Ha hétfő, akkor egyértelműen Bon Jovi és ACDC. Mármint a Spotify listámon reggelente, amikor kocogni indulok. A hétköznapok állandósága, a megszokott rendszer, ahogy a dolgok zajlanak körülöttem, egyfajta biztonságérzetet ad, és kifejezetten kedvelem, hogy semmi váratlan nem billenthet ki ebből rutinszerűségből.
Reggel hatkor szinte már félálomba hallom az ébresztőt, és pontosan tíz percet engedek magamnak arra, hogy még lustálkodjak. Minden cselekvésnek, mindennek amit teszek, vagy éppen indítom vele a napot, megvan a maga menetrendje, vagy éppen az az idő amit ráfordítok. Az élet tökéletes működésének az alapja a pontosság, melytől eltérni nem szeretek, sőt kifejezetten bosszantónak találom ha valami mégis kizökkent belőle. Ugyanazon az útvonalon járok futni a Central Park északi részén, ugyanazon az útvonalon indulok vissza, lassú, kimért léptekkel. Reggelire otthon ritkán van időm, mivel szabadnapot szinte csak akkor vagyok hajlandó engedélyezni magamnak, ha halálos beteg vagyok, ilyen meg nem nagyon fordult elő ebben a néhány évtizedben, mióta élek, úgyhogy nem nagyon vagyok szabadságon. Rendelkezem ugyan jó pár nyaralóval Marta’s Vineyardon, vagy éppen Long Beachen, de  ha agyon ütnének sem tudnám még csak azt sem megmondani, hogy pontosan melyik részén található, és egyáltalán hogy néz ki. Trudy időnként megszervez számomra randevúkat egyik vagy másik helyre, amennyiben úgy ítélem meg, hogy az adott hölgynek éppen erre van szüksége, de az előkészítés is az ő feladata. Roppant kreatív ebben a dologban is, és nem utolsó sorban tökéletes ízléssel rendelkezik, amelyet nem egyszer meg is említettem már a számára.A magánélet olyan luxus, amit csak minimálisan engedélyezek magamnak és csak azért, mert az ember alapvetően társas lény, és én is igénylem a törődést és a figyelmet, ha éppen lekerül rólam az öltöny és ingujjra vetkőzöm. Gáláns vagyok és nagyon bőkezű, és nem utolsó sorban úriember. Sosem teszek olyasmit, vagy lépek nagyobbat előre, amennyiben a visszajelzés erre nem ad számomra engedélyt. Nem tartom magam feltétlenül a szó legszorosabb értelmében szenvedélyes embernek, de nem szokott rám panasz lenni. Vagy csak nem tudok róla.
Vasárnap reggel hagytam magam mögött a Rockefeller lábánál található lakásomat, amelyben még egy vendég szunyókált.Hétfő reggelig kell elhagynia a lakást, ám mire felébred, engem már nem talál ott. Trudy azonban gondoskodik számára megfelelő ruházatról, kifogástalan fürdőről, virágcsokorról, ebédről ha igényli, és természetesen Morgan majd elfuvarozza, ahova csak szeretné. Vannak dolgok, amelyekkel már nem szeretek foglalkozni, ha magam mögött hagytam.A vasárnap a családomé. Ilyenkor, a szülői ház falai között én is kicsit feloldódom, és ha ilyenkor látna bárki, akivel a hét többi napján tárgyaló asztalnál ülök, valószínű nem ismerne rám. Az öltönyt felváltja a póló, vagy a gallérra kigombolt ing, egy vászonnadrág, vagy nyaranta a sort, és próbálunk a nővéreimmel nem összeveszni azon, hogy ki az aki csalt römiben. Mint a régi szép időkben, amikor még gyerekek voltunk, amikor még gyerekek lehettünk. Nekem ez az időszak nem tartott soká, hiszen már tizenkét évesen nyilvánvalóvá tették számomra az elvárásokat. Bentlakásos iskola Svájcban három évig, négy év a West Pointon, hiszen ez családi hagyomány, és később az üzleti tanulmányok, amelyben nem csupán közgazdaságot tanulok, hanem a szakma alapjait amelyet később az apám tökéletesít olyanná, hogy megálljam a helyem a cég élén. Igazából azt lehet mondani, hogy az időmet, már nagyon korán mások osztották be, és nekem nem volt választásom, mint hogy alkalmazkodjam hozzá, Nem éreztem tehernek, vagy éppen gondnak, mert ebben nőttem fel, számomra ez teljesen magától értetődő. Nem is hiszem, hogy tudnék másképp élni, vagy még nem próbáltam. Nem állítom ettől függetlenül, hogy ne engednék magamnak időnként kitekintést a saját kis világomból, vagy éppen ne lenne semmi ami kizökkent a megszokott nyugalmamból. Amely egyszerre hökkent meg és szórakoztat, amellyel egyszerre nem tudok mit kezdeni, és egyszerre, valahogy ösztönösen reagálok rá mégis.Pontosan egy ilyen esemény volt, amely azóta is mosolyt csal az arcomra, amint eszembe jut, és a határidő naplóm hétfői fejezetére pillantva eszembe ötlik.
