Valamikor egyszer majd büszke lesz rám valaki. Persze ezt elhiszem egészen addig ameddig el nem megyek egy olyan buliba, ahol tudom, hogy nem csak beállni fogunk, hanem ugyanakkor inni, is, amiből legutóbb egy csodás ruha nélküli barangolás lett az örsön. De egyszer élünk nem igaz? Azt kell kihasználni időnek, ami még megadatik, amíg nem sír a szomszéd szobában a gyerek, akire sosem vágytam, most mégis fel kell készülnöm rá. Vajon akkor ezek az esték majd kimaradoznak, vagy csak megritkulnak, netán teljesen el kell őket felejtenem? Egy gyerek mellett nem lehetek betépve, vagy jöhetek haza hajnalban, mert annak egész estét felügyelet kell, bár az is igaz, hogy lesz egy anyja is. Még mindig nem tudom miként fogjuk megoldani, hiszen sosem terveztem ilyen hamar gyereket, vagy egyáltalán nem, de ez már az én esetebn talán részlet kérdés. Az este már úgy érzem tökéletesen alakul, a kanapén ülve az egyik haverom villájában, két csaj mellettem, cigi a számban, de csak fűvel töltve, de hát az is tud kellemes pillanatokat okozni. Kicsit talán okosabb döntés, már ha ezt annak lehet nevezni, legalább természetes vagy ilyesmi, legalábbis ezzel nyugtatom magam. Már a második pohár whisky csúszik. Akik itt vannak, mind tudják nyomorúságos életem elkövetkezendő új fejezetének témáját. Szeretnének feldobni, mert ha őszinték akarunk lenni, igencsak nagy szerepem van a bulikban, központi ember, a nagyszájú, gazdag programozó gyerek, akinek majd egy építészeti céget kell vezetnie, nem is olyan sokára. Az élet szinte mindent adott nekem, amire csak szükségem volt, tökéletes volt, minden, de ennek valamikor vége kellett szakadnia és 23 évesen lassan fel kell nőnöm, de még nem ma. A hely kellemes, jól érzem magam, de mégis olyan rossz érzésem van a négy fal között. Kihámozom magam a csajok öleléséből és az előszoba felé veszem az irányt, és megkeresem a kocsikulcsom. Ma nem voltam annyira vakmerő, nem a Mustangot hoztam, mert már előre tudtam, hogy ma valami egészen nagy hülyeséget fogok csinálni. Valami nagy baromságra volt szükségem, hogy a régi önmagamat megtaláljam, az a Max kellett, aki részegen a park közepén tette magáévá a csajt, aki rámászott, vagy a klub közepén ujjazott meg valakit a tánctéren, mert ez a Max nem sokáig élhetett már, főleg ha felelősséget kellett vállalnia valakiért. Most az akartam lenni, és nem állhatott senki az utamba. - Na melyik cica tart velem egy kis kocsikázásra? - nézek a korábbi partnereimre, akik kivirult szemmel indulnak el felém. A kettő jobb, legalább nem fogok unatkozni. Egy üres parkolóba parkolok le, a tempóm igencsak meghaladta a sebességkorlátok dupláját is, de nem kaptak el ezért vállveregetést érdemlek. Az egyik lán értetlenül néz rám, amikor kiszállok az üres parkolóban, a másik már okosabb, azt hiszem vele már nem először kever össze az élet, de sosem tartom őket számon. Hamar elém kerülve kezdi el a nadrágom tartalmát kiengedni, mire az aszfaltról visszatükröződő kék piros fény jelenik meg, és társul mellé az a kellemetlen hang, amitől mindig kiráz a hideg. A nadrágom félig lehúzva, a csaj lentről néz rám ijedten én meg csak elröhögöm magam. Részeg vagyok,, be vagyok állva, és éppen itt akartam szexuális viszont folytatni a bevásárlóközpont parkolójában. Nyilván ebből nem otthon alvás lesz. - Ezt azt hiszem beszoptuk. - ülök le a motorháztetőre és kapcsolom vissza a nadrágom gombját, miközben még mindig nevetek, és várom az ítéletet.
Nyilván az estém pontosan úgy alakult, ahogy nem akartam volna. Az örsön kötöttem ki, a két csaj meg elszaladt, remélem azért egyszer majd civilizációt talál a két kis liba. Ezt a sztorit talán nem fogom elmesélni a gyerekemnek, mert ez nem az amivel büszkélkedhetek és jobb lenne ha nem lépne a helyembe sosem. - Az estét bent töltöd és ha mázlid van anyuci vagy apuci majd leteszi az óvadékot, és talán holnap hazaengednek. - a kárörvendő mosoly, amikor egy gazdag gyereket kapnak el mindig olyan érzést kelt bennem, hogy legszívesebben bemosnék egyet, de nem teszem, mert akkor sokkal tovább maradhatok itt bent. - Valami kényelmesebb nem volt, valami privát? - kérdezem röhögve, amikor a cellába vezetnek, ami már úgy néz ki félig foglalt.
