Péntek este, és csupa festék vagyok. A hajam lófarokba kötve, és egy nem túl szexi kantáros farmerban feszítek a kicsiny lakásom keletre néző szobájában. Nem tudtam dönteni, így választottam egy semleges színt. Mégis honnan kellene tudnom, hogy kislány, vagy kisfiú lesz? Nem akartam olyan anyuka lenni, aki megrögzötten ragaszkodik egyik, vagy éppen másik színhez. A rózsaszínnel azt sugallnám, hogy a lányomnak babákkal kellene játszania, és nem érdeklődhetne a kocsik iránt, vagy éppen fordítva. Nem mondanám, hogy konzervatív vagyok, pedig a nevelésem nagy részében azt gyakorolták…nem a legnagyobb sikerrel. Az ecsettel már negyedik alkalommal megyek át a falon, de még semmi köze az almazöldhöz az itteni színnek. A vödörre azt írták a legjobb hatást érhetjük el…akkor nekem miért nem sikerül? A kezemmel törlöm le a homlokomat, mikor megcsörren a telefonom. Kinek hiányzom este kilenckor? Más velem egykorúak most a nevesebb szórakozóhelyeket látogatják, és alkoholt vedelnek, de nálam már más szabályok élnek, bárcsak a szaktársam is tisztában lenne ezzel, de ő a terhességemre úgy tekint, mint egy vagány kihívásra. Inni lehet a babával is, nem? Megírtam neki háromszor, hogy ma nem érek rá, és nem fogok részt venni a csoportunk évzáró ünneplésén. A vizsgákat sikeresen vettem, de csak azért, mert nekem már jó sok pénzem feküdt az egyetemben, és nem akartam örökre diák lenni, fix kereset nélkül. Sóhajtva húzom el jobbra a zöld telefon ikont, és beleszólok a készülékbe. - Szia..Sharon…nem hallak, mi történt? Ne hadarj. – ráncolom össze a homlokomat, mert nem értem, hogy mire akar kilyukadni, végül elmeséli a hánytatott sorsát, és a ma este kudarcát. Bepasizhatott volna, de valaki az állítása szerint drogot kevert a koktéljába, és most nem tud egyedül hazamenni. - Hol vagy? – préselem össze az ajkaimat, és majdnem elkáromkodom magam. Manhattan nem itt van, hanem a város másik végén. Ez borsós lesz nekem, de feléled bennem a felebaráti szeretet, és a felelősségérzet. Nem hagyhatom egyedül, csak nem értem, hogy miért nekem kell az élő lelkiismeretének lennie. - Mindjárt indulok, addig hallgass rám, oké? Keress egy félreeső sarkot, és ülj le oda. Ne kérj senkitől piát, és ha lehet, akkor ne beszélgess pasikkal. Nem ígérem, hogy fél órán belül ott leszek ebben az időben…tudod nagy a forgalom, de sietek. – nyugtatgatom, és miután bontom a vonalat egy utolsó pillantást veszek a félig kész gyerekszobára. Mégis egy lakberendezőre kellett volna bíznom? Nincs annyi pénzem, hogy megfizessem, így „marad a csináld magad mozgalom”. Az ecsetet ledobom a vödörbe, és már rohanok is…jó döcögök a fürdőig. A gyors rendbe hozás nekem annyit jelent, hogy megmosom az arcomat, és levakarom a kézfejemről a festékpettyeket, de még így is akadnak gondok vele, mert ott marad egy-kettő. A sminket kerülöm, ki akarna kikezdeni egy kismamával? Nem trendi a huszonegyedik században, hogy terhes nőket szedjenek össze, mert ijesztőek, és hormontúltengésesek vagyunk. Állítólag ragyogok, mint a nap, és most élem a fénykoromat, én inkább azt érzem, hogy fáj a derekam, és eszeveszettül sokat kell pisilnem. Az utat hogyan fogom kibírni? A ruhámat lecserélem egy lezserebb nadrágra, és egy bő felsőre. A kabátot úgysem veszem le, senkinek nem fog feltűnni, hogy mennyire slampos vagyok. A hajamat kiengedem, és átkefélem, de már össze-vissza repked. Be is kapok egy szálat a folyó ügyeim intézése közben, mikor fogom magam, és egy húsz perces csúszással sikerül végre elindulnom. A két kutyám, meg a macska közöttük a nappaliban dőlt ki. Nem féltem a lakásomat, mert a betörőknek semmi esélyük. A vállamon a táskámmal gurulok el a járdaszegélyig, ahol leintek egy arra járót, de szemrebbenés nélkül hajt tovább a taxi. - Aj.. – feltartom megint a kezemet, és füttyentek is mellé, hogy végre megálljon nekem valaki, és a megfelelő módszerekkel el is érem a célomat. - Manhattanbe legyen szíves. – ülök be, és begyömöszölöm magam a hátsó ülésre. Megpróbálom felhívni Sharont, de két kicsörgés után a hangposta jelentkezik be. - A fene egye meg. – sóhajtok egyet, és az ablakon nézek ki. A kis indiai nem mer rám nézni, valahogyan megszoktam, hogy a pasik beparáznak, ha állapotos „ellenséggel” találkoznak. Mosolyogva fizetem ki az utamat, és szállok ki a központi csomópontnál, ahonnan még egy kis séta lesz. A friss levegő jót tesz, de miképpen fogom kirángatni onnan a félig alélt barátnőmet? Nem kellene még ezen agyalnom, mikor elérek a helyes címre, és már lépnék fel a lépcsőre, de valaki az utamat állja. A tekintetem egy kétajtós szekrényen állapodik meg, a kopasz fej nem hozza meg a szimpátiát az irányába. - Nem mehet be. Hol van a meghívója, és mit akar itt egy kismama? – nem szoktam hozzá az efféle bánásmódhoz, de egyszer mindenkivel megesik, hogy megbélyegzik. - Nem bulizni jöttem, a barátnőm bent van. Rám vár, engedjen be. – pillantok fel rá, de mellette törpének érzem magam. - Nem engedhetem. Sajnálom. Jobb… - hirtelen elkapom a kezét, és a hasamra vezetem. - Átjöttem a fél városon, pisilnem kell, és éhes vagyok. Szóljon a főnökének bánom én, csak engedjen be. – határozottabban kérem, mikor int egy másik tagnak, aki odahajol hozzá. - Szóljatok Zane-nek, hogy akadt egy kis gond. – a név ismerősen cseng, de legalább azt elérem, hogy ne lökdössenek, így félreállok, és hamarosan a testőrféleség a tulajjal tér vissza…aki történetesen a volt férjem. - Zane? – nézek rá meglepetten, és nem jutok szóhoz. Mennyi ideje nem láttam? Van már két éve minimum.
