Reggel nyolctól azt mantrázom magamnak, hogy december 29 van, december 29 van, már csak ez az egy nap és vége az idei évnek. Már munkaszempontból. De addig még túl kell élni valahogy, sanszos, hogy túlóra lesz belőle, vagy szombaton is be kell néznem pár órára. Sajnos aminek meg kell lenni, azt nem tolhatom át az új évre, és a szervizvezetőség ára, hogy rá sem pakolhatom senkire. Jó dolog főnöknek lenni, nem igaz?
Délben már volt egy egyeztető meetingem Daviddel, az asztalomon még két köteg aláírnivaló, a gépen be kell fejeznem a leltár lezárásához szükséges adminisztrációt, és ötpercenként felhív valami random seggfej, szóval úgy döntök, inkább lehalkítom a telefont, máshogy az életben nem végzek.
Nagyjából ekkor ront be az irodámba az öt éves lányom, amitől kis híján szívrohamot kapok.
- Mi a… - Picsa. De ezt már inkább csak gondolatban toldom hozzá, mert a nyomában Marilyn is besétál, és gondosan becsukja az ajtót. Most már végképp sejthető, hogy nem jöhetek ki jól ebből a látogatásból. Én nem tudom, mi ütött mostanában az összes rokonomba, de mindenki bejelentés nélkül villámlátogat, és hol máshol, mint a munkahelyemen? Mintha valami gyülekezeti központ lenne, vagy éppen karitatív iroda. Még nem döntöttem el. Na de a puffogást igyekszem letudni ennyivel, nem rajtuk kéne levezetnem a stresszt, amiben hetek óta nyakig ülök. Szóval igyekszem kisimult arccal valami mosolyfélét varázsolni a képemre. A meglepetést azért nem titkolom el.
- Helló. – Ám mire nagylevegővel együtt a szó végére érek, Marilyn már kábé el is hadarta a lényeget, szóval átkormányozom Rose-ra a pillantásom, aki épp most fogadkozik. Micsoda összjátszma. De min csodálkozok… nők.
- Ezt aztán szépen kiterveltétek – nézek újra Marilynre, mit mondjak, nem sugárzik a hála egyik szivárványhártyámból sem. De azért nem is éreztetem annyira, hogy jól kibasztak velem ezzel a húzással. Bár sosem volt vezetői pozícióban, tudja jól, mi zajlik ilyenkor a cégnél, szóval valószínű, hogy tényleg nem nagyon volt más lehetősége. Azért egy telefont megejthetett volna.
De ekkor már búcsúzkodik is, meglepődöm, hogy én is kapok egy puszit, talán így adja tudtomra, hogy tudja: ezúttal ő a hunyó.
- Ezért még számolunk – súgom oda neki akkor is, egy halvány félmosollyal, amit nem láthat, maximum a hangomból érezheti.  
- Integess szépen anyucinak. Mit rajzolsz ma neki? Corvette-t vagy Camarot?

***
- Bizony hosszú ideig voltál távol – lépek be én is a kávézóba Rose után, őt utánozva, mintha csak valami hülye visszhangos játékot játszanánk. Sajnos őt mulattatja, és ha eléggé agyhalott vagyok, olykor már engem is. De ez most Marilynnek szólt. Az egész délutánom kútba esett miatta, még csak tervezni sem tudtam, mert óránként változott a helyzet. Egyetlen szerencséje, hogy ilyen azért marha ritkán fordul elő.
A tekintetem találkozik Marilynével, de hinném, hogy bármit is le tudna olvasni rólam. Nem mutatom, hogy mérges vagyok, a fáradtságtól pedig túlságosan feldobottnak sem tűnhetek.
- Minden rendben van Sharonnal? Úgy rohant el mellettünk, mintha valami… dinoszaurusz üldözte volna ki a kávézóból. Merre rejtegeted? – pakolom le Rose holmiját az egyik asztalra, és eszembe jut, hogy én is odamehetnék, és adhatnék neki egy puszit, mint ahogy én is kaptam az irodában, de inkább mégis megállok egy kicsivel Rose mögött. Várva, mi lesz a további menetrend. Azt még nem mondta.
- Ne is kérdezd. Úgy se áruljuk el, mit csináltunk ma. Ez a mi kis titkunk marad. Ugye, Rose? – Na jó, most már én is elmosolyodom. És mikor a töpörtyű nem látja, enyhén megvonogatom a szemöldököm Lyn felé. Egye csak meg a kíváncsiság.
- Kávét viszont kérek – és le is dobom magam az egyik bárszékre. Nem mondom, milyet, úgyis tudja, hogy mindig sima eszpresszót iszom, tej és cukor nélkül. Talán ma ez lesz a hetedik, de ha nem gurítom le, itt dőlök ki a bárpulton.
- Te bizony nem kapsz. Jól látod. Hiába nézel így – ingatom a fejem Rose irányába, leutánozva az általa produkált ajakbiggyesztést. A cégnél is folyton kileste a számból, rendeltem is mindig neki egy kakaót, de éjszakára, úgy tudom, az sem ajánlott, szóval így jártál öcskös. -  Ez az én kiváltságom. A tiéd pedig, hogy mehetsz aludni. Én a helyedben nem cserélném el.

Büszke vagyok Rosie-ra, hogy megtartja a titkunkat, kap is érte egy mosolyt és egy bennfentes kacsintást. Lényegében nem volt nagy cucc, kiműtöttem neki néhány makettautót az állványából, amik még a karácsonyi prémiumosztáshoz voltak kísérő ajándékok, és hagytam, hogy versenypályát építve felforgassa velük az irodám. Azért valahol elgondolkodtató, hogy egy negyven éves érett férfiú, és egy ötéves kislány szinte ugyanazzal a csillogással a szemében fogja kézbe ezeket a kis festett szarságokat. De így legalább olykor egy picit a munkámra is tudtam figyelni, amikor épp nem az asztal alatt kuksoltam, és a huszonhat helyett három jegyzőkönyv kész is lett a nap végére. Marilynnek nagy szerencséje van, hogy nem az üvegfalú irodában rendezkedtem be.
- Nekem ez a furcsa kreatúra inkább egy házisárkánynak tűnik – hunyorítok rá bujkáló mosollyal, mikor megpróbálja dinoszaurusznak kiadni magát. Igen, bébi, ez most egy kedves, népmesei beszólás, szükséghelyzet ide vagy oda, azért még morcos vagyok a mai orvtámadás miatt. Sharon felmondása pedig nem azt vetíti elő, hogy javulni kívánna a helyzet, sőt.
- Ha gondolod, az ő helyére is szívesen beugrom a jövő héten. Köztudottan multitálentum vagyok – mondom ezt olyan kifürkészhetetlen hangsúllyal és mimikával, mintha csak nem is viccnek szánnám. Ha bébiszitternek jó vagyok, mért pont a kávébabokkal gyűlne meg a bajom, nem igaz? Na jó, ha a mélyére nézünk, kicsit talán undok vagyok, de ismer, tudja, hogy ha ennyi minden összejön, hajlamos vagyok rá.
Rajta is látom, hogy fáradt, és az ő napja sem úgy alakult, ahogy eltervezte. De ez így akkor sem jó megoldás. Beszélnem kell vele, mert egyszerűen nem dobhatok ki az ablakon fél napokat olyan ürüggyel, hogy egy barátom gyereke tombol az irodámban. Olyan ürüggyel sem nagyon, hogy az én lányom... De így csak még komplikáltabb a helyzet, nem passzolhatom le a női kollégáknak sem, mert ki tudja, mit kottyint el a gyerek. Ráadásul, ha még csak az én munkám úszna el… de mások határidős feladatai is hozzám kapcsolódnak. Ezt a beszélgetést viszont egyértelműen nem ma kéne lefolytatnunk. Valószínűleg vitába torkollna, ahhoz pedig most se kedvem, se energiám.
A kávébab-Daisy-szívás-ő láncolat végére oda tudnám biggyeszteni, hogy aminek meg az lesz a vége, hogy én szívok. De egész büszke vagyok rá, hogy ezt sikerül nem kimondanom hangosan. Inkább sóhajtok egyet, majd odasétálok hozzá, és mikor hátat fordít, hogy nekilásson a presszómnak, tenyereimet a vállaira csúsztatom, és finoman rámarkolva masszírozok rajta néhány fogásnyit. Mindig is ide gyűlt nála a feszültség.
- Relax. Tőled tanultam a szakmát, meg fogod oldani. – Eleinte egészen haraptam minden efféle megjegyzésre, de az már régen volt, még a kapcsolatunk éveiben. Mivel ő kapta a nemes feladatot, hogy betanítson, mikor a GM-hez kerültem, roppantul szeretett ezen lovagolni. Nagyjából azóta nem zavar, mióta főnök lettem, sőt, azóta inkább én hangoztatom. De nála szerintem még mindig önbizalomsimogató hatása van. Legalábbis most ilyen célból momogom el a rögtönzött kis vigasztaló és regeneráló kúrám megtámogatásaképp. Csak aztán dobom le magam a bárszékre.
Az eszpresszómra tett megjegyzése megmosolyogtat, mint mindig, amikor nem bírja ki, hogy ne tegye hozzá a szervírozáshoz. Voltaképp igaza van, de már túlságosan megszoktam, hogy változtassak rajta. Az irodában mindig ezt iszom, mert ez pörget fel a leginkább és a leggyorsabban.
- Micsoda gyanúsítgatás! Ő tartott terrorban engem – emelem fel a kezeim ártatlanul, és nézek afféle sértődött, kikérem magamnak arccal Marilynre, majd ismét kacsintok egyet Rosie-ra, igazából néha meglepő módon megtaláljuk a közös hangot a kiscsajjal, sosem gondoltam volna, hogy én és egy gyerek képesek leszünk tíz percnél többet kibírni egymás mellett anélkül, hogy a helyszínen vér folyna. Persze csak képletesen.
Azért pislogok egyet azon, hogy Marilyn kakaót csinál neki, miután épp most jelentettem ki, hogy mára nem kap már többet. És igazából rájövök, hogy nem is tetszik a dolog. Bizonyára a stressz hozza ki, hogy fennakadok rajta, meg a mai feszültségek, de akkor is bosszant a dolog. Valószínűleg épp most érte el, hogy a gyerek legközelebb semmibe vegye a szavam. De egyébként is… Majdnem egy liter kakaót megitattam ma vele, nem hiszem el, hogy még mindig kívánja.
Szólni azonban nem szólok, maximum az arcomról árulkodik, hogy nagyon eltöprengtem valamin, és nem is nagyon aktivizálom magam a társalgásban. Pontosabban ezt tenném, ha Rose hagyná. Az ottalvás témára Marilynre nézek, ezt bizony ő fogja megválaszolni. De a kiscsaj akkor sem ejti a témát.
- Majd egyszer meg – teszem le a szent ígéretet, és le is húzom a kávém, kábé most érte el azt a hőmérsékletet, hogy már nem égeti szét a torkomat. Szerencsére ezt most nem kell tovább tárgyalnunk, mert Kate megérkezik, és alig két perc alatt elvonulnak Rose-zal. Intek neki egyet búcsúzóul.
- Azért ne fojtsd bele magad a Capuccinoba. – Szerintem egyáltalán nem teljesít rosszul anyaként, csak szörnyen maximalista, de ebbe most inkább nem megyek bele.
- Kösz. Most hogy ezt is tudom, már sokkal jobban érzem magam – kocogtatom meg a csésze oldalát a körmeimmel, és igyekszem kifürkészhetetlen arcot vágni. – Persze. Minden rendben.
Nem nagyon nézek rá, a tekintetem elmélázó, hol a pultot, hol a rajta fekvő tárgyakat bámulom.
- Nem olyan vészes, majd a hétvégén behozom. – Az utolsó mondaton féloldalasan elmosolyodom. – Majd észben tartom. Bár januárban még egy kicsit hideg lesz a sátorozáshoz.
Én is érzékelem a tőmondataimat, és bár szakmán belül az egyik legjobb hazudozónak számítok, valamiért most nehezemre esik hitelességet csempészni az elhangzott mondatok mögé.
- Talán jobb lenne, ha most mennék is. Mit csinálsz ma este? Van még dolgod? – magam sem tudom, miért kérdezem, leginkább el akarom terelni a szót magamról. Ekkor jut eszembe, hogy valószínűleg nem véletlenül küldte haza Rose-t. Megdörzsölöm a mellkasom, mintha kicsit már tiltakozna a szervezetem az újabb koffeinadag ellen, de cserébe már-már kezdem is érezni a hatást.
Azt mondtam, megyek, de felállni mégsem akaródzik, mintha akarnék is mondani még valamit, és nem is.

-  Most mi bajod? A sárkányok menők – mosolyodok el a szúrós pillantására és a hanglejtésre, már csak a csípőre tett kezek hiányoznak hozzá, meg a füstölgő orrlukak.
- Kissrácként imádtam őket. Okosak: mindig tudják, mit kell tenni ahhoz, hogy magukhoz csalogassák a kiszemelt királyfit, és mindig valami rafinált feladvány elé állítják, mielőtt megadnák neki, amit akar. – Nem készültem mesedélutánt tartani, de annyira gördítik egymást a mondatok, és tetszik ez a kétoldalúsága a sztorinak, hogy egészen belejövök, na és fél szemmel azt is látom, hogy Rose szinte issza a szavaimat. Na, jól van.
- Gyönyörűek – suhan át az arcomon egy bujkáló mosoly, ahogy találkozik a pillantásom Marilynével. – Sugárzik róluk a tekintélyt parancsoló erő és a lehengerlő elegancia. Lehet, hogy pont ezért szeretik kis királylányokkal körbevenni magukat, és rabolják el mindet úton-útfélen – sandítok ismét Rose-ra –, mert a lelkük mélyén ők is királynőnek születtek. És mert egyedül túlságosan szomorúak lennének, és nagyon unatkoznának.
- Ugyanakkor roppant veszélyesek is, nem érdemes ujjat húzni velük, mert állítólag számtalan varázslatot ismernek, és ha nagyon rossz vagy, leégetik a szemöldöködet. – Oké, azt hiszem, ezzel zárom is a bulit. Nem indult rosszul, de a mesemondás nem az erősségem, inkább maradok az ügyfelek kábításánál.
- Én is szeretem a sárkányokat! – lelkendezik Rose. Én pedig küldök egy „na ugye” pillantást Marilyn felé, de én lepődöm meg a legjobban, hogy  ez lett a végeredmény.
