Odakint már jól hallható volt a tömeg, a poharak csörömpölése és a zene is, ami jobbára váltotta egymást, de alapvetően főleg Peyton Parrish feldolgozásai, Amon Amarth és a nyugisabb időszakokban inkább valami folkosabb dallam ment. Belépve odabent pedig egyből megcsapja az embert a norvég hangulat. Na meg a minőségi italok és ételek illata, a cédrus, és szantálfa aromája. A sötétített ablakok nem engedték át a szemben lévő klubbok neon fényeit, hogy még véletlenül se rontsanak a benti hangulaton, lévén, hogy a hely igyekezett visszarepíteni minket a vikingek korszakába. A plafon és a padlózat is sötét fa deszkákból állt, a falak egy része pedig kőfal volt, esetleg kopott tégla, míg akadt amire simán csak piszkos fehérre volt meszelve, a sarkokat pedig kezeletlen fa szegélyek díszítették. A fény nagy részét kamu gyertyák adták a mennyezeti lámpákon, de a falakon lévő polcokon, itt-ott elvétve a fából faragott asztalokon is akadt egy-két vastagabb, égő gyertya. A benti dizit teljes mértékben a viking stílus, igyekeztünk kiszorítani minden modern dolgot, hogy ne rontsák el azt a varázst, amit akkor éreznek a vendégek mikor belépnek. Nincs monitor, mert a zenét sem szoktuk lekapcsolni, itt senki nem néz foci meccset. Az épület egyik felén hátul vannak a mosdók, melyeket egy rövid folyosónak sem nevezett rész köt össze, ahol az esetleges sorban állók letudnak ülni egy bőr kanapéra. Túl oldalt a másik felén kialakulóban van egy csendesebb, de szűkösségében inkább csak egy-egy csoportnak, privát helyként szolgáló amolyan társalgó szerűség. A tulajdonos igyekszik bővíteni az elfoglaltságok lehetőségeit, de mivel a balta dobáló részlegre is alig kaptunk engedélyt - ami amúgy teljesen érthető -, nehéz olyasfajta dolgot találni, amit élvezhetnek a nagyfiúk és mellette nem rombolja a hely egészének világát. Ez idáig egy bárki által használt biliárd asztalunk van, és egy biztonságosan elkerített, illetve két berserker(norvég medveharcos) biztonsági medvénkkel úton állt baltadobáló helyiség. Még a spicceseket sem engedik át, szóval aggodalomra semmi ok, ám tekintve, hogy az ügyetlenül elhajított balta vissza is pattanhat, még a józanok is csak saját felelősségükre használhatják. De nem hiszem, hogy ez az egyedülálló célba dobós vonzaná ne az embereket. Még csak nem is kell viking fannak lenni, hogy beleszeressünk a helybe. Én sem vagyok az, ahogy a legtöbb itt dolgozó, vagy italozó sem, függetlenül attól, hogy a legtöbben jó nagy darabok, kopaszok vagy szakáll gyűrűt hordanak. Azt hiszem a falka szellem teszi azzá a helyet, amilyen most. Az emberek adnak hozzá. Nem azt mondom, hogy nem vonják össze a szemöldökeiket, ha betéved egy-két alacsony, szemüveges kis kocka vagy... öltönyös fószer, esetleg egy eltévedt cicababa - bár azok a legritkábbak -, de ha nem flegmázik, nem vágja a pofákat a hely és a benne lévők hallatán, miközben várja az egyik üres asztalnál, hogy a szájába repüljön a sült galamb, akkor a közösség befogadó vele szemben, és ha beleköt egy jött-ment, abba a valakibe, akkor garantáltan körbe állják a harapós medvék. Itt minden visszajáró vendégünk tudja hol a helye - többségében legalábbis - és még részegen sem feszegeti a határokat, nem piszkálja vagy zavarja a hölgyeket, se a dolgozókat, mert ugyanúgy ki lesz penderítve a csúnyába. Az öltönyösökkel ugyan a múltkori óta kicsit hadilábon állunk, bár a kis mókust a flegmázása ellenére már hajlandóak elfogadni, lévén, hogy hát... együtt vagyunk és azóta vissza is fogta magát. De még az is nyúl cipőt húzott, aki kilyukasztotta a plafont a pisztolyával, mert abban a pillanatban körbe állták a baltás berserkerek - meg ugye én puskával - és egy percig sem kockáztatta meg, hogy vérsas váljék belőle. A bár amúgy ezek ellenére jó hírében áll, nappal inkább kávézóként működik, este pedig bárként, de ételeket - de ne gondolj semmi éttermi kiszolgálásra - azért mindig szolgálunk fel.
