- Jó vagy? - kérdezem miután látom, hogy elég keményen landolt az egyébként rugalmas szőnyegen. Elszámoltam a lendületet, és kicsit több erőt vittem a csípőmozdulatba, amivel levittem, mint szükséges lett volna. Nem vagyok hozzászokva, hogy tőlem nem jóval nagyobb emberekkel edzek. Bár tény, hogy a százhatvan centim nem okoz nagy kihívást, hogy egyébként valaki jócskán fölém tornyosuljon.
Nekem ma az a kivételes napom van, hogy eredetileg nem volt tervben edzésem, de ártani ez nem fog. Nekem mostanában tudatosan kell beépítenem pihenő napokat, mert mindig van valamilyen aktív testmozgásom, pedig tudom, hogy a pihenőnapok is kellenek, vagy kellenének. De valahogy amióta csak ismerem Eloist, azóta érzek a viselkedésén valami „furát”. Valamit, ami nagyon emlékeztet önmagamra, és nem tudom eldönteni, hogy ez kivetítés a részemről vagy valóság. Bár azt sem, hogy jó lenne-e az, ha ez nem csak kivetítés lenne.
Most is abban az edzőteremben vagyunk, ahol én is megfordulok a krav maga miatt, bár vannak más ilyen edzések, ahova be-bejárok. A múltkor nyitva hagytuk az ajtót, hogy jobban járjon a levegő, hiszen az előttünk lévő edzések között valahogy a levegő-utánpótlásra nem figyeltek kellőképpen. Most itt nincs óra, és egy darabig üres is lesz, így lefoglaltam edzeni, bár azt senkinek sem árultam el, hogy mit is fogunk itt pontosan csinálni. Én krav magát nem taníthatok hivatalosan, mert nem állok azon a szinten. Valahol többet tudok, mint a „civil tanárok”, de nem csinálom olyan régóta, és olyan intenzitással, hogy taníthassak is. Bár soha nem is ez volt ezzel a célom.
- Természetesen - foglalok helyet én is a földön vele szemben. Ha időre van szüksége, akkor pihenünk. Nagyon ki van merülve, bár már akkor is ki volt, amikor megérkezett, így nem hiszem, hogy én hajtottam volna le ennyire hamar. Láttam, hogy titkolni akarja, hogy futott, így nem is hoztam szóba. De arra nem gondoltam, hogy nincs olyan jó fizikai erőben, hogy a kettő együtt menjen. - Fújd ki magad nyugodtan - mosolygok kedvesen.
A kérdését érdekesen kezdi, és bevallom, mindenre számítottam, de erre nem. A „hol?” kérdés bennem nem merül fel egy ilyen esetben. Talán a „miért?”, vagy a „kitől?”. - Mély levegő, orron be és szájon ki - adok neki egy tanácsot mielőtt válaszolok.
- Nos, én Washington DC-ben tanultam ezt, és nem hivatalos helyen, mint az, amit itt szoktak tartani. Tío, aki nekem olyan, mintha a nagybácsim lenne, és mivel ő volt katonai mesterlövész, így ő tanított meg - tartok egy kis gondolkodási szünetet - ennek egy kicsit másabb változatára - fogalmazok egy kicsit talán ködösen. - Eredetileg ezt egy magyar gyökerekkel rendelkező férfi fejlesztette ki az izraeli katonáknak, amit azóta leginkább terroristák hatástalanítására alkalmaznak, és már szinte minden katonának oktatják. Az a verzió, amit civileknek tanítanak, az egy teljesen önvédelemre.. védelemre használatos technika, és így jóval kevésbé agresszív, mint az eredeti. Más is a célja. Amit Tío nekem tanított, az kicsit jobban hasonlít az eredetihez, de az is egy finomított változat volt - fejtem ki kicsit bővebben. Az eredetit lényegében puszta kezes ölésre találték ki, hogy a katona hatékonyan és biztonságosan tudjon semlegesíteni akár egy öngyilkos merénylőt is fegyver nélkül a másodperc törtrésze alatt.
- Ez sem került még szóba, de eddig te miért nem kezdtél el valamilyen önvédelmet tanulni? - érdeklődök. Ha nem abból indulok ki, ami velem történt még azelőtt, hogy Tío, aki most FBI ügynök, magához vett, akkor is veszélyes a világ. Főleg nőként. Itt Amerikában, ahol egymás mellett élnek a nagyon gazdagok és a szegénységben élők, így ez utóbbiak látják, hogy hogyan is lehetne élni, és ahol szinte szó szerint a sarki kisboltban is lehet kapni lőfegyvert, meg még inkább veszélyes. Az önvédelem pedig nem csak azért jó, mert így nagyobb eséllyel maradunk életben szükség esetén, hanem egyfajta önbizalmat is ad, ami önmagában is előny. Persze ez a tudás engem sem nyugtat meg annyira, hogy ne legyenek még mindig pánikrohamaim, de már sokkal ritkábbak, és úgy-ahogy kezelni is tudom őket. - Illetve, most mennyire akarod ez komolyan elkezdeni és csinálni? - ez pedig azért fontos, mert akkor az egészet legalulról kezdjük el felépíteni, mert akkor van időnk erre. Viszont akkor az erőnlétén is fejleszteni kellene.

Sokan hiszik, hogy egy ütésnél, rúgásnál vagy valami hasonlónál, csak a fizikai erő számít. Pedig ez nem így van. A technika nagyon fontos, talán fontosabb, mint a fizikai erő. A technikával lendületet tudsz adni a mozdulatnak, ami sokkal hatékonyabbá teszi az egészet. Én sem igazán fizikai erőt használtam, hanem technikát és lendületet, és többet, mint kellett volna. De megnyugszom, amikor közli, hogy nincs baja.
Ahogy elnézem pihenés közben, lassan a fejemben kezd összeállni, hogy mit kellene erősíteni benne, ha komolyan gondolja, hogy önvédelmet tanul. A mozgáskultúra egy dolog, mert azt majd a gyakorlás hozza magával. Ha pedig futás után nem úgy esett be az ajtón, hogy kis híján kiköpi a tüdejét, akkor, jó kardióban van. A gond a fizikai erejével lesz. Persze most nem arról van szó, hogy eltúlzott izmokkal kellene rendelkeznie, de egy egészséges izomzatot érdemes felszednie.
Most megengedem neki, hogy pihenjen. Ma igazából nem terveztem túl sokat haladni, leginkább felmérni őt, és megtudni a motivációját, meg azt, hogy mennyire gondolja komolyan. A krav maga nagyon különleges, főleg a civileknek szánt változat. Jóval kevesebb elköteleződést igényel, mintha mondjuk, ha karatézni szeretne, de többet, mint egy hobbi, ha hatékony akar lenni. Itt a legveszélyesebb, ha hamis magabiztosság alakul ki benne.
