Már majdnem három hete vagyok New Yorkban és a spórolt pénzemből élek kizárólag. Elképesztően kéne már a munka, mert kezd kifogyni, hiszen a motelszobát, a kaját fizetni kell, arról nem is beszélve, hogy a folyamatos állásinterjúk miatt az utazási költséget is fizetnem kell, mert azért a tömegközlekedés sincs ingyen. Persze Tío szokta mondani, hogy küld pénzt, ha megszorulnék, de most komolyan ezzel akarom terhelni? Nem elég, hogy befogadott, nem zavart el anno 18 évesen, ráadásul kitaníttatott, diplomát adott a kezembe? Igaz, hogy akkor is dolgoztam, hogy segítsek Neki, de azért lássuk be, diákmunkával nem keresi halálra magát az ember.
Tegnap is állásinterjún voltam. Az elsőnél csak annyi volt a "bibi", hogy a vezetőknek halvány, lila gőzük sem volt, hogy milyen állásra keresnek embert, így amikor megkérdeztem, hogy akkor végül is mi lenne a dolgom össze-visszahadováltak, hogy tulajdon képen néhány szakmabeli jelentés után, amit nekem kell tudni, hisz én vagyok a szakember, ami jön és a főnök rám bíz. Ezzel talán még kiegyezek, így várom a visszajelzésüket, a három hónapos próbaidőben meg majd kialakul.
A második viszont nagyon kész, teljesen kiégtem tőle. Ott szakmabeliek voltak – az egyébként közép-európai származású – vezetők (házaspár), de egy szakmabeli kérdést sem tettek fel. Jó a CV-m elég részletesre sikerült, de azért néhány szakmai kérdés egy személyes elbeszélgetésen kéne feltenni, nem? Vagy csak én gondolom, így és ez teljesen normális? Helyette olyan kérdések tömkelegét tették fel, hogy azt hittem, hogy rosszul hallok, vagy hallucinálok. Mi köze van a szakmai munkának ahhoz, hogy olvasok-e világirodalmat, mennyire vagyok jártas az európai művészetekben, kultúrában, ha még azt kérdezték volna, hogy az ottani szakmai anyagokkal mennyire vagyok tisztában, az rendben van, mert lehet oda is dolgoznak. Erre viszont nem derült fény, mert a cégről egy belső infót sem tudtam meg, mert kőkorszaki technikai háttérrel rendelkeznek és nincs fent a cég a neten, de az álláskeresőben is lényegében annyi volt, hogy környezetvédelmi munkára keresünk rátermett, szakvégzetséggel rendelkező személyt, valamint a cég elérhetősége és címe, és persze ők sem mondák. Arról meg szót sem akarok ejteni, hogy a férfi milyen szemekkel méregetett, pedig lassan a hamut is mamunak mondja; még a gyomrom is felfordul, ha csak rá gondolok. A történteken meg annyira felhúztam magam, hogy jól beolvastam nekik, hogy ha polihisztort keresnek, akkor nagyon rosszul keresgélnek, mert így csak félrevezetik a jelentkezőket. Ha viszont mégis találnak egyet, akkor meg ezért a fizetésért meg ő nem fogja vállalni, mert ettől a havi összegtől még egy dokkmunkás is többet visz haza, és ezzel a végmondattal még a CV-met is kikaptam a nő kezéből és kiviharoztam az irodából meg az egész épületből.
Még az utcán is látszhatott rajtam, hogy valami nagyon nincs rendben velem, szerintem sütött rólam az ideg, mert attól függetlenül, hogy elég nagy volt a tömeg, a járdán eléggé könnyen haladtam, mert mindenki elhúzódott az utamból. Ez az állapot vagy háromutcányira kergetett el az ominózus épület közeléből, de végül lassítottam, vettem egy mély levegőt és próbáltam lenyugodni. És milyen jól tettem, ahogy körbenéztem, hogy hol is vagyok!
Azta, mekkora mázlim van! Remélem a (jó)sors keze, egy kávézó ajtaján éppen most hirdetnek egy állást. Bár, ha most próbálok interjúra menni, biztos nem vesznek fel, mert az idegrendszerem azért még nincs alap szinten - gondoltam végig gyorsan. Ennek ellenére bentem, hogy felmérjem a terepet és igyak egy nem túl erős kávét (vagy affélét, a kávé nekem a szimlpa vagy dupla eszpresszó két édesítővel, egy kis tejjel/tejszínnel, de ha csak az első van benne az sem gáz).
