Az első megállapításom az volt, hogy elfelejtettem magammal hozni az állványt, ami stabilabbá és biztosabbá tette volna a fotózásomat. A második gondolatom egészen olyan mélységeket érintett, hogy valószínűleg vagy felborítanák, vagy ellopnák és még szerencse, hogy nem hoztam azt is magammal. Nem tettem úgy, mintha nem lenne nálam a fényképezőgép, nem tettem úgy, mint aki megelégedett volna egy-egy selfie-vel, ahogy sok turista. A táskában a biztonság kedvéért három plusz memóriakártyát, négy akkumulátort, két objektívsapkát pakoltam be minden alkalommal, ha bármit is elveszítenék, azt tudjam pótolni. Egyedül az objektívekkel nem voltam túlbiztosítva, de a jelenleg használt 18-55-ösön túl még a nem használatba vett 35 mm-es feküdt a puha párnázás közepén. A pillantásom lassan kúszott fel a karcsúnak aligha mondható épület sziluettjén, aminek tükrözött felületén megcsillant a lemenő nap fény lángoló naranccsal kevert lilája. Akkor eszméltem fel, amikor elém, le a mocsokba dobtak egy tíz centest, pedig csak az elmúlt szűk negyed órában arra vártam szinte mozdulatlanul, hogy végre legyen egy olyan pillanat, amikor nem a Photoshophoz kell majd nyúlnom, hanem egyetlen ember sem állja el az utamat. Nem volt gondom az utómunkával, csak szerettem a szépet. És a nem embereket ábárzoló fotókat. Mindig is úgy éreztem, hogy a saját belső káoszba vegyülő ürességemmel teljesen felesleges lett volna más emberek lelkivilágába beletaposnom azzal, hogy az arcukba tolom az objektível. Ezzel szemben a szemeim befogadták a nálam egy fejjel apróbb megöregedett, ráncokkal barázdált arcot, aki úgy nézett fel rám, mint Hamupipőke egyik tündérkeresztanyja. Türelmesen, várva, hogy az alamizsnája elég lesz arra, hogy az emberiség éhezését meg tudnám ennyiből szüntetni. Bárcsak igaza lett volna.
- Bocsánat, ha útban voltam - szabadkozva mosolyodtam el, hátrébb is lépve, hogy az általam három méter szélesre varázsolt szabad területen elférjen.
- Na végre, hogy elférek - kettőt pislantottam a szavaira, és ha ugyanazzal a mosollyal igyekezett tovább egy betépett csiga tempójában a kisebb mini botjára támaszkodva, megvártam, ameddig távolabb került tőlem és csak akkor guggoltam le azért az éméért, amit nekem dobott el korábban. Pedig nem volt szükségem rá. Ujjaim közt morzsolva az anyagot tisztítottam le róla a koszt és tettem zsebre azt, amint felálltam vele, csak hogy aztán megfordulva magam mögött hagyjam az épületet és az idős hölgyet. Megigazítottam magamon a táska pántját, az első pirosnál a zebra mentén pedig végigpörgettem a percekkel korábban készített urban fotókat, amik közül már most kitöröltem azokat, amik nem voltak elég élesek vagy elcsúszott a fókuszpontjuk. Ahogy a mellettem elhaladó tömeg hömpölygött a zöld lámpa következtében, úgy léptem én is rá a zebrára, csak hogy hagyjam magam sodródni az árral. Nem jutottam tovább, nem szaladtam a metró felé, hogy mielőbb hazajuthassak, mert nem is annyira a távolban lézengő és létező alakra vándorolt a pillantásom többször is. Nagyot nyelve léptem egy lépéssel közelebb hozzá, de csak hogy a jobb szöget megtaláljam. Hogy azok a részek, árnyak és háttér kerüljön velem szembe, amire szerintem szükségem volt. Nem a nyomort akartam vagy a nélkülözést megörökíteni, sokkal jobban érdekelt az arcán megülő érzelmek.. hiánya. Az üresnek ható tekintet, még ha azzal másokat is figyelt meg. A nyíltságba rejtett érzelmek és valahogy ismerősnek tűnt. Valahogy úgy éreztem, hogy ha itt lennék, akkor én is ugyanilyen lennék. Reszketegen sóhajtottam fel és mielőtt még kámforként tűnhettem volna el, több módon örökítettem meg az ő pillanatát és jelenét. Igyekeztem úgy mozdulni, hogy ne vegye észre az akciómat, mégis, ahogy befejeztem a nem tervezett projektemet, anélkül, hogy elsétáltam volna, megindultam a férfi felé.
