اختر أهون الشرين go with the lesser of two evils. Annyira ledöbbenek, hogy kis híján elejtem a mobilomat. Úgy reszket a kezemben, mintha rezgő üzemmódra állítottam volna. Csakhogy nem a készülék az, hanem én, hiszen éppen egy hívás közepén vagyok, na meg az ájulás szélén. Kétségbeesett sietséggel pakolászok a pult körül, hogy minél hamarabb megléphessek a sürgős „ebédszünetemre”. Még csak nem is fogok szólni Naznek, hogy jöjjön felváltani, mert hallaná a hangomon, hogy valami nagyon nincs rendben. Rögtön elárulnám magam. – Ya rab! Gabe, könyörgöm, mondd, hogy most csak viccelsz! – suttogom a mobilomba, bár idegességemben képtelen vagyok elhalkulni. Futólépésben csoszogok az ajtóhoz, és fonákjára fordítom a táblát annak ablakában. „Zárva”. – Biztos, hogy, hogy nem csak alszik? Vagy kómában van? Az nem olyan nagy baj, mármint abból még fel lehet ébredni! Gabe, mondd, hogy csak kómában van! A vállamra kapom a vászontáskámat, és kiviharzom az ajtón. Jackson Heights forgalmas utcáinak és bazárjainak akadálypályáján nőttem fel, így Coney Island tömegét sem kímélem a metrómegállóhoz vezető küzdelmemben. Egy félénk könyvmolyhoz képest olyan hatékonysággal hatolok át a főutcán, mintha bozótvágó volna nálam. Magam után is fordítok jó néhány rosszalló tekintetet, de ez most nem tud érdekelni, életemben először. – Oké, jól van, tegyük fel, hogy tényleg halott... – A hangom rázkódik kissé, ahogy lesietek az aluljáró lépcsőjén. Így legalább kevésbé feltűnő a dadogásom. – Biztos nem az, biztos csak rosszul lett, de tegyük fel... Szóval, az akkor, az akkor sem a mi hibánk, igaz? Igaz?! Már a platform peremén várom a metrót, és félig-meddig készen állok a sínek alá vetni magam. A számra tapasztom a kezem, és igyekszem leplezni az egyre romló idegállapotomat. Nem a bánattól csillognak ennyire a szemeim, inkább a kétségbeeséstől. Minden erőteljes érzelemtől könnyezni szoktam, legyen az pozitív vagy negatív. – Talán szívrohamot kapott, vagy szénmonoxid-mérgezést. Talán csak beütötte a fejét! – Mellettem egy kisebb fehér család áll; az anya vállon ragadja a lufijába kapaszkodó fiát, és közelebb vonja magához. Azaz inkább tőlem távolabb. Hátat fordítok nekik, és suttogni kezdek. – Nézd, most jobb lesz, ha leteszem. Ne menj sehová, húsz perc, és ott vagyok! Azzal bontottam a vonalat, és alsó ajkamat harapdálva felnéztem. Karjaimat saját törzsem köré fontam, és mutatóujjam idegesen kopogtatta a vállam, ahogy a közeledő metró lámpáiba néztem. A huzatban lobogott a ruháimnak mindhárom hosszú rétege, a homlokomon hűvös izzadtságot éreztem. Csak most kezd leülepedni bennem Gabe rémhíre. Szerinte minden bizonyíték arra mutat, hogy de, igen, a megrendelőnk halott, ráadásul miattunk. Szerinte megöltünk egy embert.
* Igyekszem minél kisebbre összehúzni magam, miközben a megadott címhez sietek. Napszemüveg és orvosi maszk van rajtam, az a fajta, amit kelet-ázsiai városokban hordanak, hogy megszűrje a levegőt. Ha ez önmagában még nem volna elég gyanús, hát, a hijabom megkoronázza az összeállítást. A metróból felérve Queens kínai negyedében találom magam. Többször is utamat állja egy-egy gurulós bevásárlótáskával vánszorgó nagymama – errefelé mély tisztelet övezi őket, mint rangidősöket, ezért olyan ráérősen vágnak elém, mintha nem látnák, hogy sietek. A megadott címhez érve a lépcsőfokokat kettesével szedem, majd megállok az egyik tégla-sorház ajtaja előtt. Kikeresem a valószínűsíthető áldozat, Kevin Chow családnevét, és eszement módra kezdem el kongatni a kapucsengőt. – Végre itt vagy! – lélegzek fel, amikor Gabe végre ajtót nyit. Mindössze fél percet kellett várnom, de nekem óráknak tűnt. Mielőtt beljebb kerülnék, a vállam felett hátrapillantok. Máris olyan érzésem van, mintha valaki követne. – Hoztam naloxont, hátha csak túladagolta magát – folytatom a kifogáskeresést, miközben megmásszuk a lépcsőket. Ez az ősrégi épület azokból az időkből maradhatott fenn, amikor a lakók még ópiumra gyújtottak rá, úgyhogy a negyedikig gyalog kellett eljutnunk. – De ki tudja, lehet, hogy mire benyitunk, már kutya baja se lesz! – álmodozom, majd idegesen elnevetem magam.
