Úgy látszik, átbillentünk mára a nehezén, a vitás hangulatot elmosták az izgalmak, most már inkább csak a könnyed csipkelődés megy. Nyitnám is a szám a kontrára, de a válasza elhallgattat. Váratlanul ér? Talán. Vagy inkább felidézi azokat az alkalmakat, amikor valódi aggódást láttam a szemében, mert tényleg volt ilyen. Engem ismerve, nem is olyan kevés. A mostani kórházas jelenet nem égett annyira a memóriámba, megeshet, észre sem vettem rajta, olyan sok más foglalta le egyszerre a figyelmemet, olyan erősen dolgozott bennem a vészhelyzet-feeling, és nem is voltam még igazán józan. Most sem vagyok. Talán pont ezért agyalok ilyesmiken: vajon tudna még szívből jönni az az érzés? És nálam? Nálam vajon tudna? De bizonyára jobb is, hogy nem állok neki megkeresni a válaszokat. - De biztosan. Nincs is szórakoztatóbb a ’nem volt nálam a jogsim’ vagy a ’csak tízzel mentem gyorsabban, ember’ magasságokat rúgó történeteknél. Mondjuk, ha elmesélném a ma estét, annak biztos lenne sikere – hajlik a végére mégis mosolyra a szám sarka. Vagy ha azokról sztoriznék, amiket régen műveltem, még abból az időből, amiről Lyn sem tud semmit. Nem mondom, néha megvolt a kísértés, hogy elmeséljem, de mostanra nem bánom, hogy végül mégis titokban maradt. Ki tudja, talán rögtön szakított volna velem. Vagy azt vette volna zokon, hogy eddig nem szóltam róla. Mintha olyan könnyű enne bevallani, hogy egykor még az FBI listáján is rajta voltam. De bárhogy is, biztosan nem ment volna át zökkenőmentesen, én pedig nem akartam kockáztatni. - Kedves tőled. Gondolom, az is szívből jött volna… – utalok vissza mégis az előző mondatára, magam sem tudom, miért. Fogjuk ezt is a piára. Nem húztam ki nála a gyufát azzal, hogy más nővel mutatkoztam volna előtte, mondjuk nem is nagyon lett volna kivel, hiszen normális kapcsolatom nem volt, de szóval… most jut csak eszembe, erről a hülyeségről, hogy még csak azt se tudom, féltékeny lenne-e rám. Mielőtt azt hihetném, hogy most már teljesen jól vagyok, mond egy mondatot, én meg azon kezdek agyalni, hogy ezzel most vajon mire céloz. Nem tudom követni, ami nálam kicsit sem gyakori. De inkább elengedem, mint hogy rákérdezzek, és ezzel el is áruljam magam. Legalább már nem flashelek, és belassulva sem érzem magam, ez is valami. Ahogy kiszállunk, és megcsap a hideg, mintha kicsit az is segítene. Bár esküszöm, a következő mondata megint elbizonytalanít. Most hallucinálok? Rá is pillantok. - Azt tudom. De nekem eddig még mindig sikerült – bújik elő belőlem egy hamiskás mosoly. – Nem gondoltam volna, hogy épp most fogsz ezirányban megdicsérni, de úgy látom, ma tele vagy meglepetésekkel. – Na jó, erre már rendesen rájátszom. Ekkor lépünk be az előtérbe, köszönünk Robertnek, én pedig tudom, hogy ezzel rendesen áthágtam a nem célzunk semmi szexuális jellegűre szabályt, de úgy istenesen, ám valamiért kicsit sincs bűntudatom miatta. Mikor bejelenti, hogy arra számított: megpróbálom majd átvágni a kajával, leleplezetten elmosolyodom, voltaképp tényleg nem lőtt nagyon mellé, simán képes vagyok rá, ma viszont inkább mégsem kockáztattam meg. - Látod, gyakrabban kellene jönnöd. A végén még kijövök itt a gyakorlatból – tárom ki előtte az ajtót, és ahogy elhalad előttem, ekkor már tudom, hogy baj van. A gondolataim csakis körülötte járnak, erről árulkodik az is, hogy egyre nehezebben fogom vissza a célzásokat is. A harmadik lépcső pedig… már-már az az érzésem, hogy szabályosan kimenekül az érintésem alól. A közelségemből. Pedig még nem is vittem túlzásba. Vagy igen? Na jó, egy kicsit talán. De úgy fáj a szívem itt látni, úgy hogy hozzá sem érhetek. Ezt sosem fogom megszokni. A jókedve, és a fürdőtől jövő nevetése szinte azt a hangulatot idézi, amikor még minden rendben volt köztünk. Csakhogy ennek már vége, mégpedig öt hosszú éve – emlékeztetem magam. Ideje lenne felfogni. Ennek ellenére, hogy ezt ilyen jól elhatározom, mikor a törölközőkre téved a pillantásom, nyomban megfogan a fejemben A terv. Bekészülök az ajtóhoz, és ahogy elhangzik a nevem, elmosolyodom, és már nyomom is a kilincset… Mire számítok? Magam sem tudom. Igazából csak játék az egész. Meg akarom lepni. Kíváncsi vagyok az ösztönös reakciójára. Hogy beengedne-e? És persze úgy vonz magához a fürdő, mint a mágnes. De azt én sem gondoltam, hogy pont ott áll az ajtóval szemben – mondjuk mégis hol máshol, Benjamon Henson? –, nem látok belőle sokat, mert reflexből reagál, és az ajtó rögtön repül is vissza, de ahogy elvigyorodok, és pár másodpercre nekivetem a hátam a falnak, úgy érzem, nagyon is megérte. - Én próbáltam, de úgy tűnt, nem igazán kell – fülelek mosolyogva a válaszára. – Különben is, ezt ma már hallottam egyszer. – Szinte ugyanezzel a mondattal sózta rám Rose-t, aztán se szó, se beszéd elviharzott. Amúgy is úgy volt, hogy ezzel kapcsolatban ma még kiengesztel. - Tudod, az a helyzet, hogy az én lelkemen már sok minden szárad. Tíz perc forró vizes zuhany után, annyira nem lehet odabent hideg – mutatok rá, hogy ravasz, de a megfagyok-blöff ezúttal nem jött be. – De hajlandó vagyok egyezkedni. A törölközőmre épp nincs égető szükségem, mi mást tudsz cserébe felajánlani? Azzal ellököm magam a faltól, és ismét szembe fordulok az ajtóból kukucskáló két szép szemével. Arra viszont ügyelek, hogy a törölköző még ne legyen elérhető távolságban. - Gyerünk, halljam a licitet – mosolyodok el. – De jól gondolja meg, mert csak egy lehetősége van. Mellesleg még mindig nagyon szexi a térde - pillantok valamivel lejjebb, gondosan és ráérősen végigkövetve az ajtó takarásából kilógó testrészeit.
A mai este igencsak széles skálán mozog eddig a Ben és köztem lévő hangulatot tekintve. A csészetörős veszekedéstől az aggódáson keresztül a röhögésig már minden volt, én már csak várom, mi fog itt még történni, mert nem lepődnék meg, ha még más jellegű hatás is érne. Ben mellett buli az élet, ezt már megtanultam, szóval komolyan majdnem mindenre fel vagyok már készülve még így is, hogy nem vagyunk együtt. Elmosolyodom a válaszára és bólintok, ez a történet tényleg biztosan vinné a prímet a böriben, de hát hála a jó égnek nem kötött ki ott egyikünk sem, még ez a szerencsénk. Az csúcspont lett volna a napom megkoronázására, és nagy valószínűséggel összeomolva sírtam volna ki magam vagy a börtönőrnek vagy éppen az egyik leszbikus rabnak. Milyen szép jelenet lett volna. - Persze, hogy! Ismerem az összes kis rigolyádat amivel fel lehet bosszantani vagy éppen... – elharapom a mondat végét és elhúzom a szám. Megálljt kiált az agyam és jobban is teszi, mert nem leszek én az, aki elkezdi az utalásokat a szexuális jellegű dolgokra. Mert az nem az én szerepem, azt mindig Ben csinálja és én vagyok az, aki minden egyes alkalommal leállítja. Így megy ez már évek óta, négy egész évig sokszor sikertelenül, de a legutóbbira igencsak büszkék lehetünk. Talán még koccintanunk is kéne rá, mennyire idilli lenne. Az autóból kiszállva már amikor megszólal és ecsetelni kezdi, mi fog történni reggel, már biztos vagyok benne, hogy túlmentünk egy határon és ennek nem lesz jó vége. Annyira ismerjük már ezeket a köröket, amiket a hibázás előtt futunk, de mégis itt vagyunk és kockáztatunk. De miért? Komolyan nem tudok rájönni az okára, és szerintem Bennek sem menne, ha erre rákérdeznék. Vagy igen? Majd egyszer talán megérdeklődöm tőle, hogy mégis mi a francért nem hagyjuk békén a másikat? Bár ezt átbeszéltük már párszor, és azt hiszem, határozottan én vagyok az, aki jobban ragaszkodik a másikhoz. Talán le kéne róla szoknom. A válaszára szúrós tekintettel meredek rá, de aztán elmosolyodok kicsit én is. Remélem ez a fél percnyi hideg kellően kijózanít mindkettőnket. - Remélem azért magamat nem fogom meglepni azalatt míg a lakásodon leszek, mert akkor már baj van – gondolkodom hangosan, de úgyis tudja, hogy ezen kattog az agyam, nem kell titkolnom. A lifttel hamar felérünk az ő emeletére, aztán megvárom, míg ajtót nyit és be is lépek. Nem reagálok a megjegyzésére. A gyerekkel karöltve szívesen jönnék többször is, hogy jobban megismerhesse a biológiai apját, de nyilván ezt nem fogom mondani neki, mert nagyon jól tudom, mi lenne a reakciója rá, mellesleg nem fogom erőltetni a dolgot. Távol álljon tőlem. Még mindig bízom abban, hogy egyszer majd észbe kap és rájön, mennyi évet vesztegetett el a gyereke életéből. Vagy franc se tudja, én már nem várok semmit. Nem tudom, hogy az alkoholnak vagy a stressz elillanásának hatása az, esetleg valami másé, amit Ben produkál, de határozottan nem tesz jót a tartásomnak. Mély levegőt véve lépek el tőle és igyekszem a fürdőbe, mielőtt még meggondolatlan dolgokat tennék. A zuhany jót fog tenni, talán kijózanodnak az én gondolataim is, mert arra baromi nagy szükség van, főleg ezek után. Ahogy végigsimított a bőrömön és a fülemhez hajolt... Brr. Még mindig kiráz a hideg. Mikor végzek és nincs törölköző, rájövök, hogy baromi nagy hülye voltam, hogy erre nem gondoltam, de nyilván nem fogom itt megvárni, amíg megszáradok, így rögtön szólok is Bennek, aki pillanatokon belül terem ott, én pedig olyan reflexszel csapom rá az ajtót, hogy kettőt van ideje maximum pislogni. Francba. Az idegeimmel játszik. Nem is az idegeimmel, hanem ahh. Nem is tudom, de megőrjít, komolyan mondom. - Ó, dehogynem, mindig is fázós voltam, nem tudod? – próbálkozom még mindig egy kicsit, de hamar rájövök, hogy ezzel nem fogom tudni megvenni. Körülnézek a fürdőben és az ő törölközőjére siklik a tekintetem, de hát mondjuk az minek kellene neki? Azért megpróbálom azt felajánlani cserében, nyilván kevés sikerrel... Az égnek emelem a tekintetem és nagyot sóhajtok, aztán kinézek az ajtó mögül. - Most egyébként te ezt élvezed? – nézek rá megemelve az egyik szemöldököm mikor felém fordul és gondolkodni kezdek az alku tárgyáról. Nyilvánvaló, hogy valami olyasmi jár a fejében, amire én nem leszek vevő, de mindjárt bepipulok és fordítok egyet a játszmán. Ha ő így, akkor majd én is így. A megjegyzésére lepillantok és beljebb húzom a lábam egy apró mosoly kíséretében. - Reménytelen figura vagy, Henson – mondom, és aztán az orrára csapom az ajtót. Nekidőlök egy pillanatra a falapnak, és aztán határozott léptekkel indulok el a törölközője felé, és abba csavarom magam. Én aztán rohadtul nem vagyok ilyesmire allergiás, amúgy is nem egy ismeretlennel állok szemben, szóval nem zavartatom magam. Kitárom az ajtót és a szemeibe nézek. - Ide figyelj, Ben... – bökök a mellkasára a mutatóujjammal és megpróbálok közben nem tudomást venni arról, hogy félmeztelenül áll előttem – Ha ezt így folytatod tovább, annak te is tudod, hogy nem lesz jó vége, úgyhogy mindkettőnk érdekében fejezzük be a szabályok áthágását, jó? Még akkor is, ha nekem sem akaródzik ezt... – ujjaim a mellizmánál járkálnak, és mindezt csak azért, hogy tudja, kivel áll szemben. Csessze meg, azt hiszi, csak ő tud játszadozni velem? Lábujjhegyre állok, hogy nagyjából egy szintbe kerüljünk egymással. – Inkább adj egy pólót, amit magamra kaphatok – hajolok a feje mellé és a fülébe suttogok, aztán a szobája felé igyekszem, mintha mi sem történt volna. Közben nagyot nyelek, mert azért ez az egész színjáték már tényleg kicsit sok nekem, és lám: nem is vagyok olyan rossz színésznő!