- De akkor anyut sosem szabad egyedül hagyni, nem akarom, hogy szomorú legyen! – O-ó. Érzem, hogy ingoványos terepre tévedünk, de mielőtt bármit is mondhatnék… - Ben, amikor nem vagyok itt, neked kell rá vigyáznod – osztja ki a feladatot határozottan. Nem is tudom, kire emlékeztet. Ezt faszán megcsináltam. Segélykérően nézek Marilynre.
Egyáltalán azt sem értem, miért produkálom magam egy ilyen nap után. Mindjárt iderogyok, ha nem jutok koffeinhez.
- Ne aggódj, nem csak azzal – jegyzem meg egy kis, sunyi félmosollyal, abszolút igaz, hogy addig van biztonságban, amíg engem nagyvonalúan kihagy ebből a bizniszből. Legalábbis a gyakorlati részéből. Teljességgel alkalmatlan lennék egy efféle állásra.  A vevőkkel ugyan tudok bánni, de annyira nem kötne le a feladat, hogy a nap végére a vendégek nagy része biztosan a naptáramban kötne ki. És túl sok lenne a cég ajándéka. Rossz szokásom, de minden szép nőt reflexből meghívok egy kávéra.
- Inkább a gentleman modorom vinne csődbe. – De tudom, hogy azért hozta szóba a presszót, mert több okból is a begyében van. Sosem hittem volna, hogy pont egy kávézó tulaj akar majd lebeszélni a kávéról, de ezek szerint még aggódik értem. Ez pedig valamiért nagyon is hízeleg a lelkemnek.
- Csak hogy tudd, a kettő együtt ritka kiváltság – nem is kap belőle olyan sokat, meglehet ezt sem kellett volna, nem mindig egyszerű ez a nyakatekert helyzet, amiben sodródunk mindketten. Mindhárman. Te van apró, spontán döntésekkel, amiket nehéz mindig ész alapján, átgondoltan meghozni. Mi az, ami helyénvaló, és mi az, ami inkább csak kárt okoz? Seperc alatt el lehet veszni ennek az útvesztőjében, Volt, amikor úgy gondoltam, hogy az lesz a jó, ha teljesen elhidegülünk egymástól, és úgy kezeljük a másikat, mintha idegenek lennénk, így lehet új életet kezdeni, nem igaz? De Marilyn összezuhant, én pedig… ezt inkább hagyjuk. Aztán meg átestünk a ló másik oldalára, de valójában azzal is csak kínoztuk egymást. Most ez a… valami, egészen működik, már egy éve csak afféle jó barátok vagyunk, nem túl bizalmas, de nem is túl távolságtartó, csak azok az apró, régi beégett mozdulatok, mint például ez az ártatlan, fél perces masszázs, ha nagyon ki van borulva, ezekről nehéz leszokni. Pedig talán jobb lenne. Az illata még mindig ugyanaz, ahogy lepillantok a vállán a ruha szegélyére, csak egy pillanat, és a folytatás is eszembe jut: gyengéden félresöpröm a haját, ő enyhén balra dönti a fejét, hogy belecsókolhassak a vállgödrébe, majd a nyakán felfelé…
Valahol itt kapom el, és meg is szakítom a gondolatot. Két másodperc hanyagsága. Vajon ez mikor szűnik majd meg?
Aztán valahogy rohamosan zuhanásnak indul a kedvem. Mintha csak lemerült volna bennem a duracel, érzem, hogy nyűgös vagyok, alig várom, hogy Rose hazamenjen, minden sokkal jobban zavar és idegesít, mint normál esetben. Ezt az énem nagy eséllyel csak ő ismeri, meg talán a húgom, én pedig hajlamos vagyok elfelejteni, hogy rajtuk már nem fognak a bekészített válaszok. A mondata után egy hosszú pillanatig a szemébe nézek, részben meglepetten, részben mérlegelve, de újfent lebeszélem magam. Valahogy úgy érzem, nem lesz annak jó vége, ha most kiborítom magamból a dolgokat, így inkább elengedem a választ.
- Vagy úgy. Bocsásd meg tudatlanságom, azt hittem, az alvós sátor egyszerűen csak egy kibaszott sátor, amiben alszol – emelem meg egy picit a csészét, majd halkan visszakoppintom a helyére. Egyáltalán nem emelem meg a hangom, de a válaszba került némi indokolatlan ingerültség és cinizmus is, amit rögtön meg is bánok, és ez elég jelzés is, hogy ha nem indulok el, nem fogom tudni magamban tartani a dugót.
- Talán nem neked kéne intézni minden hülyeséget, és akkor nem lenne ennyi munka. – Ahogy ezt sem mondanám alap esetben. Nem szoktam beleszólni a dolgaiba, legalábbis nem ilyen direktben és bírálóan, de ebben benne van az is, hogy ha nem ő szaladgál a kávébabok után, akkor nem húzza keresztbe a napom, és nem töltöm bent a hétvégét a cégnél, és az adminisztrációt is nyugodtan lepasszolhatná valakinek, nem kellene feleslegesen ilyen stresszben élnie, de hát ugye a maximalizmus. Én meg hülye vagyok, hogy felbosszantom magam.
A javaslatra elmosolyodom, de ebben is van már feszültség, kezdek összezavarodni, nem tudom, mi lenne a jó.
- Kényszerítenél? Ez alatt meg mit értsek? – vonom fel a szemöldököm, ezzel tényleg kizökkent, és itt már az a halvány mosoly is őszintébb néhány fokkal.
- Talán most mégsem kellene átmennünk, Lyn. Nem akarok összeveszni veled. Pláne nem egy egész étterem előtt. - De láthatóan az ellenkezője sem megy jól, pedig amúgy értékelem részéről a próbálkozást. - Inkább hozz egy üveg rumot, és sátorozok az asztal alatt.

A csajok arcát fürkészve, azért akkora bukás talán mégsem volt ez a spontán mese attrakció, bár Lyn szerintem inkább azon lepődött meg, hogy teljesen önszántamból belementem egy ilyen kihívásba. Tudja, hogy számomra az az egyik legnagyobb nehézség Rose-zal, hogy nem szeretek lemenni dedóba, de ezt most, nem vallanám be neki, de én is élveztem. Valószínűleg a kettős ív miatt. Nem hinném, hogy nem kódolta volna a rejtett üzeneteket.
A mese viszont nem várt fordulatot hoz, mikor Rose tovább fűzi itt nekem. Erre nem számítottam.
- Ez kedves tőled, de ne aggódj, a sárkányokat nem kell félteni. Sok királyfi keresi, hogyan találhatná meg a – sárkány barlangját, lol, ezt nem tudnám végigmondani elröhögés nélkül – királykisasszonyok rejtekhelyét. Én csak afféle kóbor lovag vagyok, nem is igazi királyfi – küldök Rose felé egy halvány mosolyt, de Marilyn pillantását ezúttal inkább kerülöm.
- De azért megteszem, ami tőlem telik. Oké? – kacsintok rá a végére, mintha ez is valami titkos megállapodás lenne, miközben Lyn úgy tesz, mint aki éppen eggyé válik a szent mosogatószivaccsal.
Elsőre nem világos, hogy arra gondol: ő is jobban járna, ha a GM-nél maradnék, vagy azzal járna jobban, ha ő is ott dolgozna. Azért van egy kis különbség, és néhány kósza másodperc erejéig le is fagyok a gondolatra, de aztán meggyőzöm magam, hogy biztos nem úgy értette. Nem véletlenül döntött úgy annakidején, hogy nem jön vissza, átbeszéltük, és mindketten arra jutottunk, hogy így lesz a jobb. Mindenki érdekében. Egy munkahelyi kapcsolatnak sosem lesz vége, amíg az illető felek ott dolgoznak, ezt mondja a fáma. És mostanra már nagyon is értem, hogy mit ért alatta. Igazi káosz lenne belőle.
Remélem, nem gondolta meg magát, vagy ha igen, azt azért előbb velem is megbeszélné. Nem úgy, mint a mai gyerektámadást. Szóval erre a megjegyzésre inkább mélyen hallgatok, ahogy az elkövetkező néhány percben is inkább a hallgatásba burkolózást és a semleges tőmondatokat választom, mint hogy kiengedjem magamból a feszültséget. Legalább, amíg Rose elmegy, de az sem lenne hátrány, ha Lynre sem zúdítanám rá, hanem inkább hazamennék, kialudnám magam, holnap meg becserkésznék valami dögös kis pipit, és volt nincs morcosság. Ha belegondolok, hogy ebben a hónapban még ezen igényeimre sem nagyon jutott időm, hát nem javít sokat a hangulatomon. Maximum magyarázza egy kicsit.
De nem. Hála Rose-nak a hétvégét is végig fogom melózni, szóval a szilveszteri partitól előbb nem számítok semmi lazításra.
- Bocs – ismerem el, hogy kicsit letámadtam. Nem akarom rajta kitölteni a rossz kedvem, csak éppen nehéz megvalósítani. Azt ugyan az érdemeihez kell írni, hogy amíg együtt voltunk, mindig tudta, hogyan űzze el a felhőket a homlokomról, de ez már régen volt. Meg ez most nem is egy olyan szituáció, hogy ez lenne a feladata. Egyszerűen csak jól esik visszagondolni rá.
Felpillantok rá, ahogy közelebb jön, és megpróbál kizökkenteni. Talán igaza van, nem vagyok teljesen önmagam. De akkor már jó ideje nem.
- Velem kicsit sem voltál ilyen lágyszívű, még nagyon is rémlik, hogy majdnem kirúgtál amiatt a béna eset miatt – költözik a mondatom végére egy kis bujkáló mosoly az arcomra. Ezeket a csajokat meg úgy istápolja, mint egy tyúkanyó, csak éppen nem veszi észre, hogy nem is a saját rovására megy, hanem az enyémre, de főleg Rose-éra.
Mégsem akarom ezt a szemébe mondani, a pillantásom inkább lecsúszik a tekintetéről, és a búzán találja magát. Aztán a dekoltázsa fölött himbálózó láncra. Ezt a medált még anno tőlem kapta.
- Nincs semmilyen ellenszenv, csak fáradt vagyok, annyi az egész – tagadok, még mindig. És egyre rosszabbul. Most már nekem is feltűnik. Nem tudom, miért akarom hülyére venni. De azt se, hogy miért akarja ennyire kipiszkálni belőlem. Már-már szó szerint, bosszúból kapom a szúrást, és el is kapom a kezét, mielőtt újabb támadást hajthatna végre, a tenyerem előbb a kézfejére fut, majd ujjaimat lágyan rákulcsolva tovább siklik a csuklójára, és gyengéden feljebb simítok a karján. Ezt régen is imádta bejátszani, és ilyenkor rendre az ölembe is húztam, hogy megbosszuljam valamivel az akciót. Nem mondom, hogy nincs kísértés, de most talán már az is sok, ahogy érintem, a bőre itt-ott enyhén libabőrbe vált, úgy teszek, mintha nem venném észre.
- De igen. Túlságosan is – válaszolok egy halvány mosollyal, és inkább elengedem. – És semmi jóra nem számítok – ezt már csak játékból mondom, ezen a ponton talán még menthető lenne az este, de ha most átmegyünk az étterembe, semmi sem garantálja, hogy nem jönnek vissza újra a gondok és problémás kérdések. Okosabb lenne talán tényleg túlesni rajta, mint halogatni és kockáztatni, hogy még rosszabbul süljön el minden.
- Nem tervezem, Lyn, de megeshet. És ne is csinálj úgy, mintha én akarnám ezt. – A mondatai megint kissé felhúznak… „ha ezt akarod”… nyilván nem akarom ezt. De nincs más választásom. Ránézek, a pult túloldalán már csataállásba is helyezkedett. Utálok vele veszekedni, mert feleannyira effektív sem vagyok, mint bárki mással szemben, a logikus, józanabbik felem most is látja, hogy máris elrontottam, rossz a megfogalmazás, és pontosan tudom, hogy mi lesz a következő mondata: „Ó, ezek szerint én akarom?”
Nem ezt akartam mondani. De mintha ő is érezné, hogy ez nem lesz jó irány, és talán látja rajtam, hogy ezúttal nem én leszek az okosabb fonzie, taktikát vált, és csakugyan elém tesz egy üveg rumot, ő pedig kényelembe helyezkedik a pulton.
- Te nem kérsz? – kérdezem, miközben töltök a mellékelt pohárba, és hogy meggyorsítsam a folyamatot, le is húzom egyből, mint az előbb a presszót. Majd töltök egy újat, kortyolgatásra szánva.
- Vagy inkább az üvegre pályázol?
A kérdései nagyon is találóak. De inkább a másik pohárral is lehúzom, mielőtt válaszolok.
- Nem tudom, mire volt jó ez a mai, tudod, hogy el vagyok úszva egész decemberben, és akkor nem is szólsz, csak beállítasz a gyerekkel. Legalább öt ember fog bejönni holnap, azaz szombaton, december 30-án, velem együtt, mert nem tudtam befejezni a nekik szánt riportot, a munka állt, a határidőnek pedig meg kell lenni év végére. Így is minden csúszik, és nincs elég emberem. Felhívtak, hogy elbasztak egy szállítást, amit ki kellett volna mennem elintézni, ehelyett egy újoncot tudtam csak küldeni, buktunk rajta vagy félmilliót. A fényezők meg elkúrták az egyik VIP ügyfél kocsiját. Még nem tudom, mi történt, de lakkozás helyett lemarták a fél motorháztetőt, így biztos, hogy nem tudjuk időben átadni. Pedig ennyit kértem, bazdmeg, hogy ez legyen a legfontosabb projekt. A fickó biztos, hogy perel, ha nem kapja meg elseje előtt, el kellett rendelnem az általános túlórát. Szóval az egész műhely szív néhány gyökér miatt, és én vagyok az első számú közellenség – lendülök bele, mert tudtam, hogy ez lesz, ha egyszer elkezdem, akkor árad minden szar, már nem is csak róla beszélek, hanem az egész cseszett napomról, amire mondjuk tény, hogy ő tette fel a koronát. Szünetképp töltök még egy pohárral, de ebbe már csak belekortyolok egy nagyot. Nem is nagyon vacsoráztam még, szóval az éhgyomorra és a kávékra lassan kezdem is érezni, hogy hat.
-  Értem én, hogy nem volt más ötleted, de ha ennyire macerás kávét venni, azzal is jobban jártunk volna, ha azért hívsz, hogy küldjek ki valakit Edisonba. Meg ez a kakaós húzás is… azt mondtam neki, hogy mára elég volt, erre te megcsinálod neki. Mintha nem is mondtam volna semmit. Szerinted hogy fog így komolyan venni?
