Az álmokkal csak az a baj, hogy az ember egyszer óhatatlanul felébred.
A spirált lassan húztam ki a kis hengerből, a következő pillanatban pedig a pilláimat választottam el azzal, fekete színnel kiemelve a szemeimet. A konyhában illatozó sült hús illata aláfestése volt csak annak a lágy dallamnak, ami a lejátszóból szólt már azóta, hogy itthon voltam. A kis tükör előtt ültem a szatén köntösömben, mélyzöld színe az erdő életére emlékeztetett. A szemhéjamon vékony tusvonal ült meg, a pilláim tövében. Nem akartam volna kirívó sminket viselni, de a férfi, akire vártam, megérdemelte, hogy.. valami egészen különleges fogadja akkor, amikor átlépi a küszöbömet. Három fehérnemű boltot jártam végig, mire megtaláltam azt a szettet, ami nem csak neki, hanem nekem is tetszhet. A köntös alatt egyelőre a pőre bőröm még csak várta, hogy felvegyem a csipke felső rész-bugyi kombinációt; fekete csipkefűző, combfixszel kiegészítve. Bele sem mertem gondolni most, hogy mekkora sokként ért az ára, de úgy döntöttem, hogy megéri.. ez a mai este. Különleges alkalomnak nem mondanám, inkább csak.. a hogyan pezsdítsük fel az éjjelt egy kis pikáns részlettel filozófiában hittem, a kék szemek elismerése pedig tökéletes reakciója volt annak, amit kigondoltam. Húsz perccel később, ajkaimat beharapva néztem végig magamon a teljes alakos tükörben, és megálltam azt, hogy a tűsarkú cipőben kopogjak végig a lakáson. Helyette úgy döntöttem, elég lesz a combfixbe bújtatott lábam, szinte mezítláb érezhettem a padló keménységét. Az ujjaim csúsztak végig azokon a merevítéseken a bordáim felett, amik tökéletes alakot biztosítottak számomra, a fűző pazarul állt mindenkinek. A csengetésre rezzentem meg, a torkomban dobogott a szívem.
Tizenöt órával később az álmom már csak egy régi emlékfoszlánynak tűnt, és alig bírtam nyitva tartani a szemeimet a fáradtságtól. A legutóbbi kávét nem egészen két órával ezelőtt fogyasztottam, ami annyira édes volt, hogy képtelen voltam tíz perc alatt lenyelni a három decit. Ez se lesz rekord. - Marshall! Ideje, hogy hazamenj - Axel hangja törte meg a zsibongó csendemet, ujjbegyeim csúsztak végig a szemöldökeimen alig-tempóban. - Máris. Csak megnézem Miss Lindvallt. Azt mondta, hogy senkije sincsen az Államokban - rámosolyogtam a dokira, összébb húztam magamon a világoskék uniformist, megigazítottam a fonást is, amiből pár kósza tincs kiszökött az elmúlt órákban. A mai nap is igen forgalmas volt a traumatológián, a kismama nyílt törése kapta meg a dobogó első helyezését. Ő maga sem volt képes megmondani, hogyan történt, de a hat hetes gyógyulási folyamat legalább a veszélyeztetett terhessége során a segítségére lesz a pihenésben. Másfél órával később értem haza, az óra lassan a tíz órához vánszorgott, és ugyanolyan lomhának éreztem magam, mint amilyen a mutató is volt a 10-es és a 12-es mutatónál járva. A bőrkabátomat, a táskám, a horgolt pulóverem és a kis balerina cipőmet is elhagytam valahol menet közben, hogy egy sajtrudat elrágcsálva a fürdőbe léphessek, megnyitva a csapomat. - Basszus! - hagytam ott az instant gőzkamrámat, hogy visszaszaladjak a hűtőhöz, és ahogy kinyitottam egy hirtelen mozdulattal annak ajtaját, a kulcscsomóm és a kórházi azonosítómat a mozzarella tetején találtam meg. Kikapkodtam, és a pultra pakoltam azokat, hogy végre egy gyors fürdőt vegyek, mielőtt Miles ideérne. Késésben voltam, természetesen. Miért is ne írná felül a munkám a mindennapjaim?! A nyakamat kiropogtatva sétáltam vissza a fürdőbe, leszedve a maradék ruháimat is magamról, a szennyesbe pakoltam mindent, hogy végre a zuhany alá állhassak. Úgy