Magam sem tudom pontosan, hogy mi volt az oka annak, hogy ennyire megérintett egy olyan megjegyzés, amit egy szinte idegen mondott nekem. Mégis, valahogy rosszul éreztem magam, amikor átláttak az általam felépített, tökéletesnek tűnő életen, ami számomra a legnagyobb álmom volt, de a valóságban csak túlságosan áhítoztam valami olyan után, amit talán soha nem kaphatok majd meg. Igyekeztem úgy élni az életem, hogy a lehetőségeimhez mérten, hogy mindent normálisnak állíthassak be magam körül. Ugyanakkor bennem volt a félsz, hogy valószínűleg a kedvenc törzsvendégem – könnyű volt megjegyezni, mert ő egyedül itta meg a sós kávét és evett albán sütiket -, ráérzett velem kapcsolatban valami olyanra, amiről nem szívesen beszéltem volna senkinek. Talán valamennyire beáraztam magam azzal, hogy egy OnlyFans fiókot kezdtem el működtetni, ugyanakkor meg ettől még úgy éreztem, hogy amióta hozzánk jár, én mindig udvariasan fordultam hozzá. Részletkérdés, hogy látott lopás közben. Az a munkahelyemtől teljesen függetlenül történt, ezek alapján pedig nem igazán tudtam eldönteni azt, hogy miért akar tőlem bármit is. Egyértelműen – legalábbis szerintem – heteroszexuális férfinek nézek ki, akinek bár szüksége van a pénzre, ettől függetlenül más valakivel eseményekre járkálni és eljátszani a buzit, meg feltenni a hasamról egy képet edzés után és nyugtázni azt, hogy ezért valaki fizet. Lehetne itt azzal jönni, hogy majd az egyik feliratkozóm elkap amiért ilyen hülye vagyok, de az a valóság, hogy nem igazán érdekeltek a következmények. Kitettem pár fotót, amiken ezek szerint felismerhető vagyok és ennyi. Nem az én dolgom, hogy a negyvenes meleg csávók hogyan verik ki a testemre. Valószínűleg, ha ebbe jobban belegondolnék, akkor abbahagynám az egészet, de egyelőre nem volt rá mód. Ha Kimi kiszimatolja a kotnyeles hülye orrával azt, hogy nem annyit keresek, mint az elmúlt hetekben, akkor talán megint a fejébe veszi azt, hogy felregisztrál ő is. Épp elég stresszes elkísérni és érte menni a mosodába esténként, nincs szükség arra, hogy valaki ki is használja mind a 48 kilóját.
A vizsgaidőszakok mindig rohadt utálatosak. Hiába járok „csak” főiskolára, attól még a tanulnivaló rengeteg volt, igazából történelemszakosként nem nagyon lehetett lecsökkenteni azt a mennyiségű tudást, amit a fejembe kellett erőltetnem nap, mint nap. A szorgalmi időszak sem volt könnyű a rengeteg olvasmánnyal, amiknek talán a felét se sikerült ebben a félévben végig nyálazni annak ellenére sem, hogy a szakon talán én vagyok az egyik legtöbbet olvasó személy. Viszont két munkahely – ebbe az OnlyFans-t nem igazán számoltam bele -, mellett nem volt könnyű dolgom egy olyan szakon, ami gyakorlatilag a létező összes figyelmemet elvárta volna.
Hálásan mosolyogtam fel a munkatársamra, aki kihozott nekem egy adagot a dolgozóknak járó ebédmenüből plusz egy kávé társaságában. Otthon nehéz volt tanulni, mivel nem akartam Kimit zavarni, Kylie pedig újabban azt a hobbit űzi, hogy a sarokba vágja a távirányítót amikor enni hívom. Gondolom a hormonok dolgoznak benne a baba miatt, inkább nem firtattam a dolgot. Corey szerencsére iskolában volt, így nekem is lehetőségem volt arra, hogy nyugodtan tanuljak. Ha közben az ő háziját kell megírnom, az nem mindig segített azon, hogy a saját dolgaimra koncentráljak.
Jobban szerettem kézzel kiírni a tételeket, mint másolni, így egy kortyot ittam a kávémból, majd a fejemet az asztalra fektettem és a vaskos könyvben kezdtem a tollammal aláhúzni olyan részleteket, amiket nem felejthettem el. Én az a szamárfülezős, tollal firkálós fiú vagyok, aki miatt a könyvtáros nénik szinte biztos, hogy panaszkodnának. Még jó, hogy nem fognak rájönni arra, hogy pontosan ki firkált bele az európai történelmet taglaló szakkönyvbe.
- Elállod a világítást – nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam ki áll az asztalom előtt. Pont olyan érdektelennek akartam magam mutatni, mintha még mindig fájna a megjegyzése azzal kapcsolatban, hogy a főiskolával semmire sem megyek és béna a hely, amiért annyit küzdöttem. Talán tényleg rosszul estek a szavai, mert ha nem fogok tudni a családomnak segíteni, akkor teljesen felesleges volt ennyi pénzt kidobni az ablakon, ráadásul Kimi is boldogtalan lesz, amiért ő neki esélye sem volt megpróbálni azt, amiben én annyira támogatva voltam.
- Van egy csomó szabad asztal, kérlek keress magadnak egy másikat, itt már nem férsz el – úgy mutattam végig a kiterített könyveken, illetve a laptopomon és a telefonomon megnyitott halmon, mintha az általam rendezett kuplerájt nem lehetne összerakni. Talán, ha kidobnám az asztalon heverő véres zsebkendők halmát, akkor biztosan kisebb rendetlenséggel is elférnék.
A kezemet újra az orromhoz kaptam, mivel nem akartam, hogy az ingemre csepegjenek a vörös kis pettyek. Anya mindig azt mondta, hogy a vért nehéz kiszedni a ruhákból, ezért különösen figyeltem rá, amikor fehér volt rajtam, hogy ne koszoljam össze. Csupán az ujjamat fogtam az orromhoz, mivel az nem vérzett túl erősen, pár csepp után már rendben is voltam. Az ujjaimat pedig a legkevésbé véres zsepibe töröltem bele és úgy temetkeztem megint a történelemkönyvbe, mintha Zaine éppen nem a fényt takarná előlem… Még mindig.

Nem feltétlenül kellett volna hallgatnom Yimre, amikor javasolta, hogy szerezzek magamnak valakit, aki hajlandó úgy tenni, mintha egy párt alkotnánk. Egyrészt mert baromi szar ötlet volt. Másrészt mert egyébként sem voltam olyan helyzetben, hogy egy normális kapcsolatot kezelni tudjak, nem hogy egy olyat, amiben semmi igazi nincsen. Nem igazán áltatom magamat azzal, hogy ilyesmi lehetséges, vagy hogy tényleg vágyom rá. Nem hiszek abban, hogy létezik olyan kapcsolat, ami kiteljesíthet és képes biztonságot nyújtani a fellángoló, majd elhaló vonzalmon túl, mert soha nem volt ilyenben részem. Hinni pedig csak abban szokás, aminek a létezését igazolni tudjuk. Praktikus ember vagyok, a tényekben hiszek és abban, amit már tapasztaltam, fiatalság ide vagy oda - és bevallom ezúttal lehet, hogy nem gondoltam át minden lehetséges opciót, egyszerűen csak mentem a farkam után. Legalább annyi eszem lehetett volna, hogy megpróbálom megkeresni a barista srácot a grindr-en, de annak a valószínűsége, hogy New York minden melege, biszexuálisa és transzneműje között épp ott legyen ő is... Nos, elég kicsi volt. Persze nem teljesen kizárt, de mindenképpen kevés. Ha mégis megtettem volna, legalább attól megkímélem magunkat, hogy kínosan be kelljen vallania, hogy ő nem meleg. Aminek persze vagy lehet hinni, vagy nem, sosem voltam jó ebben. A közhiedelmekkel ellentétben nem minden melegnek van tűpontos meleg radarja. Illetve ha lenne is, szerintem sokan meglepődnének, hogy mennyi látens meleg él közöttünk.
A kétségeimtől függetlenül ugyanakkor igaz volt, hogy Raylene egyre inkább állandó problémának kezdett bizonyulni, és bár én leszek az utolsó, aki eltagadja, hogy a férfiak ugyanúgy szexuális zaklatás áldozatává válhatnak, mint a nők, nem szerettem volna ékes bizonyítéka lenni ennek a ténynek. Legalábbis nem úgy, hogy még Raylene is magáévá tesz. Egy fake kapcsolatban megvolt minden, amire nekem jelenleg szükségem volt és amit megengedhettem magamnak: kockázatok nélküli társaságot, akitől nem kell többet várnom azon kívül, hogy néha elkísér olyan helyekre vagy eseményekre, ahol a lány jelen lehet és ha már el akarok vele hitetni valamit, akkor csinál néhány olyan kétséges dolgot, mint fogja a kezem, vagy szépeket mond rólam mások előtt - miután együtt kitaláltuk, hogy mivel etetjük az embereket, hogyan jöttünk össze. Nem tűnt ez az egész atomfizikának.
Mégis, miért voltam képtelen elengedni ezt a srácot az anyajeggyel az állán, ha már -képletesen - akkora advokátora vagyok a bántalmazott férfiaknak? Nem megtéríteni akartam, inkább csak megmenteni valami olyasmitől, ami akár baja is eshetett. Magamat fényezném, ha azt állítanám, hogy velem lógni amúgy is jobb, mint egy perverz állat áldozatául esni, de azt egyébként valószínűleg egyikünk sem tudta volna megmondani, hogy kompatibilisek vagyunk-e akár kicsikét is a való világban. Mármint az ajánlatom is nagyon a valós világ része volt, szimplán csak eljátszani valamit nem ugyanaz, mint organikus módon megismerkedni és esetleg összebarátkozni. Pedig nagyon kellemes érzéseket keltett bennem, amikor először magyarázott a kávélapjukról, meg arról, hogy miért illik a sós kávé a nagyon édes süteményekhez. Ha legalább biszex lenne, biztosan beleesnék.
Nem volt tervem, amikor megálltam az asztal előtt, amin úgy terült el, mintha arra várna, hogy megmentsék az előtte fekvő könyvekben található információhalmaztól. Ha akartam volna, sem tudtam volna befejezni amit mondhattam volna neki, mert hamarabb szólt hozzám ő. -  Biztosan egyébként is szünetet kellene már tartanod, úgyhogy ezt a tíz percet kibírod. - Nem volt olyan konkrét dolog amit ne feltételeztem volna róla, tudva, hogy hol és pontosan mit tanul, az előítéletek pedig pontosan így működnek. Biztosan ő is tele volt ilyenekkel velem kapcsolatban, ami egyrészt baromira nem tudott érdekelni, másrészt meg rohadtul nem akartam cáfolni. Nem arra vágytam, hogy kedveljem engem, hanem hogy tegyen meg nekem valamit. Habár nyilván nem ártott volna, ha nem utál. Ha figyelembe vesszük, hogy mióta ide járok minden alkalommal hagytam neki borravalót, szerintem ez egyébként is erős lett volna a részéről.
-  Nyilván nem azért mondod ezt, mert előítéletes vagy a melegekkel, amit a munkaadóid is érdeklődve hallgatnának. - Volt némi lépéselőnyöm vele szemben a zsarolást illetően, mert láttam őt lopni, ráadásul egy bizonyítottunk kisebbséghez tartozó csoport tagja is vagyok. Teljes tudatában voltam annak, hogy mindezekért valószínűleg a pokol tüzén kell majd elkárhoznom, de az már egyébként is kijárt volna azért, mert a Biblia szerint én fajtalankodó vagyok, szóval ezen a ponton már mindegy volt mennyire haverkodom össze a sátánnal. Ha valamit örököltem anyámtól, hát ez a tulajdonság - vagy inkább képesség? - volt.
-  Beszélnünk kell - jelentettem ki különösebb érzelem nélkül a hangomban, miközben a vele szemben lévő székért nyúltam, hogy leüljek rá. -  Gondolkoztál az ajánlatomon? - Hátra dőltem a széken, távolról figyeltem őt, a jegyzetei és könyvei halmai között és közben meg sem fordult a fejemben, hogy nekem is hasonlóan kellene kinéznem a saját vizsgáim miatt. Jobban foglalkoztatott, hogy a hét végén fel kellett volna mutatnom valakit egy közelgő eseményen, amin valószínűleg Raylene is megjelenik majd és jelenleg nem volt más jelentkező erre a feladatra, csak a legjobb barátom.

Soha nem tartottam magam túl nagyra és nem gondoltam azt, hogy bárkinél jobb lennék még akkor sem, ha a viselkedésem alapján tökéletesen reprezentatív lennék egy öntelt személy bemutatására. Viszont valódi rosszindulat nem volt bennem senkivel szemben, aki mondjuk meleg, feketebőrű, vagy tegyük fel más vallása volt, mint nekem. A bőrszín alapján történő megkülönböztetés mondjuk pont tőlem lenne kifejezetten vicces tekintve, hogy véletlenül se testesítem meg a fehér, keresztény férfit. Talán az utóbbi voltam, de annak ellenére, hogy sok ázsiaihoz képest kerekebb szemekkel rendelkeztem, szerintem azzal a lendülettel röhögtek volna pofán a legtöbben, ha előadom a szentbeszédet arról, hogy mennyire egy vagyok az amerikaiakkal. Hiába születtem itt és jártam közéjük iskolában, attól otthon még thai nyelven beszéltünk egymás között, amiből rohadt sok félreértés is volt. Nem vagyok natív beszélője az anyanyelvemnek – talán azt is mondhatom, hogy az angol inkább volt az anyanyelvem, mint a thai – ami miatt gyakorlatilag az utóbbi időben elkezdtünk nyelvet váltani, ha nem értettük meg egymást. Túl sok tónus és hangsúly, amit az én füleim már képtelenek felfogni, ellenben jó lettem az angol nyelven történő fogalmazásban, innentől kezdve pedig már tudtam az egész világgal kommunikálni. Hiába jártam spanyol órákra, amióta nem tanultam a nyelvet, gyakorlatilag csak makogtam valamit a mexikóiaknak, akiknek ezer jobb dolguk volt annál, hogy az én hülyeségeimet próbálják megérteni.
Viszont azt nehezen tudtam hova tenni, hogy egy olyan srác tesz ajánlatot nekem, aki amúgy már egy ideje törzsvendég volt. Mivel nem vagyok teljesen faszkalap, eszembe se jutott, hogy miattam járna ide, ráadásul onnantól kezdve, hogy annyira szarul volt az első alkalommal, amikor a Cuphouse-ba jött, gyakorlatilag nem is nagyon volt más választásom, mint jó benyomást tenni rá. Joan és Layla szeretik a törzsvendégeket az pedig, hogy valaki azután jár vissza, hogy kiszolgáltam, mindig arra késztetett, hogy kedves legyek vele. Nem adtam neki életvezetési tanácsokat, már akkor tudtam, hogy mit szeretne, amikor a kasszához jött. Olykor csak egy mosolyt ejtettem meg felé, ha éppen az italokhoz voltam beosztva, amikor meg hátul vagyok… Nos, olyan nem nagyon van. Furcsa, hogy a kemény és olykor elviselhetetlen természetem ellenére ragaszkodnak ahhoz a főnökeim, hogy elől legyek. Azt mondtam nekik, hogy ezt nem veszem szexuális zaklatásnak, de jobb, ha vigyáznak magukra, mert ezt lehet aztán igazán jelenteni a munkaügyi bíróságon. Mondjuk még viccből se kérnék kivizsgálást a helyre, mert valószínűleg az lenne az utolsó napom itt. Főleg, hogy az a két nő nagyon cuki volt, Krysre emlékeztetnek.