- Szia! Nem.. zavarok? - tettem fel a kérdésem, de nem akartam tolakodó lenni. Csak azt éreztem, hogy be kellett vallanom a merényletem ellene. Akaratlanul is végigfuttattam az alakján a tekintetem, leginkább azért, hogy jól volt-e. Hogy tudott-e beszélni és hogy képes volt-e a fókuszra. - Nem akartam úgy elmenni, hogy be ne valljam neked, az előbb csináltam pár képet rólad, onnan.. - mutattam el pár méterre arrébb eső helyre, ahonnan ezzel az objektívvel még relatíve jó képeket lehetett csinálni. - Van.. kedved megnézni őket? És ha nem tetszik, akkor törlöm őket azonnal - mutattam meg a fényképezőgépet is a kezemben, hogy értse, nem holmi kukkolóval van dolga. Vagy hát.. lehettem volna az is. Az ő szemszögéből.

Ezen a kellemes keddi délutánon is a kedvenc padomon áporodom. Szürke kapucniban, egy turizott XXXL-es katonai kabátban, egy kopott farmerben meg egy pár befűzetlen dokkmunkás-bakancsban. Mellettem egy hálózsák, pár retkes pokróc meg az összegyűjtögetett  szarjaimmal teli ikeás szatyrom. Máris úgy nézek ki, mint akit csakis egy Alabamából eredő tornádó fújhatott ide Manhattan közepére, pedig alig másfél hónapja levegőzöm itt a szabadban, újra.
Merthogy másfél hónapja, hetvenkét nap tisztaság után megint visszaestem. Csak egyszer, egyszer, és másnap már repítettek is az átmeneti otthonból. És tudom, hogy rohadtul az én hibám, meg hogy a szabály az szabály, de ez most akkor is hazavágott, vagyis pont hogy nem haza, hanem pont az utcára, de – na, érted.
Nyugtalan térdekkel és zsebre dugott kezekkel nézek magam elé, merthogy nézni még tudok, merthogy szemeim, azok még vannak. Igaz, már csak idő kérdése, hogy valaki azokat is kilopja a helyükről álmomban. Most röhögök, de amikor múlt héten arra ébredtem, hogy elcsórták a hátizsákomat, és már megint nincs semmim, a zoknimból rögtönzött bábnak kellett lebeszélnie róla, hogy ne ugorjak fejest a Kings Plaza tetejéről.
Éppen ezért kérek mindig zoknit, ha kérdeznek. Melegít is, véd is, és társaságnak is jó.
Arra térek magamhoz, hogy megszólít egy lány. Igazából nem tudom, mit rinyálok, Phillyhez képest semmi ez a New York. Ott zsinórban két évet is lehúztam, nulla detoxszal, és még lányok se beszéltek hozzám, szóval összességében full jó dolgom van.
– Szia – bököm ki meglepetten, felpislogva rá. Ez most annyira váratlanul ért, hogy még a térdem is leállt. Amikor ennek tetejébe megkérdez, hogy nem zavar-e engem, körbenézek, majd saját magamra mutatok és kidüllesztem rá a szemem: – Engem?
A vallomása hallatán a hajvonalamba szaladnak a szemöldökeim. Kesztyűtlen kezemet visszasuvasztom a zsebembe és előredőlök: nem vagyok biztos benne, hogy ezt most jól hallottam.
