Sosem hittem különösebben az istenekben meg abban, hogy létezhet az a bizonyos égi erő, amiről annyi legenda szól, de most mégis úgy érzem, mintha Lucat valaki odafentről küldte volna mellém, hogy ki húzzon ebből a szarból, amibe akaratom ellenére csöppentem bele. És még mindig Adrianot hibáztatom mindenért, mert most nem zavarna ennyire annak a gondolata, hogy éppen a jövendőbeli feleségével van, ha nem nyitott volna felém úgy, hogy én közben elhigyjem, hogy sokkal több vagyok a számára, mint ami eddig voltam. Sosem állt szándékomban megváltoztatni őt, talán jogom sem lenne haragudni amiatt, mert harmadik félként úgy tűnik, hogy én húztam a rövidebbet, de mégis olyan haragot érzek, amit valahogy muszáj levezetnem. Általaban sokkal jobban kezelem a helyzeteket, de jelenleg azt sem tudom, hogy mi is történik. Az aki eddig a menedék volt számomra becsapott és most kaptam helyette valaki mást, akivel egyetlen egyszer találkoztam csupán azt is véletlenül, és mégis olyan készségesen akar a segítségemre sietni ismét, mintha semmi dolga azon kívül nem lenne, mint állandóan engem pátyolgatni.
- El sem hiszed, hogy mennyire örülök, hogy megismertelek. - tényleg őszintén gondolom, és még az sem érdekel igazán, hogy mi is a célja az odaadásának. Ahogyan az sem, ha Adriano tudomást szerez a két nappal ezelőtti éjszaka történtekről vagy épp arról, hogy Lucaval fogok találkozni. Mert azt hiszem, hogy a legkevésbé sincs köze hozzá. Nekem sem volt beleszólásom abba, hogy ő éppen a menyasszonyával kirándulgat, vagy gőzöm nincs, hogy mit csinál épp.
- Várni foglak. - elmosolyodok és le teszem a telefont, mert fél órám van mindössze kitalálni, hogy mit vegyek fel. Számomra pedig nagyon fontos a kinézetem, és így talán most még inkább az.

Marconak tökéletes fogalma van arról, mennyire hálás lesz Dawn neki azért, hogy azonnal eldob mindent, és igazából, ha tehetné, jelezné is neki, hogy ne nagyon szokjon hozzá a dologhoz, mert Marco túlságosan paraszt ahhoz, hogy ezt bárkiért megcsinálja. De Lucaként, és azért, hogy a célját elérje, természetesen megteszi, mert az edzés nem annyira fontos dolog a jelen pillanatban, és könnyedén el tudja dobni annak érdekében, hogy haladjon az ügyük előre.
Adriano többszörösen hajtotta már a malmukra azt a bizonyos vizet, és be kell látnia, nagyon jól jönnek ki a dolgok, hiába érzi magát kutyául, amiért a nője épp az eljegyzését híreszteli az otthonukban. Marco nem érez féltékenységet emiatt, de bassza a csőrét, mert már úgy merészelt gondolni a másikra, mintha az övé lenne.
Mondja előzékenyen, és már be is ér az öltözőbe, hogy a nyakában lévő, kis törülközőt letegye a szekrénye elé, és az órájával, amit a recepción kapott kinyissa azt. Ennek lehet a vonal túlvégén valamennyi pittyegő hangja, aztán némileg fémes, ahogy a zárt elkattintja, és kinyitja az ajtaját.
Erősíti meg a másikat abban, hogy nem gond számára félretenni azt, amivel éppen foglalkozik, mert a Luca féle irgalmas szamaritánus végül is ilyen, nem? Bárkit maga elé helyez, amit Marco egyébként el sem tudna képzelni magáról. Sokkal taktikusabb a kapcsolatait illetően, minthogy a szíve hajtaná, ahogy az látszik is.

