Megint magyaráz, jön a rendőrnői fejével, a szimatával és azzal, hogy mindent is jobban tud. Mert az anyám és mert igaza van. Szemet forgatok a szavaira.
- Anya...túlreagálod. - jegyzem meg egy finnyás mosollyal szemet forgatva. Hát ha tudnám, hogy szerencsém is van közben és nem kerültem tényleg veszélyes állapotba egyéb dolgok végett, akkor hálás lennék az égnek. Hogy belegondoltam-e a következményekbe? Vagy abba, hogy ez fordítva is elsülhetett volna partydrog képében...áh, ebbe ne menjünk bele. Ami meg a kidobókat illeti, hát a franc sem tudja merre jártak, engem nem érdekel, annak örülök, hogy egyik sem járt arra és nem rángattak meg hogy mi a túrót keresek ott. Bár a bejutásomat így is homály fedi, mert erről nem eresztek szót, a végén még vitába szállna ezzel is. Jobb dolgokat néha elhallgatni. Bár az biztos hogyha elkaptak volna és kint tágasabb néven kipenderítenek, akkor haza biztosan nem mentem volna...maradt volna Aaly, vagy egy másik cimbora...vagy a kórházból hívják anyát egyéb dolgok miatt. Lapozzunk. A csaj részre csak elmosolyodok, bár nem valami őszinte mindez. Nem volt semmi, adott némi italt és magyarázott, majd adott egy kanapét a lakásán és ennyi...Nagy levegőt veszek, majd kifújom, de akkor sem szólalok meg. Nem akarok a fejére olvasni, a bűnös most én vagyok, nekem most lapulnom kellene, de nem teszem, nem szokásom. Lassan a lerakás gombra pillantok, nyilván hamarosan itt lesz és ezt közli is. Mormolok valami szupert, majd kinyomom a beszélgetésünket a picsába. Felesleges, mindjárt itt van és adja tovább a kioktatást...egészen hazáig. Elteszem a mobilt, majd beletúrok a hajamba, megdörzsölöm a nyúzott arcomat, végül az érkező ismerős autóra terelődik a figyelmem.

Kevés túlzással, de szinte ide hallom, ahogy a szemeit forgatja. Legszívesebben átrángatnám a telefonon, és.... és megölelném. Egyrészről azért, mert az utóbbi időben eléggé megritkultak ezek a fajta érzelmes, anya-fia összeborulásaink, és mert rohadtul aggódtam érte.
-Leitatott?! Ugye tisztában van vele, hogy ez kiskorúval szembeni bűncselekménynek számít, és simán rendőrségi ügyet csinálhatnék belőle?! - Ha akarnék... de nem akarok. Nekem bőven elég, hogy hallom a hangját, és azonkívül, hogy egy kicsit spicces, semmi különöset nem vélek felfedezni benne, ami komolyabb aggodalomra adhatna okot. Na meg hát vegyük azért számításba azt is, hogy az alma nem esik messze a fájától, én sem voltam egy egyszerű, szabálykövető tinédzser. Merem állítani, hogy én háromszor annyi fejtörést okoztam apáméknak, mint amit Jayce nekem hébe-hóba. Róla legalább elmondható, hogy jól tanul.
-Nem értem... a kidobók minek szobroznak a bejárat előtt, ha még arra sem hajlandóak, hogy ellenőrizzék a személyiigazolványokat? - Bár, ha valóban úgy van ahogy mondja, hogy ez a titokzatos idegen juttatta be, akkor biztos megvoltak a megfelelő módszerei arra, hogyan is tudnák kicselezni az őröket. Hihetetlen!
-Akárhogy is, ezt azért örömmel hallom... - Vallom be, hangomban némi kesernyés éllel. Nem rajongok a gondolattól, hogy egy ilyen helyen töltötte az éjszakát, de ez talán még mindig jobb, mintha egész éjjel New York utcáit járta volna, mert kidobták a szórakozóhelyről, haza meg nyilván nem jött volna, egyértelműen büszkeségből. Tudom, ismerem.
-Várj, csaj?! Milyen csaj? Ő volt az aki leitatott? - Tudom, mik szoktak történni egy ilyen buliban, ha igazán elszabadul a pokol, és bár pont nem nézem ki a fiamból, hogy az egy éjszakás entyem-pentyemek híve, azért végigfut az agyamon, hogy ha történt is közöttük valami, remélem legalább a védekezésre volt eszük...
-Most kanyarodok a Laurenthez. Egy perc és ott vagyok. -