tíz jegesen forró zuhany erejéig. A talpam csúszott a kabin zuhanytálca nélküli aljára, amikor a csengő megszólalt. Már nem csak álmomban. Halkan felsóhajtottam, lehunytam egy pillanatra is a szemeimet, és a vízsugáron átnyúlva elzártam a csapot. A gőzpermettel a hátam mögött az álmomban is részt vevő szaténköntöst kaptam magamra, hogy mezítláb szeljem át a lakás padlózatát, mire az ajtóhoz értem, már a csípőmön megkötöttem a köntöst, úgy nyitottam ajtót Milesnak. - Szia! - nem éppen randiképes hajjal, sokkal inkább a fura Einstein-utánzatra hajazhattam, ezért a szélesedő mosolyom közepette kiszedtem mind a két hajgumit a hajamból, a fonatot gyorsan bontottam, hogy aztán beletúrhassak a szőke tincsekbe, szabadon engedve végre azokat. - Már.. nagyon vártalak - a zuhanyt is, de a férfinek is örültem, naná. Elálltam az ajtóból, hogy beljebb léphessen, mögötte pedig becsuktam az ajtót is. Csak sikerült lábujjhegyre állnom, hogy egy puha puszit nyomjak az arcára. Később.. ki tudja, hogy mire leszek képes mellette? Mondjuk... tíz percen belül lehet, hogy már aludni is fogok, miközben azt a filmet nézzük, amit én akartam. Sosem voltam a "tipikus" nő, aki minden nőcis hülyeséget csinál, de a fáradtság nagy úr. - Úgy terveztem, hogy mire ideérsz, már lezuhanyozva várlak.. de nem sikerült. Bocsi, ha büdi vagyok egy picikét - cinkos mosolyt villantottam, két ujjammal mutatva is a picikét, a kórház szagot én magamon éreztem már. Lehet, hogy mások nem, de én lassan már azzal keltem, azzal ébredtem.
Lustán, komótosan fordulok ki a lakásom utcájából, hogy rákanyarodva az ötödik sugárútra, eljussak a célállomáshoz. A város ezen a későinek nem mondható időben is pezseg, ember tömegek hömpölyögnek a járdákon, arcukon levakarhatatlan mosoly feszül, némelyikük nyilván azért nem érzékeli a csípős hideget, mert alkohol fűti belső szerveiket. Idejét sem tudom már, mikor ittam utoljára, mikor éreztem azt, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Néha jól esne egy estére megfeledkezni a gondjaimról. Lerészegedni valamelyik haverommal, tudomást sem venni a rám nehezedő nyomásról, önfeledten szórakozni, nem foglalkozva azzal, mi történik másnap. Ehhez hasonló gondolatokkal utaztam végig a városon, olykor elmélázva az utcán falatnyi ruhában ácsorgó kurvákon. Na, nem éhes férfi szemmel nézem őket, felrémlik előttem az általános orvostan néhány gusztustalan fejezete, amikor még azon gondolkodtam, hogy tehetségemet nőgyógyászként kamatoztatom. Szóval, minden bizonnyal pár nap múlva erősen felfázva, lázasan kopogtatnak majd az orvosuk ajtaján, ki tudja mit összeszedve. Beleborzongok, feláll a szőr a hátamon, pontosan ezekért a képekért, amik most megjelennek a szemem előtt, nem lettem végül sem nőgyógyász, sem pedig általános orvos. Meg aztán, anyám betegsége akkortájt még elég ingoványos talajon nyugodott, szükségem volt további információkra és, ha csak nem vagy egy igazi, vérbeli doki rokona vagy ismerőse, szóba se álltak veled. Különös és megmagyarázhatatlan szerv az emberi agy. Nélküle életképtelen az ember, mégis tömérdek gondot tud okozni néhány milliméternyi elváltozás is. Két utcányira vagyok Eve lakásától és nem vagyok romantikus alkat – köszönhetően a családi idillnek, melyben nevelkedtem – azért vettem egy doboz csokoládét neki. De túlságosan éhes vagyok, képtelen vagyok ellenállni a fehér csokiba bújtatott, vanília krémes golyócskáknak. A piros lámpánál feltépem a dobozt, a papír könnyen megadja magát, szanaszét gurul belőle az előre becsomagolt finomság. Kettő mindjárt a talpam alá esik, nem tudok lehajolni