Nem tűnik fel, hogy pont úgy fogalmazok, mintha az apja lennék, de ilyen apróságok már nem is szúrnak szemet. Jól belehergelem magam, érzem, hogy a pulzusom is zakatol, de nem emelem meg a hangom, és nem is csapkodok, nem az én szokásom, de azért az látszik, hogy a felszín alatt elég ideges vagyok. Viszont azt is érzem, hogy jól esik kimondani végre, amit egész nap gyűjtögettem.

//     //

Agybaj ez a nap. Úgy érzem, minden, amihez nyúlok, összedől, felborul, kigyullad. Kész szerencse, hogy közeleg a vége, de addig még bőven van mit elrontani. És úgy látszik, pont efelé sodródunk Marilynnel, amint Rose kikerül a képből, vele együtt a legnagyobb kontrolltényező is ugrik.
Azért becsületünkre váljék, küzdünk ellene. Ahelyett, hogy a fejéhez vágnám, miért is nem rúgja ki a két hasznavehetetlen nőcskét, inkább szóba hozom az ominózus esetet, amikor is majdnem lapátra tett a cégtől. Be is válik. Ez is egy olyan pontja az estének, amikor még alakulhatnának jó irányba is a dolgok. A nevetése engem is jókedvre ingerel, kiszélesedik a mosolyom, és kis híján hátra is dőlök a székben, az utolsó pillanatban jövök rá, hogy egy kibaszott bárszéken heverészek, és még időben rámarkolok a pultra, mielőtt hátravágódnék a kőzeten. Az egész nem annyira feltűnő, épp csak arról ad jelet, hogy alig vagyok beszámítható. Vagyis, kurvára menned kéne, Henson.
- Valahogy fel kellett hívnom magamra a figyelmed - somolygok, mintha csak direkt csináltam volna. Pedig egy frászt. De mikor megláttam a fószer arcát, elvetettem magamban mindennemű megbánást. Ettől már csak a márkavezetőnk arca volt kékebb, majd vörösebb, mikor visszakerült hozzá a kis ajándék. Persze nem az én hibám volt, de valakinek el kellett vinni a balhét. Jó, nem csak.
- És hál’ istennek a tiéd is – villantok rá egy elismerő mosolyt, az egy dolog, hogy én ledumáltam neki a csillagokat is az égről, azt viszont nem tudom, ő hogyan győzte meg a feletteseket, de biztos, hogy az ő érdeme, hogy aznap nem rúgtak ki páros lábbal.
- De most őszintén. Mondd, hogy nem érte meg – most már én is vigyorgok. - Szerinted gondolta volna, hogy én leszek az utódja? – Mert hát én vettem át a helyét, pedig később sem kedveltük meg egymást sokkal jobban. – Nem sokat tanultam tőle, azt leszámítva, hogy miért ne hagyj soha pucér női fényképeket a hátsó ülésen.
Kicsit hallgatok, mintha nosztalgiába merülnék, majd mintegy spontán hozzáteszem.
- A tieidet hová is tettük? – enyhe homlokránc, az arcomon halvány mosoly, egyenesen a szemébe pillantok, mintha kíváncsian várnám a választ. De valójában őt nézem. Az arca minden rezdülése érdekel, semmiről nem akarok lemaradni. Mivelhogy soha nem csináltunk ilyen fotókat. Csak terveztük, bizonyára akkor is ezen az eseten felbuzdulva, és komolyan is gondoltam, akartam róla meztelen képeket készíteni, még a művészi kompozíciókat is kitaláltam, csak aztán teherbe esett, és nem jött össze. Kifutottunk az időből. És talán kicsit a motivációból is akkoriban. De most mégis, úgy akarom előadni, mintha megtörtént volna. Látni akarom az arcán, hogy elhiszi néhány másodpercre, hogy elbizonytalanodik a saját memóriájában, mi van, ha egy alkoholmámoros éjszaka mégis megszülettek azok a képek, és nem is tudott róla? Vagy tudott, csak a zavaróbb emlékekkel együtt ezeket is kitörölte?
Sajnálom, hogy nem került rá sor.
Hamar elillan a közelemből, egy érintés elég hozzá, de igaza van. Jól teszi. És ezzel együtt megint negatív irányba tartunk, mintha csak ez a két verzió lenne: szex vagy veszekedés. Azt sem tudom, mért gondolok most erre. Lassan egy éve nem volt köztünk még egy csók sem.
Tudtam, hogy ez lesz a kérdése. Nem válaszolok, inkább megkezdem a rumot, mert érzem, hogy közeleg az a pont, amikor ki fog ömleni belőlem, ami egy ideje már csak gyülemlik. És azt én sem akarom józanul végighallgatni. Nem tudok vele vitázni alkohol nélkül, mintha lenne bennem egy gát, ami képtelen átszakadni. De most már túl nagy a feszültség ahhoz, hogy ne hagyjuk kiborulni. Ha nem kér, hát nem kér. Nekem jót fog tenni.
- Igen, azt mondtam volna, de legalább van időm felkészülni, vagy előre dolgozni azzal, amiről tudom, hogy halaszthatatlan. – Felkészülni. Az öt éves gyerekemre. Önmagában milyen viccesen is hat ez a kifejezés, de most egyáltalán nem tartom humorosnak. Mikor a saját szavaimat idézi, azt hiszem, látszik az arcomon, hogy ezt most elég nehezen fogadom be.
- Ez nem egy kávézó, Lynn, ez a General Motors, itt nem kávébabokról van szó, hanem vagyont érő autókról és szerződésekről. Sosem voltál márkavezető, fogalmad sincs róla, hogy mit adhatok ki és mit nem, ahogy arról sem, hogy mi megy mostanában a GM-ben. – Nem hiszem el, hogy képes összehasonlítani a kettőt, vagy kiosztani, hogy mit kellett volna tennem, mikor fogalma sincs semmi konkrétumról. De túlzásba viszem, még ha úgy is gondolom, hogy igazam van,amit mondok már sértésszámba megy, annyira zúg a fejem a hirtelen támadt dühtől, hogy a „nem így terveztem” és társait már meg sem hallom, pedig benne van a mondandójában a békülési szándék, de ebben az állapotban nem tűnik fel.
Az viszont érződik, hogy ő is fokról fokra idegesebb, naná, hogy az. Megint jön a gyerektéma, mindig ide lyukadunk ki, ha komolyabb vita van.
- Te akartad megtartani, Lyn, én megteszem, amit tudok, de több nem megy. – És erről szóltam is előre. Akár akarja, akár nem, havi rendszerességgel átutalom neki az összeget, és nem is hagytam őket magukra, pedig megtehettem volna, hogy teljesen kivonulok az életükből. Ettől még kurván nem vagyok jó ember, vágom, de hiába vár tőlem többet, ha egyszer ez vagyok.
Csak ne kelljen a gyerekkel tölteni pár órát?
- Csak mert ez lett volna az ésszerűbb! – vágom oda az én verziómat, most már én is felállok, és a hajamba túrva lépek néhány lépést a teremben, ha feszült vagyok, nem bírok egy helyben ücsörögni, de mikor megszólalok, mindig visszafordulok felé.
- Mondjuk onnan, hogy megkérdezed. Vagy csak szimplán nem azt feltételezed rögtön, hogy terrorizálom a gyereket, hanem biztos van rá valami okom, hogy ezt mondom. – Most már nem hagyom neki hosszan végigmondani, hanem szinte mondatról mondatra váltunk.
- Szóval nincs közöm hozzá? – szűröm le a lényeget, ez azért érzem, hogy megüt. El is hallgatok, és megállok a kávézó közepén. – És beleszólásom sincs. Rendben van! Akkor nincs. Nem is értem, mit szenvedek ezzel az egésszel – tárom ki a kezeimet, mintegy nyomatékosítva, hogy tudomásul vettem. Nem tudom, mi látszik az arcomon, de most már képtelen vagyok álcázni akármit is. Rosszul érint, amit mond, de nem tudok rá mit mondani, igaza van, nem akartam gyereket. Nem akartam még apa lenni, és nem akartam ezt az egész cirkuszt sem. Azt hiszi, az én életemet nem nehezíti ez meg? Azt hiszi, nekem olyan könnyű volt lemondani róla, és tudomásul venni, hogy inkább a gyereket választja?
- Akkor nem tudom, mi a fenének cibálsz bele ebbe az egészbe. És ne is hozd még egyszer hozzám, mert úgy nem tudok boldogulni vele, ha nem szólhatok bele, hogy mit csinál, vagy ha előtte sárba tiprod a tekintélyemet.
Itt áll előttem, de most már olyan markánsan gesztikulálunk, és olyan élénken beszélünk, mintha még mindig egy egész pult lenne köztünk. Érzem, hogy rám ereszkedik az alkohol, és a viszonyítási pontjaim kitágulnak, megváltozik a térérzékelésem is. A mellkasom dübörög, és néha kicsit szorít is, de nem érdekel, semmi nem érdekel, csak itt akarom hagyni az egészet. Beülni a kocsiba és hazamenni. Kivágni az életemből ezt a fájdalmas problémamezőt, és reggel úgy felébredni, hogy besüt a nap az ablakon, érzem a kávé illatát, és nincs semmi, amin agyalhatok.
- Most már tényleg jobb, ha megyek - szólalok meg végül, megtörve a kis csendet. Veszek egy nagy levegőt, és a kézfejemmel megdörzsölöm a halántékom. Így is forog velem az egész kibaszott kóceráj. De nem érdekel, akkor is elindulok, pár lépés után ugyan megtámaszkodom a falban, mert érzem, hogy az egyensúlyérzékem nem teljesen az igazi, de akkor is feltett szándékom kijutni a kocsiig.

Mikor így nevet, és egy ilyen brutális nap után, ilyen kifacsart állapotban is fel tudjuk építeni seperc alatt a jókedvet, úgy hogy szinte tapintható közöttünk az összhang, néha még mindig eszembe jut, hogy vajon jól tettük-e, hogy szétmentünk. Mikor nem figyel, a tekintetem elkalandozik rajta, vágyom rá, hogy megérintsem, az a pult, amin ücsörög, látott már egyet s mást tőlünk. Vajon mit tenne, ha odasétálnék hozzá, nem mondanák semmit, csak a térdeire ejteném a tenyereim, majd a combjain felsimítva hagynám, hogy a szoknya anyaga lassú, finom súrlódással, ráncokba gyűrődve adja meg magát az akaratomnak. Körém fonná most is a lábait, az utolsó pár centit is kiszorítva közülünk, vagy inkább zavartan eltolná a kezem, egy ne csináljunk hülyeséget kijelentéssel?
Tény, hogy az lenne. De attól még néha nagyon is csábító a gondolat, és nem könnyíti meg a dolgot, hogy egyedül egy kétes elhatározáson múlik.
- Azért néha akad – eresztek meg egy félmosolyt, momentán erre a nyamvadt kiszolgálópultra gondolva. De jól esik, hogy ezt mondja, mert nem volt kis munka a márkavezetői szék, pláne nem ilyen ellenszéllel, hogy az elődöm, ha tehette volna, bármikor szívesen belefojtott volna a mosóba. De a mondat végére érzem a hangján, hogy nem feltétlenül csak elismerés volt. Sejtem, mire gondol, kimondani sem szükséges, és nem is nagyon akarom. Minden akadályt leküzdöttem eddig, lehetetlennek tűnőket is, kivéve ezt az egyet. Mennyire más lehetne minden, ha nem született volna Rose... Vagy legalábbis nem így, ilyen korán és felkészületlenül.
Szívesen rájavítanék, hogy nem ott hagytam, hanem közös megegyezés volt, de inkább elengedem. Nincs értelme, de közben meg érzem, hogy minden egyes megjegyzés apránként rakódik egymásra.
Először azt hiszem, nem kajálja be a képes trükkömet, de mikor végül mégis rákérdez, felpillantok rá. Az utolsó pillanatig csatázik bennem a bevalljam-e vagy sem.
- Ki tudja – bújik elő belőlem egy halvány mosoly. – Mondj egy jó okot, hogy bevalljam, ha mégis.
Van, mikor azt kívánom, bárcsak lennének. Így se dobtam ki egyet sem a képeink közül, nem mintha rendszeresen nosztalgiáznék velük, sőt, szerintem az utóbbi években egyszer sem nyitottam meg az online mappáinkat, de nem is éreztek rá késztetést, hogy kitakarítsam őket. Jól van az ott. Elfér a többi kacat mellett.
Az utolsó cseppek viszont hamarosan megérkeznek abba a bizonyos színültig telt pohárba, amit Benjamin Henson idegrendszerének hívnak. Egész nap, de voltaképp egész hónapban gyűjtögettem magamba a gondokat, mindent felszívtam, akár egy szolgálatkész szivacs, ami egy ideig – roppant hosszú ideig – nagyon is jól megy, mindent a legnagyobb türelemmel oldok meg, senki nem vesz észre semmit, míg aztán eljön egy pont, ahol hirtelen összezuhan. Lyn ismeri már ezt, volt már tanúja, áldozata, kisimogatója, legtöbbször ez utóbbi szerencsére. Tudta, hogy ilyenkor mi a teendő, és volt annyira szerelmes, hogy félretegyen mindent a kedvemért. De ezek az idők már elmúltak. Bizonyára nem is sejti, hogy ma is efelé tendálunk, különben nem hinném, hogy ki akarná piszkálni belőlem.
De megtörténik.
- Nyilván azt mondom, hogy nem érek rá, mivel valószínűleg: kurván nem érek rá. De eddig is megoldottuk valahogy. – Akkor sem volt fair, hogy oda sem telefonált, és ezzel keresztülhúzta az egész napom. Egyáltalán nem érzem, hogy partnerként kezelt volna, amit meg lehetne beszélni negyed ekkora svunggal is, de most nem megy. Minden mondattal csak tovább hergeljük egymást.
- De én nem szarom le, baszki. Nem igaz, hogy nem tűnik fel. Az a kretén kis híján tönkre tette a céget, az első dolgom az volt, hogy mindent felégessek utána, most már… mindegy. – Fogalmam sincs, miért megyek most ebbe bele, de kurván semmi nem úgy van már a GM-nél, mint öt évvel ezelőtt, mikor Marilyn kilépett. Ami megint csak nem száz százalékban igaz, sőt, általában el szoktam mesélni, mi zajlik odabent, és nagy alapjaiban azért minden maradt a régi, hiszen ezekben nem én döntök, hanem az igazgatóság. Valójában kurva kevés dologban tudtam változásokat kicsikarni, azt hittem, sokkal több minden menni fog. Ezért is megy sok minden fű alatt. Máshogy egyszerűen nem lehet. A felelősség viszont engem terhel, ha kiderül.
