I’m not a criminal, you know? I’m just… insane.

Hibázni emberi dolog. Ennek pedig rendje és módja szerint meg is szívjuk rendesen. Persze a hibától függ hol és/vagy miként végzi az ember. Azt gondolom a "megszoksz vagy megszöksz" elvet követve nem vétettem, mint inkább azzal lehetett a gond, hogy ezt néhány őrülttel karöltve tettem a diliházból. Igen, azt hiszem a kivitelezéssel volt itt a probléma. Nem volt elég jó a figyelemelterelő műsor, azért köszönt rám hátulról a gumibot, hogy aztán földet csókoljak. De rosszabbul is járhattam volna. Talán a bájos mosolyom hatotta meg a fakabátokat.
Egy szó, mint száz csúnyán mellé fogtam, és most ezért pihentettem formás hátsón a rendőrség egyik kihallgatójának kényelmetlen, karfátlan székén. Innen már nem volt visszaút. Azaz pont, hogy csak az maradt. Még a börtönben sem látnak szívesen hosszútávon, pedig sok rossz arcú fickó rázza ott is nap, mint nap a rácsokat. Érted, rossz arcú... he-he! Na persze, nem is azért ülök szemben két öltönyös, cigaretta és kávétól szagló fickóval, mert ne tudnák mi vagy ki vagyok, és ne volna velem tele a padlás - bár országos hírem szerintem nincs, sőt! -, mint inkább az érdekli őket, merre lelik a többi bárányt. Mert nem mindegyik fogykost sikerült fülön csípni és jó volna mielőtt kézre keríteni őket, mielőtt... hát fogalmam sincs, éjszakánként bekebelezik az részeg fiatalokat, vagy a szopófantomtól féltik a hajléktalanokat? A lényeg, hogy féltették a lakosokat, - legalábbis ezzel próbálják jó színben feltűntetni maguk - én pedig nem szolgáltam elég információval, hogy segítségükre legyek. Nem is értem mire számítottak, hisz semmivel sem tudtak volna motiválni. Mindketten - bocs, hárman - tudtuk, hogy puszta üres ígéret lett volna azzal dobálózni, hogy előbb szabadulhatok, ha köpök. Honnan? A diliházból? Cimbora... Ígérhettek volna jobb kosztot, kényelmesebb gumiszobát? Persze. De aki, életének első felét egy lepratelepen töltötte, másikat egy kínzótáborban, azt ilyenekkel nem lehet megfogni, ugye. Szóval bohóckodtam egy kicsit, próbáltam komolyságot erőltetni magamra - nulla sikerrel -, és röpke 4 óra alatt úgy megizzasztottam az elvileg - de talán csak babaolajjal - dörzsölt nyomozókat, hogy a végén olyan dolgokat vágtak a fejemhez, amiket még én vihettem volna a bíróságra. Persze miért tenném...? Hol ígérném meg a tanúk padján, hogy csak az igazat és csak is azt mondom? De én legalább vállalom, hogy füllentek néha.
Én voltam az egyedüli, aki a cellába kísérve is végig mosolygott. Nem őszintén, de lássuk be, nálam életvidámabb fickóval nem találkozni az őrs berkeiben. Maximum a szomszédban jó kedvűen dalolászó ittas pacákot, aki áthajtott a piroson és balesetet okozott. Legalább is ez szólt a zene szövegében. Na mondom, nincs itt baj, kitalálok majd valami jobbat, ütősebbet. Olyan figyelemelterelőt, hogyha fütyörészve sétálok el az ápolók mellett, akkor se hederítsenek rám. Addig is élvezem a kellemesen légkondicionált cellát, a friss ágynemű illatát, és a kinti ricsajt. Ebben a modern világban már nem olyan cellák várják ám a pár éjszakásokat, mint a tévében. Itt max két embert zárnak össze, és még véletlenül sem keverik a nemeket, mert manapság már egy kacsintással teherbe lehet esni. Falak vannak a szomszédok közt, és sokkal szűkösebb a hely. Az ágyak emeletesek, de csak, hogy ne kelljen nyomorogni. Őszintén? Kész üdülőhely. Nem sokkal különbözik a bolondok házában lévő szobáktól, csak ott több az őr, és az ápoló.
Azt gondoltam elég rossz hírnevem van ahhoz, hogy vissza kerülésemig egy magamba mélázhassak új tervet szövögetve, ám minden bizonnyal a sok papírmunka okozta figyelmetlenségből fakadóan gyanúsan közeledő lábnyomokat hallottam. A folyosó legvégére voltam ítélve, szóval nagyon más már aligha kaphat szobatársat. Na biztos valami agyon tetovált, ereje teljében lévő boxoló vagy egy rosszkor rossz helyen lévő, gyerekpornót vásárló kocka. Meg lehet csak azért fantáziálok ilyen személyekről, mert izgat a tudat, hogy vajon miféle végkifejlete volna az itt eltöltött közös óráknak. Nagy meglepetésemre azonban egy kócos ficsúrt kísértek idáig. Csalódott vagyok-e? Hát nem egy szociopata gyilkos, de aztán tudja fene nem-e ő öli a szomszéd macskáit, mert túl hangosan pukiznak. Nem ülök fel egy ideig, legfőképpen, mert már elzsibbadt az egyik karom a tarkóm alatt, de az ágy emeletén vagyok, szóval még fejem se kell nagyon mozgatnom, hogy elsandítsak felé. Tiszta a ruhája, se vér, se pia, tehát nem egy éjszakai klubból tették ki a szűrét és nem is épp gyilkolászott unalmában. Viszont kilóméterekről árad belőle a fű és valamilyen ital szaga, ami már arról árulkodik, hogy nem csak, hogy most nem olyan józan, de valószínűleg akkor sem volt már, mikor elkapták. Talán áthajtott egy piroson, vagy kicsapta a játszin a pélót? Nem tűnik kettyósnak, bár ez semmit nem jelent. Ha csak nem előz meg a szövegelésben, végül annyira feltornászom maga csíkos rucimban, hogy törzsemmel oldalt fordulva, zsibbadt karomra támaszkodjak.