A lány, a hirtelen barna loknijaival, amint fülig mosollyal, bár kissé zavarodottan, tétován lép be az irodám ajtaján. Ígéretes gyakornokaink egyike, akinek esetleg lehetősége nyílik majd mellettem dolgozni, és remélhetőleg az elkövetkezendő egy évben számos ismeretet és tudást át tudok majd neki adni, amit az életben hasznosítani tud. Nem vagyok a legjobb tanár, jobban mondva apám ebben is mindig élen járt, de talán idővel majd ebbe is beleszokom. Mindössze öt éve csinálom, nincs még túl nagy rutinom. A megfelelő gyakornok kiválasztásában is ki szoktam kérni az apám tanácsát.De ebben az évben, ki tudja milyen okból, vagy talán azért, mert felkeltette az érdeklődésemet az, aki képes volt kizökkenteni a megszokott nyugalmamból, én magam döntöttem, apám beleegyezése vagy tanácsa nélkül.
Hétfőn reggel, pontosan fél kilenckor lépek ki a lift ajtaján, és köszöntöm az asztala mögött méltósággal és nyugalommal serényen dolgozó Trudy-t. Negyvenes éveinek közepén járó, valószínűleg festett- de általam a világért soha szóvá nem tett- barna, középhosszú, ízléses kontyba rendezett hajával, törékeny apró termetével, és az orrán pihenő szemüvegével. Ő a Bernager Vinery lelke.Fogalmam sincs hogyan képes ennyi mindent észben tartani, de egyszerűen tökéletes benne. Nem csupán egy szép jövedelemmel honorálom az odaadó lojalitását, hanem számtalan aprósággal is. Kevés nő van az anyámon, és a nővéreimen kívül akinél tisztában vagyok azzal mit szeret, vagy éppen mi az amivel le lehet venni a lábáról, de Trudy esetében komoly kutatómunkával ezt is kiderítettem.
- Egy csokor rózsaszín kála, a leggyönyörűbb és és legtökéletesebb asszisztensnek. És egy doboz epres-kókuszos praliné egyenesen Hercule Montessay üzletéből. Most mondja, hogy nem hoznám le a csillagokat is az égről magának?- széles mosollyal perdítem ki a hátam mögül az ajándékaimat a két kezemmel. Ha valaki, hát Trudy tudhatja, hogy nem szokásom személyesen átadni az ilyesmit, legalábbis a rendelésüket nem én szoktam intézni. Ezt viszont mindkettőt én vásároltam. Ok nélkül. Nem szeretem az eseményekhez kötött ajándékokat. Olyat bárki tud.
- Köszönöm….mondanám, hogy nem kellett volna, de nem fogom mondani- veszi el mindkettőt, a virágokhoz óvatosan érinti oda az arcát. Elnevetem magam.
- Ha nem tévedek, ma kezd a gyakornok lány, akit pénteken kiválasztottam. Miss….- hagyom fenn a hangsúlyt mert….nos igen. Az arcára, a vidám szemeire, vagy éppen az állandóan elnézést kérő vidám, mégis zavarodott hangjára, meg a puha kacsójára emlékszem ugyan, de a nevére nem.
- Miss O’Connell, uram. Miss Nessa O'Connell.
- Igen….igen. Itt van már?- intek kezemmel az irodám ajtaja felé, Trudy pedig bólint.
- Igen, uram. Nagyjából tíz perce vár önre.
- Ó, szóval pontos a hölgy, sőt! Dicséretes tulajdonság. Köszönöm Trudy. Hozza kérem a szokásos méregerőset, és mellé néhány kekszet. - a mondandóm végén nyomom le a kilincset és lépek be az irodám ajtaján.
Vidáman, lendületesen indulok meg befelé, amikor megpillantom a kisasszonyt az egyik fotelben ülve az asztalomhoz közel. Üde, színes egyéniség a számtalan egykedvű sötétbarna és méregzöld bútor között. Őt látva elgondolkodom, hogy kicsit olyan ez az egész iroda, mintha panoptikumban dolgoznék.
- Jó reggelt, Miss O'Connell ! Remélem nem várattam meg túlságosan, bár az asszisztensem szerint ön érkezett korábban. Jól van ugye? Nem feszeng, nem ideges, minden remek.- csaptam össze a két tenyeremet és megkerülve a hatalmas mahagóni asztalt nem mentem a megszokott kényelmes fotelhez, hanem az asztal szélére ültem fel, lábaimat félig lelógatva, felkarommal a combomon támaszkodva.