Talán akkor... mi? Nem is találkozunk? Nem tesszük tönkre egymás életét? Mit akartál mondani, Lyn? Pörögnek az alternatívák a fejemben, de inkább csak nézem, ahogy lenyakalja a piát. Ha már így issza a rumot, ő is jól kész lehet. Nem kellene folytatni, belül jelzi egy kis hang, de túlságosan elborít a düh, nem igazán tudok parancsolni a kitörni akaró indulatoknak, most már benne vagyok, tetőtől talpig. És ő sem könnyíti meg a helyzetet.
- Ó szóval szerinted én ezt csinálom! – itt már meg is emelem a hangom, de ezzel most igazán megforgatta bennem a kést. Mást ki se hallok a mondandójából, annyira felidegesít, hogy lendületből felállok a székről, és közben le is sodrom a pultról az üres kávéscsészét, ami darabokra törve kopog végig a kövön. A csattanás néhány másodpercre betölti a teret, de nem igazán foglalkozom vele, inkább csak a hajamba túrva próbálom kijárkálni magamból a feszültséget. Képtelen lennék megmondani, hogy szándékos volt, vagy véletlen.
És akkor Rose-ról még nem is beszéltünk. És erről az egész hármas konstellációról.
- Mert csak ez a két verzió létezik, igaz? Vagy úgy van, ahogy te akarod, vagy sehogy ne legyen. – Józanabb állapotban talán meg tudnám vele beszélni, de így nem megy. Én próbálkozom, nem igaz, hogy nem látszik. Sosem bírtam a gyerekeket, ennek ellenére nem lököm el Rose-t, néha egész jól sikerül egy-egy program, mint ez a kibaszott mese is, a csaj kedvel, vágom, hogy nem sok, de próbálok közeledni, próbálok ott lenni, ha kellek, és nem letiltani őket az életemből. Cserébe mért nem kérhetek annyit, hogy legyen szavam a gyerek előtt? Vagy egyáltalán hogy várja el, hogy bármiben is részt vegyek enélkül?
- Ha nincs hozzá közöm, akkor mit akarsz tőlem, Marilyn? – Ez a mondat már csendesebb, ez a megütközésem után születik. Félrészegen, de az már más tészta. Szeretném azt mondani neki, hogy hagyjuk a francba az egészet, és ne is lássuk egymást többé. Hogy elegem van, és ez az egész nem vezet semmire, pláne nem így. De ezúttal sem mondom, ahogy sohasem.
Egy rövid időre csend lesz, de eleinte fel sem tűnik, mert a szívem, vagy a pulzusom, vagy fasz tudja, mim, úgy dübörög a fülemben, hogy szabályszerűen hallom. Vagy most van tetőfokán, vagy most kezdett el alábbhagyni az adrenalin, mert az is feltűnik, hogy émelygek, és enyhén meg-megcsúszik előttem a tér. Fasza. De bárhogy is, kellett az a rum. Néhány levegővételnél érzek egy kis szúrást a mellkasomban, mint amikor túl gyorsan és túl apró kortyokban szívod be az oxigént, automatikusan odavonom a kezem, és az ujjaimal nyomok rá párat, de nem is igazán tudatos a mozdulat.
A válaszára, hogy hazamegyek, már nem mondok semmit. Egyszerűbb… Igen, ez az egyszerűbb. Fogom a kabátom, és nem annyira magabiztos léptekkel, mint szeretném, de kijutok a kávézóból, és bár szakad a hó, és rendesen csúszik is minden, különösebb fennakadás nélkül eljutok az autómig. Beülök, és egy kis ideig nem csinálok semmit, csak hátradöntöm a fejem és megdörzsölöm az arcom. Hagyom, hogy kicsit csillapodjon a fejemben tomboló színes és hangos káosz. Haza fogok tudni vezetni? Naná, hogy haza, mégis mi a fenét csinálnék? Nem akarom itt hagyni a kocsit, és amúgy is jót tenne, ha kiszellőztetném a fejem. Van elég tapasztalatom. Beindítom a motort, hagyom, hogy járjon egy kicsit, addig rákapcsolom az ablaktörlőt is, hogy lemozgassa a frissen ráhullott, vékony hóréteget. A kávézó felé pillantok, persze úgyse látok semmit, van olyan gondolatom is, hogy ha most elmegyek, többet tényleg nem jövök vissza, és ez az alternatíva most nem is tűnik olyan észveszejtően irreálisnak. Marilyn is megmondta, nincs nekem itt dolgom. Semmi közöm az életükhöz. Akkor meg mit szerencsétlenkedek?
Épp mielőtt elindulnék, megpillantok egy női alakot, de már eléggé későn, jobbára csak a majdnem-seggesét látom, és ahogy megkapaszkodik „valamiben”, ami miatt holnap elképzelhető, hogy mérges is leszek, ha megtalálom a sérült visszapillantó nyomait. De most ezen valahogy könnyebben átugrok, mikor kivágódik az ajtó, és behuppan mellém a csurom-havas Marilyn. Kussolunk. Csak hogy bizonyítsuk, ekkora veszekedés-kiabálás után ebben is legalább annyira profik vagyunk. És a szélvédőt is remekül tudjuk bámulni. Végül ő töri meg a csendet.
- Kíváncsian várom, hogy fogod megakadályozni – mutatok rá arra a tényre, hogy attól, hogy beült mellém, még se haza nem kerülök, se egyszerűbbé nem válik a vezetés. A hangom nem ingerült, most már megnyugodtam nagyjából, a hideg is jót tett, de azért még nem is a szokásos.
- Jó. Majd kiveszek – ez is hasonlóan átmeneti stílusban születik, de most már érzem magamon, hogy a feszültség nagy része távozott belőlem, most már nem fogok vitázni vele, kábé úgy érzem magam, mint egy telehányt szatyor, aki ráadásul holnapra marha másnapos lesz, de ahhoz előbb még haza kellene jutni valahogy.
- Hazajössz velem? – magam sem tudom, mennyire komolyan születik meg ez a kérdés, de már kint van, és igazából a gázpedálra is rácsusszan a lábam, szóval eltelik pár másodperc, a reakcióidőm kábé úgyis ennyire rúgja jelenleg, aztán bármit is mond, elindulok vele. Nem tudom, mennyire kezd tiltakozni, vagy mennyire nem, de a biztonság kedvéért azért a központi zárat is lekattintom.
- Remélem, még mindig perfektül navigálsz, különben fennáll a veszélye, hogy valami szimpatikus árokban kötünk ki reggelre. Vagy összetöröm a Chevit, és felakasztom magam az első fára, ami szembe jön.

Magamnak is nehéz bevallani, de volt olyan időszak, amikor azt hittem, Marilynnel finishbe értem. Fiatal voltam – és utólag belegondolva, persze nagy hülyeség volt –, de az átlaghoz képest jóval több tapasztalat állt a hátam mögött, már huszonegynehány évesen is. Akkorra bőven megvolt már a nagy szárnypróbálgatás kora, nem csak az izgatott a dologban, hogy elcsábítom a dögös főnökömet, és micsoda trófea kerül a listámra. Bár kár lenne tagadni, hogy kezdetben azért ez sem mindig hagyott hidegen. Vagy így épüljek be a céghez, vagy efféle hülyeségek… Az a két év több volt, mint tökéletes. Mindig is udvaroltam a nőknek, ezt ő is tudta, a személyiségem része, nem is lehetnék másmilyen, de ő más volt. Hozzá olyasmi kötött, amit addig még soha nem éreztem. Bármivel és bárkivel szembe mentem volna miatta. De Rose érkezése közbeszólt.  
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha egy gyerek is belép a képbe, akkor ami közöttünk van, végérvényesen felbomlik, és olyannyira átalakul, amiben nekem már túlságosan kevés szerep jutna. A sztereotípiák szerint egy anyának a gyereke a világ közepe, bármi van, mindig ő az első, mindig az ő javára dönt, én pedig lassan úgyis elhalványultam volna mellette. Teljesen biztos akkor lettem benne, mikor közölte: bárhogy is lesz, megtartja a gyereket. Ez a kettőnk döntése kellett volna, hogy legyen. De én itt már nem számítottam, és ez mellbe vágott. Nem voltam rá felkészülve, hogy ilyen hirtelen elveszíthetem, amit két éven keresztül annyira biztosnak hittem. És arra sem, hogy beérjem tőle a kevesebbel.
Szóval nem lenne jogom nézegetni? A pillantásom árnyalatnyit megrezzen, mikor ezt mondja, és egy halvány, nem feltétlen jókedvből született mosoly íródik az arcomra. Ez nem olyasmi, ami bármitől is visszatartana, tudja jól. Mégis ő jön zavarba, és félre is pillant. Hányszor ébredtünk már egymás ágyában a szakításunk óta? Jogunk ahhoz sem igazán volt, megborítani a másikban minden kapálózva stabilizálódni próbáló érzelmet, újra és újra. Rendesen megnehezítettük a saját dolgunkat, de most már a nehezén túl vagyunk. Egy éve nem léptük át a határt, és ez igazán szép eredmény, és áldozat is egyben a „barátságunk” érdekében. Bár ez sajnos nem azt jelenti, hogy kevesebbet gondolnék rá. Vagy olykor kevésbé sóvárognék utána. De amíg megmarad gondolati szinten, addig nincs nagy baj.
Nem akartam, hogy ennyire elfajuljon a vita, de megint annyi minden összegyűlt bennem, és tudom, hogy messziről megérzi, ha valami gond van. Épp csak hazudni nem akartam – bár az elején még azt is megpróbáltam –, de aztán nagyon hamar zuhantunk nagyon mélyre a témában. Hazudhatunk magunknak, de nyilván azért van, mert ez az egész még mindig hemzseg a rejtett, lezáratlan és fel nem oldott konfliktusoktól.
A feltételezésen, miszerint akkor is azt mondom, hogy nem érek rá, mikor valójában kurva sok időm van, röviden felnevetek, de érezhető, hogy már csak kínomban. Most erre mégis mit mondjak?
- Igen. Biztosan azt mondom - ingatom a fejem hitetlenkedve, és ingerülten, érzem, hogy egyre jobban felhúz. Ha így lenne, megeshet eddig sem vállaltam volna a Rose-zal töltött időt, nem? Hanem már rég eltűntem volna az életükből, és egy havonta megjelenő összeggé változtam volna a számláján. Arra aztán bármikor számíthat.
A következő megjegyzésre viszont már nem tudom magamban tartani az indulatomat. Pillanatok alatt küld a plafonra.
- Nem én vagyok, aki kiforgatja. – De a mondatom csaknem elveszik a nagy csörömpölés közben. Fasz tudja, mit löktem fel, de nem is érdekel. A fejemben sokkal hangosabban zakatolnak a gondolatok. Nem válaszol a kérdésemre, pedig ideje lenne lassan eldönteni, hogy akkor ki mit akar. Úgy tűnik, ez az út sem járható számunkra, pedig már annyifélét próbáltunk az öt év alatt. Egyetlen megoldás van jelenleg, az pedig az, ha hazamegyek. Nem is szólok többet, csak becsapom magam után az ajtót. Gondolatban azt kívánom, bárcsak az is kiszakadna a helyéről, mint ezek a nyomorult érzések, amik még mindig ehhez a nőhöz, és ehhez a komplikált szituációhoz kötnek.
A kocsihoz érve tisztul kicsit a fejem, de a bennem dúló belső háború csak lassan kezd alább hagyni. A szívem is egyre jobban szúr, hiába masszírozom, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Ekkor eszembe jut a legutóbbi látogatásom ms. Egészséges Életmód irodájában, majd oldalra dőlve, felpattintom a kesztyűtartót, és kihalászom belőle a bogyóimat, amit legutóbb kaptam. Mikor, ha nem most? Ő nem biztos, hogy kifejezetten erre az alkalomra szánta, de végül is nem ittam olyan brutálisan sokat, inkább azért ütött meg, mert nem nagyon ettem csak délelőtt utoljára. Egy másodpercig habozok, de aztán kihalászok egyet, és lenyelem, úgy szárazon. Állítólag nem erős, nem lehet belőle gond. Mielőtt Lynn beszállna, vissza is hajítom a helyére.
A konok nem-nézek-oda akcióm miatt észre sem veszem, hogy milyen vizes, vagy hogy annyira sietett, hogy kabátot sem hozott.
- Hogyne – préselek ki csupán ennyit, és fogalmam sincs, hogy most már megint mi van, vagy hogy kéne reagálnom. Kezd minden veszélyesen összekavarodni bennem, és ez vegyül kissé a térlátási zavarokkal. Vágom, hogy nem vagyok a toppon, de ismerem magam, csukott szemmel is hazavezetnék, csak hagyjon végre elindulni.
A hülye dumáját hallgatva, esküszöm, annyira igyekszem, de végül nem sikerül fapofával végighallgatnom. Félig-meddig ráharapok a számra, de így is elmosolyodom. Utálom. Szívből utálom ezt a nőt.
- Gondolod? – vonom fel a szemöldököm, de ez már nagyobbrészt a show, az idegesség nagy része már elcsordogált belőlem mostanra, vagy csak ilyen gyorsan hatott volna a nyugtató? Vannak kétségeim. Viszont lehet, hogy pont ezért kellene csipkednem magam, nem itt tötyörészni. Mi van, ha mégis jobban beüt a cucc, mint terveztem. El is indulok inkább, még mielőtt válaszolhatna. Most még magamnál vagyok. Az út nem annyira hosszú.
- Nem olyan jó ötlet? – fejezem be helyette a félbehagyott mondatot. – Számolod, hogy ma hanyadszorra mondod? – Valami halvány mosolyféle megint odatolakszik a szám szélére.
- Ne kend rám. Te akartad tudni – emlékeztetem, hogy ő piszkált ki belőlem mindent, én hősiesen küzdöttem, mióta csak betettem a lábam a kávézóba. Továbbra sem fordulok felé, mivel sokszorozottan koncentrálok az útra. Most nem fér bele az ide-oda pislogás.
- Egyébként azokat is lezártam. Alternatív módszerekhez kell folyamodnod, ha szökni akarsz – jut eszembe utólag hozzátoldani az ablak-témához.  A kérdését elengedem a fülem mellett. Ne aggódj, nem lesz baj. Mikor okoztam balesetet? Ha valamihez, akkor a vezetéshez értek. Azért jóval lassabban megyek, mint szoktam, köszönhetően egyrészt a hó nehezítette látási viszonyoknak, illetve a saját állapotomnak. Mikor Lyn szóba hozza, mégis nem ez az, ami először elér hozzám, hanem még mindig az előző téma kapcsol be. Engem várnak otthon. Hát csodaszép, bazdmeg.