- Majd én eldöntöm, hogy mit bírok ki és mit nem – csak ennyit mondtam, mert nem akartam ecsetelni olyasmit, hogy az ő társasága számomra kibírhatatlan volt. Ilyenről alapvetően szó sincs, szimplán csak sértett mind az ajánlata, mind a tény, hogy némi kedveskedés után már rögtön melegnek nézett, nem beszélve arról, hogy a tanulmányaimat is úgy vette a szájára, mintha annyi mindent tudna rólam. Ő sem egy borostyánligás egyetemre jár, de én legalább nem dörgöltem ezt az orra alá annak ellenére sem, hogy nem estek jól a szavai és nehezen hajtottam álomra a fejem, mert olyan gondolatokat ébresztett bennem, amik rettegéssel töltöttek el. A családom várt valamit attól, hogy főiskolás vagyok, nekem pedig még az is merész álom volt, hogy részösztöndíjjal tanulni kezdjek. Most pedig itt vagyok, karikás szemekkel és próbálom egyensúlyba hozni a karrieremet a magánéletemmel anélkül, hogy az egészségem látná annak a kárát. A véres zsebkendők pont a kudarcomat szimbolizálják, ugyanakkor, ha elveszítem a részösztöndíjat, akkor megkárosítom magam és csalódást okozok azoknak, akik a legjobban szeretnek. Nagyon sérülékeny lettem, amióta Kylie babát vár, holott nem az én hormonháztartásom borult fel. Most még kevésbé akartam csalódást okozni nekik, ami miatt gondolom több toxikus maszkulinitással kellett szembenéznem, mint bármikor korábban.
- Cseppet sem érdekel, hogy meleg vagy – ezt úgy mondtam ki, hogy felvettem vele a szemkontaktust és nem is terveztem azt megszakítani, amikor az ujjammal finoman végigsimítottam a kézfején – Nem undorodom attól, hogy hozzád érjek és nem gondolom, hogy te minden heteroszexuális férfit a magadévá akarnál tenni. Pontosan tudod te is, hogy miért nem akarok veled beszélni.
És itt nem arról volt szó, hogy az ajánlata sértett volna vérig. Ismertem a mondást. Aki kurvának áll, az ne csodálkozzon azon, ha megbasszák. Az én esetemben ez teljesen helytálló volt, mivel férfiként működtetek OnlyFans fiókot, és nem igazán szűröm meg azt, hogy nőknek vagy férfiaknak küldök képeket. Ha valaki fizet, akkor kap ajándékba fotókat. Más kérdés, hogy az üzenetekre már nem szoktam válaszolgatni, tehát teljesen munka szinten kezelem ezt az egészet. Az, hogy escortként is dolgoznék nincs a profilomban, ugyanakkor az se, hogy nem vállalnék hasonló munkákat, ezért az ő megkeresése logikus volt. Engem az zavart, hogy mennyire lenézett és tárgyiasított. Nem tartoztam neki magyarázattal azzal kapcsolatban, hogy milyen anyagi körülményeim vannak és kicsit sem éreztem késztetést arra, hogy magamat piedesztálra emeljem csak azért, mert úgy gondoltam, hogy neki könnyebb az élete. Nem most volt itt az ideje annak, hogy ezt az orra alá dörgöljem.
- Akarod mondani, beszélni szeretnél velem, ugye? – úgy nyomtam meg azt a bizonyos szót, mint amikor a vendégek a fülem hallatára használják a „lesz egy” szófordulatot és nem tudnak szépen kérni. Benne és a vendégeimben az volt a közös, hogy mind a ketten elvártak tőlem valamit, amit nem akartak megadni nekem.
- Gondolkoztam – finom kis mosoly jelent meg az arcomon, a kezemben tartott tollal pedig a könyvtári könyvet rongáltam azzal, hogy az évszámokat karikáztam be és tovább szamárfüleztem az oldalakat – Szerintem nem én vagyok a megfelelő személy neked.
A szempilláim mögül pillantottam fel rá. Nem igazán tisztáztuk le, hogy a kamukapcsolat pontosan mit jelentene, de tudtam, hogy kikezdhetetlen érveim vannak.
- Ha akarsz, dobj fel a zsaruknak – úgy vontam meg a vállam, mintha ettől a ténytől nem állt volna fel az összes szőr a hátamon – De akkor sem én vagyok az embered. Csóró vagyok, ráadásul dolgozom is és nem csak egy helyen. Még egyetemre se telik, főiskolán tanulok egy a jelenlegi állás szerint nem túl divatos szakot. Haszontalant, ahogy fogalmaztál. Nem tudom, hogy ki előtt akarsz velem tetszelegni, de el fogod bukni az egészet, ha engem viszel. Helyette, ajánlanám, őt. De ha megkérdezed tuti, hogy nem engednek be ide többet.
Úgy böktem Soren felé, aki éppen a valami csajt szolgált ki, mintha egy picit tényleg azt akartam, hogy bepróbálkozzon nála. Ha Joan megtudná, hogy az öccsét valaki escort munkára akarja rávenni, akkor tuti, hogy többet nem jöhet be az étterembe az illető. Talán, ha szóltam volna neki, akkor már most is ez lenne a helyzet, hiába hiszi azt, hogy ha beszél a főnökeimmel, akkor abból nekem lesz bajom. Éppen az bizonyíthatja, hogy mennyire nem érdekel, hogy meleg-e vagy sem, hogy a fenyegetése ellenére nem mondtam el a munkáltatóimnak azt, hogy mit ajánlott fel nekem.

Azt hiszem korántsem éltem még annyit, hogy egész hosszú legyen a bűneim listája. Nyilván nem fogok úgy csinálni, mint aki soha nem követett el semmit, mert kifejezetten emlékszem, hogy egyszer direkt ráléptem valaki lábára az oviban, amiért azt a játékot nézte ki, amivel én is játszani akartam, meg persze huszonnégy év alatt mondtam már olyasmit, amivel más lelkébe tiportam. Volt, hogy elfelejtettem egy fontos eseményt, vagy nem mondtam el valakinek, hogy kritizálták a háta mögött, ami miatt aztán kellemetlen helyzetbe került. De soha nem volt tudatos, hogy másokat bántsak. Azt, hogy idő közben meghúztam bizonyos határokat, amelyek átlépését nem szívesen engedem meg másoknak a mai napig, nem gondolom bunkóságnak, vagy mások élvezetből való büntetésének. Nem vagyok olyan jó keresztény - egyébként hívőnek sem tartom magam -, hogy úgy tudjam élni ez életemet, hogy ha megütik az arcom egyik oldalát, akkor képes legyek odafordítani a másikat is. Hiába teremtették az embert társas lénynek, legalább tudom, hogy magamnak nem okozhatok túl sok csalódást. Azt meg nem számolom ebbe a kategóriába, hogy ha megígérem magamnak, hogy este elindítom a mosást és mégsem teszem meg, akkor ostorozzam magam. Mióta elköltöztem otthonról, sokkal komfortosabbnak tartom a saját buborékomat, amibe lényegében csak Yim kapott igazán belépési lehetőséget, mintsem hogy mindenkivel meg akarjam osztani, hogy engem mi bántott az életben.
Csak azért, mert átéltem bizonyos dolgokat, nem akarok mások megmentője lenni. De akkor mégis mi a fenét csinálok jelenleg? Annyi érvem volt, amit meg tudtam volna osztani ezzel a jóképű baristával, főleg mióta tudom, hogy tényleg ő van amögött az OnlyFans fiók mögött, amire én magam is előfizettem. Online teljesen ismeretlen maradhattam, gyakorlatilag senkinek nem tartoztam elszámolással azt illetően, hogy mire költöm a pénzemet és mire nem. Ha nem látom őt egyik éjszaka a bevásárlóközpontban, valószínűleg nem is tulajdonítok neki olyan nagy jelentőséget, mert mindenki azzal egészíti ki a bérét, amivel akarja. Ha neki nem fizetnek eleget a kávézóban, felőlem annyi nude-ot küld a fél világnak, amennyit akar. De aki pusztán szórakozásból teszi magáévá a thirst trap profi szinten való űzését, az nem lop hajnali négykor műanyag kisautót a szupermarketből. Abba mondjuk nyilván bele sem akartam gondolni, hogy miért csinálta ezt, szerencsésebbnek gondoltam volna, ha a családján segít így, mint hogy neki legyen saját gyereke ennyi idősen. Nem a képességeit, vagy a talpraesettségét próbáltam ezzel megítélni, mert attól nyilván tök fiatalon is lehet valaki jó szülő. Nekem szimplán nem ez volt a tapasztalatom. Nem azért, mert anya annyira fiatal lett volna, hanem mert a tény, hogy talán rossz pillanatban és rossz csillagzat alatt születtem, megkeserítette az életét. Ha egyszer lesz lehetőségem örökbe fogadni valakit, nem szeretném, ha valaha is úgy érezné, hogy elvett tőlem bármit, csak mert én váltam az apjává. De ne szaladjunk ennyire előre. Nem hogy arról nincs kivel beszélgetnem, hogy akar-e valaha velem örökbe fogadni, gyakorlatilag beszélgetnem sincs kivel, mert nincs partnerem. Egy biztos, Raylene-nek soha nem csinálok gyereket.
-  Szóval mindig ilyen vagy? Ilyen könnyen felkapod a vizet? - Cukkolni akartam őt és még jobban kihozni a sodrából, mert hiába láttam már, ahogyan egyik sugárzó mosolyt veti a másik után a pulthoz érkező vendégekre, ez az oldala számomra ismeretlen volt. A finom ráncokkal a szemöldökei között, a szigorúsággal a szája sarkában. Mindkét opció vonzó volt, és már így is szerencsés voltam a képeiért fizető többi emberhez képest, mert én az egész képet megkaphattam, amikor a kávézóba jöttem. Mások nem kerültek a sötét szemeinek kereszttüzébe, vagy a visszautasítása nyilai elé. Én meg vagyok már olyan nagyfiú, hogy tudjam ezt kezelni.
-  Akkor mi a probléma? - Ha lehetett, nem hoztam volna fel rögtön, hogy miért nem javaslom neki, hogy folytassa az OnlyFans karrierjét. Elvégre nem vagyok senkije, mindenki úgy rontja el az életét, ahogyan szeretné. Mégis, ha a magam tapasztalatával, amit hozzám közel álló embereknek köszönhetek, segíthetek valaki máson, hát miért ne tenném meg? Nem az olyan megjegyzések fogják megtörni Cameront, mint amilyeneket én tettem a főiskolai szakjával kapcsolatban és nem is az ajánlat, amit tettem neki. Olyan emberek fogják megtenni, akik pontosan ugyanolyanok, mint a nevelőapám, vagy a főnököm és akárki akármit mond, többen vannak, mint gondolnánk.
-  Nézd, egy külső szemlélő számára szerintem egyértelmű ez az egész. - Úgy fogtam rá a kezére, hogy közben vetettem rá egy nagyon is öntelt mosolyt. Talán ő bizonyítani akart valamit az érintésével, de nekem ezzel megadta a lehetőséget, hogy én se szégyenlősködjek. Nem fogom végig nyalni az arcát nyilvánosan, de szerintem az még belefér, hogy megfogom a kezét. Ha hagyja. -  De én nem látom be miért utasítanád vissza. Nem kedvelsz engem. És én sem téged. Ennek pont ez a lényege. - Buta lennék többet várni tőle. Különben sem vártam volna egyáltalán semmit. Megtesz nekem pár szívességet, eljön velem egy-két helyre, aztán majd közlöm az ismerőseimmel, hogy szakítottunk. De addig talán Raylene talál magának valakit és elfelejt engem.
-  Technikailag már beszélgetünk - jelentem ki egy újabb, arrogáns mosollyal. -  De csak hogy felvázoljam a dolgot, nem vagyok túl könnyen lekoptatható. Ha nem hallgatsz meg most, akkor megkereslek a főiskolán. Ha ott sem talállak meg, akkor valahogy máshogy érem el, hogy beszélgess velem. - Magam sem tudom miért rugóztam azon, hogy márpedig neki kell lennie annak az embernek, akivel beetetek valaki mást. Cameron valószínűleg előbb nyomta volna le a torkát Raylene száján, mint hogy velem hasonlót csináljon, de részben épp ez volt az oka, amiért jó választásnak gondoltam. Potenciálisan nem volt sorozatgyilkos és rettentő jóképű volt. Legyőzhetetlen kombó.
-  Mondd meg mi bajod az ajánlattal és megoldom. - Annyira azért nem mentünk - mentem - bele a keretekbe, hogy most újakat alakíthassunk ki, de ha az a baja, hogy nem vett részt az egész elképzelés kidolgozásában, akkor állok elébe és az elvárásai elé. -  Függeszd fel a fiókodat és egyezzünk meg inkább. Csak bajod lesz belőle. - Nulla tapasztalatom volt abban, hogy mennyit kereshet azzal a fiókkal és a kipakolt képekkel, és valójában nem is arról szólt ez, hogy megpróbáljam megfejelni az összeget és többet ajánlani neki. Akkor én magam lettem volna, aki tárgyiasítja és nem kezeli többként, mint egy szép test.
Sóhajtva fordítottam a fejem abba az irányba, amerre mutatott. Miközben azt próbálta felvázolni, hogy miért is nem ő a megfelelő választás az én fake kapcsoltomra, nekem ezer meg egy ellenérv volt a tarsolyomban. -  Ha akartam volna már megkérdeztem volna - megrántottam a vállaimat, majd akarattal szakítottam el a pillantásomat a srácról és fordultam újra Cameron felé.
-  Szóval most az zavar inkább, hogy beszóltam neked, vagy a pénz? Bocsánatot kérjek? - Kihívóan néztem rá, az egyik szemöldököm felfelé húzódott, én pedig csak várakoztam. Talán nem tartotta volna őszintének a bocsánatkérésemet, de akkor dolgoztam volna rajta. Gondolom.
Pofátlan volt az ajánlatom és az is, ahogyan az idejét raboltam, de a hab a torta tetején biztosan az volt, ahogyan a kávéja felé nyúltam és ittam bele, mintha nekem lett volna előkészítve. Próbáltam minden arcizmomat kontrollálni amikor az erős ital szó szerint fejbe ütött, de kicsit sem vagyok benne biztos, hogy sikerrel jártam. Mindegy. Valószínűleg úgyis most lesz betörve az orrom.
-  Nem hiszem, hogy a családod örülne neki, ha lecsukatnálak. - Finoman megráztam a fejemet, miközben a kávés poharat visszahelyeztem az asztalra, kettőnk közé. -  Erről van szó? Miattuk csinálod? - Nem tartom magamat buta srácnak, a szupermarketben látottak után pedig elég erős tippnek gondoltam, amit most neki szegeztem. De miután már elmondtam neki, hogy úgysem hagyom békén, amíg nem beszélünk hosszabban, azt hiszem nem zavarna már az sem, ha stalkernek nézne.

Furcsa dolog lehetett a szüleimnek és a testvéreimnek feldolgozni a tényt, hogy vendéglátásban kezdtem el dolgozni. Ők mindig úgy beszéltek rólam, mint a humán beállítottságú fiúról, aki nagyon érzékeny, én pedig ebben a témában agresszíven hárítottam. Talán részben a toxikus maszkulinitás volt az oka, ami egy kicsit bennem is ott volt. Volt előttem egy apa kép, aminek meg akartam felelni, mert bármennyire szeretem az apukámat, attól még neki vannak elképzelései arról, hogy milyen egy igazi férfi és nyilvánvalóan azt is szeretné, ha én megközelíteném ezt a képet. Apával ellentétben nekem túl nyers és határozott stílusom volt, ami leginkább a Kimi és köztem húzódó testvéri viszonyban volt megfigyelhető. Szerintem a szüleim elképedtek azon, hogy milyen hangnemet tudok megengedni egy nővel, ha arról volt szó, mindezt pedig bűntudat nélkül tettem. Tudják, mert elmondtam nekik. Van egy stílusom és hiába szeretem a testvéreimet, nem fogok azért bocsánatot kérni, aki vagyok.