- Cimbora, csak nem eltévedtél? - pillogtam rá, de eszembe ágában sem volt piszkálódni vagy rá ijeszteni. Az szövegelés nélkül is menne, néha még akaratlan is. - Szavaidból és kicsit sem ideges kisugárzásodból azt veszem ki, hogy nem ez az első, hogy eme falak között kell szunyálnod. Visszaeső füvező, haaa? - vigyorodom el. Oda se neki, ma nem jött össze, se neki, se nekem, akkor majd holnap vagy holnapután, ezen már kár rágódni. Felülök végül, majd azzal a lendülettel le is csúszom a földre. Egy 4 centivel, ha alacsonyabb volt, így senkinek nem kellett nyakát törnie.
- Rowan. - nyújtom fehér kesztyűs kezem felé. Nem árt jó viszonyt ápolnunk, ha már órákra össze leszünk zárva. Lehet, hogy napokra is. Mert egyikünk sem akar beleőrülni az itt létbe.

I’m not a criminal, you know? I’m just… insane.

Sosem tudhatja az ember kibe botlik éppen, akár az utcán, a buszon, egy sorban a kassza felé vagy éppen a rácsok mögött. Lehet éppen a legközelebbi híd felé tart, hogy leugorjon, vagy útban hazafelé, hogy bemosson élettársának, esetleg illedelmesen kivárja sorát, hogy aztán valami szürreális oknál fogva kiloccsantsa az ártatlan eladó agyát, majd mindenki másét is, aki a közelében van. Lehet gyilkos, tudós, őrült és bárki. Ezért sosem árt az óvatosság. Hát elsősorban legalábbis. De ha elég tökös vagy, ismerősévé válsz, és jobb esetben lebeszéled a halálról, gyilkosságról, sőt barátjává, avagy megmentőjévé válsz és onnantól örökké hálás lesz neked. A hála pedig jó dolog, mert akármivé formálhatod. Pénzé, érzelmekké, küldetésé, elvárássá, szóval akármivé. Ha ezt valaki ideje korán felismeri, bátran vág kalandokban, vagy tör utat céljai felé, akkor is, ha néha túl mély pocsolyába lép és térdig szaros lesz, vagy pofára esik, de képes lesz felállni. Aki elég korán kezdi, megtanulja, hogy alakítsa ezeket a hálákat hű katonává, hogy beszéljen bele bármit mások fejébe. No persze, nem csak kapni kell, hanem idővel adni is, de a siker garantált. Jó, most lehet ujjal mutogatni az ágy felső részén fekvőre, de, hé, ahhoz képest, amiket idáig magam mögött tudhatok, nem is olyan rossz. Na meg aztán, tudjuk jól, hogy ez sem hosszútávú dolog. Néhány nap a papírmunka miatt, és engem szépen visszaszállítanak a "bűnügyi őrülteknek" fenntartott Baltimore-i Állami Kórházba. Ha ott lesznek a barátok velük karöltve próbálkozunk ismét, ha nem, akkor szerzek új ismerősöket. Ezért jó, ha valaki alapvetően is elég közvetlen, pedig én még csak jóképű sem vagyok már.
Integetésére az ajtó felé sandítok, majd a lelépő rend őre után rá.
- Óó, hát azzal valóban nehéz elkeveredni a maci málnásban. De látom, már tényleg szánod-bánod a dolgot... Se baj, majd legközelebb... - legyintek egy "oda se neki" mosollyal, miközben ülésbe tornászom magam, lassan felkészülve a földre landolásra. Miután pedig cipővel földet érek kíváncsian hallgatom feltett kérdésemre válaszát. Tévedtem. Van az úgy. Pedig, akinek kicsit is jó az orra, az mellé lépve is érzi, a fű szagot, amit minden bizonnyal nem csak haja, ruhája, de a bőre is átvett. Nem lehetett az olyan rég. Az indoka viszont, ami miatt cellatársak lettünk egy időre, egészen... megnevetett. Nem is ő a mulatság fő tárgya, hanem, hogy manapság még ilyenek miatt is lecsukják az embert. Tényleg balszerencsés, bár be kell látnom, az elmondottak alapján azért bőven halmozta az élvezetet. Lelkiszemeim előtt, látom, ahogy vigyorogva illeg-billeg a kocsinak dőlve is alig áll a lábán, miközben letolt gatyával várja a lányok fuvolázását. Ez így talán kicsit sok így egybe, nem? Nem nyomja el az egyik a másikat, hogy igazán ki tudjon teljesedni az érzés? Ki tudja... Én egyikkel sem élek igazán, és az alkohol sem cimborám, maximum különleges alkalmakkor. Gazdag ficsúrnak tűnik, aki aranykanállal.... habzsolja az életet. Még is azt gondolom, hogy így keblére ölelve minden élvezetet valami súlyos gondterhet próbált elnyomni. Szórakozottságán jót mosolygok, bár nem irigylem tőle, hiszen én sem érzem magam depisnek az ittléttől. Majd elkerülök innen, aztán onnan is. Az illő kézfogást követően pedig felteszi a viszont kérdését, amire rájátszott sértettséggel és meglepettséggel reagálok.
- Hogy mi? Én? - bököm magamra vigyorogva. - Kinéznéd belőlem? - kérdem már-már költőien, majd újfent legyintek. - Azt az időt már leültem. - somolygom szemeim forgatva, miközben figyelem, ahogy leteszi hátsóját ideiglenes fekhelyére. Kicsivel később, jobb híján pedig követem én is, amennyiben közben el nem fekszik, mert ha rosszul van, isten ments, hogy a közelében legyek. Se orvos nem vagyok, se vödör, amibe okádhat.
- Egy ideig még biztos élvezni fogjuk egymás társaságát, mielőtt szélnek eresztenek, én meg rosszul viselem a társaságban a síri csendet, szóval mesélj, Max. Miért kínáltad magad tálcán előbb az Ördögnek, aztán a zsaruknak? - kíváncsiskodtam. Nem azért, hogy kiokítsam, pusztán érdekelt, kellett az esti mese, mert idebent maximum egymást vagy a plafont nézegethetjük. Akkor meg már miért ne...? Nagy eséllyel úgy sem találkozunk a közel jövőben, vagy soha, és sanszos, hogy ő emlékezni sem fog rám reggelre, amennyire be van még állva. - A jókedved ellenére úgy érzem totál más céllal indultál neki az egésznek... Persze ez csak tipp. Javíts ki, ha tévedek. - emelem kezeim magam elé.

I’m not a criminal, you know? I’m just… insane.