***
Az alvás jót tett. Most itt állok a Rosa Italian Café előtt és arra készülök, hogy bemenjek. Még veszek egy mély levegőt és határozottan belépek, végig mérem a jelenlegi felállást, és megállapítom, hogy ugyan olyan kellemes a légkör, mint tegnap.
Barátságosan mosolyogva, odasétálok egy pincérlányhoz.
- Szia! Ne haragudj, de meg tudnád mondani, hogy hol találom az üzletvezetőt? Az álláshirdetésre jöttem.
- Szia! Persze, ott találod a pult mögött – mutat egy elsőre nagyon szimpatikus nő felé, és remélem, hogy nem csak azért jön le ez, mert éppen egy vendéggel foglalkozik.
- Köszönöm a segítséget! – mondom még az útbaigazítómnak, majd megvárom, amíg végez a vendéggel és odasétálok. – Jó napot! Flor Sanchez Moreno vagyok és meghirdetett állás után érdeklődnék. Alkalmas esetleg most az idő vagy beszéljünk meg egy másik időpontot? – kérdezem mielőtt még bunkónak tart, hogy így letámadom, és azonnal azt várom, hogy legyen ideje interjúztatni.

Azt mondtam volta, hogy jót tett az alvás? Hát. lehet, hogy kellett volna még egy kicsi idő a felkészülésre, mert kezdek ideges lenni, de az is lehet, hogy ez csak annak a következménye, hogy erre az állásra nem is gondoltam, amikor New Yorkba jöttem és nem most voltam már főiskolás. Ettől eltekintve próbálom a magabiztos oldalamat mutatni. Az üzletvezető továbbra is kedvesnek tűnik, bár biztos, hogy az első pillanatban rájött, hogy nem vendég vagyok, amikor rám pillantott. Bemutatkozik és kezet nyújt.
- Nagyon örvendek! – mosolygok továbbra is, és elfogadom a felém nyújtott kezet. – Természetesen – mondom, és türelmesen megvárom, amíg megbeszéli a továbbiakat az alkalmazottjával, aki csak aprókat bólintgat, hogy megértette a hallottakat, bár látszik rajta, hogy nem ebben reménykedett. Én viszont nagyon megörülök, hogy a forgalom ellenére tud velem foglalkozni, és lehet, már holnap tudok kezdeni; már ha most minden jól megy.
- Köszönöm, hogy tud időt szakítani rám! - mondom hálásan, és csak most látom, hogy mennyire fáradtak a szemei - Köszönöm, nem kérek - fordulok a pincérlányhoz, akit Señorita/Señora (?) Kaminski (ez majd valahogy megpróbálom diszkréten megtudakolni) kapott el két rohanás közben, és lehúzom zipzárt a kabátomon, mert kezd melegem lenni, kint azért hideg van. Egy kicsit ugyan lemaradtam az üzletvezetőtől, de néhány gyorsabb és kicsit nagyobb lépéssel be is érem, és magamban örömmel nyugtázom, hogy itt a járólap nem csúszós, mert a magas sarkú (és szárú) csizmám nem csúszik meg a talajon. Kész művészet volt az egyik régi helyemen felszolgálni, amikor a padló jégkorcsolyapályának is beillett volna.
Az irodájába érve az asztalon látszik, hogy mostanában nem igazán volt ideje a papírmunkára, tényleg szükségük lehet a segítségre.
- Természetesen, egy pillatan – és kinyitva a táskámat előveszem a genothermbe rakott CV-met és átnyújtom, majd a felkínált, vele szemben lévő szék mellé teszem a táskámat, és háttámlára kanyarítom a kabátomat. – Semmi gond, a vendégek az elsők – mosolyok vissza és átnyújtom a CV-met. Remélem elnyeri a tetszését, mert igaz, hogy nincs vendéglátói képesítésem, mert környezetmérnökként végeztem Washingtonban a University of the District of Columbián, de szereztem gyakorlatot felszolgálásból, amikor még tanultam, és szerencsémre ezeket is feltüntettem. Bár meg kell hagyni, hogy több kávézó és bár is feltüntetésre került; nem könnyű az órákat összeegyeztetni a munkával.