Valószínűleg meglepődtek, amikor először eljöttek értem ide, hogy ne egyedül menjek haza a késelős környékünkön késő este. Volt pár vendég, akik azután álltak be a sorba, hogy már bezártunk, de ettől függetlenül a rendeléseket fel kell venni, én pedig a hasonló helyzetekben könnyen frusztrált leszek, rájuk mégis mosolyogtam és minden rossz pillantás nélkül felvettem a rendelésüket. Én az a fajta ember vagyok, aki bár alapvetően a maga szája íze szerint értelmezi a szabályokat, de ettől eltekintve tudom őket tisztelni. Szóval, ha nem vagyok otthon, és valakinek a szolgáltatását veszem igénybe, akkor nem élek vissza azzal a ténnyel, hogy az illető nagyon is pénzből él. Csúnya dolog ezt csinálni, kihasználni más jóindulatát. Az, hogy Layláék a pofátlanság ellenére kiszolgálnak – nem csak kiszolgáltatnak velünk – egy dolog volt. Ezeket a szabályokat nem én hoztam meg, ellenben azzal, hogy itt kezdtem el dolgozni, elfogadtam a betartásukat.
- Honnan tudod, hogy milyen vagyok, amikor felkapom a vizet? – a kérdést a saját részemről jogosnak gondoltam, az arcomon csak egy kis mosoly volt, miközben oldalra billentettem a fejem. Igen, könnyen felkapom a vizet, ellenben én legalább nem húzok valakit direkt. Vannak hibáim, talán napestig tudnám összeírni őket. Bizonyos téren elmondhatom azt, hogy a családom nem ismer igazán, mert olyan dolgokat tettem, amire nem lennék büszke előttük. Gondolok itt arra, hogy Corey kisautója nem extra munkából és túlórából jött össze, hanem egyszerűen fogtam és elhoztam a boltból.
- Talán ez indít be? – én se adom túl könnyen a bőrömet, ha ő egy fasz, akkor én is tudok az lenni. Semmit nem jelent nekem előadni a homofóbot, mert ha kávézót váltana, akkor legalább nem kellene mindennap arra emlékeznem, hogy annak ellenére akar tőlem szívességet, hogy mennyire szarba se vesz.
- Alapvetően semmi – vontam meg a vállam miközben egy sárga papírt letéptem a jegyzettömböm tetejéről és azt a füzetembe ragasztottam – Tök jó, hogy meleg vagy. Nem kell mindenkinek ugyanolyannak lennie, szerintem ettől fantasztikus ez a világ. Csak ne próbálj olyanná formálni engem, amilyen nem vagyok, mert én sem teszem ezt veled.
Egy szigorú pillantást vetettem rá, amikor megfogta a kezem, akkor nem húztam el a sajátomat, hiszen akkor veszítek. Nem ez lenne az első eset, hogy valakinek az érzelmeivel szórakozom, de nem tehettem arról, hogy nem voltam képes szerelembe esni és nekem is voltak szükségleteim. Biztos vagyok benne, hogy a bűneim miatt a Pokol egyik mélyebb bugyrába fogok kerülni, hiszen nem szimplán többször hazudtam szerelmet, hanem meg is csaltam azokat, akiknek hűséget fogadtam.
- Az emberek azt mondják, hogy szép kezem van – lassan simítottam végig a mutatóujjammal az övén, de még mielőtt az ujjaink összekulcsolódhattak volna, megálltam és megkerestem a pillantását – Te mit gondolsz róla? Te is kéz fetisiszta vagy?
Nem tudom összességében mitől volt ez jobb, mint mondjuk a lábfétis burkolatába esni, de mégis valahogy elfogadottabbnak tűnt a kezek iránti vonzalom. Én nem igazán érdeklődtem az ilyen dolgok iránt. Ha tetszett az összkép, akkor rendben voltam az adott személlyel.
- Én valóban nem kedvellek – egyáltalán nem volt nehéz közölni ezt vele – És azzal a tudattal teszem ezt, hogy az egészet te basztad el a francba. Viszont szerintem nem jó ötlet olyannal elkezdeni ezt az egészet, akit nem kedvelsz, de szexinek tartasz.
Kimondhattuk, most már mind a ketten tudjuk, hogy tud rólam. Mi másért venné a képeimet, ha nem azért, mert vonzónak gondol rajtuk. Ő az egészet azzal cseszte el, hogy a boltban megállított az anyajegyem miatt. Ezzel ráadásul engem is megijesztett, hiszen azóta azon gondolkozom, hogy hányan tudhatnak még rólam.
- Tudod milyen állatra emlékeztetsz? – képtelen voltam visszatartani a hitetlenkedő nevetésemet – Egy kullancsra. Komolyan pont olyan vagy. Még senki sem jelentett fel zaklatásért a múltban?
Úgy forgattam a szemeim, mintha amúgy lenne bármi közöm hozzá. Nagyon normális srácnak tűnt első pillantásra, a fene gondolta volna, hogy ilyen a személyisége. Ezek után kétszer meggondolom azt, hogy a vendégekkel hogyan viselkedek.
- Maga az ajánlat a bajom – ezúttal az én arcomon volt mosoly – Ezt hogyan oldod meg?
És itt nem az erkölcseimről, vagy arról lett volna szó, sértette a becsületemet az ajánlata. Őszintén, valahol számítanom kellett volna arra, hogy hamarosan valakitől megkeresést fogok kapni és ez a helyzet még egészen baráti is volt, hiszen nem kellett olyan szolgáltatást nyújtanom, amit szívesen nem csinálnék.
- Aha, értem itt az összefüggéseket – egy pillanatra úgy csináltam, mintha hajlandó lennék az ajánlatán elgondolkozni – De neked nem rohadtul mindegy, hogy mit csinálok az interneten? Az én testem. És az én bajom lesz, ha valaki megerőszakol, elviszi a veséimet, vagy elad prostinak.
Tudom, hogy például az araboknál az ilyen jellemző volt, de az én testem már nem volt kisfiús, ezért nem lennék jó kör a férfiak számára. Emellett ki is öregedtem, szóval nem tartottam attól, hogy valaki rám rontana az utcán. Lehet, hogy kellett volna, de attól még Kylie nem lesz kevésbé terhes, ha felfüggesztem a fiókom. Jelen helyzetben csak abban hittem, hogy velem még terve van a világunk irányítójának, legyen az Isten vagy akárki ott fent. És legalább addig nem történik velem semmi, amíg a nővérem normális körülmények között meg tudja szülni a kisbabáját. Így is hazudtam neki arról, hogy mi van a biztosításommal és a sajátom helyett az övét fizetem.
- Én a helyedben inkább őt kérdeztem volna magam helyett – vontam meg a vállam. Tudom, hogy nem vagyok csúnya és mindent megteszek azért, hogy ápolt legyen a megjelenésem, de mivel 21 éve ugyanazt a fejet nézem a tükörben, semmi különös érzés nem öntött el, amikor megláttam az arcom. Elégedett voltam azzal, ahogy kinézek és boldoggá tett, hogy apa orrát a lányok és valószínűleg Corey sem örökölte, csak én.
- Kérlek ne – finoman mosolyodtam el – Nem hiszem, hogy sokat ér egy olyan bocsánatkérés, amiben pont sajnálat nincs. Te teljesen leszarod, hogy megbántottál-e.
A saját szemszögéből minden, amit elmondott nekem, igaz volt. Én is tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal, ugyanakkor úgy érzem, hogy nincs joga a szememre vetni azt, hogy hátránnyal indultam az életben. Ő nem tudja azt, hogy mennyire jól tanultam és mennyire vágytam arra, hogy én se csak egy főiskolára járhassak és ne kelljen az öcsém születésnapjára ajándékot lopnom. Annyira pedig nem vagyunk jó viszonyban, hogy ezeket a dolgokat elmeséljem neki.
- Nyugodtan szolgáld ki magad akár a pultból is – pár gyilkos pillantást vetettem rá, aztán a kávém után nyúltam, hogy én is ihassak belőle. Ezzel akartam jelezni felé, hogy az az enyém. Ő pedig örülhet neki, hogy öt évig bennem lesz a dns-e és abbahagyhatja a malackodást.
- Tudod – finoman elmosolyodtam annak ellenére is, hogy egyre kellemetlenebbül éreztem magam vele jelenleg – Nem kellett volna megfenyegetned.
Még mielőtt elég gyorsan elkaphattam volna, egy csepp vér a fehér ingemen landolt, amikor frusztráltan sóhajtottam fel. Úgy kaptam az orromhoz a zsebkendőt, mintha szimplán idegesítene az, hogy vérzik az orrom, nem pedig az egészségem miatt aggódnék. Valójában ez így is volt.
- Amikor először bejöttél szerintem nem kérdeztem semmit, mégis próbáltam segíteni neked – talán emiatt éreztem őt nagyon hálátlannak – Most sem fogok kérdezni tőled semmit. Viszont ahelyett, hogy ajánlatokat osztasz nekem, kezdhetnéd azzal, hogy kérdezel fenyegetőzés nélkül és elmagyarázol helyzeteket. Talán ez kifizetődőbb, mint az, hogy valakibe beleállsz, aztán azon szórakozol, hogy talán megbánthattad az illetőt.
Amikor elvettem az orrom elől a zsebkendőt, márláttam, hogy nem vérzik olyan erősen, szóval a táskámba nyúltam, hogy ki tudjam venni belőle a váltás pólómat, ami a tegnapi műszak után maradt itt. Én a beszélgetést lezártnak tekintettem, szóval egyszerűen fogtam magam és a mellékhelyiségbe vonultam, hogy le tudjam cserélni a felsőm. Mivel az üres volt, szimplán elfoglaltam az egyik fülkét és azt csak behajtottam, hogy közszeméremsértéssel ne lehessen megvádolni, miközben folyamatosan azon járt az agyam, hogy megmenthető-e még az ingem.

Úgy érzem soha nem esett nehezemre kijönni másokkal, de minimum úgy csinálni, mintha kijönnék velük. Könnyű volt hallgatni másokat, a problémáikon kattogni és néha adni pár felszínes tanácsot azzal kapcsolatban, hogy mit lenne érdemes tenniük. Nem vagyok semminek a szakértője, még csak olyan sok tapasztalatom sincs huszonnégy évesen, hogy én akarjam megmondani bárkinek a tutit. Nem vagyok párkapcsolati tanácsadó, nem tudom hogyan oldjuk meg a szüleinkkel való feszültséget. Az egyetlen dolog, amiben jó vagyok, az talán a tanulás és a szakma, amiben dolgozom. Az, ahogyan a főnököm manapság viselkedik velem, valójában már ez utóbbitól is elvette a kedvemet. Hamarabb kerültem a céghez, mint ő, de ezen a ponton már nem lehetek biztos abban, hogy a munkamorálom, vagy a csapatmunkához hozzátett energiáim miatt tartanak meg. Ez pedig jóval lehangolóbb, ha elgondolkodom rajta. Mert idő kérdése és kirakhatnak, pontosabban kirakhat a főnököm, amiért nem megyek bele abba a bizonyos vacsorába vele. Személy szerint azt gondolom, a visszautasításomnak elégnek kellene lennie egy értelmes felnőtt férfi számára, mégis ha valamire megtanított a nevelőapámmal való kapcsolatom, akkor az az volt, hogy mindig nézzek a hátam mögé.
Fogalmam sincs mi vitt rá Cameronnal szemben, hogy egyenesen az oroszlán bajszát kezdjem húzogatni. Talán csak magamat akartam igazolni azzal, hogy ha cukkolom kicsit, ugyanolyan lesz, mint azok az emberek, akik megtanították rá, hogy az emberiség tényleg megérett a pusztulásra. De persze az is lehet, hogy azt vártam tőle, hogy többet mutasson felém, mint amennyit eddig kaptam tőle. Az üzenete így is egyértelmű volt, nem akarta hogy bármi köze legyen hozzám, hiszen ő nem vonzódik a férfiakhoz. Mégsem tudtam csak úgy megveregetni a vállát és sok szerencsét kívánni neki az életben, amikor azzal is tisztában voltam, hogy vásárra viszi a bőrét és baja lehet belőle.
-  Pont erre próbálok rájönni - jegyeztem meg, miután megnedvesítettem az ajkaimat a nyelvemmel. -  Az előbb meg sem szólaltam és már el akartál küldeni. Szóval ha tippelnem kellene, akkor azt hiszem igen, pont ilyen vagy, ha felkapod a vizet. - Az én ajkaimra is mosoly költözött, a pillantásomban pedig volt valami huncutság, ahogyan az arcát figyeltem. Ha fordított helyzetben lettünk volna, én is hasonlóan reagálok. Utáltam volna, ha valaki olyan próbál meg elemezni, aki egyébként baromira nem ismer. Az én esetemben talán csak abban volt előnyöm, hogy megtanultam automatikusan a falon kívülre zárni mindenkit, figyelve rá, hogy olyan magasak legyenek azok a falak, hogy senkinek ne legyen kedve megmászni, vagy ledönteni őket az omlásveszély miatt.
-  Jól áll neked, ha frusztrált vagy - mondom nevetve. Direkt nem próbáltam általánosítani, inkább őt vettem a céltáblám közepére. Sok olyan sráccal találkoztam már, akiket irtó könnyű lett volna a sarokba állítanom, pusztán csak azzal, hogy én meleg vagyok, ők meg nem. Van valami abban, hogy a férfiak később érnek, mert valamiért még mindig irtó sokan vannak, akik zavarba jönnek attól, hogy én a saját nememhez vonzódom. Melleslegek ezek az emberek általában még azt is gondolják, hogy az ő szexualitásuktól függetlenül nekem biztosan bejönnek. Pedig azért ennyire kapcsolatéhes még én sem vagyok. Ha párkapcsolatról van szó, valójában elég magasak az elvárásaim, amikből tudok lentebb adni. Mert sosem lesz olyan ember, aki mellett annyira komfortosan érzem majd magam, hogy megosszam vele az egész életemet, mellé pedig minden velem járó traumát és érzelmi nyomorékságot. Ezen felül pedig egyébként is azt gondolom, hogy a saját problémáimmal nekem magamnak kell megküzdenem, nem másoknak helyettem.
-  Azt azért ugye tudod, hogy csak mert megkérdeztem benne lennél-e egy ilyen dologban, még nem jelenti, hogy meg akarlak téríteni? - Közelebb hajoltam, a szabad karomat az asztalra támasztottam a könyököm finoman koccant a kemény felületen. Az államat a tenyerembe támasztva figyeltem tovább a velem szemben ülő srácot. -  Szerintem korábban félreértettél. Én arra kértelek, hogy csinálj úgy, mintha a párom lennél, nem arra, hogy feküdjünk le. Azzal amúgy sem mennék semmire. - Abban azért eléggé kételkedtem, hogy tényleg félreértett volna, mert a szakjától függetlenül nagyon értelmes embernek tűnt, aki egyébként nem szarta le a jövőjét, mert láthatóan tényleg sok energiát fektetett abba, hogy sikerüljenek a vizsgái és jó jegyei legyenek.
Próbáltam nem túl élesen beszívni a levegőt, amikor az ujjai finoman végigsimítottak az én kezemen. Nem kellett attól tartanom, hogy a kávézó közepén fogok beindulni rá, de ahhoz képest, hogy azt bizonygatta nekem, hogy mennyire nem meleg, meglepően közvetlen volt. Olyan gyilkos pillantással válaszoltam a szavaira, hogy már-már szükségtelenné vált tényleg szavakba önteni azt. -  Miért, ha azt mondom igen, talán fizetnem kell érte, mint a képeidért? - Kihívóan néztem a szemébe, kissé megemelve az államat is, részben mert úgy éreztem magasabb is nálam, ezért ha tényleg szembe akarok nézni vele, akkor fel kell rá pillantanom.
-  Nincs igazad. Ennek az egésznek az a lényege, hogy egyikünknek se kelljen energiát ölnie egy valódi kapcsolatba. Neked nem jövök be, én meg nem fogok rád nyomulni. Semmi komplikáció, csak üzlet. - Nyilván nekem érte volna meg jobban, mert ebben a helyzetben csak ő segítene ki engem - még ha ezt ilyen formában nem is vázoltam fel előtte. De ha úgy vesszük, én megmenteném attól, hogy valaki zaklassa, amiért ugyanúgy felismeri őt, mint én tettem az anyajegye miatt.