Vékony jégen táncolok. Folyamatosan. Nap nap után. Amit csinálok, az tényleg veszélyes, nem csak rám nézve, de mindenkire, akik kapcsolatba kerülnek velem. Egyszerre lenni jófiúnak és rossznak... nem egyszerű. Szinte képtelenség megtalálni azt a bizonyos határmezsgyét, és soha le nem térni róla. Szintén nehéz megtalálni a megfelelő embereket magam köré. Olyanokra van szükségem, akik értik a dolgukat, de mégse túlságosan, mert akkor végül vagy ők buktatnak le engem, vagy nekem kell őket. Olyanok kellenek, akikben megbízhatok, pedig a bizalom ebben a világban, amelyben élek, olyan luxus, amit nem igazán engedhet meg magának az ember. És hogy milyen fontosak a legapróbb részletek is, az épp a napokban nyert újbóli bizonyítást. Jól kell végeznem a dolgomat ahhoz, hogy megfelelő és elegendő belsős infókhoz juthassak, de ha túl jól csinálom, már veszélybe sodorhatom magamat is, és másokat is. Pontosan ez a helyzet most a triáddal. Lassan, fokozatosan kiszorítjuk őket a fegyverkereskedelemből a környéken, a maffia ezt várja el tőlem, miközben az FBI biztat, hogy tegyem meg, amit csak lehet, és egyiket sem érdekli, hogy ez mibe kerülhet nekem. Hogy már három emberemet kivégezték, hogy a triád küldöncei személyesen kerestek meg a minap a fenyegetéseikkel, hogy az öcsém életét is gondolkodás nélkül elvennék, ha megtehetnék, és hiába minden kapcsolatom, nem biztos, hogy odabenn, a börtönben elég sokáig meg tudom védeni őt. Sürgetem az ügynököket, hogy hozzák ki onnan, már túl régóta teszek eleget a kéréseiknek, és már sem kapok cserébe, csak puszta ígéreteket, de a bürokrácia imád mindent elhúzni és elaprózni. De nem a testvérem az egyetlen, aki veszélyben lehet. A legtöbben azok közül, akik valaha is közel kerülhettek hozzám, többé-kevésbé tudnak magukra vigyázni, elég egy-egy figyelmeztetés, hogy nézzenek a hátuk mögé. Ám, mint az egyik emberem kiderítette, a kínaiak olyannyira rám szálltak, és feltérképezték a múltamat, hogy tudnak az egykori jegyességemről is Andreával – ami a kisebbik baj, mert az a nő, amellett, hogy nem igazán tudok már aggódni érte, jelenleg valahol Afrikában van – és tudnak az eddig jelentéktelennek tartott, igencsak rövid életű házasságomról is Bailey-vel. Neki viszont még lehet ebből problémája. Bár kétlem, hogy valóban lehetne okuk bántani őt, hiszen legalább két éve nem találkoztunk, de sosem lehet tudni, éppen ezért ma el is gondolkodtam rajta, hogy ráállíthatnék valakit, hogy tartsa szemmel. Csak a biztonság kedvéért. Persze ahhoz előbb meg kellene kerestetnem is. Igazából őrület ez az egész, és sokkal egyszerűbb lenne, ha szimplán csak paranoiás lennék, és megnyugtathatnám magam azzal, hogy nem lesz semmi gond, nem ilyen vészes a helyzet. De mint tudjuk, a triád semmit sem vesz félvállról, és ha valóban úgy gondolják, hogy a meggyőzésemhez komolyabb eszközöket is igénybe kell venniük, akkor még így sem lehetek elég elővigyázatos. Az pedig már sajnos nem opció, hogy visszalépek. Gyengének mutatna úgy az oroszok, mint a kínaiak szemében, a céltábla pedig ezzel nem kerülne le rólóunk. Éppen két megbízhatóbbnak nevezett emberemmel tervezek összeülni egy megbeszélésre a VIP-ban, hogy előhozakodjunk valami tervvel, mondjuk egy olyannal, amiben mi lépnénk először, és megőrizhetnénk az előnyünket, amikor szólnak, hogy a bejáratnál valaki velem akar beszélni. Őszintén szólva semmi kedvem most egy elégedetlen vendégünkkel foglalkozni, de amióta apám teljesen rám hagyta a helyet, próbálom kihozni belőle amit csak lehet. Ez legalább nem illegális, segít fenntartani a szükséges látszatot. - Mi a gond, Peterson? - szólítom meg már pár méterről a nagydarab kopasz kidobót. A fickó valaha, akárcsak én, a seregben szolgált, és az efféle tapasztalat mindig előny a munkában, bár a méretei már magukban eleget mondanak arról, hogy miért is alkalmaztam. Ritkán köt bele bárki is, de úgy tűnik, most emberére akadhatott. Ám ahogy közelebb érek, és rájövök, hogy aki „fennakadt a hálóján” nem csak hogy egy ártalmatlannak tűnő nő, de ráadásul olyasvalaki, akit ismerek, egész magasra szöknek a szemöldökeim. - Bailey? Te meg mi a fenét csinálsz itt? Terhes vagy? - Egyik meglepett értetlenségből zuhanok a másikba, miközben elnyomok egy káromkodást. El sem tudom képzelni, mi oka lehet itt kötekedni várandósan egy bár bejáratánál. És éppen most tudott felbukkanni. - Ismered, főnök? - kérdezi Peterson gyanakvó tekintettel méregetve bennünket. - Igen. Kösz, engedd csak át, majd én intézkedem – intek neki a szavaimat nyomatékosítandó, majd amint a lány átjut a biztonsági őr mellett, már mellé is lépek, hogy továbbkísérjem. Csakhogy nem arra a folyosóra lépek vele, ami a zenétől dübörgő teremig vezet, hanem egyenesen az irodámba vezetem. Nem jó ómen, hogy itt van. A lehető legmesszebb kellene lennie most tőlem. Nem kéne, hogy velem lássák, vagy bárhol a szórakozóhely közelében. Főleg nem így, terhesen. Csak még jobb célponttá válik az ellenségeim szemében. Lehet, hogy már így is késő. A pocakjával meg a kötekedéssel odakinn könnyen magára vonhatta máris bárki figyelmét. - Miért jöttél ide, Bai? - Teszem fel neki újra a kérdést, ezúttal lehetőséget is adva rá, hogy válaszoljon, és próbálok nem egy bunkó barom lenni, de idegessé tesz, hogy itt van, a karjaimat pedig önkéntelenül is összefonom a mellkasom előtt, ahogy szembe fordulok vele.
