Horatio & Kendra

Nem sokkal a "railroad corpses" ügy lezárása, a gyilkos elfogása után Killian tanácsára szabadságot vettem ki. Három napot voltam az NYPD-n kívül szerdától péntekig, plusz a hétvége, így hétfőn újult erővel vetettem bele magam a munkába. Ha találkozom vele, meg kell köszönnöm neki a tanácsot és, hogy szóvá tette a hibáim...
Otthon volt időm elgondolkodni a dolgaimon, magamon és a munkámon, a kollégákon és sok más dolgon is. Rendeztem a fejem és kipihentem a fáradalmaim, relaxáltam az idegrendszerem és foglalkoztam kicsit magammal. Igaz, sokat segített nekem az is, hogy Ruperttel tartottam a kapcsolatot és támogatott.
Azt hittem jön majd valami jó kis gyilkossági ügy, hogy egy érdekes, megrázó esettel fogad majd engem a sors, a rendőrség, de legnagyobb meglepetésemre nem egy gyilkossági ügy kerül terítékre. De majdnem az lett belőle, ha a merénylő sikerrel jár.
Egy szolgálati autóval kivonultunk a Madsion Ave és az E35th St kereszteződéséhez, ahol a lövöldözés történt.
- Megáll az eszem, felügyelő úr! Fényes nappal egy forgalmas kereszteződésben tüzet nyitni egy fiatal modellre! Mégis milyen világot élünk? - hitetlenkedett, méltatlankodott Rupert.
Ha nem dolgoztunk volna már együtt hónapok óta, és nem lenne mögöttem kb. egy évtizedes bűnügyi tapasztalat, talán meg is érteném, de így csak rosszallóan sóhajtottam.
- Minden nyomozás előtt meg fogja nekem jegyezni? - méltatlankodtam.
- De felügyelő... ön szerint ez nem borzalmas?
- De... de igen. Ezt el kell ismernem. Sokkal szebb világ lenne, ha nem lennének gyilkosok és erőszakos emberek, de arra még várni kell. Az a világ még nagyon messze van és lehet én már nem is fogom megélni.
- Rossz érzés ebbe belegondolni...


Megérkeztünk a kereszteződéshez, ahol már javában zajlott a forgalom elterelés és a kereszteződés lezárása. Leparkoltam a Church of the Incarnation előtt, fel a járdára. Az volt a legközelebbi parkolóhely a tetthelynél. Kiszálltunk és szemügyre vettem a kocsit tisztes távolból. Hát... alaposan össze lett lőve. Berobbant az ablak, a szélvédő egy része és a karosszéria is kapott néhány golyót, plusz még meg is húzták a forgalomban. Iszonyatosan szerencsés volt a hölgy, hogy nem esett komoly baja az ijedtségen és néhány karcoláson túl.
Odamentünk hozzá. Egy járőr már vigyázott rá és volt vele egy mentős is. Elsőnek én mutattam jelvényt, majd Rupert is.
- Jobb napot, Miss. Chemblar. Horatio Sinclair felügyelő vagyok az NYPD-től. Én fogom vezetni
a nyomozást a megtámadása ügyében.
- Rupert Evans őrmester. Sinclair felügyelő jobb keze - mutatkozott be a huszonnyolc év körüli, bár kissé öregebbnek kinéző kollégám is.
Eltettük a jelvényeinket, majd a mentősre néztem.
- Mindent rendben talált?
- Az átélt sokkon és néhány karcoláson kívül semmi baja.
- Rendben. Ha nem kell kórházba vinni, akkor...
- Igen, persze - bólintott, majd távozott.
Rupertre néztem.
- Nézze át az autót és keressen töltényeket, a környéken pedig töltényhüvelyeket. A ballisztikusok majd megállapítják belőle milyen fegyverből származhatott a lövedék.
Rupert bólintott.
- Igen, felügyelő úr - mondta és ment is teljesíteni a kérésemet.
Én ismét a modellre néztem.
- Kérem, mesélje el nekem is, hogy mi történt és mennyit látott a támadóból. És esetleg ismerte, vagy ismerhette-e ön?

Horatio && Kendra

Még soha a 23 évem alatt nem volt részem olyan támadásban, mint ma. Ki a fene gondolta volna, hogy az egyetemi ügyeim intézése közben kereszttűzbe kerülök… Sosem gondoltam arra, hogy lennének utálóim, hiszen közvetlen és kedves, barátságos vagyok mindenkivel. Ki akarna ártani nekem? Főképp megölni...ilyeneket csak amerikai filmekben láttam eddig. Sosem gondoltam, hogy face to face megfogok egy ilyen esetet, történést tapasztalni az életem során.
A mentősök körbe vesznek, vizsgálatokat végeznek, de én egyszerűen nem bírok foglalkozni velük. Csak bámulok ki az aszfaltra ahol töltény maradványok vannak.
Felemelem a tekintetemet a földről amikor megérkezik hozzánk két rendőr. Bemutatkoznak, de én ezt nem viszonzom. Nem tudom viszonozni. Egyszerűen teljes mértékben lesokkolt a tudat, hogy majdnem meghaltam. Szerencsére sikerült csak pár karcolással megúsznom, de ha pár másodperccel előbb arrébb lépek, akkor nem úszhattam volna meg ennyivel. Akkor szerintem a mentősök töltényeket is szedhettek volna ki belőlem.
Nem akarok beszélni, nem akarok visszaemlékezni a történtekre és beszélni róla, de tudom, hogy muszáj vagyok, ha azt akarom, hogy elkapják a támadót. Félek, hogy ha egyszer megpróbálta, akkor legközelebb is megpróbálja véghez vinni a tervét és akkor lehet, hogy nem fog ekkorát hibázni, hogy nem talál el. Enyhe sírógörcs kerülget amikor ebbe belegondolok.
Tekintetemmel követem az idősebb férfit és nézem ahogy távolodik tőlünk, hogy elvégezze a rá kiszabott feladatot. Bárcsak én is ilyen könnyedén eltudnék sétálni innen.
- Minden nagyon gyorsan történt. Egyetemi ügyeket intéztem amikor egyszer csak lövéseket hallottam. Gyorsan próbáltam arrébb menekülni, az egyik golyó súrolta a kezemet, de más nem történt. Nem láttam belőle sokat...kék baseball sapkát viselt és fekete ruhában volt. – én magam is tudom, hogy ezzel a kevés leírással nem fogják megtalálni, valószínűleg már régesrégen messze van és eldobta a viselt ruháját. Próbálok minél több dologra visszaemlékezni, de tényleg minden olyan gyorsan történt, hogy nem láttam sokat a férfiból.
- Újra megfogja próbálni, igaz?... – most először pillantok fel a férfira és nézek a szemeibe. Tekintetemen látszódik a mérhetetlenül nagy félelem.

