehűteni magát némi pihegéstől visszhangos, sürgős levegővétellel. Bele se mert gondolni, hogy mi történt volna, ha néhány másodperccel tovább folytatják egymás kóstolgatását…?
Kis időt még igényelt a művelet, míg teljes zavarát levetkőzve, őszinte érdeklődést tudott tanúsítani a férfi irányába, aki addigra már ott ült közöttük, mintha mindig is oda tartozott volna. Ebben pedig volt is valami. Matteo pont olyannak látta Enriquet, mint a Cotton Hut szellemét. Szinte egyé vált a falakkal… úgy mozgott, de még a hanglejtése is olyan volt, mint a mindig felcsendülő zenének. Érdeklődő volt, kíváncsi és befogadó. Úgy, ahogy az ott dolgozók. Úgy is fogalmazhatott volna, hogy a Cotton Hut valójában Enrique maga volt. Ő tette azzá a helyet, ami.
Ám a férfi száját elhagyó szó hallatán, mintha karót nyelt volna, vagy megcsípték volna a fenekét, szinte azonnal kiegyenesítette a gerincét. Matteo pedig nem tudott, és nem is akart tagadni. A hallgatása beleegyezéssé vált. Egyetértett a férfival, ellenkezni se akart, miért tette volna? Azok a lélektükrök, melyek sötétje oly’ lelkesen, mégis bölcsen csillogtak, benne a világ minden tapasztalatával, átláttak rajta…
- Igazából, bár… - találta meg végre egészen mélyen csendülő, dallamos orgánumát – tudom, nem úgy tűni, de… Nem is tudom, Olivia mesélt-e bármit róla – pillantott a lányra, mintha az ő védelmére, de legalábbis segítségére lett volna szüksége – de ez egy nagyon hosszú történet, és ha az igazi alap történetre koncentrálok, akkor nem ez volt az elsődleges célom. Mármint – nevetett. Kicsit talán zavarodott volt és szégyenlős – az, hogy végre megtaláltam őt, a legjobb dolog, ami történhetett velem, és azt hiszem, ha valamiért, hát ezért örökké hálás leszek valami nagyobb erőnek, ami úgy intézte, hogy találkozzunk – Enriqueről a lányra siklott a pillantása. Szívének legmélyebb, legigazabb őszinteségével beszélt… úgy, hogy az még őt magát is meglepte. Egy jókora nyelést követően folytatta – igazából tanulni jöttem ide. Tavaly végeztem BM diplomával, halasztottam egy évet a felvételikkel, különböző képzésekre jártam addig is, amolyan „biztos, ami biztos alapon”. Viszont nem szeretném tovább húzni és szeptembertől megcéloztam az MM diplomát, mint operaénekes – újra a lányra pillantott, hiszen, mint az korábban is kiderült, egyikük se volt elragadtatva a gondolattól, hogy legkésőbb szeptemberben elválnak az útjaik. De legalábbis, ez tűnt akkortájt a legbiztosabbnak. És talán, pont emiatt is érezte egyre idegesebbnek magát, amiért Olivia egy, ha nem is rokonszintű hozzávalójának kellett nyilatkoznia arról, hogy minden bizonnyal a szeretett lány szíve miatta fog megszakadni, ha ő gépre száll. Nem véletlenül kezdte el készíteni magát lelkiekben arra, hogy a férfi minden jó kedélyűsége és közvetlensége ellenére talán ellenezni fogja onnantól kezdve azt, hogy több időt töltsenek el egymás mellett. Még úgyis, ha talán nem lett volna beleszólási joga.
- A mesteremnek van itt egy híres-neves ismerőse, az Opera Theater Program egy képviselője. Közöttük született a „megállapodás”, hogy mentorálni fog engem a felvételikig. Így hát, ezen felbuzdulva családostul jöttem idáig, és bár, más miatt érkeztem, végül kincset találtam… - és egy pillanatra, aki elég szemfüles volt, annak nyilvánvalóvá válhatott, hogy ezen a ponton ijesztően bizonytalannak érezte magát, ami az arcára is kiült. És magában hordozta a hangja is. Hiszen sokkal nagyobb szeretettel beszélt a lányról – függetlenül a pillanatok rózsaszín felhőjétől – mint az operaénekes pályafutásáról. És valóban… bármekkora siker, bármekkora dicsőség és büszkeség lenne ez számára, mégis valami másra vágyott. Valamire, ami még kimondatlan volt. Valamire, ami ugyan a zenéről szólt, a sikerről és a tudásáról, mégis más módon… mert ha valamiről, hát erről soha, semmi pénzért nem mondott volna le.