Sharon nem olyan közeli barátnőm, de aggódom érte, és a hangja nem festett valami jól a telefonban, mikor darabkásan elmesélte, hogy mit tettek vele. Nem csodálkoztam azon, hogy ez manapság előfordulhat, hiszen olyan világban élünk, ahol mindennaposak az „efféle balesetek”. A cím nem csengett ismerősen, ha szórakozni vágytam volna, akkor valami latin bárt keresek Bronxban, mert az megfizethető áron van. Az én pénztárcámnak Manhattan drága, és kívül eső környék is. Visszafogottan szemlélődöm a taxiból, a sofőr sem mer rám nézni, valahogyan megpróbál láthatatlan utasnak beállítani, mert a kabátom alatt látszik a növekvő hasam. Nem fertőzöm, nem is kértem meg, hogy legyen a gyerekem apja, de úgy tűnik ez a pasiknak pánikforrás. A GPS segítségével ellenőrzöm a zsúfolt belvárost, és miután kiegyenlítem a tartozásomat, már megyek is át az úttesten a megfelelő körzet felé. Nem hazudok, ha kicsit inába száll a bátorságom, mert bármerre nézek, túl sok az illuminált állapotban ünneplő fiataltársaság, és az egyéb alvilághoz tartozó csapat. A krimikben másképpen néznek ki, de New Yorkban fel lehet ismerni a kétes alakokat. Jobban összehúzom magam, ezzel egy láthatatlan pajzsot vonva a testem köré. A helyszínre érve elteszem a telefonomat, és nagy hévvel indulnék be, de a bejáratnál álló kidobó egyszerűen diszkriminál, mert babát várok. Nem jutok szóhoz, szinte ledöbbent, hogy a megkülönböztetés mértéke ekkora, és legszívesebben képen törölném, de hogy nézne ki, ha egy kismama nekiugrana a nála sokkal erősebb pasasnak? A híreket igyekeztem elkerülni, és szépen a tudtára adni, hogy a félig ájult barátnőmért jöttem, amolyan felmentő sereget játszok egyfős kiadásban. A kérlelésem süket fülekre talál, és már odáig húzódik a nézeteltérésünk, hogy a tulajdonosnak kell döntenie a sorsomról. Lehorgasztott fejjel várok, és a hasamat simogatom, mert a baba időközben felvette az idegességemet. Összeköttetésben vagyunk, és ha én veszélyben érzem magam, akkor ő sem marad nyugton. A tekintetem hirtelen kapom oda, és majdnem leesik az állam a volt férjem láttán. A legszürreálisabb élmények egyike ez az éjszaka, és még mondhatni korán van a bulizók számára. - Erre jártam…el ne hidd, és igen az vagyok. – közlöm vele, de látszanak az arcvonásain, hogy nem szívből örül a viszontlátásnak. Az emlékeim örvényébe kerülve a két évvel ezelőtti kép dereng fel. Nem sokszor voltam részeg, de akkor Las Vegasban az egyik legjobb barátom lánybúcsúján csúnyán kirúgtunk a hámból, és hamarabb mentem férjhez, mint ő. Zander volt a szerencsés párom, és az a fehér kupolás kápolna az egyik kaszinó mellett. A főnök titulust ízlelgetem, és ha átengednek a rostán, még egy pillantást vetek a nagydarabra. - Nem árulok drogot, és nem is inni jöttem, mielőtt az előítéletek megszületnének. – sóhajtok lemondóan, és naivan követem is az ex férjemet a folyosón, de ahelyett, hogy a zajtól dübörgő helyszínre mennénk, az irodájába invitál meg. A tekintetem hátrakapom, mert kételkedem benne, hogy a kettesben töltött idő jót tenne, de ha már itt vagyok, akkor udvariasan elcsevegek Zane-nel. - Ez egy hosszú történet Zane. – a pillantásom a hatalmas asztalra, a kényelmes ülőalkalmatosságra siklik, és beharapva az alsó ajkamat térek vissza ennek a helynek a birtokosára. - A barátnőm odabent van a bárodban, és felhívott részegen, hogy valamit belekevertek az italába. A részleteket nem tudom, de eléggé kétségbeesett volt. Sharon nem szokott túlozni, és szeretném megnézni hogy merre van, esetleg helytálló-e az állítása. Nem gondoltam volna, hogy egy olyan bárod van, ahol a drogok, és az egyéb káros hatású szerek kerülnek porondra, sőt arra sem számítottam, hogy te leszel a tulaj, aki végül beenged. – nem vagyok tudatában a tetteimnek, de elrejtem előle a gömbölyödő pocakomat, és a kabátom cipzárját is feljebb húzom, pedig kellemesen meleg van, itt még a zene sem hatol át a falakon, és olyan, mintha egy másik világban zajlana az éjszakai élet. - Nem foglak zavarni, ha megnézhetem őt, és magammal vihetem. Nem állt szándékomban jelenetet sem rendezni a kidobó embereddel, de nem igazán rajongott…öhm az állapotomért. – mélyedek bele a szemébe. Nem igazán változott sokat, talán a tekintete lett öregebb, és némi szarkaláb is megjelent a szeme sarkában, mégis jól néz ki. Egy menő üzletember lett belőle? Bailey…Bailey…ne bámuld már ennyire őt! El is kapom a zöldesbarna íriszeimet róla.