Chow lakásának küszöbén azonban arcon üt a ronda valóság. A nappaliban minden tárgy élettelenül hallgat, beleszámítva a szőnyegen heverő, letakart testet; és leszámítva a körülötte árván zümmögő legyet. Már a tévé melletti akváriumban is felfordultak az aranyhalak. Az ablakok nyitva vannak – vagy Chow, vagy Gabe jóvoltából –, mégis átható bűz terjeng a helyiségben. A szavam ugyan elállt, de helyette a gyomrom tartalma ki is jött volna a számon, ha nem tartom vissza. Egy ideig az ajtófélfának támaszkodva görnyedezem, és igyekszem összekaparni magam. – Megbocsátasz egy percre? – kérdem végül felpillantva Gabe-re. Igazából csak udvariasságból kérem a beleegyezését, mert így is, úgy is köteles vagyok tisztelegni a halott előtt. Chow teste mellé állok, két fülemre tapasztom a kezem és lehunyom a szemeimet. – Allahu akbar... – suttogom, majd kezeimet összekulcsolom a mellkasomon, és félhangosan felmondom az imát. Igaz, a duruzslásból Gabe legfeljebb a mássalhangzóimat vehette ki. – ... Allah, a Felettébb Könyörületes, a Felettébb Irgalmas nevével... Bocsáss meg az élőinknek, a halottainknak, a jelenlévőnek és a távollévőnek, a kicsinek közülünk és a nagynak, a férfinek és a nőnek közülünk... Eltart egy helyett legalább három percig, mire mindent elmondok, és hiába nincs időnk erre, nem hagyhatom Gabe-nek, hogy félbeszakítson. A végén égnek emelem a kezeimet és jobbra fordítom a fejem. – Allahu akbar, asszelamu alejkum va rahmatullah. Felnyitom a szemeimet és visszaszállok a Földre. Le kell dőlnöm a kanapéra, mert a térdeim összerogyással fenyegetnek. Megfogok egy aranybojttal ellátott élénkpiros díszpárnát, és beledugom az arcom, hogy tompítsa az ordításom hangját. Ezután szépen visszahelyezem a helyére, és egyenes gerinccel dermedek kővé ültömben. Egy darabig üres tekintettel meredek magam elé. – Pokolra jutunk, Gabe. A Pokol tüzében fogunk elégni – közlöm halk beletörődéssel. Végül Gabe-re szegezem a tekintetemet, az arcomról tőlem szokatlan elszántság tükröződik. A metrón már túlestem a pánikrohamon, úgyhogy már nincs mit a társam nyakába zúdítanom. Felállok a fotelből, és az ajtónál hagyott vászontáskámhoz settenkedem. Elkezdem kipakolni belőle az alapvető hozzávalókat: egy maszkot Gabe-nek, gumikesztyűt mindkettőnknek, fertőtlenítőszert, eldobható kínai törlőkendőket, és a biztonság kedvéért egy műbajszot is. – A kínaiaktól majdnem annyira félek, mint a Pokoltól, úgyhogy meg kell oldanunk. Először el kell takarítanunk az asztalról a cuccainkat, aztán előállni egy tervvel. Talán jobb lesz, ha megvárjuk a naplementét, igen, ez jó ötlet. A Főnökék nem tudhatják meg, hogy elszúrtuk. –Miközben az ujjaimon csattan a felrángatott kesztyű, csak mellékesen motyogom oda: – Vagyis hogy elszúrtad, merthogy én biztosan nem mértem ki rosszul az adagot.
Kezdőlap