- Túl esett a papírmunkán úgy hiszem. Mindenféle munkavédelmi oktatás. Megkapta a dress kódról szóló leírást, és azt is, hogy milyen viselkedésbeli elvárások vannak a gyakornokaink felé az alatt az egy év alatt, ameddig nálunk dolgoznak. Cserébe tudást, és egy remek ajánlólevelet biztosítunk mindenkinek. És némi honoráriumot azért, hogy ránk áldozták az idejüket. Ha jól tudom ön teljes munkaidős gyakornokként fog mellettem dolgozni, tehát egy évet halaszt az egyetemen. Vagy rosszul tájékoztattak?- vontam fel kíváncsian a szemöldököm, bizalomgerjesztő, meleg tekintettel figyelve a kisasszonyt.
- Bármi kérdése van az elején akkor nyugodtan tegye fel, kérem.Utána elmondom az én elvárásaimat, és amennyiben úgy érzi, hogy most szeretne még visszalépni, erre lehetősége van. Ellenkező esetben az asszisztensem behozza a szerződést, amit aláírunk, és onnantól felelősséggel tartozik a munkájáért.Hálás munkaadó vagyok, Miss O’Connell.Remélhetőleg nem fogja megbánni ezt az egy évet mellettem.Nos?- néztem rá kíváncsian, várva, hogy vannak további kérdései, vagy kezdjek bele én először a mondanivalómba.

Maxence & Nessa

Hatszor öltöztem át ma reggel. Nem túlzok, hatszor! A legtöbb ember valószínűleg azt hinné, hogy totálisan becsavarodtam, de ez nem igaz. Egész egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit kell felvenni egy ilyen irodába, ahol a gyakornoki évemet fogom tölteni. Sosem kellett még hasonló helyen dolgoznom, így aztán nehéz volt megtalálnom az arany középutat, hogy se túl elegáns, se túl lezser ne legyek azért. Jó benyomást akartam kelteni, a fenébe is, ha már az első találkozás alkalmával sikerült totális idiótát csinálni magamból. Ugyan a főnök nagyon udvarias volt és diplomatikus, de bizonyára máris megvolt a véleménye rólam. Az emberek már csak ilyenek, hajlamosak egyből következtetéseket levonni, és elkönyvelni valakit olyan dolgok alapján, amelyek talán nem is igazak.
Mivel annyira izgultam, hogy nem nagyon tudtam aludni éjszaka, legalább nem állt fent annak a veszélye – még a sok ruhacsere miatt sem -, hogy elkéssek. Még csak az kellett volna, és akkor végképp elásnám magam, pedig még el sem kezdtem a munkát.
Végül egy méregzöld szoknya mellett döntöttem, amihez felvettem egy fekete inget, egy fehér zakót, meg a zöld magas sarkú cipellőket. Utóbbiakat most először viseltem a lábaimon, de szerencsére ugyanolyan jól éreztem magam tűsarkakon is, mint a legkényelmesebb tornacipőben. Úgy ítéltem meg a tükörképem láttán, hogy egészen elfogadható lesz az öltözékem, később pedig majd úgyis látom, hogy mi a szokás a cég dolgozóinál, mennyire lazíthatok a stílusomon. Nem akartam nagyon kilógni, viszont teljesen beolvadni sem. Azt sohasem szerettem különösebben.
Út közben elhatároztam magamban, hogy márpedig kifogástalanul fogom elvégezni a feladataimat, és rá fogok cáfolni arra, amit a többség gondolna rólam. Egyáltalán nem voltam inkompetens a munkával kapcsolatosan, sőt, igazán rá is szolgáltam arra, hogy elnyerjem ezt az ösztöndíjat.
Mire elértem az épülethez, amiben az iroda is helyet kapott, már magamhoz vettem egy kávét, és teljesen felpumpáltam magam önbizalommal. Nagy elvárásaim voltak saját magammal szemben, és ezekből nem is akartam engedni. Talán azt gondolják rólam sokan, hogy túl szétszórt vagyok, és álmodozó, de ez nem igaz. Igenis volt bennem felelősségtudat, és ezt szerettem volna bebizonyítani. Nem csak az összes kétkedőnek, és azoknak, akiket az ösztöndíjprogramban magam mögé utasítottam, hanem azoknak is, akik amúgy bíztak a tehetségemben. Példának okáért, a családomnak. Azt akartam, hogy legalább olyan büszkék legyenek rám, mint annak idején a nővéremre, amikor hozzám hasonlóan ő is elnyerte ezt a támogatást.