Bár legszívesebben abban a pillanatban elhajtanám innen a lányt, ahogy megpillantom őt a bejáratnál, mert a lehető legrosszabb napot választotta arra, hogy idejöjjön szórakozni, vagy balhézni, vagy akármi is volt a terve, de van egy olyan érzésem, hogy ha tovább tartóztatnám, csak még nagyobb patáliát csapna, még több figyelmet vonva magára. A saját érdeke lenne szépen csendben elkullogni, de nem sejtheti, milyen komoly bajba sodorhatja magát azzal, hogy itt van. Szóval mentem, ami még menthető, és kivonom őt a bejárat előtti tömegből, a kígyózó sorban ácsorgók lassan már így is háborogni kezdenek, amiért tartóztatta a kidobókat, és a fogaimat összeszorítva, az állkapcsomat megfeszítve igyekszem őt mielőbb az irodámba menekíteni. Most már biztos, hogy nem engedném csak úgy az útjára, és kapni fog maga mellé átmenetileg egy testőrt. Akiről persze nem kell tudnia. De legalább előkerült, és nem nekem kellett utána nyomozgatnom. Nézzük a szitu pozitív oldalát. Most már csak az a kérdés, hogy mit keres itt. Mielőbb elrendezzük ezt, és kikísérhetem innen, annál jobb. Neki is, nekem meg pláne. Olyannyira sürgetőnek érzem a helyzetet, és szeretnék már visszamenni a megbeszélésemhez, hogy először eszembe sem jut hellyel kínálni, pedig valószínűleg ez lenne a minimum egy terhes nővel szemben. Csak állok előtte összefont karral, mint mikor a beosztottjaimmal próbálok szigorú hangszínt megütni. - Van nálad kép erről a Sharonról? - kérdezem meg, miután igazán türelmesen végighallgatom a mondandóját. Amikor a drogra terelődik a szó, és a maga finom módján megvádol azzal, hogy micsoda bűntanyát vezetek itt, ugyan megrándul a szám széle annak jeléül, hogy szórakoztatónak találom a hallottakat, de nem teszem szóvá. Ha tudná, hogy ez csak a jéghegy csúcsa? De nem kell tudnia. Addig jó neki, amíg nem tud semmit. Ami a barátnőjével történt, sajnálatos, de egyben mindennapos is. Nem csak itt, hanem bárhol megtörténhetett volna vele, vagy bárki hasonló korú és csinos nővel. Csak feltételezem, hogy csinos. Végül is Bailey barátja. - Ha tudsz mutatni képet, vagy elmondani, hogy néz ki, szólok a biztonságiaknak, hogy keressék meg, és derítsék ki, mi történt vele. - Ránézhetnénk a kamerák felvételeire is együtt, de nem kockáztathatok, hogy Bailey esetleg valami olyat látna meg, amit nem kéne, szóval ezt is inkább az embereimre bíznám. – Se perc alatt meglesz, és hazaviheted, vagy a kórházba, vagy ahová szeretnéd. De szerintem jobb lenne, ha te addig itt maradnál – ajánlom neki, és közben próbálok az eszére is hatni. A tomboló tömegbe befurakodni a pocakjával már alapból nem lenne jó ötlet, és mivel amúgy sem akarom semmiképpen, hogy túl sokan itt láthassák, így lesz a legjobb. - Gyere, ülj le addig, rendben? – terelem őt végül az irodám drága bőrkanapéja felé. - Kérsz valamit inni? Valami alkoholmenteset, persze. Gyümölcslé? - Látom, ahogy takarni próbálja előlem a pocakját, bár nem tudom, mi értelme. Már egyértelműen késő rejtegetni, és nem csak azért, mert már feltűnt, hanem mert a kabátja már amúgy sem sokat fedhet el. Hát mi tagadás, nem gondoltam, hogy egyszer így látom majd őt újra. - Szóval újra férjhez mentél? - A saját történetünkre alapozva, és arra, hogy szerintem Bailey még ma is olyan fiatal, nem lepne meg, ha kiderülne, hogy ismét gondolkodás nélkül beleugrott egy házasságba. Én szerencsére tanultam abból az esetből, és az összetűzésem a triáddal is tökéletes emlékeztetője annak, hogy ez miért nem való nekem.
Sharon rosszulléte nem a legjobbkor jött, és jobban örültem volna annak, ha befejezhetem a festést odahaza, de soha nem tudtam nemet mondani arra, ha valaki segítséget kért tőlem, és erre még az állapotom sem lehetett mentség. A legrövidebb úton közelítem meg a bárt, és a nem túl kellemesre sikeredő szópárbaj után feltűnik a tiszavirág életű házasságom másik szereplője. Zander és én egy mámoros estén ismerkedtünk meg a Fények városában, ahol a bűnök is megbocsájthatóvá válnak egy éjszakára. A kabátomat igazgatva követem őt a folyosón, némiképp összeszorul a torkom, mert idegenkedek itt tartózkodni. A hellyel konkrétan nem lenne semmi bajom, de a kidobó ember, és a főnök kiléte más színezetbe teszik a sznob szórakozó egységet. A pillantásom a tánctér fele siklik, hátha megláthatom a barátnőmet, de akkora a füst, és a villódzás, hogy csak pislogok, és majdnem nekimegyek az ajtónak, de Zane időben lép oda, és tárja ki előttem a nyílászárót. A tekintetem a leggyorsabban kémleli körbe a berendezést. Férfias, és meleg árnyalatú színek uralják, amiért egy piros pont jár az exemnek. Morbid kimondani magamban, hogy azok voltunk egymásnak, mert le sem feküdtem vele, csak az ismeretlen általi izgalom hevében mondtam ki a nem túl boldogító igent. A beszélgetésünk nem tart majd tovább, míg előkeríti a szaktársamat, mégis úgy érzem, hogy lenne miről csevegnünk, azonban sem a hely, sem az időpont nem megfelelő erre. - Képem? Hát nem igazán vagyok az a fotós fajta… - zavarodom bele a kijelentésembe, de a biztonság kedvéért előveszem a Huawei készülékemet, és feloldva a billentyűzárat, meglesem a galériámat, mert megeshet, hogy becsúszott egy fotó az első napokból, de nem tartom valószínűnek. A véleményem nem rejtem véka alá a bárjával kapcsolatban, ha már az a vádaskodás alapja, hogy drogot kevertek Sharon italába. Még nem fordult elő velem, hogy valaki hasonló módon „udvaroljon”, és kényszerítsen az ágyába, de ebben a világban már az is meglepő, ha egy férfi normális randevúra hívja a nőt. - Nem tudok képet mutatni Zane. Sajnálom, de nem tartozom azokhoz, akik napi szinten osztanak meg…de várj, megkeresem a profilját, és onnan leszedem, az megfelel? – könnyedén vezetem rá a barnászöldbe áthajló lélektükreimet, és beharapva az alsó ajkamat lapozok át a hírfolyamon a közösségi portálon belül. Sharon elég népszerű az