Azt gondolom van egy fajta pszichológiája, amiért a börtönökben legalább kettesével zárják be az embereket. Nyilván praktikusabb is, mert kevesebb helyet foglal a nép, ugyanakkor elkerülhető, hogy beleőrüljenek a magányosságba. Gondolom, bár lehet nem fogalmazok túl pontosan. Arra gondolok, hogy ilyenkor - jobb esetben, nem úgy, mint a miénkben - olyan embereket zárnak össze, akik hatással, leginkább jó hatással lehetnek a másikra, akár beszélgetéssel. Hogy ez honnan jött most így hirtelen a plafont bámulva és ismerkedve az új böritársammal? Gőzöm sincs. Szoktam ilyeneken agyalni. Az élet egy hatalmas nagy ház, tele szobákkal, és a szobákban egy-egy ember, aki abban a pillanatban meghatározó személy az életünkben, aki taníthat is, vagy akár akit te taníthatsz valamire. Ezért is szeretek beszélgetni, még ha sokszor teljesen baromságokról is. Előbb utóbb meg lesz a közös vonal, egy érdekes téma, amibe aztán elmélyedhetünk, akkor is, ha mondjuk egyikünk sincs épp beszámítható állapotban.
- Az. - értek egyet vele, mert lássuk be egyikünknek sem jött jól, sőt a legrosszabb pillanatban csaptak le mindkettőnkre. De ez van. Lehetett volna rosszabb is. Mert akár még egy utasszállító is ránk zúghatott volna. Szóval ahhoz képest, hogy most itt ülünk és dumcsizunk, jól megúsztuk. Nesze neked karma, csak ennyi telik tőled? Pff, bééénaa!
- Háát, a jó hír, hogy lehetett volna rosszabb is, a rossz hír, hogy én biztosan nem ajánlom fel segítségem ehhez. - csóválom fejem, de ez egyértelmű, mert hát azért na, még cimborák sem vagyunk, és bár sok mindent puszta szórakozásból is megteszek, azért ez nem tartozik közéjük.
- Gőzöm sincs, mit próbáltál volna vele enyhíteni, de az tuti, hogy nem segített volna. Ha már hasba szúrtak, megpróbálhatod leragasztani egy olyan helyes, kis autós seb tapasszal, hogy enyhítsd az elvérzést esélyét, de attól még bele fogsz purcanni, ha nem veszed komolyan és robogsz el a legközelebbi kórházba, hogy összevarrjanak. Utána meg épp elég lesz a tudat, hogy a nyomát örökké viselheted, pedig csak egy kis anyagot akartál... - magyarázok, de hogy mit és miért, én sem tudom igazán. Még a végén a puszta látványától fogok én is betépni. Az volna ám csak igazán őrületes. Azt pedig kifejezetten jó néven vettem, hogy a fű miatt annyira rosszul sem reagálta le, hogy rokon és egyéb nem kedvelt emberkék gyilkosa vagyok. Hát senki sem tökéletes, nem igaz? A fehér Róka meg alkalomadtán, azért meg-meg jelenik nálunk és megszokott ám pofozni érte. Cuki, pedig azt gondolná az ember, ennyi idő alatt azért tovább is juthatnánk.
Nagy meglepetésemre azonban olyan teljesen hiteles sztorival áll elő, amiben azt hiszem valahol egy cipőben járunk. A gumiról még hírből se hallottunk, ahogy a terhesség is képtelenségnek tűnt, aztán becsúszott a baj, és az életünk gyökeresen megváltoztatta egy kis totyogó, aki jobb esetben csak a hajszínünk örökli, a sok faszságot nem, ami idáig jutatott minket. A különbség kettőnk közt csupán annyi, hogy én meg akartam tartani, ha nem is egyből első nap, mikor kézbe kaptam, viszont a körülmények nos... finoman szólva sem voltak adottak hozzá. Az pedig, hogy ki tegyem egy ilyen veszélyes életnek, mikor még választhatok is benne, na nem. Inkább utáljon ismeretlenül, amiért árvaházba adom és remélhetőleg jó helyre kerül, mint, hogy olyan nyomorban éljen, amilyenben akkor éltem, aztán meg egy kannibál bohóc és néhány őrült gyilkos társaságában nevelgessem egy cirkuszban.
A téma váltás éles, de talán csak mert kicsit megijedt. Ezek szerint kezd tisztulni... Nem tudom, hogy ez most jó-e nekünk vagy sem. Mindenesetre nevetve legyintek megállapításán, majd ugyanazzal a kezemmel meghúzom magamon kicsit a csíkos felsőt.
- Ez a klisétől ordító, csíkos gönc a dilibörtönből van. Nem különbözik sokban a börtöntől, de ott több az orvos, mint a fegyőr... - nevetek, és akkor ezt meg is magyaráztam. Térjünk is vissza az igazi fejtörést okozó témára.
- Figyelj ide Max... - karolom át vállánál, immáron mellette ülve és közben ránézve. - Talán most jó bulinak hangzik kiélvezni ezt a néhány hónapot, ami hidd el nekem, kurva gyorsan el fog szállni, de mikor majd ott leszel már, bánni fogod azt, amivel töltötted a napjaid és azt is, amivel tölthetted volna. Most is pánikolsz, de akkor ott, felkészületlenül, hogy fogsz tojni majd! Nincs visszakozás, mert ezt már elkúrtad, szó szerint cimbi, de itt a lehetőség, hogy összeszedd magad. Nem akartad, de ez van. Ne tolj ki vele, azért, mert a szülei hülyék voltak. Készülj rá, mielőbb kezdj el barátkozni a gondolattal, hogy mikor az asszony kitolja magából és jobb esetben lefürdetve, rosszabban még tiszta szutymákosan, de a kezedbe adják egy közben már ragadós, mindentől átázott kis takaróban, akkor ne az legyen az első, hogy leokádod, hanem, hogy amellett az iszonyat nagy teher mellett, ami majd onnantól végig maga alá akar majd gyűrni, tudd annyira szeretni, hogy onnantól ne csak te meg az a valami legyetek, hanem ti, mert hogy... végtére is bőven adtál magadból, hogy ő létrejöjjön. Érted cimbi? - pillogok rá, bár nem bízom benne, hogy ezek a mondatok - még ha meglepően bölcsek is voltak - megmaradnak benne. Vannak ilyen kis filozófikus perceim, és alapvetően én sem dobtam volna el magamtól az apaság lehetőségét, de nem volt választásom.