Ha azt hiszi, mindenre fel van készülve mellettem, hát eléggé téved. Legalábbis, biztos ezt mondanám neki, ha szóba hozná. Hogy valóban így van-e? Szerintem igen, mosolyodom el halványan a gondolatra, még ha ez roppant beképzeltnek is hangzik. Ismer, nem mondanám, hogy nem, nagyon is jól, és talán mélyebben is, mint bárki más. De van, amit még előle is sikerült elrejtenem, és ha most valaki feltenné neki a kérdést, hogy el tudja-e képzelni rólam, hogy… valószínűleg határozott nemmel felelne. Az viszont tény, hogy amíg együtt voltunk, határozottan a jobbik oldalamat csalogatta elő belőlem. És az is, hogy ha felmegyünk a lakásomra, fogalmam sincs, mi fog történni. Mindjárt szilveszter, mindjárt vége ennek a nyamvadt évnek, ami anélkül szállt el, hogy akár egyszer is magamhoz vontam volna. Még ez is tiltva volt. Ahogy minden. És a legrosszabb, hogy én is így láttam jobbnak. De ha igazán magamba nézek, nem vagyok benne biztos, hogy most is ezt akarom, különösen a veszekedésünk után, különösen ezzel a furcsa hangulattal, hogy a ma estét nem akarom egyedül tölteni. - Vagy éppen? – kérdezek vissza, nem hagyva elsikkadni ezt az elharapott részt. Az arcomon halvány mosoly játszik. Mintha az ő fejében is pontosan ugyanaz járna, mint az enyémben. Mintha valahol, az agyunk eldugott kis zugában, pontosan tudnánk, hogy mi felé közelítünk ma este, de nem akarnánk beismerni. Pedig biztos vagyok benne, hogy ő is vágyik rá. Csak éppen… van néhány csak a képletben. - Jobban belegondolva, kész életveszély vagy rám nézve – mélázok el az előbbi szavain egy kicsit bővebben, ha már jelenleg úgy sincs más dolgom. – Remélem, sosem kerülsz illetéktelen kezekbe, mert akkor jaj nekem – bújtatom vicces köntösbe a megjegyzést egy fanyar mosollyal, de ettől talán egy kicsit több is megbújik benne. Hogy pontosan mi, azt inkább én se szeretném tudni jelenleg. Sosem gondoltam még arra, hogy mit éreznék, ha mással látnám, de őszintén szólva nem is most akarom elkezdeni. Ha eddig csak sejtettem, most már biztosan tudom, hogy neki is ezen járnak a gondolatai, de végül is nem is csoda, ha úgy tetszik, évezredek óta nem történt köztünk semmi, most meg hirtelen egymást érik a felkavaró jelenetek. Lehet, tényleg van valami ebben a teliholdkor mindenki megbolondul dologban, ahogy felpillantok az égre, épp akkor rohan tova egy terebélyes felhő, meztelenül hagyva a sajtszerűen kerek égitestet. És még csak most jön a főpróba, amin rögtön meg is buknék, ha Lyn nem állít le finoman, és menekül el előlem a fürdőbe. De nem tehetek róla, vágyom a közelségét. Legalább magamnak illik most már beismernem. Ma estére minden porcikám el akarja felejteni a megállapodásunkat. Pedig tudom, hogy hülyeség, és csak ezt az egy éjszakát kéne kvázi kibírni, és talán… talán az már azt mutatná, hogy tényleg túl vagyunk a másikon. De engem is meglep, hogy ez most mennyire nehéz. Töltök egy kis bort, két pohárba, de a sajátomat azért előmerényelem néhány korty erejéig, mikor eszembe jutnak a törölközők, aztán pedig… Amilyen arccal és lendülettel rám csapja az ajtót, nem tudok nem elmosolyodni rajta. - Ó dehogynem. Töltöttem is egy-egy pohár bort, hogy felmelegítsen – ám ahhoz előbb ki kell alkudoznia magát a fürdőből. Hogyne élvezném, idejét sem tudom, mikor volt ilyen közvetlen, játékos hangulat köztünk utoljára, az érzékeim úgy szívják magukba, mint valami rég elfeledett drogot. - Hogy nem tudod eldönteni, hogy beengedsz, vagy sem? Ha már így rákérdeztél, lenne, amit jobban tudnék, de ismerlek már, szóval nem vagyok telhetetlen. – Nem tagadhatja: ő mondta ki a nevem, ami egyértelmű invitálás volt. Aztán meg az ajtócsapás. Szegény férfiak, így igazodjanak ki a nőkön. Mikor újra becsapja előttem az ajtót, halkan elnevetem magam. Szóval inkább a zuhanyzó fogságában marad, mint hogy belemenne egy régi, ártatlan kis játékba? De így is izgalmas. Kíváncsian várom, mivel rukkol elő. Ám a fél perc múlva kilépő, törölközőbe csavart, fokozottan szexi hölgyemény, legalább ennyire bosszúsnak is tűnik, ahogy a mellkasomra bökve kifakad. Mindig is imádtam, mikor sikerült felpaprikáznom egy kicsit, általában pont ezzel tudom kipiszkálni belőle, hogy felvegye a kesztyűt, és… Ó. Hogy ennyire felveszi, azért arra mégsem számítottam. Fázni nem fázom, de a testem még mindig hűvös a hóáztatta ingem miatt, hiába szabadultam meg tőle időközben, így a rajtam táncoló ujjbegyei nyomán apró, melegséget hozó libabőr-csíkok jelennek meg a mellkasomon, szinte azonnal. De a jackpot mégsem ez, hanem ahogy a fülemhez hajol. Tudja, milyen hatással van rám ez a más szemében talán jelentéktelennek tűnő kis gesztus. Ahogy elsuttogja ezt a mondatot, a lehelete melegsége felborzolja az érzékeimet, és a bizsergető várakozás, hogy vajon megcsókol vagy az ajkaival is megérint-e, pillantok alatt ugrik fel bennem a maximumra. Elnémít, és tagadhatnám, de egy kicsit le is fagyaszt, épp annyi időre, míg visszaszökken a sarkaira, és elmasírozik mellettem a szoba irányába. Automatikusan és szinte még babonázottan fordulok utána. Egy halvány mosoly kíséretében kifújom a bent rekesztett levegőt, és a végül használatlanul maradt törölközővel a kezemben utána indulok. - Pólót azt találsz a szekrényben, szerintem egyedül is menni fog. Egyébként pedig szolgáld ki magad, ha már kerestem magamnak törölközőt, fel is avatom – követem bujkáló mosollyal a mozdulatait, de ezúttal nem lépek nagyon közel. – A kaja bármelyik pillanatban megjöhet, ott a tárcám a pulton. – Azzal vetek még rá egy dilemmázó pillantást, de végül inkább nem teszem fel a kérdést. Magam sem tudom, pontosan hogyan hangzott volna, de felfelé jövet még voltak olyan terveim, hogy megpróbálom becsalogatni magamhoz. Az csak később jut eszembe, már a zuhany alatt, hogy a kismonológjára voltaképp nem is válaszoltam, annyira lefoglalt közben. Elég csak rágondolnom, és újra felbizsereg bennem valami, de próbálom inkább a forró vízpermetre fogni.
Komolyan nem tudom mit csinálok. Eddig annyira jól ment az ellenállás, büszkén mondtam minden egyes mozzanatra nemet, ami egy kicsit is afelé sodort volna, hogy hibát kövessünk el. Pedig az istenit, még arra sem lehet fogni a dolgot, hogy ittam volna, vagy hasonló. Az egyetlen nyomós ok, ami ezt okozza, hogy hiányzik, és a veszekedés meg ez a ma esti stresszhelyzet ezt csak elég rendesen felerősítette, ami határozottan nem tesz jót. - Nagyon is jól tudod ennek a mondatnak a végét, anélkül is, hogy kimondanám – emelem a tekintetem rá határozottan sugallva, hogy nem fogom kimondani a dolgot. Ma valahogy ő is olyan hangulatban van, ami szintén csak lök egyet ezen az egész szerencsétlen helyzeten. Csak tudnám, miért nem akaródzik most azonnal fogni magam, és szépen beülni egy taxiba, hogy aztán nyugodt szívvel hajtsam álomra a fejem, mert ha így haladunk, ebből minden más lesz, csak lelkiismeretfurdalás nélküli alvás nem. Ő is és én is tudjuk, hogy kettőnk közül valakinek hamarosan mély levegőt kell vennie, és azt mondani, stop. Miért érzem azt, hogy ismét, újra és újra én leszek az a valaki? Én józanabb ésszel tudok gondolkodni, már annyiszor sikerült, még ha közben a belső énem sikítva ellenkezett is, akkor is nemet mondtam a felkérésre. Nehezen, de sikerült. Ma valahogy nem vagyok elég erős ehhez, de valahogy, ha törik, ha szakad, meg kell emberelnem magam, mert ha rajta múlik, akkor erről a rohadt hullámvasútról már nem fogunk leszállni... - Baromi nagy veszélyt jelentünk a másikra mind a ketten, ha engem kérdezel – elmélkedem el kicsit én is, már-már elsodródva az eredeti témától, de a következő mondatra felkapom kicsit a fejem. Nem kerülök illetéktelen kezekbe? A mondat mögött valamiért érzek egy kis féltékenységet talán... talán. Talán még ő is érezne némi fájdalmat, ha mással látna együtt, és ez sajnos, vagy nem sajnos, oda-vissza működik. Nem tudom, ő hogy áll a nők terén, nem véletlenül nem is kérdezem tőle... Nem érdekel, jobb, ha nem is tudok róla. Nekem is volt pár próbálkozásom az elmúlt években, de komolyra egyik sem fordult, és ez néha kicsit kétségbeejtő számomra. Mindegy, egyszer úgyis eljön az az idő, amikor túl kell lépnünk a másikon, és talán lesz, aki miatt érdemes lesz elfelejteni a kettőnk között lévő vonzalmat. Nem lesz egyszerű, sőt... Én esküszöm, baromira igyekszem elűzni minden apró kis szikráját annak, hogy a fejembe férkőzzön a gondolat, miszerint jó lenne kicsit nosztalgiázni, de egyszerűen nem megy. Ha a közelemben van, képtelen vagyok kiiktatni a dolgot, és ez az egész most jóval erősebb, mint egyébként szokott. Főleg akkor, ha ilyen apró gesztusokat tesz az irányomba. Segítenie kellene, nem pedig megnehezíteni a dolgot. A zuhany gondoltam jót fog tenni majd, és el tudom terelni a gondolataimat, kijózanít majd. Ennek ellenére, kurvára nem segít, hogy Ben az adoniszi testével félmeztelenül ácsorog az ajtó előtt. - Az jó lesz most már, mert kezdem ezt nem bírni józanul, amit művelsz – mondom, aztán az ajtó mögött felsejlik egy mosoly a szám szélén és ez hallható is a hangomon. Az a nagy helyzet, hogy valamilyen szinten élvezem a dolgot, és kezdek belemenni a játékába, csakhogy kicsit fel is idegesít vele. Nem tudja, mennyire rossz ez nekem? Meg neki is. Mindkettőnknek. - Szerinted mérlegelek egyáltalán? Naná, hogy nem engedlek be, nem volt kérdés – mondom neki az ajtó mögül. Most komolyan reménykedett? Ez az, ismer, szóval tudhatja, hogy okosabb vagyok annál, minthogy egy apró játék vessen véget a köztünk lévő megállapodásnak. De hát én se könnyítek a helyzeten, mert hát miért is tenném. Pillanatokon belül csavarom magamra a törölközőt és lépek ki a fürdőszobából. Nem jó ez így, túl kevés a ruha mindkettőnkön ahhoz, hogy ne játszak el a gondolattal... Ennek ellenére