Marcus & Emma

Minél inkább bizonygatta számomra a családom, hogy minden rendben lesz és idővel elhagyhatom a kórházat, úgy éreztem egyre kevésbé tudok igazi hitelt adni a szavaiknak. Minden alkalommal, amikor fésűt emeltem a hajamhoz, egyre több vörös szál köszönt vissza a hajkefe szálai között. A kezelések miatt voltak olyan napok, amikor alig bírtam lábra állni, annyira fájtak a csontjaim, ha pedig végig olvastam a gyógyszerek hatásait és a pozitívak mellett a negatívakba is belegondoltam, egyszerűen sírni tudtam volna. Szívproblémák, kognitív zavarok, meddőség. Amikor megtudtam az orvosoktól, hogy az eredményeim semmi jót nem ígérnek és műtétre van szükségem, igazságtalannak tartottam az egészet. Hogy én annak a 4%-nak a tagja legyek az Államokban, akiknél 40 éves koruk előtt mellrákot diagnosztizálnak? Lehetetlen. És mégis ez történt, én pedig csakis abba kapaszkodhattam, amit napról napra elmondtak nekem. Hogy jobban leszek és hogy a kezelések mind értem vannak, azért, hogy felgyógyuljak és újra teljes életet élhessek. Hogy elvégezzem majd az egyetemet és újra úgy éljek, mint egy normális huszonkét éves, csak millió olyan tapasztalattal, ami nincs meg minden huszonkét évesnek.
Jobban éreztem volna magamat, ha senki nem tartja annyira extrémnek az esetemet, mint amennyire az volt az életkorom miatt. De csak mert a hetvenéves nőknél gyakrabban diagnosztizálnak melldaganatot, nem jelenti, hogy a betegség válogat és egy hozzám hasonló fiatal nő nem lehet rákos. Mégis minden vizit alkalmával úgy éreztem magamat, mint egy kísérleti patkány és napról napra közelebb kerültem ahhoz az állapothoz, amiben Britney lehetett, amikor lenyírta a haját és rátámadt a paparazzokra. Az egyetlen visszatartó erő az volt, hogy senki nem volt hajlandó ollót adni a kezembe, a testvéreim pedig egyenesen őrültnek néztek, amikor megmondtam nekik, hogy az egyetlen dolog amire szükségem lesz az egy hajvágó gép.
Jobb volt, hogy nem lógott mindig egy Newton a kórtermemben, mert az őrületbe kergettük volna egymást, és hasonló ötletekkel álltam volna elő, mint a hajvágás. Ami abból a szempontból nem volt elkerülhetetlen, hogy már most is rémisztően nagy csomókban maradt a hajam a kezemben, ha prezentálhatóan akartam érezni magamat. Akkor is, ha nem csináltam semmi különöset az ágyamban fekve. Szerettem volna úgy érezni, mintha napról napra lenne értelme felkelnem és mintha tényleg lenne vége ennek az alagútnak. Ha lehet hinni abban, hogy a Sors bizonyos jeleket küld nekünk, akkor a kórterembe belépő fiatal orvosnak pontosan egy ilyen jelnek kellene lennie, mert éppen akkor nyitotta ki az ajtót, amikor én egy másik bejáratra gondoltam.
- Szia! - A hangom megbicsaklott valamelyest, mert a nővérkék reggeli látogatása óta nem igazán beszélgettem senkivel. A kezeimmel az ágyra támaszkodva fentebb toltam magamat, hogy ne félig fekve fogadjam a váratlan vendégemet, még ha ettől úgy is éreztem magamat, mintha felsétáltam volna két emeletnyi lépcsőn megállás nélkül.
- Nekem? Miért? - Alig mondtam ki, máris butaságnak tűnt a kérdés, mert könnyű szerrel lehetett volna a válasz rá az, hogy csak a gyógyszereimmel ugrott be, még ha normál esetben azokat az ápolók szállították is a betegek ágyáig. - Voltam már rosszabbul is... - Fő a pozitivitás, igaz? - Köszönöm. - Elvégre ha valamit nem felejtettem el csak azért, mert kórházban voltam, az a jó modor. Ha pedig megkérdezik hogy vagyunk, illik megköszönni a kérdést. - És... Te? - Kérdőn pillantottam felé, érdeklődve mérve őt végig, hiszen továbbra sem tudtam megállapítani miért látogathatott meg.
Apró bólintásokkal, szavak nélkül jeleztem felé a választ, még pedig hogy emlékszem rá. Nem volt olyan rég, hogy először találkoztunk és bár nem rendelkezem fotografikus memóriával, azért arra még emlékszem, hogy milyen orvosok látogattak meg nemrég. Ettől függetlenül a neve jól jött, mert nem biztos, hogy rögtön vissza tudtam volna idézni. Az övébe csúsztattam a saját kezemet és finoman megnyomtam az ujjait, valami kézfogás félét imitálva ezzel. - Marcus... - halkan, szinte alig hallhatóan ismételtem a nevét. - Igen, emlékszem. - Halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan a szemeibe pillantottam.
- Persze. Most épp üres a naptáram. - Viccnek szántam ugyan, de már én magam sem voltam biztos benne, hogy értékeli-e bárki a humorérzékemet egy ilyen helyzetben. - Nem várok senkit. - Tettem hozzá gyorsan, az ágyhoz közel álló fotel felé intve, egyfajta engedélyt adva ezzel Marcusnak.
- Még mindig nem mondtad el, hogy miért jöttél. - Ezen a ponton már arra gyanakodtam, hogy több van itt annál, mint hogy szakmai okokból legyen itt, ami csak még kíváncsibbá tett.
- Nem kell megköszönnöd, valakinek úgyis bent kellett lennie. - Mosoly játszadozott az ajkaimon, hiszen emlékszem rá, hogy ő volt az egyetlen, aki a szemembe mert nézni, amikor választanom kellett. - Ezen a területen szeretnél majd dolgozni orvosként? - Erős tipp volt ez a részemről, de nem tűnt akkora hülyeségnek. Még ha nem is értettem túlzottan az orvosi képzés részleteihez, itt volt Marcus, aki megmagyarázhatta nekem.