Hibázni emberi dolog. Ennek pedig rendje és módja szerint meg is szívjuk rendesen. Persze a hibától függ hol és/vagy miként végzi az ember. Azt gondolom a "megszoksz vagy megszöksz" elvet követve nem vétettem, mint inkább azzal lehetett a gond, hogy ezt néhány őrülttel karöltve tettem a diliházból. Igen, azt hiszem a kivitelezéssel volt itt a probléma. Nem volt elég jó a figyelemelterelő műsor, azért köszönt rám hátulról a gumibot, hogy aztán földet csókoljak. De rosszabbul is járhattam volna. Talán a bájos mosolyom hatotta meg a fakabátokat. Egy szó, mint száz csúnyán mellé fogtam, és most ezért pihentettem formás hátsón a rendőrség egyik kihallgatójának kényelmetlen, karfátlan székén. Innen már nem volt visszaút. Azaz pont, hogy csak az maradt. Még a börtönben sem látnak szívesen hosszútávon, pedig sok rossz arcú fickó rázza ott is nap, mint nap a rácsokat. Érted, rossz arcú... he-he! Na persze, nem is azért ülök szemben két öltönyös, cigaretta és kávétól szagló fickóval, mert ne tudnák mi vagy ki vagyok, és ne volna velem tele a padlás - bár országos hírem szerintem nincs, sőt! -, mint inkább az érdekli őket, merre lelik a többi bárányt. Mert nem mindegyik fogykost sikerült fülön csípni és jó volna mielőtt kézre keríteni őket, mielőtt... hát fogalmam sincs, éjszakánként bekebelezik az részeg fiatalokat, vagy a szopófantomtól féltik a hajléktalanokat? A lényeg, hogy féltették a lakosokat, - legalábbis ezzel próbálják jó színben feltűntetni maguk - én pedig nem szolgáltam elég információval, hogy segítségükre legyek. Nem is értem mire számítottak, hisz semmivel sem tudtak volna motiválni. Mindketten - bocs, hárman - tudtuk, hogy puszta üres ígéret lett volna azzal dobálózni, hogy előbb szabadulhatok, ha köpök. Honnan? A diliházból? Cimbora... Ígérhettek volna jobb kosztot, kényelmesebb gumiszobát? Persze. De aki, életének első felét egy lepratelepen töltötte, másikat egy kínzótáborban, azt ilyenekkel nem lehet megfogni, ugye. Szóval bohóckodtam egy kicsit, próbáltam komolyságot erőltetni magamra - nulla sikerrel -, és röpke 4 óra alatt úgy megizzasztottam az elvileg - de talán csak babaolajjal - dörzsölt nyomozókat, hogy a végén olyan dolgokat vágtak a fejemhez, amiket még én vihettem volna a bíróságra. Persze miért tenném...? Hol ígérném meg a tanúk padján, hogy csak az igazat és csak is azt mondom? De én legalább vállalom, hogy füllentek néha. Én voltam az egyedüli, aki a cellába kísérve is végig mosolygott. Nem őszintén, de lássuk be, nálam életvidámabb fickóval nem találkozni az őrs berkeiben. Maximum a szomszédban jó kedvűen dalolászó ittas pacákot, aki áthajtott a piroson és balesetet okozott. Legalább is ez szólt a zene szövegében. Na mondom, nincs itt baj, kitalálok majd valami jobbat, ütősebbet. Olyan figyelemelterelőt, hogyha fütyörészve sétálok el az ápolók mellett, akkor se hederítsenek rám. Addig is élvezem a kellemesen légkondicionált cellát, a friss ágynemű illatát, és a kinti ricsajt. Ebben a modern világban már nem olyan cellák várják ám a pár éjszakásokat, mint a tévében. Itt max két embert zárnak össze, és még véletlenül sem keverik a nemeket, mert manapság már egy kacsintással teherbe lehet esni. Falak vannak a szomszédok közt, és sokkal szűkösebb a hely. Az ágyak emeletesek, de csak, hogy ne kelljen nyomorogni. Őszintén? Kész üdülőhely. Nem sokkal különbözik a bolondok házában lévő szobáktól, csak ott több az őr, és az ápoló. Azt gondoltam elég rossz hírnevem van ahhoz, hogy vissza kerülésemig egy magamba mélázhassak új tervet szövögetve, ám minden bizonnyal a sok papírmunka okozta figyelmetlenségből fakadóan gyanúsan közeledő lábnyomokat hallottam. A folyosó legvégére voltam ítélve, szóval nagyon más már aligha kaphat szobatársat. Na biztos valami agyon tetovált, ereje teljében lévő boxoló vagy egy rosszkor rossz helyen lévő, gyerekpornót vásárló kocka. Meg lehet csak azért fantáziálok ilyen személyekről, mert izgat a tudat, hogy vajon miféle végkifejlete volna az itt eltöltött közös óráknak. Nagy meglepetésemre azonban egy kócos ficsúrt kísértek idáig. Csalódott vagyok-e? Hát nem egy szociopata gyilkos, de aztán tudja fene nem-e ő öli a szomszéd macskáit, mert túl hangosan pukiznak. Nem ülök fel egy ideig, legfőképpen, mert már elzsibbadt az egyik karom a tarkóm alatt, de az ágy emeletén vagyok, szóval még fejem se kell nagyon mozgatnom, hogy elsandítsak felé. Tiszta a ruhája, se vér, se pia, tehát nem egy éjszakai klubból tették ki a szűrét és nem is épp gyilkolászott unalmában. Viszont kilóméterekről árad belőle a fű és valamilyen ital szaga, ami már arról árulkodik, hogy nem csak, hogy most nem olyan józan, de valószínűleg akkor sem volt már, mikor elkapták. Talán áthajtott egy piroson, vagy kicsapta a játszin a pélót? Nem tűnik kettyósnak, bár ez semmit nem jelent. Ha csak nem előz meg a szövegelésben, végül annyira feltornászom maga csíkos rucimban, hogy törzsemmel oldalt fordulva, zsibbadt karomra támaszkodjak. - Cimbora, csak nem eltévedtél? - pillogtam rá, de eszembe ágában sem volt piszkálódni vagy rá ijeszteni. Az szövegelés nélkül is menne, néha még akaratlan is. - Szavaidból és kicsit sem ideges kisugárzásodból azt veszem ki, hogy nem ez az első, hogy eme falak között kell szunyálnod. Visszaeső füvező, haaa? - vigyorodom el. Oda se neki, ma nem jött össze, se neki, se nekem, akkor majd holnap vagy holnapután, ezen már kár rágódni. Felülök végül, majd azzal a lendülettel le is csúszom a földre. Egy 4 centivel, ha alacsonyabb volt, így senkinek nem kellett nyakát törnie. - Rowan. - nyújtom fehér kesztyűs kezem felé. Nem árt jó viszonyt ápolnunk, ha már órákra össze leszünk zárva. Lehet, hogy napokra is. Mert egyikünk sem akar beleőrülni az itt létbe.
