Mindig is érdekelt, hogy az emberek hogyan reagálnak a köröttük történtekre, az meg főképp a saját kis perverzióm volt, hogy kikényszerítsek egy bizonyos reakciót. Intelligencia alapján szűrtem mindig is, aki felfogja, hogy a vita nem más mint ellentétes vélemények súrlódása az kiérdemli a ráfordított időmet. Mert ez egy beteg világ, de ez van, ebben kell élni, mert ki is vagyok én, hogy tudtára adja milliárdnyi lénynek, hogy a beletörődésük.. felesleges. Ha már itt tartunk a tetteik is azok.
Mondhatnám, hogy megrágott az élet és kiköpött épen hagyva pont annyi csontot, hogy borongva talpra álljak és folytassam ezt az életnek nevezett létet, de az igazság az, hogy én is egy vagyok a sok közül. Pontosan tudom mikor mit várnak el tőlem.. rendben. Nagyjából. De a választás az enyém. Teszem ami megszokott mert akkor békén hagynak, és nincs igazán szükségem basztatásra. Elég meghallgatnom anyám üzeneteit. Minden ötödiket, mert önszántamból nem akarok még nagyobb letargiába kerülni.
Szóval próbálom tartani az átlagot, nehezen nyílok meg, és mindennek meg is van a szintje nálam. Alkalmanként kiöntöm azért a lelkem. Az aktív kocsmabútorok lényegesen kevesebb kérdés mellett nyújtanak megfelelő hallgatóságot és lelki támaszt pár ingyenkörért, és mivel jobb dolguk úgy sincs.. legalább figyelnek. Már amennyire az alkohol engedi.
További információk személyesen vagy a leleményesebbek lekérhetik a profilomat az FBI-tól. Bár nemhiszem, hogy lelkesen osztogatnák az elbocsájtásom körülményeit, de azért próbálkozni lehet.

Milyen érzés lehet élni egy életet úgy, hogy közben önmagadtól és mindenkitől egy lépéssel hátrébb állsz és megfigyeled a történéseket? Valószínűleg ugyanolyan mintha csak sodorna az élet. Egyetlen különbséggel. Megvolt a döntéslehetőségem. Már kölyökként is. Az, hogy beleestem olyan hülyeségekbe mint amilyenekbe a korosztályom, saját döntés volt. Nem akartam kilógni a sorból. Kellettek barátok, időleges példaképek. Egy ideig hosszú haj, és a farmerdzsekis korszak. Mind, hogy megfeleljek az.. elvárásoknak.
Fater mindig is ügyvédet akart. Belőlem. De mások indítékait, tetteit megérteni és védeni vagy a porba alázni őket nem vallott igazán rám. Így először akkor tettem kereszbe az általam egyébként sorsnak hívott kavargó elvárásfelhőnek mikor jog helyett pszichológiát kezdtem tanulni. Főként a gyakorlati rész jött be, volt egyfajta érzékem, így mondták. Tudtátok, hogy egy ember jellemének viszonylagos ismerete elég ahhoz, hogy 70-80°%-os pontossággal megjósoljunk egy reakciót, egy következő lépést?
Persze, hogy nem a jegyzetelős kanapés életérzés felé kormányoztam magam. Elég unalmas lett volna. Valós idejű, egyéni vagy tömeges viselkedéselemzés. Még örültem is, mikor mint naiv kölyköt felkerestek, még a diploma sem volt a kezemben, de már tudtam, vár egy hely valahol Quantico mellett ahol még több szabályt próbálnak majd a fejembe verni a nagyobb jó és a nemzet nagyjainak égisze alatt. Hasznos voltam, de összességében nekem nem volt hasznos az FBI-nál töltött idő.
Közben lassan 26 lettem. Beütött a képletbe a reprodukciós ráta fenntartása, na meg minden ismerősöm már vagy házas vagy kimerítő jellemzésre nem méltó nőstény(ekkel) élt. Inkább ez motivált és nem a nekem megfelelő megtalálása. Elég fárasztónak ígérkezett volna a keresgélés, így kisebb-nagyobb kompromisszumokkal tűzdelt kapcsolatom egy eleinte aranyos és friss dokinővel végül házasságba.. majd egy gyerekbe fajult. Ekkor már asszem kapizsgáltam, felszínesen, de még véletlen sem komolyan, hogy talán, talán nem férek bele az átlagról alkotott képembe. Pedig milyen egyszerű, boldog élet lett volna..