765 szó | öltözék | ha te mondod, hiszek neked | ☆

Az orvosi köpeny, amit a kórházi látogatások során viseltünk, nem volt teljesen valódi. Nyilvánvalóan ugyanezt hordja a többi doki is, de mi, 22 éves hallgatók gyakorlatilag azért vettük magunkra, hogy különbözzünk egy kicsit az idelátogató személyektől, illetve a ruháink sterilitása megőrizhető, biztosítható legyen. Annak ellenére, hogy sikeresen elvégeztem az előkészítőt, már most tudtam, hogy melyik tárgyakból vagyok csúszásban, mégis sikerült átlagon belül maradnom, így lehetőségem nyílt továbbra is a kórházi látogatásokra járni. Az általános orvosi első éve nagyrészt arról szól, hogy annak ellenére is több területet megtekintünk, hogy betekintést nyerhessünk egyes munkafolyamatokba, amikkel a kórházban találkozhatunk. Ezt nyilvánvalóan a magas óraszámunk mellett csináltuk, szóval a szabadidőnkből, illetve a tanulásra szánt időből vett el, ami annyit eredményezett, hogy a legtöbben már most csúsztunk. Viszont érdemes volt teljesíteni a követelményeket, mert akkor közelebb kerülhettünk az orvoslás emberibb részéhez. Nagyon fontos a tananyag, nem igazán tudom azt mondani, hogy bármivel találkoztam volna az eddigiek során, ami felesleges lett volna. A matek, fizika és kémia tudásának felmérése nagyon fontos. Nyilvánvalóan az ember nem a kovalens kötés tudásával fog emberi életeket menteni, de ettől eltekintve is jónak kell lennünk az olyan dolgokban, amik a koncentrációnkat teszik próbára. A reál tárgyak pedig mind olyanok, amiket csak akkor tudunk megoldani, ha minden körülményt kizárva odafigyelünk. Nem állítom, hogy az orvoslás teljes mértékben ugyanilyen, elvégre egy matekfeladat megoldása és egy emberi élet megmentése tök más kalap alá tartoznak. De ahhoz, hogy az egyikről a másik szintre lépjünk nem ugorhatjuk át azt, hogy magas szinten be kell tudnunk fogadni bizonyos információkat
Viszont az egész semmit sem ér akkor, ha nem értjük meg azt a különleges kapcsolatot, aminek ki kell alakulnia beteg és orvos között. Azt vallottam, hogy ténylegesen csak abból lehet jó orvos, aki képes arra, hogy mások érzéseihez tökéletesen idomuljon, és úgy bánjon a betegekkel, ahogy azt megérdemlik. Maga a tény, hogy valakinek kórházba kell kerülnie, önmagában elég szörnyű, az pedig a mi felelősségünk, hogy ezt megkönnyítsük a számára. Emiatt én eljártam a vizsgaidőszakba is önkénteskedni a kórházba. Az utóbbi időben kifejezetten hasznosnak éreztem magam, ugyanis pont az ilyen alkalmak miatt ismerhettem meg valakit, akinek komoly támaszt nyújthatok már csak azzal, hogy van hasonló tapasztalatom, mint neki. Amikor felépültem a leukémiából és sikerült teljes életet élnem, nem is volt kérdés a számomra, hogy mivel szeretnék foglalkozni a jövőben. Nagyon fiatalon, olyan tapasztalatot sajátítottam el, amivel kevés onkológus rendelkezik. Emiatt ahogy felvettem a kórházban viselt ruháimat és a köpenyt, az első utam a kezemben tartott papírpoharakkal és zacskóval ahhoz a bizonyos szobához vezetett, ahol a legnagyobb bizalmat kaptam a fiatal nőtől, amit egész életemben tapasztaltam.
- Szia – finom mosoly játszott az ajkaimon, amikor a könyökömmel lenyomtam a szobájának kilincsét – Hoztam neked meglepit. Hogy érzed magad?
Talán elnyűtt kérdés, amire nem szeretnek válaszolni, főleg azok, akik betegek. Mégis úgy érkezni valakihez, hogy hasonlót nem kérdezünk tőle annak tudatában sem, hogy ismerjük az állapotát… Több lett volna bunkóságnál.
- Nem tudom, hogy emlékszel-e még rám – nem én vagyok az egyetlen férfi, akit beengednek hozzá a vizitek során, emiatt újra felé nyújtottam a kezem. Egy dolog, hogy én nekem megmaradt ő, de fordítva ez nem biztos, hogy igaz – Marcus vagyok. Hátha így jobban meglesz. Tegnap találkoztunk itt.
Valószínűleg azt gondolhatja, hogy azért jöttem, hogy elkérjem a telefonszámát, ezen pedig valószínűleg nem segített az, hogy a mosolyom csak szélesebb lett az arcomon és eszem ágában sem volt levenni róla a pillantásom.
- Leülhetek hozzád? Sok mindent kell mondanom neked, még ha ez elsőre furcsán is hangzik – elvégre nem ismerjük egymást, ezért meglóbáltam a zacskót – De mindenekelőtt szeretném megköszönni, hogy bejöhettem tegnap. Nem is tudod, hogy mennyit jelentett nekem.

590 szó ⁝ öltözék ⁝ ne félj, jó lesz   ⁝ Lim Young Woong - Rainbow ⁝ K.