érte, az ülésem alá rúgom a sarkammal. Kár lenne összetiporni, ahhoz túl finom, a maradék az ölemben és az anyós ülésen forgolódik. Betömök egyet a számba, mire zöldre vált a lámpa, már hármat megeszek. A felét elpusztítom, mire leparkolok az épület előtt és azon gondolkodom, felvigyem e azt a pár darabot, ami megmaradt, vagy jobban teszem, ha inkább nem is emlékeztetem arra, hogy csokival készültem. Végül mégis úgy döntök, hogy magammal viszem őket - a zsebembe süllyesztem – és a liftbe beszállva betolok még egyet. A csomagolást a kabátom belső zsebébe nyomom, igyekszem eltűntetni az árulkodó jeleket. Szinte ráfekszem a csengőre, úgy jelzem jöttömet, majd vigyorogva várom, hogy ajtót nyissanak. Nem kell sokáig strázsálnom a bejárat előtt, Eve jelenik meg fürdő köntösben, az illata mennyei, talán egy kis cseresznye és vanília keveréke. -Szia! – Köszönök mosolyogva, mélyet szippantva az isteni aromából, ami kifele gomolyog a lakásból. – Hoztam csokit. – Zsebemben matatok, kiterítem az asztalra azt a keveset, amit nem zabáltam fel. Ha jól emlékszem, ő is szereti ezt a fajtát. Magamhoz húznám, megölelném, de hamar kibújik karjaim közül, még időm sincs arra, hogy tenyerem a csípőjénél lejjebb kalandozzon. -Viccelsz? Imádom a vaníliát… – Mosolygok, pohár után kutatok a konyhában. Otthonosan mozgok a lakásban, nagyjából már feltérképeztem, mit hol találok, szóval nem esik nehezemre magamhoz venni némi folyadékot. Félbehagyom a kutakodást, dereka után kapok, épp elcsípem, mielőtt megint eltűnne a fürdőben. Ujjaimat hajába csúsztatom, tarkójánál markomba zárom tincseit és maradásra bírom. Megcsókolom, csak hogy tudja, itt vagyok, megérkeztem, bármire hajlandó vagyok. De el is eresztem, kínosan érzem magam a hirtelen jött fellángolástól, inkább engedem, hogy hadd tegye a dolgát. – Mit terveztél mára?
Az álmokkal csak az a baj, hogy az ember egyszer óhatatlanul felébred.
Ezerszer is inkább a csokoládé, vagy bármilyen nasi, mint hogy egy csokor virágot kapjak. Nem igazán vágytam a csöpögő romantikára, a spontán ötletekkel viszont nem álltam hadilábon. Észre sem vettem azt az apró mozdulatot felém, mert valójában nem bántam, ha egyedül voltam, és tulajdonképpen.. mióta is találkozgattunk? Nem mondtam még neki azt, hogy szerettem, vagy hogy szerettem vele lenni, de talán azzal pont, hogy azt értem volna el nála, hogy megrettenjen tőlem, vagy attól az időtől, amit együtt töltöttünk. A ragaszkodás furcsa dolog és az már féltékenységet szül magából, így igyekeztem elterelni a gondolataimat, ha épp eszembe jutott és nem túlságosan is eltervezni a vele töltött időm nagy részét. Kétségkívül kedveltem, de mint egészségügyi dolgozó, aki a traumatológián robotolt, egyértelműen túl sok családon belüli borzalmat láttam, hogy lehetőségeimhez mérten elkerüljem a drámázást, a túltolt érzelmeket, amikkel elüldöztem volna. Ha most a falhoz állított volna, nem tudtam volna pontosan definiálni az érzelmeimet felé. - Komolyan? Ezt eddig nem is mondtad.. sosem - ártatlanul pislogtam az apró füllentést, mert de. Nem most először jegyezte meg azt, hogy a vanília mennyire bejött neki. Véletlenül olyan illatú parfüm akadt a markomba a drogériában és a vagy húsz tusfürdő közül legalább háromnak olyan esszenciája várt rám a fürdőkád peremére felsorakoztatva. Mikor milyen kedvem volt, úgy választottam ki az aznapi illatot a fürdésnél. Mosolyogva fordultam a férfi után, ahogy magáénak tudva a lakásomat megindult a konyha felé, mezítelen talpaim némán csapódtak a padlónak, és ahogy az asztalra kipakolt dobozt az ujjaim elérték, majd precíz mozdulatokkal