Karomon érzett érintése mintha egy rossz álomból ébresztene -sűrűn pislogok, hátha azzal elszáll szemeim elől az érzéketlenül, ridegen Thomas nevét taglaló felirat, az mégis ugyanolyan szilárdan hirdeti, ki nyugszik a talpunk alatt. Nem találkoztunk gyakran, sőt, ami azt illeti, amennyivel messzebb kerültünk a Quanticoban elköltött évektől, annál ritkásabbá váltak a közös programok. Ő, miután megismerkedett a nejével, rögtön az itteni kirendeltségen kapott munkát, míg én Virginia államot magam mögött hagyva egy kis időt Washingtonra szántam, mielőtt Sacramentoba, onnan pedig Chicagóba szólított a kötelesség -utóbbi esetben sokkal inkább a hamis megérzéseim, és a szívem, mint bármi más. New York mindössze egy futó kollaborációnak indult, aztán, immáron közel két éve, ide kényszerültem nem a munka, annál is inkább a megkezdett kezelés okán. Még az ügyünk részleteitől mentes szabad perceinkben vissza is emlékeztünk az utóbbi alkalomra, amikor az esetenkénti telefonokon és üzeneteken túl lehetőségünk volt egymás társaságát élvezve beszélgetni; az esküvőnkre érkeztek Kaliforniába… meg is mosolyogtuk az ötletét annak, amit ő vetett fel, fogadkoztunk is rá, hogy valóban meglépjük: ők ketten, és mi, Jennel egy vacsorával egybekötött borozós estén, az ő vendégségükben, felelevenítve az egykor volt időket. Akkor még csak egy szempontból tűnt lehetetlennek…
Elmélázó, könnyed mosollyal fordítom felé a fejem, de nem jobban annál, minthogy a visszahúzódó karjának mozdulatát végigkövessem.
- Az úgyis minden sebet begyógyít – folytatom a ki nem mondott, de úgy vélem, ebbe a gondolatba torkolló következtetését, ahogy megemelve vállaimat végül csak rá vezetem a tekintetem. – Legalábbis ezt szokás mondani – egészítem ki magam még ha nem is értek vele maradéktalanul egyet. Nem gyógyulunk -vagy nem úgy, ahogy egészséges volna-, épp csak az aktualitását vesztő problémáink helyébe újak lépnek, amik megérdemelnek legalább akkora figyelmet, mint a korábban felvett aggályaink. – A közhelyek tulajdonképp éppen azért válnak azzá, mert sokat ismételt igazságok – egyes feltételezések mindenesetre ezt tartják, de jelen pillanatban igazolni nem tudom, csak reménykedhetek benne, hogy ez ebben a helyzetben pontosan ugyanúgy meg fogja tudni állni a helyét.
„Ha dolgozik rajta”… Dolgozok, több mint másfél éve. Vagy… jobban mondva arra utaló magatartást igyekszem mutatni Dr. Crine felé, aki viszont tényleges megoldást igyekszik találni a soha ki nem mondott konfliktusra az életemben, míg próbálja elhessegetni a gondolatát, miért fontosabb ez az egész neki, mint nekem. Nekem is az -épp csak zavar, hogy a saját gátjaimat, ami mögé az elfedni szánt krízishelyzetek lélektani maradványait zártam, most ő ostromolja ahelyett, hogy amikor azoknak ideje lett volna, én magam sikerrel megértettem- és aszerint kezeltem volna. Az a baj a viselkedéselemzéssel és az emberi psziché feltárásával, hogy míg másokon gond nélkül alkalmazzuk, önmagunkra visszafordítva óhatatlanul immunitással szembesülünk, mintha minket nem lehetne átverni holmi „csalókóddal”. Tehát ketten dolgozunk ezen -és más dilemmákon-, de egy emberként hasalunk el a cél előtt, így a nő felvetésére is csak beletörődő mosollyal felelek.
Szótlanul figyelem, alig érzékelhető bólintásokkal illetve a hallottakat.