Olivia&Matteo

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

Az emberekbe nagy általánosságban bele van kódolva, hogy az enyelgő, egymás fokozott figyelmét élvező pároktól távol tartsák magukat. Egyrészt, a kíváncsi tekintetek akaratlanul is megtalálják őket, és újra meg újra visszakacsintgatnak feléjük, mintha legalábbis mágnesként vonzaná a tekintetüket. Az meg ugye kellemetlen, mikor boci szemeket meresztve, térdeket verdeső mélységekbe hullott állkapcsokkal bandzsítanak a pár karnyújtásnyira ücsörgő, szerelmük oltárán áldozók felé, azok pedig, ha akaratlanul is, de észreveszik ezt. Ilyenkor jön a haj mögé bujkálás, gyors, sietős „valami izgalmas pont” kutatása az ég, vagy éppen a nem létező fűcsomók irányába. Másrészt pedig, az a bizonyos intim légkör csak és kizárólag az adott személyekre tartozik, senki másra. Ez viszont maga után vonja azt is, hogy: miért nem négy fal között, a szobában csinálják azt, amit rituális nyálcsere néven gúnyolnak és emlegetnek?
Matteo is utálta, ha olyan párok között kellett szorongania és feszengenie, akik fittyet hánytak ezekre az illedelmességi szabályokra. Ezért se teregette ki soha a szennyest, s még Leonorával is csak szigorú szabályok betartásával, maximum kéz a kézben andalogtak az úttalan utakon… olykor egy-egy puszi belefért, de az, hogy a nyelvüket a másik torkába küldjék vándorútra, arról szó se lehetett. Mindig úgy vélte, és úgy tartotta, hogy lehet egymást szeretni nyilvánosan is, de soha sem olcsó paraszt, vagy neveletlen, kanos tinédzser módjára. Senki nem kíváncsi a másik szerelmi életére, ugyebár. Részben ezért is volt számára furcsa és annál is inkább szokatlan, hogy azokban a pillanatokban teljesen megfeledkezett a saját maga normáiról, és behódolt egy nagyobb erőnek, méghozzá Olivia vonzásának. Az igéző tekintetnek, illatának, és a halk sóhajoknak, vagy éppen az ajkát rágcsáló, olyan mérhetetlen vágykeltő kis apróságoknak. Képtelen volt elszakadni tőle, és képtelen volt arra is, hogy türtőztesse magát mindaddig, míg Enrique tiszteletét nem tette az asztaluknál, ami ismételten zavart idézett az erőben: ha az emberek tényleg nem szeretnek szerelmes párokba botlani, és jobb esetben inkább eltávolodnak tőlük, hogy azok élvezhessék a maguk kis virágzó, kibontakozóban lévő közegét, a férfi miért maradt mégis ott? Miért nem fordult sarkon, miért nem döntött úgy, hogy majd keresi őket, ha alkalmas lesz a pillanat? Örök rejtély.
A kérdés mindvégig a fejében motoszkált, s mint szemtelen kis moly a szekrényben felakasztott ruhákat, épp úgy rágta az ő tudatát is. Csakhogy ezek a kérdések kimondatlanul maradtak, mert nem számítottak. Inkább hálásnak kellett volna lennie a férfinak, amiért megszakította az Isten se tudja, hogy hova vezető, intim pillanatokat, és mire észbe kapott, már sokkal inkább a meglepettség, és ijedtség uralta szívdobogást kellett csitítania, mintsem az Olivia hatására ébredő tüzet... tudta, hogy elragadtatta magát, s egy pillanatra szégyenteljes zavart is érzett, amiért ilyen nyíltan kezdett játékba a lánnyal. De, hát mit is lehetett volna felróni neki azon túl, hogy egészséges férfiből volt, aki ráadásnak hosszú-hosszú hónapokon át kereste azt az egy lányt, hűen és megállíthatatlanul – másra se nézve -, aki végre valahára ott ült előtte teljes valójában? Büntethető volt? Nem… szégyenkeznie kellett bármiért is? Nem. Csupán a neveltetése és az az átkozott nagy lelkiismerete munkálkodott benne, ami miatt még hosszú pillanatokkal az után is, hogy Enrique helyet foglalt közöttük, képtelen volt ráncba szedni magát. Arca egészen sápadtnak hatott, csak nagyon nehezen tudta visszanyerni a délies nemzetű emberek egészséges, napbarnított színét. Szemei riadtan tekintettek a férfiről a lányra, majd vissza, pillanatnyi hangulata pedig nagyban befolyásolta azt is, hogy az amúgy mindig csepegtetett mézre és aranybarna karamellére emlékeztető íriszek, egészen kivilágosodtak. Mint a tejkaramella. Ám, pont, mintha a férfi tudta volna, hogy miként kell őt nem csak szóra, de némi lazításra ösztökélni, igazán figyelemfelkeltő témát választott a sajátjának. Olivia volt barátját.