Függetlenül, hogy milyen nap van, mindig akadnak vendégek, hétvégén nyilván vannak nagyobb rohamok is. Most is így volt, de azért akadtak üres asztalok, és nem kellett átpréselnie magát senkinek sem két testes férfi közt a pultig, hogy italhoz jusson. A pult mögött volt egyébként az öltöző és kicsivel odébb a pult mellett a raktár is, ahová én előszeretettel jártam... szünetelni. Evelynnel már korábban lebeszéltük a dolgot, miután megemlítettem a tulajnak, aki lelkesebb volt, mint gondoltam, bár tekintve, hogy a múltkor kis híján leamortizálta aza a fickó, nem is csoda. Éppen az egyik újonnan érkező tanulónak segítettem az italok kimérésében és annak felszolgálásában, mikor meghallottam a nevem, és az ismerős hangot. Fel is kaptam a fejem meglepődve. Már ennyi az idő?
- Eve! - találtam meg a hang forrását, és egyből széles mosoly ült az arcomra, ahogy le véve a kis fekete kötényt magamról, bedobva a pult alá, kiszabadulok a mögül és sietős léptekben igyekszem oda, hogy megölelhessem. - Hát azt hittem már nem is jössz. Na mondom, biztos túlzásokba estél azokkal az uborka szeletekkel a szemeiden, rólunk meg el is feledkeztél... szép is lett volna... - somolygom egy színpadias szemforgatás közben, mialatt el is engedem, majd a mellette álló srác felé fordulok.
- Ahw... még a végén elolvadok. De tudom ám, hogy csak a whiskynkre fáj a fogad... - nevetem el magam a kislányra pillantva, majd kezet nyújtok Remynek. - Nagyon örülök! Sokat hallottam már rólad a kislánytól, szóval kíváncsi is voltam már rád. - mosolygom. Nem csalódtam Evelynben, bár azt gondoltam eleinte, hogy a rossz fiúkra bukik, de helyes srác. Kifejezetten aranyos, bááár... megjegyzem még nem ismerem személyesen, szóval ki tudja. Lehet egy igazi vadállat és jobb vele vigyázni.
- Apropó jut eszembe, tovább adtam, hogy van egy menő tetováló művészünk, és több itteni tag is érdeklődött. Mint kiderült, manapság nehéz jó szakembert találni. - vontam meg a vállam, mert nekem speciel eszembe sem jutott volna, hogy még a tetkósok közt is akadnak ennyire bénák.
- Na de. - csapom össze tenyereim és megdörzsölöm őket. - Mit kértek? A bár ajándéka. - kérdem kíváncsian, majd Evere mutatok találgatóan. - Egy valkyrie whisky? És egy...? - mutatok a srácra. Nem mondom, hogy a választása árulkodó lehet, de adhat némi alapot. - Van még kávénk is, meg teánk.

Azok a fránya uborkák... - nevetek vele együtt, legalább is egészen addig töretlen jókedvvel hallgatom, mikor is közli a kevésbé jó híreket. Jó dolog, ha fellendül az üzlet. Na de milyen áron?