- Pedig, bár nem vagyok tősgyökeres illetőségű itt, annyit azért tudok a nagyvárosi létről, miután sokhoz volt szerencsém az elmúlt években, hogy az emberek ténylegesen nem szeretik a váratlan társaságot, és ha tehetik, szabadulnak tőle – persze, a kultúránk alappillére az úgynevezett „small talk”, ami függvényében nem esik senkinek a nehezére megkérdezni a másikat, hogy „hogy vagy?”, majd válasz gyanánt zsebre tenni, hogy „te?”, miután legkevésbé takar őszinte érdeklődést a gesztus a másik hogyléte felől. Ezeket a kötelező köröket pedig leggyakrabban pár színtelen információ követi, ami se nem túl bizalmas, se nem túl távolságtartó, mielőtt mindenki tovább állna a maga dolga irányába. Valamiért erre vagyunk berendezkedve. – Legutóbb a szülővárosomban láttam erre, már a semmiségekről való csevegésre iskolapéldát – mosolygom. Shelbyville lakossága igaz, mostanra talán már rúgja a huszonötezret, és sok, a vidékies élet reményét dédelgető, kitelepült család új otthona, de a mi kölyökkorunkban még meglehetősen alacsony lélekszámot produkált. Ez, és apám hírhedtsége okozta, hogy nem volt, mikor az utcára léptem, hogy ne szakadt volna egy maréknyi idősebb lakos a nyakamba, akik "csak egy pár gondolat erejéig" állítottak meg. Közülük, vagy a helyben maradt rokonaik körében még mindig akad, aki, ha arra tévedek -amire túlontúl kevésszer akad példa-, Gregory Leneghan fiaként emleget, engem is akként aposztrofálva -általában magam se tudom eldönteni, hogy mi zavar jobban: a nekem szegezett "Greg" megnevezés, vagy, hogy sajnos egyáltalán nem tévednek vele. Ezek után pedig szükségszerűen lerágjuk azokat a csontokat, amiket korábban már le is cuppogtattunk...
Centiről centire süllyed a tekintetem szavai alatt, mikor újfent azon kapom magam, Thomas sírkövét fixírozom. Milyen ideális világot élnénk, ha igaz volna bármi abból, amit mond...
- Szeretnék magával együtt hinni – ismerem be, mert történetesen tényleg így van. Könnyebb lenne... Talán, ha képes volnék ezekkel nyugtatni magamat, ha lenne egy efféle támaszom, amibe biztos kézzel kapaszkodhatok, már rég túllendülhettem volna a problémáim nagyján. Mégse tudnám megjátszani magamat, és az általa soroltak mellett állást foglalni. Valószínűleg túl racionális vagyok hozzá… ha nem éppen elutasító. – Engem talán épp ez riaszt, nem is a halálban, inkább a gyászban - fordul felé a csuklóm, vele együtt a kezemben tartott virágok, ahogy felvezetem a gondolatot -, hogy a halál után nincsen semmi – és ez az a „semmi”, ami megrémít. Ha tudnék abban bízni, hogy „már jobb helyen van”, talán fellélegeznék… de az én halálról való elképzelésem nem vezet fel az egekig, nem üdvözül meg a „mennyek országában”, ahogy várhatóan én se fogok soha. Aki meghalt, az meghalt, és bár a gondolataink által az emlékét fenntarthatjuk, neki az már mit se számít -hisz a földi valóját eltörölték, mintha soha nem is lett volna, a „természetfelettiről” pedig aligha folytathatunk konstruktív vitát.
- Ebben nincs kétségem – mosolygok rá, utalásként élve a személye irányába -az ő esetében már beigazolódott. Visszakérdezésére csak bólintással felelek, a róla a sírkövekre átszaladó pillantásommal viszont a türelmét kérem, ahogy máris a lábunk alatt kitaposott földre helyezem a csokrot, majd a további négy szál virágot is elfektetem a kollégák nyughelye előtt. A nő felé közelítve bár lassítok lépteimen, és átfutnak ujjaim az újonnan virágköteggel ékített márványlap felső élén, nem állok meg. A futó búcsú ellenére gyorsan szegődök a beszélgetőtársam mellé, és az oldalán lépek ki a sírsorokat összekötő útra.
Zsebre tett kézzel kullogok mellette, hangjára magasra szaladnak a szemöldökeim.