Az Ügynök, mint megnevezés, és a vele járó hatalom amit az államok vezetése kölcsönzött elvitt egy olyan út felé ami magasra vezetett. De mielőtt még leestem volna volt pár jó évem. 82%-os pontosság egyéni szinten, és 89% tömegekre vonatkozóan. Messze az elitbe kerültem ha arról volt szó, melyik terrorista mit merre, hogyan.. a baj csak az, hogy a pontos elemzéshez pontos információk kellenek. Pár hiba elég és vihetem a balhét. Pedig az emberi lélek elég egyszerű. Olvasni egyszerű. Ok és okozat. Egy normál ember a rossz közegben, a háttér ismeretével és az aktuális lelkiállapot megtippelésével akár irányíthatnám is, mint egy játékot. Jobbra felújítás, éles zaj. Megriad, a kelleténél tovább tart megnyugodnia, fegyvere van, kicsit ingatag. Találkozóra megy, vagy csomagért, a táska a hátán a formájából ítélve üres. Gyanús, de előbb derítsük ki kivel is találkozik.. Persze a kamerafelvételek nézegetése és az ügynökök irányítása, tájékoztatása elég nehéz. Főleg egyszerre. Elég az is, hogy az ügynökség nagy része egzakt hókuszpókusznak tartja azt a fajta munkát amin én seggelek. Könnyebb lenne ha tudnám hibáztatni ezért őket, de lényegében igazuk van, onnan nézve tényleg tippelésnek tűnik.
Felfelé ívelő karrierem töréseként két kudarc után levettek az aktív ügyekről, egyszerűbb lett. Sokkal. Egy kisebb csapattal dolgoztunk ki menekülési terveket fontosabb intézményekből. Terrortámadás, vagy természeti katasztrófák esetére. A pánikoló tömeg irányítható, csak keményen az arcukba kell tolni az utasításokat.
Mindent összevetve elégedett voltam a pályafutásommal. Másfél évvel ezelőtt megvolt mindenem. Asszony, kölyök, megbecsült munka. Az elcseszett amerikai álom minden pontjának megfeleltem. Még a kerítés is fehér volt. Egészen addig, míg újra a terepre nem küldtek. Minden ment ahogyan kellett. Nem volt meglepetés, mindennek stimmelnie kellett volna, csak arra nem számítottam, hogy fölülről tesznek keresztbe. Persze, tudtam én, három halott után nem bizonygathatom minden erőmmel, hogy más cseszte el. Pedig de. Még ott, a helyszínen kikristályosodott bennem, hogy túl pontos, túl profi volt a kivitelezés, különben el se jutottak volna az embereink közelébe. Ha pedig így volt elrendezve akkor csak egy balek kellett. Én. Aki megszívja. Tiszta sor, a nagy egész szempontjából még elfogadható is.
A jelentéssel együtt raktam le a jelvényt kis meglepetést okozva odafent. Így felesleges volt legépelniük az elbocsájtó szöveget. Aztán vége.. Magányos keretek közt persze nem léptem túl ilyen könnyen a dolgon. Pár rekesz Whiskey, két pohár önsajnálat és egy feles depresszió elég volt, hogy az amúgy túl toleráns feleségem a gyerekkel együtt hazamenjen anyucihoz. Ő még jobban járt. Velem csak 7 évet dobott a kukába, én viszont az elmúlt 32-vel nem tudtam dűlőre jutni.
Jó, akadtak még haverok, és miután hazaköltöztem Brooklynba rájött az FBI is, hogy nem engedhetnek csak úgy szabadon kószálni. A végén még megvesz kilóra egy külföldi szervezet. Ami elég csábító lenne a maga módján, így a New Yorki rendőrséghez kerültem, és kaptam egy helyet a Különleges ügyosztályon. Fél éve vagyok itt, a nyugalom tengerén. Kevesebb kötöttség, kevesebb felelősség. De több kontakt, több ember akiket mind el kell viselni.. Még mindig tűrhetőbb mint jegyzetelni egy kanapé mellett.

***

Néha még mindig elgondolkodom azon vajon mit keresek itt. De valahol elégedett voltam mikor felkértek óraadónak. Eleinte jobb ötletnek tűnt, de most mikor végignézek az előadón, nyolcvan szempár súlya nyomja a lelkemet. Nem, azt tényleg megérezném. Egy gyerek a középső sorokban játszik. Nem is a szemüvegén megvillanó fények, inkább másik három hallgató meredt érdeklődése a képernyő iránt.. az buktatja le. A másik csapat meg, nők. Körömlakk kopog elviselhető ritmusban az érintőképernyőkön. Mint egy metronóm. Kop-kop. Segít koncentrálni. Felrémlik a vágy, hogy megköszönjem nekik. Hisz pont ez óv meg attól, hogy megemelkedett vérnyomással rimánkodjak figyelemért. Nincs rá szükség.
A megfigyelőmön fut át a tekintetem. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy lebuktassam. Hisz igyekszik. Rideg profizmussal körmöli, na nem az anyagot, inkább a jelentését. Ugyanilyen szánalmas voltam én is tíz éve..
Kattintok, a projektor vált, én is visszaveszem a fonalat, fordulok a ponyva felé melyen most a szövegorkán helyett csak arcok jelentek meg. Eléggé.. ismert arcok.
-Nincs fizikailag nyoma annak, hogy valaki sorozatgyilkos-e vagy sem. Ha jobban megnézik, teljesen átlagosak, még korban sem állíthatunk fel semmilyen mintát. Bár, tizenöt éves kor alatt az állatkínzás mint hajlam évek alatt továbbfejlődhet, de esetünkben ez a 16% egyáltalán nem példaértékű. Nem számolhatunk vele. De..