- Ejnye, kislány, hát ezt beszéltük a múltkor? Egyensúly, babám, egyensúly. - magyarázok neki, mint aki aztán nagyon vágná hogyan is kell. De mentségemre szóljon én már "öreg" vagyok, ő meg még csak most bújt ki a tojásból. - De tényleg. Ne hagyd, hogy az egészséged is rámenjen. Munkád még sok lehet, lehetőségeid is akadhatnak, de az egészségedből csak egy van. Még a milliárdosok sem képesek mindent megvenni pénzért. - csóválom fejem már valami, ha nem is komolyabban, inkább aggodalmasan. Kikerül innen, egy stressz barlangból, erre bemászik egy másikba. Hát normális ez a lány? Itt legalább itt voltam vele, aztán, ha kezdte gyötörni a migrén a hülyék miatt, kiosztottam néhány taslit. És most? Bízom benne, hogy innentől majd a srác veszi át a védelmező szerepét. Kár volna látni, hogy Eve lassan tönkre teszi magát a munkájával, hiába is szereti azt. Mindenesetre túllendülve a dolgon végül széles mosolyra húzódnak ajkaim a kérdésén. - Azt azért nem. De attól még... igen, ismerlek... - somolygom, eztán megejtve Remyvel a bemutatkozás. A diszkréció sosem volt ilyen szempontból az erősségem, de most még az is közre játszik, hogy rásegítsek arra a bizonyos szikrára, ha esetleg meg van köztük. Mert én úgy látom, hogy pislákol ott valami.
- Jézusom, képzelem miket mesélhetett. - nevetem el magam talán egy csöppet zavartan, mert attól tartok az a temérdek kevésbé szimpatikus pletyka, ami körbe lengi hírnevem, nos... nem pletyka. De változom. Már. De tényleg. És ha már a munka hozta ide őket, gondoltam felvetem a többiekkel beszélt dolgot Evelynnel, csak, hogy ne lepődjön majd meg, ha egy hadseregnyi viking harcos keresné fel. Mondjuk, így, hogy tudom, hogy enni sincs ideje, már bánom, hogy ennyire lelkesen körbe szóltam. Jézusom, és akkor még a múltkori látogatásom során lévő éjszakai klubos szófosásomról nem is szóltam. Aztán én beszélek itt neki az egyensúlyról... Még jó, hogy akkor Julian nevét használtam. Mindenesetre annyiból azért örülök neki, hogy legalább jól megy az a bizonyos szekér. Vissza is ölelek, és ha rövid haja volna, biztosan bele is kócolnék. Függetlenül attól, hogy igazából most egy halom munkával láttam el, örülök, hogy örül. A lényeg, hogy a hobbija se forduljon ellene.
- Na igen, még is csak én állok a sor elején. De az időpontot majd még megbeszéljük. Sok a meló, de hála égnek egy kicsivel több időm lett. - mosolygom, mert ez legfőképpen a kismókusnak és a barátjának köszönhető most, hogy olykor-olykor bevállalják a kölyköket. Aztán felveszem a rendeléseket tőlük, és bár magam sem vagyok rest elkészíteni, az újabb feladatom végett átadom eme lehetőséget az új lánynak. Gyakorolnia neki is kell.
- Ne viccelj! A vonatnak is kell egy kis löket, hogy száguldhasson. Szerintem te amúgy is jól bírod a piát. - vonom össze szemöldökeim, mert kijelentésemben nem vagyok biztos, borzasztóan rossz a memóriám, de azt hiszem a múltkor se csináltunk semmi butaságot.
- Köszi. - mosolygom szélesen. - Mármint a tulajdonos nevében is. - teszem hozzá nevetve, mert az ötlet még sem az enyém, én csak becsapódtam ide és teszem a dolgom azóta is.
- Hmm... hát ides tova 4 éve, szóval még azt hiszem fiatalka a hely a többi new yorki klubhoz képest. Én meg már a nyitáskor itt voltam. -  feleltem. A körbevezetés új információ volt a számomra, és a kérdés nyomán ide-oda pillantgattam függően attól éppen ki beszélt. De nem volt ellenemre. Ha teljesen idegenek jönnének ezzel, esetleg gyanúsan ellenőr kinézetű emberkék, na akkor már ellenemre volna. Nem mintha olyan kétes dolgokkal üzletelnénk, de azok mindig mindenhol találnak hibát és mivel én előszeretettel adogatom az ingyen piát, meg alkalom adtán el-el törnek dolgok a raktárban a nagy... mozgolódások végett, nehéz kimagyarázni mi ez a nagy hiány.