Talán ez is egy olyasvalami volt, amit nem szerettek hallani az emberek: milyen volt az elődjük? Az viszont mégis, ha nem is nyugtatta, de felkeltette az érdeklődését, hogy Enrique koránt se jó szájízzel idézte fel annak a bizonyos „ficsúrnak” a szavait. Kíváncsian, kicsit talán értetlenül pislogott egyikről a másikra, miközben lassacskán hátradőlt a székében. Kényelmesen helyezkedett el, egyik lábát keresztezte a másikkal, kicsit még lejjebb is csúszott, így végre valahára nem keltette egy karót nyelt, megszeppent, a sűrű borostától hormonzavarosnak tűnő kisfiú ábrázatát. Tekintete kérdő volt. Ezzel is kíváncsiságát volt hivatott kifejezni.
Enrique szavai végül megmosolyogtatták, ám választ csak akkor remélhettek tőle, miután az abbahagyta vélemény nyilvánítását.
- Az az igazság, hogy soha, senkit nem szoktam a puszta zenei ízlése alapján megítélni, avagy elítélni. Nem vagyunk egyformák – kezdett bele aztán felettébb a diplomatikusságára helyezve a hangsúlyt - Persze, az intelligenciájáról azért nem nyilatkoznék. Viszont attól függetlenül, hogy példának okáért én mindenevő vagyok, még nem jelenti azt, hogy mindenki más is az. Amíg én hallgatok operától kezdve, R&B-n át, Jazz-t vagy éppen Rapp-et is, más nem biztos – aprót rándult a válla, ezzel azt a bizonyos „mindenki mást” védve – számomra az a fontos, hogy a zene legyen jó és minőségi, stílustól függetlenül. Viszont, és ezzel nem a volt barátodat akarom védeni, Olivia, de a Blues tényleg olyan stílus, ami aztán nem vonzz be akárkit. Nem ismerem, és nem is hallottam még erről a srácról, de ezek szerint ő nem az a tipikus „bárzene” hallgató valaki – mert ugyebár a Blues, az - De! – tette hozzá, mielőtt még bárki is elítélte volna a saját véleménye miatt, ami szigorúnak tűnt, mégis helyt álló volt – azt azért hozzá tenném, hogy nem szép dolog rasszokhoz kötni a zenét, meg az adott személyek, társadalmak helyzetét. Szóval, ha másért nem is, hát emiatt én se látnám őt szívesen az ismertségi körömben – utálta azokat az embereket, akik bőrszín, gondolkozás, vallás és egyebek miatt ítélték el embertársaikat. Mintha nem ugyanazon a bolygón élnének és éltek volna mindig, vagy nem ugyan azt a Napot látnák reggelente felkelni a horizonton.
Ám a következő elhangzottak valamelyest megdolgoztatták az agyában tekergő kerekeket… jó ideig nem beszélt, nem reagált. Arca kifejezéstelen maradt, egyedül a szeme volt az, mely folyamatosan jelezte a másik érintett félnek, hogy a gondolatok megállás nélkül kavarogtak az agyában. Hol felcsillant, hol egészen opálossá vált és vakon meredt el a férfi füle mellett, valahol egy távoli, sötét pontot fürkészett a lambériázott falon. Ajkait csipkedte aprócska, fehér fogaival, mígnem benedvesítette azokat, és valamelyest előredőlt.