- Lehetne, hogy nem szurkálódsz minden egyes szavaddal? Akkor kicsit jobban menne a koncentráció. Képzeld, engem is várnak. Julie már biztos nagyon aggódik, hogy mért nem kapta még meg a kibaszott tücskeit. – Kaptam egy kaméleont úgy egy hónappal ezelőtt, és a hivatalos verzió szerint még csak azért nem vágtam ki, mert épp december van. És mert Rosie bejelentkezett egy mustrára múlt héten. Szóval egyelőre a megszoksz vagy megszöksz stádiumban járunk.
- Nem – vágom rá csakazértis a jobbra kanyarodós javaslatára. Amúgy tényleg nem. De azért utólag végiggondolom, mi van, ha mégis igaza volt esetleg. Egyre szarabbul vagyok. Az ablaktörlő konstans mozgása pedig folyton félreviszi a tekintetem, nehéz megszakítás nélkül koncentrálnom. Kezdem görcsösebben fogni a kormányt, és a váltót is. És most először megfogan bennem a gondolat, hogy talán tényleg nem volt jó ötlet ez az akció. Végül mégis győz bennem, hogy nem akarom kitenni komolyabb veszélynek. Ha egyedül lennék, nem állnék meg, de nem akarom tényleges veszélybe sodorni a konokságom és a büszkeségem miatt.
- Lyn… - már épp szólnék neki, hogy félreállok, és vegye át a kormányt, mikor megszólal a sziréna hangja, majd az övé is. Hát ez gyönyörű. Normál esetben ilyenkorra már legalább ötféle ötlet megszületik a fejemben, hogyan ússzuk meg a szituációt, de most annyira sokfelé kell figyelnem, és annyira nagy erőfeszítések árán, hogy nincs megoldásom a helyzetre. Automatikusan cselekszem, és a jelzést követve félreállok, közben pedig a hideg is kiráz a gondolatra, hogy mindjárt ugrik a jogsim. De lehet, még a munkahelyem is…
Az arcomon aggodalom suhan át, ahogy átnézek Marilynre. – Bazdmeg. – Ennyi az összprodukcióm, túl lassan kattognak azok  kerekek. Mostanra már szerintem ő is látja rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, így szó nélkül beleegyezem a cserébe. Ahogy felém mozdul, a tenyerem a csípőjére csúsztatom, de magam sem tudom, hogy neki akarok segíteni, vagy inkább magamnak keresek támaszkodási pontot. Ebből viszont az sül ki, hogy ő ugyan az ölemben landol, én viszont első nekifutásra még nem tudok átülni a másik ülésre.
- Ez aligha lesz jó terv – vagyok kénytelen a nyakába mosolyogni, megint csak kínomban, ahogy az arcom az olvadt hópelyhektől vizes hajába fúrom, bár az agyam hátsó része valahol nagyon is tisztában van vele, hogy a jelenlegitől nagyjából minden más körülmények között élvezné ezt a kis intim helyzetet. A tenyerem a derekáról lejjebb simít a fenekére, és megpróbálva egy kicsit megemelni magamon, újra nekifutni az átülésnek. Ezúttal már én is sikerrel járok, és hálát is adok a szakadó hónak, ami remélhetőleg fedezte a rögtönzött hadműveletet.
- Mondd, hogy a kórházba tartunk. Vagy fasz tudja. Azt még el tudom játszani, hogy a halálomon vagyok. – Többre most nem hiszem, hogy futja.  Felpattintom a kesztyűtartót, felkotrom belőle az orvosi papírjaimat, és odavágom a két ülés közti apró tárolóra. – Lobogtasd fel nekik ezeket, ha elég zaklatott vagy, és előadod, hogy sietnél, talán nem ragaszkodnak a tüzetesebb vizsgálathoz – pakolom rá a papírokra az irataimat is a zsebemből, lefordítva. Őszintén szólva elég kicsi az esélye, hogy összejön. Úgy 20%, ha elég jól csinálja, talán 45. Vagyis én el tudnám játszani, de Marilynben nem vagyok biztos. Azért megkeresem az ingem szélső varratait, és egy határozott mozdulattal szétszakítom magamon mellkas tájon, és rögtönzött szívmasszázshoz kezdek, előadva, hogy perceken belül megpusztulok, ha nem mehetünk tovább. A Marilyn hajából kölcsönzött vízcseppek még kapóra is jönnek, mintha izzadság lenne. A közelben pedig tudom, hogy van egy kibaszott kórház. Remélem, ő jobban vágja a nevét mint én.
- De kurva hitelesen csináld, mert ha nem veszik be, ezek után visznek is az őrsre – nyugtatok még rajta egy kicsit, csak hogy meglegyen a kellő hangulat. Az perpill nem fut át az agyamon, hogy Lyn mit sem tud ezekről a vizsgálatokról, és arról sincs fogalma, hogy ilyen jellegű problémáim vannak. Nem mondtam el, ahogy sok mindenről hallgatok, mióta már nem az életem része. Legalábbis nem a megszokott mértékben.
A rendőr pedig már kopog is, hogy húzza le az ablakot.  

- Látom, ezt jól megjegyezted – marad még néhány másodpercig az ajkaimon az a halvány mosoly, ahogy kóbor lovagnak nevez. Ezt a faszságot… is csak én tudtam kitalálni. - Ha tudom, hogy ilyen fogékony vagy a mesékre, akkor sokkal hamarabb elkezdelek szédíteni.  
Persze szédítettem én eleget eddig is, abban nem volt hiba, de azért mindig törekedtem rá, hogy nagyrészt igazat mondjak. A munkahelyi ügyeket leszámítva. Meg az egészségügyet. Meg a… Na jó, ebbe inkább ne menünk bele mélyebben.
A bizalmát mindenesetre sosem játszottam el.
Annyi minden kavarog bennem jelenleg, hogy követni sem tudom a tempót, pont akkor száll be, mikor már bevettem a bogyót, mázli hogy legalább észre nem vette, így viszont nem akarok túl sokáig itt dekkolni. Őszintén szólva nem próbáltam még a gyógyszer és ital kombót, nem szoktam gyógyszereket szedni, és nem is hiszem, hogy annyira sokat számítana, szerintem túl van lihegve a téma, de azért nem ez az az este, amikor utána akarnék járni a dolognak, pláne nem vezetés közben. Pláne nem Marilynnel. Így nem kap sok esélyt a kiszállásra, avagy lebeszélésre. Ilyen, hogy rendőrök momentán eszembe sem jut. Évek óta egyszer sem állítottak meg.
Egyenesen a szemembe néz, úgy teszi fel a kérdést. Nem a szélvédőre, nem a visszapillantóra. Látom rajta, hogy egyáltalán nem számított erre az eshetőségre.
- Miért lenne az ördögtől való gondolat, hogy elkísérj, ha már ennyire rossz ötletnek tartod, hogy hazavezessek? – A kocsimat nem akarom itt hagyni, és ilyen elválással holnap visszajönni se nagyon akarnék érte. De egyébként is jót fog tenni a vezetés, olyankor mindig ki tudok kapcsolni egy kicsit, már ha épp nem kapok agyfaszt a sok idióta miatt.
Ha hazaértünk pedig… azt még nem gondoltam végig, hogy lesz. Az még odébb van. Először jussunk el odáig, hogy a megérkezés probléma nélkül megvalósult. Egyelőre amúgy is jobban haragszom Lynre, minthogy azon fantáziáljak, mit kezdünk majd egymással, ha esetleg egy lakáson belül rekedünk az éjszakára, bár az is sejthető, hogy mire hazaérünk, ez változni fog némelyest.
- Akkor jó. Itt akár meg is pihenhetünk egy időre – válaszolom szemtelenül arra, hogy mindenben ő a hibás, ha a szokásos hozzátoldott mosoly még nincs is, egy kis irónia azért már érződik belőle. A hangulatom tényleg kezd feloldódni, még ha nagyon lassan is. Érzékelem, hogy a tekintete sokat időzik rajtam, de nem bánom. És azért is egyre hálásabb vagyok, hogy folyamatosan beszél hozzám.
- Honnan veszed, hogy a lakásba is beeresztelek? – vonom fel a szemöldököm megpiszkálva egy kicsit, de hát ő kezdte. Viszont nem nézek rá. Azt nem kockáztatom, egyre jobban esik a hó, és néha a szél is meg-megforgatja előttem. – Mikor voltak nekem rossz módszereim?
- Lekötelezel. – Tudja, hogy bármikor benne vagyok a csatában, és nem is vagyok éppenséggel olyan rossz benne, de mára már elég volt a szúrós témákból, különösen, ami a gyerektémára és a múlt mulasztásaira vonatkozik. Épp leült a feszültség közöttünk, nem kellene felkorbácsolni. Rám legalábbis még nem hatnak semlegesen az efféle megjegyzések, ahhoz túl közeli az előbbi jelenetünk. Mindkettőnket feldúlt, tudom, mint mindig, még ha igyekszünk is magunk mögött hagyni most már.
- Házisárkány híján megteszi – mormogom hozzá, egy kicsit megtoldva, miután túl rövidnek érzem a választ, nekem is átjön, hogy ezek a reakciók már gyengék és suták hozzám képest. Lassulok, és egyre nehezebb több helyre koncentrálni egyszerre. Furcsa, de a váltás még csak nem is fokozatos, hirtelen kezd felolvadni az éberségem, míg egyszer csak eljön az a pont, mikor úgy érzem, felül kell bírálnom a saját döntésemet, mielőtt még veszélybe sodornám Lyn-t is. Már-már kész vagyok félreállni, az érkező rendőrautó azonban még egyszer megdobja bennem a szunnyadó adrenalint. Ez aztán kibaszottjó.
A legrosszabbkor. Nem is csak, mert ittam, hanem mert most biztos, hogy nem tudom kidumálni magam, kénytelen vagyok Marilynre hagyatkozni. Bár vannak fenntartásaim az ez irányú képességeit illetően. Azért viszont hálás vagyok, hogy kapásból felajánlja, hogy cseréljünk helyet, nem is csak felajánlja, szinte parancsba adja. Én pedig nem ellenkezem, ha engem találnak a kormány mögött, sokat veszíthetek. Ha lenne időm elmerengni ezen a spontán döntésen – ami persze ebben a helyzetben a legkevésbé sincs –, akár fel is tűnhetne, hogy nem vagyok még annyira közömbös számára. Elvégre az én bőrömet menti, zsigerből.
Nem is tudom, mikor szólított utoljára Benjaminnak, Henson nélkül. Azt, ha mérges rám, gyakran produkálja. Most viszont más van a hangjában, még ha nem is tudom megfejteni, hogy micsoda. Szívesen felvilágosítanám, hogy nem a terveire céloztam az előbb, hanem az ölembe pottyant szituációra, ahogy eszembe jut, mennyi mindennek is volt már tanúja ez az autó, és mennyi mindenre hajlandó lennék így, közeledő zsaruk nélkül. De mindössze egy-két másodpercet engedélyezek ennek a gondolatfoszlánynak, a torokköszörülése visszatereli a figyelmem a vészhelyzetre. Ha már itt tartunk, a férfiaknál állítólag a vészhelyzet keltette erős érzelmi reakciót csak egy hajszál választja el a szexuális izgalomtól, de szerintem ez a nőknél is legalább annyira gyakori, csak szívesebben kenik ránk ezt az attitűdöt. Tudósok… Na, mindegy.
Mire átverekszem magam az anyósülésre, már újra a kis problémánkra koncentrálok, és teher alatt nő a pálma alapon, be is ugrik egy lehetséges irány a megoldáshoz… ha már eloltani nem tudjuk a tüzet, akkor tegyünk rá még egy pár lapáttal. Ha már ma úgyis ilyen baszottul metaforikus vagyok.
- Dehogynem tudsz. Nekem is simán beadtad legutóbb, hogy már nem szeretsz. Pedig az is oltári nagy kamu volt – pedzem meg előtte, hogy attól, hogy nem adtam jelét, tudok róla. A lehető legjobb időzítést választva. Erről ugyanis sosem beszéltünk az utóbbi egy év leforgása alatt. Nem tagadom, nagyobb részt provokációnak szánom, hogy megzavarjam és kibillentsem, és mintha csak egyre gondolnánk, szinte ezzel egy időben vágja hozzám idegesen, tömény iróniával, hogy legyek szíves, zaklassam fel. Hát, én próbálkozom.
Már-már úgy tűnik, hogy be is jön, de aztán elkezd nekem vihorászni. Úgy fest, belőle ezt hozza ki a stressz. Csodás. Így aztán maximumra nőttek az esélyeink. Egyébként irigylésre méltó ez a kölcsönhatás köztünk: minél nagyobb a jókedve, én annál idegesebbé válok.
- Ne röhögj már baszki, mindjárt kopognak. – Nyomatékosításképp gyorsan felvilágosítom az eshetőségekről, mi lesz, ha elkúrja, és nem veszik be a kis színjátékunkat. Amire jelen helyzetben lassan sokkal több esély van, mint pozitív végkifejletre.
- Nem az volt a cél… – sóhajtok fel, mikor végül mégis összeszedi magát. Jó lesz. Tudom. Meg tudja csinálni. Ha annak idején kidumálta a seggem annál a pöcsnél, itt sem lesz semmi gond. Mantrázom, és közben azért megint egyre tisztábban érzem minden egyes szívdobbanásomat. Ha belegondolok, hogy ez alatt a sok év alatt mennyire kevés olyan szituáció volt, amikor ténylegesen teljesen rá kellett hagyatkoznom… Nem szeretem, ha nem én tartom kézben a dolgokat. Vagy ha nem rajtam múlik a helyzet. Azt viszont nem tagadom, hogy máshogy is hat rám.
Egy örökkévalóságnak ható idő után a rendőrök elérik az autónkat, és indul is a játszma. Felhangzik a szokásos szöveg, és az elképzeléseim szerint Lyn félbe is szakítja őket, eddig stimmel a forgatókönyv, de amit mond, és ahogy mondja, attól hirtelen az ütő is megáll bennem. Jesszus, mit művel ez a nő? A kikerekedő szemeimet próbálom minél inkább a szerepembe építeni, és még véletlenül sem direktben rájuk nézni. Végül is még én sem haldokoltam, szóval mondhatni ismeretlen a terep, de azt tudom, milyen, amikor egy kicsit rád ijeszt a mellkasod, vagy mikor az ijedséggel vegyes aggodalomtól kurva ideges vagy, mert úgy érzed, a világ is összeesküdött ellened – például egy ehhez hasonló, rosszul időzített megállítás során. És az a helyzet, hogy sajnos marhára nem ilyen.