A kissé szigorúnak látszó titkárnőn egész könnyedén sikerült átküzdeni magam, noha láttam az arcán az őszinte meglepettséget. Tisztában voltam vele, hogy csak fél kilencre kellett volna jönnöm, de én már negyedórával előbb befutottam. Jól sikerült taxit fognom, meg ugyebár az a fránya álmatlanság…
- Jó reggelt! – üdvözöltem vidáman, barátságosnak szánt mosollyal. Az sem tántoríthatott el, hogy olyan vesébelátó tekintete volt. – Trudy, igaz? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért, és miután kaptam egy biccentést megerősítésképpen, megnyugodtam. Legalább a memóriám még működött, arról meg nem voltam hajlandó tudomást venni, hogy a gyomrom jojó módjára liftezik az idegességtől. Látszólag tökéletesen laza vagyok, ugye? Ugye???!!!
- Igen, kisasszony! Mr. Beranger hamarosan megérkezik, addig megvárhatja az irodájában. – és a csinosan öltözött hölgy olyan méltósággal emelkedett fel a helyéről, mintha egy trónról szállt volna le éppen. Engedelmesen követtem, amikor pedig magamra maradtam, szusszantam egy kicsit, és lopva körülnéztem az irodában. Természetesen az ablakból látható kilátást sem hagytam ki, de mire újra nyílt az ajtó, már az egyik széken ücsörögtem az íróasztal mellett.
- Jó reggelt, Mr. Beranger! – mosolyogtam a férfira szélesen, miután ültömben egy kicsit összerezzentem az érkezése hallatán. – Remekül vagyok, köszönöm. Alig aludtam, még mindig ideges vagyok, de ezzel ne is törődjön! – legyintettem egyet. Mi értelme lett volna tagadni? Valószínűleg alig néhány percen belül észrevette volna úgyis, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. Lehet, hogy hallja most is? Még azt is el tudtam volna képzelni. – Megkérhetem, hogy szólítson inkább Nessának? A Miss O’Connell olyan hivatalos, és attól csak feszélyezve érzem magam… - közben néhány tincset a fülem mögé tűrtem, hogy addig is lefoglaljam a kezemet, aminek következtében vörösen villant néhány hajszál a kintről beszűrődő fényben.
- Igen, még a múlt héten letudtam ezeket, bár a dress kód ismertetése valahogy elkerült. – haraptam be a szám szélélt kissé zavartan. – De úgy látom, hogy akaratlanul is sikerült az irodájához öltöznöm, akár az egyik bútora is lehetnék. – viccelődésnek szántam, miután leesett, hogy színekben harmonizálok a berendezéssel. Ez tényleg tudattalan volt, mert nem emlékeztem rá, hogy milyen volt pontosan az iroda. Valószínűleg azért, mert a hasra esésemet követően már nem erre koncentráltam.
- Igazából már végeztem az egyetemen, csupán ez a gyakornoki év maradt hátra, de óráim már nem lennének. Ennek ellenére, mivel volt még jogviszonyom a pályázati időszakban, így sikerült beadnom a jelentkezésem. Remélem, ez nem probléma. A diplomát valóban egy év csúszással fogom megkapni. – reméltem, hogy ez nem túl nagy probléma számára, vagy nem jár automatikus kizárással ez a dolog. Akkor majd hibáztathatom magam az elkövetkező néhány hétben, de álltam elébe!
- Ettől nem félek. Tudja, be kell vallanom, hogy pár éve a nővérem elnyerte az önök ösztöndíját Sacramentoba, onnan is hallottam erről az egész programról. Ő nagyon élvezte az ott eltöltött egy évet, szóval nem hinném, hogy egy pillanatra is megbánnám. Csak remélni tudom, hogy képes leszek megfelelni az elvárásoknak, amiket akkor most meghallgatnék. Sosem dolgoztam még efféle cégnél… - néztem körül, de igyekeztem lazának tűnni, amennyire ez lehetséges. Nem volt rám jellemző, hogy izguljak bármi miatt is ennyire betegesen, úgyhogy ez is bizonyította, hogy mennyire szerettem volna megfelelni. – Ha eszembe jut valami, úgyis meg fogom kérdezni… - tettem még hozzá gyorsan, de előbb szerettem volna tudni, hogy neki mik az elképzelései velem kapcsolatban. Ha nagyon teljesíthetetlennek, és tőlem idegennek érezném a feladatot, akkor úgyis ki fogok hátrálni, akármekkora bukásnak élném is meg. Azért teljesen kivetkőzni nem óhajtottam magamból. Nem is tudnék.