– Mi van?! – nevetem el magam, mint aki ezt el sem akarja hinni örömében. – Pfh, hát, még jó! Utoljára az évkönyv miatt fotóztak, abba is belepislogtam.
A cuccaim befoglalják mellettem a padot, de erősen kétlem, hogy le szeretne ülni egy olyan felületre, amihez korábban én is hozzáértem, úgyhogy nem kezdek el helyet pakolni neki. A fényképezőgépét szintén nem hinném, hogy rám bízná – és jól is teszi, mert ha egy évvel ezelőtt talál meg ezzel csóri, már árkon-bokron túl lennék, hogy eladjam a cuccot fentanilért –, úgyhogy inkább a pad peremére csúszok és úgy hajolok, hogy lássam, amit mutat.
Ezen a fotón egészen hasonlítok a régi önmagamra, mivel pont másfél hónapja – mielőtt bebúrták a hátizsákomat – sikerült végre leborotválnom a fejem meg a képem. Mondjuk enyhén úgy nézek ki rajta ezzel a kezdődő rőtszakállal, mint valami szomorú orángután, de szegény lány hozott anyagból dolgozott, és ahhoz képest szerintem kimaxolta. Nem is azért fürkészem a képet ennyire megindultan, mert olyan könnyfakasztóan ronda lennék rajta, hanem mert eszembe jut róla valami.
– Nem igazán vágom ezt a fotó dolgot – pillantok fel rá egy kulturálatlan amatőr lelkesedésével –, de én élem, hogy pont csövesként készül rólam életem legjobb képe.
Mármint érted, kurva nyomorultan nézek ki rajta, mert az is vagyok, de izé, a fények? Meg formák? Na, nem tudom megindokolni, de maga a kép, az jó. Csak ne én lennék rajta.
– …De hé, tudod, mit hiányolok róla? – Lesöpröm a kapucnit a fejemről és a hajamban húzódó, kifehéredett varratvonalra mutatok. – Kiskoromban egyszer eléggé összetörtem magam, mert mindig azt játszottam, hogy az emeletes ágyunk tetejéről fejest ugrom egy halom ruhába a padlón. Még jó, hogy már koponyatörés előtt is olyan hülye voltam, mint mások koponyatörés után.
Mindezt a semmiből zúdítom rá csórira. Szegény lány még nem tudja, hogy olyan vagyok, mint egy magányos nyugger a buszmegállóban: ha valami szerencsétlen egyszer leáll szóba elegyedni velem, egy ideig nem szabadul. Pont ezért chillelek folyton galambokat etetgető nénikkel, minket egymásnak teremtett az ég.
– Szóval, kicsit már részemmé vált a cucc, vagy mi. – Tudom, hogy hülyeség pont ezen rugózni, mikor még szarni is a Starbucksba járok, de akkor is hiányzik az a faszom vonal. Majdnem annyira, mint egy tiszta zokni. – Csinálhatnánk azzal is egy képet, meg mittudomén, vághatnék valami pózt, hogy ne legyek rajta ilyen búval baszott, nem? Vagy az nem művészi?
És úgy nézek fel rá, mint aki ezt most halál komolyan kérdezi. Nem akarok beleszólni az alkotói folyamatba, vagy mi, viszont jó lenne megörökíteni a vonalamat, mert pár hét, és annyira meg fog nőni a hajam, hogy nem látom egy ideig. De talán jobb is így: egyszer próbáltam magamnak lenyírni, és utólag kiderült, hogy véletlen lekoppintottam egy helyi banda egyen-haját. Ezt egy éppen arra járó balegyenestől tudtam meg a 7-Eleven parkolójában.