- A lány egy dolog, ő is éppen annyira hibás, mint te, viszont bevállalta, hogy megtartja, remélhetőleg nem azért, hogy pénzeld... Fájni fog, de fel kell nőnöd. Idővel pedig könnyebb lesz, mint valaha... Ezt tudom neked tanácsolni. A lényeg, hogy ne kúrd el azzal, hogy csak magadra gondolsz. Az apaság nem szívás, csak sokszor váratlanul jön, de biztos vagyok benne, hogy meg van a maga varázsa a sok szaros pelenka, és bababüfi mellett. - eresztem el, majd mélyet sóhajtok, mert már most lezsibbadt a képem a sok pofázástól.
- Nekem is van egy lányom... valahol a nagy világban. Ő se volt betervezve, nem is lett készülve rá, mert mi addig már el is felejtettük egymást az anyjával, akinek már a nevére sem emlékszem, csessze meg. De egy nap megjelent előttem egy bőgő kis vörös sérós pelenkással, és a kezembe nyomta. Addig azt sem tudtam, hogy létezik... Viszont, veled ellentétben nekem nem voltam biztosítva azok a feltételek, amikben helye lett volna egy gyereknek, nem, hogy egy néhány hónapos csecsemőnek. Szóval felelőtlenül felelősségteljes szülőként lepasszoltam egy árvaháznak, aztán imádkozom, hogy az életbe ne keressen. Nem azért, mert nem szeretem. Hanem, mert lehet, hogy nem látszik, de nem vagyok épp egy jótétlélek, elég súlyos ellenségeim vannak, pedig állítom, hogy pénzügyileg még most is jobban állsz nálam... - vigyorgom viccelődve, bár lehet valóság alapja. - ...viszont ha egy nap betoppanna az életembe, onnantól örökké azon idegeskedhetnék, nehogy rajta keresztül próbáljanak meg megszorongatni. Mert az bizony még egy arc lemetszésénél is jobban fájna...

I’m not a criminal, you know? I’m just… insane.

Meglehetősen hamar válik komfortossá a helyzet, ahogy elkezdünk feszegetni bizonyos témákat. Jó, oké, az alapot még is csak a poénkodás adja, de minden bizonnyal én is elég kényelmetlenül érezném magam, ha a Sebhelyes arcúval zárnának össze, akiről még puszta jó szándékból sem lehetne elmondani, hogy biztosan jófej és ártalmatlan. Pláne, hogy végtére is... egy cellában ülünk. Az meg, hogy minden bizonnyal félreértésből vagy hely hiány miatt zártak minket össze, pech... lenne, ha nem velem zárták volna össze. Szóval mindketten elmondhatjuk, hogy nagy mázlisták vagyunk, és ha ez még nem volna elég közös vonásnak, kiderül, hogy mindkettőnknek lehetősége volt/van megízlelni az apaság örömét. Azt gondolná az ember, ritka, ha egy tizen-, huszonévesnek már kölyke van, de mint azt a példa is jól mutatja egyáltalán nem. A fiatalság felelőtlen döntésekkel tarkított, és olykor ezek a hibák sokkal nagyobbak és életre szólóbbak, mint mások. Összevont szemöldökkel hallgatom válaszát, s bár elsőre zavarosnak tűnhet az, teljesen megértem. Az élet általában szar, és jobb volna sokszor magunk mögött hagyni, de sajnos ez nem, hogy nem ilyen egyszerű, de egyenesen lehetetlen. Kivéve, ha öngyilkos lesz az ember, de akkor viszont nem lesz több
I'm back.
- Ó, pedig egész otthonosan mozogsz már ebben a kis egérlyukban... - jegyzem meg somolyogva, noha nem hiszem, hogy ezzel a mondattal sikerült volna elhessegetni a problémát. Mert hát azt... nem is lehet. Ellenben kibeszélni azt igen, hogy aztán talán találjunk rá megoldást. A legjobb abban, ha akad egy beszélgetőpartnerünk a semmittevés közepette, hogy akaratlan is jó tanácsokkal és megvilágosodással kecsegtethet egy ilyen pillanat. Ha épp nem Jehova tanúja vagy egy sorozatgyilkos, akinek áldozatai személyleírás pont illik ránk is.
Ugyan megpróbálok én lelket önteni belé, de azt gondolom talpra állni most csak egy maga fog tudni. Kiváltképpen, ha egy 5 perc múlva el is köszönünk egymástól. Tulajdonképpen ez a legnehezebb az egészben. Felkelni a padlóról. De ha már akad annyi erő a testedben és lelkedben, hogy talpra állj, lesz még arra is bőven, hogy neki fuss és ezúttal jobban törekedj rá, hogy ne hibázz. Én is így voltam. Állandóan pofára estem, néha úgy gáncsoltak ki. De dönthettem. Kinyírom magam vagy küzdök. Nem bántam meg döntésem. Bár egy ponton túl beláttam, hogy másként kell megközelítenem a dolgokat, ha nem csak túlélni, de élni is akarok. Szóval átléptem egy határt, átkerültem a sötét oldalra és most már nem csak hasra nem vágódom, de azon túl, hogy jót röhögök elleneimen, én magam is szoktam jótékonykodni, másokat felnyalni a földről, pontosan azért, hogy egész nyomorult életükbe, legalább egyszer az életben segítse fel őket valaki.
- Hát tudod, egy meg nem értett zseni vagyok... - legyintettem színpadiasan, még picit a hangszínemmel is rájátszva, pedig aztán távol álljék tőlem a nárcizmus. - Mindenkinek vannak szerencsétlenebb napjai. Ez most mindkettőnknek egy ilyen. Csupán abból merítkezhetünk, hogy lehetett volna rosszabb is... bár... ez szinte semmi... - látom be saját magamnak is, mert ha meg azt vesszük, lehetett volna jobb is, szóval ezzel nem nagyon vagyunk kisegítve.