Amikor már az apám és az anyám is egy véleményen vannak azt illetően, hogy nem ártana néha lazítanom is, ott érdemes elgondolkodni. Illetve érdemes lenne.Csakhogy nem csupán fogalmam sincs mit lehetne csinálni olyankor, ha az ember egy kicsit maga mögött hagyja a mindennapokat, vagy éppen a folyamatban lévő ügyeket, de még csak arról sincs fogalmam hogyan kellene ezt csinálni.A szabadidő nálam kimerül abban, ha néhanap eljutok egy-egy hangversenyre, vagy színházi előadásra, pedig éves VIP bérletem van, mégsem használom ki soha. A legtöbb esetben megkérem Trudy-t, hogy a cég dolgozói között ajándékozza el egyik vagy másik előadást, mégse menjen veszendőbe. Látható tehát, hogy amennyire otthonosan mozgom az üzleti világban, vagy éppen tudom, hogy kivel milyen módon üljek le tárgyalni, mivel kapcsolatban legyek felkészült, addig a hétköznapi dolgok meglehetősen nagy kihívást jelentenek a számomra.
Persze nem állítom, hogy nem próbálkozom, mégis elég kevés sikerrel. Bár a lelkesedésem sem feltétlenül a legjobb. Legutóbb például Trudy rávett egy igazi, hamisítatlan, nyolcvanas éveket idéző görkorcsolya pályára, ahol egy ovális íven rójja az ember a köröket, a háttérben pedig a korszakot visszaidéző ritmusos zenék adnak alapot a mozgásra.Fél óra után meguntam az egészet, mert nem láttam értelmét annak, hogy ugyanazt a sehova nem vezető cselekvést ismételgessem egy sötétkék selyem sport melegítőben és egy püspöklila haspólóban. Igen, még erre is rávett! Viccesnek kellett volna gondolnom az egészet, legalábbis Trudy szerint, én azonban nem találtam benne hosszú távon semmi szórakoztatót. Persze nem kell mindennek állandóan okkal történnie, csak a helyzet az, hogy én képtelen vagyok sokáig úgy létezni, hogy ne keressem mindennek a lényegi értelmét.
Nem volt ez mindig így. Amíg gyerek lehettem, nekem is megvoltak a magam kis ábrándjai, vagy álmai, hogy mi szeretnék lenni, ha egyszer majd nagy leszek. Tudtam, hogy amíg másoknál ezek megvalósítható, talán kézzel fogható tervek, esetemben mindig is álmok maradnak majd. Azóta pedig nem gondolok rá, hiszen úgy vélem, mindennek megvan a maga ideje és a helye. Azok az idők pedig elmúltak.
Bár a családom, és a munkám nagy része ide köt New York-hoz, mégis rengeteget utazom. Volt olyan hónap, hogy többet voltam repülőn, mint egy helyben. Az üzlet mindig mozgást, rugalmasságot és nagy fokú koncentrációt igény, így aztán a lazítás nem jöhetett szóba. Mindig azzal védekeztem anyámnál, hogy ha túl leszek a következő tenderen, vagy a következő nagyobb volumenű fúzión, megállapodáson, akkor majd pihenek. Úgy tett mint aki elhitte, de mindketten tudtuk, hogy teljes nyugalom soha nem lesz. Talán nem ilyen életet szánt nekem, nem tudom, inkább bele sem merek gondolni, hogy milyen lehetne normálisan, átlagosan élni.
Trudy néha azt hiszem a maga módján megpróbál az életembe csempészni valami lélegzetvételnyi szabad időt, de ilyenkor mindig azzal hárítok, hogy a hölgyek, akikkel időlegesen megosztom az életemet, tökéletesen kielégítik mindenféle módon az igényeimet.Másra pedig nincs szükségem. Nem vagyok munkamániás, ezt azért le kell szögezni, csak egyszerűen nincs lehetőségem, és nincs választásom arra vonatkozóan, hogy csinálom vagy sem. Van egy életszinvonal amit megszoktam én és a családom, és apám örököseként rám vár a feladat, hogy tovább vigyem, fejlesszem és építsem azt, amit a nagyapám egykor elkezdett. Mindenki hozott valamilyen áldozatot azért, hogy a Beranger család neve most egyet jelentsen a minőséggel és a megbízhatósággal. Így nekem is meg kell hoznom a magam áldozatát erre vonatkozóan, és úgy tűnik, esetemben a kiszámítható és jól beosztott élet lesz az.
A gyakornoki program kicsit talán kitekintés az én merev és sok szempontból mások számára túlságosan szürke életemből. Nem csupán én, vagy a cég ad ezeknek az embereknek valamit, hanem a legtöbbtől magam is tanulok, mégpedig azt, hogy milyen átlagos emberként élni.
A mostani gyakornokomat magam választottam, noha a végén természetesen szívesen vettem apám véleményét is. Látva a lassú bólogatását, ahogy Miss O’Connell életrajzát, valamit a mellé csatolt fényképet nézi, meg kellett állapítanom, hogy a lehető legjobb döntést hoztam. Noha meggyőzni az ő személyéről nem a papír vagy éppen a mellékelt fotó győzött meg, hanem a bemutatkozása. Az első alkalom, amikor gyakorlatilag élő tekebábuként szántotta végig az irodám szőnyegét. A reakciója pedig egyszerűen megfizethetetlen volt.