veszek egy mély levegőt és kissé nyugtalanul lépek fel vele szemben. Jaj Ben... meddig fogjuk ezt még csinálni? Azt mindjárt gondoltam, hogy a kis fellépésem tetszeni fog majd neki és felborzolja a kedélyeit még jobban, pedig nem épp ez a cél vezérelt. Meg se várom, hogy bármit reagáljon rá, inkább a szobába igyekszem, és kinyitom a gardrób ajtaját. Hát igen, elég otthonosan mozgok már itt. Sajnos még mindig... - Jól van. Remélem a zuhany majd kijózanít – mosolyodok el halványan, aztán kikapok egy pólót, ami már elég régi ugyan, de legalább leér a fenekem alá, és aztán... aztán. Ó, hogy rohadna meg, de csodálatosan okos vagy már megint Marilyn, hogy a ruháidat a fürdőben felejtetted. Én ugyan nem alkudozom még egyszer, majd ha kijön, akkor bemegyek szépen a cuccaimért, mert azért jó lenne, ha a fehérneműt legalább fel tudnám venni a későbbi béke érdekében. A gyomrom már korog, így felettébb boldog vagyok, mikor meghallom a csengő hangját, szóval gyorsan igyekszem az ajtóhoz Ben tárcájával együtt, hogy átvehessem a kaját. Nem igazán foglalkozom azzal, hogy kissé hiányosan vagyok öltözve, igy ajtót nyitok, és akkor jövök csak rá, amikor a futár háromszor mér végig tetőtől talpig. - Helló – szólalok meg végül, de a fiatal srác még mindig nem veszi le rólam a szemét és egy sort dadog is, amire már nem bírok nem odafigyelni. – Na jó, adja ezt ide. Mennyit kell adnom? – kérdezem, miközben kikapom a kezei közül a dobozokat és hátrasétálok vele a pulthoz, ami ismét rossz ötlet volt, ahogy elnézem. - 56 dollár – nyög ki végre ennyit, mire odatolok neki hatvanat, és már csuknám be az ajtót, mikor félbeszakít. – Elnézést. Rendelhetne többször is – mosolyodik el, mire halkan felnevetek. - Jó, majd fogok – kacsintok rá, aztán már be is csukom az ajtót előtte, és megrázom a fejem. Végig pillantok magamon a tükörben, mire rájövök, hogy lehet ez így tényleg nem jó ötlet, így visszaoldalgok a hálóba. - Itt a kaja! – kiáltom közben, aztán újra a szekrény előtt állok teljes tanácstalanságban. Ennek az embernek csak ingjei meg öltönynadrágjai vannak, azzal meg kicsit furán hatnék. Nadrágom meg még nekem sincs itt, ugyanis egyberészes ruha volt rajtam. Ezt a pechet. - Nem hiszem el, hogy nincs egy melegítőnadrágod – mormogom magam előtt, míg Ben el nem készül, hogy ehessünk végre. Mondjuk az én szekrényemben is kutakodni kellene egy tíz percet biztos, míg a sok business ruha között fellelnénk pár otthoni ruhát. Ez nem azért van, mert én baromira szeretek otthon is elegánsban flangálni, hanem mert egyszerűen örülök, ha hazaesek és az ágyba dőlök, nemhogy még át is öltözgessek.
- Azért sokkal jobb a te szádból hallani – mosolygok halványan, ám a tekintete határozottnak tűnik. Tudja és én is tudom, hogy ha ezt a mondatot befejezi, azzal lényegében meg is tette volna, amit még csak kimondani sem mer. Nem hiába született az a szabály, hogy még csak szóba sem hozzuk ezeket a témákat normál esetben. Hatással van a köztünk lapuló érzékiségre. Nálam egészen biztosan olaj a tűzre minden verbális játszma, amiben pont az az izgalmas, hogy látszólag teljesen ártalmatlan. Pedig mennyi minden megbújik benne. Intelligens és kifinomult játék, de nem kevésbé veszélyes, mint a direktebb testvérei. Vajon mindenben ilyen határozott lesz ma este? - De tudod, hogy én sosem élnék vissza a hatalmammal… – próbálom úgy mondani, hogy komolynak hasson, bár az árnyaltnyi mosolyt nem tudom eltüntetni az arcomról. Részben marha nagy irónia, mert mást sem élvezek jobban, mint amikor érzem, hogy hatok rá, vagyis kötődik hozzám, de másfelől nézve igazság is rejlik benne: sosem hoznám olyan helyzetbe, hogy szenvedjen miattam. Szándékosan biztos, hogy nem. Míg zuhanyzik, a vállgödréből lopott illata végig az orrommal játszik. Jövök-megyek, téblábolok, próbálok, de nem nagyon tudok másra gondolni. Talán ez is ösztönöz arra a bizonyos törölközős akcióra. A válaszán elvigyorodok, de már nem láthatja, mert újra becsapta az ajtót. Kíváncsian várom, hogy mi fog történni. Az, hogy az ő szavaiból is kihallatszik a mosoly, azért megadja a várva várt visszajelzést, hogy a látszattal ellentétben, annyira mégsem utál ezért a kis manőverért. Talán azért is mertem megkockáztatni, mert régen szinte ebből álltak a napjaink, és tudom, hogy imádta minden egyes percét. Ahogy én is. Már nem úgy értem, hogy minden este elloptam a törölközőjét, de mindig megtaláltuk a módját, hogyan lopjunk mosolyt, szikrát és játékot a mindennapokba, akkor is, ha dögfáradtan estünk haza. Mindkettőnknek nagyon fontos a munka, de azt a luxust sosem engedtük meg magunknak, hogy egymásra ne jusson időnk miatta, vagy hogy ellaposodjanak a dolgok. - Látod, kitalálom én a gondolataidat. – Még mindig. De ezt inkább nem teszem hozzá, úgyis ő is erre fog gondolni. Talán. Talán a franc tudja. - Nekem egészen úgy hangzott, hogy behívtál – feszegetem tovább azokat a határokat, mintha csak komolyan azt hittem volna, mikor kikiáltotta a nevem. Elvégre semmi mást nem mondott hozzá. Ha nagyon akarnám, még bele is tudnám magyarázni. – Már azt hittem, hogy valami baj van. Mondjuk megcsúsztál… én meg kanalazhatlak fel a padlóról. Vagy ki a kádból… – ami azt illeti, lennének még ötleteim, de inkább itt leállok. Tudom, hogy milyen kis szerencsétlen tud ám lenni néha. Ezt szívem minden rajongásával mondva. Számos példa akadt rá a múltban, valamiért mégis az egyik régi szülinapom jut eszembe, mikor meglepett egy római utazással, de még mielőtt elindultunk volna, jól elintézte a bokáját, ahogy a jegyek lehalászása közben lepottyant a székről, akár egy bikk-makk. Mikor végül kicsörtet, több mindennel is meglep egyszerre. De egyikről sem mondanám, hogy nagyon kellemetlen meglepetés lenne. A szavait meg egyelőre úgyis csak egy kis ködön keresztül érzékelem. Nem mond semmi olyat, ami ne lappangana egyébként is a tudatomban, csak éppen… olykor-olykor van, ami képes teljesen elfedni. Mint például az a gondolat, hogy kívánom. Ha csak ránézek ebben a falatnyi törölközőben, ha a fülembe súgott szavaira koncentrálok, és arra az elektromos bizsergésre, ami végigfut tőle a gerincemen, vagy ha a mellkasomon simító ujjai kerülnek előtérbe. Vagy ha csupán arra gondolok, hogy milyen régen történt köztünk bármi is, és mennyire hiányzik, hogy minden egyes felesleges centi eltűnjön közülünk. Szívesen megtenném… de végül ellép tőlem, én pedig vagyok annyira ura önmagamnak, hogy nem mozdulok rögtön utána. Hanem inkább várok vele egy kicsit, és akkor is, csak az ajtófélfáig megyek. - Ne reménykedj – mormogom az orrom alatt egy mosollyal, ahogy fordulok, és elvonulok a fürdőszobába. – Nálam ez alapállapot. – Célzok arra, hogy nem kell ehhez alkohol, vagy más szer, sokszor alapjáraton is úgy viselkedem, amit az emberek többsége nem feltétlenül a józan kategóriába sorolna automatikusan. Ő pedig remélem, nem áltatja magát azzal, hogy ez nem imponál neki. Különben egy éjszakát leszámítva nem sok minden történt volna közöttünk. Ó, nem, tudom, hogy imádja. Mikor felhangzik a csengő, végzek is, és a zuhanyajtót félretolva a fehér komódra dobott törölköző után kezdek kotorászni, ahogy megtalálom, és megtörlöm benne az arcom, csak ekkor tűnik fel, hogy mi is rejlik alatta. A kis édes bent hagyta a ruháját, az előbb nem is figyeltem, most viszont határozottan elkap a kísértés, és úgy vagyok vele, idebent megengedhetem magamnak, hogy esendő emberré változzak. Kinyújtom a karom, és felemelem a finom anyagot, hogy az arcomhoz vonjam, és mélyen beleszippantsak. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy az összes többi érzékszervem kizárjam, egyedül az ismerős illat mozdítsa az emlékeimet. Ismét eszembe jut, ahogy lassan lehúztam rajta a cipzárt, nem is olyan rég, és megannyi korábbi emlékkép. Mielőtt azonban visszatehetném, a földre pottyan egy kisebb textília, először azt se tudom, honnan, de bizonyára összefogtam a kettőt, mikor felemeltem. Ekkor ér a villanásszerű felismerés, hogy ez a nő ezek szerint fehérnemű nélkül flangál odakint. Te jó ég. Hát ez a tudat határozottan nem segít az éledező libidómnak, sem a képzeletemnek, sem pedig a kettőjük makacs összjátékának. Mikor lehajolok érte, érzem, hogy elég nedves lett, tekintve, hogy zuhanyajtó ide vagy oda, mégis sikerült kipocsolnom egy kis vizet, hallom a hangját, hogy a kaja előállt, de ekkor sikeresen meg is csúszok, és mivel tele a kezem, nem tudok időben megkapaszkodni a zuhanykabinban, hanem tökéletes robajjal elvágódok odabent. Ki a fürdőbe, a csípőmmel végigszántva a komódot, végül a padlón kötök ki, a fejem enyhe ütéssel találkozik a mosógéppel, de nem olyan erős az ütés szerencsére, a mai nap folyamán volt már durvább is. Ezt a gondolatot biztatásnak szánom, de valahogy mégsem sikerül felvidulnom tőle. Basszus. És még én viccelődtem az előbb Lyn ügyetlenkedésein. Bizonyára hallotta a csattanást, szóval még mielőtt gyanúba keveredhetnék, elengedem a most már még vizesebbre változott ruháit, mintha csak esés közben sodortam volna le őket, és legalább úgy nagyjából magamra dobom a törölközőmet, hogy fedje a lényeget, több-kevesebb sikerrel. Rögtön azért nem sikerül feltápászkodnom, eléggé sajog mindenem, és úgy vagyok vele, hogy a hátamra fordulva inkább kivárok néhány másodpercet. Gördülés közben megpillantok egy-egy vérfoltot a kilépő szőnyegen, és az egyre élesebben utat törő fájdalom alapján, nagyjából be is azonosítom, honnan származhat. Egy gecinagy horzsolt csík szánt keresztül a bal csípőmön, és ahogy érzem, nem csak egy karcolás, bassza meg. Szarul fest, annyi biztos. - Be ne gyere – szólalok meg, mikor hallok egy kis zajt, mintha Lyn közeledne, de ahogy ismerem, úgyse hallgat rám. Bár ki tudja, a mostani felállásban talán ez már másképp van.