-  Máshoz szoktak hasonlítani - jelentem ki magabiztosan, egy újabb önelégült mosollyal az arcomon. Nem fogom most neki felvázolni, hogy kullancs helyett inkább macskához hasonlítottak már, mert lehet, hogy akkor rám borítaná a kávéját. -  Nem. Nem szoktam másoknak problémát okozni. - Halkan nevetve ráztam meg a fejemet, miközben lehajtottam annyira a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem szokott triggerelni, ha valaki zaklatást emleget a környezetemben, vagy egészen pontosan kitér a szexuális zaklatás témájára, de az, hogy engem vádoljanak vele... Nos, keltett bennem némi feszültséget.
-  Elmondom, hogy mi van, ha száz százalékban visszautasítod - feleltem némi gondolkodást követően. Miközben hosszan telítettem a tüdőmet, hátra dőltem a székemen. -  Az, hogy én megismertelek, azt jelenti, hogy bárki felismerhet, aki ide jár és rendszeres vendég nálatok. Nem csak a nőket érik atrocitások, komoly bajod lehet belőle. Ebbe belegondoltál? - Finoman oldalra billentettem a fejemet, miközben rá emeltem a pillantásomat.
-  Pont ezt mondom. - Sóhajtva csóváltam meg a fejemet, miközben az ujjaimmal az asztal szélén doboltam. -  Nem azért csinálom, mert ettől várom, hogy ne a pokolban kössek ki. De rossz nézni, hogy ilyen hülye döntéseket hozol. - Valójában nem volt jogom tanácsokat osztogatni neki, vagy aggódni érte. Mégis megtettem valamilyen szinten. Nem azért, mert tetszett nekem - habár azt gondolom róla, hogy nagyon jóképű -, vagy mert el akarok nála érni valamit. Ennek az egésznek arról kellene szólnia, hogy Raylene elhiggyen nekem valamit. Nem pedig Cameron megmentéséről.
-  Jó, persze. Majd ha veled nem jutok semmire, feltétlenül megkérdezem. - Ez ilyen formában természetesen nem volt igaz. Előbb vettem volna rá ténylegesen Yimet... De most hogy így jobban belegondolok és hogy ha Yimet is be kell vonni ebbe, akkor inkább majd arra kérem meg, hogy lökjön le valamelyik épület tetejéről. Azzal minden meg lenne oldva.
-  Ha nem, hát nem - megrántottam a vállaimat, miközben halkan felsóhajtottam. Igaza volt. Képtelen lettem volna őszintén azt mondani neki, hogy sajnálom, mert nem tudom pontosan miért kellett volna bocsánatot kérnem. Annyi mindent mondtam neki, amit utólag már talán bánnék, ha az életem része lenne és bíznunk kellene egymásban. Ha minimum barátok lennénk.
-  Mindenképp. - Olyan gátlástalanul kacsintottam rá, hogy képtelen volna megállni nevetés nélkül. Nagyon is felpezsdítő volt, hogy tényleg sikerült felborzolnom a kedélyét azzal, hogy beleiszok a kávéjába, de a következményeit tekintve tényleg csak magát igazolta, meg azt, hogy nem fél tőle, hogy esetleg a melegség a nyállal terjed. Nagyot nyeltem, és elfordítottam a fejem, amikor rájöttem, hogy a gondolataim már rég ott járnak, vajon mennyire lehet puha a szája, ami úgy préselődött a kávéspohár szélének, hogy aki nem azt figyelte, az élete élményéről maradt le.
-  Miért, akkor..? - Olyan hirtelen szakított félbe az orrvérzése, mintha váratlanul bombát dobtak volna közénk. Én magam is egy az asztalon heverő zsebkendő felé nyúltam, az ujjaim az övéihez értek, de gyorsabb volt nálam, ezért visszahúzódtam. Biztosan ez az utolsó pont, amikor hasonlót akar hallani, de ha ennyire kiveszi belőle az energiát a tanulás, talán rossz szakot választott. Ennek valami olyannak kellene lennie, ami motiválja és amit élvez, nem pedig ami fölött elvérzik. Azt hiszem nem csak az OnlyFans-es fiókjával kapcsolatban vannak rossz döntései.
-  Aranyos tőled, de sosem kértem, hogy ments meg. Engem amúgy sem lehet - megráztam a fejemet, miközben egyre hidegebb lett az arcom. Összefontam a mellkasom előtt a karjaimat, ezzel is elzárkózva valamelyest a témától. Veszélyes vizeken eveztünk, és ezt most már ő is tudhatta.
Úgy éreztem, a rossz kezdet után mi most direkt nem akarjuk megérteni egymást, ezért is maradtam csendben, ahelyett, hogy a saját igazamat taglaltam volna. Ha akartam volna sem hallgat meg, amikor azonban felállt az asztaltól és figyeltem a távolodó alakját, az jutott eszembe, amit nemrég mondtam neki. Hogy hiába akar levakarni, nem fog tudni, amíg nem győztem meg. Ha úgy vesszük, saját maga érdekében. Ezért is álltam fel az asztaltól és indultam utána. Nem terveztem rátörni az ajtót, de talán épp elég volt, hogy én magam is a férfi mosdóban tartózkodtam. Vártam, amíg meg nem jelent újra az egyik ajtó mögül, és úgy fordultam, hogy elálljam az útját.
-  Van bármi, amiért vállalnád a dolgot? - Újfent felfelé kellett billentenem valamelyest a fejemet, hogy jól lássam az arcát és annak minden rezdülését. -  Sokat segítenél vele. Cserébe te is kérhetsz tőlem valamit. - Így volt fair. Már csak az volt a valódi kérdés, hogy Cameron részére elég fairnek tűnt-e az ajánlat, vagy a tény, hogy eljátszhatja a pasimat sok már ismeretlen egyetemista előtt bizonyos eseményeken. Én személy szerint már nem sok reményt fűztem hozzá, de mint ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára.

Soha nem tartottam magam túl nagyra, talán ez volt az oka annak, hogy fájdalmat okozott az, ha valaki azt a keveset is képes lett volna elvenni tőlem, amiről úgy hittem, hogy rendelkezem vele. Boldogtalan voltam minden alkalommal, amikor szembesültem az amerikai álommal, amit már egyre nehezebb lenyomni az én generációm torkán. Úgy, hogy beleszülettem valamibe és felnőttem, majd magamba szívtam némi tudást és a szüleim tapasztalatát, gyakorlatilag üvölteni tudtam volna velük azért, amiért idejöttek. Onnantól kezdve, hogy szegények voltunk… Talán lehettünk volna otthon is azok, nem? Miért kellett nekik ez a hamis dolog? Leginkább miért van az, hogy az én szüleim, akik ennyire szépen felneveltek ennyi gyereket, nem gondoltak abba, hogy ők nem biztos, hogy különlegesek és sikerülhet nekik az, amiről annyira álmodtak?
Nyilvánvalóan én könnyen beszéltem a technika szülöttjeként. Most már gyakorlatilag a világ összes információja a telefonomban van. Olyan dolgot akartam számonkérni az őseimen, amiért vért izzadtak, ezzel pedig tuti, hogy halálosan megbántanám őket. Egy seggfej vagyok, amiért nem értékelem eléggé az erőfeszítéseiket. Bár az is igaz, hogy a felsőoktatás Thaiföldön is drága – komolyan utánanéztem – ami miatt igazából mindegy hol élnék, az élethelyzetünkön sokat nem változtatna a dolog. Mégis hittem benne, hogy ha egy olyan országban növök fel, ahol nem a jólét, hanem a szegénység az általánosabb, akkor nem találkozom olyan esetekkel, mint amilyen a mostani volt.
- Szerintem, persze ha egyáltalán számít a véleményem… Tudod, mint valaki olyan, aki huszonegy éve ebbe a testbe van zárva, és ismeri azt – talán túl lassan hangsúlyoztam a szavakat, de ha már ő felhatalmazta magát arra, hogy az idegeimen akarjon táncolni, akkor én is kezelhettem őt úgy, mintha minimum szellemi károsult lenne és ez engem rendkívül triggerelne – Szóval úgy gondolom, hogy szimplán csak nem kedvellek, ami az én szemszögemből teljesen jogos. Ezért el foglak küldeni még azelőtt, hogy megszólalhatnál.
Nyilvánvalóan senki sem vágyik valaki olyan társaságára, aki fenyegetőzik és olyan dolgokra akar rávenni, ami az én értékrendem szerint nem természetes. Nem vagyok homofób, sőt. Ha arról van szó, tényleg meg tudom mosolyogni azt, ahogy két férfi kézen fogva sétál és szerelmesek. Nem zavar, ha csókolóznak előttem. Engem a szeretet kifejezése soha semmilyen formában nem befolyásolt negatív vagy pozitív irányba – gondolok itt arra, hogy nem kimondottan indulok be arra, ha két csajt látok smárolni – szimplán csak arra gondoltam, hogy milyen jó nekik. Csodálatosak azok az emberek, akik nem olyan korlátoltak, mint mondjuk én és bárkibe bele tudnak szeretni.
- Akkor mégiscsak beindulsz rám – páran felénk fordultak a megjegyzésem miatt, de nem foglalkoztam velük – Mondjuk túlzottan nem tudlak érte okolni.
Sejtettem, hogy mi ketten csak játszunk egymással és egyikünk sem képes arra, hogy ne csak feketének vagy fehérnek mutassa magát. Ha teljesen pontosan akartam volna leírni azt a feszültséget, ami köztünk van, akkor nehéz lett volna szavakba önteni, hogy pontosan mi generálja ezt. Talán az, hogy egymást nagyon feketének látjuk mind a ketten, csak rossznak, közben pedig próbálunk önigazolni azzal, hogy mi ketten márpedig jó célból cselekszünk. Tudnék olyan dolgokat az arcába mondani, amitől pont úgy érezné magát a társaságomban, mint ahogy én az övében. Ennyire viszont még nem dühített fel. Nem vagyok a szándékos kegyetlenség híve.
- Ez nem arról szól, hogy meg akarsz-e téríteni vagy sem – nem tetszett, ahogy az arcomba mászott, mégse mozdultam hátrébb. Az ujjaim az asztal szélére csúsztak és kissé görcsösen megkapaszkodtam benne, de az arcom kifejezéstelen maradt. Utáltam, ha olyan ember mászott az aurámba, akinek erre nem adtam engedélyt – Hanem arról, hogy milyen eszközökkel akarsz rávenni valamire. Kurvára nem érdekel, hogy mit akarsz tőlem, ha mellette szarba se veszel.
Nem igazán tudtam, hogy merre fog menni ez a beszélgetés, mivel úgy tűnt, hogy egyikünk se akar engedni abból, amit már kitalált magának. Ő azzal jön, hogy nem akarja, hogy mások prostituáljanak, ezért első kézből kapálózik érte, hogy pont ő tegye meg velem. Nem tudtam, hogy mennyi pénze van – vagy inkább a családjának – és mennyire gondolja komolyan azt, hogy fizetne nekem. Túl könnyűnek tűnt az, amit felvázolt nekem és felállt a szőr a hátamon attól, hogy Kimi ebbe majdnem belekeveredett. Ha embercsempész lennék, vagy ki akarnám szedni valaki veséit, pont egy ilyen angyali arcú fiút használnék a bedumáló embernek, már ha létezik ilyen. Ennyire nem vagyok benne az alvilági dolgokban.
- Nem – elvigyorodtam ugyan, de elég lustán tettem azt, csak egy félmosoly volt az arcomon – Most ingyen megnézheted. Meg is érintheted, ha akarod.
Úgy toltam elé a kezeimet, mintha tényleg komolyan a világ legszebbje lenne az. Alapvetően szép volt, ezt én is tudtam, de nem akkor, amikor tele volt égés és vágásnyomokkal meg horzsolásokkal a munkától. Anya mondta mindig, hogy művészkézzel születtem és munkáskezem lett, amikor felnőttem.
- A probléma csak az, hogy van valódi kapcsolatom – és még csak nem is hazudtam, állandóan kapcsolatban vagyok, mert rajtam ragadnak a csajok, akiket rendre megcsalok egy másikkal – Van kedved elmagyarázni a csajomnak, hogy miért leszek az álpasid?
Nyilvánvalóan nem terveztem megosztani vele ezeket az infókat, főleg nem azok után, hogy gyakorlatilag három napja ghostoltam, mert egyszerűen nem volt kedvem megmondani neki, hogy most nem vagyok randizós hangulatomban. Tisztában vagyok vele, hogy fasz módon bánok vele… Velük. Tudom. Azt is tudom, hogy ha valaki ezt csinálná a tesóimmal, annak tuti eltörném az állkapcsát. Mégse akartam megváltozni, mert nem volt kiért. Hosszútávon végül is mindegyik túl sokat beszélt és idegesítővé vált, amíg nem arra használták a szájukat, amivel örömet tudtak okozni nekem.
- Akkor megtehetnéd azt a szívességet nekem, hogy nem baszogatsz – ezen a ponton már tényleg frusztrált voltam – Én se tettem veled, nem értem miért kezdted el ezt az egészet.
Sokat gondolkoztam azon, hogy mit árthattam neki és az egyetlen dolog, ami ténylegesen eszembe jutott az a szalvétás incidens volt. Talán nem kellene mások dolgába ütnöm az orrom, de annál szerintem többet érdemeltem, hogy valaki gyakorlatilag fenyegetni kezdjen. Talán ő csak annyit látott, hogy loptam, viszont én tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy nem tudtam volna a hétéves öcsémnek ajándékot venni a szülinapjára.
- Nem az a kérdés, hogy belegondoltam-e vagy sem – ez beszélgetés, sehova sem vezet – Hanem az, hogy minek foglalkozol olyannal, ami nem a te dolgod. Ha valami bajom lesz belőle az az én problémám. Nem kell figyelmeztetned és előadnod nekem a jó srácot, aki értem aggódik, ha közben te is csak ki akarsz használni.
Tisztában vagyok vele, hogy rossz a természetem és rideg vagyok azokkal, akikről eldöntöm, hogy nekem ugyan nem szimpatikusak. Viszont jelen helyzetben nem könnyítettem meg a dolgomat a viselkedésével. Mondjuk én se az övét azzal, hogy rögtön elzavartam az asztaltól, de talán mondhatom azt, hogy jogos lehet a frusztrációm azok után, hogy először prostituál, aztán megfenyeget azzal, hogy ha nem megyek bele, akkor rám küldi a zsarukat egy rohadt autó miatt.
- Szerinted hülye döntések – horkantam fel – Mint főiskolára járni egyetem helyett, ugye? Vagy történelmet tanulni közgazdaságtan helyett. Talán hülye döntéseket hozok, de legalább azok mind a sajátjaim.
Világ életemben volt annyira erős személyiségem, hogy véghez vigyem azt, amit a fejembe vettem. Hittem benne, hogy az anyagiak és egy általános élethelyzet csak egy körülmény. Ha valaki valamit eldönt, azt meg tudja kapni, ha megfelelő szorgalommal áll a dologhoz. De elsősorban az elhatározásnak kell elég erősnek lennie. Talán átkozottul pozitív vagyok és ez idegesítő, de jelenleg az OnlyFansre úgy tekintettem, mint a fizetésem nagyon könnyű kiegészítésére, ami miatt kevesebbet kellett más melókat csinálnom. Nem szerettem az építkezést és ezzel ki tudtam váltani azt egy bizonyos mértékig, tehát összességében megérte.