Erős lenne azt állítani, hogy az estéim olyanok, mint minden korombeli srácnak. Az én hobbimmal a többi srác szombat esténként a gép előtt ülve videójátékozik, vagy egy programot ír meg, meg akárhányszor akarok elhívni valakit a csapatból a suliból senki nem akar jönni,mert meccs van az e-sport csapatukkal. Megvallom nem tudom melyik a rosszabb, amit én csinálok, vagy amit ők. Én egészen jól el vagyok, bár lehetne egy kicsit csökkenteni a fordulatszámon mert lassan az agyam vagy a szívem nem fogja bírni ezt a tempót. Bár ameddig úgy érzem mehet, nem fogok tudni leállni, ezért is félek, hogy a gyerek vajon milyen hatással lesz az életemre, vajon az lesz a fék, ami megzaboláz végre? Lehet még jobban pánikba esek, hogy az életem egy bulis szakaszának vége és még jobban fogom tenni dolgokat vagy utána is vagy csak addig. 9 hónap, azalatt meg lehet váltani a világot az én életvitelemmel egészen biztosan meg lehetne. Az estém már egészen jólkezdett alakulgatni, már rendesen zsibbadtam és totál jól éreztem magam, jelenleg az sem zavart különösebben, hogy apa leszek, aminek a gondolatára eddig mindig egy kisebb pánikroham tört ki bennem. Nem vagyok én a szexeljünk de csak az ágyban dolgok híve, így ma gondoltam egy nagyot és a parkolóban akartam lerendezni a két csajt, akik vakmerően beültek mellém a kocsiba, tudván, hogy már nem kevés tudatmódosító van bennem több formában is. Manapság úgy érzem nincsen mázlim az életben, így most is jött a krach és a szirénázó autóban ülve néztem ki az ablakon, nem sokkal azután, hogy röhögve ültem bele. Már magam sem tudom megmondani, hogy kínomban tettem e vagy csak a fű és az alkohol hatása, lehet mindkettő, de egészen biztos, hogy nem lesz olyan egyszerű a szabadulás, hiszen anyám pont bent hagyni ha megtudná, hogy mi van velem. Valószínűleg Gill vagy Kiara lesz az akit ugrasztani fogok, hogy szabadítsanak ki, bár a mai napon még csak esélyt sem látok erre. Ha valaki ilyen szép tettel kerül be nem kell olyan sokat ülnie, mert már voltam hasonló bűn miatt bezárva, de lehet az előzmények nehezítenek majd ezen, de egyelőre nem tudok erre gondolni, mert túlságosan is dolgoznak a szerek. A cellába lépve azonban meglepetten látom, hogy nem egyedül leszek, szóval ennyire zsúfolt lenne ma a hotel vagy csak szimplán ki akartak baszni velem, mert a kocsim látva és korábbi tapasztalatok által tudják, hogy igen csak tehetős a család, és szinte egyik rendőr sem szereti a gazdag ficsúrokat, de hát ez ilyen,megszoktam. - Bár eltévedtem volna, csak az a baj, hogy a GPS-eim tökéletesen koordináták az utam. - intek az ajtó felé, amit az előbb hagyott el a rendőr, aki kedvesen, néha mogorván kísért be ide. - A füvezést szerintem észre sem vették azonnal. - nevetek fel ismét, majd körbenézek, a hátamon végigfut a hideg, de megrázom magam, hogy ezt elűzzem. – Így jár, aki a bevásárlóközpont parkolójában akarja maga elé térdeltetni a csajokat, akiket részegen fuvarozott egy házibuliból. - vonom meg a vállam, összefoglalva röviden a sztoriját annak, amiért mi ma ketten itt találkoztunk. Amikor elém lép és nyújtja a kezét üdvözlöm én is. Nem nagyon szoktam ismerkedni ilyen helyeken, talán mert még sosem kerültem senkivel ilyen közel egy cellában, de hát ennek is itt van az ideje, na meg amúgy sem igazán vagyok teljesen józan, sem tiszta, így minden mindegy alapon bele sem gondolok hirtelen, hogy miért van itt. - Max. - vigyorgok rá a kissé furcsa srácra. - Mondd, hogy nem gyilkosságért ülsz. - mutatok felé a mutatóujjam, kicsit hunyorítva, amitől megszédülök, így inkább leteszem a seggem a lenti ágyra, ami láthatólag még szabad volt.
Sosem tudhatja az ember kibe botlik éppen, akár az utcán, a buszon, egy sorban a kassza felé vagy éppen a rácsok mögött. Lehet éppen a legközelebbi híd felé tart, hogy leugorjon, vagy útban hazafelé, hogy bemosson élettársának, esetleg illedelmesen kivárja sorát, hogy aztán valami szürreális oknál fogva kiloccsantsa az ártatlan eladó agyát, majd mindenki másét is, aki a közelében van. Lehet gyilkos, tudós, őrült és bárki. Ezért sosem árt az óvatosság. Hát elsősorban legalábbis. De ha elég tökös vagy, ismerősévé válsz, és jobb esetben lebeszéled a halálról, gyilkosságról, sőt barátjává, avagy megmentőjévé válsz és onnantól örökké hálás lesz neked. A hála pedig jó dolog, mert akármivé formálhatod. Pénzé, érzelmekké, küldetésé, elvárássá, szóval akármivé. Ha ezt valaki ideje korán felismeri, bátran vág kalandokban, vagy tör utat céljai felé, akkor is, ha néha túl mély pocsolyába lép és térdig szaros lesz, vagy pofára esik, de képes lesz felállni. Aki elég korán kezdi, megtanulja, hogy alakítsa ezeket a hálákat hű katonává, hogy beszéljen bele bármit mások fejébe. No persze, nem csak kapni kell, hanem idővel adni is, de a siker garantált. Jó, most lehet ujjal mutogatni az ágy felső részén fekvőre, de, hé, ahhoz képest, amiket idáig magam mögött tudhatok, nem is olyan rossz. Na meg aztán, tudjuk jól, hogy ez sem hosszútávú dolog. Néhány nap a papírmunka miatt, és engem szépen visszaszállítanak a "bűnügyi őrülteknek" fenntartott Baltimore-i Állami Kórházba. Ha ott lesznek a barátok velük karöltve próbálkozunk ismét, ha nem, akkor szerzek új ismerősöket. Ezért jó, ha valaki alapvetően is elég közvetlen, pedig én még csak jóképű sem vagyok már. Integetésére az ajtó felé sandítok, majd a lelépő rend őre után rá. - Óó, hát azzal valóban nehéz elkeveredni a maci málnásban. De látom, már tényleg szánod-bánod a dolgot... Se baj, majd legközelebb... - legyintek egy "oda se neki" mosollyal, miközben ülésbe tornászom magam, lassan felkészülve a földre landolásra. Miután pedig cipővel földet érek kíváncsian hallgatom feltett kérdésemre válaszát. Tévedtem. Van az úgy. Pedig, akinek kicsit is jó az orra, az mellé lépve is érzi, a fű szagot, amit minden bizonnyal nem csak haja, ruhája, de a bőre is átvett. Nem lehetett az olyan rég. Az indoka viszont, ami miatt cellatársak lettünk egy időre, egészen... megnevetett. Nem is ő a mulatság fő tárgya, hanem, hogy manapság még ilyenek miatt is lecsukják az embert. Tényleg balszerencsés, bár be kell látnom, az elmondottak alapján azért bőven halmozta az élvezetet. Lelkiszemeim előtt, látom, ahogy vigyorogva illeg-billeg a kocsinak dőlve is alig áll a lábán, miközben