Nem vagyok biztos abban, hogy helyes lenne Lucaval találkoznom, ahogyan abban sem, hogy Ő a megfelelő ember ahhoz, hogy panaszkodjak neki, de jelenleg az egyedüli úgy hiszem, aki képes lenne támaszt nyújtani nekem. Pedig nem is ismerem, mégis olyan bizalmat érzek irányába ami miatt bátran mernék megnyílni neki. Ez talán azért  lehet, mert két nappal korábban úgy vigyázott rám, mintha aznap épp az lett volna a dolga, holott nem az ő kötelessége volt. Ahogyan most sem az övé lenne ápolni a lelkem, amin éppen az az ember gázolt át, akitől a biztonságot remélném. Ritkán kerülök padlóra, és most azt érzem, hogy ott vagyok. Főleg mert mindenféle gondolat végig fut közben az agyamon a miértek megfejtése miatt.
- Fogalmad sincs, hogy mennyire hálás vagyok neked ezért. - a hangom őszinte, és már egyáltalán nem gondolkodok azon, hogy mi a kedvességének az oka. Ma úgy vagyok vele, hogy történjen aminek történnie kell. Mert Adriano sem foglalkozik azzal, hogy nekem milyen érzés most az, hogy épp azzal a lánnyal kirándulgat, akit elvileg nem akar feleségül venni.
- Sajnálom ha miattam felborul a terved... - próbálok szabadkozni, mert valóban nem szeretném, hogy azt gondolja, hogy teljesen rá akarom erőltetni magam. Mert egyébként nem az a célom, de más nem jut eszembe akivel beszélhetnék. Ha viszont nem adom ki magamból, mindazt ami bánt, akkor teljesen kifordulok magamból, és azt rohadtul nem szeretném. Mert én sosem függők a férfiaktól. Eddig legalábbis ezt hittem. - ...de ha jössz, akkor annak nagyon fogok örülni. - azt sem tudom igazából eldönteni, hogy tényleg csak a panaszkodás-e a fő célom, vagy maga a jelenléte az ami megnyugtatna, de bármelyik is legyen, azt hiszem, hogy boldoggá tesz, hogy nem utasít vissza.

Tudta Marco az elejétől kezdve, hogy egy csónakban eveznek ezzel a nővel, csak arra nem gondolt, hogy hamarabb éri el mindkettejüket az agyfasz, mint egyébként tervezte volna. Valahol sejtenie kellett, hogy nem maradhatnak titokban Fabiolával, ahogy azt is, hogy Dawn sem lesz türelmes madárka, aki egész életében Adrianora, meg a gyűrű nélküli ujjára vár epekedve. Szóval kurvára érti, mire gondol a másik, amikor azt mondja, délutánig meg fog őrülni, és most még csak az sem tudja az amúgy nagyképű Marcot jobb kedvre deríteni, hogy ennek a mondatnak a folyatása az lett volna, hogy "... nélküled".
Mert a másik most akar találkozni, és nem később. A lényeg viszont az, hogy Marco józan esze is csak azon a bizonyos cérnaszálon függ jelenleg.
Tesz rá finoman megjegyzést, ezzel éreztetve, hogy amúgy figyel, még ha nem is lesz most tökéletes az egész, mert Marco maga sincsen olyan állapotban. De figyelni fog, mert figyelnie kell, hiszen az az ötven százalék még mindig ennél a nőnél van, és ha ez már Fabiolával nem is hozza össze őket megint, legalább szabaddá teszi majd. Marconak ez mintha fontosabb lenne, mint saját maga; mintha, mert most veszi észre magán, mennyire.
Dolgozik benne a kötelesség, úgyhogy minden szavával azt erősíti a nőben, hogy jön, és bizony ismét meg fogja őt menteni, mert nem állítja meg semmi. Sőt, eldob mindent, és hamarosan érkezik is.

Fogalmam sincs igazából, hogy mit is akarok Lucatól, meg, hogy miért épp vele akarok beszélni egy olyan dologról, amihez egyébként semmi köze, de megkönnyebbülök, hogy annak ellenére, hogy a kelleténél sokkal hamarabb hívom, nem nyomja szembe velem a telefont. Ez is azt tanúsítja, hogy a szándékai komolyak, bármik is legyenek azok. Adrianot pedig most látszólag még ennyire sem érdeklem, úgyhogy igazából még csak lekiismeretfurdallásom sem kell legyen semmi miatt. Ha ő kirándulgathat a menyasszonyával, hát nekem is van jogom találkozni azzal, akivel csak szeretnék. És már az sem érdekel, ha bárki is meglát. Bár jobban teszi, ha meg sem próbál majd számon kérni.
- Délutánig biztosan megőrülök. - persze tegnap óta nagyon várom már, hogy találkozhassunk, de most egyértelműen a megőrülést nem a türelmetlenségem miatt gondolom. Hanem inkább arra, hogy ha nem beszélhetek valakivel, akkor ismerve magam csak őrlődök és annak a következménye megint az lesz, hogy elmegyek valahová és leiszom magam, mert hiába ígértem meg, hogy többet soha, mégis arra vágyok.
- Értem tudnál jönni? - igazából semmi konkrét tervem nincs, csak annyit akarok, hogy lelépjek itthonról,és valaki megerősítse bennem azt a tényt, amit amúgy is tudok: rossz emberrel kezdtem. Minden igyekezetem ellenére, Adriano valóban sosem lesz az, akit akarok, hogy legyen.
- Összevesztünk... a barátommal. - az utolós szót még mindig nehezemre esik kimondani, mert még mindig nem tiszta, hogy kik vagyunk egymás életében. Az pedig, hogy veszekedtünk is kicsit túlzás, mert ő közölte velem, hogy mit csinál épp, én pedig csak simán szembe nyomtam vele a telefont. De a lényeg ugyanaz. - De nem akarok a telefonba beszélni erről. - érzem a hangomban az elkeseredettséget, ami nem épp a legjobb, de nem tudok úgy tenni, mintha boldog lennék a gondolattól, hogy Adriano ki tudja éppen mit csinál a jövendőbeli feleségével.  