Szeretem ha valaki nem csupán pontos, hanem akár korábban is érkezik, felkészítve magát is az adott helyzetre. Én is ilyen voltam.Többnyire mindig öt perccel korábban érkeztem. Erre szükségem volt, leginkább azért, hogy megszokjam a helyet, vagy éppen a környezetet.
Nem választom el magunkat az asztallal, amellyel egyértelműen egy minimális közvetlenséget biztosítok a számára, hogy ha még mindig ideges, akkor oldódjon.
- Ó hogyne törődnék! A jó és pontos munka alapja a kipihentség. Szóval legközelebb próbáljon nem idegeskedni, és aludni. Mitől tartott egyébként?- hajoltam egy kicsit előre egy könnyednek szánt félmosollyal. A szemeim össze is szűkültek kicsit.
- Az első találkozásunk alkalmával sem ettem meg magát, és elhiheti, hogy ezen jó szokásomon nem is változtattam ezidáig. Változatlanul nem eszem gyakornokokat reggelire, és ebédre sem….és ha már itt tartunk semmikor.- kacsintottam vidáman, majd visszahelyezkedtem abba a pozícióba, amiben az előbb voltam, és a kérését hallva láthatóan meghökkenek egy kicsit.Bal szemöldököm enyhén megemelkedik a csodálkozásom jeleként. Az egész élét talán azzal a mozdulattal veszi el, ahogy zavarodottan tűzdeli a haját a füle mögé. Idegesség okán végzett pótcselekvés. Az eredeti mondandóm teljes tiltakozás lett volna, helyette azonban egy kissé módosítottam
- Nos, ez az a kérése, bármennyire is feszélyezi kegyedet, amit nem tudok maximálisan teljesíteni. Ön a beosztottam, és meglehetősen különösen és elég egyértelműen hímsoviniszta módon adná magát, főleg mások előtt, ha én egyszerűen “le-nessázom” magácskát, miközben kegyed folyamatosan Mr Bernager-ként hív engem. Kiegyezhetünk egy Miss Nessában, ha a családneve feszélyezi, de bocsásson meg, ha ezt a kérését ebben a formában nem tudom teljesíteni.- a különös az egészben, hogy szeretném. Ez a lány üde és kellemes színfoltja az irodámnak, még akkor is ha színben a berendezéshez harmonizál. Amikor ezt megemlíti jókedvűen el is nevetem magam, bólogatva a megállapítására.
- Ön még ebben az öltözékben is kicsit feldobja ezt a berendezést.- pillantok körbe a szinte soha át nem rendezett helyiségen, és magamban arra az elhatározásra jutok, hogy feltétlenül elgondolkodom azon, hogy kicsit talán jó lenne átalakítani.
- Lehet nem ártana egy kis vérfrissítés. Tudja ez az iroda egykor az egyik bácsikámé volt, amíg úgy nem döntött, hogy visszaköltözik Belgiumba, és csokoládé gyártásra adja a fejét. Persze nem engedhettük el csak úgy, szóval így került az európai piacra, hamisítatlan Bernager narancslikőrrel töltött bonbon különlegesség.Tehát amikor kiválasztottam ezt az irodát a magam részére, inkább az elhelyezkedése miatt döntöttem mellette. A berendezésére nem sok figyelmet fordítottam. Egészen a maga érkezéséig.- tettem még hozzá mosolyogva, egy apró, biztatónak  szánt bók kiséretében. Látom rajta, hogy kissé feszült, talán feloldódik ha érzi, hogy mellettem valóban felszabadult lehet. A gyakornoki munka a Beranger cégnél eléggé összetett, de semmiképp nem tartozik hozzá, hogy éreztessük a velünk egy évet eltöltő delikvensekkel, hogy alsóbb rendűek, vagy kevésbé fontos emberek lennének. A céget több ember összehangolt munkája tartja egyben, és működik olyan jól, hogy tulajdonképpen ha valóban egy hétre magára hagynám, akkor sem lenne probléma. Én azonban erre képtelen vagyok.
- Ó értem. Akkor lehet én néztem félre valamit. Trudy meglehetősen alapos jellemzést írt önnel kapcsolatban, szóval próbáltam nem felkészületlenül érkezni. Ami pedig a nővérét illeti, remélem hasznos volt számára a nálunk töltött egy év. Bár Sacramentoban minden bizonnyal, nem én voltam aki mellett dolgozhatott, hanem az idősebb nővérem férje. Matthew Kissinger. Ő az ottani kirendeltség vezetője. Én inkább csak másodhegedűs vagyok arrafelé.- nevetem el magam, miközben lecsúszok az asztal széléről, hogy immáron megkerülve azt, kényelmesen helyet foglaljak a székemben. Távolság lesz így közöttünk, de a szemkontaktust igyekszem tartani vele. Összefűztem az ujjaim az asztallap tetején, és könnyedén engedtem le a vállaimat.