Kint lehet, hogy idegességemben félrevezettem véletlenül, amikor azt mondtam, hogy a „meghirdetett állás” után érdeklődök, mert egyből kérdések sorával indít, de nem kérdezi meg, hogy a fő vagy a kisegítő állás után érdeklődök; ezt nagyon hamar tisztázni kell. Amikor felteszi az erősségeimre vonatkozó kérdést is, megérkezik a rendelt kávé, amibe ő egyből bele is kortyol, és látszik rajta, hogy valami nincs rendben. Kezdek egy kicsit aggódni, de ezt próbálom nem mutatni és mosolyogni. Ha a végzettségem a gond, lehet, hogy bajban vagyok, így gyorsan megragadom az alkalmat és tisztázom, hogy melyik állásra is pályázok.
- Viszont mielőtt válaszolok a feltett kérdéseire, szeretném tisztázni, hogy amennyiben megoldható, a kisegítő állásra jelentkeznék, de jelenleg tudok főállásban is dolgozni. Gondoltam most szólok, hogy ez a későbbiekben ne okozzon problémát, remélem nem vezettem félre odakint - nézek nagyon komolyan rá és várok egy kicsit, a reakciójára, és, ha nem szakít félbe, akkor kezdem el folytatni a kérdések megválaszolásával, hogy…
- A felszolgálás ismerős terep, hiszen már a középiskola utolsó éveitől kezdve a főiskola végéig felszolgáltam. Igaz, hogy nem végig csak kávézóban, és nem csak egy helyen, és ebből úgy tűnhet, hogy sokszor váltottam munkahelyet, de ebbe első sorban az órarendem szólt bele, főleg amikor a UDC-n tanultam, és az órarendem miatt egyáltalán nem tudtam nappali állást vállalni. Nemrég jöttem New Yorkba, mert a washingtoni, régi munkahelyemet felszámolták, és arra gondoltam, hogy szerencsét próbálok itt a városban. Arra a kérdésre, hogy miért pont itt szeretnék dolgozni, azzal válaszolnék, hogy tegnap, amikor itt jártam nagyon hangulatosnak találtam a helyet, éppen olyannak, ahol el tudnám képzelni magam felszolgálóként; elég pörgős helynek néz ki, de szeretem az ilyet, mert nem vagyok hozzászokva a hosszú távú semmittevéshez. A kisegítőállás pedig jelenleg az egyik legjobb lehetőség számomra, mert egyelőre teljes állásban tudnám végezni, de abban az esetben, ha a főállásra jelentkezik valaki, akkor pedig maradna a részmunkaidő. A későbbiekben pedig, ha főállást kapnék szakmámban, szükség esetén lehet, hogy be tudok segíteni a munkaidőm után vagy hétvégén, ha addig Ön is elégedett velem és szükségét érzi a segítségnek.
Amennyiben továbbra is engedi folytatni, kitérek az erősségeimre is…
- Az előző munkahelyemen a főnököm azt mondta. hogy a jobb keze voltam, mert szinte minden kisebb, nagyobb munkát el tudtam végezni, amit csak rám bízott. Jó az állóképességem és bírom a pörgést, ami tapasztalataim alapján egy ilyen munkahelyre nagyon szükséges. Barátságos vagyok az emberekkel, de ha arra van szükség határozott is tudok lenni. A rám bízott feladatokat pontosan hajtom végre, de ha valami nem egyértelmű számomra merek kérdezni is, mert véleményem szerint jobb, ha inkább kérdezek, mint, hogy hülyeséget csináljak, amit - esetleg - később, sokkal nehezebb kijavítani. A vendégek rendeléseivel kapcsolatban, az előző helyeken szerzett tapasztalatok alapján, meg jobbnak találom, ha mindent felírok és a rendelés-leadás végén visszaolvasva megerősítésre kerülnek a kért italok, sütemények.

Megnyugodva tapasztalom, hogy nem lett baj abból a kis bakiból, amit idegességemben követtem el rögtön az elején, így továbbra is könnyedén fent tudom tartani a kezdeti mosolyomat. Amikor megemlíti, hogy számára igazából egyelőre mindegy, hogy melyikre gondoltam hosszú távon.