- Bekaphatod – talán egy melegnek ilyet mondani nagyon nem elővigyázatos, ugyanakkor negatív diszkrimináció lenne nem kifejezni azt, hogy mennyire fel tud idegesíteni az, hogy mennyire élvezi, ahogy az idegeimen táncol. Tudom, hogy magas labda, le fogja csapni, annyi bajom legyen, hogy buzis dolgokat csattogtat nekem. Gondolom, ha itt tartunk, akkor vannak még dolgok, amiket szívesen csattogtatna… Nekem se kell a szomszédba mennem azért, hogy hétköznapi dolgokra valami perverz szöveggel reagáljak.
- Nem akartalak megmenteni, csak azt, hogy ne érezd magad annyira szarul – bizsergett az ujjam ott, ahol hozzáért, de annak tudtam be, hogy valószínűleg rohadtul meg akartam ütni azért, amit velem művelt – őszintén sajnálom, hogy nem sikerült ezt éreztetnem veled. De annak örülök, hogy ízlett a kávé és itt jól érzed magad.
Finoman értem hozzá az alkarjához, majd felálltam, mert a váltóruhámat akartam előkeresni. Fel vagyok már készülve rendesen, mindig akkor van kedvem fehéret viselni, amikor nagy eséllyel összemaszatolom azt. Be tudnám dobni a mosodába Kryshez az ingemet – Kimre nem bíznám rá, egy aktuális vitánk után tuti csinálna vele valamit – de tartottam tőle, hogy a vérfolt után már sosem lesz olyan, mint korábban.
Fel voltam készülve arra, hogy utánam fog jönni. Ezért nem is vesződtem azzal, hogy behúzzam magam mögött az ajtót, gyakorlatilag meg sem fordult a fejemben, hogy magamra zárjam és eljátsszam, hogy itt sem vagyok. Akkor soha nem jutok ki innen. Viszont el tudtam húzni az öltözködést, szándékosan lassan gombolkoztam ki, amikor meghallottam az ajtó nyílását. Nem siettem magamra venni a pólót, egy pillantást vetettem még a testemre, finoman futtattam végig a tenyeremet a mellkasomtól a hasamig. Igen, fogdosom magam előtte, mert ő meg felidegesített. Nekem is megvannak a magam eszközei ahhoz, hogy kikészítsem.
Számítottam rá, hogy el fogja állni az utamat. Kifürkészhetetlen pillantással kerestem meg a tekintetét. A legtöbb helyen nem úgy néz ki a mosdó, mint Layláéknál, ez gyakorlatilag egy luxushotel mellékhelyiségét idézte meg, emiatt nem voltak szűk folyosók, pedig szívesen megtámaszkodtam volna a feje mellett, hogy ezúttal én legyek az, aki előle állja el a menekülési útvonalat.
- Elmondom mit kellett volna tenned annak érdekében, hogy igent mondjak – és most nem akartam hazudni neki – Megkérsz, és elmagyarázod a helyzetet. Ennyit. Nem kellett volna pénzt ajánlanod érte, én pedig elmegyek veled.
Tisztában vagyok vele, hogy nem csak a nők áldozatok manapság, ha zaklatásról volt szó. Világ életemben emocionális személy voltam, ez pedig fokozódott, mióta Kylie kisbabát vár. Nem gondoltam azt, hogy minden pasi egy faszfej – mert én is az vagyok, ellenben nem csinálom fel a barátnőimet és ha meg is történne, akkor se hagynám ott a gyerekem – és a nők szentek lennének. Tudom, hogy vannak olyan nők, akik a férfiakat megszégyenítő módon tudnak zaklatni, és ha egy ilyenről lett volna szó, akkor kérdés nélkül eljátszom a pasiját, ha normálisan kér meg rá.
- Az, hogy lenézel azért, aki vagyok és zsarolsz, hogy belemenjek az ajánlatodba már sok – és ezt neki is tudnia kellett volna – Nem tudsz annyit fizetni nekem, hogy elvállaljam ezek után. Hívd fel a rendőröket most, de nekem ez így nem megy. Még akkor se, ha a saját nézőpontodból igazad van és gáz, hogy csak főiskolára járok, ennyit dolgozom és lopok. De nem mindenki olyan szerencsés, mint te.
Finoman tettem a tenyeremet a fejére, mindössze egyetlen pillanatig, aztán elhúztam azt onnan és a mosdókagylóhoz léptem, hogy megpróbáljam kiszedni a foltot az ingből. Túlságosan szerettem a ruháimat ahhoz, hogy hagyjam őket így tönkremenni.
- Miért én? – nem pillantottam rá, amikor megnyitottam a csapot – Nem vagyok jó a hazudozásban, körülbelül öt perc alatt buknánk le azzal, hogy nem vagyok a pasid. Ráadásul gondolom mindenki más is úgy reagálna egy hozzám hasonló srácra, mint ahogy te is tetted. Csak szarul jönnél ki belőle. Ha gondolod beszélek Sorennel és segít majd neked.

Egyre kevésbé éreztem úgy, hogy Yim ötlete valaha is kifizetődő lett volna. Talán én voltam a hibás, amiért nem a megfelelő embernél próbálkoztam, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Raylene-nek én akkor csak mondtam valamit. Elszóltam magam, de ez nem jelentette azt, hogy tényleg vágyom egy kapcsolatra jelenleg. Egyedül attól akartam megkímélni magamat, hogy maga a lány élje bele magát annyira a paraszociális kapcsolatunkba, hogy a végén delulu módon a barátnőmmé avanzsálja magát, miközben mindketten nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy képtelen lennék az lenni számára, amit ő szeretne tőlem. Komolyan, hogyan kellene bizonyítanom neki, hogy nem vele van baj, egyszerűen csak nem gerjedek a nőkre? Azt nem várhatja tőlem, hogy demonstráljam, mennyire nem áll fel rá. Ami még inkább megrémít, hogy talán még ez sem lenne elég neki. Ha távoltartási végzésekkel próbálkoztam volna, még a rendőrségen is kiröhögtek volna, amiért nem fogadok jól némi cat-callingot egy ártatlan és valószínűleg maximum negyvenöt kilós lánytól. Másrészt meg baromira mehettem volna más ügyekkel is a rendőrségre és mégis megtartottam magamnak ezeket a sérelmeket. Kicsit sem éreztem magamat rosszul azért, mert megőriztem azt az információt Cameronnal kapcsolatban, hogy rajtakaptam, ahogyan a szupermarketből lop. Ha valamit anyámtól örököltem, akkor ez biztosan az volt. Képes voltam elég manipulatív lenni ahhoz, hogy fel akarjam használni ezt az egészet, egy mondhatni teljesen ártatlan ember ellen. Kivéve a lopást, azt akárhogy is nézzük, de nem olyasmi, amiért megdicsérnék. Nem érdekelt az oka vagy a motivációi, mert nem akartam a saját vállamra venni még az ő bajait is. Pedig biztosan volt rá oka, mert az én, vagy sok más hozzám hasonló ember életében az az autó nem ért semmit. Ami azt illeti, ha igazam volt és tényleg a családja miatt csinálta, még meg is rémített valamennyire az egész. Mert én soha nem tettem volna hasonlót a sajátjaimért. Az én fejemben annak lett volna értelme, ha azt látom, hogy a pulcsijába rejt valamilyen ételt, vagy drága elektronikai eszközt. Valójában sokkal több kérdésem volt Cameronhoz, mint amennyire értettem őt, és talán épp a különbözőségünk vitt rá arra, hogy meg akarjam győzni - oké, fenyegettem, de ez most tök mellékes -, hogy segítsen nekem. Hasztalan.
-  Miért, ha azt mondom, hogy nem számít, meg tudlak állítani benne, hogy elmondd? Nem hiszem, hogy számít neked az én véleményem... - horkantva nevettem fel és ráztam meg a fejemet, miközben elkaptam a pillantásomat róla és ölemben fekvő kezemet figyeltem. A pszichiáteremnek biztosan megvolt a véleménye arról, hogy miért szeretem verbálisan bántalmazni magamat, de volt annyira körültekintő, hogy nem hozta ezt fel nekem, amíg nem voltam rá készen. Addig ráértem én magam rágódni ezen és az őrületbe kergetni vele saját magamat a szabad pillanataimban. -  Ezek szerint kettőnk között csak az a különbség, hogy míg te meg én is rendelkezünk egy bizonyos véleménnyel a másikról, én ki merem mondani azt. Te meg nem. - Volt értelme tovább hergelni őt? Kétlem. Azt hiszem ezen a ponton már csak olyan szinten akartam szabotálni az egész létező, vagy kevésbé létező bármilyen ismeretségünket, hogy tényleg legyen okunk egymáshoz sem szólni. Fájna, ha soha többet nem jöhetnék ebbe a kávézóba amíg ő itt dolgozik, de kénytelen lennék megtenni, ha túlságosan elharapóznak a dolgok. Még a végén mosogatószert rakna a kávémba, hogy eltegyen láb alól.
Vetettem rá egy lesújtó pillantást, amikor észrevettem, hogy a szomszéd asztalnál ülők nagyon is elkezdtek érdeklődni a beszélgetésünk iránt, amikor azt kezdte emlegetni, hogy biztosan beindulok rá. Van valami abban, ha valaki kéreti magát, de elég kellemetlen lenne úgy beindulni mindenkire nyilvánosan is, ha közben tudom az illetőről - mert a saját szép szájával közölte -, hogy hetero. -  Szeretnéd? - Szórakozottan kérdeztem vissza. -  Ha ennyire akarod, akkor tessék. Hetero létedre bejössz egy meleg srácnak. Gratulálok. - A plafonra emeltem ugyan a pillantásomat, de a szám sarkaiban mosoly bujkált. Szórakoztatott a helyzet, mert újabb kérdéseket vetett fel, én pedig mindig is könnyen megítéltem másokat a saját szám íze szerint. Könnyebb volt feltételezésekbe bocsátkozni és előre ítélkezni, falakat emelni magam köré, mint hagyni, hogy az emberek bebizonyítsanak minden rosszat magukkal kapcsolatban. Épp eleget bíztam bennük korábban, hogy mostanra elegem legyen ebből.
-  Nem várom el, hogy jótékonykodj velem. Ezzel mi a baj? - Senki nem segít csak úgy, teljesen ingyen és bérmentve másoknak. Talán nem kellene megítélnem Cameront azzal kapcsolatban, hogy ő vajon mennyire jó ember, vagy épp milyen stabil erkölcsileg, de a mai világban azért elég hihetetlennek tűnt volna, ha ő csak úgy, önmagától a segítségemre sietett volna, ha kérem. Nem is ismerjük egymást annyira, hogy így tegyen. -  Lehet, hogy neked huszonegy év tapasztalatod van, de nekem huszonnégy a saját testemben. Más dolgokat tapasztaltunk - szögeztem le könnyedén. Én nem tudtam megingatni a saját véleményében, ő meg az enyémben. Gondolom ennyire fafejűek vagyunk mindketten. Még egy közös pont.
-  Kösz, nem. - Épp ellentétesen mozdultam azzal, ahogyan ő felém csúsztatta a kezeit. Hátra dőltem a széken és zárkózottan fontam össze magam előtt a saját karjaimat. Nem tudtam mit vár tőlem, vagy mire megy azzal, ha kiprovokálja az érintésemet, vagy a csodálatomat. Talán szeret egy állandó thirst trap lenni mások életében, és simogatja az egoját a gondolat, hogy van valaki a világon, aki beindul tőle és tudja, hogy nem kaphatja meg, de nem voltam hajlandó belemenni ebbe a játékba. Lehet, hogy a lelkem egy kis része csalódott volt, amiért kiderült róla, hogy nem jönnek be neki a férfiak, de épp ugyanebből az okból már tudtam milyen falakat építsek fel vele szemben. És elkezdtem felhúzni ezeket.
-  Melyiknek? - Oké, bevallom, totális blöff volt ez a kérdés. Nem volt rá bizonyítékom, hogy a lányok közül, akikkel egyszer-kétszer már elkaptam őt a cigiszünetében valóban a barátnői voltak, vagy egyszerűen csak nagyon sok lányt ismer, netalántán mindenki tüzet kért tőle és aztán elegyedett velük szóba... De könnyű volt azt mondani egy olyan kaliberű pasira, mint Cameron, hogy olyan típusnak tűnik, aki nem a hosszú kapcsolatok híve.
-  Meg fogod bánni. - Hosszan sóhajtva fújtam ki a levegőt, mielőtt a pillantását keresve emeltem volna meg a fejemet. -  Nem azt, ahogy velem viselkedsz, engem nem érdekel. - Ha elmondtam volna mennyivel rosszabbul bántak már velem, valószínűleg ő is azt gondolta volna, hogy a stílusa semmi azokhoz képest. -  Hanem hogy rossz döntéseket hozol. - És most nem arra gondoltam, hogy milyen szakot választott a tanulmányaihoz. Nem érdekelt ki mivel üti el az idejét, még ha volt is egyfajta közgazdász büszkeség bennem. De nekem ezzel a hivatással voltak céljaim. Érteni akartam apa világát és olyan akartam lenni mint ő, mert sosem ismerhettem meg igazán. Túl hamar meghalt.
-  Pont azért, amiért te is tetted akkor. - Nem akartam magyarázkodni a pontos időpontot illetően, tudnia kellett, hogy mire gondoltam. Arra az alkalomra, amikor teljesen szétcsúszva bejöttem ide, ő pedig kedves volt velem. -  Neked volt okod rá akkor, hogy úgy viselkedtél ahogy? - Kérdőn pillantottam rá, tényleg, őszintén kíváncsi voltam rá. Mert én úgy gondoltam nagyon is egyszerű a válasz. Semmi oka nem volt rá, csak úgy érezte így kell cselekednie. Akkor nem lehet ugyanez a válaszom neki? -  Megértem, hogy sérti a hetero önérzetedet, hogy ilyesmit felvetettem neked, de attól még ugyanúgy azt gondolom, hogy meggondolatlan vagy, amiért ezt csinálod. Van aki nem fog olyan könnyen meghátrálni, mint én. - Én soha nem voltam az erőszakos fajta. Ha én ne értenék a visszautasításból, az már konkrétan nevetséges lenne. Habár talán ha ennyire elvtelen lennék, nem zavarna annyira, amikor az én visszautasításomat veszik semmibe.
-  Szerintem az, hogy fizetek neked a társaságodért, nem a kihasználásod. Ez üzlet. - Általában szolgáltatásokért szokás fizetni és nem sokkal másabb ez annál, mint hogy valaki a képei vagy videói megtekintéséért fizet. Annyi, hogy ez esetben csak én lennék a társaságában és még csak félmeztelenre sem kellene vetkőznie.
-  Akkor bizonyítsd be, hogy mi értelme annak, amit tanulsz. Világosíts fel kérlek és őszintén bocsánatot kérek. - Ami azt illeti, arra számítottam, hogy közli, hogy nem éri meg. Hogy nem érek meg egy magyarázatot, vagy azt, hogy az én elismerésemért törje magát és magyarázkodjon. És ha így döntött volna, teljesen igaza lett volna. Tényleg nem értem meg, hogy velem foglalkozzon, és ezt ő is épp eléggé éreztette velem, már az első perctől kezdve, hogy az asztalhoz léptem.
-  Rendben - jelentettem ki könnyedén, mosolyogva. Ezen a ponton már nem érdekeltek a mellettünk ülők, vagy a hetero önérzete, egyszerűen egy az asztalon hagyott tollat birizgálva folytattam. -  De azt csak olyanokkal csinálom, akiknek elég nagy. - A pillantásomat egyértelműen lefelé vezettem, hiába volt közöttünk az asztal, tudnia kellett mire gondolok. Anyám elfogadása velem, vagy a szexualitásommal szemben nem sokat változtatott azon, hogy én hogy gondolkodtam magamról. Nyilván nem én voltam a világ legboldogabb embere, még csak nem is a legszerencsésebb, de magabiztos voltam abban, hogy milyen életet élek. A férfiakat szeretem. Nem azért, mert nem a megfelelő meséket nézették velem, vagy mert gyerekkoromban trauma ért, habár ez utóbbi kényes téma. Nem fogom azt mondani, hogy már hét évesen tisztában voltam vele, hogy meleg vagyok, mert kicsit sem foglalkoztam azzal, hogy mi az a szerelem, vagy a szexualitás, ugyanúgy húzogattam a lányok haját az oviban, mint más kisfiúk, ugyanakkor irigykedtem is rájuk, a rózsaszín cipőik vagy a szép táskáik miatt, de nem akartam a bokor mögé rángatni egyiküket sem, hogy mutassuk meg egymásnak, mi van a lábunk között.