A szavaira legszívesebben a fejemet fognám. Hogy lehet valaki ennyire tökéletesen alkalmatlan arra, hogy eljátssza: aggódik értem, és nem akarja, hogy itt patkoljak el mellette ezen a szép ülésen? A feladat ugyanis mindössze ennyi lenne, erre úgy hangsúlyoz, mintha valami kvízműsorban lennénk, és épp megfejtette volna a jackpotot. Hát, gratulálok. Mindjárt közli is a rendőr, hogy a nyereménye egy luxus körülmények között eltöltött éjszaka az őrsön, illetve néhány tárgyi jutalom, saját részre, úgymint jogsibevonás, kocsilefoglalás… De nem, nem idegesítem magam. Ha így folytatjuk, lassan nem is kell eljátszanom, hogy rosszul vagyok, percek kérdése és menni fog az magától is.
Bazd meg. Kis híján megijedek, mikor felvisít. És ami ettől is rosszabb, erős az inger, hogy elnevessem magam. Ez lenne az a pont, amikor józanon már egészen biztosan nem bírnám ki, hogy ne avatkozzak közbe, hogy megmentsem a helyzetet, de most csak annyira futja, hogy emlékeztessem rá, valamit kurván elfelejtett. Nekem az első dolgom az lett volna, hogy meglengetem előttük a papírokat, bár az is tény, hogy neki fogalma sincs, mi áll a jelentésekben.
- Drágám… a papírok – játszom el, hogy nem egyszerű levegőhöz jutnom, és a fájdalomtól a hangom is tompább, de legalább elérem, hogy Lyn helyett engem fixírozzanak. Gyerünk, úgyis tudom, hogy szart se értenek hozzá, de van azért néhány olyasmi is odaírva, ami a helyzet komolyságára nézve Lyn alakításánál nagyobb biztosítékot adhat. Ahogy elhangzik a várva várt mondat, igyekszem nem túl látványosan megkönnyebbülni. Ezaz. Megcsináltuk, baszki.
- Várjon. A gyorsabb haladás érdekében elkísérjük önöket. Jöjjenek utánunk, bekapcsolom a szirénát – mondja még a pasas, és futólépésben érkeznek a rendőrautóhoz.
Ó, bazdmeg, bazdmeg, bazdmeg! Vált az arcom kapásból hullafehérre. Hogy mi?! Azért a jófejségnek is van határa...
- Jaj, ne már… - vagyok most már ténylegesen rosszul az egész szituációtól. De csakugyan szinte azonnal felhangzik a jelzés és a fények is vibrálva elúsznak előttünk, ahogy elénk vágnak. – Hát ezt én se, baszki. Ezek tényleg bekísérnek.
Nincs más választásunk, most már menni kell a nyavalyás kórházba, mégpedig rendőri felvezetéssel.
A papírjaimat azért sebtében visszatuszkolom, mielőtt Lynnek eszébe jutna rákérdezni vagy tüzetesebben megvizsgálni őket. Igazság szerint eddig én se gondoltam bele, hogy ezzel most konkrétan le is bukhattam volna előtte. De mikor elindul, a gyógyszeres fiola csörögve kipottyan a kesztyűtartóból, és olyan rafináltan, hogy azonnal eltűnik a szemem elől. Biztos begurult valamelyik ülés alá, vagy fasz tudja, nem is érdekel.
- Szép jelenet lesz, ahogy felpakolnak egy hordágyra, és eltűnnek velem a műtőben - elmélkedek az ülésnek döntve a fejem, és kényszeredetten lehunyom a szemem. Bár az adrenalin továbbra is dolgozik bennem, elvégre ez a csodálatos fordulat okán koránt sem mondható el, hogy megoldódott volna a helyzet, a szédülés ismét erőt vesz rajtam, megkapaszkodok az ajtónyitó karban, és próbálom még nem teljesen kiütni magam. Tudom, hogy szólnom kéne Lynnek, mivel momentán egy süllyedő csónakban evezünk, de nem akarom bevallani neki a gyógyszert.

Ezt most úgy mondja, mintha lenne bármi, amit valaha is elárult, és nem magam derítettem volna ki, legyen szó apró rigolyákról, a kedvenc süteményéről, vagy éppen, hogy hol érintsem ahhoz, hogy minden rejtett izma dorombolva összeránduljon. Ha egy nő igazán érdekel, sosem spórolok az energiával. Ezt tudja. Tudnia kell.
- Mitől várod, hogy jó ötlet is elhangozzon, ha mindent rám bízol? – Mert hogy én nem tudok olyat tenni vagy mondani, amivel elégedett lenne, az is biztos. Igen, talán ez félig még visszautal az előbbi veszekedésre, de nem akarok megint belemenni, sem belegondolni, így a mondat inkább csak apró csípés, nincs annyira éle, és amennyire tudom, iróniába csomagolom.
- Ki vele, szerinted mit kellene tennünk? – Erre éppenséggel a kávézóban is hallgatott. És tudom, ez most is kemény labda, ráadásul az sem világos, hogy éppen mire is gondolok vele konkrétan. Ez az egyetlen egérút, amit kap.
Valahol mélyen azért tudom, hogy mi jár a fejében. Attól fél, ha feljön hozzám ma este, az ágyamban köt ki, amit már idestova egy éve próbálunk elkerülni. Nem akarja elbukni a meccset. Meg tudom érteni. Miért kockáztatnánk, ami most van – már nem, ami most van, mert az egy katasztrófa –, egy nosztalgikus éjszakáért, miért nehezítenénk a saját dolgunkat? Nem lenne logikus lépés. Csakhogy a logikán túl még annyi sok más érv létezik.
Ettől függetlenül én sem akarom meglépni. Csak haza akarok vezetni, őt bedugni a vendégszobába, ha már benne maradt a járgányban, és ledőlni a saját hálómba. Ez a terv, legalábbis amit most képes vagyok összevakarni. Jelenleg egyre jobban lefoglal, hogy szeretnék minél előbb hazaérni, és ahogy telnek a percek, egyre nagyobb kihívásnak tűnik.
Ami elhagyja az ajkait, tipikusan az a mondat, amire ha nem kellene ennyire az útra koncentrálnom, csak egy kifejező pillantással válaszolnék, de abban aztán minden benne lenne. Így viszont…
- Vigyázzon, mit kíván, mademoiselle. – Pedig szívesen kifejteném neki azt is, hogy én mit csináltam egész nap munka helyett. Ha ez összefüggésben van a kedvességi rátával, akkor a mai nap szentje egész biztosan én vagyok. Vajon ezeknek a gondolatoknak van még értelme, vagy már azt sem tudom, mi jár a fejemben?
Egyébként általában nem iszom sokat. Nem vagyok alkoholista típus, bár vágom, hogy ez önmagában még semmire nem garancia. Bármikor átfordulhat, de sosem éreztem, hogy az alkohollal akarnám megoldani a problémáimat, vagy annyira a rabja lennék, hogy remegjek érte. Egyszerűen csak néha jól esik legurítani ezt-azt, vagy épp a másik eset, mint ami ma is volt: ahhoz kellett, hogy képes legyek őszinte lenni vele. Józanul sok minden nem jön ki a torkomon, és ismerem magam, ilyenkor más módszer nem igazán van. Legalábbis, most már nem, nem vagyunk olyan viszonyban. Hogy jól tettük-e vagy sem, hogy idáig fajult az este, azt most még nem tudom, mindenesetre egy kis megkönnyebbülést azért hozott.
Amit ez a rendőrségi mizéria gyorsan el is üldöz újra, most komolyan, egy tízes skálán mennyire van elátkozva ez a nap, hogy még ez is megtörténik? Pont most? Határozottan érzem, hogy percek kérdése, és szét fogok esni, de próbálom minél inkább késleltetni. Most aztán áldhatom a rossz ötletem, hogy magammal hoztam, de tudom, hogy egyedül nem fog boldogulni.
Azt hallom, hogy pánikol, de vitatkozni most biztos, hogy nincs erőm vele. Nem megyek bele felesleges körökbe, így is nehéz a lényegen tartani a figyelmem, a gondolataim, mintha ezernyi ráklábon futnának a homokban, néha teljesen elkalandoznak, és ki is marad néhány másodperc, míg újra összerázom őket. Egyik ilyen pillanat, mikor bedobom, hogy mutassa meg a papírokat végre. Csak reménykedek benne, hogy ő nem olvas bele, de ahhoz szerintem most túlságosan ideges.
Lyn alakításából kiindulva, már-már nem is értem, hogyan, de a terv végül beválik, túlságosan is, mivel nem csak, hogy beveszik, de még díszkíséretet is kapunk, baszki. Erre azért én sem számítottam. Most aztán ötletem sincs, hogy mi legyen, de őszintén szólva a kreatív gondolkodásért felelős szerveim sincsenek a topon. Csak sodródom az árral, ahogy Lyn beletapos a gázba, hogy utolérje az előttünk elhúzó, önkéntes megmentő osztagot, és közben kapaszkodok, hogy véletlenül se szédüljek le az ülésről.
- Semmi lényeges. Szerinted a zsaruk bármit is felfognak egy félig latin orvosi szövegből? Csak beijedtek a papírtól, így is terveztem. – És hogy eltereljem a témát… - A te alakításodon viszont azért lesz mit csiszolni legközelebb.
Tudom, hogy a legkevésbé sincs jogom ezzel jönni, hisz miattam történik az egész, de inkább erre cuppanjon rá, mint az orvosi jelentésemre. Kicsit úgy érzem, kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett, a választásaim a kisebb vagy a nagyobb rossz lehetőségére vannak beszűkülve, pont, mint ahogy Lyn magyarázta úgy tíz perce. De bassza meg, akkor sem ismerem be.
Ahogy lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a világ csak az ő hangján keresztül áramoljon be a fejembe, feltűnik a szavaiban vibráló aggodalom, tudom, hogy a pánikszerű feszültség ott dobog a mellkasa alatt, azért küzd, hogy ne járjunk nagyon rosszul ma éjjel, ha már így eltoltam, és ilyen szerencsétlenül jött ki minden, és ezért kicsit bűntudatom is van. De az az igazság, hogy ezt szinte teljesen elfedi egy frissen felfedezett másik érzés, valahol a gyomrom és a májam között, egy önző módon nagyon is felnagyított érzés, mégpedig, hogy baromi jól esik, hogy egy picit is aggódik értem. Még mindig.
Akkor is, ha csak belehazudom. És akkor is, ha pár óra múlva már emlékezni se fogok rá. Mondjuk, remélem, tényleg nem. Mennyi faszság kering a fejemben, te jó isten. Mintha bedrogoztam volna.
- Csak vezess utánuk… – fogalmam sincs, miket magyarázott az utóbbi két percben, tartalmilag sajnos elfelejtettem figyelni. De ezzel csak nem lőhetek annyira mellé.
Inkább kinyitom a szemeimet, mert kezdem veszélyét érezni, hogy ettől a tempótól a szédüléssel kombinálva rövidesen ki fogom dobni a taccsot. Bazd meg. Azt hittem, közelebb van ez a nyomoronc kórház. Mire odaérünk, esküszöm, tényleg be kell, hogy feküdjek pár napra.
Szerintem ezen a ponton már Lyn is érzi, hogy nem koncentrálok elég feszült figyelemmel a piciny kis problémánkra, mert kerek perec felszólít, hogy legyek már szíves érdemben is aktivizálni magam.
- Majd improvizálok – ettől többet tényleg nem nagyon merek mondani, szerintem mindkettőnknek jobb lesz, ha inkább csukva tartom a szám. Közben azon imádkozok, hogy csak álljunk meg két percen belül. És lőn, a kívánságom meghallgattatik.
A rendőrautó megáll, az agyam már úgyis zeng a szirénától, így roppantul hálás lennék, ha végre azt is lekapcsolnák, de nem, túl sokat kérek. Lyn viszont egész elegánsan veszi a kanyart, nem tudom, hogy a rendőrök voltak olyan előrelátók, hogy egyből félreálltak, hogy közelebb jussunk a kapuhoz, vagy Lynnek volt annyi találékonysága, hogy előrébb parkolt a járőrkocsinál, de a végeredményért abszolút meg tudnék dicsérni valakit. Szinte a kórház szájában landolunk, és mire feleszmélek – eltart egy darabig –, már tolnak is felém egy hordágyat. Bazdmeg, pont, ahogy elképzeltem. És ezen annyira elcsodálkozom, hogy hagyom is magam kihámozni a kocsiból, felpakolni a cuccra, míg a következő kép az, hogy már el is tűntem a monstrum épület falai között. Fogalmam sincs, mit magyarázok út közben, vagy hogy körülöttem, mit duruzsolnak, de azt hiszem, tényleg úgy festhetek, mint aki nem igazán van magánál. Kíváncsi lennék, miket állapítanak meg út közben, vajon rájöttek már, hogy kamu az egész? Azért biztos a rendőri kíséret is dob a sietségen. Meg azok a kurva szirénák. Kezd hasogatni tőlük a fejem. Érzem, hogy több helyen matatnak rajtam, meg különböző kütyüket pakolnak rám itt-ott, nem lesz ez így jó. Mi van, ha tényleg megműtenek, baszki? Vagy belém nyomnak valami injekciót? Kurván nem értek hozzá, mit csinálhatnak velem, és hirtelen kezdek is pánikolni. A pánik pedig pillanatok alatt kifújja az agyamból a ködöt. Feltűnik, hogy a sziréna elhalt. Most vagy soha, baszki.
Megfogom az egyik köpenyes alak karját, és megpróbálok felülni. A lendülettől sikerül is egyből feltápászkodni, olyannyira, hogy egyből meg is állnak.
- Köszönöm, nem kérem, ez valami tévedés lesz – hárítom el az egyik köpenyes csajszi kezét, mikor felém nyúl valami bizarr műszerrel. Hogy nyomatékosítsam az állításom, fel is állok, meglepetésemre, egész jól működnek a lábaim. Az ő arcuk mondjuk jóval döbbentebb. Pár lépéssel hátrébb megpillantom Lyn-t is. Gyorsan felfogom a helyzetet, hogy ha kereket akarok oldani, akkor arra most van itt az utolsó utáni lehetőség.