Figyelmesen hallgatom a magyarázatát, miért is van ennyire kimerülve, és közben csak kedvesen mosolygok, és elraktározom magamban a dolgokat. - Ne aggódj! Ha szeretnéd, ezen is tudunk javítani - nyugtatom meg, hogy sok mindent rendbe tudunk hozni, sok mindenben tudom majd fejleszteni, ha partner benne.
Egy kis bevezetőt mesélek el neki, mert ez fontos, hogy értse miért és mire alakult ki. Hogy mennyire hatékony tud lenni, ha valaki elszánja magát e mellett az önvédelmi edzés mellett. - Azért ezt ne híreszteld - kacsintok rá, de úgy, hogy érezze, ez komoly volt. Meglep az újabb kérdés, de ebből nem szoktam és nem is kell titkot csinálnom. - Nem kell szabadkoznod. Ha nem akarok, nem válaszolok - nyugtatom meg, hogy nem fogok olyan dolgot megosztani vele, amit nem akarok. - Tío volt katona, és most is a rendvédelmet erősíti. A csapat, aminek a része, pedig olyan, mintha a családom lenne. Régebben tanított is újonc katonákat, és sok ismerőse van még mindig azokból az időkből. Szóval van bőven ismeretségem ilyen-olyan fegyveres erőkből - mosolyodom el. Arra persze nem térek ki, pontosan melyek ezek az erők. Vigyázott itt rám olyan katona, akit átmenetileg szereltek le az egészségi állapota miatt, de már visszahívták. Tudom, hogy vannak gondok a rendőrök és bizonyos itt élő rasszok között, ami részben megalapozott, részbe nem. Szóval valahol értem és valahol elítélem. Nem egyszerű egyiknek sem, de vannak alapszabályok, amiket be kell tartani, ha nem akarunk bajt senkinek. A „Na, majd én megmutatom neki” elv a civileknél itt az USA-ban legalább akkora baromság tud lenni, mintha egy grizzly ellen akarnánk baseball ütővel menni. Ha a rendőr megállít, akár sima közúti ellenőrzésénél, itt nem kapkodunk a zsebünkhöz igazolványért. Egyszerűen betartjuk az utasításait, és igyekszünk nyugodtak maradni.
Mosolyogva hallgatom, hogy milyen mozgás részesít előnyben, bár ez látszik rajta. - Akkor már sokat tettél az önvédelmed érdekében - mosolygok rá kedvesen, amikor elmondja, éjjel igyekszik nem mászkálni. New York ezen része nem nappal nem vészesen veszélyes, de azért bőven akad olyan hely, ahol ép eszű ember nem szívesen mászkál még nappal sem. De bármikor, bárki kerülhet egy-egy tolvaj célkeresztjébe, akinél fegyver van, és jó, ha tudja az ember, hogy mit csináljon ilyenkor. Én általában nem is ettől félek. Nálam még az is benne van a pakliban, hogy engem akarnak elrabolni vagy megölni, és konkrét, tervezett támadás elől meglépni, megmenekülni, nem ugyan az, mintha valakinek csak véletlenül kerülünk az útjába. „Ha valaki nagyon meg akar valakit ölni, azt nagyon nehéz megállítani.” Azt tudom, hogy az előbbivel tisztában van, hogy bárkit bármikor bárhol érhet baj, és jó, ha meg tudja valaki védeni magát. A másodikat pedig nem fogom az orrára kötni, mert a végén még olyan sötéten látná a világot, mint én. És szerintem e nélkül is megvan a maga baja.
A kérdését költőinek veszem, így csak egy kedves mosollyal bólintok, és már kezdem is tervezgetni fejben az edzését. Pontosabban egy komplex edzéstervet, hogy mit kell fejleszteni, és a krav magát honnan kell elkezdenie neki is. Végül azért ő is rákérdez a javaslatomra. - Nos, ha valóban azt akarod, hogy hatásos legyen, és valódi biztonságban érezd magad az utcán, vagy bárhol, csak komolyan érdemes foglalkozni ezzel - erősítem meg benne a dolgot. - Nem csak Neked, de nekem sem egyszerű egy-egy új programot beiktatni a napjaimba, így nem is leszek, lehetek melletted mindig - vázolom a helyzetet, amivel tudom, hogy ő is tisztában van. - És szerencsére a krav maga nagyban különbözik bármilyen más hagyományos küzdősporttól, mint például a karate, az judo, vagy bármi ehhez hasonló. Itt nincsenek formagyakorlatok, és a cél végső soron az, hogy életben maradj, így minden ér. Itt nincs olyan, mint a karatéban, hogy nem szabad fejre rúgni. Ha azzal maradsz életben, akkor kötelező fejbe rúgni a támadódat - nézek rá határozottan, hogy értse, nem viccelek, és nem túlzok. A szemkinyomás is ugyan úgy egy önvédelmi technika. - Ez sokkal hatásosabb, mint az utcai harc, vagy a ketrecharc. Itt megtanuljuk, begyakoroljuk, hogy milyen távolságból milyen védekezés a leghatékonyabb. Az eredeti krav magánál, a kifejlesztője mindig azt tanította, hogy fél másodperc is sok. Na persze ezt a terroristák ellen mondta, de nekünk is sok lehet - mosolyodok el. - De ehhez valamennyi fizikai erő is kell, hogy a mozdulatod robbanásszerű tudjon lenni. A másik nagyon fontos elem, hogy pontos legyen. Ez utóbbit velem fogod megtanulni, mert én leszek a céltábla. A fizikai erőt viszont Neked kell összeszedned, de ahhoz is adok segítséget - nyugatom meg mielőtt azt hiszi, ebben nem segítek. - De, ha nem gond, mutatok egy videót az eredeti alkalmazási területéről, hogy értsd, mennyire is hatékony tud lenni. - Persze nem vetítem le neki az egészet, mert az hosszú, de részleteket mutatok belőle. - De ne ijedj meg, mi azért nem vesszük ennyire komolyan - nyugtatom meg mielőtt itt kirohan nekem a teremből. - Benne vagy? - érdeklődöm meg, hogy még mindig szeretné-e ezt tanulni.

- Nos, ha tényleg akarod, akkor egy mindenre kiterjedő edzésprogramot is összerakunk neked, hogy minden izmod és a teljes szervezeted jobb erőben és erőnlétben legyen. Ha pedig szükségesnek érzed, akkor még az étkezéseden is tudunk úgy javítani, hogy azért ne kelljen lemondanod semmiről - mosolygok rá kedvesen. - Én sem tudnék lemondani az édességről - vigyorodom el a dolgon. Se neki, se nekem nem kell fogynia, csak a szervezete fog majd több fehérjét kívánni, ha elkezd izmokat felszedni, de persze most nem a testépítőkre jellemző eltúlzott izomzatra gondolok, hanem az egészséges, szép, nőies formákra. - De ezt csak akkor, ha Te szeretnéd. Most itt nem egy életmód-változtatáson vagy, hanem önvédelmi edzés miatt. Viszont lesz olyan, amire majd mindenképpen kell egy kis hangsúlyt fektetni, de ez majd egy kicsit később - próbálom megnyugtatni, hogy most nem az a cél, hogy azt higgye, eddig mindent rosszul csinált, és mindent meg kell változtatnia, de lesznek, amin szükséges lesz változtatni. De mindent majd csak idővel, ha odaérünk.
