Ah In & Austin

Az életemben mindenki más véleménnyel volt arról, hogy pontosan hogyan is kellett volna kezelnem a párkapcsolatomat, én pedig elvből elutasítottam mindegyiket, mert utálom, ha valaki megmondja nekem, hogy mit csináljak. Nyilván anyámék azt mondanák, hogy soha nem bánták meg azt a nemes napot, amikor úgy döntöttek, hogy engem és Dakotát örökbe fogadnak, de attól még tudom, hogy okoztam nekik jó pár alkalommal nagyon erős fejfájást. Voltak helyzetek, amikor szabályosan imádtam, hogy mennyire kikészítem őket, mert bár igyekeztek a fejünkbe verni azokat az alapvető értékekeket, amelyek úgy is férfivá tehetnek minket, hogy közben nem válunk toxikussá, attól még nőként két férfit - nem fiút! - neveltek, és ez gondolom minden hasonló párnak kihívást jelent. Igazából szerettem, ahogy hozzáállnak a dolgokhoz, mert képesek voltak meghallgatni engem és az öcsémet is anélkül, hogy minden alkalommal oda lyukadtunk volna ki, hogy ők a szüleink, ezért és csak is kizárólag ezért hallgatnunk kell rájuk. Nem tudom, hogy szimplán csak tudták-e, hogy jóval erősebb a személyiségem annál, hogy ezt elfogadjam ésszerű érvként, vagy inkább féltek attól, hogy egyszer majd azt mondom nekik, hogy nem mondhatnak ilyeneket, mert semmik közük ahhoz, hogy erre a világra jöttem. Ha így is volt, azt hiszem képtelen lettem volna ekkora bunkó paraszt lenni és ilyesmit mondani annak a két nőnek, aki feltétel nélkül szeretett minket és elfogadtak egyszerre két gyereket is. Nyalizásnak tűnhet, de én azt gondolom azért csinálták, mert annyira intelligensek - érzelmileg, meg szellemileg is -, hogy felismerték mekkora trauma lenne a Tökinek és nekem is, ha minket elválasztanak egymástól. Nem mi akartunk a világra jönni, egyszerűen csak megtörtént, aztán meg kidobtak minket, mint a nyuszikat húsvét után, amikor megunják őket a gyerekek, hát nem megérdemeltük, hogy ezek után valaki legyen annyira belátással a mi érzéseinkre is, hogy ne válasszon el egymástól? Szerintem teljesen jogosan kardoskodtam a magam kemény öt évével amellett, hogy az öcsém nélkül nem megyek sehová, vagy épp vele együtt szökök meg az otthonból, ha engem egyedül akarnak elvinni bárhová. Nem számított, hogy Dake még csak egy baba volt és körülbelül hét órán belül vissza is szállítottak volna minket az árvaházba, nekem a mai napig meggyőződésem, hogy bármit képes lennék megtenni azért a gyerekért.
Talán ezért is volt nagyobb pofám az élet minden területén és vettem félvállról dolgokat. Mert eddig semmi nem volt még olyan fontos számomra, mint Dakota és úgy voltam vele, hogy majd megkomolyodom akkor, amikor tudom, hogy az ő élete már rendben van. Ezt persze valaki, aki értett az emberi természet és viselkedés elemzéséhez, biztosan megmagyarázta volna valamilyen gyerekkori traumával, de a haverjaim csak a fülemet rágták és a rohadt tanácsaikat osztogatták, mert szerintük egyszerűen kötődési problémáim voltak, mint minden normális huszonéves srácnak az én koromban és ezért bántottam meg olyanokat, akik egyébként sokat jelentettek nekem. Valószínűleg nem is fogtam fel teljesen, hogy mennyire.
Én meg mindig csak azt mondtam nekik, hogy jobb lenne, ha befognák a szájukat, mert baromi unalmas volt ezt hallgatni minden alkalommal, amikor feljött Rue. A lány, aki körül még mindig ott forgott az életem, jobban, mint azt bárki megérthette volna. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak azért, mert félresiklottak bizonyos dolgok az egész egyetemi felvételink és a párkapcsolatunk körül, hogy már ne foglalkoznék vele, hogy mi van a lánnyal. Most mégis úgy lófráltam az egyeteme előtt, mintha minimum merényletet terveztem volna elkövetni, vagy egy nyavalyás stalker lennék, aki arra vár, hogy a kiszemeltje kilépjen az egyetem ajtaján. Nem kis meglepetés ért tehát, amikor valaki megszólított és talán kissé mi-a-fenét-akarsz arckifejezéssel fordultam a srác felé, akit végül ártalmatlannak ítéltem, amennyire meg lehet ítélni egy tök ismeretlent.
- Helló. - A kérdése talán jogos is lehetett volna, de valószínűleg nem egy helyben keresgéltem volna, ha tényleg elhagytam volna valamit. - Öö.. nem. Csak keresek valakit, aki ide jár. - Ez persze nyilván pont nem úgy hangzott, mintha tényleg stalker lennék. Nyilván.
- Nem tudod véletlenül merre van az orvosi előkészítősök épülete? - Lehet, hogy egy alaposabb Google keresés a barátom lett volna, vagy épp ha nem lettem volna fasírtban Rubyrue-val nekem is ment volna magamtól, mert ő elmagyarázta volna nekem, mint egy tökfejnek, hogy merre kell mennem. De túl sok a ha és túl kevés minden más, ezért lényegében egy tök idegen srácra kell hagyatkoznom. Már ha nem gondolja ő is, hogy nem vagyok stalker. Nyilván.
- Na és.. szereted ezt az egyetemet? - böktem ki végül, miközben halál bénának éreztem magamat, amiért úgy viselkedek, mint egy középiskolás, aki nyílt napra érkezett.  Pedig nem a felvételizőknek szóló maszlag érdekelt, hanem hogy Ruenak vajon miért felelt meg az NYU is, amikor nemrég még egészen mást tervezett.