Bradley nem tudja, hogy mire vállalkoztam nem is olyan régen és nem is szándékoztam bevallani neki, hogy az addig tagadott portréfotózást saját szakállra mégis csak elkezdtem. Közel sem olyan művésziek a végeremények és biztos vagyok abban, hogy a szakma krémje csak a száját húzná a próbálkozásaimra, mégis úgy éreztem, hogy ez a helyes. Vagyis... ha helyesnek gondoltam, akkor nem lennék ennyire bizonytalan, sem akkor, amikor megszólítottam a férfit, sem akkor, amikor fellesett rám, úgy, mintha oda nem illő személy lennék a zaklatásom után. Nem tudom, hogy mire számítottam, arra, hogy majd letol, vagy hogy ahogy a normális emberek szokták a hontalanokat, kikerülve válaszok nélkül magukra hagyni, miközben mondjuk ők csak arra voltak kíváncsiak ingóságok és tényleges időérzék nélkül, hogy mennyi az idő. A nevetésére észrevétlenül pár centit mégis csak távolabb kerültem tőle, de az arcvonásaim megenyhültek. Tudom, hogy kevesebbet voltam az utcán, a magamba forduló viselkedéssel pedig igyekeztem a legtöbb embert kizárni magam körül, ezért sem tűnt fel igazán, hogy a hajléktalanok többsége mely korosztályból került ki. A leghangosabbak mindig azok voltak, akik a rendszert hibáztatták, azok, akik mindenki mást hibáztattak, mégis szánalmat akartak ébreszteni feléjük másokban. A behódoló hangjukkal, ha nem kapták meg, amit akartak, kritikákkal éltek aztán. Nem tudam azt sem, ha nem ő ült volna itt a padon, ide mertem volna-e jönni, vagy csak hazaérve kitöröltem volna-e a képeket. Most már mindegy.
- Ha engem kérdezel, egy majom is jobb képeket tudna csinálni, mint az évkönyves fotósok - tudom, hogy határidővel dolgoztak, meg volt szabva nekik, mennyi munkát kell megcsinálniuk és az állami iskolák nem arról voltak híresek, hogy egy évfolyamon csak húsz diákról kellett minőségi fotót készíteni, leginkább futószalaghoz tudnám hasonlítani. Feszélyezett a tudat, hogy egy terembe besűrítve annyi emberrel kellett együtt lélegeznem. Feszélyezett az is, hogy megmondták mit csináljak és ha mindenki fogkrém reklámba illő mosollyal került is az évkönyvbe, nekem inkább rémült mókus képem van benne. Senkivel nem írattam alá és senkinek sem írtam bele jókívánságot. Leginkább csak.. értékeltem, hogy túléltem azokat az éveket. Amint megmozdult, úgy közelebb lépve hozzá leguggoltam, hogy ne kelljen felnéznie rám, úgy tartva a gépet is, hogy annak kijelzőjén sorra megjelenjenek a róla készült képek, ha mindegyiket alaposan tanulmányozta. Nem siettem, ezért csak akkor léptettem tovább, ha egyikkel-másikkal megvolt. A szavaira akaratlanul is beharaptam az alsó ajkam, hogy még véletlenül se mosolyogjak el a groteszk helyzeten. Nem akartam megbántani őt, nem akartam, hogy így lássa... mindazt, amivel betolakodtam az életterébe. Enyhén ráncoltam a homlokomat inkább, megnézve az éppen aktuális képet a képernyőn. - Bocsánat - kicsúszott, aminek ki kellett. Elszégyelltem magam rögvest, a helyzetet pedig egyértelműen a kényelmetlen szóval írnám le, míg ezen agyaltam, addig a férfinek nem volt akkora sok, ahogy láttam, mert már folyt is tovább a beszélgetés a részéről, miközben pislogtam.. hol a gépem irányába, hol pedig arra, ahogy felfedte előttem a sebhelyét, aminek halvány vonala jelezte, hogy nem új sérülés volt. Mégsem tudtam elvonatkoztatni tőle, megkövülten figyeltem azt pár Missisippi elszámolásáig, amíg tudatosult bennem, hogy nem csak én vagyok.. sérült.