letolt gatyával várja a lányok fuvolázását. Ez így talán kicsit sok így egybe, nem? Nem nyomja el az egyik a másikat, hogy igazán ki tudjon teljesedni az érzés? Ki tudja... Én egyikkel sem élek igazán, és az alkohol sem cimborám, maximum különleges alkalmakkor. Gazdag ficsúrnak tűnik, aki aranykanállal.... habzsolja az életet. Még is azt gondolom, hogy így keblére ölelve minden élvezetet valami súlyos gondterhet próbált elnyomni. Szórakozottságán jót mosolygok, bár nem irigylem tőle, hiszen én sem érzem magam depisnek az ittléttől. Majd elkerülök innen, aztán onnan is. Az illő kézfogást követően pedig felteszi a viszont kérdését, amire rájátszott sértettséggel és meglepettséggel reagálok. - Hogy mi? Én? - bököm magamra vigyorogva. - Kinéznéd belőlem? - kérdem már-már költőien, majd újfent legyintek. - Azt az időt már leültem. - somolygom szemeim forgatva, miközben figyelem, ahogy leteszi hátsóját ideiglenes fekhelyére. Kicsivel később, jobb híján pedig követem én is, amennyiben közben el nem fekszik, mert ha rosszul van, isten ments, hogy a közelében legyek. Se orvos nem vagyok, se vödör, amibe okádhat. - Egy ideig még biztos élvezni fogjuk egymás társaságát, mielőtt szélnek eresztenek, én meg rosszul viselem a társaságban a síri csendet, szóval mesélj, Max. Miért kínáltad magad tálcán előbb az Ördögnek, aztán a zsaruknak? - kíváncsiskodtam. Nem azért, hogy kiokítsam, pusztán érdekelt, kellett az esti mese, mert idebent maximum egymást vagy a plafont nézegethetjük. Akkor meg már miért ne...? Nagy eséllyel úgy sem találkozunk a közel jövőben, vagy soha, és sanszos, hogy ő emlékezni sem fog rám reggelre, amennyire be van még állva. - A jókedved ellenére úgy érzem totál más céllal indultál neki az egésznek... Persze ez csak tipp. Javíts ki, ha tévedek. - emelem kezeim magam elé.
Társaságban akartam ma tölteni az estét, elfelejteni minden szart, ami éppen rámszakadni készül, erre itt vagyok egy cellában, ugyan társaságom az van, de nem éppen így képzeltem el ezt az egész programot. A lényeg, hogy még mindig érzem a szerek hatását, amit ma magamba toltam, a fű és az alkohol együtt persze nem a legjobb kombó, de cserébe lassan ürül ki, így talán a reggeli órákat még vidáman ki fogom bírni, aztán majd kiengednek és hazamehetek a négy fal közé szenvedni a fejfájástól, a megbántástól és a gondjaim súlyától összenyomva. Anyám annyira de annyira örül annak a gyereknek, én mégsem tudok neki megfelelni, nem tudom neki a jó gyerek vagy a leendő jó apa képet mutatni, mert egyik sem én vagyok. Most kellene valami jó kis szerepet eljátszani, legalább előttük, de ez az egész helyzet, amiben most vagyok, a cella társammal nem biztos, hogy ezt festi le rólam, de az tuti, hogynem segít majd az életemen. - Szar helyzet ez. - nevetek fel cseppet sem kínosan, mert még egészen szórakoztat az egész, ahogy ide kerültem, de talán az oka legjobban. - Azt bánom csak, hogy még bele sem tudtak kezdeni a csajok és máris elkaptak, most itt vagyok betépve, részegen és totál kielégítetlenül, ez az ami igazán bosszant. Innen kijutok, mindig kijutok, de addig beleőrülök a nyomásba, ami nem feltétlen egy elmaradt menet miatt van, de talán az enyhíthette volna. - meglepően őszintén beszélek neki, mégsem mondok el szinte semmit magamról. Láthatja rajtam, hogy a fejem nem éppen áll a normál állapotban, teljes káosz uralkodik odabent és ezt szépen kivetítem kintre is. A beszédem takarja a zavarodottságom, amit nem a fű vagy a pia okozott, mert azt már jól bírja a szervezetem. Talán hálás is vagyok neki, amiért nem szar le nagy ívben, pedig megtehetné, beszéltet és ez segít terelni a gondolataimat. Kérdésemre hirtelen azt hiszem egy magyarázkodást kapok, de csak enyhe humorral palástolja, valószínűleg nem rövid bűn listáját. Annyi baj legyen, nem hinném, hogy itt bármit is tenne velem, engem még egy sorozatgyilkos sem akarna megölni, elég lenne elkezdenem mesélni neki a jelenlegi nyomorom,és inkább menekül fejvesztve, mintsem leszúrjon. Igazából jobban belegondolva lehet nem is nekem vannak nagy gondjaim, csak az én életemben számít ez annak, lehet eltúlzom, ki tudja. - Megnyugodtam! - teszem a mellkasomra a kezem, megjátszva, hogy mekkora kő esett le a szívemről, majd elnevetek. Még minden nagyon vicces, amíg zsibbaszt a cucc, és lehet ezt józanul nem így reagálnám le, most jól esik nevetni, mindenen. Az ágyon ülve a kérdését hallgatva úgy érzem a legjobb helyen vagyok most, ezt nagyon furcsa érzés, de itt nem zaklat senki a kötelességeimmel és egy olyan valakivel tudok beszélni, aki nem ítél el, vagy ha igen nem fog azonnal hangot adni neki és lehet soha többet nem találkozok vele, bár ezt nem könyvelem el biztosra magamat ismerve. - Nem tudom van e gyereked.- kezdtem rá sem nézve, végig a falat bámulva. - De nekem lesz, egy olyan lánytól, akit szeretek, de semmi több csak barátok vagyunk és annak is még csak az elején, egy laza kapcsolatnak indult és egy viszonylag hirtelen jött rémálom lett a vége. Tudod mi volt az első ötletem, mint szinte mindenkinek aki olyan életet él mint én. Nem kell gyerek, hiszen még tanulok, sok minden áll előttem, egy milliárdos cég tulajdonosa leszek pár év múlva, nem állok készen ezekre. - túl sok infó, amit nem kéne magamról ezen a helyen kiadni, de mégis ömlik belőlem a szó. - De megtartja, vagyis mi, mert ugye ebben ketten vagyunk, mekkora faszaság már ez. - túrok bele a hajamba egy kisséidegesen már, pedig még mindig zsibbad az egész testem. - Még 8 vagy mennyi hónapig szabad vagyok, kimaxolom, bár nem ezen a helyen terveztem, mégis kezdetnek talán nem olyan rossz ez sem, a körülményeket tekintve. - azt hiszem ez a mese megfelelt neki, de ennek még közel sincs vége, úgy érzem mi nem fogunk unatkozni az este, vagy ameddig ebben a lyukban kell pihennünk. Felé fordítom a fejem, nem várva az ítéletet, mert nem azért mondtam el neki, csak jól esett magamból kiadni mindent, bár még tudom, hogy ezzel egyik gondom sem fog megoldódni, őt. - Fogadjunk, hogy te törzsgyökeresebb tagja vagy ennek a szállodának, mint én. - bár már én is fordultam meg hasonló helyen, valahogy otthonosabbnak néz ki ebben a szerelésben idebent, mint én a kis buli szerkóban, ami azt a célt szolgálta volna a mai napon, hogy minél hamarabb lekerüljön rólam.