- Köszönöm! - mondom hálásan, hogy nem fogja kifecsegni, ami itt elhangzik. Bár nem is néztem ki belőle, de, ha nem tudja, hogy mit nem adhat tovább, akkor a véletlen nagy úr lehet.
- Nem is néztem ki belőled, hogy erőltetnéd - mosolygok rá. - Ez nálam nagyon összetett, mert a mozgási kultúrámban nagyon meglátszik a tánc is. Az, hogy én az eredeti krav magát is tanultam, az nem szúrhat szemet, mert normál esetben egy-egy edzésen nem jön elő az a védekező forma. Ha azt akarom gyakorolni, akkor Tíohoz megyek. Az terroristák ellen van, akiknél nem finomkodnak, és, ha kell meg is ölik őket. Mi mindössze magunkat akarjuk megvédeni, ritkább esetben mást, és egyáltalán nem akarunk ölni, csak életben maradni - magyarázom meg neki, hogy miért is nem tűnik fel a mozgásom a tanároknak. Valamint azt is próbálom benne erősíteni, hogy mi a lényegi különbség a két „stílus” között. - Az meg, hogy nem feltétlen vagyok jó csoportban, az engem sem zavar, mert ez nem olyan, mint egy iskola, ahol feltűnik, ha valaki lebukik. Egy-két szint között vannak átfedések, eltérések iskolánként, oktatónként - indoklom máshonnan is a dolgot.
Egy kicsit már is merem Eloise-t, és tudom, hogy egyáltalán nem erőszakos fajta. De az önvédelem nem is erről szól, csak arról, ha sehogy máshogy nem tudjuk elkerülni a bajt, akkor is megússzuk ép bőrrel. Ettől függetlenül tényleg figyelmesen hallgatom a szavait, mert kezdek rájönni, hogy nagyon sok lehetőségével, és benne rejlő értékével nincs tisztában. - Az, amit utoljára mondtál nem igaz. Képes leszel rá, ha megtanulod, és, ha ezt a „nem lennék rá képes” felfogást elfelejted. Ha az életed vagy a szeretted élete múlik rajta, képes leszel rá - állítom magambiztosan. Benne nincs meg az a pánikrohamra való hajlam, ami bennem a mostohacsaládom által okozott traumák miatt. Viszont azt vettem észre magamon, hogy leginkább az is csak akkor jön elő, főleg az utóbbi időkben, ha ők felidéződnek bennem. Ha nem kapcsolom velük össze a helyzetet, akkor egyáltalán nincs baj. - Amit jó, ha tudsz, az az, hogy a civil krav maga, amit mi veszünk, az is vallja azt, hogy „az a legjobb csata, amit nem kell megvívni”. Itt rengeteg minden, sőt! Minden a távolságon múlik. Ha elég messze vagy, akkor egyszerűen elmenekülsz onnan. És ez az alap. Viszont lehet, hogy nincs menekülésre lehetőséged. Mondjuk egy metrón, vagy, ha például kartávolságra van tőled - hozok néhány példát a való életből. - És ez valóban jócskán a komfortzónádon kívül lesz - mosolyodok el lágyan. - De minden rendben lesz - egészítem még ki.
Látom rajta, hogy kezd visszaállni a légzése, és szerintem a pulzusa is. Viszont nem kerüli el a figyelmemet, hogy a lábizmai még túl vannak terhelve. Ez sok mindennek lehet a jele, mint a túledzés, a kialvatlanság, a folyadékhiány, vagy, hogy nem megfelelő mennyiségű ételt vettünk magunkhoz. Ezekre pedig még az edzés folytatása előtt ki kell térnem, mielőtt sérülés lesz a vége. Ez viszont még akkor is kerülendő, ha csak egy apróbb izomrándulás lenne a következménye.
Elmosolyodom a megfogalmazásán, főleg a második részen. - Nos, csak akkor vesszük random módon a gyakorlatokat, ha ezt egy jó mókának akarjuk felfogni, és nem várunk tőle valós eredményt. De az játék lesz, mint amikor gyerekek voltunk, és utánoztuk a felnőtteket - szélesedik ki a mosolyom. - Ha valóban eredményt akarunk, akkor az alapoktól építjük fel az edzést. Hogy melyik legyen, azt Neked kell eldönteni - bocsátom előre a dolgot. Viszont valamiért azt látom raja, és nem csak most, hanem, amióta csak ismerem, hogy Neki nem a „játszadozásra” van szüksége. Neki fejleszteni kell az önbizalmát, és elültetni benne, hogy van benne olyan erő, amivel nem kell hagynia, hogy mások elnyomják az akaratát, őt magát.
- Igen - értek egyet vele határozott bólogatással abban, hogy erősödnie kell. A futás jó kardió, jó stresszlevezető, bizonyos izmokat valóban erősít, de ettől nem lesz erős. Arról nem is beszélve, hogy nőknek kifejezetten káros a futás, főleg a térd és csípőízületekre nézve, mert a nőies alak miatt, ezek a területek rosszul terhelődnek.
A videón a szöveges részeket összefoglalva rövidítem, és igyekszek inkább a mozdulatokat mutatni, hogy mire tesz képessé valakit, ha profi lesz ebben. - Ez az eredeti. Ezt terroristák, és hasonlók ellen használják. Neked ebből csak annyit kell tudnod, hogy ennyire hatékony is lehet. Vannak, lesznek, amiket mi is veszünk ebből, ha tényleg akarod csinálni, de majd csak később. Ők a legfelső szinten vannak. Neked ez nem kell - nyugtatom meg, hogy ez nem lesz ennyire komoly nálunk. - De le fogsz tudni fegyverezni bármilyen támadót, ha arra van szükséged, és a mozdulat egy része ugyan ez lesz - vázolom fel, hogy mire is számíthat. Én ezt nem tudom neki most bemutatni, mert csak ketten vagyunk, és nem akarom rajta bemutatni. Részben, mert akkor nem látja magát a mozdulatot, részben, mert nem akarok neki fájdalmat okozni. Ha mutatom neki a mozdulatot, akkor vagy egy próbababán mutatom, ami van az egyik itteni szekrényben, vagy az előzőnél jóval óvatosabban.
Kedvesen elmosolyodok, de érzem a bizonytalanságot benne. Ezt emésztenie kell. Szerintem nagy szüksége lenne rá, de nem akarom rábeszélni. Én azonnal ugrottam, amikor nekem ajánlotta fel Tío, de én életveszélyben voltam. Részben még mindig. De neki, legalább is tudtommal, nincs egy őrült a nyomában, aki bosszút esküdött ellene.