bontották is már, a félig teli doboz látványára elnevettem magam. Biztosan a koboldok rohanták meg az édességet, de nem, nem buktattam le Miles-t, hogy sejtem, mi történhetett. Túlságosan egyértelmű lett volna az. Kicsentem egy gombócot a műanyag tartóból, amit eltüntettem a számban, élvezettel eltüntetve azt pár rágás és nyelés után. - Ha szeretnél bort inni, van egy üveggel - léptem el a férfi mellett, csak hogy egyértelműsítsem a vöröset a hűtőből kivéve, a még bontatlan címkéjű bíborfolyam az üvegbe zárva várt csak rá és rám, de a pulton hagyva indultam volna meg a fürdő felé, hogy végre felfrissítsem magam, amikor Miles utánam nyúlva maradásra bírt, és képtelenül arra, hogy kiszakadjak a karjaiból, a kékjeimmel pillantottam az ő búzakék íriszeibe. Ujjaim a nadrágja korca felett a ruhájába martak, és mielőtt még neki kellett volna lehajolni az én törpeségemhez, lábujjhegyre állva emelkedtem fel, hogy félúton találkozhassanak az ajkaink. Nem kellett magát rám erőszakolnia, szerettem, ha hevesebb volt és tudta, hogy mit akart. Idejekorán ért véget a csók, ezért egy hiányt hangsúlyozó sóhajtás robbant ki a tüdőmből, de a férfi addigra már ott sem volt, elhúzódott. A kérdésére megköszörültem a torkomat, és utána lépve most én voltam az, aki egészen közel lépett hozzá: - Zuhany.. vagy fürdés, attól függ, hogy mennyi időm van a fürdőben - újra azok a kék szemek, elmosolyodtam a borostás arcot elnézve. Sokkal férfiasabb volt ezzel az ábrázattal, mintha babaseggűre borotválta volna magát. Ujjaim a kabátja alá siklottak, a mellkasáról az ujjaim a válláig simította végig a bőrét, csak hogy az anyagot lecsúsztassam a testéről. Meleg volt a lakásban, nem kell ide kabát. Sokkal jobban állt különben is neki az, ha minél kevesebb ruha fedte a testét. Magamhoz öleltem a kabátját, mert felesleges volt a pultra pakolnom. Onnan úgyis eltenném. - Aztán ha gondolod, ehetünk is valamit. Rendelhetünk, vagy összedobok valami gyorsat. Láttam.. kicsit éhes voltál - nevettem el magam. Oké, nem bírtam ki, hogy meg ne jegyezzem. - Vagy.. szeretnél elmenni valahova? - nem, nem az ágyra gondoltam és a szexre (azt megbeszélés nélkül is képes és hajlandó voltam bevállalni), benne voltam egy filmnézésben. Vagy sorozatnézős maratonban. És ha kell, akkor csak öt percet fogok eltölteni a szekrényem előtt, amíg kitalálom, milyen ruhát vegyek magamra, ha máshogy tervezte ő az estét.
-Biztos említettem már. – Jegyzem meg szórakozottan, nagyanyám kedvenc parfümjének egyik fő összetevője is vanília volt. Tudom, mert amikor már nem lehetett kapni a sarki drogériában, felkutattam érte az egész várost. Egy aprócska, eldugott kis boltban bukkantam rá, azonnal felvásároltam amennyit csak találtam belőle. Mondanom sem kell, mekkora volt az öröm. Bólintok a bor hallatán, néhány korty jól fog esni, különösen a mai nap után. Tudtam, hogy fárasztó lesz emberekkel foglalkozni és ha nem pszichiáter lennék, minden bizonnyal valami állatmenhelyet üzemeltetnék. Az emberi faj néhány egyede valami megmagyarázhatatlan okból szinte elviselhetetlen. Lesüllyedt arra a szintre, amit már képtelenség definiálni. Retardáltnak tűnnek, olyannak, aki két szót nem ért meg, aztán ha jogaikat és öklüket rázva kinyitják a szájukat, rádöbbensz, hogy sokkal több van bennük, mint amit elsőre meglátsz. Nem, most kivételesen nem a pácienseimről beszélek, hanem családtagokról, rokonokról és a sleppről, akik hirtelen bukkannak fel a semmiből és leszedálják az agyad röpke tíz perc után. Ilyenkor esik jól a bor, meg Eve cserfes, vidám természete. Ha netán fürdőköntösben nyit nekem ajtót, akkor