- Persze, simán. És nyugodtan. Körbevezetés után meg is mutatom merre találod. - állok készségesen rendelkezésükre, miközben a pult mögött lévő kislány tálcára is igazítja az italokat és ismerve engem a whiskys üveget és plusz egy poharat is. Felkaptam a tálcát, és intve a fejemmel, hogy kövessenek, kikerülve néhány vendéget beültünk a most éppen üres kis társalgóba.
- Hát hallod, neked volt igazad, Eve... - lépek be a helyiségbe. - Nem csak visszatért, de konkrétan engem keresett. Engem és a társaságom. Pedig nagyon genyó és önző voltam vele első nap, mert hát... ő is beszólogatott. Második nap sem vettem vissza a nyomulgatásból, sőt... bár akkor még nem tudtam, hogy így hiányolta a képem, de úgy voltam vele, élek a lehetőséggel. Harmadik alkalommal pedig már fel is vitt magához. Amilyen kis nagyképű, egy élmény volt betörni, de mi tagadás, neki is sikerült pórázt tennie a nyakamba, mert azóta... - beharapom ajkam, aztán zavartan elnevetem magam a kifejezésre, ami még most is totál idegennek hat így kimondva. - ...együtt vagyunk. - vallottam be a tarkóm vakarva. A feleségem óta nem volt hosszabb kapcsolatom, szóval elég fura érzés, de azt hiszem a történtek után elmondható, hogy bizony... egy pár vagyunk. - Ami egyedül bánt és aggaszt is egyben az egészben, hogy hát én én vagyok... Hozzászoktam egy életmódhoz, ahol a hűségnek nem volt igazán szerepe és így most...egyik napról a másikra elég... sokkoló mindezt elhagyni. Mint egy drogfüggő, akitől egy nap elveszik a szert. Pláne, hogy a mai napig meg-meg keresnek még hogy így meg úgy, és tök gáz, hogy meg kell magyaráznom nekik, hogy hát nem lehet... De nem bánom, hogy együtt vagyunk...Ráadásul amiatt sem kell aggódnom, hogy lesz egy hatodik gyerek is... Pedig láttad volna, hogy erősítgette nekem mindvégig, hogy ő aztán milyen hetero, még akkor is mikor már a kanapén voltunk és rajta feküdtem... - nevettem, de ennél jobban inkább nem mentem bele a részletekbe. Megszokás, de azt tudom, hogy nagyjából mi a határ Evenél. Remynél még nem, ezért sem bonyolódtam a vicces részletekbe, mint, hogy egy fogadás alkalmával kénytelen voltam csalni és kirúgni az egyik lábát, hogy veszítsen, én meg megkaphassam tőle a csókot. Na de most, hogy az italaink biztonságban a többi vendégtől - a pulton felejtett italok ugyanis hajlamosak eltűnni -, úgy éreztem eljött az ideje a körbevezetésnek. Nem vagyok egy jó idegenvezető, és a bár történelméről sem tudok szinte semmit, de a helyiségeket azért megmutattam, és ha akadt olyan, amit érdemes volt megemlíteni, akkor azt meg is tettem. Bár jobbára csak a baltadobáló helyiség szabályait ismertettem, mert általában minden újonnan érkező rosszallóan sandít az elkerített helyre, ami érthető, mivel az alkohol meg a balta hajigálás annyira nem kéne, hogy kéz a kézben járjon. De nem is jár. Ügyelünk a biztonságra. Nagyjából.
