Az elmúlt pár nap, egy-két hét nagyon húzós volt. És még finoman fogalmaztam. Őszintén, ennyire még sosem gyűlt össze a sok szar a fejem felett. A lány, aki tetszik, és akivel komolyabb terveim voltak, kavart az egyik legjobb haverommal, majd először hazudott is róla. A bátyjával meg, aki testvér helyett is testvérem, nem beszélhetek erről, mert kicsinálna már csak azért is, hogy a háta mögött kikezdtem a húgával...

Azt hittem, majd az új gyakornoki munkám segít ezen túllépni, eltereli a figyelmemet. Azt hittem, azzal legalább végre mázlim van. Aztán a főnököm elütött, fejsérüléssel műtöttek, majd kiderült róla, hogy amúgy az apám, akit egész életemben halottnak hittem. Szóval nem csak Lita hazudott nekem, de a saját anyám is, kábé azóta, hogy az eszemet tudom. Nem tudtam megmaradni otthon, muszáj volt eljönnöm, időre volt szükségem, távol ettől az egész családi szarságtól. Ám az egyetlen hely, ahová jöhettem, az Kershawék lakása, és Tommy hiába várt tárt karokkal – ami amúgy baromira jól esett, illetve a szüleitől is, hogy nem csináltak problémát a helyzetből, meg igazából ez volt az egyetlen pozitívum az egész helyzetben. Csakhogy közben itt van Lita is, egy fedél alatt kell tartózkodnom vele is, ami bizonyos értelemben szintén kínzás.  

A nap nagy részében sikerül elkerülnöm, megúsznom egy gyors köszönéssel, vagy néhány udvarias szóval, hogy ne legyen senkinek feltűnő semmi abból, ami közöttünk van – vagy épp nincs. De közben a szívem egyre nehezebb, és kurvára nem egyszerű úgy ücsörögni Tommy szobájában, hogy tudom, ő is itt van szinte egy karnyújtásnyira. Hogy bármikor bekopoghatnék, és átmehetnék hozzá. Hogy néha utána vehetem át a fürdőt zuhanyzáskor, vagy együtt kell vacsoráznom vele a családi asztalnál.

Hiába vagyok dühös, és hiába csalódtam benne, nem tudok teljesen közömbös lenni az irányába, képtelen vagyok gombnyomásra törölni az érzéseimet felé, és elfelejteni őt, amikor mindenhol ott van. A kórházban az az egész helyzet annyira elcseszett volt. A sérüléseim, a fájdalom kiszolgáltatottá tettek, és ettől mindaz, ami történt, Lita vallomása csak fájdalmasabb volt. Úgy éreztem, elárultak, ő is és Zain is. És egy részem most úgy érzi, el kell végre engednem kettőnket. Nem éri meg küzdeni, kockáztatni a barátságomat Tommyval valaki miatt, aki nem vesz komolyan. Aki még csak nem is bánja azt, amit tett. Legalábbis úgy érzem, Lita nem érzi át teljesen a helyzet súlyát, nem érti, mi is a probléma, miért zuhantam meg ennyire a történtektől. A szemében ez csak egy egyszeri hiba, ami miatt nem kellene elítélnem őt, vagy leírnom mindazt, ami közöttünk alakult. De egy kapcsolati csalódáson túl egy újabbal szembesülve... Számomra egyáltalán nem vigasz az, hogy az érzései felém őszinték vagy igazak voltak. Ellenkezőleg. Ha annak ellenére is más karjaiban kereste a boldogságot, hogy felém voltak érzései, és a lehetőség kettőnkkel adott volt, számomra azt sugallja, hogy bármilyen fontos vagyok is a számára, képes lesz ezt máskor is megismételni. Mert amit tőlem kaphat, amit én nyújthatok, nem elég neki. Egyszerűen már nem tudok bízni benne, kettőnkben - őszintén, lassan már egy lányban sem. Mégsem tudok csak úgy tovább lépni. Még nem. Talán segítene, ha újra beszélnénk. Ha nem kerülném tovább őt, hanem csak... lehetőséget adnék, hogy rendeződjön minden, ha erre még akad bármi esély, vagy pedig... világossá váljon, hogy nem vagyunk egymáshoz valók, és ez ennyi volt.

Meglehet, hogy csak a sör és a fű miatt bátorodom fel ennyire, amit Tommyval elpusztítottunk a videójáték és a filmezés közben, de igen, így két-három nap együttélés után végre rá szánom magamat, hogy bekopogjak Litához. Csak halkan, hogy ne verjek fel senkit. Tommy is kidőlt a filmen, a szüleik is alszanak már szerintem, egyedül Lita szobájából szűrődik ki némi fény, ami arra enged következtetni, hogy ő még ébren van. Ez pedig talán egy kihagyhatatlan lehetőség.  

- Szia! Bejöhetek? Remélem, nem zavarok... - dugom be a fejemet az ajtón, de miután beinvitál, sem lépek azonnal sokkal beljebb, csak az ajtóból fogadom magamba a szoba látványát. Valójában ennél beljebb még nem is sétáltam ide soha, csak a küszöbről kukkantottam be egyszer-kétszer korábban, ha nyitva volt az ajtó, és beköszöntem neki.