Már épp rá akartam kérdezni, hogy miért volt ennyire rendes velem, amikor hozzáért a karomhoz, amitől önkénytelenül is ökölbe szorult a kezem. Nem akartam őt megütni, vagy elrántani a kezemet, egyszerűen nem tudtam hova tenni az érintését. Mire újra szóhoz jutottam volna, ő már felállt és a mosdó felé tartott, nekem pedig kellett néhány másodperc, hogy összeszedjem a gondolataimat, vagy egyáltalán rendezni tudjam annyira a vonásaimat, hogy közömbösnek tűnhessek, amikor újra egymással szembe kerülünk. Minden elhatározásom a kútba is dobhattam volna, ha tudom, hogy arra kell rányitnom, hogy épp magát simogatja és nagyon nem sikerült még lecserélnie az ingét, de valljuk be, ki megy direkt egy másik srác után a mosdóba és számít ilyenekre?
Azt már nagyjából eldöntöttem magamban, hogy nem fogom tovább erőltetni a dolgot nála, hiszen nem volt vevő sem az ötletemre, sem a társaságomra, de még a pénzemre sem. Ha tényleg kapcsolata van, annak valószínűleg tiszteletben kellene tartanom a szentségét legalább annyira, mint amennyire ő maga is teszi. Így tulajdonképpen már csak az volt a kérdés, hogy hagyja-e, hogy megmagyarázzam magam legalább annyira, hogy ha újra betérek a kávézóba, tényleg ne akarjon mosogatószert nyomni a kávémba.
-  Ehhez már úgyis túl késő, de köszönöm a tippet. - Elég nagyképűen közölhettem ezt vele, magam is belátom. De nem úgy vagyok felépítve, hogy fogjam magam és rázúdítsam az összes traumámat valaki tök ismeretlenre. Nem szeretek én lenni mások szemében az áldozat, nem várok együttérzést. Valószínűleg elég sok rosszat tettem előző életeimben, amiért most olyan életem van amilyen, de nekem kell így élnem és nekem kell vállalnom a következményeket, hogy ne a pokol legutolsó bugyrában kössek ki. Épp elég feladat ez nekem is, nem fogok vele mást terhelni.
-  Szerinted szerencsés vagyok? - Olyan hitetlenkedve pillantottam rá, mintha most eszméltem volna rá, hogy itt vagyunk és beszélgetünk egymással. Nem bírtam sokáig, nevetés tört ki belőlem, s hogy csillapítsam, finoman ingatni kezdtem a fejemet. -  Szóval szerinted amiért pénzem van és olyan állásom van, amit az esetek nyolcvannyolc százalékában Chad nevű tuskók végeznek, én szerencsés vagyok? Nem én tanultam azért, hogy ide kerüljek és az NYU-ra járjak? - Költői kérdéseknek szántam ezeket, baromira nem voltam kíváncsi a válaszára, ezért rövid úton le is akartam ezt zárni, szóval folytattam: -  Rendben, megértettem. Felejtsd el, amit ajánlottam, vagy amit javasoltam. Ne foglalkozz velem többet és ne legyél velem kedves. - Hiába viselkedett velem úgy ma, mint egy komplett seggfej, ezt betudtam annak, hogy én sértettem meg először, és hajlandó is voltam elfogadni. Tényleg vonzó volt, ahogy felhúzta magát, de ebbe nem most volt érdemes belemenni. Ha pedig tényleg levegőnek nézzük majd egymást mostantól, akkor valójában nem is kell újra belemennünk.
A pillantásommal követtem, ahogyan a mosdókagylóhoz lép, és sóhajtva léptem felé, amikor a melegvizet nyitotta meg. Odanyúltam, hogy félretoljam a kezét. -  Vérfoltokat előbb hideg vízzel kell kiöblíteni. - Megnyitottam a hidegvizet, majd fél lépést távolodtam csak, nem számítva a kérdésére. Ez valószínűleg az arcomon is tükröződhetett, a szemöldökeim fel is szöktek.
-  Nem tudom... - Tényleg el kellett gondolkodnom a válaszon. A pillantásommal az arcát fürkésztem, mintha oda lenne írva, amit mondhatnék neki. -  Te épp elég kívülálló lennél, hogy ne akard kiforgatni a helyzetet. Tudnék rajtad segíteni... Tudtam volna. - Megrántottam a vállaimat. Nem tanulnád meg a saját hibáidból, hogy mennyire kegyetlen ez a világ. De ezt már nem mondhattam neki. Úgysem hitt volna nekem.

Soha nem gondoltam magamra úgy, mint egy jó emberre. Tisztában vagyok azzal, hogy mi az erkölcsös életmód, de az egész dolog már ott el volt baszva, hogy a szüleim nem neveltek buddhistának, aminek valljuk be, sokkal több értelme lenne, mint a manapság divatos kereszténységnek. Én tipikusan az a fajta gyerek voltam, aki amőbát játszott és sudokuzott a misék alatt – ebben mondjuk Kimi is sáros volt, de Kyliet se kellett sokáig arról győzködni, hogy a pap dumájánál még az ilyen unalmas játékok is jobbak – ahelyett, hogy odafigyelt volna. Mivel a papok nagy százaléka vagy alkoholista a sok misebortól, vagy pedofil, vagy nőket erőszakol a cölibátus miatt, összességében én egy olyan gyerekként cseperedtem fel, akinek azzal kellett szembesülnie az élet minden területén, hogy fohászkodhatok Istenhez, apámhoz, vagy éppenséggel a munkáltatómhoz, magamon kívül senki sem fog tudni rajtam segíteni.
Más kérdés az, hogy nem mindig vagyok önző, de bennem van a dolog, és több gyarlóságot tudhatok a magaménak, mint erényt. Rendszeresen lopok, már annyira jó vagyok benne, hogy gond nélkül ki tudok zsebelni valakit a buszon, vagy úgy tudok elemelni és kiszedni RFID cédulákat bizonyos ruhadarabokból és csomagolok ki játékokat a bolt közepén, kamera előtt, hogy soha nem kapnak el. Valószínűleg ehhez hozzásegíthetett az is, hogy kissé kleptomán voltam már gyerekkorom óta, és az osztálytársaim radírjaival rengeteget gyakoroltam a lopást… Mindössze azért, mert unatkoztam. Talán azóta vagyok jó benne, hogy a randírokat már a számban is el tudtam rejteni. A legviccesebb a dologban, hogy a híres radírtolvaj soha nem lett meg, mivel hazavittem az írószereket és eldugtam őket a szobámban. Könnyen átvertem a szüleimet is, a legtöbb gyereknek meg annyit nem jelentett egy darab radírgumi, hogy komolyan vegyék az eltűnésüket. Hiszen konkrétan két dollárból bármilyen színűt, méretűt és illatút tudtak vásárolni a szüleik nekik. Az én öcsém pedig úgy menőzik velük a suliban, mintha nem tíz éve ellopott darabok lennének, amiket még én is használtam a középiskolában, illetve most is teszem az egyetemen. Vagy ötvenet lenyúltam az általános alatt.
- Ezt tökéletesen jól gondolod, szóval ugorhatunk is – nem értettem, hogy Zaine miért akar ennyire megállítani valamiben, ami rám nem jelent túl nagy veszélyt. Nem akartam ecsetelni neki, hogy egy olyan környéken nőttem fel és élek még mindig, ahol délben egy késelés teljesen normálisnak számít. A legtöbb ember Bronx utcáin elég érzéketlen, senki se akarja más dolgába ártani magát, mert csak a saját bokáját üti meg. Ezt nekem semmi jogom nem volt kifejteni neki, de összességében azt gondolom, hogy nincs köze ahhoz, hogy hol adom el a testem és hogyan fognak megerőszakolni, vagy kiszedni az egészséges veséimet. A saját problémám lesz a dolog.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy én kevésbé vagyok büdös bunkó, mint te, ezért megtartom magamnak a véleményem, mivel tiszteletben tartom, hogy téged kicsit sem érdekel, hogy mit gondolok rólad – egy édes mosollyal az arcomon közöltem mindezt, próbáltam pontosan úgy mosolyogni rá, mintha el akarnám csábítani egy pillanatra. De valójában az is lehet, hogy komplett idiótát csináltam magamból, mert nem vagyok buzi és nem tudom hogyan kell a fiúkkal flörtölni. Bár hittem benne, hogy ember és ember között nincsenek különbségek és a nemi határok nem annyira élesek, mint ahogyan az emberek meghúzzák és kategorizálják magukat. Vannak alapvető fizikai és biológiai különbségek nők és férfiak között, amik áthidalhatatlanok, ugyanakkor mindenki érző lény, tehát elméletileg az, ahogy a csajokkal flörtölök megfelelne Zaine ízlésének is, ha a hozzám hasonló pasikat találja vonzónak. Mondjuk nem igazán tudom, hogy mi az ideálja, de összességében nem is érdekel.
- Köszönöm! – szándékosan vigyorogtam rá a lehető legidegesítőbb mosolyommal, mert élveztem azt, hogy mennyire sértette az önérzetét az, ha a melegségéről volt szó, pedig egy becsmérlő szót sem mondtam rá – Jó tudni, hogy még egy meleg pasinak is tetszek. Mellesleg te sem vagy rossz kör. Ha nem lennél meleg, elfogadnálak sógornak.
Picit félrebillentett fejjel vettem jobban szemügyre a vonásait. Nyilvánvalóan minden férfi meg tudja állapítani a másikról, hogy pontosan milyen kategóriába tartozik, mert a nők is gondoskodtak arról, hogy le legyen nyomva a torkunkon a toxikus maszkulinitás, ami egyébként undorító dolog. Szerencsére nálunk otthon a női többség miatt pontosan úgy élhettem meg a saját férfiasságomat, ahogy az számomra kényelmes volt. Ha sírtam, akkor nem elvertek és üvöltöttek velem, hogy egy férfi nem sír, hanem megvigasztaltak, ezáltal érzelmileg stabillá váltam és lett önbizalmam. Továbbá túl szeretetteljes volt a légkör ahhoz, hogy hosszútávon rideggé és érzéketlenné váljak. Fiús fiúnak gondolom magam, de attól még nem kezdtem el visítani, ha a nővéreim az összes körömlakkjukat rajtam akarták kipróbálni, mert tudtam, hogy ez az én férfiasságomat nem befolyásolja. Szimplán csak kedves voltam a testvéreimmel és hagytam őket szórakozni még akkor is, ha ez azzal járt, hogy komplett hülyét csináltak belőlem.
- Az, hogy számító vagy és ki akarsz használni – elég érzelemmentes volt a hangom, a pillantásom is lassan megkeményedett – Nem tanítottak meg a szüleid arra, hogy az őszinteség minden esetben előrébb mutató, mint a jóemberkedés?
Talán kemények voltak a szavak, amik elhagyták a szám, de a korábbi beszélgetésünk során nekem is ott volt a lehetőségem arra, hogy megforgassam a kést a szívében. Nem csak neki jár ki a lehetőség, hogy az én önbizalmamat próbálja meg a porba zúzni. Onnantól kezdve, hogy barátságos voltam vele, a kezemet nyújtottam neki azon a napon, amikor bejött a kávézóba, ő pedig gyakorlatilag hátbaszúrt és zsarolni kezdett, már nem tudtam mit tenni. Bármit mondhattam neki, nem igazán éreztem azt, hogy az én szavaimnak súlya lenne, mert látszólag mindene megvolt. Nem tudom, hogy miért sírt akkor annyira, hogy még a kávézóban is nedvesek voltak a szempillái. Nem gondolom, hogy könnyebb élete lenne nálam csak azért, mert márkás táskákat látok nála. Viszont, ha ő előítéletes és bántani próbál másokat, akkor meg kell tanulnia azt, hogy nem fogja mindenki tárt karokkal várni őt és hagyni, hogy a porban fekve megrugdossa a gyengébbeket.
- Az lehet, de tudod – ahogy hátra dőltem a széken, egy pillanatra sem vettem le róla a szemem – Pontosan huszonnégy évig nem ismertél engem. Most pedig úgy ítélkezel felettem, mintha én lettem volna az első ember, akit megláttál. Talán mást tapasztaltunk, de ez nem jelenti azt, hogy az, amit én tudok a világról kevesebbet érne csak azért, mert három évvel később bújtam ki anyámból, mint te a sajátodból.
Tudtam volna neki mesélni arról, hogy milyen az, amikor csak az ünnepek során kerül hús és déli gyümölcsök az asztalra, amikor az ember a szupermarketek kasszájánál görcsöl, mert esélyes, hogy nincs elég pénz a kártyáján ahhoz, hogy kifizessen egy bevásárlást, ami nem feltétlenül fedezi öt gyerek étkezését. Soha nem felejtem el anyám pillantását, amikor repetát akartunk az ebédből és nemet kellett mondania annak érdekében, hogy mindenkinek jusson meleg étel. Ellenben mi a menzán nem válogattunk túlzottan, mindent megettünk, amit elénk tettek. Mindennek megvan az előnye és a hátránya.
- Azt hiszed, hogy mindenkit dugok, aki a közelembe jön és nőnemű? – mondjuk nem állt távol az igazságtól a dolog, de a főnökeimmel mondjuk határozottan nem keféltem és ők sem követtek el ellenem szexuális erőszakot. Az más kérdés, hogy ha valaki felkeltette az érdeklődésemet – vagyis az én ízlésemnek megfelelően szép volt – azt általában tényleg megdugtam. Viszont az, hogy nem vagyok egy olyan típus, aki könnyedén megállapodik még nem jelenti azt, hogy rosszul bánnék a nőkkel.
- Egy szóval sem mondtam, hogy jó döntéseket hoznék – én voltam a leginkább tisztában azzal, hogy mit miért teszek – De legalább a döntéseim a sajátjaim. És a következmények tudatában hoztam meg őket.
Semmi köze nem volt ahhoz, hogy betegesen túlféltem a tesóimat, mert törékeny kis nő mindegyik. Egyikük sem érte el az ötven kilót, ráadásul alacsonyak voltak és érzelmileg kiszolgáltatottak is. Ezt a legjobban Kylie esete bizonyította. Ugyanakkor Kimi különösen szép lány, ami miatt szinte biztos voltam benne, hogy ha nem szerzek rövid időn belül annyi pénzt, amennyire szüksége lenne, akkor regisztrálni fog arra a kurva oldalra és elveszíthetem őt. Ha engem megtámadnak, akkor jobb esélyekkel védem meg magam, mint az a picike nő, akinek a felkarját átérem az ujjaimmal és a combja akkora, mint az én karom.
- Nem volt – talán ez az első dolog, amiben mi ketten egyetértünk – Csak a te perspektívádból néztem a dolgot. Ha úgy gondolod, hogy valakinek oka kell legyen arra, hogy odaadjon néhány plusz szalvétát egy embernek, aki sírt, akkor nagyon rosszul gondolkodsz a világról.
Ugyanakkor realistának is találtam őt. Tisztában voltam vele, hogy nagyon kevés olyan ember van, aki nem burkolódzik szótlanságba, amikor szenvedni lát egy idegent. Én viszont úgy gondolom, hogy ha már nem változtathatom meg a világot, akkor csak annyit tehetem, hogy nem hagyom a világnak, hogy megváltoztasson engem.