- Részemről nincs akadálya, hogy egyelőre a főállást vállaljam - fűzöm hozzá a megjegyzéséhez. Egyelőre teljesen belefér részemről, hogy itt legyek, mert - azt hiszem - minden helyen voltam már állásinterjún, ahova beadtam a CV-met. A visszajelzés meg még biztos eltart egy darabig, mind a jelentkezési és értesítési határidők, mind amiatt, hogy bizonyos helyeken az előd még ott van.
A végzettségemre irányuló megjegyzésénél egy aprót bólintok. - Igen, valóban elég sok helyen keresnek környezetmérnököt, de a jelentkezők többen vannak, az meg, hogy bizonyos helyeken addig nem tartják szükségesnek szakember felvételét, amíg nem kapnak egy nagyobb bírságot, nem javít a helyzeten. Természetesen ezen a pályán gondolkodom első sorban, így jó néhány helyre be is adtam a CV-met - azt egyelőre nem akarom elárulni, hogy jelen helyzetemben, amolyan „szőnyegbombázásként” oda is beadtam, ahol egyelőre nincs álláshirdetés -, de idő kérdése, amíg visszajeleznek, és elsősorban ez indokolja, hogy az itteni mellékállás betöltésére gondoltam. A fizetés meg igazából elég széles skálán mozog – ettől többet nem alkarok hozzáfűzni, mert most mit mondjak? Hogy függ attól is, hogy állami vagy magáncég, hogy mi a fő profil és még sorolhatnám nap-estig? Nem hiszem, hogy ennyire részletesen kíváncsi rá, és nem is tartom magam annyira nyitott személyiségnek, hogy közelebbi ismeretség nélkül magamtól fecsegjek. Egy kis szünet után pedig folytatom az első kérdései megválaszolásával.
Amikor közli, hogy nem árul zsákbamacskát nagyon megörülök, és azt kívánom magamban, hogy bárcsak minden munkáltató ilyen lenne, valamint megnyugtat, hogy ha felvesz, akkor nagyon úgy néz ki, hogy jól ki fogunk egymással jönni. - A kint látottakból valami ilyesmire számítottam a munkára vonatkozóan - jegyzem meg mosolyogva. A többi részhez meg nem kívánok hozzáfűzni kommentárt, de azt jó tudni, hogy milyen a vendégkör, hisz nem mindegy kiket kell kiszolgálni.
Az elképzeléseim folytatására, hogy a későbbiekben mit tervezek, meglep a megjegyzése, de egy ismételt, apró bólintáson kívül, csak egy pár pillanatig tartó szüntet hagyok, hogy vegyek egy kis levegőt. Valamit sejtek a háttérben, de egyelőre nem akarok ezen elgondolkodni. Üzletasszony, aki úgy vezet egy - a jelek szerint - jól menő üzletet, hogy közben aggódik az alkalmazottjaiért és odafigyel rájuk? Ez a kérdés azért beleégeti magát az agyamba egy pillanat alatt. Jó oké elismerem, hogy első pillanatra is szimpatikusnak tűnt, de itt még van valami a háttérben, ebben biztos vagyok. Az utcán élve, illetve múltam miatt ezekre az apró figyelmességekre kiélezettebb vagyok, mint a „normál” emberek, és lehet alapvetően bizalmatlanabb is az emberekkel.
Az erősségeim ecsetelésénél remélem nem fog gondot okozni, hogy én írni fogom a rendeléseket, mert eddig itt még nem láttam, hogy bármelyik pincér(nő) ezt alkalmazta volna. Ahogy befejezem az előző kérdések megválaszolását, ismét kérdez és hát a második kérdése egy kicsit megfog, bár az első is függ néhány tényezőtől. Négy éve volt utoljára, hogy felszolgáltam és akkor is diákmunkaként, otthoni háttérrel, így nem igazán tudom, hogy jelenleg mennyi az átlag fizetése egy pincérnőnek aki saját magát tartja el segítség nélkül. Az első kérdésre viszont szinte azonnal tudok felelni. A nyitva tartás miatt nem lesz egyszerű bejárnom – legalább is kezdetben-, mert az Upper East Side és a queensi motel, ahol jelenleg lakom, nem épp szomszédok, de majd megoldom. Bár erről egy két dolog eszembe jut. Ahogy kitér a munka részleteire, nem igazán vagyok meglepve, valahogy erre számítottam, de azért megnyugtat, hogy itt nem nekem kell a rendeléseket is elkészítenem, mert volt hely, ahol ezt is én végeztem a felszolgálás mellett, ez egy kis könnyebbség.