- Na de... térjünk csak vissza rád. - pillantottam Remyre, nehogy már itt elnyomásban érezze magát két nagyhangú emberke közt. - Szóval akkor tőled sem áll távol ez az egész kiszolgálósdi, vendégek minden kívánságát lesősdi. Nem mintha olyan sokat mászkálnék, pláne nem új helyekre, de ha bedobod a hely nevét, simán eltudom képzelni, hogy ellátogatunk oda majd egy nap a kis mókussal. Ő amúgy is jobb szereti az elegánsabb, nem vikinges helyeket, és akkor már élnénk a lehetőséggel, hogy egy-két napot együtt töltsünk, tudod... gyerkőcök nélkül. Imádom őket, de sok velük a baj, és hát ha már együtt vagyunk a kis mókussal, akkor vele is szeretnék foglalkozni. - vonogatom a vállam, mert még mindig újnak érzem a dolgot, mintha még sosem lettem volna hasonló helyzetben, de azaz igazság, hogy az is olyan régen volt, hogy már nem is emlékszem mivel ütöttük el az időt az exemmel. Jó, oké, nagyrészt egy dologgal, de most igyekszem meg emberelni magam, és komolyan venni a dolgot. - De amúgy ez tökre így van, ahogy mondod. Még a leghasonlóbb helyeknél is akadnak dolgok, amiket akár mi magunk is hasznosíthatunk, mert mondjuk praktikusabb vagy egyszerűen könnyebb, megoldhatóbb. - értek vele egyet, még ha én magam nem is nagyon ötletelek vagy nyúlkálok itt ezekbe a dolgokba. Maximum annyiban, hogy Eve is jól járjon és a főnöknek se legyen ellenére. De mondjuk nagyobb hord erejű változásokat nem mernénk felvetni. Meg nem is akarok. Nekem tetszik úgy ahogy van. - Nálatok is van valami forma, style, amire épül az egész épület? - érdeklődöm, mert azért érdekel milyen hely lehet. Közben el is érjük az öltözőt, ami ugyan nem túl nagy, de lényegében tiszta, és csak így lehetett megoldani, hogy a fiúk és a lányok külön öltözőt kapjanak. De nem vagyunk sokan, így ez idáig nem jelentett problémát.

Nem egyszerű az élet, ezzel még én is tisztában vagyok. De ha még az elején észrevesszük milyen hibák felé közeledünk, és ne talán tán még figyelmeztetnek is rá, könnyebb elkerülni. Feltéve, ha tényleg nem szeretnénk a szakadékba lépni. Némiképp én is rosszallóan csóválom meg fejem, de tudom, hogy nagyon mélyre úgy se hagynám zuhanni. Mármint hébe-hóba azért szakít ránk időt, így mindig tudni fogom mikor kezdjek aggódni, a telefonszáma pedig még mindig meg van, ha csak nem változtatta meg.
- Hát persze, hogy! A kérdés már csak az, kinek mi számít jó dolognak...? - vonok vállat mosolyogva. Bár, ha az említett dolog kevésbé szép, de igaz, azt sem fogom tagadni. Mi értelme volna? Itt meg úgy is ismer mindenki. Még ki is röhögnének, ha játszanám a szende fiút, bár mostanság kénytelen vagyok megemberelni magam. Főleg mióta kiderült, hogy Julian bekameráztatta a kecót. Elég paranoiás vagyok azóta. Lehet, hogy az ágyban simán magam alá gyűröm, de tartok tőle, hogy neki is meg vannak a módszerei, hogy alkalomadtán dominálhasson felettem.
- Pont te beszélsz? Most vallottál színt, hogy enni sincs időd! - szálltam vele vitában poénkodva, bár tartalmilag szerintem helytálló volt. - Én foghatom a kölykök költségeire. Kettőtök közül pedig egyre inkább úgy érzem, hogy Remy lesz a lazább. Kezdhetek attól félni, hogy két nap múlva majd ilyen irodai, kicsit sem szexi kosztümben jelensz majd meg előttünk, mi meg majd foghatjuk a fejünk, hogy: Úristen, hát mi történt veled?! - improvizálok is hozzá, bár kiabálni azért nem kiabálok, még a végén valamelyik bátor és kissé már ittas vendég is becsatlakozik. Mindenesetre Eve megerősítésén és Remy felé tett megjegyzésén jót mosolyogtam. Ó, én látom ám, hogy itt nem csak szimpla cimborákról van szó, bár talán még nagyon az elején járnak. Nehéz megállapítani, mert mindenkinek más a tempója és hát... magamat ismerve a stílusa is.