- Baromira átgondoltam azt, hogy mit miért csinálok – már-már unott hangon jelentettem ki ezt – Ha lenne más választásom, akkor nem csinálnám. És ha valaki nem fog meghátrálni, az majd a jövő problémája lesz. Egyébként meg leállhatnál azzal, hogy hetero önérzetről magyarázol, mert én egyszer sem szidalmaztalak azért, mert meleg vagy. Csodálatos dolog, hogy ezt elmondtad nekem és idejöttél hozzám annak ellenére, hogy én nem vagyok az.
Szerettem volna tényleg lezárni ezt az egészet, mert semmi értelme nem volt egymás szexualitásán vitatkozni. Engem baromira nem érdekelt az, hogy meleg. Ha normális magyarázatot ad arra, amit kért tőlem a pénz miatt simán belementem volna a dologba, mert akkor egy win-win szituációról lenne szó. A zsarolás már más kérdés. Ezzel csak azt bizonyította be, hogy ő nem bízik bennem, ezért pedig már nekem sincs okom másképp tenni vele.
- Üzlet, de nem tiszta – mondjuk onnantól kezdve, hogy egy OnlyFans fiók alapján azonosított, már nem is voltam biztos benne, hogy nekünk kettőnknek egyáltalán van miről beszélnie tiszta üzlet kapcsán – Az, hogy fenyegetsz gyakorlatilag kényszerítés. Valami miatt fel akarsz használni. Mi van akkor, ha nem jön be a terved és feldobsz bosszúból a rendőrségnek?
Elvégre egy dolog, hogy képeket pakoltam ki egy platformra, ahol öt dollárt kértem el a feliratkozásért és további tarifáim voltak bizonyos kategóriájú képekre. Azonban ezeknek egyike sem haladta meg a 100 dollárt, mivel nem voltam hajlandó az egész testemet áruba bocsájtani, vagy esetleg az arcomat megmutatni, pedig már voltak olyanok, akik erre kértek.
- Nem kell neked bizonyítanom semmit – halkan nevettem el magam, aztán ráztam meg a fejem – Csak egy kérdésem lenne hozzád. Mi a véleményed a történelemhamisításról?
Elég gyakori volt a közmédia által ez a jelenség mostanság. Nagyrészt ez a bűntudat miatt történt meg, amit a fehér emberek éreznek elsősorban az afrikai származású, feketebőrű személyek miatt. Ugyanakkor én nem hittem benne, hogy az a mentalitás, amit ez a bizonyos bűntudat szült csak rontott az emberek megítélésén. Az, hogy eltörlünk olyan történelmi tényeket, amiket biztosan tudunk és behunyjuk a szemünket még nem változtatja meg az elődeink által elkövetett hibákat. Nekünk pontosan annyi lenne a feladatunk, hogy tanuljunk ezekből és felvállaljuk azt, hogy egy új nemzedékként már másképp csináljuk a dolgokat. Pont ezért nem éreztem azt, hogy magyarázkodnom kellene arról, hogy miért hasznos az, amit tanulok. Talán nem az, talán nem lesz belőlem semmi, de addig is legalább eltöltöm valamivel az időmet és értékes perceket ölök abba, hogy még jobban megismerhessem a világot, amiben élek. Egyszer úgyis fogom magam és meghalok, abban a pillanatban pedig teljesen mindegy lesz, hogy hasznos voltam-e az életem folyamán. Mert csak egy halott leszek, aki elporlad a földben.
- Ha fizetsz érte, majd megmutatom neked – egy félmosolyra húzódtak az ajkaim, aztán újra érzelemmentessé vált az arcom – Gondolom a fenyegetőzés az egyik kink-ed, szóval majd mindenképp fényképen juttatom el hozzád, hogy pontosan hogyan néz ki. Akkor még egy dolog lesz a kezedben, amit felhasználhatsz ellenem a jövőben.
Nem akartam én arról beszélni, hogy mekkora farokkal rendelkezek, mert azzal pont a testi adottságaim szidásával mentem volna szembe. Mondjuk vannak bizonyos mondások arról, hogy a nagy orrú embereknek más is nagy. Az intim teljesítményem miatt még senki nem hagyott el, bár az is igaz, hogy akkora orrom van, hogy az már véd az eső elől. Mindenesetre nem foglalkoztam azzal, hogy mekkorának számít az, ami nekem van, mert használni kell tudni, nem pedig azon parázni, hogy mi számít nagynak és kicsinek.
- Biztos vagyok benne, hogy a saját teljesítményed miatt jutottál el oda, ahol vagy – megtámaszkodtam a falon, míg a szabad kezemet a csípőmre tettem, és emiatt közelebb kerültem hozzá. De legalább nem tudta elkerülni a szemkontaktust – De én hiába tanultam jól, csak egy főiskolára kaptam félösztöndíjat. Ha ki tudnánk fizetni az egyetemet, akkor nem vesztegetném el az időmet, ahogy te fogalmaztál. És ha ezt is elbukom, akkor oda a jövőm. Bár talán hiábavalók a próbálkozásaim amúgy is, mert nem pénzügyi, vagy mérnöki, vagy egyéb olyan szakon tanulok, amivel be tudok állni egy multihoz és végezni tudom ugyanazt a munkát, amit te. Az, hogy finanszírozni tudod a tanulmányaidat, szerencse.
Mire a magyarázat végére értem, egészen elszomorodtam, mert a nővérem jutott eszembe és az, ahogyan kiabált velem arról, hogy önző vagyok és nem én vagyok az egyetlen, akinek vannak álmai. Sajnáltam Kimit, mert őt nem támogatta apa annyira, mint engem. Én vagyok az elsőszülött fiú, ami miatt több jóban van részem, mint a nővéreimnek. Igazából miattam szenvednek mindannyian és ez pokoli érzés volt. Maga a tény, hogy valaki, aki még lényegében nem diplomázott le teljesen, de már több tapasztalata van, mint nekem… Nos az, hogy Zaine azt mondta, hogy az egész időpocsékolás, nagyon elbizonytalanított. Mert elkezdtem attól félni, hogy a családom belém fektetett hite ellenére elbukom az egészet és a nővérem, aki tanulhatott volna helyettem pedig még szomorúbb lesz.
- Pont az ilyen viselkedésed miatt vagyok veled olyan, amilyen – nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom neki, csak halkan felsóhajtottam és a kezemben tartott ingre meredtem. Talán ésszerű lett volna bedobni a mosodába, de nem akartam, hogy a lányok aggódjanak miattam. Krys szólna anyáéknak, Kimnek meg anélkül járna el a szája, hogy belegondolna abba, hogy miről beszél.
Meglepetten pillantottam rá a vállam felől, amikor a kezemhez ért, mert nem számítottam arra, hogy hozzám fog még szólni és arra sem, hogy elnevetem magam amiatt, amit mond.
- Ez ciki – vörösek voltak a fülem vége, de nem amiatt, mert tényleg szégyelltem volna magam, szimplán nem voltam férfiak közelségéhez szokva, én pedig most érezni véltem a parfümje illatát – A nővéremnek mosodája van én pedig egy vérfoltot nem tudok eltávolítani.
Abban sem voltam biztos, hogy jól kezdtem el összedörzsölni az anyagot, bár mentségemre szóljon, hogy soha nem dolgoztam Krystaléknak, maximum a cuccaimat dobtam behozzá, ha arról volt szó. Meg ételt vittem nekik.
- Túl kívülálló lennék, mert nem tudok szépen beszélni és úgy viselkedni, mint egy gazdag gyerek – halkan sóhajtottam fel, majd újra felemeltem a kezem, ami tényleg szép volt, de a bőröm borzalmasan nézett ki – Öt perc alatt rájönnek arra, hogy mi a helyzet és rosszabbul jönnél ki belőle, mintha nem vinnél magaddal senkit. Semmi értelme nincs annak, hogy beégj. Azt sem tudom, hogy egy komplett asztalterítéknél melyik evőeszközt mihez kell használni.
A bőröm még vörösebb lett a szégyenérzettől, az ujjaim úgy kezdték el szorítani az inget, hogy egészen elfehéredtek. Magam sem tudtam, hogy miért mondok el ilyeneket, amikor már korábban belém kötött azzal kapcsolatban, hogy csak egy főiskolán tanulok. Valószínűleg ezekkel az infókkal nem a jó pontokat növeltem meg.
- Ha elmondod, hogy miért van rám ennyire szükséged, akkor talán megfontolom az ajánlatod – mert persze nekem is kell a pénz – De nem fogok úgy belemenni, hogy csak becsmérelsz és arra a tényre mutatsz rá, hogy egy porszem vagyok a világban.
Mondták már, hogy túl drámai vagyok és talán az, ahogy a farzsebembe nyúltam és tárcsáztam a 911-et már túlzás volt, de meg akartam mutatni neki, hogy nem félek tőle. Még akkor is, ha ez nem volt igaz. Ha nem csak blöfföl a feljelentéssel, akkor most teszem tönkre a családomat.
- Dobj fel most – kihangosítottam a készüléket és kihívó pillantással néztem a szemébe – Vagy magyarázd meg a helyzetet. Ha bejelented, hogy lopni láttál, de nem adsz le pontos infókat rólam, akkor úgysem lesz más választásom, mint belemenni az ajánlatodba, örökké utálni foglak. Ennél jobb lehetőséged sosem lesz.

Megfordult a fejemben, hogy ez az egész tök felesleges. Hogy hiába próbálok jóemberkedni, lehet hogy valójában én vagyok a világ legönzőbb embere. Nem önzőség elvárni másoktól, hogy megtegyenek nekünk valamit? Gondolom nem, amíg ajánlunk valamit cserébe, amit szívesen adunk. Nekem nem számított sokat apám pénze, mert semmi nem tudta pótolni őt. Akárhány nulla sorakozott a bankszámlámon, akármekkora odafigyeléssel kezeltek az egykori emberei amikor Los Angelesben voltam, nem volt ez több puszta formalitásnál. Ha volt is valamilyen tervem azzal, hogy egyszer az ő nyomdokaiba lépek, mivel vitt volna az közelebb hozzá? Ugyanabban az irodában ülnék, mint ő? Ugyanazt a panorámát csodálnám minden alkalommal, amikor kinézek az ablakon? Egyiktől sem változik meg az életem és mindaz, amin keresztül mentem. Nem fogok tőle másképp tekinteni a gyerekkoromra, nem fogok arról álmodni, hogy milyen életem lett volna, ha apám tovább él és sikerül megnyernie a gyerekfelügyeleti pert, én pedig hozzá kerülök. Nincs ennek értelme, mint ahogyan annak sincs, hogy hazugsággal próbálok elfedni valamit, ami olyan egyértelmű és egyesek számára mégis olyan elfogadhatatlan.
Valamiért azt gondoltam, hogy ha én képes vagyok akceptálni magamat annak, ami vagyok - legfőképp embernek, de csak hogy pontos legyek, itt a szexualitásomra is gondolok -, az nem csak a saját érzelmeim és vágyaim megélésében segít majd, hanem abban is, hogy a környezetem elfogadjon. Ilyen kijelentést tenni a mai világban ebben az országban - igazából bárhol, tudom, hogy vannak rosszabb helyek az Államoknál - talán mégis túl merész lenne. Mióta világ a világ vannak melegek, az emberek egy része valamiért mégis úgy tekint ránk, mint csodabogarakra, vagy beteg, undorító korcsokra, mintha a homoszexualitás a kisugárzásunkból, vagy a velünk való érintkezésből átadható lenne másoknak. Azokban a korai években, amikor anyám megsejtette, hogy nekem nem a lányok tetszenek, és amikor a fejemhez vágta, hogy bár meg sem születtem volna, sokat gondolkoztam azon, hogy mit tehetnék, hogy másképp gondolkozzon. Ezek után én teljesen jogosnak gondoltam azt, hogy másokról is merem azt feltételezni, hogy a szexualitásom zavarja őket. Ugyanezen okból általában azt is kihasználtam, hogy ha ilyen emberekkel futok össze, akkor zavarba tudom őket hozni, mind a hatvannyolc kilómmal. Ritkán, vagy épp egyáltalán nem találkoztam olyan emberekkel, akik annyira jók lettek volna abban, hogy könnyedén visszalőjék az én térfelemre ezeket a magas labdákat, mint Cameron. Ettől pedig csak még inkább azt akartam, hogy menjen bele és fogadja el az ajánlatomat.
Jöhettem volna azzal, hogy mennyire aggasztó, hogy nem látja a veszélyeket abban, hogy az OnlyFansre posztolgat, de egyáltalán nem bíztam már abban, hogy hallgatni fog rám. Legfőképp, mert annyi módon léptem már a lábára, hogy lassan tényleg jogos volt, hogy szóba se álljon velem.
-  Azért elég merész kijelentés a részedről, hogy egyáltalán nem vagy büdös bunkó, amikor így beszélsz valakivel, akit alig ismersz. - Közel sem vagyok az a fajta ember, akinek elszáll az agya, ha sértegetik, általában sokkal inkább beletörődöm a dologba és jó ideig rugózom még rajta a lakásom magányában. Tisztában voltam vele, hogy Cameron mondanivalóját is úgy viszem haza, mintha egy nekem szánt csomag lenne és újra meg újra, elejétől a végéig ki fogom azt vesézni, átgondolom és magamra veszem minden egyes szavát. Mégis tisztában voltam azzal is, hogy előtte nem mutathatom meg ezt, nem adhatom meg neki azt az élvezetet, hogy lássa, mennyire rosszul esnek valójában a szavai. Különösen annak tudatában, hogy ő most épp csak visszaadta mindazt, amit én korábban adtam neki, amikor megmondtam, hogy haszontalan, amit tanul. Most már talán kvittek vagyunk.
A vigyora láttán képtelen voltam visszafogni magamat és szemforgatva vettem egy mély levegőt. Elfordítottam ugyan az arcomat tőle, de kétségtelen volt, hogy látta milyen kifejezésbe torzulnak a vonásaim. Ahhoz képest, hogy az előbb még nem akartam, hogy tudja mennyire az idegeimen táncol, most nagyon könnyen elárultam magam. -  Ez most komoly? - Értetlenül pillantottam rá. -  Az előbb még se meleg nem voltál, se a társaságomra nem vágytál, most meg...? - Befejeznem sem kellett a dolgot, szerintem pontosan tisztában volt vele, hogy mire akarok kilyukadni.
-  Márpedig a mai világban nem mész semmire ezek nélkül. - Nem próbáltam utalni rá, hogy talán én sem voltam olyan régebben, mint amilyennek leír, mert a nyolc éves énemmel összehasonlítani a mostanit őszintén szólva butaság lett volna. A gyerekek mindig más emberré válnak felnőttként, nekem pedig gondolom mindig az volt megírva a nagykönyvben, hogy büdös bunkó vagyok.
-  Nem, a szüleim nem mentek velem semmire, biztos utálnak is érte. - Könnyedén elhallgattam a tényt, hogy apám valójában meghalt, vagy hogy a nevelőapám jelenlétében egyszerűen pánikrohamot kaptam, mint ahogyan az anyám is képes volt ilyet okozni nálam, amellett, hogy állandóan pénzt kért tőlem. Egyes dolgokban nem éreztem magamat hibásnak, másokban meg nem vártam el egy teljesen idegen embertől, hogy meg akarjon érteni, vagy ami még rosszabb, érezzen értem bármiféle sajnálatot. Ha ő azt gondolja, hogy egy neveletlen gyökér vagyok, akkor tartson nyugodtan annak, nem neki kell megbirkóznia mindazokkal a dolgokkal, amelyek miatt én tényleg egy hálátlan és bunkó paraszt voltam.
-  Nem szereted, ha másoknak megvan a véleményük rólad, igaz? - Szórakozott nevetés-féle tört fel a torkomból, miközben megingattam a fejemet. A szavai még inkább arra késztettek, hogy előítéleteket és benyomásokat keltsek vele kapcsolatban a fejemben. Határozott voltam abban, hogy az ő önérzetén biztosan nem tapostak még olyan mértékben, mint az enyémen és meg voltam döbbenve, hogy milyen nyíltsággal mondta ki a véleményét nekem, amikor ez a mai világban egyáltalán nem jellemző. Arcon csaptak a szavai, de mégis megfeszült az állkapcsom, s megemeltem az államat. Belőlem nem fog nyilvánosan úgy olvasni, mint egy könyvből, hiába látott már könnyes szemekkel és nedves szempillákkal, egy összeomlás utáni állapotban. Azt tekinthetjük hét napos ingyenes próbaverziónak. Most tartunk a fizetős verziónál, az én falaim pedig határozottabban vesznek körbe, mint eddig valaha.