- Futva jöttél, és a lábad még mindig remeg - állapítom meg lágy mosollyal az arcomon. - Biztos, hogy most akarod folytatni? - kérdezem őszintén úgy, hogy érezze, ha nemet mond, akkor sem történik semmi. - Nekem az sem gond, ha most csak átbeszéljük a tervet a teljes edzésprogramra, beleértve, hogy most miért lehetnek ennyire fáradtak az izmaid, és azt, hogy hogyan tudsz izmot felszedni magadra. Nyugi, nem testépítő szintre gondoltam, csak az egészséges izomzatra - teszem hozzá még most az elején. Ezzel pedig időt is nyerne, hogy jobban átgondolja, hogy még mindig bele akar-e vágni ebbe az egészbe. Vagy úgy dönt, hogy csak az izomzatát fejlesszük fel, és az önvédelem elmarad. Én partner leszek mind a kettőben, ha szeretné.

Látom meglepettségét, amikor közlöm vele, hogy milyen változtatásokat is eszközölhetünk az életében, ha ő is benne van. Azaz igazság, hogy nekem a teljes életem erről szól. Hol erőnléti edzést csinálok, hol kardiot, amik mind azt a célt szolgálják, hogy az önvédelmi technikám egyre jobb legyen. Kicsi vagyok, és így nem lehet jelentős a testi fölényem sem, hiszen egyáltalán nincs meg nálam az, ami egy „kétajtós szekrénnyi háttal rendelkező” férfiben megvan. Bár nem is akarok olyan alkatot, de kell az, hogy, ha a felém szegeződő kést tartó kezet megütöm, akkor a velem szemben álló elejtse a fegyvert, és ne simogatást érezzen, meg az is, hogy le tudjam futni az illetőt. Ehhez pedig edzettség kell. A krav maga pedig nekem leginkább azt jelenti, hogy megtanulom, hova és hogyan kell ütni, rúgni, hogy a kés kiessen a támadó kezéből. A lövészet, ahova még járok, pedig még egy plusz, amit remélem sosem kell majd használnom éles helyzetben. Az meg, hogy ex-mesterlövésztől tanultam, az nem kell, hogy azt jelentse, le akarok bárkit is lőni. Elise-ban nem érzem, vagy legalább is egyre kevésbé érzem, hogy valóban krav magázni akarna, de nem akarom elzárni ettől a lehetőségtől. De szeretném, ha tudná, hogy ez mit is jelent, hogy mi az, amivel ez potenciálisan járhat, hogy olyan dolgot építsen be az életébe, amire felkészült.
Az édesség említésénél ismét elmosolyodik, de itt valami titkot vélek felfedezni a mimika mögött. Lehet, éppen erre gondolt, de az is, hogy az előző hasonlatommal nagyon mellé lőttem. És bár valóban meglepő, ha valaki nem szereti az édességet, de én már találkoztam ilyennel. Meglep, és nehezen tudom értelmezni, de különösebb gondom nincs vele. „Több marad nekem.” Meg ajándéknál jó, ha az eszembe jut, hogy mást keressek.
Az előző feltételezésem, miszerint nem annyira elhivatott, mint én, hamar megerősítést nyer, amikor közli, később merüljünk el a dolgok mélyében. - Én nem kényszeríteni akarlak valamire - mondom kedvesen. - Mindössze felvázolom a teljes lehetőséget, amit választhatsz, és összerakjuk a számodra legelfogadhatóbbat. Ha pedig most azt mondod, hogy Te ezt vagy azt nem akarod, akkor azt tiszteletben tartom, de megadom arra a lehetőséget, hogy később változtass ezen - foglalom össze a dolgot úgy, hogy egy pillanatig se érezhesse úgy, hogy itt most bármi kényszer lenne, vagy nem tarthatja fenn a változtatás jogát. És bár lehet, hogy eltűnik a korábbi mosolyom, mert meghalványul, de ez mindössze azért van, mert félek, azt hiszi, hogy nem mondhat nekem nemet. Persze van, hogy nem tűröm, hogy nemet mondjanak, de ez határozottan nem ez a helyzet. Ha munkahelyen felosztjuk a munkát, és a másik nem akarja megcsinálni a saját részét, ott nem tűröm a nemet, még akkor sem, ha nem vagyok a főnöke. De ez nem ez a helyzet.
Kitérünk arra, hogy miért is másabb az én mozgásom, tudásom, mint a többieké. Persze teljesen nem akarok belemenni, mert fölösleges. Viszont azt jó, ha tudja, hogy hiába tanítanám én, hiába lenne nagyon elhivatott, akkor sem lenne olyan a mozgása, mint az enyém. Elmosolyodok, amikor elárulja, hogy látszik rajtam a tánc is. - Nos, azt nem tudom, hogy ez mennyire sértő egyeseknek, én biztosan nem sértődtem meg ezen - mondom őszintén. - Viszont azt sem tudom, hogy mennyire genetika, nem kizárt, hogy van benne valami, de azt tudom, hogy mi már egészen kicsi korunktól úgy növünk fel, hogy a tánc és a zene szerves része az életünknek. Nálunk mindenki táncol, aki csak fizikailag tud. Az óvodásoktól kezdve az egészen öregekig mindenki, vagy szinte mindenki. Ha Te sem sértődsz meg, akkor én meg azt mondom, hogy itt északabbra, rengeteg korlátot belenevelnek az emberekbe, még akkor is, ha az USA-ban „szabadság” jegyében nevelik a gyerekeket. Az előítéletek viszont ott vannak kiirthatatlanul a fejekben. „A férfi táncosok melegek” - mondok egy példát. - De ez akkora hülyeség, hogy azt el sem tudom mondani. Tény, hogy sok meleg férfi tud táncolni, de ez azért van, mert érzékenyebbek, mint a nem meleg társaik, de, ha tényleg minden férfi táncos meleg lenne, akkor a latin-amerikaiak és a mediterrán vidékek már kihaltak volna - vigyorodok el. - Az meg, hogy egyeseknek vért kell izzadnia, hogy megtanulja, az lehet nem is a tanuló hibája, hanem a tanáré. Egy koreográfiát megtanulni, mondjuk egy szalagtűzőre… - tartok egy kis szünetet - nos, az még lehet nekem is nehéz lenne. Ha megtanulod az alapokat, mint a vezetés-követés, és az adott tánc alaplépését, akkor egy vállalható és élvezhető szintre mindenki el tud jutni. Persze ehhez az is kell, hogy az adott zeni stílust szeresd annyira, hogy órákig is képes legyél hallgatni azt a zenét. Legalább is a tapasztalatom az ez. Meg kell hozzá egy kis kitartást és elkötelezettség, hogy gyakorolj - teszem hozzá kedvesen. - Te hogyan ismerkedtél meg a tánccal, vagy mi alapján tapasztaltad az általad említetteket? - érdeklődök kedvesen. Lehet meg tud győzni, hogy neki van igaza.