meg pláne. Szerencsére, valahogy működik a kémia közöttünk, annak ellenére is, hogy nem vagyok egy Don Juan. Kicsit sem hasonlítok a szerelmes regények romantikus, szívdöglesztő főszereplőihez, nem vagyok gazdag és még csak nem is vagyok híres. Jó, azért egy kicsit talán, de csak mert előszeretettel nyomulnak be az irodámba az újságírók egy zaftos hír hallatán. Puha ajkai maradásra bírnak, közelebb húzom magamhoz. Vanília illata egyre csalogatóbb, mégis hagyom, hogy végezze a dolgát. Engedem, hogy letolja vállaimról a kabátot, elvenném tőle, tudom hol a fogas, de inkább magánál tartja. – Legyen zuhany, ha fürdenél, talán még csatlakoznék… – Elmosolyodom, fejemben ezernyi lehetőséget elhessegetve, megkerülve őt poharakat veszek le a fenti polcról. Óvatosan bontom ki az üveget, húzom le a dugót védő fóliát, hogy aztán szabaddá tegyem az üveg száját. A nedű jellegzetes hanggal landol a pohárban, egyet töltök neki, egyet magamnak. -Bocs a csoki miatt. Az az igazság, hogy marha éhes vagyok. Nem volt időm ebédelni, Jules elfelejtett egy megbeszélést, rohannom kellett a Presbyterbe, aztán épp csak annyi időm volt, míg hazaestem, fürödtem és itt vagyok. – Most így belegondolva, az első és egyetlen étkezésem az valamikor hajnaltájt volt, azt sem nevezném rendes evésnek, mert megittam egy kávét és letoltam egy három napos fánkot. Iszonyat száraz volt, de legalább csúszott a fekete miatt. -Most nincs kedvem emberek közé menni. – Belekortyolok a borba, az ő poharát odacsúsztatom eléje, nem ajánlatos már most innia belőle, a meleg és a gőz hajlamos felgyorsítani az alkohol hatóidejét, még a végén nekem kell kivennem a fürdőből. -Nézzünk meg egy filmet. – Valami mozgalmas, színes filmet, attól félek, bealszom, ha drámát vagy romantikus videót kell néznem.
Az álmokkal csak az a baj, hogy az ember egyszer óhatatlanul felébred.
Rendszerint másként látjuk azt, akik vagyunk, mint ahogy a körülöttünk lévőek ítélnek meg. Nem azért, mert ne lenne rendben az önértékelésünk, de egy objektív szemlélő - már ha objektív - könnyedebben tudja megugrani a minket érintő akadályokat, mint magunkat. Nem véletlenül segítik a pszichológusok és a pszichiáterek is az emberi lélek útvesztőjében eltévedt életeket. Elképzelni sem tudtam, Miles mennyi szörnyűséggel találkozhatott már a praxisa során. Sosem voltam az, aki kikényszerített volna belőle részleteket, de láttam, ha valami teherként nehezedett a vállaira. Olyankor mindig gondterheltebbnek tűnt, csendesebbnek is olykor. - Legyen - biccentettem a csók után, kezeimben a kabáttal, amit még mindig magamnál tartottam. A zuhany gyorsabb, frissítőbb, és az a veszély sem fenyegetett, hogy elaludjak a vízben. Lábujjheggyel épp végigértem a kádat, képes voltam hosszú percekig is elnyúlni odabent a forró vízben, ha épp arra volt szükségem. Ameddig a férfi a borral bajlódott, addig elsétáltam a fogasokig a kabáttal, hogy végre letegyem a megfelelő helyre, és mire ismét beszélni kezdett, már a konyha bejáratában álltam, őt figyelve. Az ember azt hinné, hogy aki egészségügyben dolgozik, odafigyel magára, tudja, mire van szüksége a testének, hogy mindig energikusak legyünk. Az igazság az, hogy talán még a legutolsó falatot is sokszor átadnánk a betegeknek, csak hogy lássuk, hogy jól vannak. Elhanyagolják magukat az emberek, függetlenül attól, hogy milyen pozícióban dolgoznak. - Nem haraptam volna le a fejed, ha kicsit késel. Van egy kis kínai levesem a hűtőben. Rendelsz addig valamit, amíg fürdök? - azon pedig a környék általam kedvelt pizzázói a telefonszámaikkal egy jegyzettömbön, hogy ha épp meghalnék