-  Megtehetnéd, nem? - Nem tűnt szorongó, a szexualitásában korlátolt, konzervatív férfinak, ezért is volt részemről könnyű megmagyarázni, hogy miért őt kérem arra, hogy kísérjen el egy-egy eseményre, ahol lényegében zaklatás áldozata vagyok lassan. -  Egy szóval sem mondtam, hogy probléma lenne, ha valaki nem az első kapcsolatát tartja az egyetlennek és szex-pozitív. Ne vegyél mindent magadra. - Személy szerint nem szívesen éltem volna le az életemet az első sráccal, akivel lefeküdtünk. De gondolom azok, akik nem követnek valamilyen egyházat az én korosztályomban, mind ugyanezt mondták volna.
-  Örülök neked, hogy te a saját döntéseid alapján éled az életedet - kissé értetlen pillantással néztem őt. Magam sem tudtam mit mondhattam volna, vagy épp miért azt mondtam, amit. Soha nem gondolkoztam azon, amit fejtegetett, hogy a döntéseim vajon mennyire a sajátjaim. Mindig elég önállónak éreztem magamat, különösen azóta, hogy elköltöztem otthonról, de elég régóta úgy éreztem már, hogy csak saját magamra számíthatok. Hogy mások miatt lettem-e ilyen, vagy ilyennek születtem, azon egyáltalán nem töprengtem még.
-  Te mondtad, hogy a saját élményeidet nem invalidálhatom, csak mert én idősebb vagyok és mást tapasztaltam. Akkor ha nekem az a benyomásom az életről, hogy vannak, akik egy szalvétát sem nyújtanak oda másoknak puszta kedvességből, miért mondod, hogy rosszul gondolkodom a világról? Mi van, ha az én világom erről szól? - Nem kötekedtem, egyszerűen csak egy kérdést tettem fel, mert szerettem volna megérteni ő hogyan gondolkodik. Valamiért nehezen hittem el, hogy valaki annyira bizakodva tudjon tekinteni a világra, mint ahogyan Cameron teszi, és közben ne sérüljön meg. De hát ott van az egész Onlyfans dolog, szerintem csak idő kérdése és ő is megtapasztalná milyen az, amiről beszélek. Nem akarok én hősködni azzal, hogy megmentem tőle, hogy összetörjön a világa, mert korántsem értettem őt. Mégis meg akartam tenni.
-  Szerintem meg nem tetted. Vagy ennyire nem akarsz foglalkozni a következményekkel? - Saját tapasztalatból tudtam, hogy az, amikor valaki úgy közeledik felém, amire nem vágyom, nem múlik csak úgy el egyik pillanatról a másikra. Nem felejtődik el idővel, és lehetek akármennyire magabiztos a magánéletemben és a hálószobában, attól még rohadtul elcseszi a fejedet az ilyesmi. Beszélni talán még kétszer olyan nehéz róla férfiként, mint a nőknek, mert az össztársadalom nagy része pontosan azt gondolja, hogy a férfiakat nem érheti semmilyen bántalmazás. Kevesen vannak, akik ha hinnének is nekem, tenni akarnának bármit. Ahhoz túl késő, hogy rendőrségre menjek vele, innentől pedig mi értelme az egésznek? Miért nem látja ezt be Cameron is?
-  Akkor miért nem hiszel nekem? Értem, hogy nem valaki olyantól vágysz megmentésre, mint én. De ha te is tudod, hogy rossz vége lehet, miért csinálod? - Tényleg meg akartam érteni. Az nem volt válasz, hogy ha majd problémái adódnak, akkor foglalkozik velük, amikor felmerülnek. Az embereknek nem kellene csak úgy vakon élnie bele a világba és sérülniük lépten nyomon. Valójában ha ő sérülne, nem is az ő hibája lenne. De szerintem mi emberek már kollektívan menthetetlenek vagyunk. Képtelenek vagyunk megszabadulni azoktól, akik önző módon bántanak másokat. És valahol biztosan én is közéjük tartozom, mert meg sem próbálok kedves lenni az emberekkel. De már évek óta arra készülök, hogy egyszer majd a pokolban fogok kikötni, nem újdonság ez számomra.
-  Nem kényszerítelek semmire, csak felajánlottam. Meg is beszélhetnénk a részleteket. Te nem vagy rá nyitott. - Elhúztam a számat, de nem pillantottam rá. A heterósága nyilván sok mindent megmagyarázott, de még ennek ellenére sem tartottam a saját társaságomat olyan rossz ajánlatnak, ha a mérleg másik nyelve az Onlyfans volt.
-  Szerinted feldobnálak? - Nem tagadtam, nem is akartam magyarázkodni neki, vagy felelősségre vonni azért, amiért ezt gondolta rólam. Részben talán szórakoztatott is az, hogy ezt gondoltam rólam, mert addig sem járt közel a valósághoz. A valósághoz, ami sokszor sokkal szomorúbb képet mutatott, mint én tettem a barátaim, kollégáim, vagy olyan srácok felé, mint Cameron is.
-  Ezek szerint nem is akarod, hogy megértselek. - Igazából sejtettem, hogy így van ez. Nem voltunk barátok. Ismerősöknek is csak akkor neveztem volna magunkat, ha nagyon muszáj. Azon kívül, hogy egy-két rövid beszélgetésbe bonyolódtunk eddig a kávézóban, valójában nem sokat tudtunk egymásról. Csak azt, hogy mindketten utálhatjuk a másikat azért, mert olyan amilyen. -  Azt már az ókori görögök is csinálták, miért? - Kissé értetlenül álltam a kérdésével szemben. Nem tudom mit mondott el rólam az, hogy mit feleltem. -  Az emberek többsége nem foglalkozik azzal, hogy ki hogyan hamisítja a történelmet éppen, mert nem akarnak többet, mint egy biztos állást és tetőt a fejük felé, nem? - Felvontam a szemöldökeimet, így néztem rá. Ha méltatott volna arra, hogy komoly beszélgetést folytassunk, talán még élveztük is volna a dolgot, ez pedig egyszerre igazolta azt, hogy miért neki tettem azt a bizonyos ajánlatott és lepett is meg.
Az érdeklődő pillantásom hamar zaklatottá és elutasítóvá válhatott, amikor úgy replikázott nekem, mintha minden férfi különösebb odafigyelés nélkül tárgyalná meg a legbecsesebb testrésze hosszát nyilvánosan, egy kávézó közepén. Legszívesebben átnyúltam volna az asztal fölött, hogy befogjam a száját, helyette azonban csak a szúrós pillantásom maradt. -  Vigyázz, még a végén betartatom veled az ígéretedet. - A téma milyensége ellenére sem akartam elengedni és én magam is úgy válaszoltam, amivel kellemetlen helyzetbe akartam hozni. Még kellemetlenebbe. Ami egyébként láthatóan nem igazán sikerült, mert bár állítása szerint nem vonzódik a férfiakhoz, mégis könnyedén beszélget velem a farkáról. Fura.
-  Te meg biztosan arra gerjedsz, ha dicsérnek közben, nem? Nem voltál véletlenül szerelmes alsóban a tanító nénidbe? - Nyilván maga a dolog csak akkor működik, ha a tanító nénije egy csinos és akkor korához képest szép nő volt, nem pedig egy nyugdíjas néni. Az már durva lenne.
-  Ha te olyasmivel akarsz foglalkozni, ami boldoggá tesz, de nem keresel vele eleget... Felőlem. - Megrántottam a vállaimat. Az én életemet kezdettől fogva meghatározta a pénz. Előbb apámé volt, aztán majdnem anyára és rám szállt, végül mégis én maradtam az egyetlen várományosa annak a vagyonnak, amire most anya ácsingózik. Az én életemben mindig fontosabb volt, hogy valakinek pénze legyen, mint hogy valami olyasmit csináljon, ami pusztán boldoggá teszi. Tény és való, hogy az állásom ellenére is lett volna miért a zsebembe nyúlnom, de soha nem léphetek apa nyomdokaiba, ha nem vagyok legalább olyan ügyes, mint ő volt az én koromban. Később pedig ha Los Angelesbe költözöm, majd még többet tanulhatok. -  Tudod miből van pénzem az egyetemre? - Pusztán költői kérdésnek szántam csak, mert már folytattam is: -  Apám meghalt, tőle örököltem. Szerencsés vagyok, mert meghalt az apám? - Immár tényleg kérdőn néztem őt, figyeltem a vonásait, hátha felfedezem rajta a megbánás legkisebb morzsáját is, amit ezer éve láttam már őszintén megcsillanni valaki szemében.
-  Tök mindegy, nem? Ne legyél velem semmilyen. - Addig piszkáltuk egymást, hogy a végén ő belefáradt, én meg egyszerűen felcsesztem az agyamat. Jó pár olyan dolgot mondott nekem, amivel az elevenembe talált, ezért legszívesebben hátat fordítottam volna neki és távoztam volna a kávézóból, valamiért mégsem mozdultak a tagjaim. Aztán összetört az a belülről a mellkasomat égető érzés és már ott álltam mellette és az ingjét fogtam, mintha kérte volna a segítségemet. A nevetése hallatán rá emeltem a pillantásomat a szemem sarkából, s néhány másodperc erejéig képtelen voltam elfordulni. Aztán megrezzentek a szempilláim, a fejem pedig újra a mosdókagyló felé fordult. Tudnom kellett volna, hogy mit csinálok és milyen közel fogok hozzá kerülni, ha belenyúlok a dolgába, az agyam mégis túl későn regisztrálta ezt. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy úgy érezzem, ha megszólok elég magabiztos lesz a hangom. -  Biztos mindent megcsinált helyetted, azért nem tudod. - Direkt szúrtam oda, nem akartam lehetőséget hagyni, hogy az előbbi hidegség, amit vele kapcsolatban elkönyveltem most oldódni kezdjen. Nem haragudtam rá, azt valójában neki kellett volna rám. Zavaros volt ez az egész.
-  Nem ezt mondtam. - Újra rá villant a pillantásom, még a szemöldökeim között is megjelent néhány finom ránc. Kiforgatta a szavaimat, én pedig másodperceken át vacilláltam, hogy megmagyarázzam-e pontosan mire gondolok. Végül a nem mellett döntöttem. Higgyen amit akar, ha neki könnyebb így. Én is így élem az életemet. Előítéletekkel és megmászhatatlan falakkal.
-  Nézd. Nem tudom mit gondolsz rólam, de nincsenek olyan komoly szabályok az én életemben sem, mintha mi lennénk a királyi család. Én... - nyeltem egyet. Megint adódott egy lehetőség, hogy megmagyarázzam miért mondtam, hogy kívülálló ő, ehelyett azonban csak összeszorítottam egy pillanatra a számat, aztán megint támadásba lendültem. -  Legyél a jövőben ügyesebb, ha nem akarod a rácsok mögött végezni. - Nem fenyegetni akartam, akármennyire is annak hangzott.
-  Én sem tartozom neked magyarázattal. - Sokkal könnyebb volt azt mondani, hogy ha ő nem akarja, hogy megértsem, akkor én sem fogom törni magam ezért. Annál nehezebb lett volna jóban lenni és tudni, hogy valójában teljesen más dolgokat gondolhat rólam, vagy ami még rosszabb, hogy valami célja van a velem való ismeretségből. -  Azt hittem már megbeszéltük, hogy nem fogsz belemenni. - Értetlenül néztem őt, amikor azonban a zsebébe nyúlt és a 911-et tárcsázta, szó szerint kétszeresükre tágultak a szemeim. Talán be sem fejezte még a magyarázatát, amikor én már előre lendültem, és a kezében tartott telefon után kaptam, hogy még azelőtt ki tudjam nyomni, hogy valaki felveszi a másik oldalon... Ami egy teljesen másik szám és mondjuk egy magán telefonhívás esetében valós is lett volna, de nem a 911-nél. Az operátor már be is mutatkozott, mire kirántottam Cameron kezéből a készüléket.
-  Elnézést, téves hívás! A zsebemből tárcsázott a készülék. - Legalább hatszor rányomtam a piros gombra a képernyő közepén, s csak akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor a készülék képernyője teljesen elsötétedett. Izzó pillantással emeltem fel a fejemet és néztem a srácra. -  Komolyan?! - Megnedvesítettem az ajkaimat, a nyelvem talán egy pillanattal tovább időzött a szám sarkában, mint kellett volna. Hosszan, reszketve fújtam ki a levegőt. Magam sem számítottam rá, hogy ilyen hevesen fogok reagálni. Odanyújtottam neki a telefont, most már azonban nem néztem a szemeibe.
-  Nem azért mondtam, hogy kívülálló vagy, mert főiskolára jársz, vagy mert nem ismered a villák sorrendjét. - Egészen halkan szólaltam meg, nem is volt szükség rá, hogy kiabáljak mellette. Nem léptem hátrébb. Ha magyarázatot akar, akkor kap valamennyit. Lassan, a szavaimat megválogatva folytattam. -  Nem ismered a családomat. Vagy azokat, akikkel lógni szoktak. Az apámról sem hallhattál, meg arról, hogy milyen gyerekkorom volt. A barátaimat sem ismered. És ők sem téged. Ezért vagy kívülálló. - Sóhajtva gondolkodtam tovább azon, hogy mit mondhatnék még. Hogy mivel tartozom neki. -  Pont ezért te nem is kezdenél rólam pletykálni, vagy nem érdekelnének mindazok a dolgok, amiket rólam mondanak. - Ebben valamiért szilárdan hittem. Nem tervezne ellenem valamilyen mesteri árulást, amivel elveszi tőlem apa üzletét és részvényeit. Nem hiszem, hogy ennyire érdekelném én, vagy a világom.
-  Nem igazán... vagyok híve a kapcsolatoknak. - Ebben valójában nem voltam biztos. Persze ha valakivel jól éreztem volna magam és könnyű lett volna az együtt lét, nem dobtam volna ki csak azért, hogy egyedülállónak valljam magamat. A kapcsolatok mindig is nehézkes terepnek számítottak nálam. Idővel mindenki kíváncsi lesz a párjával kapcsolatos dolgokra, én viszont nem szerettem megosztani ezeket. Innentől kezdve minden el volt átkozva. -  De azt már tudod, hogy meleg vagyok. Viszont vagy egy lány, akivel együtt lógtunk már régen is azokon az eseményeken, amikre hivatalosak vagyunk a családommal. Ő... Nem tudom, nem igazán érti, hogy nem őt akarom megbántani azzal, hogy meleg vagyok. Azt hiszi felszedhet, állandóan a nyomomban jár és felbukkan azokon a helyeken, ahol én vagyok, nyomul rám. Ennyi. - Halkan nevetve ingattam meg a fejemet. Így kimondva sokkal nevetségesebb az egész, mint ahogyan mindeddig megéltem ezt. -  De majd megoldom valahogy. - Megrántottam a vállaimat, aztán újra felé emeltem az arcomat, a  pillantását kerestem. -  Ne foglalkozz velem. - Hagytam, hogy a szavaim ott lógjanak közöttünk még néhány másodpercen át, amíg őt néztem, aztán sarkon fordultam és próbáltam kiszabadulni innen. Az, hogy Cameron ennyi mindent felkavart bennem, csak azt eredményezte, hogy úgy éreztem szükségem van egy szorongás csökkentőre és némi egyedüllétre. Ezt pedig a kávézóban nem kaphattam volna meg. Sem akkor, ha tovább ecsetelem a nyomorult kis életem nehézségeit egy félig idegen srácnak a kedvenc kávézóm mosdójában.