Persze hogy nem tetszik neki lassan semmi se. Még a levegővételt is meg kell majd kérdeznem, hogy vehetek-e? Esetleg beszéljek mézes-mázul? Még hogy a haverjaim...mert nekem erre biztosan volt időm a sértettségemben...felhívni őket, holott egyidősek vagyunk szinte és egyikünket sem engedik be szórakozóhelyre. Örülök ha egymagamnak sikerült a tervemet megvalósítani.  
- Nem anya. - mormogom unottan és szemet forgatva. Még jó hogy nem látja. - Ők kimaradtak a körből...egy idegen hős volt aki kihozott onnan...ő itatott le...  - féligazság, hiszen nem kellett engem sem noszogatni, hogy igyak, de elég sűrűn érkeztek az italok, válogatni sem tudtam belőlük, de ez van. Egyhelyben kezdek toporogni, nem akarok tovább menni se, így letelepszek a placc közepére, majd rám talál, közel vagyok a Laurenthez. Nem érdekel. Csak haza akarok jutni. Az a tíz perc míg ideér, az nem fog kifogni rajtam, így nem zavartatom magam. Szinte egy lélek sincs, szóval akár brékelhetnék is. De nem teszem, inkáb anya aggodó hangjára figyelek fel. Nem válaszolok azonnal. Megrágom a szavakat, mielőtt kimondom őket, bár nem igazán sikerül...
- Nem kevertek semmit sem az italomba...nem basztak ki a szórakozóhelyről mint macskát szarni...megbújtam...jól vagyok... - igazítok a hajamon egy kicsit közben, bár az állapotomhoz mérten áll ahogy áll. Nem zavarom meg még jobban a hajam, csak rosszabb lesz  
- Nem kerültem kórházba se... - még csak az kellene...
- És a csaj se mártott be...egy laza estén vagyok túl... - vajon milyen lesz a nap folytatása? Megkérdezzem anyutól hogy mizu van vele? Bár biztos aggódott miattam a hívásai alapján, szóval meg sem kell említeni...

Flegma válaszát hallva szinte pillanatok alatt felmegy bennem a pumpa, az agyvizem kábé a maximumon forr, de igyekszem ezt nem éreztetni, tudatni vele. Nem tudom milyen állapotban van jelenleg -mind lelkileg, mind fizikálisan-, de gyanítom, hogy nem teljesen józan, és én nem akarom egy meggondolatlan beszólás miatt megingatni a belém vetett bizalmát. Biztos oka van annak, hogy engem hívott és nem a szentséges apját. Szóval, inkább csak veszek egy mély levegőt és lenyelek mindenféle epés megjegyzést, ami a nyelvem hegyére szökött...
-Várj, mi ez a többesszám?! A haverjaiddal indultatok el, és ott hagytak téged? Mi a franc ez Jayce?! - Az már egyszer biztos, hogy lesz néhány keresetlen szavam a kamu haverjaihoz is, ha egyszer összefutok velük. Akkor aztán meneküljenek a kis takonypóc suttyók!
-Oké, szemben a Laurennel. - Nyugtázom, de ezt már szinte csak magamnak mondom, hogy itt a teljes pánik közepette biztos, hogy eljusson az infó az agyamhoz és még oda is találjak. Nem sűrűn járok azon a környéken, szóval most kifejezetten jól jön az az alkalmazás amiből Jayce pikk-pakk tovább küldi nekem a pontos helyzetét. A navi szinte rögtön pofázni is kezd.
-Elindultam. A GPS szerint tíz, tizenkét perc és ott vagyok. - Lesz az kevesebb is. Ebben a kora reggeli, vagy inkább hajnali időtájban még alszik a város. Általában nyolc-kilenc óra van mire megindul a forgalom. Akkor viszont behal minden, főleg a belváros, ahol szinte öt méterenként ki van rakva egy közlekedési lámpa, ami rendesen felfogja a kocsisort. Amint sikerül kicsit lehűteni az agyamat, és visszarázódom a kezdeti sokkból, szinte máris sajnálni kezdem Jaycet, és a fejemben már le is pörög a menetrend, ami azután lép érvénybe, hogy hazaértünk. Ő elmegy, és vesz egy jó forró, kijózanító fürdőt, vagy zuhanyt, addig én rittyentek egy kiváló villásreggelit. Pedig meg sem érdemli!
-Nem bántott senki, ugye? Jól vagy? Nem raboltak ki? Leszarom a pénzt. Csak te legyél jól! - Mondom őszinte aggodalommal, némi megbánással hangomban, homlokomat aggodalmasan ráncolva.