- Most ezt érzed, valóban ezt, hogy csupán nyűg és szar, és különben is, ha visszamehetnél az időben, de ahogy te is mondtad, azt a különleges érzést csak akkor tudhatod már magadénak, magatokénak, ha már ott lesz a csöppség. Van, aki már azoktól a kis apró képektől is el tud olvadni, de az igazi áttörést a személyes találkozó fogja okozni. Abban a pillanatban felelőségteljes felnőtt lesz belőle, mert akkor még a leggyávább ember is azt fogja érezni, hogy akár a világ ellen is kiáll, hogy megvédhesse azt, aki néhány hónappal ezelőtt még nyűgnek és hibának becézett. - erősítem meg, hogy amiket mondtak neki valósak, ha nem lett volna benne részem én sem hittem volna el. Pedig nem is a születésénél vehettem karjaimba, sőt, addig azt sem tudtam, hogy van. De abban a pillanatban, hogy a karomba vettem, azon túl, hogy totál bepánikoltam mit is kezdhetnék vele, egy percig nem vacilláltam rajta, hogy lepasszolom a szomszédnak vagy esetleg olyasmit tegyek vele, amivel megkímélném az éhenhalástól és attól, hogy ilyen világban nőhessen fel. Az ember egyszerre válik önzővé és önzetlenné. Látatlanban, de beszéltem Averyről is, akiről ez idáig semmi sem tudtam. Félem megkeresni, félek most is. Még utána nyomozgatni sem, mert bármi apró kis cérna szálon képes lehetne vagy szüleivel képesek lehetnének megtalálni, azt pedig nem szeretném. Nem mernék így a szemébe nézni, nem tudnám mit mondhatnék. Nem értené meg, és talán még felnőttként is neheztelne rám az igazság ellenére is.
- Hidd el nekem, barátom, ő lesz az a csoda. És igen, meg lehet, hogy a bűneid miatt őt is épp úgy fogják ostromolni, de te akkor is ott leszel neki, hogy megvédhesd. Az emberek ugyanis hajlamosak elfelejteni, hogy mindenki hibázik, valaki kisebbek sorozatát, valaki egy nagyot, de mindenki követ el vétséget, amit legszívesebben elrejteni mindenki elől. De sokkal könnyebbé teszi az életed, ha inkább bevállalod. Mert ha nincs mit rejtegetned, nem kell rajta görcsölnöd, hogy kiderül. Bár te nem tűnsz ilyen embernek. Igaz lehet, csupán a fű beszél most belőled, de bízom benne, hogy tiszta fejjel is megállod majd a helyed, még ha most kételkedsz is önmagadban. - noha tudom, mondani mindig könnyebb, mint meg is tenni, ugyanakkor én tényleg úgy látom, hogy az ő helyzet nem teljesen reménytelen. Látja a problémákat - még így beállva is -, tudja mit kell változtatni, hogy milyen lehetőségei vannak, csak éppen, noszogatni kell kicsit és bíztatni, hogy megtudja tenni az első lépéseket. Normális esetben ezt a szülőknek, esetleg közeli barátoknak kellene tennie, de ezek a dolgok, még ha sokszor kincset is érnek, ingyen vannak. Mit nekem egy-két vállon veregetés és néhány lelkesítő szó, hogy végül bátran szembe merjen nézni az előtte lévő kihívásokkal. Mert képes lesz rá, ezt biztosan tudom.
- Hát... azt gondolom ez is leginkább a háttér és a támogatásról szólt... Nem ítélkezhetem, hogy nem ő lépte meg ezt a fájó döntést, mert nem tudhatom, hogy miért inkább engem keresett meg. De elég... gyerekek voltunk még. Én talán már betöltöttem a 16, ő meg... pff... gőzöm sincs, 14-15 lehetett. Javítóban voltunk. De még csak gyerek szerelemnek sem mondhatnám. Megtörtént és ennyi. - vonok aprón vállat, miközben nagy nehezen fel-fel idézgetve a pillanatokat, próbálom visszaadni milyen helyzetben is voltunk.
- Talán belátta, hogy kettőnk közül mindig is én voltam a felelősség teljesebb, vagy... azt hitte, hogy nekem több pénzem van... Bár meg lehet, hogy ő később sem lett volna jó anya. Mondjuk én sem tartom jó apának magam, ha velem lenne sem biztos, hogy jól érezné magát. De erre ugye sose kapjuk meg a választ... - sóhajtottam, aztán ismételten felé sandítottam.
- De ebben lehet valami. Mármint, hogy bennük jobban fellángolnak ezek az ösztönök. Vagy fene tudja... A szülőség bonyolult... - bólogatok neki beismerve, bár, ha valaki gyakorlatiassá válik és jól kiismeri magát talán könnyebb. Gondolom nem véletlenül van annyi könyv a gyereknevelésről is.

I’m not a criminal, you know? I’m just… insane.

Azt hiszem egyikünk sem mondta volna meg, hogy egy baklövésünk során, mely által egy cellába zárnak majd minket, pont a gyereknevelés, pontosabban annak lehetőségeiről fogunk elcsevegni. Ez aztán az őrület, nem? Lemerném fogadni, hogy a szomszédos cellában vagy éppen párnával fojtogatja egyik a másikat, vagy épp üzletelés folyik. Optimista hozzáállására elismerően bólogatok, mert azt hiszem mind a ketten járhattunk volna rosszabbul. Abszurd ötletén viszont - amit belőle abszolút kinézek - én is jót nevetek. A felelősségteljesség valóban kissé távol áll újdonsült barátomtól, de hová is nőne fel, hisz még fiatal, és egyenlőre jobbára csak magáért felel. Még megteheti. Idővel pedig, ahogy megérkezik a csöppség úgy is változik. Kizárt, hogy ne. Szerintem csak a nagyon elcseszett emberekre nincs ez hatással. Még én is felnőttem a nagy döntésekhez, miután a kezemben tarthattam, pedig aztán huh... én sem voltam éppen túl becsületes.
- Ó, abszolúte így van! Nagyon para lesz, de ha ez kicsit is megnyugtat, annak is para, aki teljes mértékben felelősségteljes, mert azért... még is csak egy élet... De ott akkor még mindig eldöntheted, hogy mész vagy maradsz, elfogadva a további kihívásokat, bánat és örömkönnyeket. Nyilván könnyebb a futás választani elsőre, de akkor is ott lesz benne a tudat, hogy hátra hagytad és ezzel örökké fájó nyoma leszel az életében. Meg ő is a te életedben. - magyarázom, legalább is saját meglátásaim szerint, mert aztán lehet tök nagy baromságokat beszélek itt, feleslegesen öntve belé az erőt, míg aztán kiderül a végén, hogy totál nem is úgy van, ahogy mondtam. - Egymástól tanuljátok majd a felelősséget. Voltaképpen ez is opció. De azokat a hibákat, amiket érte követsz el teljesen megbocsáthatóak lesznek, mintha lelépnél. - vonok rá vállat, mert ugyan én megúsztam az effajta gondokat, miután nagy nehezen elhatároztam, hogy megválok tőle, de még így is, ha tehetném, ha újabb esélyt kapnék olyan háttérrel, amivel legalább a minimumot megtudtam volna adni neki, minden bizonnyal nem adtam volna idegenek kezébe bízva benne, hogy jobb helyre kerül.