- Legmélyebb tisztelettel vagyok az irányába Enrique, de ha megengedi, szembemennék ezzel a gondolatmenettel. Nyilván, ha valaki nem születik tehetséggel és csak tanult tudása van, az olyan… semmilyen. Viszont attól még, hogy valakinek van tehetsége a rajzoláshoz, festészethez vagy a zenéhez, még nem jelenti azt, hogy isten adta zseni is, akit nem kell tanítani. A tehetség egy nagyon jó alapot ad arra, hogy mi az, amit fejlesztenie kell tanulás útján az embernek. És iszonyat sok belefektetett óra kell a profizmushoz. Persze, mondhatnánk, hogy ott van a szorgalom. Mert aki tudni és tanulni akar, az tanulni is fog, ha kell magát fejlesztve. De mindig lehet újat mutatni a legnagyobb zseniknek is – nyelt egy nagyot, s felborzolta a tarkóján a sötét tincseket, majd az alkarjai ismét visszakerültek az asztalra. Csuklója ide-oda járt annak lapja felett, mintha így próbált volna nyomatékosítani mindent az érintett felekben– viszont jelentem alássan, talán én se lennék ma tisztában azzal, hogy miként kell egy kottát elolvasni és megérteni, ha nem lettek volna a tanáraim. Fogalmam nem lenne arról, hogy kell bármit is csinálnom, zenét írni, szerezni, szöveget írni hozzá, ha nem jártam volna összhangzattanra. Csak ülnék a fehér papír felett, és imádkoznék, hogy valami jelenjen meg rajta, vagy szálljon meg valami Isteni szikra, mert hozzá se tudnék magamtól kezdeni. Nem tudnám mit kellene csinálnom? Melyik hangjegyet hova kellene írnom? Violinkulcs vagy basszuskulcs? Előjegyzések, amik megadják a hangnemet? De honnan tudhatnám, hogy mi az hangnem? Fogalmam nem lenne, hogy C-dúr vagy a-moll? Meg hogy hány hangnem van összességében?   - tárta ki a karját kérdőn - A zene nem CSAK abból áll, hogy tehetséggel születtem, és akkor már nincs szükség tanulásra, fejlődésre– lefordítva azt is mondhatta volna, hogy a tehetségét önmagában megbaszhatta volna, de minimum wc papírként használhatta volna, ha nem volt ki megtanítsa olyan apróságokra, olyan fontos dolgokra, melyek azzá tették, aki.
- Egy példa: Pavarottinak a haláláig volt tanára, mert az ember egymagában nem képes arra, hogy kiszűrje a hibáit. Pedig ha valakit, őt is mondhatták mesternek és az is volt. Mellette példakép. De olyan ez, mint a fotográfia. Ha egy csimpánz kezébe adunk egy fényképezőgépet, ő is tudna vele kattintgatni… és igen, lennének valamik azon a képkockán, viszont senki nem tudja megtanítani azt a majmot arra, hogy miként kell értéket fényképezni. Miként lehet játszani a fényekkel, hogy állítsa be a rekeszértékeket. Vagy a nyelvtanulás. Lehet, hogy valaki jó nyelvérzékkel születik és hamar megtanulja az angolt, spanyolt, olaszt, bármit. Viszont neki is meg kell tanítani a nyelvtant, a szavakat, mindent, és ha nem használja, elkopik a tudása. A tanári lét, mint olyan, nem alantas. Szükség van rájuk, a tanaikra, az oktatásukra, még ha olykor-olykor a diákok túl is növik a mestereiket. De gondoljon bele, Enrique – hangja egészen lágy volt, s korát meghazudtolóan vált bölccsé. Tekintete mintha nem szimplán éveket, de évtizedeket öregedett volna egy ültő helyében – ki tanítja ki azt a rengeteg szobrászt? Énekest, zenészt? Művészt? Hogyan lesznek az orvosok, a nagy sebészek? Ők se lennének ott ahol, ha nem lettek volna olyan iskolák, tanárok, akik plusz tudást biztosítottak volna nekik. Zseninek születhet az ember, de a zseni is holtig tanul, pont, mint a papok… amit pedig valakinek biztosítani kell.
Mélyen tisztelte az embereket. És pont így tisztelte azokat a tanárokat, akik a jót adták át diákjaiknak, tanítványaiknak. Akik tudtak és akartak tanítani. Képesek voltak arra, hogy értéket neveljenek ki. Ebből kifolyólag, bár valahol tudta és sejtette, hogy mire akart Enrique kilyukadni, mégse feltétlenül értett egyet vele. Az iskola, az egyetem fontos, és nem csak az ő esetében. Nem csak a zene tekintetében és értelmében.