- Nem fogom kimondani – mosolyodok el halványan, miközben megingatom a fejem. Ha kimondanám, az újabb löket lenne a szabályáthágás felé és már így is pengeélen táncolunk. Rettegek attól, mi lesz, ha elgyengülök egyszer, és a mai este nem csodálkozom már semmin, de azért roppant mód igyekszem, hogy ne történjen így. Az a kérdés csak, hogy mégis meddig fogom tudni ezt így tartani és mikor mondom majd azt, hogy csessze meg, elegem van mindenből?! Akkor elindulunk a lejtőn, de sebtiben. - Persze, tudom, távol álljon tőled. – Még valaki remélem ezt el is hiszi. Hát a hülye is látja, hogy hobbit űz abból, hogy az idegeimet és a határokat egyaránt feszegesse, de aztán meg meglepődik, ha felveszem a kesztyűt és kiállok ellene a csatában. Pislog akkor nagyokat, pedig két pillanat alatt meg tudom fordítani a helyzetet, hogy aztán kvázi ő szenvedjen attól, hogy tudja, karnyújtásnyira vagyok tőle, mégsem vonhat magához. Mert ez az egész egy rohadt szenvedés, bárki bármit állít, az, és nem tudom, meddig fogjuk ezt idegekkel bírni mindketten. Ha újra belekeveredünk a dolgokba, annak sem lesz jó vége, de ez így, ami most fent áll, ez sem teljesen normális. Ha nem vagyunk egymás közelében akkor jól megy a dolog – haha, mondjuk az már durva lenne, ha még úgy is nehéz lenne-, de amint egy helységbe kerülünk leginkább kettesben, ott már bajok vannak. Ez az egész játszadozás jó kedvre derít valamilyen szinten, és már el is felejtettem, hogy pár órával ezelőtt még mindenféle hülyeséget vágtunk a másik fejéhez. A hangulat átalakult, de ez is éppoly veszélyes, mintha veszekednénk. A gondolataimat még mindig ugyanúgy ismeri, mint szerintem soha senki nem fogja már ennyire, így el is mosolyodok a megjegyzésére. - Tudod te, mi kell nekem – sóhajtom, de aztán visszaterelem a témát arra, amire most komolyan nagy szükségem lenne – Most mondjuk a törölköző kellene. Ben. Ha jót akarsz magadnak, odaadod – mondom, de aztán már kínomban nevetek. - Szerintem csak azt szeretted volna, hogy behívjalak – vágok vissza a gondolatra, mert hát ebben is van biztos igazság. Ben éppoly jó ügyvéd lenne, mint márkavezető, mert olyan jól tud érvelni, hogy néha még magam is elgondolkodom rajta, hogy nincs-e igaza, amikor nagyon jól tudom, hogy nincs. Hihetetlen. - Ahhoz koppanás is társult volna – felelek, mert hát most komolyan bele akarunk magyarázni ebbe mindenfélét? Valahol itt tették be a kiskaput és gondoltam egyet, mígnem magamra csavartam az ő törölközőjét és hezitálás nélkül léptem ki a fürdőből. Nem tudom, mi ütött belém, de valamiért kényszert érzek arra, hogy egy kicsit észhez térítsem, hogy a tűzzel játszik. Egy hajszál választ el attól, hogy ne simuljak hozzá, hogy aztán el se engedhessen, és tegyek magasról a szabályokra csak egy éjszaka erejéig, de jól tudjuk, hogy az egyből aztán kettő lesz, ami aztán újabb és újabb veszekedéshez és vívódáshoz vezet mindkettőnk részéről, így inkább ellépek tőle. Mindketten a másik irányba indulunk, és majd talán ezzel együtt lenyugszanak a kedélyek is. Magamra veszem az egyik pólót a szekrényből, és miután észbe kaptam, hogy a ruháimat a fürdőben hagytam, ismét elküldöm magam melegebb éghajlatra gondolatban. Az a baj, hogy Ben még mindig teljesen elveszi az eszem és ha akarok sem tudok józan ésszel gondolkodni... Miután átvettem a kaját és a futárfiú úgy döntött, a ma este a legjobb alkalom, hogy flörtbe kezdjen, figyelek arra, hogy ne dobjam ki a blokkot. Majd megmondom Bennek, hogy ezentúl, ha biztos a legfinomabban elkészített kaját szeretne, innen rendeljen, és lehetőleg női névvel. Akkor biztos a siker, és akár még meglepetést is kaphat, haha. Miközben valami nadrág után kutatok a szekrényben sikertelenül, elég nagy robaj üti meg a fülem, amire aztán felkapom a fejem és el is indulok a fürdő felé. Tuti, hogy hanyatt vágódott, hát ezt komolyan nem hiszem el! Mi jön még? Remélem nincs nagy gáz, mert nem nem vagyok jó elsősegélyben. - Ben?! Minden... – Mire kiejti a száján a „be ne gyere” felszólítást, már késő, ugyanis már ki is nyitottam a fürdő ajtaját és bennem is reked a szó. – Jesszusom, minden oké? – kapok a szám elé és nem tudom, hogy most nevetnem kellene a látványon vagy éppen aggódni, mert így egy szál törölközővel lefedve elég jól mutat itt a padlón. Óvatosan közelebb merészkedem hozzá, de aztán rájövök, hogy ez így kicsit sem lesz előnyös, mivel rajtam egy póló van és azalatt még csak egy bugyi sem, és hát bárhonnan nézzük, Ben alacsonyabban van, mint én, így már nyúlnék is az ott hagyott ruháim után, de azok nem ott vannak, hanem a földön. Mellesleg csurom vizesen. - Hát ez remek – megtorpanok, nem megyek hozzá közelebb, de aztán szembe tűnik a fehér kilépőn lévő vérfolt. – Mondd, hogy nem a fejed vérzik – vizslatom végig tetőtől talpig, de nem látom a sebet, ahonnan eredhet. Nagy azért csak nem lehet, mert a foltok nem túl nagyok, de azért jobb meggyőződni a dologról. - És még engem kell felkanalazni, mi? – állok ott csípőre tett kézzel egy mosoly kíséretében. Még mindig nem egészen hiszem el, hogy ez az egész ma este történik... – Na, gyere – mondom neki, és a jobbomat nyújtom neki, de azért megpróbálok úgy lépkedni, hogy ne lásson a póló alá. Na, nem mintha még nem látott volna eleget amúgy is ruha nélkül... – Remélem azért nem szorulsz ápolásra – húzom fel közben, ha együttműködik, és ha ő nem, akkor én reflex szerűen kapom el a törölközőt, mielőtt még lecsúszna róla, hogy aztán megtartsam azt magunk között. Megint túl közel van, mellesleg túl hiányos az öltözet is, így egy mosoly kíséretében köszörülöm meg a torkomat, hogy vegye a lapot, mert ha most ő nem veszi, akkor lehet, hogy már vesztettünk, ugyanis a pillangók hada útnak indult a gyomromban és ez határozottan nem jó jel.
- Egen, tudom – ismerem el, hogy valójában nem is számítottam én erre, csak szívózom, de azért a hangszínem elárulja, hogy belegondoltam, milyen lenne, ha mégis. Vagy milyen volt, számos korábbi alkalommal. Nem tagadom, hiányzik az a régi, játékos évődés köztünk. Gyakran már mire hazaértünk, alig bírtam magammal. De… ebbe most lehet, nem kellene inkább belegondolni. Sunyin mosolygok csak a megjegyzésére, én tényleg próbálkozom azért, csak nem mindig jön össze. A határfeszegetés az alaptermészetem, nem is tudom, hogyan várhat tőlem mást. Vagy akár én magamtól. Van egy olyan érzésem, hogy nekem ez sosem fog menni rendesen. Egyrészt túlságosan nyílt és közvetlen vagyok, ezt sokan félreértik, vagy nem tudják kezelni, másrészt szeretek is ilyen lenni. Marilyn egyértelműen az utóbbira gondol. Szeretem, mikor hatással vagyok rá. Szeretem érezni, hogy nem vagyok teljesen közömbös neki. Mert nekem sem tud az lenni. És talán tudat alatt állandóan bizonyítékot keresek rá. Nehogy elbizonytalanodjak benne. Ha már ez sem működne, talán akkor érezném úgy, hogy végleg elveszítettem. De jó is, hogy hazaérünk, mert nem szeretek ilyeneken túrázgatni. Vissza is űzök mindent a hátsó kispolcra, letakarva, gondosan bedobozolva. És inkább arra koncentrálok, hogy most itt van. A kihallatszó mondat pedig nagyon is igaz. Talán jobban is, mint ő maga. - Biztos vagy benne? Hogy tényleg a törölközőt szeretnéd leginkább? – Nem tudom megállni, sodor magával a hangulat. Annyi más ötletem lenne, amit érzésem szerint ő is jobban élvezne. Ki kellene valahogy varázsolnom a fürdőből, vagy éppen diszkréten besunnyogni hozzá. De amilyen erővel rám vágta az előbb az ajtót, még nem hiszem, hogy készen állna erre a részre. Még harcol, mégpedig derekasan. Én viszont már kezdek átállni az ellenséghez. Érzem magamon, de ha most elbaszom, sosem jön fel többet. Sőt, még az is lehet, hogy ma este is meglóg. Vissza kell fognom magam, de úgy egyébként is… vissza kellene terelnem magam a józan síkra, de sürgősen. Amíg még lehetséges. - Nem mondom, hogy teljesen cáfolni tudnám ezt az elméletet – reagálok egy mosollyal a verziójára. – De bizonyíték híján sajnos megerősíteni sem áll módomban – húzódik egy kicsit szélesebbre a végére. Éppenséggel azt is könnyen találhatna, ha a megfelelő helyen keresgélne, de nem hinném, hogy jelenleg ez a veszély fenyegetne. - Ugyan-ugyan, a negyven kilós habtestedet meg sem érzi a fürdőszoba. – Nem hogy még koppanjon is. Ha én vágnám hanyatt magam odabent, na, az hallatszódna. A határozott kitoppanással sikerül meglepnie, és ami azt illeti, a folytatással még jobban. Ez a kis jelenet a legnagyobb jóakarattal sem ahhoz járult hozzá, hogy lehűtsem magam, arra viszont jó volt, hogy emlékeztessen rá: attól, hogy nem száll be a ringbe, még nem azt jelenti, hogy elfelejtette volna, hogy kell ezt csinálni. Talán tényleg igaza van, és jobb, ha nem folytatjuk ezt a játszmát, különben csúnyán el fogok vérezni. Még odabent is ezen járnak a gondolataim, a gőzölgő köd nem mossa ki a fejemből. Nem hittem volna, hogy ha felérünk, ennyire nehéz lesz jól viselkedni, vagy hogy ennyire erős lesz a késztetés, de ha jobban bele gondolnék, rájöhetnék, hogy ez minden egyes alkalommal így volt. Ahogy elvágódok, nem sokkal később már nyílik az ajtó, és ott áll felettem. Azért van iróniája az életnek, baszki. Egyelőre fel sem ülök, mert eléggé lüktet a fejem, csak felemelem a kezeim, hogy megdörzsöljem a homlokom és a szemeim. Az erős becsapódástól most még egyformán sajog mindenem, nem is érzem, hogy van-e olyan részem, ami rosszabbul járt volna a kelleténél. Lyn elől pedig a sebtében magamra dobott törölköző takarja a csípőmön végigszántó barázdát. Ahogy tisztul a fejem, úgy karakteresedik a lokális fájdalom, de egyelőre még nem foglalkozok vele. - Szóval te benyithatsz, csak én nem? Hogy is van ez? – ráncolom egy bujkáló mosollyal a homlokom, miközben felnézek rá. - Nem a fejem vérzik – ismétlem el automatikusan a kérése szerint. – Ha ez megnyugtat. De leginkább fasz tudja… Nem érzek semmit. Azzal elfogadom a felém nyújtott kezét, és felfelé mozdulok, az utolsó pillanatban pedig eszembe jut a törölköző is, és még mielőtt lecsúszhatna rólam, a balommal sietve odakapok. Ám meglepetésemre a bolyhos anyag helyett az ő kezét érintem meg. Egy pillanatra eljátszok a gondolattal, hogy vajon levenni, vagy megtartani szándékozik-e, de a helyzet ígyis-úgyis túlságosan intimre sikerül, ahogy ott állok mindössze egy leheletnyire tőle, meztelenül, még vizesen, a keze pedig az enyém alatt simul szorosan a köldököm alatti tenyérnyi területre. Ujjaimmal finoman rászorítok, és ezzel együtt érzem, hogy a vérkeringésem is kérdés nélkül megindul lefelé. Ezen pedig az sem segít sokat, hogy eszembe jut: nincs rajta semmilyen alsónemű. Felelőtlenül felpillantok a szemébe, majd a pillantásom lejjebb siklik, az ajkaira. - Ezt tüzetesebben is… megvizsgálhatnád… - suttogom az ajkaira, és az apró, lágy, súrlódó érintések végigborzolják