- Ezt is megértem. A legtöbben engem is csak elviselnek, vagy azért, mert hasznos szolgáltatásokat nyújtok, vagy mert félnek tőlem... isten tudja miért... - játszom az értetlenkedőt, még szemöldökeim is össze vonom, ahogy megpróbálok magamba nézni ezáltal, de végül elkuncogom magam tenyereim összecsapva.
- Az okos és szép gyerkőcökkel pedig végképp óvatosnak kell lenni. Pláne, ha leányzó. Mondjuk azokat alapból is félti az ember. Mert hát ugye, ha el kezdenek kamaszodni, legyen bármilyen okos is a kölyök, elfogja ragadni a hormonokkal teli hév, és ha a fiad közli veled, hogy meg volt neki az osztály legszebb csaja, azt mondod: Ezt nevezem fiam! Még talán le is pacsiztok. Na de, ha egy lány közli, hogy a pizsi partin megtörtént a dolog... hááát... - ciccentek rá, mert én is ettől tartanék a legjobban. Amilyen ostoba szülei vannak az én drágámnak, még a végén ő is tizenévesként látogathatja a terhesgondozót.
Elhallgatva őt azonban rá kell döbbenjek, hogy van, amiben azt hiszem én vagyok szerencsésebb helyzetben vele ellentétben, ami még engem is meglep. Tulajdonképpen egészen más bűnöket tudhatok magaménak, bár talán - leszámítva a drogot - veszélytelenebbek is az övéi, még ha károsak is. Én nem drogozom, és bármennyire gáz is, sosem próbáltam. A család 90%-a alkoholista volt, szóval az alkohol sem tartozik a kedvenceim közé, ellenben az édes lötyökkel. Ami meg a szexet illeti... hát azt sem végzem túl gyakran, de legalább elmondhatom, hogy voltam ezzel is azzal is, és tudok különbséget tenni. Szerintem Travis óta nem is kerestem így más társaságát, ami lehetett vagy 6 éve... De nem vagyunk egyformák ugye... kinek mi okoz örömöt...
- Hmm... rossz irányba? Mire gondolsz? - kérdem, csak kellő udvariasságból hozzá nem téve, hogy szerintem ennél rosszabb már aligha lehetne. Max ha még pluszba fel is robbant egy iskolát. Vagy nem alkot valami vírus programot, ami tele nyomja a gyerek oldalakat poresszal, mert az bizony a legalja volna. De ilyesmit biztos nem követne el...
- De azért... ne legyen túl sok titkod a gyerek előtt se. Még ha kényelmetlen is bizonyos dolgokról beszélni, mert ha azt látja, hallja, hogy te is bizalommal fordulsz felé, és még a leggázosabb dolgokat is megosztod vele, ő is így fog tenni. A legtöbb szülő azt hiszem itt szokta elbaszni... Hány olyan fiatalról hallani, aki tizenévesen, kamaszként kiugrik az ablakból vagy le a hídról vagy felköti magát, mert nincs, akinek elárulja, hogy bántják az osztálytársai, hogy molesztálja a szomszéd, hogy meleg vagy tudom is én mik vannak még... Ezek alapvetően olyan dolgok kellenének, hogy legyenek, amik távolról sem kéne, hogy a halálba kergessék a gyereket. Ha bántják az osztálytársai, megelőzhető. Meglátogatod a családot és ha a kölyköt nem is, az apját a kórházba küldöd, onnantól az egész osztály a tenyerén hordozza majd a kicsikéd. Ha molesztálja a szomszéd, fűnyíráskor véletlenül rajta is átmész egyszer-kétszer, és hidd el nekem, hogy nem fog a rendőrségre rohangálni. Ha pedig bizonytalan a nemiidentitásában vagy a beállítottságában, bátorítani kell, hogy fedezze fel a lehetőségeket, ha pedig bizton állítja, hogy már pedig ő a sajátneméhez vonzódik vállon kell veregetni, elszívni vele egy cigit, bíztatni, hogy ne féljen felvállalni önmagát. Ez ilyen kurva egyszerű. Mert az életben, legalább is jó nagy részében, senki másra nem számíthat majd, csak rátok, anyura és apura. - felelem még hozzátéve, kicsit bőlére eresztve a mondandóm, mert túlzottan is elmerülök a problémában, ami napi jelenség, mégsem tanulunk belőle.
Elismerésére haloványan elmosolyodok, ami talán nem is látszik a hegek végett. Bár nem tudom, hogy én akkor ott valóban átéreztem e az egész dolgot, mert hát régen is volt, kölyök is voltam, és a lehetőségeinket tekintve egyszerűen próbáltam nem belegondolni, hogy így vagy úgy, de jól elbaszom vele az életünk. Persze tuti fájt, talán még bőgtem is, talán tudatalatt pontosan ezért is kerülöm, hogy nő az ölembe üljön, de megtettem, ez a lényeg.
- Hmm... az biztos, hogy elsősorban sokkot kapnék, nagyjából pont úgy, mint mikor tudatosult bennem, hogy van egy kis babám. Másrészt... nem is tudom... Ha akkor ott lett volna lehetőségem megtartani, egy percig sem agyaltam volna azon, hová vigyem, így ebben most sem hiszem, hogy másként döntenék, de ha viselkedésével vagy bármiképpen is olyan hatást gyakorolna rám, ami esetleg rosszul érintene, sem csinálnám vissza. Gyerkőcnek rosszat nem akarhatunk. Az elkövetett hibák pedig általában nem a rossz szándékból születnek, csak a túlzott jót akarásból. - válaszolom, majd elmosolyodva megrázom a fejem, ahogy jobban beleképzelem magam ebbe a lehetetlen helyzetbe. - De ha választhatnék, inkább ne találjon meg. Ne is keressen. Nem biztos, hogy ott abban a percben képes volnék ennyire tisztán gondolkodni. Lehet elfutnék... - röffentek egyet röhögésképp, majd rápillantok cellatársamra.