Újabb kattanással jön a következő dia. Itt már részletesebb a leírás és főleg a vizsgált személyek hátteréről ad információt. Teszek pár lépést, már csak a mozgás kedvéért is. Nem szeretek sokat egyhelyben állni.
-Feltehetik a kérdést, hogy miért is válhat valaki sorozatgyilkossá. Noss, erre sincs még magyarázat, és ahogy látom nem is lesz. A különböző kúltúrák mások életének elvételét a hatalommal társítják. Hatalmam van feletted-mutatok egy pillanatra Malcolm, a laptopbűvész felé, majd szét is tárom a karjaim mikor a nézőközönsége feleszmél és megtisztel a figyelmével-Ha szóbeli vitánk eredménytelen mit tehetünk?-Költői kérdés-erőszakhoz folyamodhatunk, vagy egyszerűen elfogadjuk, hogy a másik félnek van igaza. De az erőszak sem megoldás egy vita lezárására, hisz mikor nem szült a tettlegesség még többet? Beszélhetünk igazolásképp a hirtelen felindulásból elkövetett emberölésekről, de az távol esik a gyilkosoktól, vagy sorozatgyilkosoktól. Ha valaki öl, és tudják róla, hogy képes hidegvérrel ölni az, tiszteletet és félelmet ébreszt az emberekben, ez inkább a katonákra és rendőrökre érvényes. Egyes körökben ide tartozhatnak a bérgyilkosok is. Az igazi kérdés még mindig az, hogy kell-e mögöttes indok?
Hagyom kicsit leülepedni az elhangzottakat, kell idő, hogy megértsék a történelmi vonatkozást, és igen, a rendvédelmi szervekre is lehet úgy tekinteni. Ezért vizsgálja felül az állam már már lehetetlen alapossággal azt, hogy ki alkalmas és ki nem a szakma folytatására.
-Legyen akár jó, vagy rossz körülmények között nevelkedett ember, legyen nő vagy férfi, gazdag, vagy szegény, bátor, vagy gyáva. A gyávákra még visszatérünk, ne felejtsenek el emlékeztetni. Szóval, egy sorozatgyilkos profilját, hátterét nem lehet, vagyis nem minden esetben lehet összehasonlítani egy másikéval. A főbb kategóriák elég tágak, szinte mind beskatulyázható, de nap mint nap születnek új kategóriák. Vegyünk egy példát. Texasi férfi, negyvenes, a célpontjai alacsonyak, szőkék. Viszont, az első áldozata egy középkorú, szemüveges, fekete nő volt. Feltehetjük a kérdést, hogy vajon miért? Miért nem az ideáljával kezdte? Mert félt. Félelemben élt a gyermekkorában, ez lelkileg beszűkíthet egy embert. És mikor a félelme tárgya megszűnik, elveszhet, élhet egyszerű életet mindaddig míg az élet, vagy a helyzet úgy nem hozza, hogy kiadhatja magából a feszültséget. Emberünk egy egyszerű vita kimeneteleként ragadta torkon áldozatát, s megfojtotta. Ekkor jött rá, hogy hatalma van. Hatalmában állt elvenni egy ember életét, de mégis visszatért a félelmeihez. Ilyenkor mondhatjuk, hogy az első nem tervezett volt, csak véletlen, eztán törhet elő az alany pszichés félelme. Onnantól visszaesik, beleragad egy körbe és minden alkalommal mikor besokall, elragad valakit. A sorozatgyilkosok is fejlődnek, kiforrnak. Az első pár véletlen vagy félig eltervezett alkalom után sok bűnöző megváltozik. A gyakorlat terveket szül, az eltervezés miatt már csak betervezi magának a besokallás pillanatát és azelőttre időzíti a tettet. Ezért nehéz egy-két gyilkosság alapján kiszűrni azt, hogy kivel is állunk szemben. A családi helyzet, és az abból kiinduló gyilkosságsorozatok a teljes adatbázis közel húsz százalékát teszik ki. Ezzel talán leírtam, hogy a gyilkost mint embert kell megismerni, kikövetkeztetni az áldozatok alapján, hogy mi lehet a háttere. Mindezt persze név nélkül. Azt nyugodtan elmondhatom, hogy a felépített profilok nagy része egyáltalán nem is felel meg a végleges gyanúsítottnak. Namost.. maradjatok ülve!
Megint elnéztem az időt. Alig telik el pár csendes másodperc, már meg is szólal a telefonom, az aznapi utolsó előadásoknak vége. Ki is kapcsolom a projektort, élvezettel veszem tudomásul a feszültségnövekedést, a mozgolódást, de mégis ülnek, helyes.
-Két hét múlva mindenki letesz az asztalomra egy ötoldalas esszét. Szabadon választott sorozatgyilkosról, saját véleménnyel kifejtve a lehetséges mögöttes indokokat. Következtetésekre és gondolatokra vagyok kíváncsi. Mehetnek!
A közfelháborodás lassan enyészik, mégis több az olyan szempár amely a kihívásra csillan fel. Érdekesnek ígérkező éjszakai olvasmányok lesznek.