Nem kellett sokat várnom, hogy anya felvegye a telefont, ám ahogy beleszólt, már a hangból ítélve is kihallom; nagyon mérges. Rám. Azt hiszem legalábbis, hogy rám. Kell kis idő, hogy átgondoljam a szavai után, hogy lerakjam, vagy látni akarjam-e őt. Elszökni nem tudnék, de időt kaphatok, míg személyes találkozónk nem lesz. Tizenhat éves vagyok...esélyem sincs anyám ellen.  
- Szar ügy. - vonok vállat, szerencsére nem látja vagy érzékeli a dolgot, így nem kaphatok azonnal nyaklevest. Bár nem imádkozok jelen pillanatban, hogy ne kapjak, nem itt járok gondolatban. Haragszik rám a legutóbbi veszekedés miatt, így nem is izgatom magam azért, hogy béküljünk, vagy bármiért is segítségemre legyen. Az anyám, bár most így gondolom, biztosan nem így lenne. Kérdésére körül nézek jobban, utca nevet, kerületet, bármilyen információs táblát keresek, meg is indulok, hogy rálássak az egyikre, de nem sok esélyem van, az csak egy név. Sok ilyen név van New Yorkban.  
- Izé...elhagytuk a zsinagógát ez biztos...a Ralph Lauren-nél lefordultunk és...eeee. - a lépéseim nem túl bizalomgerjesztőek, szerencsére még olyan korán van hogy senki sem lát. Aki lényeges lenne. Elvesztettem a fonalat ez a lényeg.  
- A buszmegállónál leszek...szemben van a Laurennel... - így nem kell messzire mennie nagyon, meg le is ülhetek valahová amig várok. Otthonról jön ez biztos...
- Voltam. Vagyok...talán. - vonok újra vállat, szóval tart, bár nem igazán van kedvem beszélni vele, ezt a 10 métert meg kibírom odáig. Bekapcsolom a helyzetemet jelző állapotot, így anyám a híres tudásával le tud követni. Ám nem hogy eljutni nem tudok majd a buszmegálóig, a lépéseim megadják magukat, ahogy a lábam is, így érzékiesen leteszem magam az út szélére.  
- Keress meg... - motyogom elhalkulva magam elé, tekintetem az utat pásztázza, vajon mikor és merre bukkan majd fel az ismerős autó anyám társaságában.

A buli jól végződött, ám teljesen kiütött, szerencsére volt helyem, ahol aludhattam. Sokat köszönhetek a lánynak és még reggel is ellátott jó tanácsokkal. A fejem nem fájt vészesen, de mikor elindultam és visszakapcsoltam normálba a mobilom a következők fogadtak vasárnap délelőtt...
Apa; nem fogadott hívás: 15
Anya; nem fogadott hívás: 30
Nagyot sóhajtva olvastam az sms-t melyet küldött, végül úgy döntöttem felhívom anyát. Elsőre felvette...
- Szia... miért hívtál harmincszor? Ég a ház? - érdeklődtem tőle kissé cinikusan, ám jól esett az a törődés, ami tőle érkezett. Ám fogalmam sem volt hogy mikor ért véget részemről a buli, de a fejmosást meg fogom kapni mindegyiktől. Csak előbb haza kellene jutni...melyik részén vagyok New Yorknak?