750 | mindig csak keresgélek | outfit | kai - to be honest | Ⓐ

Amióta Saffie és én együtt voltunk, nyilvánvalóan sokat beszéltünk üzenetben. Úgy, hogy csak pár közös óránk volt a minorja miatt, nem tudtunk mindennap összefutni pár percre, mert más épületben töltöttük az időnket, annak pedig nem sok értelme volt, hogy átrohangáljunk egymáshoz a fél órás szünetekben. Ha egybevágtak lyukas időpontok, akkor nyilván közösen ebédeltünk, ha nem, akkor ő megoldotta a barátnőivel, engem pedig valaki mindig elszórakoztatott. Vagy a tesómhoz ugrottam át, akire amúgy se jellemző az, hogy normálisan étkezzen, vagy Henry akart mindenképpen velem ebédelni, mert hallott valami olyan sztorit, amit meg kellett osztania velem. Egyáltalán nem zavart az a fiú annak ellenére sem, hogy néha pont úgy viselkedtem, mintha a hátam közepére se kívánnám. Ez nem az ő hibája volt, szimplán csak ő és én nagyon durván mások voltunk, emiatt pedig nekem baromi nehéz volt elengednem magam a társaságában úgy, hogy a videojátékokon kívül semmi se érdekelt, ami mondjuk őt. Nem kosárlabdáztam, annak idején fociztam a gimiben, ami Amerikában nyilván nem opció, mert megvan nekik a saját futballjuk. Biztos izgalmas lehet azt tolni, nem arról van szó, szimplán engem csak túlzottan nem érdekelt a sport, mert egyáltalán nem szívesen törtem volna össze magam csak azért, hogy egy labdát a-ból b pontba elvigyem. A campus többi csapatához pedig szimplán nem sok közöm volt, az én habitusomban pedig nincs benne az, hogy beállok valahova sportolni, mert azt kitaláltam magamnak. Ezzel ellentétben Henry a legélénkebb ember, ami durva, mert annak idején pont ugyanezt gondoltam Shinről is. Sajnáltam, hogy nem tudott sokáig itt maradni, emiatt pedig kicsit ijesztő, hogy magam mellé kaptam Henryt. Amióta nem beszélek annyit Sunwooval, érdekes módon egyre többet futok össze Braylennel is, akivel kicsit se kedveltük egymást, szóval baromira nem tett boldoggá ez. Valószínűleg a sors úgy hozta, hogy hasonló emberek vegyenek körül, mint amit megszoktam, ezt pedig összességében nem bántam. Rendben voltam vele, mert így kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam és könnyebb volt szembenézni az egész életemmel, ami összességében nem volt már annyira szar, mint amikor megérkeztem. És ebben komoly szerepe volt a kettő közül egy fiúnak biztosan.
Most gyakorlatilag magamra maradtam az ebédemmel és az ötletemmel, hogy mit ennék szívesen, mert senki se ért rá. Talán opció lenne Braylent keresni, ugyanakkor ő egyrészt bassza meg magát, másrészt tényleg durva lenne a Columbiára rohanni csak azért, hogy ne legyek egyedül. Főleg annak fényében, hogy nem sokkal korábban baromi jól megvoltam bárki társasága nélkül. Most sokkal inkább nyomasztott a tény, hogy mennyire félénk vagyok és tudok nehezen beilleszkedni az emberek közé. Talán emiatt is ráncoltam vagy fél perce a szemöldököm a srácra, aki ott téblábolt az épület előtt. Durva lenne azt állítani, hogy pontosan tudom mit csinál vagy ki ő még akkor is, ha már egy ideje itt töltöttem az időmet. Azért elég sokan voltunk az NYU-n ahhoz, hogy minden héten rácsodálkozzak az előadóikban egy-egy új arcra. Ja. Talán jobb hatással van rám az, hogy becsajoztam, mint gondoltam, mivel az utóbbi időben bejárok az órákra ahelyett, hogy otthon csinálnám a semmit.
Némi gondolkodás után a srác mellé léptem és először a kezében tartott mobilra, majd az arcára pillantottam.
- Hali. Elhagytál valamit? – ha egy fokkal több humorérzékem lenne annál, mint amivel megáldott a sors, akkor valószínűleg most a földön keresném a kontaktlencséjét. Nem tudom eldönteni, hogy legnagyobb bánatára, vagy örömére, de a dolog határozottan nem így állt, szóval csak álltam és próbáltam beazonosítani, hogy ki lehet ő, mert korábban sosem láttam.
- Ide járok, talán tudok segíteni – a hüvelykujjammal az épületre böktem, de egyáltalán nem mozdultam vagy próbáltam meg ténylegesen segítséget nyújtani neki. Ha kell majd elmondja, hogy mit akar. Én jelenleg éhen halok, szóval örültem volna neki, hogy ha ténylegesen ezt az épületet keresi és nem kell kísérgetnem jobbra balra.

609 szó ⁝ öltözék ⁝ keresgélünk, keresgélünk?  ⁝ Maneskin - Gossip ⁝ K.