- Megszállt a szentlélek, teljesen jól vagyok, higgyék el. Buzgó katolikus családból származom, az imádkozás csodákat művel. – Azzal megfordulok, és sietve indulok is kifelé. Szerencsére még nem vittek be olyan mélyre a dzsungelbe, és némileg azért a meglepetés is mellettem dolgozhat, ehhez hasonló csodák elvégre biztos nem történnek minden nap.
- Most aztán húzzunk innen. De gyorsan – mormogom oda Lynnek, és bal kezemmel a karjához nyúlva, magam sem tudom, hogy támasztékot keresek, vagy épp sürgetni akarom, szinte futólépésre váltok a kocsi irányába. Mikor kiérünk, látszik, hogy a zsaruk időközben felszívódtak.

Menjünk. Örülök, hogy menet közben azért ő is kimondja, igaz eddigre már bőven elraboltam, de így legalább nem vághatja a fejemhez utólag. Elvégre beleegyezett… Sőt, egészen önszántából ült be a kocsimba. Bár őszintén szólva fogalmam sincs, miért gyártok előre védekező manővereket, talán már ez is szakmai ártalom. Vagy talán már előre érzem, hogy meg fogja bánni ezt a döntését, és azért én leszek felelősként beállítva.
Hogy hogy végződik ez az este, még én se tudnám megmondani. Ha feljön hozzám, és az ital és a bogyó tényleg beüt egy idő után, én nem ígérem, hogy rendesen tudok majd viselkedni. Ahhoz túlságosan hiányzik már. És túlságosan kellemes és kényelmes lenne a sok feszültség után egy kis gyengédséggel közeledni hozzá, egy kis gyengédséget kapni tőle, ahhoz hogy ellenálljak, ha csupán a karomat kellene kinyújtani érte. Ki lenne rá képes a helyemben? Az bátran jelentkezzen. Mégis úgy futok neki az éjszakának, hogy megállom. Tudom, hogy nem véletlenül hoztuk ezt a döntést, az az okos, ha be is tartjuk. Különben csak rosszabb lesz utána. Épp csak az a baj, hogy az utána jelenleg annyira távolinak tűnik. És sokkal erősebb a most kívánom.
De hamar kiderül, hogy ezen még egyelőre korai is töprengeni, hiszen a mai kalandok sorozata újabb epizóddal jelentkezik, megjöttek a zsaruk, én lassan használhatatlanra kábultam, Lyn pedig… Lyn esküszöm, fogalmam sincs, mit csinál, de szerintem ő sincs vele teljesen tisztában. Már csak akkor figyelek rá újra, mikor száguldani kezdünk a szirénák nyomában, ez ugyanis kellően kilök az eddig is hadilábon álló komfortérzetemből.
- Pontosan – helyeslek az általa említett verzióra, hála ég, hogy magától is kifejti, nem kell semmivel sem megtoldanom. Ha jobban belegondolnék, nem is lenne ez olyan hülyeség amúgy, de momentán még gondolkodni sem annyira esik jól. Inkább csak kibámulok a fejemből. Na meg bőszen kapaszkodok.
A szájából elhangzó „kedves Ben” azért mosolyt csal az arcomra, és az is, hogy bár letolásnak szánta, nem érzek a hangjában semmi valós haragot. – De ezt szerencsére nem tudtuk meg, milyen lett volna. Az is lehet, hogy kidumáltam volna a bugyijából a kislányt.
Ezt azért mégiscsak elsütöm, bár nyilván két mondat után azonnal lebuktam volna. Szóval kihúzta a seggem a szarból, de akkor is nagyon viccesen csinálta. Holnap szerintem halálra fogom röhögni magam, ha lesznek emlékeim erről a kis élményutazásról. Egyelőre inkább a fejemet próbálom egyenesben tartani.
- Ühüm – hümmögök fel beleegyezőleg, miszerint fantasztikus leszek, de ha lehet, míg meg nem érkezünk, inkább tényleg nem beszélnék túl sokat. Nem vagyok jól. Tényleg nem, és nálam ilyenkor rendszerint két véglet váltakozik: vagy akkor sem vagyok hajlandó tudomást venni róla, ha már kis híján ledőlök a lábamról, vagy már egy nátha miatt is kész vagyok a halálomon lenni. Főleg, ha Lyn is a közelben van. Most viszont nem akarom, hogy észrevegye, mert akkor be kellene vallanom a miérteket is, azt pedig egyáltalán nem szándékozom.
Megint kimarad egy kisebb-nagyobb rész, amit mintha csak külső szemlélőként néznék végig, de lassan eljut azért a tudatomig, hogy kezd komolyabbra fordulni a szituáció, az orvosi műszerek látványa és a testemen érzett tapogatás ebben nagyban a segítségemre vannak. Baszki. Nem is tudom, végül mitől pánikolok be, de ez eléggé kitisztítja a fejem ahhoz, hogy beinduljon bennem a túlélési ösztön. El kell pucolni innen. De gyorsan.
Lynre téved a pillantásom, akinek az arca kellően kifejezi az ijedséget, na, ő aztán annyit se nagyon érthet az egészből, mint én. Nem is tudom, melyikünk a szerencsésebb. Látom raja, hogy szeretné, ha megmagyaráznék ezt-azt, és tartok tőle, ezt úgysem fogom teljesen megúszni – bár kimagyarázásban azért egészen otthonosan mozgok –, de egy szemvillanásomból leszűrheti: ez most nem a megfelelő időpont. Igaz, szükségem van rá, hogy Lyn-hez igazítsam az egyensúlyomat, de a nagy sietségben végül mégiscsak elérjük az autót, majd mikor már bent vagyunk, hátradőlök, és érzem, hogy kezd felengedni bennem az adrenalin, ami a kérdésével és a „mukk, Ben”-nel párosulva hirtelen túl sok lesz, hogy benn tudjam tartani a nevetést.
- Ne röhögtess már… - kapok levegő után. – Csak húzzunk a faszba. – Úgy látszik, így távozik belőlem a feszültség, ami benne is jócskán túlteng, ez messziről érződik rajta, de hát nem is kell ehhez nagy lángésznek lenni. Az viszont csak most tűnik fel, hogy gyakorlatilag nincs rajta kabát és extrában egész testében vacog.
- Mért nincs rajtad kabát? – teszem fel homlokráncolva a kérdést, majdhogynem őt nézve hülyének, amiért ilyen felelőtlenül alulöltözik, de ezen a ponton gyorsan meggondolom magam, amikor is rájövök, hogy talán nem most kéne kioktatnom felelősségteljes viselkedésből. Inkább csak reflexből bújni kezdek a sajátomból, persze a lehető legrosszabbkor foglalom le a kezeim, mert épp most jön egy élesebb kanyar, és bár már nem megyünk igazán gyorsan, annyira mégsem állok még stabilan a helyzet magaslatán, hogy bekötött öv híján, ne kenődjek fel izomból az ajtóra.  A fejem ünnepélyesen és nagyot koppanva neki is ütődik a fenti kapaszkodónak, majd azzal a lendülettel szinte rögtön vissza is pattan.
- Basszdmeeeg. Lehetne egy kicsit óvatosabban? – adok némi hangot is a néhány másodperces eseménynek, de agresszió nincs benne, inkább csak egy kis bosszús, építő jellegű felvetés. De nem rá haragszom. Úgy az életre, a mai nap folyamán. Immár fizikai okom is van rá, hogy sajogjon a fejem, az lenne az igazán szép, ha most meg fordulhatnánk vissza a kórházba agyrázkódás miatt. Remélem, nem tolja el ezt a poént, mert csendesen végiggondolva is épp eléggé szánalmasan hangzik.
Végre leszenvedem magamról a szövetkabátom, és felé fordulva azon kezdek gondolkodni, hogyan is adjam rá vezetés közben.
- Nyújtsd ki a karod – ajánlom fel, hogy belebújtatom menet közben, de ha sokat ellenkezik, akkor sem adom fel a meccset, ha nem hajlandó részt venni a műsorban, akkor egyszerűen – még, hogy egyszerűen! – felé hajolok, és ráterítem a hátára a meleg anyagot, beborítva vele a vállait és a karjait is, amennyire tudom. Reménykedve benne, hogy közben egy kanyarban sem esek rá.
A sikeres hadművelet után visszasüppedek az ülésre, és egy kicsit jól esik nem mondani és nem csinálni semmit. Hallgatunk, fogalmam sincs meddig, amit végül Marilyn tör meg egy érzésem szerint egészen komolynak szánt kérdéssel. Váratlanul is ér. Miért kell minden szaros ápolónőnek pofázni? Még a végén elcseszi itt nekem a dolgokat.
- Nem tudom, Lyn, gondolom, mindenkinek ezt mondják. Megnyugtatásból. Hogy bármi baja van a kedves férjének, legyen nyugodt, időben elcsíptük. Vagyis időben hozták be. Fasz tudja. Mért nem tőle kérdezted meg, mit diagnosztizáltak a kamuszindrómámról? – fejtegetem nyugodtan, és a végére el is mosolyodom, mert közben ki is találtam, hogyan terelhetnék megint a témán. – Mert azt hitték, hogy a férjed vagyok, fogadjunk. Ugye nem tiltakoztál? – fordítom felé a fejem, úgy az ülésnek döntve. Az ajkaim szélén egy-egy pimasz mosolyránc.
Lassan meg is érkezünk, és leállítja a kocsit. Itt az ideje, hogy kiderüljön, hogyan folytatódik az este. Érdekes, eddig alig vártam, hogy hazaérjünk, most pedig egyáltalán nem akaródzik megmozdulni.
- Feljössz egy italra? – kérdem végül, ha nem előz meg valamivel. Megfordul a fejemben, hogy esetleg eszébe jutna tiltakozni, szóval egy kis idő múlva inkább megtámogatom még valamivel az ötletet. – Késő van, és teljesen átfagytál, ne mondd, hogy nem, mert ide hallom, ahogy reszketsz. Szóval választhatsz: vagy egy Ben-féle rögtönzött vacsora, forró fürdővel, vagy egy megrendelt tüdőgyulladás – fordulok ismét felé, az ülésen fekve, és a tekintetem az övét keresi. Azt nem akarom mondani, hogy szeretném, ha itt maradna ma este, de ha mélyen magamba nézek, szinte fázok tőle, hogy egyedül menjek be a lakásba.
- És ha igazán őszinte akarok lenni, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyedül feltalálok a huszonharmadikra. – Ez persze kamu. Legalábbis. Remélem. De eljátszani azért elég jól el tudom.

- Mit akartak velem ott bent? Még kérdezed? – a nevetés lassan alábbhagy, és már csak a vigyorgás marad. – Láttam a szemükben, hogy erőszakot akarnak alkalmazni rajtam – dőlök hátra az ülésnek, és szinte belesüppedek. Most hogy túl vagyunk ezeken az izgalmakon, egyszerre sokkal könnyedebbnek érzem magam, és a fáradtság ismét jelentkezni kezd, mintha hirtelen túl nagy adagokban távozna belőlem a feszültség, ami eddig az energiát kölcsönözte.
Egyébként, miközben néhány percig csendben furikázunk, én is veszem a fáradságot, hogy végiggondoljam, mi is történt az imént. Mert az igazat megvallva számomra is vannak benne homályosabb foltok, és nem csak azokra a részekre célzok ezzel, amikor tényleg nem voltam képben, hanem például nekem sem annyira világos, hogyan kajálhatták be ennyire a csalit. Összességében már-már olyan feelingem van, hogy túl jól sikerült ahhoz, hogy igaz legyen. Vagy talán inkább túl könnyen ment. Mintha csak a széttépett ingemet vizsgálgatnám, a szívem fölé csúsztatom a jobb kezem, lehet, itt az ideje, hogy látogatást tegyek a dokimnál. Vagy talán hallgatnom kéne rá, és tényleg felkeresni egy specialistát? De azzal magamnak is be kéne ismerem, hogy talán rosszabbodott a helyzet.
- És kihoznál? – fordulok felé, immár a magamról lehámozott kabáttal, aminek a fejemen növő púp lesz az ára, amilyen erővel nekipattantam az ajtónak az előbb, ez is jelzi, hogy messze nem vagyok még józan, de legalább már nem szakadozik a kis, belső akciófilmem. És attól, hogy nem jelzem, még magamban rácsodálkozok: képes volt kabát nélkül jönni ilyen időben, csak hogy utolérjen?
- Azért így is majdnem oda juttattál – jegyzem meg gonoszkodva, miközben rábújtatom, de végig mosolygok. Azért az szép lett volna. Belegondolva pedig igazán nem múlt sokon. – Vagy a kórházból – is hívhattam volna –, hogy letepert tíz beindult nővér és a habtestemre pályáznak.
Jó ezekről most már múlt időben viccelődni, reggel majd biztos jobban fogom a fejem, egy kis józanodás után.
- Az én koordinációm tökéletes – vetem ellen a beszólásra, azért elég sokáig elvezettem ahhoz képest, hogy. Bár ezt a diadalt inkább nem kötöm az orrára. Újra szóba hozza, hogy mit mondott az a kotnyeles nővér, úgy látszik, nem nagyon akarja ereszteni a témát. Az alapján, amit mond, mélyen megmaradhatott benne ez a jelenet, amin végül is nincs mit csodálkozni, tényleg elég erős stresszhelyzetnek volt kitéve, és velem ellentétben ő nem is kábulta végig a felét. Emlékszem az arcára, amit akkor láttam csak meg, miután letoltam a búcsúszövegem, és a kijárat felé vettem az irányt. Láttam rajta, hogy aggódott értem, és ez olyasmi, amit még én sem tettem a helyére. Bár azt mondtam neki a kocsiban, mikor a rendőrök közeledtek, hogy tudom, hogy csak kamuzott, mikor azt állította: már nem szeret, de az akkor és ott nagyobb részt tényleg csak azért volt, hogy fogja fel végre a helyzet súlyát, és ne vihorásszon nekem. Hogy kizökkentsem valamivel. És még ha van is bennem valami mélyen ülő gyanú afelől, hogy még kötődik hozzám, abban biztos vagyok, hogy már messze nem az, mint amit korábban érzett.  Ebbe a képeltbe viszont nem illik bele az a tekintet, amivel akkor szembesültem, bizonyára nem is véletlenül került parkoló pályára.