Azt gondolom van egy fajta pszichológiája, amiért a börtönökben legalább kettesével zárják be az embereket. Nyilván praktikusabb is, mert kevesebb helyet foglal a nép, ugyanakkor elkerülhető, hogy beleőrüljenek a magányosságba. Gondolom, bár lehet nem fogalmazok túl pontosan. Arra gondolok, hogy ilyenkor - jobb esetben, nem úgy, mint a miénkben - olyan embereket zárnak össze, akik hatással, leginkább jó hatással lehetnek a másikra, akár beszélgetéssel. Hogy ez honnan jött most így hirtelen a plafont bámulva és ismerkedve az új böritársammal? Gőzöm sincs. Szoktam ilyeneken agyalni. Az élet egy hatalmas nagy ház, tele szobákkal, és a szobákban egy-egy ember, aki abban a pillanatban meghatározó személy az életünkben, aki taníthat is, vagy akár akit te taníthatsz valamire. Ezért is szeretek beszélgetni, még ha sokszor teljesen baromságokról is. Előbb utóbb meg lesz a közös vonal, egy érdekes téma, amibe aztán elmélyedhetünk, akkor is, ha mondjuk egyikünk sincs épp beszámítható állapotban. - Az. - értek egyet vele, mert lássuk be egyikünknek sem jött jól, sőt a legrosszabb pillanatban csaptak le mindkettőnkre. De ez van. Lehetett volna rosszabb is. Mert akár még egy utasszállító is ránk zúghatott volna. Szóval ahhoz képest, hogy most itt ülünk és dumcsizunk, jól megúsztuk. Nesze neked karma, csak ennyi telik tőled? Pff, bééénaa! - Háát, a jó hír, hogy lehetett volna rosszabb is, a rossz hír, hogy én biztosan nem ajánlom fel segítségem ehhez. - csóválom fejem, de ez egyértelmű, mert hát azért na, még cimborák sem vagyunk, és bár sok mindent puszta szórakozásból is megteszek, azért ez nem tartozik közéjük. - Gőzöm sincs, mit próbáltál volna vele enyhíteni, de az tuti, hogy nem segített volna. Ha már hasba szúrtak, megpróbálhatod leragasztani egy olyan helyes, kis autós seb tapasszal, hogy enyhítsd az elvérzést esélyét, de attól még bele fogsz purcanni, ha nem veszed komolyan és robogsz el a legközelebbi kórházba, hogy összevarrjanak. Utána meg épp elég lesz a tudat, hogy a nyomát örökké viselheted, pedig csak egy kis anyagot akartál... - magyarázok, de hogy mit és miért, én sem tudom igazán. Még a végén a puszta látványától fogok én is betépni. Az volna ám csak igazán őrületes. Azt pedig kifejezetten jó néven vettem, hogy a fű miatt annyira rosszul sem reagálta le, hogy rokon és egyéb nem kedvelt emberkék gyilkosa vagyok. Hát senki sem tökéletes, nem igaz? A fehér Róka meg alkalomadtán, azért meg-meg jelenik nálunk és megszokott ám pofozni érte. Cuki, pedig azt gondolná az ember, ennyi idő alatt azért tovább is juthatnánk. Nagy meglepetésemre azonban olyan teljesen hiteles sztorival áll elő, amiben azt hiszem valahol egy cipőben járunk. A gumiról még hírből se hallottunk, ahogy a terhesség is képtelenségnek tűnt, aztán becsúszott a baj, és az életünk gyökeresen megváltoztatta egy kis totyogó, aki jobb esetben csak a hajszínünk örökli, a sok faszságot nem, ami idáig jutatott minket. A különbség kettőnk közt csupán annyi, hogy én meg akartam tartani, ha nem is egyből első nap, mikor kézbe kaptam, viszont a körülmények nos... finoman szólva sem voltak adottak hozzá. Az pedig, hogy ki tegyem egy ilyen veszélyes életnek, mikor még választhatok is benne, na nem. Inkább utáljon ismeretlenül, amiért árvaházba adom és remélhetőleg jó helyre kerül, mint, hogy olyan nyomorban éljen, amilyenben akkor éltem, aztán meg egy kannibál bohóc és néhány őrült gyilkos társaságában nevelgessem egy cirkuszban. A téma váltás éles, de talán csak mert kicsit megijedt. Ezek szerint kezd tisztulni... Nem tudom, hogy ez most jó-e nekünk vagy sem. Mindenesetre nevetve legyintek megállapításán, majd ugyanazzal a kezemmel meghúzom magamon kicsit a csíkos felsőt. - Ez a klisétől ordító, csíkos gönc a dilibörtönből van. Nem különbözik sokban a börtöntől, de ott több az orvos, mint a fegyőr... - nevetek, és akkor ezt meg is magyaráztam. Térjünk is vissza az igazi fejtörést okozó témára. - Figyelj ide Max... - karolom át vállánál, immáron mellette ülve és közben ránézve. - Talán most jó bulinak hangzik kiélvezni ezt a néhány hónapot, ami hidd el nekem, kurva gyorsan el fog szállni, de mikor majd ott leszel már, bánni fogod azt, amivel töltötted a napjaid és azt is, amivel tölthetted volna. Most is pánikolsz, de akkor ott, felkészületlenül, hogy fogsz tojni majd! Nincs visszakozás, mert ezt már elkúrtad, szó szerint cimbi, de itt a lehetőség, hogy összeszedd magad. Nem akartad, de ez van. Ne tolj ki vele, azért, mert a szülei hülyék voltak. Készülj rá, mielőbb kezdj el barátkozni a gondolattal, hogy mikor az asszony kitolja magából és jobb esetben lefürdetve, rosszabban még tiszta szutymákosan, de a kezedbe adják egy közben már ragadós, mindentől átázott kis takaróban, akkor ne az legyen az első, hogy leokádod, hanem, hogy amellett az iszonyat nagy teher mellett, ami majd onnantól végig maga alá akar majd gyűrni, tudd annyira szeretni, hogy onnantól ne csak te meg az a valami legyetek, hanem ti, mert hogy... végtére is bőven adtál magadból, hogy ő létrejöjjön. Érted cimbi? - pillogok rá, bár nem bízom benne, hogy ezek a mondatok - még ha meglepően bölcsek is voltak - megmaradnak benne. Vannak ilyen kis filozófikus perceim, és alapvetően én sem dobtam volna el magamtól az apaság lehetőségét, de nem volt