valami kajáért, akkor a legevidensebb megoldáshoz nyúljak. A pizza még soha, senkinek nem okozott csalódást - ha jól volt elkészítve, és nem ismertem olyan embert, aki ne ette volna meg jóízűen a szeleteket. Bármikor szívesen adtam neki abból, amim volt, és szerettem nézni, ahogy evett. A fogyasztást pedig szerettem megfelezni, nem volt arra szükségem, hogy úriemberként minden költséget ő álljon. A pohár talpa alig-csilingelő csúszással a pulton elém került, képtelen voltam megállni, hogy magamhoz kaparintsam, egyetlen kortyot tüntetve csak el a bíborszínű nedűből. - Megnézzük az új Star Wars filmet? Az előzetese alapján nem tűnik rossznak - azzal talán nem fárasztanám a nagyon mélyen gyökerező romantikus énjét, ráadásul engem sem igazán kötöttek le mostanában a túlzott nyálban úszó filmek. Nem azért, mert ne élveztem volna, de egy férfit sem kényszerítettem volna arra, hogy a Titanic igaz történetét nézze végig három rohadtul hosszú órán át. A szerelmünk lapjai egészen más lapra tartozott, azt egyszer mindenkinek látnia kellett. És végigbőgni Gosling szerelmének történetén. Ha válaszolt is, a poharammal együtt indultam meg a nappali irányába, ahol lepakoltam az asztalra azt. - Negyed óra, Miles, addig ne aludj el.. sietek - mosolyogtam rá, ha követett a borral, pohárral a nappaliba, de ha bent maradt a levessel a konyhában, akkor sem volt semmi probléma. Besétáltam a fürdőbe, hogy megengedjem a vizet, és csak azért csuktam be az ajtót, hogy a gőz ne lepje el az egész lakást. Bármikor utánam jöhetett, ebből nem csináltam problémát. A köntöstől megváltam, hogy végre a csobogó forró víz alá álljak, szinte leégetve a bőrt is magamról, ahogy a most kiválasztott csokoládé illatú tusfürdőt habosítsam fel a tenyereim közt. Hazudtam, mert a negyed óra helyett egészen pontosan tizenhét percre volt szükségem: a zuhany után még törölközőben álldogálva éjszakai krémet vittem fel az arcomra, a lábaim és a karjaim sem maradtak ki. Egy combközépig érő kényelmes hálóingben léptem ki újra, ujjaimmal túrva lustán végig a hajamon. - Tudom, hogy mindig a nőkre kell várni - köhintettem, csintalan mosollyal az arcomon, és ha a kanapén foglalt helyet a tévé előtt Miles, akkor bemásztam mellé, törökülésben helyezkedve el, hátamat nekivetve a párnázott támlának. - De néha megéri, nem? - előredőlve az ujjam a pohárért kotort, az ölembe húztam azt.
-Megnézhetjük, de elárulom, egy részt nem láttam belőle, szóval lehet, hogy kérdeződködni fogok közbe. – Féloldalas mosollyal támaszkodom a konyhapultnak, legeltetem rajta a szemem. Nem baj, megnézem azt a filmet, majd maximum utána olvasok a gugliban. Önállósítom magam, míg ő a fürdőszobában foglalatoskodik. Felnyitom a hűtőt és valóban ott találom a doboz kínait, amit az imént említett. Széthúzom a kis papíredényt, beledugom az orrom, hogy megbizonyosodjak arról, nem romlott meg. Nem örülnék egy gyomorrontásnak. A világ legrusnyább betegségei közé tartozik. Úgy tűnik, még ehető, meg is melegítem egy tálban. Nem szokásom felfalni a hűtőjében lévő kajákat, de ma tényleg nem volt időm enni. Vagyis lett volna, ha nem csúszik el az egész azzal, hogy kórteremből kórterembe rohangálok, hozzátartozókat osztok ki és intek nyugalomra, vagy a drága asszisztensem nem felejt el valami harapnivalót rendelni. Nem haragszom Jules-ra, meg van a saját baja, rengeteg adminisztráció szakadt a nyakába azzal, hogy ketten is felmondtak az elmúlt három hétben. Még mindig azon rágódom, hogy az én hibámból e. Hajlamos vagyok könnyen megbántani embereket, néha az az érzésem, hogy nem tudok megálljt parancsolni az