- Élvezni kell, amit csinálsz. De én itt végsősoron csak szinten akarom magam tartani. Ahhoz ez bőven elég - válaszolok neki kedvesen egyet is értve vele. De ezzel azt is el akarom érni, hogy tudja, olyan mozgást akarok most vele választtatni, amit ő fog szeretni.
- Mindenki ebben reménykedik - teszem hozzá egyetértően. Én is ebben reménykedek. Hogy sosem kerül sor arra, ami miatt ezt anno elkezdtem. Bár talán én nem vagyok annyira pacifista, mint ő. Sosem ütök először, de, már nem tűröm, hogy bántsanak. Ha kell, megvédem magam.
- Mármint, ha komolyan vesszük, és valóban meg akarod tanulni a krav magát, akkor milyen lehetőségeid vannak az alapok elsajátításában? - kérdezem kicsit zavartan. Ha igen a válasza, akkor ezt mondom: Ott nincs igazi választás, mert elkezdjük megtanulni, hogy milyen távolság az, ahol már nem tudsz simán elfutni, és neked kell megteremtened a menekülési útvonalat. Ehhez pedig megtanulunk ütni, rúgni, elütni, elrúgni kezet, fegyvert, támadót, hogy nyerj magadnak annyi időt és helyet, hogy sértetlenül elmenekülj. Ha nem így értette, akkor megkérem, hogy fejtse ki jobban, hogy mire kíváncsi.

A videót őt is összegzi, amire én csak egy bólintással reagálok. Látom rajta, hogy emésztenie kell a hallottakat, látottakat, és ő nem fog olyan gyorsan döntést hozni, mint én. De nem is kell. Rágja át jól, ha kell, aludjon rá egyet. Látott valamit, ami megtetszett neki, és akkor az hitte, ő is ezt akarja. Én is sokszor tartok jó ötletnek valamit, de később rá kell, hogy jöjjek, mégsem volt ez olyan jó, mint először gondoltam. Én pedig nem akarom siettetni, hogy döntsön, mert akkor én lennék a felelős, amit nem akarok.
Végül egyet értünk abban, hogy mára ennyi volt, mert én nem szívesen edzek olyannal, akinek már most remeg a lába a fáradtságtól. És bevallom, hogy kicsit aggódok is, hogy nem csak túledzésről van szó, hanem valamivel komolyabb dologról. Ezért is örülök, hogy megerősít, hogy csak sokat ül, és nincs edzésben. - Az ülő munka hátránya - foglalom össze minden rossz gondolat nélkül. A modern világ szüleménye, hogy egyre többen és egyre többet ülünk. Ez pedig a legtöbb betegség táptalaja is, amik ellen az orvosok is tehetetlenek nagyon sok esetben.
A következő kérdéseket figyelmesen hallgatom, de nem vagyok biztos benne, hogy a jó kérdéseket teszi fel. - Teljesen biztos vagy abban, hogy ezek a jó kérdések? - kérdezek vissza bizonytalanul. - Ha valóban erre akarsz válaszolt kapni, akkor válaszolok, mert én heti kettőt tartanék optimálisnak - válaszolok mégis, hogy ne érezze rosszul magát. - De én azt fontosabb kérdésnek érzem, hogy miért is akarod ezt, mármint a krav magát. Ha valóban önvédelmet akarsz tanulni, akkor én állítom, hogy ez a legjobb. Ha viszont csak változtatni akarsz valamit az életedben, és ehhez egy sportot akarsz beiktatni, mint újdonságot, ami nem futás, akkor nézhetünk mást is. Ha szeretnéd, akkor abban is ott leszek, tanítalak, segítek, edzhetünk együtt, és ez lehet másfajta kardio, erősítő edzés, vagy ezeknek egy kombinációja is. És, ha szeretnéd, akkor még időt is adok arra, hogy átgondold, valamint mondhatok edzéstípusokat is, amiket választhatsz. Ja, közben kezdj el nyújtani, hogy holnapra mérsékeld az izomlázadat - szúrom közbe, és én is elkezdek nyújtani, mert nekem az mindig jól esik. - Mit gondolsz arról, amit most mondtam? - kérdezem kedvesen az edzésfajtákra gondolva, közben pedig a nyújtott lábamra ráhajolok, amennyire csak lehet. Sokat vagyok magassarkúban, és/vagy lábujjhegyen, amik rövidítik a vádlimban lévő izmokat, meg izomgörcsöket okoz, így kell a nyújtás.

- Megbeszéltük, és örülök, hogy így érzed - mondom megkönnyebbülten. Mondja ki, hogy mit akar vagy mit nem akar, és úgy csináljuk. Rajtam nem múlik. Részemről talán az a fontos, kitűzzük a célt, hogy mit is akar. Ha több mindent kipróbálni, úgy is jó, csak tudjam.
- Meglátjuk - és elgondolkozok a dolgon, de egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy akkor is tetszeni fog neki, amikor komolyabb dolgokat veszünk. Ehhez egy pici erőszakosság kell, hogy meg tudd ütni a támadót, hogy elmenekülhess, és Eloise egyáltalán nem tűnik a számomra ilyennek. Én nem zárkózok el attól, hogy kipróbálja. Lehet, megtetszik neki. Ha nem, akkor mást keresünk, ha szeretné. Ha mozogni akar, annak számtalan módja van, de azt érdemes csinálnia, amit szeret.
A beszélgetés közben áttérünk a kulturális különbségekre, és úgy tűnik, hogy, ha más is a hátterünk, akkor is tudjuk tolerálni egymást, a véleményünk pedig nem okoz sértődést a másiknak.
- A kulturális különbség teheti, de ezt sosem fogom megérteni - mondom úgy, hogy a mai napig az az érzésem, amikor ez szóba kerül, mintha a kvantumfizikát akarnák nekem elmagyarázni kínaiul. Csak nézek, és igyekszek hallgatni, nehogy furcsán nézzenek rám. Bár lehet, magát a kvantum fizikát hamarabb megérteném, mint azt, hogy az „amerikaiak”, hogyan nevezhetik ezt az „Ő országuknak”. - Bár még nem jártam Európában, de tanultunk róla, és az ottani kultúra sokkal-sokkal régebbi, mint az itteni, hiszen a mai amerikaiak is onnan származnak. Nem értem, hogy betelepülőként, hogyan viselkedhetnek sokan ennyire elutasítóan azokkal, akik ugyan úgy más országból jönnek és itt élnek generációk óta csak azért, mert másabb a bőrük színe. Persze ezt nem kell megválaszolni - teszem hozzá mosolyogva, mint, aki valóban nem vár választ, bár igazság szerint nagyon kíváncsi lennék a válaszra. Azt viszont tudom, hogy ezt Eloise nem fogja tudni megválaszolni. A főiskolán sok Európából jött diákkal találkoztam, köztük németek, olaszok, az egyik csoporttársam magyar volt, és mind azt mondták, hogy náluk a „régi család” az nem a nagyapától számított, hanem generációkkal korábbitól. De hasonló néha a helyzet az épületekkel is. Az egyik építészszakos mondta, hogy, amikor a tanár azt mondta, „nagyon régi csatornahálózat” akkor ő száz évben, inkább a fölött gondolkozott, mire kiderült, hogy még ötven éves sincs, ő meg csak pislogott, hogy „az mióta nagyon régi”.