választásom. - A lány egy dolog, ő is éppen annyira hibás, mint te, viszont bevállalta, hogy megtartja, remélhetőleg nem azért, hogy pénzeld... Fájni fog, de fel kell nőnöd. Idővel pedig könnyebb lesz, mint valaha... Ezt tudom neked tanácsolni. A lényeg, hogy ne kúrd el azzal, hogy csak magadra gondolsz. Az apaság nem szívás, csak sokszor váratlanul jön, de biztos vagyok benne, hogy meg van a maga varázsa a sok szaros pelenka, és bababüfi mellett. - eresztem el, majd mélyet sóhajtok, mert már most lezsibbadt a képem a sok pofázástól. - Nekem is van egy lányom... valahol a nagy világban. Ő se volt betervezve, nem is lett készülve rá, mert mi addig már el is felejtettük egymást az anyjával, akinek már a nevére sem emlékszem, csessze meg. De egy nap megjelent előttem egy bőgő kis vörös sérós pelenkással, és a kezembe nyomta. Addig azt sem tudtam, hogy létezik... Viszont, veled ellentétben nekem nem voltam biztosítva azok a feltételek, amikben helye lett volna egy gyereknek, nem, hogy egy néhány hónapos csecsemőnek. Szóval felelőtlenül felelősségteljes szülőként lepasszoltam egy árvaháznak, aztán imádkozom, hogy az életbe ne keressen. Nem azért, mert nem szeretem. Hanem, mert lehet, hogy nem látszik, de nem vagyok épp egy jótétlélek, elég súlyos ellenségeim vannak, pedig állítom, hogy pénzügyileg még most is jobban állsz nálam... - vigyorgom viccelődve, bár lehet valóság alapja. - ...viszont ha egy nap betoppanna az életembe, onnantól örökké azon idegeskedhetnék, nehogy rajta keresztül próbáljanak meg megszorongatni. Mert az bizony még egy arc lemetszésénél is jobban fájna...
Az élet sok mindennel kecsegtet abban a rengeteg évben, amit eltöltünk benne. Belegondolni is ijesztő, hogy netán a halál után újra élni fogunk egy másik testben, és teljesen más világban, mint a mostani. Néha elgondolkodok rajta, enyhén beállva, hogy milyen lehet a másik életem, vagy milyen volt, milyen lesz. Nem tudom elképzelni magam apácaként, netán papként, mert még a nem sem biztos, hogy azonos lesz egy másik életben. Tudom nem éppen normális agy menet ez a fejemben, de amikor olyan állapotba kerülök, hogy már ez is érdekesnek tűnik, akkor bizony el vagyok vele akár több percet is. Rémes, hogy a való világban nem lehetek állandóan ilyen állapotban. A mostani helyzetem nem kecsegtet sok jóval, sőt, egyenesen rémísztő évek elé nézek, ha belegondolok, hogy helyt kell állnom apaként. A társam első ránézésre nem túl bizalomgerjesztő, de beszélgetni egész kellemes vele, valahogy minden hezitálás nélkül ontom ki a lelkem neki és majdnem hogy elsírom a bánatom, bár az nem rám jellemző. - Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene vagy sem? - nevetek fel, szinte már tényleg jót mulatva a beszélgetésünk témáján. Az szavai igaznak érződnek, bár korántsem fogom fel olyan tisztán őket, és hasznosnak mint kellene, az agyam topa, ami most igazán kellemes, de minden szóra figyelve fel kell fognom, hogy van benne valami kis megfogadni való, amire bólintok is neki. - Ez talán nem olyan kellemetlen, mint egy hasba szúrás, inkább csak menekülök az élet elől, amiben amúgy is benne vagyok, úgyis utolér és nincs mit tenni. - vonom meg a vállam lazán, mintha ezzel el tudnék űzni minden gondot a fejemből, és el tudnám hessegetni azokat amik miatt most ilyen állapotba kerültem. - Az én életemben nem olyan ritka ez az esti kicsapongás, csak ritkán vagyok olyan helyzetbe, mint most. - mutatok körbe kínos nevetéssel együtt. Szóval diliházból szabadult, nem baj, ez furcsa módon nem annyira hat meg, sőt még meg is nyugtat, hogy nem én vagyok egyedül bolond a ma este ezen a helyen. Engem sokan nem értenek meg, nem azért mert olyan nagyon bonyolult lélek vagyok,hanem, mert nem tudják felfogni, hogy egy ilyen srác, mint én, mit tud panaszkodni, amikor az élet tökéletes. Amúgy ebben van is valami, sőt, nem mondom, hogy nem jó a életem, mert pontosan úgy élem, ahogy csak akarom, kevés ember mer beleszólni, az egyik az anyám és a közeli barátaim, bár ők inkább csak szemforgatva nézik amit művelek olykor. kizökkentve a kis gondolatmenetemből érzem magamon hirtelen a karját, majd belekezd egy igazán mélyen ható, egészen őszinte és józanító mondanbóba, amitől úgy érzem kezd el kiszállni belőlem a fű hatása. A való élet csapódik le rám, amit kicsit nehezen emésztek meg, eddig nem volt vele bajom, de egy gyerek, komolyan ez a gondolat megrémiszt és azért a sok extra buli, hogy ezt elfelejtsem legalább addig ameddig elő nem bújik jelenlegi rejtekéből. - Baszki, egész okosnak tűnsz ahhoz képest, hogy ide kerültél. - nézek rá szinte bamba szemekkel szájtátva, de minden szava az elmémig hatolt és bólogatva látom be, hogy mennyire igaza van. Bár én már készülök a gyerekre, a szobája hamarosan kész van, az én házamban, az anyám mindenről gondoskodik, amiről kell, mert bár a szülői felállásnak annyira nem örül, annak igen, hogy egy kis Wood lesz a családban, akinek végre a nagyanyja lehet. - Egyenlőre az a legnagyobb szívás, hogy nem érzem ezt a függést, ami majd egyszer mindenki szerint ki fog alakulni, azt a szerelmes érzést,amit egy apának kell éreznie a gyereke iránt, vagy egyenlőre csak az említése által. Nem akartam, de azt sem akarom, hogy a lány, akiben most jelenleg pihen olyan örök életű traumát szerezzen a gyerek elvetetésével, amit