- És mit lehet elmagyarázni a zene alatt? Zenetörténelmet? Zeneelméletet? Zenei hangokat? Ezt mind-mind tanítani kell. Azt viszont – ujjai ismét doboltak párat az előtte lévő poháron, melynek oldaláról addigra elpárologtak az addig vadul csordogáló vízcseppek – soha nem hagynám, hogy befolyással legyenek rám. Tudja Enrique, nekem kiskoromban volt egy olyan elhatározásom, ami sokkal inkább a legjobb barátomhoz, a testvéremhez volt köthető. Együtt éltük le az elmúlt közel huszonöt évemet. Együtt nőttünk fel, együtt voltunk mindenhol. Versenyeken, fellépéseken… együtt jártunk iskolába, ugyan oda. Ez pedig összekötött bennünket, mint ahogy a zene is. Az életünk része volt. Ez a miénk volt. Ő talán tisztábban látta maga előtt már egészen fiatalon, amit csinálni szeretett volna a jövőben, én viszont nem. Ezért tűztem ki célul magam elé azt, hogy követem őt. Luciano példa volt előttem, amit, és akit követni lehetett a kitartása, tudása és a mindezt összefogó ereje miatt. Büszke voltam rá. És büszke voltam magamra, amiért én is értelmet adtam az éveimnek, általa. Emiatt én gyakorlatilag, ezt az egy utat kellene, hogy ismerjem. Az operát. És ez továbbra is büszkeséggel tölt el… mert a mai világban nem jut el akárki idáig és nem születik olyan hanggal, amivel több helyen is megállhatja a helyét, és elismerik érte az emberek. Igen, lehetek operaénekes. Lehetnék jazz énekes is, bár tagadhatatlan, hogy nem szívesen választanám magaménak ezt az utat. Elevickélek a jazz és a swing világában is, ideig-óráig. Viszont amit fenntartanék magamnak jogot, az nem más, mint a régmúlt nagy operák áriáit olyan köntösbe bújtatni, amivel megtudom szerettetni a modern fiatalsággal. Hogy tudják, ilyen értékeink is vannak. Azokkal, akik maguktól soha nem kóstolnának bele ebbe… akik az O Sole Mio-n, vagy a Nessun Dormán csak röhögnek, mert szerintük nem tudja elénekelni, csak a sok pocakos, korosodó operaénekes. És mind ezt tenni úgy, hogy hozzácsípek egy-két slágergyanús dalt, amit a rádiók is játszanak nap, mint nap. Egyensúlyba akarom ezt hozni. Dalokat szeretnék írni – ragyogott fel a tekintete, mosolya egészen kiszélesedett, és hosszú ideje először nézett Oliviára, mintha csak rajta keresztül szerette volna meggyőzni a férfit a maga igazáról. Még ha erre nem is volt szükség, hiszen a véleménye, az mindenkinek a sajátja. A férfi úgy látta ezt, ahogy. Matteo viszont szintén másként.
- Viszont ehhez is az kellett, hogy tanuljak és belekóstoljak, beleszagoljak ebbe a zenei műfajba, és tudomásom legyen arról, hogy miként juttathatnám el ezt azokhoz a fiatalokhoz, akiknek igen csak vitatható a zenei ízlése.
Jókedvű, őszinte mosoly kerekedett az arcán, mely hűen tükrözte elhivatottságát is a céljai értelmében. Tanultságát, műveltségét és érzelmi intelligenciáját pedig mi sem erősíthette meg jobban az idősebb férfiben mint, hogy kerek, összefüggő mondatokban volt képes a lehető legőszintébben és legegyenesebben tudatni vele a véleményét, amit nyíltan vállalt még akkor is, ha tudvalevő volt, hogy a meglátásaik erőteljesen ütköztek egymással. Az pedig nyilvánvaló, hogy a műveltség nem az iskolázottságtól függ, mert lehet az ember hat diplomás, aktatáskás ember, ettől függetlenül a világ legnagyobb parasztjának hírében is állhat. Viszont az ő iskolája belé nevelte az alapvető műveltség egész tárházát. Ennek tudatában pedig kijelenthető volt: igenis, szükség van az iskolára, az egyetemre. Arra, hogy a tanárok kézbe vegyék, ha az életüket nem is, de a tudásukat mindenképpen. Mert egyedül soha, senki nem fogja tudni kihozni magából a maximumot.