- Te mit tennél, ha az én helyemben lennél?

I’m not a criminal, you know? I’m just… insane.

Néha napján, magányos óráimban eltöprengek rajta, hogyha másként alakultak volna a dolgok, talán most én sem itt lennék, és végképp nem így. Normális életem lehetne, más irányt vett volna az egész sorsom, noha kétségtelen, hogy az a sok frusztráltság akkor is addig-addig gyűlt volna, míg fel nem robban és legbelül ugyanúgy megmaradt volna a romlott énem is. A hibáimból fakadó jó dolgok pedig semmivé lettek volna, amikért azért lássuk be, nagy kár lenne... Értem itt ezalatt a vörös kis csöppséget, akit azóta sem láttam, nem is tudom hogy néz ki, de örülök, hogy van. Vagy a cirkusz, ahová száműztem magam a világ elől és végül én magam váltam urává. Azt hiszem így jóval többre vittem, mint vihettem volna jobb emberként. Fájdalmak s veszteségek árán ugyan, de megtanultam átlátni az emberek szándékain, amit nem sokan mondhatnak el magukról. És bizony mondjon bárki bármit, a mazochizmus sem egy feltétlen rossz dolog.
- Ez nem kellemetlen. Sőt, ha minden adott a kételyeket leszámítva, hogy jó apa alapanyagnak bizonyulsz el, már-már bűn volna, ha idegenek kezére adnád. - jegyzem meg neki, mert ezen aztán végképp nincs mit szégyelnie. Már csak azért sem, mert jobb híján tőlem úgy sem kerül ki semmi, ami ma itt elhangzik. Nagy eséllyel többet nem is keresztezzük egymás útját. A továbbiakra is csupán fejem csóválom. - Azért erről ne beszélj a gyereknek, míg elég érett nem lesz hozzá, de tulajdonképpen, ebben sincs szégyellni való. Én is szorgalmaztam volna, hogy vetesse el, ha egyáltalán kapcsolatban maradtunk volna. De most már nem bánom, hogy nem így tett, még úgy sem, hogy igazából nem követem a sorsát, bár azt gondolom jó élete lehet, ha eddig meg se fordult a fejében kutakodni. Én sem tenném, jobb ez így. - vonok rá vállat, mert egy percig sem bánom, hogy távol marad tőlem a kisasszony, függetlenül attól, hogyha egy nap betoppanna és segítséget kérne - legyen szó akármiről - szó nélkül segítenék neki. Aztán sóhajtok egy nagyot rá.
- Azt hiszem ez olyan dolog, amit csak akkor értünk meg igazán, ha már ott vagyunk. - bólogatok kijelentésem nyomán, majd ismételten felnézek rá. Az egyre gondterheltebb arcát látva és a komolyabb problémáit megosztva úgy érzem, kezd józanodni még ha nem is a témákat boncolgatva, de a fű hatása azt hiszem kezd kitisztulni fejéből. Ami jó... gondolom. Mármint neki nem biztos...
- Úgy. Én legalább is akkor nőttem fel a feladathoz igazán, mikor először felsírt a kezemben és rájöttem, hogy mellettem csak szenvedne, és önző hiba volna, ha csak emiatt megtartanám. Azt hiszem mindketten szenvedtünk... pontosabban... én akkor, ő pedig... hát nagyon remélem, hogy nem szenved miattam, a tetteim miatt, mert csak is a jó szándék vezérelt. - tárom szét a karom, ahogy jobban belegondolok, hisz ő akkor még pici volt és az, hogy kiad neki kaját, meg ki ringatja, azt gondolom édes mindegy. Ellenben most, hogy már nagyobb. Amilyen lázadó szülei voltak, nem csodálnám, ha belőle is kibújna a kisördög és kiderítené az igazságot, már ha érdekli. De ne így legyen...
Vele együtt nevetek a félig komoly, még is poénra vett hülyeségemen. Nem azt mondom, hogy én a helyében olyan jól viselném a jelenlétem, mint, ahogyan most ő, de olykor magam sem tudom mit miért teszek.
- Ugyan, ugyan... hisz látod, milyen jófej vagyok. Bár így, hogy maximum papíron van egy lányom, nem biztos, hogy elfogadnám az apai tanácsokat, de tudja fene... - veszem komolytalanra, noha tény, ami tény, gyakorlatom túl sok nincs benne, nos igazából semmi, de még is úgy érzem, hogy amiket is összehordok, őszinték, és valahogy én is így tennék.
Aztán felhozom a kamasz témát és a nemek közti - bizony elég látványos - eltéréseket, ami a szülőséget illeti. Nem is irigylem, pláne, ha lány lesz.
- Ajajj, nem is tudom melyikőtöket sajnáljam jobban! - nevetek fel, bár minden bizonnyal mindkettőjüknek épp elég fejfájás lesz a másik elviselése egy bizonyos kor után, mindegy, hogy addigra már be nő-e a feje lágya vagy sem. De azért elcsípem én mondadójában azt az apróságot, ami az anyukát illeti, így összevont szemöldökkel, kérdőn rá is nézek.
- De ha ilyen előszeretettel keresi más pasik társaságát, honnan vagy ennyire biztos benne, hogy a tiéd a baba? - kérdem, mert ha esetleg erre is most sikerül rávilágítanom, és alkalomadtán kiderülne, hogy nem is ő az apa, hát... azért felelősséget tanulni akkor se ártana, de még is csak nagy megkönnyebbülés volna neki. Én is csak azért voltam benne biztos, mert a javítóban nem akadt túl sok szépség a fogára, illetve hát elég árulkodó jelenség volt a kóc baba narancs vörös haja.
- Nagyon helyes, nagyon helyes... - helyeslem megállapítását a térdét paskolva közben. Kell is félnie. Én is majd összeszartam magam, pedig felkészülési időm se volt. - Így idővel könnyebb lesz nyugodtan fogadni a dolgokat. Nem ér majd akkora meglepetés vagy trauma. - teszem hozzá, mielőtt azt hinné akkora szadista vagyok, hogy ilyesmiket összehordok neki a semmiért. Persze szadista vagyok, de nem ilyen dolgokban. Aggodalmát hallva aztán széles vigyor ül az arcomra, mert, mint szülő, én örülök, hogy ilyesmit hallok tőle. Át is karolom vállánál és közelebb vonom annyira, hogy halkabb hangerőmön is rendesen halljon.