- Óh! Bocsánat! Ez nálam megmaradt példaként, mert volt egy magyar főiskolás csoporttársam, és sokat mesélt erről, képeket, videókat mutatott. Kicsit olyan, mint az itteni végzős bál, csak ott az osztályok az ünnepség alatt közösen táncolnak el egy-egy táncot, amit választottak. Általában keringővel nyit az első végzős osztály, majd a többiek, amit választanak. Mutatott videókat a táncokról, és… - tartok egy kis gondolkodási szünetet - engem kicsit az ovisok tesiórájára emlékeztet - nevetem el magam. - Bár azért nagyon szépek, ahogy egy-egy tánchoz mindenki beöltözik az adott tánc stílusában - ismerem el a dolgot.
- Áh! Így már értem - mosolyodom el, főleg amikor a melegséget említi. - Akkor valóban nem a tanár tudásával lehet a baj. De Te milyen zenét szeretsz igazán? Mi áll hozzád a legközelebb? - kérdezem. Szeretheti valaki a latinzenét, úgy, hogy semmit sem mozdít meg benne, mert belőle igazi érzést mondjuk a Swing vagy a rock’n’roll hozza elő. Bár nekem tetszik a boogie woogie is, mint tánc, és a zenével sincs bajom, egy izmomat sem mozdítja meg, így valószínűleg meg sem tudnám tanulni.
- Ja! - világosodok meg. - Lényegében a legnagyobb kérdés, hogy ezzel el akarod-e érni, hogy szükség esetén meg tudd magadat védeni éles helyzetben. Ha igen, akkor erre felkészítelek az alapoktól beleértve a testi és mentális felkészülést is. De ehhez idő, kitartás és elszántság kell - mondom komolyan. - A programot, az edzési tervet én fogom összeállítani, neked „csak” - teszem idézőjelbe, hogy érezze, azért ez sem feltétlen piskóta - meg kell csinálni, amit mondok. Persze nem úgy, hogy nem érted mit miért, mert magyarázok is, ha kell - mosolyodok el, mielőtt azt hiszi, azt akarom, hogy agy nélkül dolgozzon, és kérdés nélkül csináljon meg mindent, amit kérek. De neki nem kell görcsölnie a dolgon, és, ha valamit nem bír, azon változtatunk. Ez olyan, mint TRX-en az egyik csaj, aki nem bírta, hogy az egyik gyakorlatot fekve a következőt állva, majd ismét a padlón végezzük, mert állandóan megszédült, amikor gyorsan kellett felállnia, így az edző, ha ő is volt változtatott a sorrenden. - Szóval nem kell tervezned, de kérésre persze variálható lesz az anyag, például úgy, hogy látsz valamit az utcán, és szeretnéd megtudni, hogy Te abban a helyzetben mit tehettél volna - teszem még hozzá. - A másik lehetőség, ha nem akarsz az előbbihez hasonló felkészültséget, hogy egy-egy érdekesebb fogást, mozdulatot veszünk egy órán, és az egészet csak egy játéknak tekintjük. De ettől ugyan olyan védtelen lesz az utcán. Ez olyan lenne, mintha egy színdarabban játszanál, és lenne egy ilyen jeleneted, amit betanulunk - jut eszembe egy példa, ami talán a legjobban leírja, hogy ez mennyire borzasztóan távol áll a valóságtól. Személy szerint én ennek nem látom az értelmét, bár mozgásnak jó lehet, főleg, mert ebben az esetben igyekezni fogok úgy összeállítani az órát, hogy azért mindenét átmozgassam. A kérdését nem veszem zokon, mert sok mindent mondtam, és még mindig nem igazán érzem, hogy elhatározta volna magát e mellett a dolog mellett.

- És az egészségnek sem - értek egyet vele, hogy az ülőmunka mennyire egészségtelen hosszú távon. Az pedig, hogy mennyire kényelmes, nos… ha később különböző derék és gerincbántalmak alakulnak ki, vagy a fizika leterheltség hiánya miatt alvási problémák lépnek fel, már nem hiszem, hogy annyira „kényelmes” lesz.
Amikor felteszem az általam igazán fontos kérdéseket, őszintén megválaszolja azokat, én pedig figyelmesen hallgatom a szavait. Nem vagyok csalódott, de el kell gondolkoznom a hallottakon. Heti egy nagyon kevés, még akkor is, ha csak az erőnlétén akarunk javítani teljesen függetlenül a krav magától. Az időhiánya pedig most a legnagyobb gondnak tűnik a számomra. - Ha olyat kérdezek, és most minden edzésformára vonatkozóan, hogy otthon lenne-e időd egy maximum egyórás, de legalább húsz perces, és inkább fél órás, negyven perces edzésre, akkor mit mondanál? - érdeklődök kedvesen. És hagyok neki időt, hogy átgondolja a dolgot.
Nem akarom elkeseríteni, hogy az indok, ami miatt ebbe belekezdett, az ehhez gyengécske, ezért is vettem ez a témát hátrébb. - Örülök, hogy ilyen hatással voltam rád - mosolyodok el szélesen. - És nem is akarok nagyon az utadba állni ebben a próbálkozásban - mondom a valóságnak megfelelően, mert lehet, hogy kipróbálja, megszereti, és egyszer az életét menti meg. - De mégis arra kérlek, hogy jól átgondolva a dolgot, nem is kell ma válaszolnod, ha több időre van szükséged, hogy a színészkedési változat érdekel-e, vagy az igazi. Ha egyik sem, akkor van-e esetleg más sport, amit inkább közelebbinek érzel magadhoz, és, amit tényleg szeretnél, mert akkor azt kezdjük el. Ez lehet az aero kick box, a sima biciklizés, egy TRX edzés, egy fitnesz jellegű edzés, vagy bármi más, amit magadhoz közelinek érzel. Én mindig úgy gondoltam, hogy, ha valaki edz, akkor az olyan legyen, amit élvezettel csinál, mert azt nem fogja abbahagyni egy-két óra után. Én például tudom magamról, hogy sosem szerettem volna jégkoronozni vagy baseballozni, még akkor sem ezek az „amerikai sportok”. Én ezeket még kipróbálni sem akartam soha- mondok példákat, de nyugodtan említhetném az amerikai focit is, bár azt kifejezzen utálom, és soha nem is értettem. Bármit választ, szívesen ott leszek mellette, de szeretném, ha átgondolná, és utána mondaná ki, mibe kezdjünk bele.