ösztöneimnek. Amit gondolok, ki is mondom, képtelen vagyok gondolkodni, ha nehéz szituációba keveredem. Az esetek többségében segít ez a viselkedés, mert hamar, másodpercek alatt hozok meg extra sürgős döntéseket, máskor viszont, ahogy az említett történet is mutatja, nem vigyázok eléggé embertársaim lelkivilágára. De hogyan is figyelhetnék rá, mikor nekem is… Hármat sípol a mikró, gőzölög a tányér, ahogy kiemelem, de azzal a lendülettel bele is iszom. Jól esik a forró leves, szinte életre kelek tőle, máris nem érzem annyira éhesnek magam. Pillanatok alatt magamba döntöm, nem is használok evőeszközt, teljesen felesleges. Az üres tányért elöblítem, de már nyúlok is a mobilom után. Az egyik olasz étterem számát tárcsázom, akcentusos, idős hang szól bele a vonal túlsó végén. Kétszer mindenképp elismétlem, mit szeretnék, de gyanítom, hogy korrigálás miatt pár percen belül úgyis felhívnak még egyszer. -Igen, egy hawaii pizzát kérnék, sok sajttal, nem, azt nem kértem, allergiás vagyok a kagylóra, ugye nem akar megölni?! – Kérdezek ráncolt homlokkal, mire a túloldalon heves tiltakozásba kezd egy jóval fiatalabbnak saccolt hölgyike. – Meg egy sonkás kukoricás legyen, rengeteg feltéttel. Kifizetem a plusz dolgokat, ne sajnálja le róla. – Mondom vigyorogva, remélem, nem kell majd csalódnom. Elnyúlok a kanapén, lábaimat a dohányzó asztalra rakom, szigorúan azután, hogy lerúgtam a cipőmet valahol az ajtóban. Elkényelmesedem, a távirányítót keresem, miközben tovább fecsegek a lánnyal az aznapi vacsoránkról. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy meginvitálom a kórházba egy alapos kivizsgálásra, de valószínűleg csak túl kemény napja van. Eve épp akkora ér ki a zuhanyból, amikor elköszönök. Vanília illata az egész helyiséget belengi, mélyet szippantok a levegőbe. – Az előbb kagylót akartak rám sózni. Ha csak ránézek, duplájára dagad a torkom. Említettem, remélem a levesbe nem volt! – Annyira éhes voltam, hogy meg sem néztem pontosan, mit tartalmaz. Csak magamba löktem, piszkosul jól esett. -Addig megrendeltem a kései ebédet. – Nekem az, neki talán nem. – Szóval Star Wars. Mesélj, mit kell tudni róla? – Érdeklődöm, tenyeremet combjára simítom, ahogy leül mellém törökülésben a kanapéra. – Nem elzártan élek, csak nem érdekelt sosem a sci-fi. De szívesen megnézem veled.
Az álmokkal csak az a baj, hogy az ember egyszer óhatatlanul felébred.
Jó, ez egy kicsit megnehezítette a dolgomat, mert direkt igyekeztem olyan filmet kikutatni, amit egy amúgy a sci-fiért rajongó férfi minden bizonnyal láthatott. A dolog pikantériája, hogy Miles is kimaradt a Star Wars szériájából így aztán sem ő, sem pedig én nem tudtunk volna válaszolni az előzőleg egymásnak feltett kérdésre. Visszafogtam magam, és válasz helyett csak egy apró biccentéssel válaszoltam. Majd együtt rájövünk, ki kicsoda, kinek milyen feladata volt abban a világban és milyen erőviszonyokkal viseltettek egymás iránt a karakterek. Sokszor történt meg az velem, hogy a kórházban történt eseményeken rágódtam még akkor is, amikor véget ért a műszakom. Még ha a feladatköröm a sürgősségin véget is ér, a tőlünk eltávozott, egy másik kórteremben és emeleten helyt kapott betegeink olykor visszatérőkké válnak. Nem azért, mert idősek és ők imádnak a kórházakban, várókban tespedni, mert azt a körzeti orvosoknál teszik meg a páciensek. Mrs. White egyiket volt a pudlis gazdiknak, aki a hetvenes éveiben járt már, de még mindig tip-top ruházatban, halovány sminkjében lépett ki a lakásból, ha a sarki kisboltba lépegetett el, ha pedig egy volt barátnőjének a temetésére. Kifogástalanul