az érzékeimet, aprót rándul a vállam, ahogy hirtelen végigszalad rajtam a hideg, és ez az óvatlan mozdulat elég is hozzá, hogy megadja a hiányzó, utolsó löketet, megcsókolom, egyszerre lágyan, de követelően. A csókom elmeséli helyettem, mennyire vágyom már erre egy ideje, de mégsem kapkodó. Türelmetlen, de egyetlen percet sem sietne el. A jobbomban lévő kezét, amivel felsegített, még mindig nem engedtem el, ujjaim lágyan az övégi közé szántanak, és a háta mögé kormányozva, a derekához simítom, így vonva közelebb magamhoz. Viszont a törölközőt tartó másik kezünk így köztünk reked, a testével együtt szorosan a csípőmnek nyomódik, az élesen belém hasító fájdalomtól pedig felszisszenek. Az ajkaim a csókot megtörve elfutnak az arca mellett, és az vállára préselem őket. Basszus. Most már nagyon is érzem, hogy ki akar lyukadni az oldalam, és be is ugrik, hogy a szekrény sarkán egy az egyben lendületből keresztülcsúsztam. - A francba – korholom magam halkan, el se tudom dönteni, hogy azért, mert ilyen figyelmetlen voltam, és begyűjtöttem ezt csodálatos sebet, vagy azért, mert jelenleg semmire sem vágyom jobban, mint hogy folytassuk, amibe itt belekezdtünk. De valószínű, Lynnek ennyi már elég volt, hogy véglegesen kizökkenjen, és észbe kapjon. De most már késő. Felegyenesedem, és egy fél lépésnyit hátrébb lépve tőle, úgy vélem, itt az ideje, hogy megvizsgáljam, mi a ménkűről is van szó, és ahogy hanyag mozdulattal kitakarom a bal csípőm, nem fogad valami szép látvány minket. Azt a kurva. A törölköző egy foltban már átvette a kicsorduló vért, cserébe a bolyhos szálai jó pár helyen beleragadtak a sebbe. Úgy látszik, nem csak egyszerű horzsolás, hanem egy jó arasznyi részen fel is repedt a bőr, első ránézésre elég mélynek tűnik. Hát ez remek. - Oké, ebből most nem láttál semmit – és inkább vissza is zárom magamon a törölközőt, amúgy is vagyogat most már mit eltakarni, ezek kívül is, és lemondóan megforgatva a szemem, egy dologban azonnal biztos vagyok: kurva élet, hogy én ezzel sehova nem megyek. És az is biztos, hogy nem fogok most nekiállni lefertőtleníteni, ugrik tovább a gondolatom, mert tudom, hogy Lynnek ez lesz az első mondata. Régebben legalábbis ez volt a mániája, ennél fogva létezik is itthon a csodaszerből néhány üveggel, de nincs az a pénz, hogy ezt a területet végigkenjem azzal a szarral. A térdemen vagy a könyökömön még oké, de ez itt mégis más egy kicsit. - Na azt hiszem, együnk, mielőtt még kihűl a kaja. – Próbálok előbb megszólalni, mint ő, és hogy nyomatékosítsam is a szándékot, a keze után nyúlva, apró ösztökéléssel igyekszem magam után húzni a nappaliba.
Komolyan mondom, ha nem nézném a körülményeket és azt a vívódást, ami folyamatosan végbemegy bennem, akkor egész könnyen elhitetném még magammal is, hogy semmi nem változott köztem és Ben között. Az évek folytán a se veled, se nélküled kapcsolat a lételemünkké vált, egészen addig, amíg mindketten azt nem mondtuk, hogy ez így minden, ami lehet, csak nem normális, és végül megegyeztünk, hogy abbahagyjuk ezt a huzavonát. Egyikünknek sem akaródzott ez, de az ellentétes érdekek végül mindig arra mutattak rá, hogy ez lesz a legjobb mindenkinek. Főleg akkor éreztem azt, hogy elég lesz, amikor már a kelleténél többször sóztam bébiszitterre a gyerekem, és a bűntudat mardosott minden egyes együttlét után, amiért én jól érzem magam Bennel ahelyett, hogy a saját gyerekemmel szórakoznék kicsit. Valamiért ez az érzés most még elkerült, bár abban közel sem vagyok biztos, hogy nem fog előjönni hamarosan. - Igen, egész biztos. Minden vágyam a törölköző – forgatom meg a szemeim, miközben ha csak egy kicsit is, de reménykedem, hogy odaadja a textíliát. Az alsó ajkamba harapok, és Bent jelen helyzetben a pokol legmélyebb bugyraiba kívánom, amiért annyira jól szórakozik azon, hogy különböző célzásokat vet elém. Hallhatóan tetszik neki a helyzet, bármennyire is próbálná tagadni. A helyzet ironikus, de én sem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el rajta, mert valamilyen szinten imponál az egész, talán amiatt, mert régebben minden egyes napunk ebből állt. Ha nem sírtam vissza még ezer-hatszázszor, akkor talán egyszer sem... - Éppen elég bizonyítékom van már ellened, szóval én a helyedben inkább csendben maradnék – kiáltom ki, mielőtt még kimennék a fürdőből. Hihetetlen, mi mindent talál ki csak azért, hogy elhitesse velem az igazát. Amiről persze mindketten nagyon is jól tudjuk, hogy kamu, de azért jól hangzik... Kissé fel is megy bennem a pumpa emiatt a szórakozás miatt, aminek az oka talán az, hogy tudom, hogy hova vezet minden, és már előre tiszta ideg vagyok emiatt. Nem kellenek nekem tettek, nagyon is jól tudom, hogy merrefelé igyekszünk, és meg kell mondjam: határozottan nem a jó irányba! A határozott fellépésem azt mutatja, hogy kézben tartom a dolgokat, csak az a baj, hogy hiába mutatom ezt, nem egészen így van. Mindegy, a látszatot azért jobb fenntartani. Jobban jártam volna, ha tényleg beülök a taxiba és elmegyek haza, mielőtt még errefelé kanyarodhattunk volna, vagy nagyon egyszerűen, már azt sem értem, hogy mégis mi a jó büdös francnak mentem én Ben után a kávézóból? Mert megint meg kell váltanom a világot, persze, csak azzal nem törődik senki, hogy aztán én leszek az, aki a legnagyobbat bukja. Engednem kellett volna, hadd hajtson el a kocsival, én pedig szépen megcsináltam volna a ma éjszakára jutó munkát, aztán már valószínűleg lassan otthon is lennék. Ez lett volna a forgatókönyv, ha Ben nem „rondít” bele, de átírta elég rendesen, szóval késő bánat... Egy bazi nagy koppanást hallok a fürdőszoba felől, ami határozottan azt jelzi, hogy Ben még mindig nem lehet teljesen józan. Esik, kel, és valószínűleg a szavainak súlyával sincs teljes mértékig tisztában, amik elhagyják a száját. Kérdés nélkül nyitok be a fürdőbe, mire a földön heverő Ben látványa fogad, ami, hát... megér egy misét. - Sajnálom, kintről nem tudok elsősegélyt nyújtani, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy te ma rosszabb vagy egy gyereknél, és szükséged van rám – mondom egy halvány mosollyal az arcomon, miközben megpróbálok rájönni, hogy honnan ered a szőnyegen pirosló vér. - A frászt hozod rám – motyogom, miközben segítek neki feltápászkodni a földről, és azzal a mozdulattal el is kapom a törölközőt a hasánál, Ben keze pedig az enyémet préseli a bőréhez. Zavaromban halkan felnevetek, és aztán felkúszik a pillantásom a szemeire, amikből már messziről süt, hogy mit tervez. A francba. Ne, ne, ne! Nem veszem le a pillantásom az ajkairól, amíg elég közel nem ér, és mikor megszólal, lehunyom a szemem. Bennem reked a szó, és én esküszöm, baromira igyekszem, hogy kimondjam és megállítsam, de úgy állok itt, mint akit fejbevertek egy bunkósbottal. Ne közelíts, Benjamin, ne csináld! Ahj! A leheletét érzem a bőrömön, a szám egy pillanat alatt kiszárad, és a testem minden porcikája beleborzong mikor megszünteti azt az egy centi távolságot is köztünk, ami még eddig minden reményemet adta. Gondolkodás nélkül –mert hát azt már amúgy sem tudok a jelen helyzetben, mint látszik- csókolom vissza, és csak sodródom az árral anélkül, hogy belegondolnék a következményekbe. Szorosan simulok hozzá, és azt kívánom, hogy bárcsak ne érne véget a pillanat, hogy bárcsak magunk mögött hagyhatnánk mindent, esküszöm, világgá mennék ezzel az emberrel, ha tehetném. Ahogy magához von, olyan hirtelenséggel szakítja is meg a csókot, és mire feleszmélek, már csak azt veszem észre, hogy ellép és feltűnik a törölköző alatt a csípőjénél lévő nem is túl kicsi sérülés. - Ja, a francba... – szisszenek fel én is, mind a horzsolásra, mind pedig az imént történtekre. Nem túl szép látvány, ami azt illeti, nem tudom, hogy szerezhette, de gondolom, a komód sarka lehet a bűnös. Nagyokat pislogok, és egy pillanatig azt sem tudom, mi a francot kéne mondanom, mert bassza meg, már megint túlmentünk a határainkon. Nem kellett volna engednem ezt a csókot. Ha nem hasít belé a fájdalom, akkor ki tudja, meddig sodródunk?! - Várj már – rántom ki a kezem az övéi közül, miután feleszméltem, hogy basszus, az a horzsolás nem kicsi, és elég mélynek is tűnik. – Azt a fél percet még kibírja a kaja, de fertőtlenítsd le. Ha nem akarod, hogy én álljak neki. – Tudom, hogy azt nem igazán csípi, mert én drasztikusabban, de annál hatásosabban teszem a dolgot, és amúgy is, nekem most észhez kell térnem. Nem hozom szóba az előbbi mutatványt, talán jobb, ha úgy csinálunk, mintha mi sem történt volna. Még akkor elhihetjük, hogy nem csesztük el vele annyira a dolgot, és csak egy apró botlásnak tudhatjuk be. Elég lesz, ha ezen magamban rágódom majd z este folyamán, meg holnap, meg az után és ki tudja majd meddig tudom magamban tartani?! – És ne próbáld kihúzni magad alóla, addig én telefonálok egyet – mondom, és kiviharzom a fürdőből, becsukva magam mögött az ajtót. A falnak dőlök egy pillanatra és nagyot nyelek. Ez nem volt jó ötlet. - Kölcsönveszem a telefonod, ha nem bánod – szólok az ajtón keresztül, aztán már ott sem vagyok, és tárcsázom a bébiszitter számát, ami persze már fejből megy, mert hát... sosem lehet tudni. - Szia Kate, Lyn vagyok. Minden rendben? Rose már alszik? Nem, valahol elhagytam. – A telefonom a kávézóban pihen a pulton, nagyon jól emlékszem, hogy otthagytam, mikor eljöttem. Az viszont kicsit sem sejtet jót, hogy már hívott „ezerszer”. Nem is értem, miért nincs meg neki Ben száma az ilyen eshetőségekre. Általában ő a ludas, amikor felszívódom a föld felszínéről. – Gyomorrontás? Oh. Akkor talán félbehagyom a munkát – füllentek, mert ugyebár ők otthon azt hiszik, hogy én testesítem meg a munka hősét, ami hát... most erős túlzás. – Sietek, kösz, Kate – nyomom le a telefont, és az egyik részem sír, a másik meg nevet. A bűntudat már meg is érkezik, kis késéssel ugyan, de itt van, újra üdvözölhetem, heló baszki, már hiányoztál! Úgy érzem, ennek így kellett lennie, haza kell mennem a lányomhoz. Egyébként is mindkettőnknek jobb lesz, mielőtt még ennél is nagyobb hülyeséget csinálunk. Megvárom, míg Ben végez a fürdőben, addig lehuppanok a kanapéra és elelmélkedem az élet nagy kérdésein, mint például: Mi a francért kell ekkora idióta baromnak lennem?! Miért nem lehet egyszerűen azt mondanom, hogy nem és kész? Miért kell még mindig ilyen hatással lennie rám? - Mennem kell. Rose beteg lett, lehet megártott neki a sok kakaó – viccelem el a helyzetet, mikor kilép a fürdőből, mert tudom, hogy nem fog neki tetszeni a helyzet, amiért lelépek már sokadszorra. – Hívnak az anyai kötelezettségek – vonok vállat egy apró mosoly kíséretében, de valamiért nem akaródzik elindulnom. Belesüppedek a kanapéba és a körmöm szélét babrálom. Ne hozd szóba, Lyn, csak felejtsd el azt a csókot! Felejtsd el...