Kibaszottul rosszul érinti, hogy lebuktak az öreg előtt, és főként azért, mert nem csak a faszára lépett rá a lányával kapcsolatban, de finoman elhintette, hogy ha nem szarakodják el az időt, akkor nem lett volna a kettősüknek akadálya. Persze olyan vékony cérnaszálon függött ez a kettő, hogy nem is bírták megbeszélni a dolgokat az este, amikor Alfonso után még ez is a nyakukba szakadt Alvize irodájában. Úgyhogy se megoldás a barátjára, se nője most már, és csak egy vékony lélegzet választja el tőle, hogy idegbeteg legyen folyamatosan. Éppen ezen a határon tartja magát, amikor a telefon megcsörren, miközben az edzőteremben próbálja levezetni a kibaszott feszültséget.
Megtörli a homlokát, miközben meglátja a nevet a kijelzőn, és bár először ki akarja nyomni arra hivatkozva, hogy ezt most nem, végül leesik neki, hogy Adrianonak is közölnie kellett a kurva helyzetet a nővel, az meg ezért keresi. Mert ő a mentsvára, és mivel Marco hűsége még a balhé ellenére sem párolgott semennyit, felveszi a telefont, kizárva mindent a hangjából, ami elárulhatná, menyire kutyául van egyébként.
Tereli úgy szavakkal, hogy végül a nőnek kelljen kimondania, miért a hívás, és ez meg is történik. Leül az egyik gyúrópad végére, és a tükörben nézve magát hallgatja a szavakat, amikkel őszintén az ő társaságát keresi Dawn. Kifúj egy idegbeteg levegőt némán, hogy ne is hallja a vonal másik oldalán, aztán az órára néz.
Kérdezi érdeklődőn, mintha nem tudná, magában meg azt morogja, hogy a senkiházi Adriano hibájából még szíveket is foltozhat a sajátját kívül, már, ha Marconak lenne olyanja. Így neki a düh marad, ahogy elrugaszkodik a padtól, és elindul az öltözőbe, hogy akkor az edzést rövidre zárja, és huppanjon a fehér lóra, megmenteni Dawn összetört szívét.

Dühösen vágom neki a telefont az asztalnak, mintha a készülék tehetne arról, hogy Adriano alig néhány másodperce közölte velem, hogy elutazik azzal a Fabiola nevű lánnyal együtt. És mindezt olyan természetesen adta a tudtomra, mintha ez valami tök normális dolog lenne. Bár ha igazán őszinte akarnék lenni magamhoz, akkor az igazság az lenne, hogy ami nem normális lényegében az az, hogy én dühöngök ezen, hiszen ebben a kapcsolatban én vagyok jelenleg a pofátlan harmadik személy. Még sosem éreztem ennyire szükségét annak, hogy beszélnem kéne valakivel erről az egészről, mert másképp fel fog emészteni. Akaratom ellenére is a Luca arca jelenik meg előttem, akinek egyáltalán nem állna szándékomban panaszkodni, viszont valamiért úgy érzem, hogy az egyedüli aki törődést mutatott felém, az Ő. Egy mély levegőt veszek, kifújom azt, majd ismét a telefonomért nyúlok, hogy tárcsázzam az immár el mentett számot.
- Szia, itt Dawn... megint. - szólalok meg, amint fel veszi a telefont, mert fogalmam sincs, hogy el mentette-e a számomat. - Tudom, hogy későbbre beszéltük meg, hogy találkozunk, de... nem tudnánk egy kicsit hamarabb? - nem szeretem sajnáltatni magam és főleg nem szeretném, hogy rámenősnek gondoljon, mert amúgy egyáltalán nem vagyok az.  - Nem vagyok túl jól. - a hangomból talán hallhatja is azt a csalódottságot, amit egyébként is érzek, és bár nem vagyok egyáltalán bosszúálló típus, mégis meg akarom leckéztetni valahogyan Adrianot. Mert utálom, ha valaki szórakozik velem. És nagyon úgy tűnik, hogy Ő éppen ezt teszi.