- Végülis... igen, mondhatjuk így is. 5 gyerkőc mellett nem nagyon tudok válogatni, de örültem, hogy ide elsőre felvettek, és szavaztak annyi bizalmat, hogy most már a tulaj is csak hébe-hóba jön, nézelődik, de jobbára mindent én csinálok. Így nem csak amiatt vigyázok a helyre, mert megélhetést jelent, hanem, mert igen... kicsit olyan, mintha én lennék a bár ura. - mosolyodom el. Ez nem jelent sokkal több pénzt, mert a tulaj ebből a szempontból elég sóher, de amíg nem tölti be a másik 3 kölyök is a 18-at, addig nem nagyon pattoghatok. Meg már amúgy is megkedveltem a helyet, és azt gondolom az itt dolgozók is engem. Lehet, hogy Julian előtt majdnem mindenkit végig jártam és meg van a magam stílusa, de azért azt hiszem elmondhatom, hogy segítőkész vagyok, és nem hagyom magukra az újakat sem. Legalább is míg bejárnak dolgozni, mert azért a mai fiatalok... de ezt már Evelynnel kibeszéltük a múltkor. Ők ketten viszont az élő példák rá, hogy van még remény. Bár Remyt is elég fiatalnak találom - de szokásom tévedni -, elismerésem, hogy ő is a vendéglátásban utazik, függetlenül, hogy éppen melyik szintjén mozog. Sehol sem könnyebb, viszont azt gondolom, kedvezőbb, mint mondjuk egy kis bolt. Hotelek és éttermek mindig kellenek majd, mert a pofátlanul gazdag, beképzelt seggfejek mindig felakarnak majd vágni a hatalmukkal és vagyonukkal. Közben bementünk a társalgóba, ahol kicsit meghittebb a hangulat, csendesebb és még a hallgatózókat is elkerülhetjük. El is meséltem a Juliannel való sztorinkat röviden, korhatárosan és nem kis zavaromban nekik. De jól esett ez a sok pozitív visszajelzés tőlük. Akkor biztos nem csinálhatom rosszul. Még ha néha úgy is érzem, hogy lehet mellé lőttem. Nem Julian miatt, ő úgy jó, ahogy van. Magam miatt, mert tartok tőle, hogy bár egyszer engedett valakit az életébe, azt is bizonytalanul, még is rossz embert választott maga mellé. Már csak az első találkozásunkból kiindulva is, hiszen a munkánk finoman szólva is ütik egymást. Ő magánnyomozó, én meg másodállásban drogokat árulok. A közelgő harmadállásról nem is beszélve. De azt hiszem ebben az időszakban még belefér néhány titok.
- Köszönöm. - somolygom még mindig zavarban, bár fogalmam sincs nekem se, hogy erre ez e a megfelelő reakció. Aztán nevetve Evelynre pillantok kérdése nyomán.
- Hát öhm... szerintem semmi akadálya, deee ígérd meg, hogy egyből azzal kezdesz, hogy köztünk nem volt semmi... - nevetek még mindig kissé zavartan. - Elég féltékeny típus. Meg én is. Még ki sem mondtuk igazán, hogy mit akarunk e másiktól, de ezt már ott letisztáztuk és hát... mi tagadás... ő tényleg elég profin kideríti, amit akar. No persze nem csak emiatt nem nézek másokra... - mentegetőzöm, de tény, hogy ez is sokat nyom a latba.
- Látod, ebben igazad van... - mosolygom büszkén, bár nem feltétlen azért, mert átszoktattam a férfiakra, hanem, mert Julianen is bebizonyítottam, hogy mindenkiben van egy kevés biszexualitás, csak egyszerűen elnyomjuk magunkban valamilyen oknál fogva. Neki is ezt mondtam, nem hitte el, talán még fintorgott is a gondolatától. Aztán a kanapén rák vörösen rá ébredt, hogy lehet benne valami. Ezt lezárva pedig el is indultunk, hogy körbe vezessem őket. Legalábbis Remyt, mert Eve szerintem már mindent ismert. Közben pedig én is kiderítettem általa egy s mást az általa ismert helyről.
- Ó, köszönöm! - mosolygom, miközben fejecskémben elraktározom a nevet. Ami bizonyos, hogy ha már kikapcsolódás cím szó alatt megyünk, a gyerekeket nem visszük. Még csak az hiányzik. Szeretem őket, de tekintve, hogy Lucy piromániás, Lis kleptomániás, Julie Batgirlnek képzeli magát és akkor a srácokat még nem is említettem, nos... nem, inkább maradjanak otthon, vigyázzon rájuk Ellie.