Látom meglepettségét, és csak ekkor jövök rá, hogy az érzelmeim, sokkal jobban átjöttek, mint kellett volna. Ő egyáltalán nem ilyen, de túl sok rossz tapasztalatom volt már. - Ne haragudj! Ez nem ellened vagy a szavaid ellen volt - mondom bocsánat kérően. - Én sosem tekintettem magam amerikainak, még akkor sem, ha jogilag az is vagyok. Félig - pontosítok kicsit. - A kérdést pedig feléd leginkább költőinek szántam, mert tudom, hogy Te pont nem vagy olyan, aki bárkit a származása miatt néznél le. Így tényleg sajnálom, hogy félreérthető voltam. Én általában kívülálló voltam mindenhol, mert se igazi amerikai nem vagyok, se igazi puerto ricoi, így mindenhonnan kilógok egy kicsit - mondom kicsit keserűen. Kicsinek az volt a baj, hogy túl fehér voltam a többiekhez képest, itt az szokott lenni a baj, hogy túl barna vagyok, még akkor is, ha nem napozok. Anyu ízig-vérig puerto ricoi volt, a biológiai apám amerikai, de rá még gondolni sem akarok. Bár annak örülök, hogy végül azért mégis sikerült mind a két helyen találnom olyan személyeket, akik túl tudtak lépni a félvérségemen.
Majd áttérünk a beszélgetésben a táncokra. - Ha jól értettem, akkor szinte bármit lehetett táncolni, ha az adott táncot fiúk és lányok is táncolhatják, és a többség döntött, hogy mi legyen. Igazából én sem voltam az én bálomon - mosolyodok el szélesen. - Az meg, hogy az a másik fajta mennyire jött volna be… - gondolom végig - én táncos szemmel nézem a videókat, és nem hiszem, hogy élveztem volna, hogy a legtöbben nem tudnak táncolni - teszem hozzá a magam részéről. Az pedig, hogy nem vettem rész a saját bálomon, az is a biztonságomat szolgálta. Oda is velem kellett volna, hogy jöjjenek Tío munkatársai, akiknél mindig fegyver volt, és igazából biztonsági őr szerepben voltak mellettem, még akkor is, ha a családomnak tekintem őket. Meg akkoriban jóval vadabb voltam külsőre is, mint most, így annyira nem is voltak barátaim. Akkor a túlélésre hajtottam, mert a mostohacsaládom bűntársainak jórésze még szabadlábon volt, és én voltam a koronatanú, így azokat a veszélyforrásokat, amiket lehetett, kiiktattunk.
- Én is mindent meghallgatok, de vannak kedvencek, mint mindenkinek - árulom el kedvesen. - De ezek, amiket felsoroltál, valóban nem azok az igazi táncolható zenék - ismerem el. - Ezek, ha jók a tapasztalataim, inkább nyugtatóan hatnak az idegekre. Lehet, mindenkinek több ilyet kellene hallgatnia. Nekem is - vigyorodok el. - De így, szerintem valóban nem áll hozzád túl közel a tánc - ismerem el. Az elméletem pedig továbbra is megáll, ha valaki táncolható zenét szeret leginkább hallgatni, akkor általában a tánc is közelebb áll hozzá.
Nem szándékozok közbe vágni, bár nem is hagyja. Figyelmesen hallgatom továbbra is, amit mond, mert most jutottunk el oda, hogy körbe jártuk minden irányból a dolgot, elmondtam neki, amit fontosnak tartottam, kicsit lebeszélni is próbáltam, csak, hogy biztosan érezzem, hogy akarja. Vagy legalább is meg akarja próbálni. - Ez működni fog, ha akarjuk - nyugtatom meg. Azt akarom, hogy tudja, rugalmas próbálok lenni, de vannak korlátok, amit nem lehet átlépni. Mint ahogy soha senki nem fog tudni rendes pisztolyt használni, ha világ életében csak vízipisztoly volt a kezében. Nem akarom, hogy az ellenkezőjét higgye a krav maga esetében sem.
Reakciójára csak nyugtázva bólogatok. Látom, hogy nem mondtam neki újat, de addig, amíg valaki nem határozza el, hogy változtat az életvitelén, addig minden külső tényező hatástalan. Eloise most itt van, ami lehet az első lépés az egészségesebb élet felé.
- Ezt megértem. Egyébként sem biztos, hogy egészséges, ha valaki úgy edz, hogy elég a saját lába is, hogy hasra essen, mert annyira fáradt. Itt az a kérdés, hogy be tudsz-e két alkalmat iktatni a heteidbe, amikor edzel. Az egyik alkalommal velem, a másikban egyedül otthon, amikor legalább húsz percet csak ezzel foglalkozol. Az talán még fontos lenne, hogy azért ez ne úgy nézzen ki, hogy hétfő és kedd edzés, utána meg jövő hét péntek a következő. Egy pici rendszer úgy, hogy pihenőnap is van az edzések között - hívom fel a figyelmét még egy fontos időzítési tényezőre. Az izmoknak nagyon fontos a regenerálódás, amihez kell az edzésmentes nap. Bár ezt nekem is jó lenne betartani.
- Elmondtam mindent, amit tudnod kell, és végre hallottam azt, amit hallani akartam - mosolyodok el elégedetten. - Az elszántságot, hogy valóban meg akarod próbálni. Hogy most már ismerve a krav maga történetét, hogy mire alakult ki, hogy ebből Neked mennyire lesz szükséged, hogy milyen lehetőségeid vannak, úgy érzed, hogy ezt Te szeretnéd. Nekem nem gond, ha veled edzek, vagy téged tanítalak - árul el neki, hogy mit akartam hallani és érezni felőle. - Most már csak az a kérdés, hogy mikor legyen a következő óra. Annyi biztos, hogy én hétfőtől csütörtökig csak este öt után érek rá, pénteken kettőtől és hétvégente. Az edzés helyszínét még hozzá kell igazítani, de azt igyekszek a környéken megoldani. Vagy Te hol is dolgozol pontosan? - kérdezem meg még gyorsan. Azt tudom, hogy mit dolgozik, de, hogy ennek a pontos címe New York melyik kerületében, vagy annak is melyik részében van, azt nem tudom. Mert, ha mondjuk Manhattan északi részén, akkor ott is nézhetünk termet, de szinte bárhol, bár azt nem bánnám, ha az oda vagy vissza úton nem kellene még véletlenül sem használnom a leoktatott dolgokat.

- Kettős állampolgár vagyok. Nézhetjük úgy, hogy mind a két helyre tartozom, de úgy is, hogy igazán egyikre sem - válaszolok kedvesen. „Puerto Rico az USA karibi mostohája.” Az Államok magánál tartja, bekebelezi, de sosem fogja igazán magához tartozóként kezelni. Az onnan származók pedig mindig „latinok” lesznek, akiket, itt sosem fogadnak el teljesen.