sosem bocsát meg magának. Ilyen téren mindig rohadt önző voltam. Szerettem ha az életem úgy megy, ahogy én alakítom de ebbe nem volt beleszólásom. Védekezés ide vagy oda ez becsúszott és fanyarú képpel kell végigasszisztálni majd a dolgokat, mire elérek arra a szintre, hogy már nem úgy leszek vele, mint egy nyűg, hanem mint ténylegesen az én vérem. - nem könnyű nekem, persze egy ilyen helyzet senkinek nem lenne az,de én az életben eddig is két helyen akartam helytállni, és most itt van még egy, ami nehezebbnek bizonyul minden eddiginél. Félek? Azt hiszem igen, most már ki merem jelenteni, legalább magamnak, ami nagy segítség, hogy tovább tudjak lépni rajta. Tudom, hogy Lumie nem a pénzemért akarja, hogy a része legyek a gyerek életének, vagyis nem is akarta ezt igazából, én választottam, akkor meg minek is rinyálok? Hiszen volt választásom, megadta a lehetőséget arra, hogy fussa, de akkor nem éreztem, hogy kellene, ahogy most sem érzem ezt. A lányáról mesélve elkerekedik a szemem, ki sem néztem volna belőle, hogy egy ennyire felelősségtudatos ember, mekkora erő kellett ahhoz, hogy árvaházba adja miután így beszélt róla, mint most nekem. Nem tudom hogy tudta megtenni, de nagyot nőtt ez az ember a szememben ettől, attól függetlenül, hogy ő nem ismeri a lányát. Nem mindenki olyan mázlista, mint én, hogy egy becsúszott gyereket, minden számolgatás nélkül tud befogadni az életébe. Mert igazából meg sem kottyan ha még egy embert kell pénzelni, a munkám jövedelmező lesz, sőt, és talán ez a legnagyobb kibaszás, ha valaki akarja és nem teheti meg, erre itt vagyok én, aki nem akarja ezt az egészet, de minden lehetőségem megvan rá. - Ilyenkor rossz, hogy az életed minden egyes pontja megbélyegezheti azt, akit önhibáján kívül csináltál és hoztál a világra. Visszagondolva lehet jobb embernek kellett volna lennem és akkor nem lenne ennyire nehéz ez az egész, de sosem voltam, és szerintem sosem leszek sokkal jobb, ha csak nem jön valami óriási csoda az életemben. - talán a gyerek lesz az, talán a cég átvétele, hogy felelősséget tanuljak, ami már nagyon rám férne. - Mégis hogyan volt képes az anyai csak úgy neked átpasszolni? - kérdeztem hirtelen felé fordulva. - Lumie a legnagyobb felelősséggel állt hozzá és képes lett volna egyedül felnevelni a gyerekemet, ha nem akarok belevágni. Azt hittem a nőkben kicsit jobban lángol az ösztön. - na nem mintha nagyon nagy szakértője lennék ezeknek a dolgoknak.
Meglehetősen hamar válik komfortossá a helyzet, ahogy elkezdünk feszegetni bizonyos témákat. Jó, oké, az alapot még is csak a poénkodás adja, de minden bizonnyal én is elég kényelmetlenül érezném magam, ha a Sebhelyes arcúval zárnának össze, akiről még puszta jó szándékból sem lehetne elmondani, hogy biztosan jófej és ártalmatlan. Pláne, hogy végtére is... egy cellában ülünk. Az meg, hogy minden bizonnyal félreértésből vagy hely hiány miatt zártak minket össze, pech... lenne, ha nem velem zárták volna össze. Szóval mindketten elmondhatjuk, hogy nagy mázlisták vagyunk, és ha ez még nem volna elég közös vonásnak, kiderül, hogy mindkettőnknek lehetősége volt/van megízlelni az apaság örömét. Azt gondolná az ember, ritka, ha egy tizen-, huszonévesnek már kölyke van, de mint azt a példa is jól mutatja egyáltalán nem. A fiatalság felelőtlen döntésekkel tarkított, és olykor ezek a hibák sokkal nagyobbak és életre szólóbbak, mint mások. Összevont szemöldökkel hallgatom válaszát, s bár elsőre zavarosnak tűnhet az, teljesen megértem. Az élet általában szar, és jobb volna sokszor magunk mögött hagyni, de sajnos ez nem, hogy nem ilyen egyszerű, de egyenesen lehetetlen. Kivéve, ha öngyilkos lesz az ember, de akkor viszont nem lesz több I'm back. - Ó, pedig egész otthonosan mozogsz már ebben a kis egérlyukban... - jegyzem meg somolyogva, noha nem hiszem, hogy ezzel a mondattal sikerült volna elhessegetni a problémát. Mert hát azt... nem is lehet. Ellenben kibeszélni azt igen, hogy aztán talán találjunk rá megoldást. A legjobb abban, ha akad egy beszélgetőpartnerünk a semmittevés közepette, hogy akaratlan is jó tanácsokkal és megvilágosodással kecsegtethet egy ilyen pillanat. Ha épp nem Jehova tanúja vagy egy sorozatgyilkos, akinek áldozatai személyleírás pont illik ránk is. Ugyan megpróbálok én lelket önteni belé, de azt gondolom talpra állni most csak egy maga fog tudni. Kiváltképpen, ha egy 5 perc múlva el is köszönünk egymástól. Tulajdonképpen ez a legnehezebb az egészben. Felkelni a padlóról. De ha már akad annyi erő a testedben és lelkedben, hogy talpra állj, lesz még arra is bőven, hogy neki fuss és ezúttal jobban törekedj rá, hogy ne hibázz. Én is így voltam. Állandóan pofára estem, néha úgy gáncsoltak ki. De dönthettem. Kinyírom magam vagy küzdök. Nem bántam meg döntésem. Bár egy ponton túl beláttam, hogy másként kell megközelítenem a dolgokat, ha nem csak túlélni, de élni is akarok. Szóval átléptem egy határt, átkerültem a sötét oldalra és most már nem csak hasra nem vágódom, de azon túl, hogy jót röhögök elleneimen, én magam is szoktam jótékonykodni, másokat felnyalni a földről, pontosan azért, hogy egész nyomorult életükbe, legalább egyszer az életben segítse fel őket valaki. - Hát tudod, egy meg nem értett zseni vagyok... - legyintettem színpadiasan, még picit a hangszínemmel is