egyetemen, és rengeteg ismerőse van, ami visszatetszést kelthet a férfiban, mégsem érzem úgy, hogy meg kellene védenem a barátnőm által felállított mázát. Érte jöttem, de csak a magam nyugalma miatt. Nem szívesen tennék tanúvallomást, mert eltűnt, és én voltam az, akit utoljára csörgetett fel az éjszaka közepén. Aggódnék miatta, de felnőtt révén a saját felelőssége is, hogy vigyázzon a testi épségére. - Itt is van…ez a szőke lenne ő. – mutatom az arca elé a telefonomat, és az ott feltűnő dekoratív lányt, aki nem érdemli meg, hogy odakint elvesszen valaki karmai között. - Légy szíves siess. Már lassan egy órája hívott utoljára, és azóta bármi történhetett vele. – automatikusan indulnék az ajtó felé, ha már egyértelműen a keresési expedíció felállt, de megtorpanok a kérdése hallatán. - Maradjak itt? – válaszoknak helye nincs, Zane erős jellem, és vasakarattal rendelkezik, így be kell látnom, hogy nem szabadulok, amíg ide nem kísérik Sharont. Bólintva lépek vele együtt a kanapéhoz, és telepedek rá, de kénytelen vagyok most már lehúzni a cipzáramat, mert melegem van. - Nem kérek, csak vizet. Jöhet a csapból is, nem vagyok válogatós. – sóhajtok egyet, és az érdeklődése közben az asztalára téved a tekintetem. Még azt se tudom róla, hogy milyen családi háttérrel rendelkezik. - Nem mentem férjhez. – mondom a szemébe mélyedve, és mielőtt elejét vehetné újabb találgatásoknak, őszintén felelek neki szemrebbenés nélkül. - Nincs senkim. – oldalra vetülnek a szembogaraim, de egy hangos kopogtatás szakítja félbe a párbeszédünket. A határozottnak induló beinvitálás végül félbeszakad, és engedély nélkül nyitnak be az irodába. - Zander…beszélnünk kell. Most. – a kínai úriember türelmetlennek tűnik, úgy érzem, hogy valami rossz közepén állok, és egyáltalán nincs maradásom. Fel is pattanok a kanapéról, de a drága gyermekem ezt a pillanatot választja, hogy belém rúgjon egy hatalmasat. - Auch. – majdnem visszaesek, de időben rogyasztom be a térdeimet és simítok rá a pocakomra. - Semmi vész, csak nyugtalan. – a légzésemen igyekszem változtatni, de jobb lenne minél hamarabb eltűnni a bárból Sharonnal együtt. - Megkeresem én a barátnőmet, és már itt sem vagyunk. – indulok meg az ajtó felé, bízva abban, hogy nem fogok összeesni.
Mivel jelen helyzetben nem tehetem meg, hogy Bailey-t hagyom elcsavarogni a bárom zajos, zsúfolt részében, számomra kézenfekvőnek tűnik, hogy az embereimmel kerestessem meg a barátnőjét. Ehhez pedig nem kell más, csak egy fotó róla, hogy tudják, hogy néz ki a csaj. Komolyan remélem, hogy megtalálják, lehetőleg még épségben, mielőtt bármi történne vele. Talán a biztonság kedvéért küldhetnék valakit ki is, hogy nézzen körül a környéken. Nem hiányzik egy ilyen balhé most az életembe, van benne elég zűr. Valószínűnek tartom, hogy Davis és az FBI is rám szállna, és a szórakozóhelynek sem tenne jót, ha kiderülne, hogy bedrogoztak, és elraboltak, vagy megerőszakoltak itt valakit. Bailey bizonytalannak tűnik, mint aki nem tudja, mutasson-e képet. Már épp tanácsolni akarom neki, hogy online is kereshetne valamit, mert manapság nincs olyan ember a világon, pláne nem huszonévesek között, akinek ne lenne profilja valamelyik népszerű közösségi oldalon, de aztán neki is eszébe jut ez a verzió. Csak futólag rápillantok a szőke fotójára, és közben eszembe jut valami. - Elkaphatom a telefonodat egy pillanatra? - kérdezem meg, de az udvarias kérdéssel ellentétben már ki is veszem a készüléket a kezéből. - Ha valóban egy órája jelentkezett utoljára, akkor tényleg nem árt sietnünk. Ezt mindjárt visszakapod – azzal az ajtóhoz sétálok, és a kívül álló biztonsági őr felé mutatom a nő képét. - Keressétek meg a csajt. Itt kell lennie valahol a bárban. A neve Sharon, és valaki drogot tett a piájába. Nézzétek át a felvételeket is, ha kell, és Alexey-t kiküldheted, hogy nézzen körül a környéken is. Jelezzétek, ha bármit megtudtok! - adom ki a határozott utasításaimat. Mielőbb letudjuk ezt, annál jobb, és annál hamarabb visszatérhet mindenki a saját dolgához. Addig azonban igyekszem Baileynt szóval tartani. - Csak vizet. Rendben – bólintok a feleletére, és ezúttal egy gyors telefonhívással rendelek nekünk innivalót az egyik pultostól. Nekem valami erősebb fog kelleni, mert valami azt súgja, hogy ma estére még kötéllé kell majd edzenem az idegeimet, de egyelőre szerencsére teljesen higgadt vagyok. A szemöldökeim meglepett érdeklődéssel emelkednek feljebb a homlokomra, amikor a puhatolózásomra Bai kijelenti, hogy nincs senkije. Bár, azt hiszem, a nyílt őszintesége az, ami jobban meglep, nem pedig az, hogy egyedül tervez szülővé válni. Nem ismerem őt jól, de annyit már tudok róla, hogy hajlamos vakmerő módon látatlanul is fejest ugrani a dolgokba. Szóval végül csak bólintok, hogy tudomásul vettem. De ha mondanék is bármit, már nincs rá lehetőségem, mert a következő pillanatban éles kopogtatás zavarja meg a beszélgetésünket, majd az engedélyt sem várva meg be is lép az illető az ajtón. Bailey-vel egyidejűleg pattanok fel én is, amikor megpillantom az érkezőt. Ming Liu, a triád egyik küldönce. Sajnos volt szerencsém hozzá meg a fenyegetőzéseihez párszor az elmúlt napokban. Neki szegezném a kérdést, hogy hogyan jutott be, miképp törte át magát a testőreimen, hogy idepofátlankodjon, de kapcsolok, hogy ez igazából az én hibám, én küldtem el valamennyit, hogy keressék meg Sharont. - Már megmondtam, nincs miről beszélnünk, Liu, szóval a legjobban tennéd, ha elhúznál innen – felelem a követelőző belépőjére fenyegetően, és közben elkapom Bai karját, aki épp próbálna eloldalazni. - Várj! Jobb, ha nem mész sehová! - szólok rá a lányra a tőlem telhető legkevésbé ijesztő módon. Nem szándékom megrémiszteni őt, de a kínai megjelenése feszültté tesz, még ha ezt próbálom nem is mutatni, és most, hogy ez itt van, már rohadtul nem lenne jó