viselkedett, és akkor is tűrte az ellátást, ha a demencia hanyatlásba döntötte az életét. Három hónapja találkoztam vele először, akkor a kézfejét kellett összevarrnunk. Az azt követő héten a halántéka úszott vérben, de kínosan ügyelt arra, hogy a fekete bőrével kontrasztot alkotó fehér, ropogósra vasalt galléros blúzát még csak véletlenül se mocskolja be a sötétszínű testnedv. Sajnáltam a nőt, de igyekeztem nem ezt az érzést magammal cipelnem nap-nap után, vagy akár a hálószobámba. Annak nem lett volna értelme, és mindenkinek kellett magánélet, amikor sem a munka, sem mások viselkedése nem zavarja meg a nyugalmát. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal hagytam el a fürdőt, hogy elkényelmesedhessek végre a nappaliban, már pohárral a kezemben néztem Miles profilja felé. - Nem szeretem a tenger gyümölcseit - ráztam meg a fejem, biztosítva róla, hogy nálam biztosan nem lesz majd allergiás tünete ezektől az izéktől. Elég volt látnom ahhoz olyan keleti videókat, ahol az élő polipot spagettizik fel a pálcikára és mindenféle trutymóval azon eszik meg elevenen.. Hát, köszönöm, de nem kérek belőle. - Életben maradsz nálam.. ígérem - mosolyogtam rá szélesen, a vacsora ígérete pedig már most egy sornyi izgalommal töltött el. Valószínűleg úgy fogok az ajtóhoz vetődni, hogy átvegyem a futártól a dobozt/dobozokat, és az utolsó pillanatban fog eszembe jutni, hogy borravalót is illene adnom. Nem azért, mert fukar lettem volna, csak ha az ember éhes, minden más érzet elhalványodik mellette. Megköszörültem a torkomat. Erre a beszélgetésre nem voltam felkészülve, és a zuhany alatt sem képeztem ki magam.. mindenféle kakaóscsiga hajú nőkből és szőrös óriásokból. - Szóval.. van egy fickó, meg egy másik, és egyik a másiknak az apja, de fordítva ez már nem igaz. Olyan ez, mint a Star Trek, ami szintén az űrben, civilizációk közti viaskodásról szól, meg a gonosz-nem gonosz legyőzéséről. Gondolom. Azt hiszem - hirtelen nevettem el magam, mert ha megkínoztak volna sem tudtam volna három szereplőnél többet felsorolni az egész franchise-ban. A kis robot kedves volt, az ő neve/kódja simán beugrik mindig. - Szerintem kezdjük akkor a legelején az egészet, és úgy mindketten látjuk, kivel mi történik. Ha meg nem izgat egyikünket sem.. átkapcsolunk másra, vagy csinálunk bármi.. mást - mosolyogtam rá, nem a poharat tartó kezem rácsúszott Miles kézfejére, csak úgy automatikusan simítva, körözve ujjaimmal a bőrén. - Nem mellesleg.. elég sok része van, úgyhogy muszáj leszel átjönni hozzám, ha végig akarjuk nézni mindet - haraptam be az alsó ajkamat, és kár volt leülnöm. Óvatosan lehúztam magamról a kezét, csak hogy felkeljek, és elsétáljak a villanykapcsolóig, hogy sötétséget varázsoljak a nappaliban. A konyhából beszűrődő spot lámpa fények pont elegendő világossággal kúsztak végig a padlón, így biztosan nem fogok összerezzenni az esetleges szívatós-félelmetes részeknél. Meg különben is itt volt Miles, hogy.. ne sikítsak fel hangosan. Újfent visszacsusszantam mellé, és most én voltam az, aki a kezét magamra húztam. Ugyanoda, a combomra, ahol az előbb is érintett. Még két korty bort loptam el a pohárból és nyeltem le az alkoholt, várva, hogy a tényleg a nr. 1 film elinduljon a szériából, vagy az újhullámos filmeket nézzük, vissza is pakoltam a poharam az asztalra. - Szerintem úgyis kommentálni fogom az eseményeket menet közben. Már ha nem zavar - nevettem el magam halkan, mert az az ember voltam, aki simán elbőgte magát a filmeken, morcos volt, ha valamit elcsesztek az emberek, de mindig igyekeztem halkan lereagálni a filmeket.
Kezdőlap