- A kezdésem időpontja függ attól, hogy milyen feltételek kellenek kezdéshez, itt gondolok például az egyenruha beszerzésére, de amennyiben ez megvalósul, attól kezdve tudok kezdeni, akár már holnap vagy holnapután is – várok egy kicsit a válaszára, és közben gondolkodom, hogy mennyit is kérjek. Valahogy nem vagyok hozzászokva, hogy erre rákérdeznek, mert eddig mindig kész tények elé állítottak, kell vagy nem alapon - A fizetésem? - kérdezem inkább költőinek szánva, amolyan időkitöltőnek, és itt le is veszem róla a szemem, csak akkor nézek újra rá, amikor válaszolok - Én olyan 7-8 USD/órára gondoltam bruttóban -, ami tudtommal olyan átlagosnak mondható, legalább is az volt, amikor még Washingtonban voltam felszolgáló. Egyébként nehéz kérdés, mert ha túl alacsony, akkor lebecsülöd magad, ha túl sok, akkor túlértékeled magad, de minden esetre már kimondtam, így várom, hogy Ő mennyit ad, ha felvesz. Ez a kérdés úgy is inkább a tesztként szokott elhangzani, ha meg negatívan „jutalmazzák (jutalmazza)”, hogy „ha Neki ennyi is elég, akkor legyen ennyi”, akkor sem gond, mert a jelenleginél csak jobb lehet. A megjegyzéseire is reagálok bár az elsőre csak egy mosollyal és egy - Rendben - majd, amikor kitér arra, hogy „nem dobunk ki vendéget” egy kicsit szélesebben mosolygok, szép is lenne, ha kidobnánk valakit, többet biztos nem jönne vissza, de azért azt jó tudni, hogy nem kell este kilencig várni, mire méltóztatik kifáradni a kávézóból, lehet finoman jelezni. - Részemről eddig teljesen rendben vannak - mondom az utolsó kérdésre. Valamint megragadom az alkalmat, hogy kérdezzek. - Viszont lenne egy kérdésem, ha megengedi. - várok egy kicsit és, ha jóvá hagyja folytatom - Amennyiben felvesz, mennyivel korábban kell érkeznem nyitás előtt? - ez fontos kérdés, mert ha jóval korábban, akkor sürgősen közelebbi lakóhelyet kell keresnem, lehet még ma, ha holnap kezdek. Így is öt óra előtt fogok kelni, és akkor csak 6:30 érek be, de persze megoldom, de jó mielőbb tisztázni, egy ilyen „apróság” miatt nem kellene egy munkalehetőségtől elesni.

Részemről tényleg belefér, hogy néhány hétig, lehet hónnapig is beálljak a főállásra, hisz ahol a legesélyesebbnek érzem magam, az még legalább két hónap, hiszen ott a nyugdíj előtt állót váltanám, és még neki is van hátra ideje a várva várt pihenéséig.
- Igen - erősítem meg, de a következő kérdése meglep. Az rendben, hogy korai a kezdés, hiszen a nyitva tartás szerint hét órakor nyitnak, de ezt nem a munkavállalónak kell megoldani? Ha azzal, hogy madrugadaban („sötéthajnalban”) kel akkor azzal. Minden esetre azért válaszolok, majd elválik mi lesz belőle, ennek a megoldása úgy is rám marad. - Egyelőre egy motelben lakom Queens keleti részében - Mondom egy kicsit elgondolkodva azon, hogy miért kérdezett rá. Ha emlékezetem nem csal eddig mintha ezt még nem kérdezték volna meg tőlem egy állásinterjún sem.