- Ahh, ez tetszik! Amúgy is nehezen rá vehető dolgokra, de így spontán kénytelen lenne belemenni. - haraptam be alsó ajkam, mert már láttam magam előtt mivel csalom oda Juliant, ha nem nagyon akarna belemenni ezekbe a "mézeshetekbe".
- Ez így van. Csak az is fontos, hogy legyenek rá vevők a körülötted dolgozók is. Nekem szerencsém van, mert a tulaj nem járkál be, és mivel ismerjük a kislányt, így könnyű volt megdumálni vele. De van, mikor a főnök meg sem hallgatja az alkalmazottat. - magyarázom, bár biztos vagyok benne, hogy ilyesmivel már ő is találkozott, ha más nem egy korábbi munkahelyén. A válasz a miértekre pedig általában egy "csak" vagy "mert".
Megnéztem a képeket és nagy meglepetésemre nem egy full modern, elegáns hely volt, amire ugyan lehet, hogy Julian húzni fogja a száját, mint erre a bárra is, de nekem kifejezetten tetszett. Lehet azért, mert öreg vagyok már, és jó emlékeket idéz, vagy, mert egészen üdítő lenne egy faházból átlépni a színes retró világba, de bejövös.
- Ú, ezt nagyon adom. Tetszik! - vigyorgom elégedetten, miközben visszaadom a telót neki és belépünk az öltözőbe. - Gondolom az étlap mellett akkor vannak ilyen retró feeling ételek is, nem? Mint azok a filmekből is jól ismert cseresznyés turmixok, meg ilyenek... - harapom be alsó ajkam, magam elé képzelve azt a habos finomságot, csokival, eperrel és vaníliával. Az egyik szekrény sornak támaszkodva hallgattam kérdését, miközben vállat vontam rá.
- Őszintén szólva, még nem igazán merült fel a kérdés, hogy tovább álljak. Jó itt, de nyilván, ha kapnék egy jobb lehetőséget, több pénzzel, kevesebb munkával, hogy azért kicsit több időt is szánhassak a kölykökre, Julianre és nagy ritkán magamra, akkor azt gondolom tovább állnék, akkor is, ha már szinte ide tartozom. Sajnos a szükség törvényt bont. Szóval most van ez, meg a másodállásom... ami... lényegében eladói munkakör, ami inkább olyan... mint azok, akik parfümöket árulnak... - így véletlen kibökve már nem hangzik olyan jól körbeírni, de azt hiszem jó hasonlat a dílerkedéshez azok a parfümös üzletelgetések. Nehéz úgy megmagyarázni, hogy ne ítéljenek el miatta. Julian is amiatt szállt rám, én meg bosszúból lenyúltam a tárcáját, ami persze kiderült és nyakon csípet, de miután betekintést nyert az életembe röpke pár percre, nem csak a pénzét nem kérte vissza - pedig szórtam ám rendesen -, de még a másodállásom felett is szemet hunyt és lemondta a megbízását. Szóval jah... igazából... ő sokkal többet áldoz be értem, mint, hogy én nem nézegetek másokra, ami ettől függetlenül is nehéz.
- Miért? Csak nem tudsz valami milliós fizetéssel rendelkező jó kis állást? - emelgetem érdeklődve szemöldökeim. - Te szereted a munkád? Szeretsz ott dolgozni?

Elnevetem magam, de azért bólogatok, mert azt hiszem így lesz a legjobb. Nem tagadnám le a múltbeli kapcsolataim Julian előtt, de valamiért még is úgy érzem, hogy bizonyos eseteknél nem hinne nekem. Ez pedig nem kivetítés, egyszerűen tartok tőle, hogy ez verne éket közénk. Őszinte embernek tartom magam, még ha olykor ez fájdalommal is jár egyiknek másiknak, éppen nekem, és félek, hogy még is képes volna kétségbe vonni.
