A kávézó romokban, kifogyunk lassan a kávébabból, mert  Dasie nem rendelt eleget. Még jó, hogy háromszor megbeszéltük, melyikből mennyit kell kérnie, mégsem sikerült neki. Párszor elgondolkodtam már rajta, hogy kikellene rúgnom, de olyan jólelkű teremtés, hogy nincs szívem ezt megtenni vele, ráadásul hasonló korú lánya van, mint Rose, és nem élnek olyan jól. Szüksége van az állásra.  
- Azonnal kellene. Nincs időm várni, a vásárlók a pultot verik, amiért nem tudunk nekik adni a kedvenc kávéjukból. Az istenért, az Upper East Side közepén vagyunk, el tudja képzelni, mennyi elkényeztetett ember jár erre és csap hisztit, amiért nem ihat azt amit akar? – körbe-körbe járkálok az irodámban, a fejemet fogom, amiért most igen nagy slamasztikába keveredtem, de a telefon túlsó felén hála az égnek felajánlanak egy lehetőséget. A telephelyük Edisonban van, és ha elmegyek érte, az rendben lenne.  
- Szuper, két óra maximum, és ott vagyok. – Az égnek emelem a tekintetem, és a rajzoló kislányomra nézek. Tárcsázom a bébiszittert, mert Rose rosszul van a hosszabb autóúton, így azt a lehetőséget, hogy magammal viszem, hamar kizártam.
- Loreen?! Szia. Mond, hogy ráérsz fél óra múlva úgy délután négyig! – vezetem fel, lehetőséget nem hagyva a választásra, de rossz hír hangzik el tőle.  
- Vidéken vagyok Lyn, sajnálom. – mentegetőzik és mélyet sóhajtok. Megőrülök ettől a magamra utaltságtól. Az életem nagy részében sok mindent megtudok oldani a lányommal karöltve, de vannak helyzetek, amikor nagyon is jól jönne egy szerető apa, aki foglalkozik a gyerekével. Ben nem akarta a gyereket és tulajdonképp én sem terveztem, de abban a helyzetben, amikor tudod, hogy a szíved alatt hordasz egy kisembert, képtelen vagy azt mondani, hogy érzések nélkül ítélkezel az élete felett. Nekem nem engedte a lelkiismeretem, nyilván van olyan, aki megteszi, de az nem én vagyok... Akkor voltak kételyeim, hogy hogyan lesz, ha Ben tényleg nem hajlandó gondoskodni róla, de mára száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb hibát követtem volna el, ha az abortusz mellett döntök.  
- Anya? Ugye nem vagy Hamptonsban? – szegezem a kérdést a telefonnak, mert ő az utolsó reménységem, de ez a tervem is hamar meghiúsul.  
- Picsába. – káromkodva teszem le a mobilom az asztalra, mire az öt éves lányom már nyitja is a száját.  
- Pi... – Ártatlanul néz, nekem meg elkerekednek a szemeim, és hamar fojtom belé a szót.
- Rose Kaminski! Eszedbe ne jusson még egyszer, most azonnal verd ki a fejedből ezt a szót! – Az arcom szigorú, de nevetni tudnék a szituáción, mégis visszatartom.  
- Gyere, menjünk. Ben bácsi vigyáz rád egy kicsit. – mosolygok rá és a kabátját nyújtom felé. Nem hívom fel Bent, mert ő a legutolsó esélyem és félő, hogy nemleges választ adna. Tudom, hogy dolgozik, és azt is tudom, hogy december, nagy dömping, de van már akkora szava a Generalnal, hogy ki tudja vonni magát két órára a munkából. Engem is ismernek ott jól, de a helyzet az, hogy jópáran nagy ribancnak gondolnak, mivel azt nem lehetett elmondani, és a mai napig nem lehet, hogy Rose Ben lánya. A szituáció pedig, hogy adott egy párkapcsolat, majd egyszer csak terhes leszek, és nem Benjaminé, az... non sence. Na mindegy, jobbnak láttam, ha nem is megyek vissza a szülés után a General Motorshoz, mert egy: rohadt depressziós lettem, kettő: nem bírtam volna minden egyes nap az ő arcát bámulni, bármennyire is szeretem. A kérdések folyton kattogtak a fejemben, és a mi lett volna ha, és társaik nem hagytak nyugodni. Ben és én igazi jó barátok vagyunk, de a kémiát és a vonzalmat nem lehet elfedni, bármennyire is akarjuk és megyünk ellene amennyire csak lehet. Az az egy mázlim van, hogy erős vagyok és képes vagyok nemet is mondani, mert ha ez nem így lenne, már régen beleőrültem volna a dologba. Persze nem mindig voltam ennyire határozott ezt a témát illetőleg, de hosszas gondolkodás idő után rájöttem, hogy nem éri meg szenvedni ezért ennyit.  
- Gyere drágám. Ne készítsd ki Bent, rendben? Figyelj... ez a munkahelye és igazándiból nem is lehetnél itt, szóval csak csendben, halkan. Hagyd dolgozni. Rajzolj nekem valami szépet. – mosolygok rá, miközben befelé igyekszem vele a hatalmas épületbe és egyenesen Benjamin irodája felé igyekszünk. A folyosón távolról pillantom meg Serenát, de hála az égnek épp a telefonját bújja, így időben kapok a lányom után és húzom be az oldalsó folyosóra. Még jó, hogy minden zugát ismerem már az épületnek. Imádtam itt dolgozni, és amennyi stresszt okoz a kávézó, komolyan gondolkodom rajta, hogy visszajövök ide. Öt év talán elegendő volt ahhoz, hogy Ben és én megmaradjunk egymás mellett, mint két dolgozó ember.  
- Menjünk. – koppantok a körmeimmel párat az irodájának az ajtaján, mert az asszisztense nincs a helyén, és meg sem várom a választ, nyitok is.  
- Szia. – lihegek kicsit a rohanástól és bemegyek az irodába becsapva magam után az ajtót. – Vigyáznod kell két órára Rosera. Ha most cserben hagysz, nem állok jót magamért Benjamin. Te vagy az utolsó mentsváram. – mosolygok rá, és leveszem Roseról a kabátot és a sapkát.  
- Szia Ben. Jó leszek, ígérem. – mosolyog a lányom az... apjára, nekem pedig ilyenkor a szívem szakad meg. Tulajdonképp ekkor tűnik fel nekem, hogy mennyire hasonlít rá, és hogy jó apa lenne, csak éppen nem akar még egy terhet a nyakára.  
- Na, majd jövök, sietek. – Futtában nyomok egy puszit Rose feje búbjára és Ben arcára, és már ki is viharzok, mielőtt még bármit szólhatna. Ennyivel tartozik...