- Na látod, pontosan azért nem fog ilyesmi megtörténni, amiért ezt már így most felhoztad, vagy mert már most azon jár az agyad, hogy merre építtesd az a tornyot. Ha már most ilyesmik járnak a fejedben, úgy, hogy még csak teljesen tiszta sem vagy fejben, akkor ott egy pillanatig sem fogsz tudni megfeledkezni róla. A legrosszabb esetben is olyan nyominger apa leszel, aki 10 percenkénti ébresztőt állít magának, hogy pontosan induljon és időben érkezzen az ovi elé egy mekis gyerek menüvel és egy plüss macival minden egyes nap. Frusztráltan robbansz majd ki a kocsiból, ha a kicsengetést követő 5 másodpercben nem látod a rohanó gyerek tömegben és úgy gázolsz át majd a többi ott ácsorgó szülőn, hogy mielőbb a karjaidba tudd a kölyköt, mintha nem másnap kellene köztük ülnöd majd a szülőin. A gyerekünknek meg van az a mágikus képessége, hogy annak tudatában is, hogy börtönbe kerülhetünk tetteink miatt, megitassuk azzal a osztálytársával a klotyó vizet, aki csak rosszul néz rá. - magyarázom neki nagy okosan, és bár alapvetően ilyesmiben nem volt részem, még így is, simán megtenném, ha a leányzó csak úgy megjelenne, hogy piszkálja az egyik osztálytársa. Ez még a legpapucsabb férfiból is kihozná az állatot. Pedig aztán én sosem bántok gyereket.
- Hmm... hát ilyesmiről még nem is hallottam, bár meg lehet, hogy ők azok a fajta szülők, akik a hátuk közepére sem kívánják a családot, és ily módon próbálnak kicsit megint azok lenni akik... előttem voltak. De ne aggódj, a "haverság" és az őszinteség mindig is távol álltak egymástól. Nem kell mindent megengedni a kölyöknek, csak azért, mert elárulod neki, hogy éppen kivel bújtál ágyban, sőt, talán pont emiatt veszi majd könnyebben a dolgokat, mert tudja, hogy megbízhat benne és akkor meg minek akarnál neki rosszat, nem? - pillantok rá, mert ez még csak nem is olyan téma, ami egyébként csak szülő és gyerek közt alakulhat ki. Elvégre, akinek nem osztok bizalmat, miért hinném el egy szavát is. Ez még az üzletben is így működik.
- Ah, hát látod ez meg a másik. Bár az én szüleim akkor már rég nem éltek, de, ha én neveltem volna a picúrt, maximum meghallgatom a tanácsaikat, de vér ide vagy oda, meg az indoklás, hogy hát ők is felneveltek, nem ok arra, hogy beleszóljanak abba, amiért te és csak is te, meg persze az anyja felelősséget vállaltatok. Ezt pedig a nagyszülőknek is tudniuk kell elfogadni. Ráadásul minden ember más, és ami az egyiknél bevált, nem biztos, hogy a másiknál is befog. Ebből bizonyosan lesznek majd vitáitok, mert az emberek kurvára szeretnek beleszólni a másik életébe, hátha még családtag és jogot érez hozzá, de ne hagyjátok magatok. - bíztatom, mert bár azt gondolom, ő nem olyan apa lesz, akit érdekel majd mások véleménye - hiszen láthatóan most is a saját feje után megy -, előfordulhat, hogy a szülei majd plusz nyomást gyakorolnak rá. Arra viszont én is elnevetem magam, miként elképzelem, ahogy egy kihallgató szobában kezet rázok bilincsbe vert kezekkel az őseivel.
- Ja, jól van, majd itt úgy is megtalálsz hébe-hóba, ha tanácsra van szükséged... - nevetem, bár én igazán nem tudom elképzelni, hogy ezt a napot leszámítva látjuk e még valaha egymást. Nem azért, mert nem bírom, vagy a füves poénkodásait, sőt... kifejezetten szimpatikus, főleg, mert úgy áll hozzám, ahogyan az szerintem elvárt volna, szóval ,mint egy emberhez, viszont annyira máskörökben mozgunk, hogy maximum egy bankrablás vagy Pingvin éjszakaiklubjában futnánk össze. Elég nagy poén volna, lepacsizni vele egy terrortámadás közepette, bár azt nem állítom, hogyha isten ne adja gondjai támadnának és véletlenül ismételten csak kereszteznénk egymást útját, nem segítenék neki. Szokásom ugyanis az általam jó embernek vélt, kicsit szerencsétlennek tűnő embereken segíteni. Bár így gondolta volna anno az én esetemben is valaki...
S ha már én is ellátom a magam tanácsaival, magam is kikérem véleményét, mert ha az ember folyton csak magára hagyatkozik, idővel elég szar döntéseket tud hozni. Válaszán viszont én is jót nevetek, noha egy percig sem hiszem, hogy amúgy másként tennék.
- Mindenkinek meg van a maga gyengéje...! - nevetem, és igen, bármilyen elképesztő, én úgy érzem, a lányom láttán biztos világgá futnék ijedtemben, hiszen magában hordozná a múlt keserűségét, a rengeteg elszalasztott időt, a lemondásával járó fájdalmat és kérdőre vonást, a felelősséget, ami onnantól egy percig nem hagyna nyugton, egy szóval... rengeteg mindent. Ugyanakkor elgondolkodtat a válasza, még ha nem is nyújt való megoldást. Minden bizonnyal én is így tennék, legalábbis kellene tennem. Magyarázkodhatnék, de mire fel? Pláne, ha tényleg olyan érettlen, mint annak idején a szülei... Talán még szítanám is benne a haragot. Ahogy pedig magam elé képzelem a szitut, lassan elkomolyodva bámulok magam elé, némileg gondterhes arccal a tudattól, hogy egy nap még akár meg is történhetne.
- Baszki... remélem olyan izgalmas és jó élete van, hogy eszébe nem jut megkeresni... - sóhajtom eltöprengve, mert most aztán bogarat ültetett a fülemben, és egy pár napig biztosan ezen agyalnék, aminek a végén úgy sem jutnék semmire, hiszen honnan is tudhatnám hogy reagálnánk az egészre.