- Kicsit talán valóban jobban felvettem a védelmező szerepét, mert átéltem a kirekesztettek életét - mosolyodom el ismét. - Egyéb okokból jártam régen pszichológushoz, és valahol tényleg segít, ha a gondokról beszélünk, de igazán sosem oldja meg a probléma gyökerét. Ha valaki beszél a gondjairól valakinek, legyen az rokon, barát, pszichológus, az agy úgy kezeli, mintha a gondot megoldotta volna, de a valóságban attól az még ott van. És ezt pszichológiából tanítják is - mutatok rá egy fontos dologra. Valóban benne van a könyvekben, hogy miként kezeli a „kibeszélést” az agyunk, és, hogy ezzel nem oldunk meg semmit. Panaszkodunk, de igazából nem teszünk semmit a dolog ellen. - A világ összes emberének elmondhatom, hogy meghaltak a szüleim, támogathatnak, szerethetnek, meghallgathatnak, tehetnek bármit, az haláluk által okozott hiányt semmi sem pótolhatja. És a világ, az USA egy része valóban elfogadóbb a latin származásúakkal, de sosem leszünk igazán egyenrangúak - mondom, de jelzőt nem használok, mert úgy is érti, és megfelelő szót úgysem találnék. - Nem mindenhol, de nagyon sok helyen még mindig, ha jelentkezik egy európai gyökerekkel rendelkező amerikai állampolgár, és egy olyan, mint én, nem engem fognak felvenni, még akkor sem, ha egyenlő a tudásunk. De annak azért örülök, hogy Te olyan környezetben vagy, ahol a bőrszín nem számít, mert mindenkihez ugyan úgy álltok - mosolygok őszintén.
- Más látásmódot biztosít minden szakma - értek egyet vele. - Valóban, egy-egy kulturális szokás nagyon meglepő lehet egy kívülállónak. De ez így van rendjén - értek egyet vele. Abba pedig nem akarok belemenni, hogy mi van akkor, ha valaki változtatni akar a saját vagy a gyerekei életén. Sokszor hallom, hogy „ő ezt meg azt nem fog engedni a gyerekének, és úgy fogja nevelni, mint ahogy ő nevelkedett”, és abban egyet értek velük, hogy rossz irányba változik a világ. De, ha például nem ugyan azokat a meséket nézi a gyerek, mint a többi, nem fogják befogadni, mert nem lesz közös témája a kortársaival, magányos lesz, és jön a többi mentális probléma. Bár talán még ez a kisebbik gond. A nagyobb, ha idegen helyre menve, az új személy mondja meg az ott élőknek, hogy mit hogyan kell csinálni, úgy, hogy az ottaniak igazából elégedettek az életükkel, és nem akarnak rajta változtatni. A világ színes, mert különbözőek vagyunk, és ezt a változatosságot meg kell, vagy legalább is meg kellene tartanunk.
- A magas hangok feszültséget keltenek, főleg az erre érzékenyekre, és a hegedűnek magas a hangja. De vannak kifejezetten nyugtató hatású zenék, és olyanok, amik inkább feszültséget keltenek az emberek döntő többségében. Az pedig, hogy ki melyik zenét szereti hallgatni, koránt sem biztos, hogy összefügg azzal, hogy az adott zene nyugtat-e vagy sem. Itt már nagyban összemosódik a zene azzal, hogy kinek milyen szokásai alakultak ki. Nevezzük Pavlovi-reflexnek, mert, ha ő azt szokta meg, hogy tíz percig hallgat valami erős rockot, miután felhúzzák a körülötte lévők, és ez idő alatt senki sem szól hozzá, amitől megnyugszik, akkor később a nyugalom összekapcsolódhat a zenével, de a zene önmagában még nem lesz nyugtató hatású. Érted mire gondolok? - kérdezem bizonytalanul. Mint ahogy a cigisek azt állítják, hogy megnyugtatja őket, de a nikotin, ami függőséget okoz, idegkárosító, de az az öt-tíz perc, amíg elszívják, és kiszakadnak a feszült környezetből, megnyugtatja őket. - Azt egyébként tudtad, hogy a templomi orgonákban vannak olyan billentyűk, amik olyan ultrahangot adnak ki, ami feszültséget vált ki az emberekből, és erre egyesek fokozottabban érzékenyek? - kérdezem hirtelen. Én tudom, hogy erre érzékeny vagyok, mert már tapasztaltam. De zseniális, hogy erre a papok milyen régen rájöttek, és szándékosan lett úgy készítettek hangszert, hogy ezt tudja, és bizonyos templomi zenékbe direkt tettek ilyen hangokat.

Erősen bólogatok, amikor megemlíti, hogy arra lesz ideje, amit kérek. - A rendszert majd felállítjuk, és úgy igazítjuk, hogy mindenkinek jó legyen. Egyelőre a lényeg, hogy heti kettő, köztük pihenő napok, tehát nem egymás után. Ha kimarad egy edzés, akkor az azt következő nap igyekezzünk pótolni. Ezt így egyelőre megoldhatónak látod? - kérdezek vissza kedvesen, megerősítésre várva. Azt megértem, hogy neki nem olyan a munkája, hogy a munkaidő végével mindig felállhat, de mindenki érdekében bízzunk abban, hogy azért ez nem rendszeres, és később sem lesz az, soha.
- Rendben. Bár engem a szabad tér eltántorít, mert a végén még lecsuknak minket a közrend megzavarásáért - nevetem el magam. Az edzésink alatt én eljátszom, hogy megtámadom, ő pedig védekezik ez ellen. Ha ezt kivisszük az utcára… nos… azért nem hiszem, hogy az itteniek annyira nem törődömök lennének, hogy legalább néhány bejelentés ne érkezzen a helyi jardhoz.
- Várj, mindjárt megnézem, csak hozom a határidő naplómat - mondom, és felállok, hogy a táskámból, ami a terem egy távolabbi részében van, kivegyem a határidőnaplómat. Miután a kezemben tartom, visszasétálok Eloise-hez, és visszaülök vele szembe. - Jövő hét csütörtök - mondom lassan, ahogy odalapozok, és átfutom a napirendemet. - Este fél hét, és haza is kísérlek, ha Neked jó az időpont. A kíséretből pedig csak akkor engedek, ha valaki ismerős érted tud jönni - mondom határozottan ez utóbbit, de egyáltalán nem fenyegetően, vagy erőszakosan, inkább kedvesen. Csak azt szeretném, ha miattam nem kellene változtatnia azon a szokásán, hogy nem jár egyedül éjszaka. Persze, ha nem haza megy, akkor is elkísérem. - Sajnos előtte még van egy spanyolórám - indoklom, hogy miért nem tudok hamarabb találkozni vele.