ötlet elcsatangolnia. Ki tudja, hány társát hozta magával, akik a körkényen ólálkodnak, és mivel az embereim nincsenek sehol, nem garantálhatom, hogy lesz, aki megvédje, ha kiteszi innen a lábát. - Ülj vissza, nincs semmi baj – teszem hozzá immár valóban nyugalmat sugallva, kedvesebben, mert már csak az hiányzik, hogy valami baja legyen neki, vagy a gyerekének, de Liu épp ezt a pillanatot választja, hogy a szavaimat meghazudtolva előrántsa a fegyverét, és egyenesen a lányra célozzon vele. - Na azt most kurva gyorsan tedd el! - szólok rá a férfira ezúttal kínai nyelvre váltva, mielőtt az bármi más tenne vagy mondana, miközben Baileyt magam mögé tolom. A mandarinom nyilván nem tökéletes, nem tanulom ahhoz elég régóta, de jó a nyelvérzékem, és folyamatosan tanulom a nyelveket, szóval nem kétséges, hogy értheti, amit mondok. Már ha magában a hanglejtésem és a fenyegető tekintetem nem lenne elég. - Mit fogsz tenni, lelősz? - kérdezem jeges gúnnyal, immár egyedüli célpontként állva előtte. Baromi nagy hülyeség lenne tőle, ha meghúzná a ravaszt. A triád egy senkiházi küldönce megölné a bratva egy magasabb rangú emberét a saját területén? Nem csak magát áshatja el, de olyan háborút robbantana ki, amely senkinek nem hiányzik. Ebből nyerve magabiztosságot óvatosan, de határozottan lépkedek hozzá közelebb, amíg elég közel nem érek, majd a karját felütve kicsavarom belőle a fegyverét, és ugyanazzal a lendülettel képen is törlöm vele. Megtántorodik, de még van benne annyi, visszatámadjon. Amikor megérzem, hogy az ütése nyomán felreped a szám, már igazán felbőszülve támadok neki, és nem kérdéses, hogy kettőnk közül melyikünk végzi végül a padlón kiterülve. Ha nem lenne itt Bailey, akkor talán meg is ölném. Ami valójában nagy kár lenne, mert élve több hasznát vesszük. Azonnal hívom is telefonon az egyik legmegbízhatóbb emberemet, egyben a biztonságiak főnökét, hogy jöjjenek és kaparják össze a hívatlan vendégünket, majd vigyék le őt a pincébe. Mindezt persze oroszul. De amint ezek után tanácstalanul szembe fordulok Bailey-vel, annak ellenére sem tudom, hogyan magyarázhatnám meg neki a helyzet, hogy nem érthette a beszélgetések nagy részét.
Kellemetlen vagy sem, de itt kell lennem, mert megígértem Sharonnak, hogy hazaviszem, és nem fogom cserbenhagyni. Nem számítottam rá, hogy az exembe botlom, aki igazából nem is volt az, mert négy nap alatt nem lehet megismerni egy embert. Barátságos hangnemben váltunk el egymástól, úgy hittem az életben többet nem is látom őt, de az élet nagyon tréfás tud lenni, főleg mostanában. A kérése ésszerű, mégis könnyebb, ha az itt dolgozók néznek körül, mégsem szeretnék képet mutogatni róla, a telefonomban nincs is, de aztán közös nevezőre jutunk, és a közösségi portálról töltöm be a profilképét. Sharon eléggé népszerű az egyetemen, akadnak bőven barátai, de hogy abból mennyi a valós…mindenesetre a két kezemmel támasztom ki a készülékemet, de Zane már el is veszi tőlem, és önként intézkedik. Idegesen pillantok utána, nem szoktam ahhoz, hogy mások a személyes cuccaimhoz érjenek, de ez már lehet az utóbbi időben kialakult fóbia, mert két hete majdnem ellopták a táskámat. Nem kerítettem nagy feneket a dolognak, de mégis ijedten szemlélődöm, miközben az embereinek adja ki az utasítást, és a kezében tartja az irányítást. - Köszönöm, rendes tőled, hogy ilyen hamar intézkedsz. – feszengek a társaságában, inkább a megfigyelő szerepkörét öltöm magamra, és jobban szemügyre veszem a berendezést. Zane-nek letisztult az ízlése, kellemes ránézni a bőr ülőalkalmatosságokra is, így csak későn kapok észbe, hogy kérdezett tőlem. Automatikusan felelem, hogy vizet innék, ez az egyetlen biztos ital, ami nem kavarja fel a gyomromat, és a babának is jót tesz. Most már nemcsak magamra kell gondolnom, hanem a bennem növekvő életre is. A hasamra simítom a tenyerem, miközben telefonon beszél, és odakintről hozatja be a rendelésünket. A kérdése meglep, jó, ha belegondolok nem fura, hiszen gyermeket várok, és normális esetben ennek úgy kellene zajlania, hogy férjhez megyek, és aztán családot alapítok, de nem így jöttek össze az események. Nem szégyellem, hogy megtettem, és emiatt a méhemben fejlődő kicsi sem fog hiányt szenvedni, mert aki a nevére veszi, annak velem gyűlik meg a baja. A percek telnek, éppen helyet foglalnék, mikor egy éles kopogtatás után simán beront egy kínai, vagy gondolom hasonló nemzetiségű úriember az ajtón. A beszélgetés első részét még értem, de utána átváltanak, és csak pislogok. Felmerül bennem a kérdés, hogy milyen bár is ez, ahol simán rátörnek a főnökre, de csak találgatni tudok. Mi lenne, ha inkább mennék? Hirtelen mozdulok meg, az idegesség kiterjed a babámra is, így majdnem összegörnyedek. Nem szeretnék tovább itt maradni, egymagam is előkerítem a szőkeséget, úgy hiszem ez még menni fog, de mikor kikerülném Zane-t, megragadja a kezemet, és maradásra késztet. - Úgy látom elfoglalt vagy, én nem akarok zavarni, és biztosan segítenek odakint megtalálni a barátnőmet. Zane… - szólok rá finomabban, de túlságosan nyájasan kéri, én meg nem vagyok ostoba, és felismerem a kínos szituációt, de arra nem vagyok felkészülve, hogy valaki fegyvert rántson, és rám szegezze. - Én…csendben maradok. – nyögöm ki ijedten, és hátrálva a cipőm a bőrkanapénak ütközik. Zane elém lép, és védelmezően állja el az utat, de ez már a tényeken nem változtat. Nem akarom, hogy meghaljunk, és ebbe beletartozik ő is. Csak pislogok, és a szám belső felét harapdálom rémületemben. A szívem nekilódul, és tehetetlenül lesem a közöttük dúló harcot, mely egyelőre idegen nyelven zajlik. Zane felhívja valamire a figyelmét, aztán közelebb merészkedik hozzá, és az orrom előtt kap egy nem túl kicsi ütést. Halkan sikoltok fel, és kapom a szám elé a kezemet, de a dulakodás folytatódik. Másodpercek alatt kerül a földre a kínai, de