- Ó, nem! – nevetem halkan, a fejemet csóválva. – Az a világ nagyon távol áll tőlem, ha tehetem, még a hallgatásukat is kerülöm – és nem csak azokét, a hírekét is, de az az egyetlen, amit, bár a saját rostámon keresztül erősen szűrve, de képes vagyok elviselni. – Nem, viselkedéselemzőként dolgozom. Vagy profilozóként, ha úgy tetszik – egyes bűnügyi-krimi sorozatok révén legalábbis ez a szóhasználat az, ami jobban elterjedt a közhasználatban, és aminek köszönhetően nem is kell felemlegetni az FBI-t, az automatikusan adja magát. – Úgyhogy, bár igaz, eseti jelleggel előfordulnak a médiában való „rendőrhaknik”, mindannyian átestünk már rajta legalább egyszer, de az a sajtóreferensünk vagy az egységvezetőnk reszortja – mosolygok felé. – Általánosságban elmondható viszont, hogy a férfiak legtöbbje bariton hangfajú… - húzok a vállamon; teljesen érdektelen információ, ellenben sok mindent megmagyaráz, például az ehhez hasonló eseteket. – Lehet csak emlékezteti valakire a tónusom, csak még nem jutott eszébe, kiére. Ki tudja?...

Sokunk talán túl későn találkozik először a halál kérdésével -nem minden körülmények között, közelebb lövök ezzel az általánosításhoz, mint bármilyen, számadatokkal igazolható ténymegállapításhoz, de igaz, ami igaz, tabusítjuk a könnyebb megküzdés érdekében, és halogatjuk az egyenes beszédet, amíg csak lehet. "Ha nagyobb leszel, könnyebben megérted." A társadalmunk elmarasztalja a gyerekeket a temetésektől, bárgyú kijelentésekkel traktálják őket, mint „elaludt”, „felment a csillagok közé”, és azon kapjuk magunkat, kénytelenek vagyunk mi magunk is elhinni, hogy ez ilyen profán módon egyszerű, elvégre mi mást is tehetnénk? Egyszer mi is mit se sejtő kölykök voltunk, és azóta is szüntelenül áltatjuk magunkat… Nincs kultúrája a gyásznak, ahány háztartás, annyiféleképpen terjednek a toxikus szokások -mert ismerjük be, sehol se igazán jó az eltávozásra való válaszreakció. Tekintettel a körülményeire nem hibáztathatnám anyát, mégis megteszem, mivel apa halálakor neki kellett volna felnőttnek lennie a talpán; négyünk közül mégis, a legkisebb, alig hét éves gyereke is jobban kezelte apánk sírba tételét, mint ő maga. Jobban mondva elszenvedte, nem kezelte... Eddie, ahogy emlékszem, sírt -vagy próbált nem sírni, de akart. Spence üveges, értetlen szemekkel meredt maga elé, kérdések tömkelegével a fejében, amik sose leltek válaszra, hisz kitől is remélhette volna? Én pedig mosolyogtam, mert apa halálában mindent láttam, a szabadságot, a feloldozást, csak rosszat nem...
Tizenhat éves voltam, amikor a halálán keresztül megismerkedtem az elmúlással, és azóta sincsen vele egészséges kapcsolatom -a munkám leegyszerűsítette, csekéllyé és jelentéktelenné tette. Mindennapivá, gyakran úgy tűnt, leküzdhetővé. És mégis itt hevernek előttem, és…
Kizökkenten, mégis szelíd, hálás mosollyal bólintok mind az általa hozott információra, mind pedig a vezetőségtől való segítségkérés gondolatára. Futólag ugyan összerándulnak szemöldökeim a folytatására, de rögtön rendezem homlokom ráncba szedett vonalait.
- Minden bizonnyal – helyeslek udvariasan -persze vitatkozhatnánk, mi számít zargatásnak, valóban az-e, ha valószínűleg hasonló cipőben járó idegentől tudakozunk, avagy kérünk útbaigazítást, hátha ő már megküzdött a fennálló akadállyal, de nem megyek elébe, hisz nincs jelentősége. Valóban nem a gondok helyszíne ez.
Nehéz lenne megmagyarázni, mi vesz rá, hogy folytassam, hogy szóval tartsam és egy pár pillanatig még, ha lehet, maradásra bírjam, mégis olyan könnyedén gördülnek elé a szavak, mintha legalábbis azt láttam volna rajta, igénye van egy kis bájcsevejre. Lehet pont én vagyok az, aki ebben reménykedik… addig se vagyok egyedül, nem nyomja a vállamat a keserűség és a bűntudat összekapaszkodott elegye a mázsás súlyával.