- Csak.. gyerek voltál. Nem hiszem, hogy tudnod kellene, hogy mit jelent az, hogy veszélyes, ameddig bajba nem sodrod magad.. úgy igazán - erőszakkal szakítottam el a pillantásom a sebhelyről, értékelve, hogy humorosan fogta fel az életében bekövetkező nehézségeket. Ebből a szempontból sokkalta felnőttebb stílusban kezelte a problémáit, mint én. Nekem csak a szőnyeg alá söprés ment és az, hogy teherként gondoljak magamra mindenki életében a mai napig is. - Elég extrém hobbi, azt nem mondom, hogy nem - mosolyodtam el azért, hogy ne érezze úgy, mintha elítélném, mert nem tettem. Mással nem, még ha nekem kicsi koromban más elfoglaltságaim is voltak, ha éppen nem balettről zongorázni szaladtam és viszont. Anya sose kedvelte, ha az asztalunk aljára rajzoltam, de a mai napig ott van az az elrontott, leginkább Jetinek kinéző téglabarna tulipán rajz, vagy éppen egy kezdetleges, dínóra hajazó mackó, akinek a füle a hasából nőtt ki és az egységes négy lába helyett kettő hosszúval áldottam meg, a harmadik és a negyedik meg valahogy elfelejtődött. Ezt akkor igazi művészi ábrázolásnak tartottam, ma már inkább béna gyerekrajznak, ami anatómiailag megkérdőjelezhető volt. De legalább nem jutott eszembe bajszot rajzolni a mackóra.
- Milyen pózban gondolkodtál? - mert hogy ne csak rajzolásban legyek bána, teljes mértékben a szerencsén múlt az előző képsorozat, nem pedig azon, mert olyan nagy érzékem lenne a portréfotózáshoz. - Búval... - nem, nem fogom azzal a szóval folytatni. Ha jobban belegondolok, soha életemben a basszus szónál durvább nem csúszott ki a számon. Még nyolc évvel ezelőtt sem. - Komornak érzed ezeket a képeket? - mert érdekelt a véleménye, ha már ő volt a modellem. Nem akartam megakadályozni abban, hogy ő váljon a sebhelyes arcúvá, és ha már minden döntéstől megfosztottam előzőlegesen, hogy egyáltalán akart volna-e modellkedni nekem, úgy azt hiszem, az volt a minimum, ha az ő igényeinek megfelelően is készül róla pár kép. Mondanám, hogy nem vállalok felelősséget a képekért, de a kezemben tartottam a gépet, úgyhogy ha elrontom őket, akkor természetesen minden az én hibám lesz. Ez a gondolat egyáltalán nem segített. - Nem harapod le a fejem, ha azt mondom, fogalmam sincs, milyen póz állna neked jól? Úgy értem.. inkább a street life és az urban témák azok, amiket jobban kedvelek, amiken a fókusz nem az embereken van.. az túl.. személyes.. úgyhogy - megvontam a vállaimat tétován és fel is álltam, hogy nehogy lezsibbadjanak a lábaim. Pár lépést tettem meg, hogy ténylegesen is körbenézzek, hol lenne érdemes. Merre lenne érdemes. A fókuszponttal nincsenek gondjaim, de épp az volt a lényeg, hogy a képeken csak ő volt és nem szeretném senki figyelmét sem elvonni róla a képeken. Még a háttérből sem. Ezzel persze nem azt akartam elérni, hogy a rózsaágyásban feküdjön végig, mint egy elfáradt kiskutya, csak.. hogy tényleg nem gondoltam én ezt ennyire át.
- Én nem akarnám, hogy lássák a sebeimet - böktem ki aztán csendesebben, mellékesen. Nem mintha kérdezte volna. Nem mintha az enyéimnek nem az volt a lényege, hogy a ruha elfedje azokat. Ő nem rejtheti mindig sapka vagy kapucni alá az övét. De velem ellentétben ő nem is szégyenkezett miatta - megint csak: felnőtt felfogása volt.