addigra már az ájulás szélén állok, és könny szökik a szemembe. Nem láttam ehhez hasonló erőszaktevést, még fegyvert sem életemben, csak azokban az akciófilmekben, melyeken jót nevettem, de ez több, mint amit egyelőre fel tudnék dolgozni. A biztonságiak hívása is idegenül cseng, gondolom őket hívja, miközben a tenyeremet a mellemre fektetem, és megpróbálok lenyugodni. Két percen belül feltűnnek az emberei, és összeszedik szerencsétlen tagot, de rám egyikük sem mer nézni. Nyelek egyet, kiszáradtak az ajkaim ettől a verekedéstől, és mikor Zane közelebb jönne, akkor feltartom a kezemet, hogy ne tegye. - Nem tudom, hogy mi volt ez Zane, vagy hogy mibe keveredtél, de úgy hiszem nem kellett volna látnom. A barátnőmért jöttem, nem kértem egyebet, és erre összeversz valakit, és fegyvert fognak rám?! – emelkedik meg a hangom egy oktávval a történtek fényében. A hajamba túrok, és a csípőmön támasztom meg a két kezemet. - Miért akartál mindenáron itt tartani az előbb? Mi folyik a bárodban, ahol nőket drogoznak be? Légy szíves legyél őszinte, mert nem térek észhez. – tisztában vagyok vele, hogy menekülnöm kellene, de annál sokkal vakmerőbb vagyok, és a bajok elé megyek. Zander tulajdonképpen mivel is foglalkozik? Válaszokat akarok.
Bailey a legrosszabbkor pattan fel. Próbálom a helyén tartani, aztán meg magam mögé tolni, mert érzem, hogy ennek így nem lesz jó vége. Liu felbukkanása az irodámban minden, csak nem jó jel. Nem mondom, hogy számítottam rá, hogy azonnal fegyvert is ránt ránk, de igazán meg sem lep. Kitapasztaltam már, hogy elég ingatag jellem, nem elég megfontolt, gyakran ideges. Előbb cselekszik, aztán gondolkodik. De annyit talán ő is felfog ésszel, hogy egy Bratva kapitányt kinyírnia saját területen nagyon-nagyon rossz ötlet. A magabiztosság álarca mögött rejtőzve határozottan közelítem meg, folyamatosan tartva vele a szemkontaktust, hogy végül egy váratlan pillanatban lefegyverezhessem, majd némi dulakodás árán kiüssem. Ennél elcseszettebbül aligha alakulhatna ez az este. Leszámítva persze ha a pisztoly el is sült volna, és megsebez valamelyikünket. Szóval akár be is foghatnám a pofám, és örülhetnék, hogy még mindketten – illetve hárman, ha úgy vesszük – még egyben vagyunk. De Bai arcát elnézve, azt hiszem, a neheze még hátravan. - Nem volt jó ötlet ma este idejönnöd, Bailey. Nagyon nem – ingatom a fejem, bár sejtem, ezzel nem könnyítettem meg neki a helyzetet. Valami értelmesebbet kéne mondanom, valami megnyugtatót, de a jó francba is, jelenleg én sem vagyok kimondottan nyugodt. Legszívesebben mennék le az embereimmel a pincébe, hogy válogatott módszerekkel szóra bírjam a kínait, az talán segítene teljesen lehiggadni. Figyelem, ahogy összepakolják, és elvonszolják őt innen. Közben odalépek Sergei mellé, hogy megkérdezzem, tudnak-e már valamit a Sharon nevű csajról. Mivel az egész társalgás értelemszerűen oroszul zajlik, tudom, hogy még erről is, ahogy minden másról, beszélnem kell Baileyvel. Még egy-két perc, és végre magunkra maradunk. Szembe fordulok a lánnyal, közelebb mennék, de látva, ahogy a kezét feltartva elhátrál, csak bólintok, és távolabb ülök le, vele szemben a másik bőrfotelben. Aztán a mobiltelefonját, amit az imént kaptam vissza, odacsúsztatom kettőnk közé a kis asztalra. - A jó hír az, hogy megtalálták a barátnődet... - kezdenék bele, de ekkor újra kopogtatás zavarja meg a beszélgetésünket. Ezúttal egész normális módon, majd be is lép az ajtón Ginny, az egyik csinos pultos lány egy tálcát egyensúlyozva. Rajta amit korábban rendeltem, egy nagy pohár víz és egy dupla whisky. Ez is a kettőnk közötti dohányzóasztalra kerül. Bólintok egyet komoly tekintetel a kis hölgynek köszönetképpen. Ez tőlem igazából felér egy egész hálacsokorral. Nem osztogatom a kedves gesztusokat túlságosan az alkalmazottaim között. Ginny ennek ellenére szélesen elmosolyodik, majd amilyen csendesen érkezett, úgy távozik is. - Tehát... - fordulok szembe ismét a vendégemmel. - Sergei megtalálta őt, épp a szomszédos sikátorban hányt. Jól van, magánál van, elvileg nem esett semmi komolyabb baja, de már hívták hozzá a mentőket, ami úton van vele a legközelebbi kórház felé. Nem lesz baja – nyugtatom meg. Legalább ezzel kapcsolatban jó hírt tudtam közölni. - Na jó, tudom, hogy bőven van mit megmagyaráznom, de szeretném először is leszögezni, hogy Sharon esetéhez semmi közöm. Én sem örülök annak, ami vele történt, vagy hogy bármi ilyesmi egyáltalán megeshet itt. Ami pedig Liu-t illeti... Tudnod kell, hogy itt nem én vagyok a rossz fiú. Én a jók csapatában játszom, oké? - Legalábbis ez az, amit nap mint nap mondogatok magamnak, és olykor-olykor még el is hiszem. De most próbálom tényleg komolyan gondolni, már csak azért is, mert ha én nem bízom magamban, hogy várhatnám el Baileytől, hogy megtegye? És nem ártana, ha tudna bízni bennem ahhoz, hogy képes legyek őt megvédeni. - A saját érdekedben jobb, ha nem mondok túl sokat, de a pasas a fegyverrel... ő a kínai maffia, a triád egyik embere. Sajnálom, Bailey. Tudnak róla, hogy házas voltam, nem számít, hogy csak pár napig tartott. Már tudtak rólad, és azzal, hogy idejöttél, tovább növelted az esélyét, hogy belekeveredj – ingatom a fejemet, majd kissé idegesen beletúrok a hajamba, és végül előre hajolok, hogy magamhoz vegyem a saját italomat. Amint kortyolok a whiskeyből, megérzem az ismerős csípő-égető érzést, ahogy az alkohol marja a felrepedt számat. Visszatéve a poharat pedig megpillantom a kézfejemet is, ami az ütések nyomán szintén véres. Nem ritka látvány. - El kell utaznod – nézek fel végül ismét a nőre. - El kell hagynod a várost legalább egy pár hétre, ez lesz a legjobb. Van hová menned? Egy távoli rokon vagy ismerős valamelyik másik államban? - tudakolódom, mert jelenleg ez tűnik a legjobb és legegyszerűbb megoldásnak. Elküldeni őt messzire egy időre.