- A legtöbben… - visszhangzom utána, eltűnődve csípve le egy bőrdarabot alsó ajkamról, míg leejtem tekintetemet a sírfeliratra. A legtöbben, de nem mindben. Hisz mi van azokkal a halálokkal, amiknek mi vagyunk a felelősei? Azok az emlékek az utolsó lélegzetvételünkig kísérnek minket… Pár pillanatig még hagyom ülepedni a csendet. – Remélem, magának lesz igaza... máskülönben bajban leszek – mosolygok felé bizakodón, még ha ellenkező is a véleményünk. Kíváncsi volnék, tapasztalatból beszél-e, de nem, hogy a ki nem mondott szavakat, a lehetőségét is visszaszívom annak, hogy rákérdezzek. Nem tartozik rám, és bár sokszor, úgy tartják, tapintatlan a néhol kozmetikázásra szoruló, direkt stílusom, annyi jóérzés még belém is szorult, hogy nem faggatózok, se nem nyomozok az életében, a jellemrajzában… most nem ennek van itt az ideje, holott tudom, amíg másra koncentrálok, legalább magamat nem kell megértenem. Márpedig minden körülmény nyugtat, ahol nem én vagyok a gondolataim középpontjában...
Nevetésével együtt szélesedik ki a mosolyom és őrzöm meg azt a továbbiakban is; oldalra billentve a fejemet, védekezőn húzom be a nyakam.
- Látszik, hogy nem feltétlen vagyok ilyen mélyen jártas a helyi protokollban – mint ahogy arról korábban is tanúbizonyságot tettem a hiányos „házszabályi” ismereteimet illetően -jelzem ezt egy felé intézett mozdulattal, visszakövetkeztetve a percekkel korábbi beszélgetésünkre. – Ténylegesen nem volt még alkalmam a futó köszönéseken kívül szóba elegyedni… itt… Nem, mintha ez volna bárki álmainak is ne továbbja - mintha illegális volna, de legalábbis abszolúte nem illendő. Értelemszerűen nem degradálás, ahogy körbe hordozom a tekintetemet, épp csak az abszurditás kihangosításával sejtetni engedem, ami neki temetői terefere és hétköznapi dolog, az nekem egy új tapasztalás; bár szó se róla, nem ez az élmény fog hazavágni, és új magaslatokba emelni. Inkább az általa már emlegetett indok nyer létjogosultságot: itt az emberek nem egymással vannak elfoglalva, hanem az egykor köztünk járt szeretteikkel. Vagy annál is inkább magukkal és a gyászukkal.
- Ez kétségtelen – bólintom a válaszomat, némi hezitálással a továbbiak irányába. – A szándék valóban az, hogy őket, a róluk formált eszményalakot, azt, amit valaha jelentettek, ha úgy tetszik, "életben tartsuk"… de az indítékunk végérvényesen úgyis az, hogy nekünk jobb legyen – húzom fel a vállamat, érzékeltetve, csupán találgatok. – Már ha… - a kezemben tartott csokorral, és az egy-egy szál vágott virággal mutatok végig szemléltetés gyanánt az épp, csak tömegsírnak nem megfeleltethető soron. Thomas sírja előtt cövekeltem le, hisz évek barátsága fűzött hozzá, több volt, mint kolléga, mégse kizárólag hozzá szoktam érkezni; a közös halálozási dátum már-már eggyé kovácsolja őket ebben a tragédiában… Pontosan az, hogy mindegyikőjük sírköve egyen-fehér, egy kaptafáról való, különbözteti meg őket bármely más „civil” végső nyughelyétől -a katonás rendben sorakozó emlékjelek legtöbbször a hadseregben, vagy a rendvédelemnél szolgáló hazafiak, ha úgy tetszik, „jelképe”. - … ettől a látványtól jobb lesz nekünk bármikor is – minden különösebb vívódás nélkül mosolygok keresztül a téma jelentette tompa, ugyanakkor állandó fájdalmon, és terelem vissza a pillantásom a nőre. Persze, jogos kérdés lenne, hogy ha nem hiszek benne, miért járok ki? Magam se tudom, tulajdonképpen mit várok a legkevesebb heti egyszeri látogatástól, de annyi biztos, máshol se jobb, mint itt… Mintha magamat tesztelném: vajon most is annyira fog sajogni a mellkasom, mint a múlt alkalommal?