Horatio & Kendra

Láttam a lányon, hogy ez nehéz kör lesz. Érthető módon teljesen össze volt zavarodva, sokkot élt át. Végtére is alig múlt húsz és valaki máris el akarja tenni az útból látszólag érthetetlen, eddig nem tisztázott okokból kifolyólag.
Elkeserítő, hogy megint majdnem meghalt egy fiatal lány, mint a legutóbb. Mi van ezzel a várossal? Mindenki megbolondult?
A támadó kocsival volt, szóval az is kész szerencse lehetett, hogy ennyit meg tudott állapítani, jegyezni, főleg, mert minden gyorsan történt és első sorban az életét kellett mentenie. Megpróbálhatnánk kezelni az út felületét, hogy az autógumik nyomait megtaláljuk, de értelmetlen lett volna, mert a forgalom miatt minden nyom megsemmisült, amit találhattunk volna.
Feljegyeztem, amiket mondott, közben Rupert begyűjtötte a töltény maradványokat és hüvelyeket is és a megfelelő matricával felcímkézte a tasakokat, amikbe a bizonyítékokat szedte.
Biztos voltam benne, még egyszer beszélnem kell a lánnyal a jövőben, hátha akkor már túl lesz a sokkon és még több dologra fog belőle emlékezni, apránként elő jönnek majd belőle az információk, ahogy az idegei elkezdenek lenyugodni.
- Ezt nem tudhatjuk biztosra. Amíg nem tudjuk a szándékát, addig nem mondhatok semmit biztosra. Ha az volt a célja, hogy megölje önt és ez egy erős cél, akkor igen. De az is lehet, csak el akart fedni egy másik bűntényt és figyelem elterelés volt, akkor nem.
Megesik, hogy egyes bűnözők nagy felhajtást csapnak valahol, elkövetnek valami feltűnőt, komolyt, hogy egy közelben zajló másik bűn felől eltereljék a figyelmet.
Az is lehet, csak meg akarta félemlíteni, de nem volt gyilkos szándék benne.
Később fogok tudni nyilatkozni, amikor már végeztünk és utána jártam pár ténynek. Addig semmit nem mondhatok, ami megnyugtatná, vagy jobban elkeserítené.
Mondja, emlékszik esetleg a rendszámra? A férfi bőrszínére? Hány éves lehetett? Volt borostája, szakálla?

Horatio && Kendra

Még mindig nehezen bírom felfogni azt ami történt. Az ember ilyeneket leginkább csak a tv-ben és a hírekben lát, olvas, de átélni egy ilyet...amikor a fejembe vettem kiskoromban hogy én modell szeretnék lenni, sosem volt az eltervezve, hogy áldozat legyek, főleg nem egy bűntény áldozata. Megvoltam vígan a rendőrség nélkül és félelem nélkül. Most pedig élhetem az életemet félelemben, hogy vajon ez a merénylet megfog e ísmétlődni újra.
Hallgatom a biztos úrat és minden erőmmel igyekszem felfogni és eltáplálni az agyamba azt amit mond, de sehogy se sikerül. Nem megy. Teljes mértékben le vagyok sokkolódva, pedig tudom, hogy lassan magamhoz kéne térnem, hogy tudjak segíteni a nyomozásban, de nem megy...egyszerűen használhatatlan vagyok. Szerintem még akkor sem voltam ennyire leblokkolva amikor először vonultam végig egy kifutón.
Pislogok párat, igyekszem észhez téríteni magamat és Mr. Sinclairre emelem a tekintetemet.
- Nem...nem nagyon maradt meg semmi, olyan hirtelen történt minden. – kezdek el magyarázkodni, mintha ez az egész az én hibám volna, pedig lehet, hogy csak rosszkor voltam rossz helyen.
Igyekszem, őszintén igyekszek visszaemlékezni minden apró mozzanatra, minden másodpercre.
A rendszám kérdésnél megrázom a fejem. Eleve olyan gyorsan hajtott el a kocsival a helyszínről, hogy szerintem lehetetlen lett volna megjegyeznem még akkor is ha nem kerülök totális sokkba. Na de így...szerintem még a kocsi márkáját se tudnám felidézni, ha kérdezné.
- A rendszámra nem emlékszem, de kb 180 centi lehetett a férfi és enyhe borostája volt. Mint akkor amikor az ember frissen borotválkozik és vár 1-2 napot. Olyan volt. Talpig fekete ruhában volt...szerintem a 40-es éveiben lehet. – hirtelen elkezdenek kiözönleni a szavak a számon és ugranak be az emlékképek. Gondolom a testem próbálja leküzdeni a sokkot és az adrenalint, és ahogy nyugszom meg úgy jönnek elő az emlékek is.