Mehetnékem van, mint általában, ha bajt szimatolok, és a kínai úriember nem az, aki barátsággal érkezett volna Zane-hez. Valami szappanopera jut eszembe, de aztán rövidzárlat, mert perceken belül megtörténik a legnagyobb sokk, ami érhet. A terhesség hírét is jobban kezeltem, mint azt, ha valaki fegyvert ránt, és egyenesen a homlokomhoz céloz vele. Megértem, hogy félrement egy üzlet, vagy éppen rossz napja van, de miért kellene nekem bűnhődnöm, vagy éppen az exemnek…aj olyan nehezemre esik csoportba tenni Zane-t, mert magam se tudom, hogy mit jelentett az a négy nap. A tekintete szigorúvá válik, és a háta mögé tol, ezzel élő védfalat képezve közénk. Megérinteném, ha lenne annyi lélekjelenlétem, de félek, az összes porcikámban érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Halkan sikoltok fel a dulakodás közben, és egy viszonylag biztonságos helyet keresek az íróasztal mögött, és le is guggolok oda, de a lábaim nem bírják a kiképzést. Milyen nyelv ez, és Zane-nek miért nem jelent gondot, hogy beszélje a kínait? Hát komolyan mondom, esküszöm az égiekre, ha ezt túlélem, akkor soha többet nem iszom egyetlen csepp alkoholt sem, mert az is képtelenség, hogy itt vagyok, nemhogy az ex-férjem egy bártulajdonos, és valami alvilági ikon is. A tekintetem néha előbukkan, de amíg nem érzékelem, hogy elhárult volna a baj, én ugyan nem megyek innen sehova. Zander erősebb, és hamar a földre küldi, de ettől csak nő bennem a feszültség. Megpróbálok előbújni a rejtekhelyemről, mikor megszólal az érintett fél, de most már nekem szegezi a szavait. - Zane…ez mit jelentsen? – vonom fel az egyik szépen ívelt szemöldökömet, és védekezően ölelem át a hasamat, de újabb ismeretlen arcok, én földbe gyökerezett lábakkal figyelem a kínai elhurcolását, az orosz kidobót, őt még nem láttam, de félelmetesebb, mint az ajtónálló volt. A légzésgyakorlatok jutnak eszembe a terhes tornáról, de milyen vicces, hogy a szülés nem tűnik olyan félelmetesnek, mint ez a pasas, aki a férjem volt. Még gyűrűt is vett nekem Las Vegasban. A telefonomról már régen elfeledkeztem, és nincs kedvem ahhoz, hogy most hozzám érjen, de végre kettesben maradunk. Húha, minden este ilyen lehet? - Ne gyere közelebb. – mutatom fel a tenyeremet, és ekkor óvatosan átcsúsztatja nekem a mobilomat a dohányzó üvegfelületén, és Sharonról kezd el beszélni. - Hányt egy sikátorban? – nagyot nyelek, és kiszárad a torkom. Ó, istenem, hogy mehetett ki a fejemből a barátnőm? - Jól van….tessék kórházba? – tátom el a számat, és könny szökik a szemembe, ma már nem tudom, hogy hányadik alkalommal. Szeretném, ha vicc lenne ez az egész este, és a történet is, de Zane nem repes az örömtől. Mennyit higgyek el belőle? A meghittnek éppen nem nevezhető csevejünket egy másik nő szakítja félbe, és meglátom a tálcán lévő pohár vizet. Meghalok, ha nem ihatok belőle. A távozása után lecsapok rá, mint egy kígyó az áldozatára, és az utolsó cseppig kiiszom, de tartom a tisztes távolságot a velem szemben ülőtől. A magyarázata nehezen indul be, és mikor a maffia meg egyebek kerülnek szóba, már érzem, hogy a fülem is vörös tőle. Feldolgozásra váró információk. Hahó, most mi ez? A kamerát lesem a fenti sarokban, és egy új tévképzetem támad. - Ez jó vicc…mármint a maffia, és a triád, és még Sharon is. – elfordulok, és a táskámba rejtem a telefont, aztán őt figyelem. Az elutazásnál már dereng valami, és ekkor egy széles mosoly ül ki az ajkaimra. - Ó, Zane…nem kellett volna ennyire komolyan venned. Sharon találta ki ezt az egészet, ugye? Nem mondom, elhittem az előbbieket. Merre vannak a többiek? Ez a büntetésem, mert le akartam mondani a bulit a vizsgák miatt? – pillantok körbe, és megkönnyebbülten lépek oda hozzá, hogy leüljek mellé, és egy puszit nyomjak az arcára. - Remek terv volt, nem hittem volna el, hogy ekkora hülyeséget kitalálnak a szaktársaim, és téged is belevesznek, de nagyot ütött. Én meg azt hittem valóban meg akar ölni. Nem változtál semmit. – érintem meg bizalmaskodva a vállát, és a fülébe suttogom. - Nem hittem volna, hogy ennyire védelmező is tudsz lenni. Köszönöm. Még odamegyek a többiekhez is. – az arcélén pihen meg a szám, megérzem az illatát, és valami ismerős érzés kerít a hatalmába. - Viszlát Zane. – állok fel, és a táskámat eligazgatva a vállamon indulok meg az ajtó felé. Maffia? Ugyan már!
Kezdőlap