- Szóval Cypress trükkök… - enyhén előre biccentve a fejem raktározom az információt az övéhez hasonló görbével a szám szélén. – Hát, lehet… - épp csak annyira emelem meg magam mellett csüngő balom, hogy a karórám számlapjára vezessem a szemem. - … lehet nem ez lesz az a nap, amikor elsőnek visszaélek az új tudás hatalmával – mivelhogy nem sok idő az ebédszünet -és még így is örülhetek, hogy meg tudtam lógni, és nem valamelyik akta felett gubbasztok egy semmire-nem-elég, futtában beszerzett BLT-vel. – A parkoló felé indult? – kérdezem a szemem sarkából nézve csupán felé, míg egy lépéssel közelebb szegődök Thomashoz… pár pillanat, néhány „elszórt” virág, és nekem is az lesz a cél; így könnyebb, futtában, túlcsorduló érzések nélkül.

Leveszem a gyújtást, amitől bár a motor leáll, miután a kulcsot még nem húzom ki, a rádióban morajló zene továbbra is könnyed dallamokkal marasztal. The Fool On The Hill… az örökbecsű Beatles szám lüktetése mentén emelkedik és süllyed a vállam, ahogy felületesen ugyan, de annál szaporábban igyekszem megtölteni levegővel a tüdőmet -vagy elcsitítani a mellkasomban minduntalan felizzó gyötrelmes érzést, lehunyt szemmel, az anyósülésről áradó kellemes virágillatban. Kellemes is lehetne, ha nem sírkőre szánnám… Általánossá vált ugyan, heti berögzült programmá a látogatásom, de a gyakoriság nem enyhít a leküzdhetetlennek tetsző gondolaton, hogy bár ne kéne itt lennem. Nem kötelez rá senki, magamtól érzem feladatomnak, csak azt esik nehezemre megfogalmazni, mi célból: a felé irányuló gyászéból, vagy a reményéből, hogy a háborgó lelkiismeretem egy, a maihoz hasonló alkalommal talán feloldozást nyerhet, és akkor kiléphetek végre az árnyékomból... Önzőnek mutatkoznék, ha azt mondanám, mindkettő; hogy türelmetlenül várom a pillanatot, mikor a kőbe vésett nevének látványa már nem fog az emóciók lavinaszerű söprésével maga alá temetni.
Könnyedén tolom ki magam előtt a kocsi ajtaját, a csokorral, és a köré fogott egynéhány szál fehér rózsával pedig olyan célirányosan indulok meg, hogy nem, hogy nekem, de bármely, a környezetére is kíváncsi külső személynek is egyértelmű lenne, ha szükséges volna, vakon is megtalálnám a parcellát. A robbantás következtében elhunyt kollégákat mind egy soron hantolták el -így valahogy még nagyobb nyomatékkal bír az egymás mellett sorakozó feliratok dátumozása, ahogy reszketeg sóhajjal, ajkamat nedvesítve állok meg az egységes, egyen-fehér síremlékek előtt. Thomas Park… csak ennyi maradt belőle. Egy jellegtelen gránittömbe karistolt név.
Említettem, de csupán érintőlegesen Dr. Crine-nak a gyász témakörét; a megmagyarázhatatlanul a torkunkat kaparó érzésről kérdeztem, ami akkor támad bennünk, mikor a szerettünk sírjánál állva elkap a görcsös kényszer, hogy mondanunk kéne valamit, mégse tudunk… Persze mindez a felvetés nem a saját vonatkozásomban hangzott el, legalább annyira általánosítás volt, mint bármi, amiről valaha beszéltem vele, de a véleményét zsebre tettem: ha nem jön magától, ösztönösen, nem szabad erőltetni. Szeretném, ha nem csupán egyetlen szótól lenne őrjítően zajos az agyam, az mégis visszhangszerű mantraként ismétlődik újra és újra, megállás nélkül. Bocsánat… olyan egyszerűnek tűnik kimondani, mégse vagyok képes még csak elsuttogni se, hiába kívánkozik hosszú hónapok óta a számra, és válna általa légbe kiáltott könyörgéssé. Nem tudom, pontosan miért kérném a bocsánatát… a haláláért? Azért, hogy részem volt benne? Hogy én küldtem be oda, megfontolatlanul? Hogy nem láthatja, miként válnak tinédzserekből érett, felnőtt emberekké a fiai? Hogy a halálával a mindig kedves, vibrálóan segítőkész és odaadó neje megfakult, csupán a napi robot az, ami hajtja? Hogy a saját gondjaim vakítottak el, mikor az ő, és többek élete iránt voltam felelős? Hogy a temetésére se tudtam eljönni?...