- Azta... én meg még azt hittem, hogy a legtöbb mai fiatal túlságosan érettlen. - pillogtam rájuk felváltva és eléggé meglepődve. Nyilván eddig sem tartottam őket butusnak, de meglepett, hogy kettejükben több értelem van, mint mondjuk pár új diákmunkásunkban.
- Igen, ez így elég korrektül hangzik. - bólogatok Remynek a munkahelyi "csapatmunkára", miközben nagyjából körbevezetem őket. Végülis nagyjából nálunk is ez a helyzet, csupán a tulaj szarik bele kicsit jobban, de beleszólni annyira nem szól bele, amíg megy az üzlet.
Tetszett a leírás a helyről, a képek is, és egy percig sem kételkedem benne, hogy túlzóan fogalmazna. Nem tudom miért, egyszerűen csak elhiszem neki.
- Áh, ha nem volna muszáj én sem tenném, de a kényszer nagy úr. - vonok rá vállat, miután betérünk az öltözőbe, és én jobbára a szekrényeknek dőlök, míg átöltözik.
Bólogatva hallgatom, de teljesen meg is értem, jobb is így hozzáállni. Én sem szívesen dolgoznék úgy, hogy már felkeléskor gyomorideggel kezdek. Mondhatni hasonló cipőben járunk, szóval átérzem. De attól még bízom is benne, hogy idővel valahogy jobb lesz. Ahogy nekem Julian, lehet számára Eve lesz a megváltás az életben, még ha most nagyon úgy is tűnik, hogy a kislány is kezd munkamániássá válni. Én sem hiszem, hogy kémnek állnék, de ha komolyabbra fordul a dolog a kis mókussal, talán megváltozom annyira, hogy a sorom is jobb legyen.
- Gondolom mindenki nagyobb örömét lelné, ha a hobbijának élhetne és kereshetne vele pénzt, és ha Evelynre nézek, igazából még csak nem is lehetetlen elérni a célunkat, csak... megtalálni annak módját... az az, ami piszkosul nehéz. - állapítom meg a nyilvánvalót, hiszen a kis lány a legjobb példa rá, hogy el érthetjük az álmainkat, nyilván sok küzdelemmel és kitartással, de van, mikor valamilyen oknál fogva nem találjuk meg az irányt. Mint amikor feltankolsz, felkészült, neki vágsz az útnak, és már órákon át keringsz, de még mindig nem veszed észre, hogy azért nem jutsz el a célodig, mert egy rohadt fa körül körözöl.
Mindenesetre annyira elmerülünk a témában, hogy se ő nem áll neki átöltözni, se én nem figyelem az időt, így végül Eve ébreszt rá, hogy jó ideje bent dekkolunk már. Megrázom fejem, majd nevetve kiszólok.
- Még mit nem! Én néhány napja már hűséges férfi vagyok. Maximum egy nagy pohár epres-csokis turmixal lehetne elcsavarni a fejem. De csak is hatalmas habbal és cseresznyével a tetején. - nevettem el magam, bár azért másodszorra is összefutott a számban a nyál, ahogy elképzeltem.
- Hoppá! - nevettem fel újra Eve elszólásán, bár igazán meg sem kéne lepnie. Nem is értem mire várnak még, miért nem vállalják fel egymás előtt a dolgokat. De abban azért igazat adtam neki, hogy még sem tölthetjük idebent az egész napot, ha már programunk van. Ráadásul kihűl a kávé is. Odabólintok Remynek.
- Na akkor én gyorsan elűzöm a piásokat és a pultosokat, aztán találkozunk a társalgóban. A két gorillát is tartom, hátha szükség lesz rájuk. - szóltam oda mosolyogva, hogy addig ő se várassa meg a kislányt, aztán ki is léptem, hogy bezárjam a bárt. Ez mondjuk nem két perc, de azért igyekeztem vele, hogy mire ők is átballagnak a társalgóba, én is követhessem őket. A két berserker pedig besegített rendet rakni és feltakarítani. Aztán, amíg mi dolgozunk, addig ők is ihatnak nyilván, beszélgetni meg annyira nem szokásuk annyira, így amiatt nem aggódtam, hogy beakarnának csatlakozni a társalgóban hozzánk.