Szóval minden vágya a törölköző. Halványan elmosolyodom ezen, majd kicsit ezen az egész szituáción. Jó hülyét csinálok magamból amúgy, vágom, de annyira mégsem érdekel. Nem vagyok teljesen józan, ez tény, és talán pont ezért ilyen intenzív minden ma este, az ital mindig így hat rám, nehezen tartom féken az egyébként egész jól elszeparált érzéseket. Annyi célzást, próbálkozást dobok felé, de semmi nem ér célba. Lényegében azt játsszuk, hogy itt küzdök, azért hogy legyen egy kis kellemesen együtt töltött időnk, mert hiányzik, baromira hiányzik, és mikor velem van, csak még jobban érzem, hogy nem tudom beérni néhány rövid, tartalmatlan mondattal. Hogy vagy? Jól. Kösz. Én is. Mit rendeljünk? Válassz te. Elmentem fürödni. Oké, itt a törölköző. Amire ő mindennél jobban vágyik. Ez talán még keserűbb, mint ha nem is találkoznánk egyáltalán. Mert így van alkalma feléledni a vágynak, amiről előre tudod, hogy halálra van ítélve. Mert tudod, egy éves mulasztás épp elég ehhez. Csakhogy sosem voltam az a típus, aki belenyugszik az állóvízbe. Talán áldás, talán átok, de még ha utál érte, akkor sem vagyok képes hagyni ellaposodni az együtt töltött időnket. Azzal úgy érzem, hogy saját magunkat árulnám el. Ez pedig nem megy, próbáltam, de nem tudom megtenni. Ő viszont folyamatosan azért dolgozik, hogy minden próbálkozásom kudarcot valljon, hol finoman, hol kevésbé, de elhárítsa a fenyegetést, amit én jelentek számára. Fenyegetés. Ironikus, hogy jelenleg ez minden, ami én vagyok neki. És akire néha rábízhatja a gyereket, ha nincs bébiszitter. Talán tényleg abba kellene hagynom ezt az egészet, ám ekkor kilép, és a gondolataim többsége magától elillan. - Mégpedig? – ráncolom a homlokom, olyan ábrázattal, hogy hiszi a piszi. És a bujkáló mosoly varázsütésre ismét az arcomon. Mégis milyen bizonyítéka lehet rá, hogy azt szerettem volna, hogy behívjon? Naná, hogy blöff az egész, de ez egy kicsikét tényleg mulattat. Aztán jön az a rész, hogy teljesen elveszi az eszem, esküszöm, mire ellép tőlem, arra se emlékszem, mi járt a fejemben előtte. Utána fordulok, és a tekintetem vágyódva követi, míg el nem tűnik a régi hálószobánk falai között, de jobbnak látom, ha ezúttal inkább a fürdőbe veszem az irányt. Értettem az üzenetet: Nem. A borulásom aztán tényleg felteszi a pontot az estére. Baszki. Ma már sokszor éreztem úgy, hogy ennél szarabb nem jöhet, egészen reggelről számítva, de mintha ezzel csak magam ellen hergelném a sorsot, miközben valami bizarr ki nevet a végén-t játszanánk. Mikor Lyn beront, negyedórán belül másodszorra is alig tudom, hol vagyok. A humor mindenesetre nem tűnik rossz útnak a valósághoz. A szavaira viszont elnémulok. Érzem, hogy egy-két pillanatra határozottan megszorul valami a mellkasomban. Olyat mond ki, amit nem lenne szabad. Öntudatlanul, de ettől nagyobb igazságot keresve sem találhatott volna, én pedig nem is tudom állni a pillantását, inkább megszemlélem én is azt a vérfoltot, és neki állok feltápászkodni. De a hullám, amit elindított bennem, mikor szemtől szemben állunk, még nagyobb erővel tér vissza, nem vagyok képes ellenállni tovább. Meg akarom csókolni, és nem akarom, hogy tiltakozzon. A mai nap után igazán jár nekünk ennyi, vagy akár az elmúlt év után, miért ne engedhetnénk meg magunknak ennyit? Tudom, hogy ő is kíván. Ahogy visszacsókol, nem fogom vissza magam, tisztán érezheti, mennyire vágyom erre. Rá. Gondolatban már a hálóban tartok, de a váratlan, éles fájdalom mégis kizökkent. A hangján viszont érzem, hogy az ő megjegyzése nem egészen a frissen felfedezett dekorációmnak szól. Talán ez az, ami miatt úgy döntök, hogy nem is érdekel, szimplán visszahajtom a törölközőt, cseppet sincs kedvem ezzel foglalkozni most. Majd holnap, majd reggel, most nem ez az, ami érdekel. Mikor megáll, és visszahúzza a kezét, én is hátrapillantok. - Isten ments – mosolyodok el, ahogy halvány homlokránccal ellenkezni kezdek, régen is minden egyes alkalommal így indult. De nem is tudom, hogy a fertőtlenítőnek szól-e jobban, vagy annak az ötletnek, hogy ő csinálja. Ó, dehogynem. De aztán csak elmellőz, és rám csukja az ajtót, ezzel is nyomatékosítva a parancsot, én pedig csak tovább somolygok ezen. - Csak tessék – kiáltom utána, bár először nem értem, kit akar az éj közepén felhívni, azt meg pláne, hogy miért, de kicsit később aztán eszembe jut, hogy mi lehet a háttérben. Rose. Még ilyenkor se tud megfeledkezni róla egy kicsit, de elaltatom magamban a gondolatot, ez csak egy telefon, az este attól még a miénk lesz. Belenézek a tükörbe, és visszagondolok az előbbi csókra, majd arra a mondatra, ahogy végighúztam rajta a cipzárt… Talán igaza van. Tényleg szükségem van rá. Érezni akarom ma éjjel. Mióta csak beült abba a kocsiba, ezt tervezem valójában, amikor játékból, félrészegen gázt adtam, már ez járt a fejemben, hogy akarom, furcsa, hogy ezt még magamnak is csak most vallom be. Mikor hallom, hogy már befejezte, kilépek az ajtón, még mindig úgy, a törölközővel a derekamon. Eszembe jut, hogy erre a sebre csodálatos lesz nadrágot húzni, nem is tudom, mit csinálok majd, de az első mondattal sikerül teljesen megakasztania. - Hogy mi? – nézek rá először értetlenül, egy kicsit megütközve. Azért látszik, hogy ez most fejbe csapott, ekkor még nem is tudom eltitkolni. – De hát… - azt se tudom, hogy fejezzem be ezt a mondatot. A csalódottság úgy söpör végig rajtam, akár egy erős lavina, és más, hirtelen felbukkanó érzéseket is magával sodor. Ám a következő mondatára megmerevednek az izmaim, és felveszem a pókerarcot. - Vagy úgy. Hát persze – vált színtelenre a hangom, próbálom játszani a megértőt, csak a szemeim árulkodóak. Rögtön félre is pillantok, és mivel tudom, hogy nem fog menni sokáig ez a simulékony, felszíni reakció, így inkább el is indulok a háló irányába, hogy a törölközőt ledobva, magamra kapjam a köntösöm. Az agyam a pulzusommal együtt egyre gyorsabb ütemben pörög. Felhergelem magam, pedig én tényleg próbálok nem arra gondolni, hogy ez pont ugyanaz, ami miatt nem tudtam vele maradni. Megint. Mint mindig. Egy évben egyszer kérném, hogy maradjon, ma este tényleg kibaszottul szerettem volna, és a válasz nem, hívják az anyai ösztönök. Hová is gondoltam? Nem tudom jól kezelni, ennyi év után sem, érzem, hogy mázsasúllyal ül a mellkasomra a dühvel vegyes keserűség és valami furcsa, régről ismerős fájdalom, azt se tudom, hogy kerülök vissza a nappaliba. - Vidd el a kaját, te voltál éhes – a hangom nyugodt, de ezúttal kimért, és még véletlenül sem nézek rá közben. Inkább a gyakorlatias részeltekre szorítkozom, hogy ne is kelljen másról beszélni. A ruhája továbbra sem a legszárazabb, de nem tudok vele mit csinálni, perpill erre semmi ötletem. Vagy mégis. – Ha kérsz egy inget, vagy valami kötöttet, tudok adni. – Ja, hogy kabátja sincs, bazd meg. – Kabátom is van másik – teszem hozzá egy kicsit megkésve. Hogy lefoglaljam magam, amíg készülődik, odalépek a kitöltött borokhoz, és belekortyolok az egyikbe.