Mosolya vigyorrá szélesedett, s jókorát biccentett.
- Persze, ez… ez mindig így van – nem így volt. De tagadhatatlan volt, hogy ahány titkárnőt látott már életében, azok soha nem a tenyeres-talpas parasztasszonyok közül kerültek ki. Viszont mondható volt, hogy az emberek adtak a külsőségekre, és nyilván megkapóbb tud lenni egy csinos, szemrevaló nő, mint az, aki otthonkában heverészik a maga százötven kilójával az íróasztal mögött, ahonnan fel se tud állni.
Matteo ajka hetyke grimaszt öltött, lefelé konyult a bajsza alatt, miközben kézbe vette a poharát, és egy jókorát kortyolt a szoba hőmérsékletűvé melegedett, citrommal teli vízből. Mint ahogy a felemlegetett téma, úgy ez se volt kifejezetten a kedvére.
- Ez a terv, igen – jelentette ki határozottan, hiszen ha más nem is, de meg akarta győzni magát arról, hogy elég jó, elég tanult és tehetséges ahhoz, hogy megtudná koronázni az elmúlt évek megfeszített munkáját. Szüksége volt arra, hogy bizonyossá váljon, nem csak Luciano miatt, de magáért is képes lenne lépni még egy fokot azon a bizonyos ranglétrán. Ám az akkori állás szerint a határozottsága sokkal inkább a nyári felvételikre korlátozódtak, mintsem a szeptemberi tanévkezdésre. Addig már nem mert előre rohanni. Viszont saját magából se akart szamarat csinálni, pont emiatt nem is akart kitérni erre a témára. Máshogy folytatta – viszont, történjen majd bármi is otthon, innentől kezdve, ha minden úgy alakul, képes lennék és akarnék is kétlaki életet élni – kereste meg a lány tekintetét, s mélyen, egészen áthatóan tartotta fogva azt. Még nem volt tisztában azzal, hogy mit hoz, mit tartogat számára a jövő, hiszen rengeteg tényező befolyásolhatta azt. A saját megérzései. Az, hogy mit szól majd Ennio és Luciano ahhoz, ami megfogalmazódott benne. Tervezett. Mert nem maradt számára más a tervezésen kívül, abban viszont szabadon mozoghatott és minden a képzeletére volt bízva. Pont, ahogy a megvalósítás is.
- Én is bízok benne – biccentett, és tényleg bízott benne, hogy lesz még lehetősége sátrat verni a Hut falai között. Ám a Daenát idéző szavak zavarba hozták. Ingjének fehér gallérja alatt egészen kipirult a bőre, s megszeppent tekintettel kamillázott az asztal alá. Nem is illette válasszal a témát, inkább lapozott.
- Abban biztos lehet Enrique, hogy nem fogom engedni, hogy bárki is kihasználja. Én vagyok az egyetlen, aki ezt megteheti, és azt úgy fogom tenni, ahogy jónak látom, és amire a barátaimmal jutok végül. Tök mindegy, hogy kivel kell szembe mennem vele. És ha belegondolok, ez nem is arról fog szólni, hogy mit fogok énekelni és kinek. Hanem, hogy mit fogok a legjobbnak és a legbiztosabbnak gondolni, érezni – és pont ugyan olyan bizonytalan volt a saját elképzelései tekintetében, mint ami az operát illette. Mert semmi nem adott garanciát arra, hogy az amit ő a fejébe vett, az majd kivitelezhető lesz. Mert ki tudja? Ha lesz is olyan stúdió, cég, kiadó, akinek kelleni fog egyedül, vagy a másik két sráccal együtt,  még nem jelentette azt, hogy képesek is lesznek karriert építeni.
- Enrique? Egy ideje már gondolkozok ezen...- hajolt végül közelebb a férfihoz, téve mind ezt úgy, hogy pillantását egy másodperc tört részéig nem vette le Oliviáról. Mintha csak őt akarta volna kibeszélni a másiknak - Olivia minden bizonnyal elfogultan beszélne róla... de mit érdemes tudnom Scottoról? Mennyire tartsak tőle? Mivel férkőzhetnék a bizalmába?