- Nos, mint azt bizonyára tudja Miss Nessa, a Beranger Vinery elsősorban bor és pezsgő készítéssel, valamint annak forgalmazásával foglalkozik. Nem csupán szőlőből készítünk borokat. Húsz évvel ezelőtt az édesapám szert tett egy hatalmas, sokmérföldes kiterjedésű narancs ültetvényre a kaliforniai Anaheim-ben, így a cég profiljába a narancsból készült borok és likőrök is bekerültek. Ezek jelenleg a fő húzóágazataink. Emellett rendelkezünk számtalan részesedéssel és részvénnyel különféle, elsősorban az élelmiszeriparban érdekelt cégben, vagy cégcsoportban. Mi ehhez értünk, így nyilvánvaló volt, hogy ezekbe is fektetünk be. Több lábon állunk, így elmondható, hogy a tőkestabilitásunk meglehetősen biztos alapokon nyugszik.- miközben beszéltem, halkan kopogtatták meg az ajtót, és néhány másodperces várakozás után Trudy nyitott be, hozva a kávémat, meg néhány édes aprósüteményt. Nyugalmas, de távolságtartó mosollyal biccentett Nessa felé, majd a jobb kezem mellé lepakolta a tálcát, és amilyen csendben érkezett, ugyanolyan csendben távozott.
- Trudy meg fogja mutatni majd az étkezőt, és a földszinten található a kantin, ahol a dolgozók, közöttük a gyakornokok is étkezni tudnak. Svédasztalos, önkiszolgáló, viszont teljesen ingyenes. A kis plasztik kártyájával tudja majd használni. Ha minden igaz, akkor el is készült, ha elmegy, mindenképpen kérje el Trudytól, mert enélkül legközelebb nem tud majd bejönni.- magyarázom neki, mert a kávéról eszembe jut ez is, és bár nem az én dolgom az efféle logisztikai dolgokról felvilágosítani a gyakornokaimat, ettől függetlenül minden alkalommal megteszem.
- Nos, Miss Nessa. Mondja, járt már valaha igazi és hamisítatlan narancsültetvényen? Látta már hogyan metszik a fákat, hogyan ellenőrzik a narancstermést, hogyan szüretelik, tárolják, és legfőképp hogyan dolgozzák azt fel?- dobtam két cukrot a csészémbe, és könnyedén kavargatni kezdtem a fekete italt. Tekintetem csak erre a kis időre szakítottam el tőle, majd újra felnéztem, és kerestem a vidám, és csillogó szempárt.
- Ha jól láttam az önéletrajzában, akkor képzőművészettel foglalkozik. Beszélne róla kicsit, hogy mit takar ez? - a mai napot rövidítettnek szántam, hiszen ez az első napja, ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy olyan rövid lesz, mint terveztem, mert azon kaptam magam, hogy őszintén érdekel a kisasszony. Szokatlan volt, vidám, és nyílt. Ezen tulajdonságok pedig egy nőt illetően nagyon is érdeklődővé tettek. Még úgy is, hogy jelen esetben megvoltak a korlátaim és a határaim.

Maxence & Nessa

Mivel véleményem szerint természetes, hogy az ember kicsit ideges az új főnöke jelenlétében, ezért nem éreztem magam teljesen idiótának, amiért engem is feszélyezett valamelyest a szituáció. Az már egy másik kérdés, hogy nem voltam hozzászokva ehhez a helyzethez egyáltalán. Engem nehéz volt bestresszelni, ami miatt egyébként roppant szerencsésnek gondolom magam, hiszen máris nyugodtabb tudtam lenni, mint mások, akik folyton az ujjaikat tördelve idegeskednek. Erre tessék, most én is majdnem ezt tettem. Hihetetlen!
- Szerintem azzal valami nem stimmel, akiben az első munkanapján nincs egy kis idegesség. – válaszoltam meg őszintén a kérdést, szinte nem is gondolkoztam azon, hogy mi lenne a megfelelő válasz. Nem szerettem megjátszani magam, bárkiről legyen is szó. Legyen az szegény vagy gazdag, főnök vagy beosztott. Általában azt gondoltam, hogy a személyiségem varázsához tartozik az, hogy nem mutatok egy másik arcot.