Beszűkült csőlátással csakis a nevét mustrálom, szinte pislogni is elfelejtek -talán emiatt is rezdülök össze a váratlan hang hallatán. Nem láttam, mikor lépett mellém, még érzékelni se érzékeltem a jelenlétét, így, ha egy pillanatra, de kibillenek az egyébként is ingoványos talajon álló lelki-egyensúlyi állapotból. Bár itt mindenki, előre nem látott helyzettől függetlenül…
- Tessék? – kérdezek vissza az övéhez hasonló jámbor hangon -a hirtelen megilletődöttség közepette bár hallottam, hogy beszél, értelmezni elfelejtettem a szavait. Kiegészítésére egy könnyed „o”-t formálnak ajkaim, enyhén előre billentve a fejemet a selyempapírtól zörgő csokorra pillantok, mielőtt újból megkeresném a nő szemeit. Az övéhez hasonló mosollyal felelek. – Köszönöm! – hálásan biccentek. – Nem zavart meg semmit, emiatt ne aggódjon – róla Thomas nevére vetül a figyelmem, legalább, mintha a válaszommal való egyetértését remélném. Mindig is temperamentumos, már-már hirtelen ember volt, különösen magas igazságérzettel -egyszerű alapállapotában is indulatosabb volt, mint én a legrosszabb pillanataim közepette. Ő éltében nem kezelne simulékonyan egy hasonló helyzetet se, de…
Vele együtt, bár fojtottan, de felnevetek, ahogy egyetértően felszaladó szemöldökkel bólintok párat.
- Szerintem magán kívül meglehetősen kevesen élhetnek a „titkolt tudás” privilégiumával, ugyanis… – általánosítva mutatok körbe a többi sírhely irányába. - … legtöbbször csak tanácstalanul bolyongó embereket látni ilyenkor, meg néhányakat, a „bátrabbakat", akik külön bizniszt folytatnak pár csepp vízért cserébe – vagy pedig simulékonyan kezelve a helyzetet anélkül hagyják hátra a csokrot. Technikailag a víz úgyis csak az elkerülhetetlent tartóztatja fel néhány napig, mielőtt végérvényesen elfonnyadna.
Finom érdeklődéssel mérem végig. Azon túl, hogy már szinte ismerősként fogadom a tartásából, kiállásából, megjelenéséből, mégis az alkarján pihenő pokróc teszi egyértelművé a személyét -legalábbis azét a nőét, akit többször volt már alkalmam látni az egyik sír mellett időzve a plédjén. Alsó ajkamra csípve igyekszem elfedni mosolyom, az mégis ott görbül a szám szélén, míg tekintetemet aligha tudom levenni a kockás anyagról.
- Érdekes, hogy sokszor azzal nyugtatnak minket, és talán mi is magunkat, hogy „idővel könnyebb lesz”, nem? – a méregetésem már szinte célzás, de hangom könnyedsége igyekszik oldani a tapintatlanságot. Kevesen akarnak igazán sok időt elkölteni, ha őszinte szembesítésre vágyunk, kövekkel… ő mégis mindig úgy érkezik, legalábbis, mikor én látom, hogy hozza magával a takaróját. Ha valóban könnyebb volna, valószínűleg gyorsabb viziteket költene el az elhunyt szerette társaságában. – Remélem nem veszi tolakodásnak! – előre szabadkozva, aprót mozdítok felé a kezemen. – Csak feltűnt, hogy az ide járók közül maga az egyike azon keveseknek, akik nem csak annyira érkeznek, hogy leteszik a virágaikat, majd már itt sincsenek… Persze, mindenki úgy gyászol, ahogy szeret és tud – mentesítem őket rögtön a saját korholó megjegyzésem alól. – De tudja… szép látni, hogy vannak, akik még igazán törődnek a halottaikkal – diskurálok, holott nem kért rá. Valahogy kellemesen érint a jelenléte, a beszéddel oldódó feszültség… vagy éppen a tudat, hogy ha nem is azért, akiért kéne, de az itt eltöltött számtalan óra ellenére most először szólalok meg Thomas előtt. A benntartott levegő sietősen szalad ki a tüdőmből, ahogy bocsánatkérőn elmosolyodok.
- Ne haragudjon, nem akarom feltartani, ha menne…