A megjegyzése után észreveszem, hogy azért elbizonytalanodik, hogy nem a főállásra jelentkezek elsősorban, és az igazat megvallva nem is tudok mit hozzáfűzni, mert tényleg sok a „ha” és „de”, és nem akarom átverni, hogy esetleg olyan ígéretet teszek, amit tőlem független okokból nem tudok megtartani. A „kis gondolkodási idő” elteltével azért egy kicsit én is nyugodtabb vagyok, hiszen, ha csak a mellékállás marad, akkor is nagy segítség számomra; én sajnos nem igazán rohangálhatok haza a családhoz, a rokonokhoz, hogy segítsenek, és itt még egyelőre olyan barátom sincs, akihez oda tudnék egy kis időre költözni. Erről persze nem kell tudnia, nem várok sajnálatot, szánalmat meg pláne nem. Ezért inkább hagyom, hogy átgondolja és, ha valamire kíváncsi, akkor rákérdez; ha meg túl személyes jellegű, akkor meg esetleg jelzem, hogy erre nem szeretnék válaszolni. Azért az jó, hogy nem mindenkinek az fordul meg elsőnek a fejében, hogy a jelentkezőnek ennyire nincs senkije. Arra sem kívánok igazából egyelőre reagálni, amit a szakmámra mondott, hiszen lehet azzal olyat árulnék el, amit egyelőre nem szeretnék kiadni, mert mit mondjak, „itt nem ismer senki, így a munkaerőmről csak annyit lehet sejteni, amit leírtam meg esetleg, amire direktben rákérdeznek”?
- Természetesen - mondom a papírjaimra tett megjegyzésre és mosollyal jelzem, hogy örülök, hogy nem nekem kell még a ruhát is beszereznem a mai nap, lehet még lakást is kell néznem. - Rendben, akkor holnap kezdek - nyugtázom a hallottakat. Legalább az ki lesz zárva, hogy egy esetleges „hataloméhes” alkalmazott feladatait is ellátom, amire esetleg majd ő kap dicséretet, sajnos nem egyszer tapasztaltam ezt.
- Nagyon szépen köszönöm! - mondom ragyogó mosollyal, ami biztos látszik a szemeimen is, mert ez azért jóval több, mint amire számítottam. Bár ehhez azért az is kell, hogy megfeleljek az elvárásainak.
A feltett kérdésemre a válasz nem hat túl pozitívan rám, de ezt próbálom egyáltalán nem mutatni. Ennek a fényében még ma közelebbi lakhelyet kell keresnem, mert holnap csak nehezebb lesz időm, ha hétkor, bár inkább után, végzek. A környéken meg motelt nem láttam, csak méregdrága szállodákat. Ennek ellenére viszont csak ennyit mondok - Rendben, akkor negyed hétkor találkozunk.
- Igen, még lenne egy. A nyitva tartásban láttam, hogy hétvégén is reggel héttől este hétig van nyitva a Rosa Italian Café, és azt szeretném megkérdezni, hogy ebből adódóan, minden második hétvégén van egy szabadnap, vagy ez, hogy alakul? - nem mintha ez egyelőre akadályozna, de azért mégis inkább most derüljön ki, mint később érjen meglepetés.
- Teljesen rendben van részemről, holnap reggel negyed hétkor találkozunk - mondom megerősítve, ahogy felállok én is, és elfogadva a felém nyújtott kezet megrázom. Az utolsó megjegyzése meglep - Szerintem ez természetes - mondom nagyon őszintén, és lehet kicsit természetesebb volt a reakció, mint kellett volna, de nekem ez annyira természetes és tényleg nagyon meglepett a kijelentése. Vagy esetleg kinézi belőlem, hogy késő vagyok, vagy csak a lakhelyem távolsága miatt mondta, ami miatt aggódik, hogy esetleg nem érek be? Mindegy, majd kiderül, hogy mi volt ezzel a célja. Jelenleg van fontosabb dolog, ami miatt törhetem a fejem, és amennyiben részéről is lezártnak tekinthetjük az interjút, akkor megyek, és kicsit körülnézek újra Queens nyugati részén lakáslehetőségeknek.