- Nem vagyok hipochonder, te is tudod. Csak a nátha szokott leteríteni – mosolyodok el a végére, mert tudom, hogy erre gondol, olyankor tényleg nehéz eset vagyok, van néhány emlékezetes alaklom mögöttünk a témában. Annak pedig örülök, hogy újfent feltűnés nélkül sikerül elterelnem a témát. Utólag belegondolva jó nagy hülye vagyok, hogy bejátszottam azokat az orvosi papírokat, de annyira automatikusan működött az agyam, vészhelyzet volt, és ez tűnt a legjobb mentőötletnek. Nem akarom, hogy tudjon róla, hogy újabban vannak apró gondok a szívem táján. Igazából én se nagyon akarok róla tudni. Valószínűleg csak túlhajtottam magam a hónapban, ennyi az egész.
A feleséget játszó mondatára inkább nem reagálok, csak aprót mozdul a szám sarka, ahogy kibámulok az ablakon. Úgy észlelem, nemsokára megérkezünk. Magam sem tudom, mi ez a szentimentalizmus rajtam, de ezt is a fél üveg rum plusz nyugtató kombináció számlájára írom, szabályosan tartok tőle, hogy egyedül kell felmennem ma este az üres lakásba, pedig mikor bevetem a legkérlelőbb nézésemet, és a legjobb érveimet, amit pillanatnyilag képes vagyok összekaparni, még egyáltalán nem lehetek biztos benne, hogy tényleg rá tudom beszélni, hogy tartson velem. A fejem még mindig az ülésnek döntve, úgy nézek fel-oldalra rá, a válaszra várakozva, megpróbálva eltitkolni a reménykedést, de mikor kimondja, nem tudom visszafojtani az arcomra szökő mosolyt. Inkább nem is próbálom, hanem a szélvédő irányába fordulva, hagyom még szélesebbre futni, ahogy a fürdőbe is beleegyezik. Mondjuk, fogalmam sincs, hogy készítek vacsorát ilyen állapotban, de a remény hal meg utoljára ugyebár.
Kihámozom magam a kocsiból, és átmanőverezek a másik oldalra, hogy őt is átsegítsem a fennálló akadályokon. Hagyom, hogy belém karoljon, és igaz, kissé kacsázva és lassított felvételben, fel-felnevetve a csúszkálásán, és hogy a billegéssel olykor engem is enyhén kimozdít az egyensúlyomból, de végül sikerül a talajra merőlegesen elbotorkálnunk az ajtóig, amit ki is tárok előtte, hogy immár biztonságban betipeghessen előttem.
- Akkor egy reggeli hóban fürdetés rendel, máris felírtam – vigyorgok rá alattomosan, ahogy elhalad előttem az épület belseje felé. Nagyon fel van dobva a kedvem, én is érzem, és inkább nem is akarom megfejteni az okát, csak élvezem, amíg tart, a tudatalattim úgyis tudja a választ.
- Először még ezt kell túlélni – nyomom meg a megfelelő gombot a liftben, majd próbálok nem sokat beszélni, amíg fel nem érünk, inkább őt figyelem, és mégiscsak hagyok betolakodni a fejembe néhány emléket. Odakint azért már ismét visszább nyerem a magabiztosságot, főleg miután elsőre betalálok a zárba, és fel is tárom szerény rezidenciámat a hölgy előtt.
- Nos, ami a vacsoránkat illeti, leginkább a rendelést tudnám javasolni – vallom be töredelmesen, hogy ennek sem a sebességét, sem a minőségét nem fogom tudni megugrani, de annyira nagyon miből sem lenne vacsorát rittyenteni, tekintve hogy konyhám ugyan van, de használva egyáltalán nincs, nem hogy főzni, de enni se igazán szoktam itthon.  
- Mihez lenne kedved? – lépek mögé, és lesegítem róla a kabátomat, közben viszont érzem, hogy a ruhája még mindig át van nedvesedve a többszörösen ráhullott hótól. – Csurom vizes vagy – ráncolom a homlokom, nem tetszésem jeléül, ahogy a kabátot a kanapéra dobom, és a jobb tenyerem a hátára siklik, hogy óvatosan magam felé fordítsam, mintha csak jobban szemügyre szeretném venni. A kezeim a derekára futnak, a tekintetem pedig az övén állapodik meg. Egy hajszál választ el attól, hogy megcsókoljam. Tudom, ő is tudja, és ahogy ezt végiggondolom, kényszert érzek, hogy megnedvesítsem az ajkaim, de nem teszem, inkább közelebb hajolok hozzá, ám nem az ajkai felé, hanem a füléhez veszem az irányt.
- Nyomás a fürdőbe – és ezzel egy időben a tenyereim is feljebb mozdulnak rajta, nem tapogatom le, mintha csak törékeny porcelánon siklanának, épp csak az ujjbegyeim érnek hozzá, annyira finom a mozdulat, ahogy a derekáról végigmasírozok a hátán, egészen fel a nyakához, hogy kioldjam az ott rejtőző, ismerős, kicsi gombot, hogy megkönnyítsem a dolgát a ruha levételét illetően. Nem mintha nem vágynék rá, hogy itt és most magamhoz vonjam, de próbálok megálljt parancsolni magamnak, ez a kis akció mégis olyan meghittre sikerül, hogy szinte fáj elengednem. Tudom, hogy itt el kellene, de nem igazán sikerül, mielőtt lejjebb engedném a kezem, megérintem a gomb alatt kezdődő, szinte az egész hátán végigfutó cipzárt, és amennyiben nem állít le, végighúzom egészen a dereka aljáig.

Ahogy kimondja a nyugtatót, kevés hiányzik hozzá, hogy pusztán poénból rádobjam, hogy én ezt ma estére már próbáltam. Legalább csatlakozott volna az alakításomhoz. De szerencsére azért időben kapcsolok, és vissza is csukom a szám.
- Ugyan már. Tudsz te meggyőző lenni, ha épp nem azt kell eljátszani, hogy halálra aggódod magad miattam – húzom az agyát, és az emlék hatására el is mosolyodom, ne is várja, hogy a jövőben nem fogom baszogatni ezzel a rendőrös sztorival, amit ott produkált, vígjátékba illő volt, esküszöm. De igazság szerint szeretem benne, hogy nem tud olyan meggyőzően hazudni mint én, az elején egy kicsit az volt az érzésem, hogy az álarc mögött olyan, mint egy kecses, becsületes, életképtelen tisztalelkű kiscica, aki mindig próbálja a legjobbat kihozni az aktuális feladatból, és akit valakinek meg kell védenie az élet viszontagságaitól. Erre jöttem én, és jól megrontottam. Bár ha ezt elmondanám neki, szerintem fél perc alatt meggyilkolna.
- Remélem, azért annyira mégsem hosszasan – dünnyögöm szinte a nyakába, ahogy a lehetőségeim szerint átküzdöm a kabátot a másik oldalára is, hogy segítsek neki felvenni, így hirtelen át se gondolom, hogy esetleg van-e valami a zsebében, amivel nem szeretném, ha találkozna. Alapvetően nem titkolózom előtte, nem is tudom, van-e valaki, akiben jobban megbízom, de mindenkinek jobb, ha mostanában már nem tud mindenről.
Az ezt követő megjegyzésére viszont kénytelen vagyok elvigyorodni. Perpill vagyok annyira elmebeteg, hogy firtassam a témát.
- Hagytad volna, hogy megkínozzanak? – Van, mikor kényszeresen figyelek rá, hogy ha vele vagyok, ne is hosszak szóba semmi félreérthetőt, semmi szexuális töltetű témát, megjegyzést, semmit, amiről eszünkbe juthatna, hogy mi egykor hm, még viccből sem, de ez annyira nem én vagyok, hogy az esetek többségében katasztrofális eredménye van, szóval nem is kísérletezek vele sokáig.  Ez főleg azért még az elhatározásunk elején volt. Az utóbbi egy évben viszont nem értünk egymáshoz, és ez egyfelől magabiztosságot ad, azt sugallja, hogy kevésbé kell óvatosnak lennünk, hisz’ megy ez, elengedhetjük magunkat, másrészről pedig… nem tudom, ő hogy van vele, de ez olyan, mint egy kibaszott nagy önbecsapás, én legalábbis nem kívánom kevésbé, sőt, az ezirányú hiány csak nő bennem, és a gondolataimnak olyan kevés inger kell, hogy elkalandozzanak. Vajon neki ez jobban megy? Vagy ő is csak úgy csinál, mintha működne?
- Nem ezért szerettél belém? – csipkedem tovább, ahogy fél szemmel csekkolom az arcára vándorolt, széles mosolyt. Bár nyilván el van viccelve a téma, és tudom, hogy ő is el fogja, azért erre a kérdésre szerintem tíz év után is érdeklődve várnám a választ. – Ha már itt tartunk, szerintem határozottan a magabiztosságom, és a jó koordinációs képességeim vezettek célba – vigyorodok el újfent.
Ha valamikor, hát ha beteg vagyok, tényleg borzasztóan érzem a hiányát, de hát ez ilyen, inkább nem is hozom szóba. Tudja ő.
Nem tudom, mitől van ma rajtam ez a nem akarom egyedül tölteni az estét feeling, de erős, remélem, nem szűrődik át azon, ahogy rá nézek. Nem is tudom, mikor volt utoljára nálam… Bár mikor megtorpan, már én is érzem, hogy kicsit elhamarkodtam a lelkesedést.
- Csupán három ágy van ebben a lakásban, egyik kényelmesebb, mint a másik, valamelyik csak elnyeri a tetszésedet – még ha nem is akar velem aludni, amit gondolom, tényleg nem akar, csak nem szándékozik ténylegesen hazataxizni az éjszaka közepén egy ilyen brutális nap és egy ilyen idegőrlően eseménydús este után. A veszekedés, a pánik és az adrenalin is nyomot hagy maga után. Az már csak másodlagos, hogy én is jobban örülnék, ha maradna, ha nem is az ágyamban, de most valamiért jól esne a tudat, hogy itt van.
- Távol álljon tőlem, hogy ne bókoljak a szépségednek, de szerintem nem tenne rosszat, ha utazgatás helyett, inkább kipihennéd magad. De ahogy jónak látod – teszem hozzá azért, nehogy itt még az előtt meggondolja magát, hogy felérnénk, de azért egy apró mosoly megbújik a szám sarkán. Nyilván nem fogom erőszakkal tartóztatni, ha úgy dönt, hogy menne inkább, de szerintem nem egy logikus lépés.
Beérve biccentek a portásnak, és eszembe se jut, hogy az ingem történetesen szanaszét van tépve a rögtönzött ötletem nyomán. Ahhoz meg túlságosan úszkálok még, hogy feltűnjön az arcán látszó halovány megdöbbenés. Simán azt hiszem, hogy Lyn érkezése miatt van így oda, elvégre régi bútordarabnak számít, ő is végigkövette az elmúlt hét éves „szenvedés”történetünket.
- Még csak most? – mosolyodok el szemtelenül, ahogy szóvá teszi, hogy tömören és röviden jól átbasszintottam a főzéssel. Tippem szerint már odalent is sejthette a dolgot, lévén a konyhai tudományok teljes egészében hiányoznak a fegyvertáramból.
Mögé lépek, hogy lesegítsem róla a kabátot, és ekkor realizálódik bennem – ma este már másodszor is meglepetésként –, hogy teljesen elázott, míg velem kergetőzött, a kávézónál is, a kórháznál is, és azon túl, hogy ismerem a gyerekként jól bevésődő parancsot: a vizes ruhát gyorsan le, és irány a forró fürdő, eszembe jut, hányszor estünk haza bőrig ázva, és miközben az ujjaim a háta ívén futnak, beugrik a sok-sok emlék, milyen sietve is bújtattuk ki egymást a ruhákból… mennyit szeretkeztünk a zuhany alatt, te jó ég. Ezt nem kellett volna. A kezem automatikusan a cipzárért nyúl, meg is feledkezem róla, mit csinálok, ha nem szólal meg, fél másodperc és a vállgödrébe csókolok a folytatásért.
Látom rajta, az ismerős libabőrt, ha akarná, se tudná letagadni, hogy jól esik a közelségem, de már megint ő az okosabb, igen, igaza van. Alig lépett be, elragadtattam magam. Ez jár a fejemben, miközben beszél, és észre sem veszem, hogy közben halványan bólogatok.
- Bocs… - nézek fel rá, ahogy egyik kezével az általam megmerényelt ruháját tartja, a másikat pedig az alig takart mellkasomra illeszti. A bőröm nekem is hűvös, az érintés melege kellemesen végigfut rajtam. Érezheti, hogy mélyre szívom a levegőt. A hajamról a kézfejére csöppen egy vízcsepp, valahol azért nem tudom letagadni, hogy nem reménykedtem benne, hogy együtt zuhanyzunk ma este, de az ingemnek szólt megjegyzése kizökkent. Elmosolyodom.
- Most hogy mondod, szerintem Robert fejében is valami ilyesmi járhatott, mikor integettünk neki – és ezen most már el is nevetem magam. – Baszki. Erről megfeledkeztem.
Ahogy rám néz, a szempillái alól, csábosan, és ahogy már-már folytatást ígérve ellöki magát tőlem, arra gondolok, hogy ma még akár ez is megtörténhet. Vagy nem? Ki tudja? Kezdek kicsit összezavarodni, ami a saját akaratomat illeti. Utána fordulok, és a tekintetem végigköveti egészen fürdőig.
- Bár nem hiszem, hogy meglepődött, tudja már, hogy veszélyes nő vagy – kiáltom utána alig megemelt hanggal, hogy az ajtónál is hallja. Ez még egy régi poén köztünk, de ami meg Rogert illeti. Naná, hogy tudja. Tudja, hogy az utóbbi években vannak hölgy vendégeim, de azt is, hogy őt akkor sem bírom kiszakítani az életemből.
Hallom, hogy megengedi a vizet, én pedig előbb elintézem a telefont, hogy legalább már úton legyen a kajánk, majd töltök egy-egy pohár bort, és a szobámba masírozok, hogy csakugyan lehámozzam magamról ezt az egykor volt inget, de fel még inkább nem veszem az újat, mert érzem, hogy a rám olvadt hótól én is vizes vagyok. A törölközőm viszont bennragadt Lynnél. Erről pedig eszembe jut, hogy a segítségem nélkül ő is aligha fog tudni kikászálódni onnan. Ki is halászok egy törölközőt neki – rejtély, hogy akkor már magamnak mért nem –, mikor hallom, hogy végez, el is indulok vele az ajtóhoz, de nem szólok, megvárom én, míg neki is leesik a dolog. Mintha csak az engedélyre várnék, hogy benyithassak. Ahogy felhangzik a nevem, el is mosolyodom, és ráfogok a kilincsre.
- Már itt is van – kezdem nyitni az ajtót. Nem mondanám, hogy csigalassan, de nem is rántom azért rá egyből, óvatosan, de hatáozottan.