Annyira ironikus ez az egész, amit művelünk. Ha akarnám, még el is hihetném, hogy ugyanaz a helyzet, ami évekkel ezelőtt. Hogy ugyanolyan a kötődés köztünk, mint mindig is volt, és semmi nem változott, de ezt kár lenne így kijelenteni, mert mindketten tudjuk, hogy nem igaz. Minden megváltozott. Az együtt töltött idők hiába voltak mindig is olyanok, amik kvázi feltöltöttek energiával, ha utána aztán rosszul éreztem magam, aztán ettől meg Bennek is elmúlt a jó kedve, és az ördögi kör csak egyre inkább nőtt. Hiába próbáltam én már oly sokszor belemagyarázni a helyzetbe, hogy nem kell ezt annyira komolyan venni, és jó nekünk így, ahogy van, de aztán mindahányszor rá kellett jönnöm, hogy sehogy sem jó. Sosem lesz olyan jó, mint akkor volt, amikor még minden a régi volt. Távol álljon tőlem, hogy valaha is azt kívánjam, hogy bárcsak a válaszútnál ne úgy döntöttem volna, ahogy, de rengetegszer eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha. Akkor valószínűleg nem itt tartanánk, majdnem biztos. - Biztos lenne, ha kutakodnék – javítom ki magam a kérdésére egy mosollyal az arcomon, aztán el is indítom a merényletet ellene, ami bármennyire nem is látszik, nehezemre esik. Mert az egész rohadt színészkedés nehezemre esik, hiába tűnik úgy, mintha nekem olyan gördülékenyen és könnyen menne minden, hogy ez a kisujjamban van. Nem így van. A koppanásra fél perc alatt a fürdőszobában termek, hogy megnézzem, minden rendben van Bennel, mert nem igazán hangzik úgy, és lám: tényleg nincs. Megingatom a fejem a látványra, aztán felkanalazom a földről, és aztán megint sodródni kezdünk. Nemhogy a part felé, hanem egyenesen az áramlat közepébe, ami hamar el is fog nyelni, ha ez így folytatódik. Belefáradtam az ellenkezésbe. Belefáradtam, hogy folyton indokokat keressek, és hogy azt bizonyítsam neki és magamnak, hogy miért nem kellene ezt megtenni. Hát most hagyom. A belső énem egy része ugyan üvölt, hogy miért nem teszek ellene, de képtelen vagyok bármit mondani vagy cselekedni. Lefagytam. A csók viszont abszolút felolvaszt és olyan érzés kerít hatalmába, ami már nagyon ismerős, és amit már annyiszor próbáltam elnyomni az évek alatt, de mindig utat tört magának. Néha maximum szunnyadt kicsit, de sosem aludt ki. És rettegek attól, hogy egyszer ki fog. Az egész lényemmel szeretem ezt az embert, és annyira jól esik, hogy végre kicsit engedhetek a csábításnak és újra a karjai között lehetek, hogy elfelejthetem a külvilágot, hacsak pár másodpercre is. Csak akkor hasít belém a felismerés, hogy elbuktam, amikor felszisszenve ellép. Egy pillanatra még fel sem eszmélek, hogy milyen mély az a karcolás, csak nézem, mintha fejben itt lennék, de közben meg nagyon nem vagyok. Aztán végül megszólalok, de még én magam sem tudom, hogy ez az aprócska „francba” kifejezés, mire értetődik. Mindkettőre, azt hiszem. - Pedig tudom, hogy szereted, amikor én fertőtlenítek – nevetek fel halkan ezzel megpróbálva kicsit elűzni a keserűséget, amit amiatt érzek, hogy megtettük, amit nem kellett volna. Hála a jó égnek, hogy nem folytattuk, akkor valószínűleg ahogy korábban is mondtam, kivetném magam az ablakon. Egy részem viszont baromira vágyott rá, hogy ne legyen vége, ezt be kell valljam magamnak, még ha nehezemre is esik. Kimegyek a fürdőből, és tárcsázom Kate számát, lévén, tudnom kell, hogy Rose rendben van és alszik, nyugodt lehetek. A jelek azonban kicsit sem kecsegtetőek, és amikor kiderül, hogy a lányomnak valószínűleg gyomorrontása van, kérdés nélkül rögtön az az első gondolatom, hogy akkor hazamegyek. Mert mikor máskor lenne rám szüksége, ha nem most?! Ahogy leteszem a telefont az ajkamhoz kapok, ami még mindig bizsereg az előbbi csók miatt, és halványan el is mosolyodom kicsit. Hogy miért? Mert az a csók olyan volt, hogy egy pillanatra úgy éreztem, Ben még mindig képes lenne úgy szeretni, mint azelőtt. De aztán ez el is illant olyan gyorsan, ahogy jött és más lépett a helyébe. Mikor Ben kijön a fürdőből és vázolom neki a helyzetet, látom, hogy első körben nem akarja nagyon elhinni, hogy most le fogok lépni. Aztán szépen lassan jut el a tudatáig, hogy ez most komoly, és nem vicc, és a hangulat két pillanat alatt fordul át az eddigi játékos, jókedélyűből a feszültbe. Ismét itt vagyunk. Aztán hirtelen megértést sugároz a hangja, és beletörődik, de a szeme, ami most szándékosan kerüli az én pillantásomat többet elmond mindennél. Megköszörülöm a torkomat, és az előbbi halvány mosoly le is hervad az arcomról. Követem a tekintetemmel, ahogy eltűnik a hálóban, de meg sem mozdulok. Most mégis mit vár? Hogy hagyjam a gyereket a bébiszitterrel úgy, hogy tudom, hogy beteg? Rose beteg és én azalatt nem érezhetem jól magam itt és főleg nem aludhatok nyugodtan, bűntudat nélkül. - Már nem vagyok éhes – motyogom a hangjára, ami megüti a fülemet. Olyan hirtelen változott hideggé és érzelemmentessé, mintha kicserélték volna és érzem, ha nem mozdulok és megyek el gyorsan, akkor abból újból veszekedés lesz, azt pedig nem akarom. - Egy pulcsi jól jönne – mondom, miközben befelé indulok a fürdőszobába a fehérneműkért, és csak azt gyorsan magamra is öltöm, majd átbaktatok a hálóba. – Kiszolgálom magam – mondok ennyit közben, és most már nem törődöm azzal, hogy csak egy melltartó meg egy bugyi van rajtam épp. Idegesebb vagyok most annál, minthogy ezen kattogjak, hogy majd meglát a kelletnél hiányosabb öltözetben. Nem is tudom, hogy magamra vagyok mérges, vagy a helyzetre, vagy éppen... Rosera?! Nem, Rosera biztosan nem, ő csak egy gyerek, és beteg. Ennyi. Szóval magamra. Azért, amiért Benre sóztam a lányomat az év utolsó napjaiban, amikor amúgy is sok a dolga, és még ezzel traktáltam. Azért, mert a kezébe adtam a rumot, mielőtt még a kocsiba ülhetett volna, aztán meg azért, mert utána indultam. És végül pedig, de kicsit sem utolsó sorban azért, mert fogtam magam és feljöttem a lakására, amikor még azzal megelőzhető lett volna minden, ha beülök egy taxiba. Akkor talán kicsit keserűbb szájízzel válunk el, de nem ennyire, mint most, mert Ben bármennyire is próbálja leplezni, látom rajta, hogy nem esik jól neki. Nekem sem esik jól, de ezt ki kérdezi meg? Azt hiszi, hogy az előbb az a csók nem bizonytalanított el baromira, és nem maradtam volna itt? Itt maradtam volna, ha nem szól közbe ez a dolog. És valószínűleg kurva gyenge lettem volna, és bűntudattal vagy anélkül, de a karjai között aludtam volna el. Talán ha kimondaná, hogy szeretné, hogy maradjak, akkor esetleg még elgondolkodnék a dolgon, vagy legalábbis hosszabb érvelést futtatnék le magamban, de valószínűleg neki amúgy sem olyan fontos ez az egész. Nagyot nyelek és megköszörülöm a torkom, miközben a gardróbban vakon kotorászom, és próbálom ezzel visszatartani a kibuggyanni készülő könnycseppeket a szemem sarkából. A picsába Lyn, szedd össze magad! És ezzel a gondolattal együtt veszem ki az egyik nagyobb méretű kötött pulcsit, hogy aztán felegyenesedve jó mély levegőt vegyek és erőt szippantsak magamba. Felveszem a ruhadarabot, aztán belepillantok a tükörbe, mielőtt még kimennék, hogy felöltsem az arcomra a mosolyom, ami most kicsit sem őszinte, de azért próbálkozom. Lassú léptekkel megyek közelebb hozzá, de nem nézek rá. Csak megállok mellette szótlanul, és megiszom a kitöltött bort. Hirtelen annyira távolinak tűnik, és a csend megint fojtogató, pont ugyanúgy, mint néhány órával ezelőtt a kocsiban a veszekedésünk után. Most pedig nem is veszekedtünk, csak éppenséggel olyan hülye ez a szituáció. Igazából nem is tudom, hogy miért viselkedik így, de olyan Pál-fordulást tett az eddigiekhez képest, hogy ez így rendesen nem tetszik. A borospohár hangja töri meg a csendet kettőnk között, ahogy a pultnak koccan, aztán pedig én sem tétlenkedem sokáig. - Most haragszol? – Tulajdonképp miért haragszik? Miért haragudna? Azért, mert hazamegyek a gyerekemhez? Fogalmam sincs, mi játszódik le benne, de majdnem biztos, hogy nem fogja megosztani velem, úgy pedig nehéz egyről a kettőre jutni. Egyáltalán nem is volt tervben, hogy én itt maradok eredetileg. Szerintem csak csalódott lehet. Talán az előbbi csók után azt gondolta, hogy engedni fogok, és lehetünk újra kicsit a régiek. Nem tudom. - Ben... – suttogom magam előtt, és közelebb lépve a mellkasára hajtom a fejem. Szerencsétlen egy helyzet, és nem is értem, miért nem megyek már?! Húzom az időt, és egyikünknek sem tesz jót ez az egész. Most kell elmennem. Felegyenesedem, és egy lágy csókot adok az arcára, aztán ellépek és szaggatottan fújom ki az eddig bent tartott levegőt. Miért ennyire nehéz ez? Talán azért, mert a mai este újra a határon voltunk, és úgy érezhettük kicsit, hogy minden a régi. Hogy még megjavítható. Úgy éreztünk a másik iránt, mint régen. Legalábbis én biztos. Még mindig szeretem, de sajnos nem tudunk dűlőre jutni, akárhányszor próbáltuk. Most mennem kell, de egy részem talán abban reménykedik, hogy míg az ajtóban vagyok, mond valamit. Valamit, ami majd ezentúl élteti bennem a reményt tovább, ami látszólag már ezerszer kimúlt, de egy kis lángja még mindig pislákol, csak azt nem tudom, hogy van-e értelme és mért viselkedem úgy, mint egy tinilány?