A jelenlegi lakhelyemre vonatkozó kérdés meglepett, de a válaszom után nem esett több szó a témáról, így gondolom, maximum kíváncsiságból tette fel, és nem, mint kizáró tényező merült fel benne. A munkáltatók között azért akad olyan, aki „szakmailag” nem tudja miért elutasítani a jelentkezőt, így olyan ürügyet választ, ami nem feltétlen kellene indoknak lennie, bár ezt szerencsére nem személyes tapasztalat, hanem közeli ismerősé, de van reális háttere. Señora/Señorita Kaminski nem tűnik ilyennek - és a róla leszűrhető első tapasztalatok alapján sem ebbe a csoportba sorolnám -, de a negatív meglepetéseket próbálom kerülni, így amire lehet, arra felkészülök, legalább egy-két gondolat erejéig. A hosszú távú célom viszont nem az, hogy a város másik feléből járjak munkába. Hiszen jelenleg, - ha jól emlékszem a metró menetrendre - akkor negyed öt környékén (előtt) kell kelnem, hogy beérjek késés nélkül negyed hétre, és este kilenc után fogok hazaérni, ami azért lássuk be, nem túl nagy magánéletet generál, főleg, hogy fáradtan sem szabad munkahelyre beérkezni, mert annak itt, a vendégek látják kárát először, utána meg a munkavállaló és munkáltató, tehát senkinek sem jó.
- Rendben nem gond - mondom, amikor kitér a holnap reggeli nyitás körülményeire, de eszembe jut, hogy oké, nem Ő vár, de nem biztos, hogy egy keresztnév elég lesz, hogy bejussak a kávézóba, így gyorsan megkérdezem, hogy hogyan is néz ki a kolléganő nagyvonalakban. - Esetleg tudna mondani valamit Baileyről, hogy tudjam, hogy kit kell keresnem reggel, például szőke, barna, fiatal, idősebb - sorolom gyorsan, hogy mire is gondolok. Hülyén jönne ki, ha minden esetleg ott megálló nőt megszólítanék, hogy „Bocsi, nem te vagy Bailey?”, bár nem tudom, hogy mennyi a környéken a járókelő negyed hétkor.
- Köszönöm a tájékoztatást, ez így részemről teljesen megfelel - mondom mosolyogva, amikor megválaszolja a hétvégi szabadnapokra feltett kérdésemet és bízom benne, hogy nem azt szűrte le, hogy „ezt a csajt egyből a szabadnapok érdeklik, biztos sokat fog lógni”, mert nem ez a szándékom. Voltam olyan helyen interjún, ahol közölték, hogy nincs szabadnap, mert a hét minden napján nyitva vannak, és ezt öt-hat fővel oldják meg, de a szabadságból ki lehet venni a szükséges pihenőidőt; én ezen a ponton köszöntem meg a lehetőséget, de, ha jól hallottam azóta meg is szűnt az a hely.
A kézfogásunk után, és a nagyvonalakban felvázolt, fontosabb részletek tisztázása után lezártnak tekintjük az interjúmat, ami egyelőre - részemről - pedig nagyon elégedettséggel tölt el. Van munkám, vigyorgok magamban, ha holnap is minden rendben megy, de ezt még gondolatban is nagyon halkan jegyzem meg. Gyors mozdulatokkal kapom magamra a kabátot és a táskát. A tegeződés felajánlása viszont egy kicsit meglep, de csak azért, mert ilyen korán felajánlja. - Köszönöm - mondom erre hálásan mosolyogva, a tegezés sok beszélgetést megkönnyít, mert magázódva bizonyos mondatokba nagyon bele lehet gabalyodni, ami furcsa helyzeteket teremthet, bár lehet, hogy ezzel csak én vagyok így. A személyes véleményem meg mindig is az volt, hogy a tiszteletet tegeződve is meg lehet adni valakinek, és magázódva is el lehet küldeni valakit „melegebb éghajlatra”.
- Viszont kívánom! - köszönök el mosolyogva az irodaajtón átlépve. A kávézóban még odaköszönöm a jövendőbeli munkatársaimnak, majd kilépek a kávézóból, de mielőtt kilépek gyors cipőkopogás alapján valakinek nagyon sietős, és hátrafordulva látom Marilynt az ajtó felé rohanni, így az ajtót kinyitva előtte, magam elé engedem. Ha ilyen gyorsan összepakolt, akkor sürgős lehet neki.
Úton a metró felé előveszem a telefonom és elkezdem felhívni azokat a főbérlőket, akiknél a jelenlegi felállás révén esélyem lehet kivenni egy lakást és az ingázást is megkönnyíti.