- De úgy kifejezetten nem tartottam semmitől… - mosolyogtam fel végül az előttem ülőre. – Ki tudja, hogy mi változott azóta. – értettem én a viccelődést, és nem is voltam rest reagálni rá. – De ezt igazán megnyugtatónak találom, túl nagy ár lenne ez az ösztöndíjért cserébe. – ezt pedig nem fizettem volna meg szívesen, de gondolatmenetem ezen részét már csak magamban jegyeztem meg. Az azért valamelyest segített rajtam, hogy úgy tűnt, teljesen közvetlen és laza az új főnököm. Pedig eddig kicsit karót nyeltnek gondoltam, még ha sértő is rá nézve. Ez van, az ember hajlamos valamilyen szinten ítélkezni, még ha nem is annyira jellemző rá. Például rám sem, én elég elfogadó személyiség vagyok szerencsére.
- Sajnálom, hogy így gondolja. Ha könnyebb, akkor az is elég, ha magunk között hív a keresztnevemen, mások előtt pedig a Miss O’Connell is tökéletes. – ajánlottam egy újabb alternatívát, aztán zavartan beharaptam kicsit a szám szélét. – De ahogy gondolja, ön a főnök. – emeltem fel megadóan mind a két kezemet. – Egyébként hívhatom Főnöknek is, ha az jobban a kedvére való. – mosolyogtam szélesen, igazából csak tréfálkozásnak szántam, nem akartam tiszteletlen lenni. Reméltem, hogy nem is veszi annak, mert akkor megint kellemetlenül kellene éreznem magam, és annak nem örülnék túlzottan.
- Szép a kilátás, az biztos! – bólogattam egyetértően, már ami az elhelyezkedését illette. – Egyébként nekem tetszenek ezek a színek, de ha gondolja, szívesen segítek választani valami mást. Modernebbet, férfiasabbat, vagy épp otthonost. Esetleg letisztult? – méregettem őt, néha összeszűkülő szemekkel, mintha azt latolgatnám, hogy mi illene hozzá jobban. Vagy éppen mi tetszene neki jobban, de ennyire még ugyebár nem ismertem őt. Sőt, semennyire sem, de ez az elkövetkező egy év alatt úgyis változni fog. Ezt biztosra vettem.
- Persze biztosan vannak erre szakképzett emberei, úgyhogy… - hagytam végül függőben a mondatot, mert nem akartam túl lelkesnek tűnni, vagy netán nyomulósnak. Belőlem az ilyesfajta felajánlások csak úgy jöttek a maguk természetességével.
- Igen, azt hiszem, hogy nála volt. – bólogattam, miután kutattam egy kicsit a korábbi emlékeim között a névvel kapcsolatos beszámolókban. – Egyébként nagyon hasznos volt számára, néha azóta is szokott róla beszélni. Most elég sikeres abban, amit csinál, van egy kiállítása is. – büszkélkedtem egy kicsit, mert nem bírtam ki, hogy ne tegyem. Valószínűleg lerítt rólam, hogy mennyire oda meg vissza vagyok a családomért, noha csak Briannáról beszéltem egyelőre.
- Rendben! – bólintottam, miután megérkezett a kávét, aztán újra kettesben maradtunk. – Még sosem kellett ilyen beléptetőrendszert használnom. Megpróbálom majd nem otthon hagyni a kártyát. – csak félig volt vicc a részemről, mert néha hajlamos voltam széthagyni a dolgaimat. Nem veszélyesen, de előfordult a szétszórtság nálam. – Nem, még sohasem! – ráztam meg a fejemet. – Igazából még Nyugaton se nagyon… - vallottam be őszintén. Közben megjegyeztem akaratlanul is, hogyan issza a kávéját, bármikor jól jöhet még ez a tudás. Szokásom volt odafigyelni másokra, később pedig kedveskedni valamivel, amit tudtam róluk.
- Igen, így van. Én leginkább rajzolok, abban vagyok jó. Tervezek, dizájnt csinálok, effélék… - vontam meg a vállaimat. – A tervezéstől egészen a megalkotásig mindent szívesen csinálok. Mind kézzel, mind számítógépes programok segítségével. Attól függ, hogy mire van szükség. Címkék, reklámképek tervezése, ilyesmivel gondoltam hozzájárulni a cégen belüli munkához. Kampányok látványvilágának megtervezése, meghívók, de igazából bármiben szívesen próbálom ki magam. Akár még az adminisztrációban is, ha arra van szükség. – nekem ugyanis nem volt büdös a munka, nem kívántam válogatni. Inkább csak jobban élveztem volna, ha azzal tudok foglalkozni, ami igazán érdekel, de a világon szinte bármi fel tudta kelteni a kíváncsiságom. És szerettem tanulni is, szóval bármilyen tapasztalatnak úgy éreztem, hogy jó hasznát venném később.
- Csak takarítást ne bízzon rám, abban nincs nagy tehetségem. – nevettem el magam könnyedén, hátradőlve a fotelben.