- De mivel nem kutakodsz, ezért nincs. – Épp csak kimondom, de szinte rögtön rákényszerít, hogy meg is bánjam ezt a huncut és szemtelen magabiztosságot, ahogy váratlan váltással pontosan azzá változik, amire pillanatnyilag a legjobban vágyom. Úgy ér hozzám, hogy a mellkasom alatt minden sejt izgatottan bizseregni kezd, és úgy suttog a fülembe, hogy a vágy hirtelen rohammal szárítja vékony papírtoronnyá a torkomat. Beránt a zsákutcába. Ahol még levegőt venni is elfelejtek. Egy mozdulat. Ennyi hiányzik, és persze az akarat, ami már keményebb dió. Nem az én részemről. Én itt és most bármire hajlandó lennék, de egyben meg is bénít a felismerés, hogy még mindig ennyire hatással van rám, és a sejtelem, hogy rövid másodpercek múlva el fog lépni tőlem, és ha megpróbálnám tartóztatni, csak még apróbb darabokra zúznám ezt a törékeny illúziót. És meg is történik. Ezzel pedig belátom, hogy elvesztettem a meccset. Elérte, amit akart, a kínzó sóvárgással együtt arra is rádöbbenek, hogy miért nem akarja ezt. Vagy hogy miért nem szabad. Csakhogy a fürdőben rá kell jönnöm, hogy ez nem működik ilyen egyszerűen. Hiába határozom el. Talán rossz napot választottuk erre az egészre, máskor lehet, jobban menne, de ma egész este rajtam ül valami növekvő és megmagyarázhatatlan egyedüllét-érzés, valami különös vágy a jelenléte, a társasága, és igen, hiába tagadom, az érintése, a közelsége iránt, már odalent a kocsiban is éreztem, hogy szinte szuggerálom felé, hogy jöjjön fel. Épp csak nem mondtam ki, hogy szeretném. De szerencsére nem is kellett, most pedig itt vagyunk… A csókja egy csapásra betölti az űrt, minden mást kiűz a fejemből, most már biztos vagyok benne – nem mintha eddig kételkedtem volna –, hogy ez az, amit akarok, ez az, ami kell nekem ma estére. És belőle is az árad, hogy nem akar tovább ellenkezni, a hév, amivel visszacsókol, a mozdulatai, ahogy hozzám simul, mind-mind apró ígéret a folytatásra, ami még mindig a szemeim előtt lebeg, amikor engedem, hogy kislisszoljon az ajtón, és még akkor is, mikor én magam kilépek. De aztán olyan fordulatot vesz az este, amire nem voltam felkészülve. Leginkább arra nem, hogy megint ennyire erős ellenérzéseket kelt bennem, hogy ennyire haragszom Rose-ra, amiért megint elveszi tőlem, amire vágyom, és Marilynre, amiért felhívta, amiért megint őt választja helyettem. És még megfejeli a kakaós témával, mikor mondtam, hogy ne adjon neki. Érzem, hogy leszáll a köd a gondolataimra, és elborítanak azok a szélsőséges érzések, amiket egy ideje már gyufásdobozba zártam. De nem fogok balhézni, nem fogom kiengedni a dühöm előtte, legalábbis ez a szándék, csak remélni tudom, hogy sikerül is visszafognom magam, míg elmegy. Visszamegyek a nappaliba, és mikor közli, hogy nem éhes most már, nem válaszolok, csak megfogom a kaját, és gondolkodás nélkül beledobom a szemetesbe az egészet. Mintha csak ez jelképezné az esténk lefolyását, ami még azelőtt a kukában landolt, mielőtt igazán elkezdődött volna. Vagy az is lehet, hogy inkább csak a saját reményeimet, egyre megy. Mikor a ruhafelajánlásomat elfogadja, már majdnem elindulok vissza, de ahogy hozzáteszi, hogy kiszolgálja magát, maradok a borospoharam mellett, és tovább már nem is reagálok. Úgyis tudja, mit hol keressen. Fel-alá járkál a lakásomban, csak engem nem akar megtalálni soha. Ironikus, hogy eddig épp arra ment ki a játék, hogy fehérneműben lássam, most meg itt flangál előttem, de nem akarok ránézni. Ám ha valaki megkérdezné, hogy mi az, amit akarok, arra se nagyon tudnék válaszolni. Összezavart ez a helyzet, pedig ritkán fordul elő velem, hogy nem tudom, egy adott szituációban milyen végeredménynek örülnék. Valahogy úgy érzem, ebből már sehogy nem lesz semmi jó. Igazából fogalmam sincs, mi a faszt erőlködök. Ennek nem most, hanem már nagyon régen lőttek. Tudomásul kéne vennem. Ma már egyszer kimondta, hogy nincs közöm az életükhöz, és lényegében beleszólásom sincs semmibe, ami nem csak arra a kurva kakaóra vonatkozik, hanem a gyerekvállalásba sem volt, és abba sem, hogy kilépjen az életemből. Ki kellett volna tennem az autóból, abban a pillanatban, amikor beült, és egyszerűen csak elhajtani, és akkor végre most pont lenne ezen az egész ügyön. De vajon pont lenne? Megőrülök már ebben, hogy mindig minden döntésemet megkérdőjelezem, ha pedig nem én, akkor ő. Mégis ki ő nekem? Ez az a kérdés, ami ilyenkor szinte fojtogat. A gyerekem anyja. Valószínűleg ő ezt felelné rá. És ez igaz is. De ki nekem? Mert köztünk ez semmilyen kapcsolatot nem jelöl. Itt van, de igazából olyan, mintha itt sem lenne. Nem akart megérkezni. Nem akar itt lenni. Nem akar maradni. Ez az egész gyomorrontásosdi olyan, mint egy jókor jött ürügy, csak hogy mehessen, áthúzva minden rohadt erőfeszítésemet az este, és nekem már nincs kedvem ezzel küzdeni. Akkor menjen. Ez jár a fejemben még akkor is, amikor odalép hozzám, lehúzza a bort, mintha csak erre a célra töltöttem volna ki, majd azt kérdezi, haragszom-e? Nem, bizonyára épp szétvet a boldogság. Nyelek egyet, hogy visszanyeljem a majdnem előszökő szavakat. Nagyon nehezen megy, hogy hallgassak, és ne tegyek, ne mondjak semmi olyat, ami kifejezné, amit érzek, és az ehhez hasonló kérdésekkel, csak nehezíti a dolgom, mert olyan erős a késztetés, hogy feloldjam ezt a feszültséget. Ami jelenleg segítene, de aztán csak még rosszabb lenne tőle, én nem akarok arról veszekedni vele, hogy hiányzik, és hogy jelenleg ölni tudnék azért, hogy azt érezzem, én is számítok még neki. És itt akar maradni velem. De világos, hogy ez már eldőlt. A következő pillanatban arra eszmélek, hogy lágyan a mellkasomnak dől, és az első gondolatom az, hogy érzi, és hallja a szívverésem feldúlt ritmusát, ami csak még inkább elárulja, mennyire hamis az a kép, amit mutatni próbálok felé. Az apró melegség, ami érkezik vele, csillagszóró szerűen szétsugárzik a testemben, akkor is, ha nem akarom ezt érezni, inkább eltolnám, vagy átölelném, mindkettőre erős az inger, de az ellentétes érzések hatására végül egyiket sem teszem. Talán megijedek tőle, hogy halványan szúrni kezd a szemem, hiszen mindketten tudjuk, hogy ennek az egésznek most túl nagy a tétje, és mielőtt az ajkai elérnék az arcom, a kezem magától emelkedik, és megállítja a mozdulatot, hogy ne érhessen el. - Marilyn… Ezt, most ne. – A teljes nevét használom, mintha ezzel is csak növelni akarnám a köztünk lévő távolságot, mert azért én sem vagyok annyira erős, mint amennyire annak akarok tűnni. Azt sem tudom pontosan, miért nem nézek rá: hogy büszkeségből elrejtsem előle, vagy inkább megkíméljem attól, amit látna. - Ott a telefon, hívj magadnak egy taxit – mondom végül csendesen, és inkább elfordulok, majd a borosüveget felemelve, elindulok vissza a szobába.
Mikor kijövök a fürdőből, egyszerre érzek hatalmas eufóriát és szánalmat. Utóbbit abszolút magam iránt, amiért képtelen voltam azt mondani, hogy nem... Hogy engedtem, hogy megcsókoljon, és engedtem a késztetésnek, amiért én is szerettem volna érezni egy kicsit úgy, mint rég. Vágyom rá, persze, minden egyes percben, és ahogy látom, még talán neki sem fakultak meg teljesen az érzelmei, de minden hiába, ha egyszerűen képtelenek vagyunk közös nevezőre jutni. Nem megy, mert ott van Rose, és Ben nem akarta ezt a gyereket. Nem tudja elképzelni, hogy hárman éljünk boldogan, pedig tényleg nem nagy kunszt az egész, ha azt vesszük. Én megértem azt is, hogy nem volt felkészülve az apaságra, elfogadtam, beletörődtem. Még ha baromi nehéz is volt, de megtanultam együtt élni a gondolattal, de persze a remény lángja még mindig pislákol egy kicsit a sötétben. Szeretném azt hinni, hogy Ben egyszer észhez tér és azt mondja, megpróbálja, de én már egy ideje úgy gondolom, hogy nem szeretném ezzel traktálni és inkább meg sem próbálom szóba hozni a dolgot. Csak ez meg senkinek nem jó. Egy helyben toporgunk, még akkor is, ha azt hisszük már tovább léptünk. Nagyon nem. Évek óta itt állunk és nem vagyunk képesek azt mondani, hogy engedjük el a másikat. Vagy talán csak én kapaszkodom ebbe az egészbe görcsösen, már nem is tudom. A telefon talán jó ötlet volt, talán nem, de az istenért, anya vagyok, akkor tudok teljesen nyugodt maradni, ha tudom, a gyerekem nem hiányol és jól el van a bébiszitterével. Egy részem viszont hálát ad azért, hogy ez a történet most így alakult, mert holnap rosszabb lett volna. Újra beleéltem volna magam ebbe, ha egy kicsit is elhiszem, hogy minden a régi, már vesztettem. Nagyon nehéz volt felállni többször a padlóról, amikor újra és újra ugyanaz ismétlődött, és nem szégyellem azt mondani, hogy félek a következményektől. Félek attól, hogy majd újra belefulladok az önsajnálatba és az senkinek nem lesz jó. Egyikünknek sem. A másik részem viszont ezzel együtt tombol, amiért nem tudtam elengedni magam kicsit, és megbízni Kateben annyira, hogy el tudja látni Rosiet. Ellentétes érzelmek uralkodnak bennem, és nem is tudom, melyik kerekedik felül, de mikor Ben kijön a fürdőszobából és közlöm vele, hogy a ma esti kalandunknak ma itt vége van, hiába próbálja, nem tudja elrejteni az arcáról a csalódottságot. És ettől én is az leszek, mert titkon reméltem, hogy egyszer megérti, hogy haza kell mennem és amúgy is... úgy megkérdezném tőle, hogy ha itt maradnék, mit gondol: jó ötlet? Megéri egy újabb éjszakát együtt tölteni, aztán napokat, heteket azon rágódni, hogy elcsesztük? Lehet, hogy ő könnyebben túllép ezeken a dolgokon -bár lévén, nem így ismerem, szóval kétlem, hogy így lenne-, de szerintem kettőnk közül én vagyok az, aki megbolondulna a napokban emiatt. A hangulat feszültté válik, visszatér az este kezdetén is uralkodó, mit ne mondjak, szépen keretbe foglaltuk ezt így. Pedig annyira, de annyira jól folyatódott, komolyan úgy éreztem kicsit, hogy minden rendben köztünk és még mindig ugyanazok vagyunk, akik évekkel ezelőtt. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Nagyon nem. Kár lenne illúziókba ringatni magunkat, hiszen annyi minden történt ezalatt a pár év alatt. Rengeteg minden, és már nem vagyunk ugyanazok, mint akkor. Nem csak én változtam baromi sokat az anyaság miatt, hanem Ben is. Komolyodott, kénytelen volt, hiszen a GM-ben is előléptették, aztán szerintem az is változtatott rajta, hogy elhagytam a közös gyerekünk miatt. Válaszút elé állított, én pedig döntöttem. Mikor konkrétan kihajítja a szemetesbe a kaját, az már csak még inkább bizonyságot ad arra, hogy megsértettem ezzel a lépéssel. Istenem, Ben, csak nőnél fel végre kicsit és néznéd az én szemszögemből a dolgokat. Úgy egy órára vagy csak öt percre. Nem többre. Mikor kimegyek a ruháimért, érzem, hogy a gombóc csak növekszik a torkomban és a szemem is szúr, a francba is, mindjárt elbőgöm magam! Normális esetben nem járkálnék itt fehérneműben előtte, de nem érdekel egy fikarcnyit sem most, kisebb bajom is nagyobb ennél. A kezeim reszketnek az idegtől, és kezdek kijönni a sodromból is. Félő, hogy mindjárt Benre zúdítok mindent megint, de jobb lesz, ha inkább hazamegyek és ezt most elfojtom magamban. Majd egyszer talán le tudunk ülni és megbeszélni a dolgokat két értelmes ember módjára és eldönteni, ki mit szeretne. Kihalászom a pulcsit és magamra veszem, aztán támadásba lendülök. Az előbbi vívódásom és elhatározásom épp most hajítom a kukába, de egyszerűen nem tudok nem megszólalni. Akkora baromságot kérdezek, mint még sosem, hát nem elég nyilvánvaló, hogy haragszik? Csak rá kell nézni, és a hülye is látja, hogy vérig van sértve, csak most nem tudom, hogy melyik rész miatt? Mert elmegyek vagy mert felhívtam Rosiet? Nem hiszem, hát azt már csak-csak megérti, nem?! Nem válaszol, és a mellkasomon ülő nyomás csak egyre növekszik, amitől szaporábban veszem a levegőt. A szíve pedig árulkodóan ver, gyorsabban, mint kellene, szóval most már hiába is tagadná, hogy ideges. A puszimat is elutasítja, és ez csak olaj a tűzre, a nevem is olyan hidegen hangzik a szájából, mintha egy idegen ejtené ki. Marilyn. Ritkán szólít a teljes nevemen, és az határozottan nem jelent jót, szóval az lesz a legjobb, ha most azonnal lelépek, mielőtt még két pillanaton belül összetörök előtte. Nagyon rosszul esik ez nekem, el sem tudom mondani mennyire, és ezt játszuk már több, mint öt éve. Folyamatos választás előtt állok és ez egyszerűen felemészt. Megőrülök! Hátralépek, aztán engedem, hogy elsétáljon mellettem, én pedig se szó, se beszéd visszahúzom magamra a cipőm, és azzal sem törődöm, hogy a harisnyát is elfelejtettem felhúzni, se kabát, se semmi, csak az az átkozott pullover van rajtam, aminek már az illata is... annyira Ben. Kiviharzok az ajtón és jelezve, hogy már tiszta a terep, kicsit hangosabban csukom be a kelleténél a falapot, és futólépésben indulok meg a lift felé, mert minél hamarabb el akarom hagyni még az épületet is. Fojtogat a ruhadarab is, ami rajtam van, szeretném minél előbb levenni és aztán túllépni ezen az estén. Nagyon. Mély levegőket veszek, de a könnyek csak erősebbek nálam és utat törnek maguknak. A picsába. Ez a szótlanság, ami előbb fent uralkodott, talán rosszabb volt még egy tányértöréses veszekedésnél is... Mindennél rosszabb.
Kezdőlap
| 
| 