rájátszva, pedig aztán távol álljék tőlem a nárcizmus. - Mindenkinek vannak szerencsétlenebb napjai. Ez most mindkettőnknek egy ilyen. Csupán abból merítkezhetünk, hogy lehetett volna rosszabb is... bár... ez szinte semmi... - látom be saját magamnak is, mert ha meg azt vesszük, lehetett volna jobb is, szóval ezzel nem nagyon vagyunk kisegítve. - Most ezt érzed, valóban ezt, hogy csupán nyűg és szar, és különben is, ha visszamehetnél az időben, de ahogy te is mondtad, azt a különleges érzést csak akkor tudhatod már magadénak, magatokénak, ha már ott lesz a csöppség. Van, aki már azoktól a kis apró képektől is el tud olvadni, de az igazi áttörést a személyes találkozó fogja okozni. Abban a pillanatban felelőségteljes felnőtt lesz belőle, mert akkor még a leggyávább ember is azt fogja érezni, hogy akár a világ ellen is kiáll, hogy megvédhesse azt, aki néhány hónappal ezelőtt még nyűgnek és hibának becézett. - erősítem meg, hogy amiket mondtak neki valósak, ha nem lett volna benne részem én sem hittem volna el. Pedig nem is a születésénél vehettem karjaimba, sőt, addig azt sem tudtam, hogy van. De abban a pillanatban, hogy a karomba vettem, azon túl, hogy totál bepánikoltam mit is kezdhetnék vele, egy percig nem vacilláltam rajta, hogy lepasszolom a szomszédnak vagy esetleg olyasmit tegyek vele, amivel megkímélném az éhenhalástól és attól, hogy ilyen világban nőhessen fel. Az ember egyszerre válik önzővé és önzetlenné. Látatlanban, de beszéltem Averyről is, akiről ez idáig semmi sem tudtam. Félem megkeresni, félek most is. Még utána nyomozgatni sem, mert bármi apró kis cérna szálon képes lehetne vagy szüleivel képesek lehetnének megtalálni, azt pedig nem szeretném. Nem mernék így a szemébe nézni, nem tudnám mit mondhatnék. Nem értené meg, és talán még felnőttként is neheztelne rám az igazság ellenére is. - Hidd el nekem, barátom, ő lesz az a csoda. És igen, meg lehet, hogy a bűneid miatt őt is épp úgy fogják ostromolni, de te akkor is ott leszel neki, hogy megvédhesd. Az emberek ugyanis hajlamosak elfelejteni, hogy mindenki hibázik, valaki kisebbek sorozatát, valaki egy nagyot, de mindenki követ el vétséget, amit legszívesebben elrejteni mindenki elől. De sokkal könnyebbé teszi az életed, ha inkább bevállalod. Mert ha nincs mit rejtegetned, nem kell rajta görcsölnöd, hogy kiderül. Bár te nem tűnsz ilyen embernek. Igaz lehet, csupán a fű beszél most belőled, de bízom benne, hogy tiszta fejjel is megállod majd a helyed, még ha most kételkedsz is önmagadban. - noha tudom, mondani mindig könnyebb, mint meg is tenni, ugyanakkor én tényleg úgy látom, hogy az ő helyzet nem teljesen reménytelen. Látja a problémákat - még így beállva is -, tudja mit kell változtatni, hogy milyen lehetőségei vannak, csak éppen, noszogatni kell kicsit és bíztatni, hogy megtudja tenni az első lépéseket. Normális esetben ezt a szülőknek, esetleg közeli barátoknak kellene tennie, de ezek a dolgok, még ha sokszor kincset is érnek, ingyen vannak. Mit nekem egy-két vállon veregetés és néhány lelkesítő szó, hogy végül bátran szembe merjen nézni az előtte lévő kihívásokkal. Mert képes lesz rá, ezt biztosan tudom. - Hát... azt gondolom ez is leginkább a háttér és a támogatásról szólt... Nem ítélkezhetem, hogy nem ő lépte meg ezt a fájó döntést, mert nem tudhatom, hogy miért inkább engem keresett meg. De elég... gyerekek voltunk még. Én talán már betöltöttem a 16, ő meg... pff... gőzöm sincs, 14-15 lehetett. Javítóban voltunk. De még csak gyerek szerelemnek sem mondhatnám. Megtörtént és ennyi. - vonok aprón vállat, miközben nagy nehezen fel-fel idézgetve a pillanatokat, próbálom visszaadni milyen helyzetben is voltunk. - Talán belátta, hogy kettőnk közül mindig is én voltam a felelősség teljesebb, vagy... azt hitte, hogy nekem több pénzem van... Bár meg lehet, hogy ő később sem lett volna jó anya. Mondjuk én sem tartom jó apának magam, ha velem lenne sem biztos, hogy jól érezné magát. De erre ugye sose kapjuk meg a választ... - sóhajtottam, aztán ismételten felé sandítottam. - De ebben lehet valami. Mármint, hogy bennük jobban fellángolnak ezek az ösztönök. Vagy fene tudja... A szülőség bonyolult... - bólogatok neki beismerve, bár, ha valaki gyakorlatiassá válik és jól kiismeri magát talán könnyebb. Gondolom nem véletlenül van annyi könyv a gyereknevelésről is.
Nagyon enmvagyok büszke arra, hogy itt kötötetm ki, bár azt is be kel vallanomm, hogy most szépgyenérzet sem nagyon van bennem. Valószínűleg a túl sok fű az oka, de ez most határozottan jól jön. - Ez annyira talán nem is szerencsétlen nap, képzeld el ha olyannal kerülök össze, aki semennyire sem barátságos, általában ha be vagyok állva szeretek beszélni, keresem a társaságot, mert azért is csinálom, hogy feloldódjon, az amúgy sem kevésbé beszédes énem. Na most ha kapok egy mamlaszt, az lett volna az igazán szerencsétlen. Az, hogy ide jutottam az csak pech, meg figyelmetlenség, legközelebb majd a parkoló szélén parkolok le és nem a közepén ha hasonlót tervezek. - nevetek fel vállat vonva. Mert nincs az az isten, hogy elszokja a korábbi tevékenységemről, a kültéri szexben van valami extra, valami vad, amit be kell vállalni a kalandért, aki nem teszi meg nem értheti, vagy nem is akarja. - Én attól a személyes pillanattól rohadtul parázok, igazából nem tudom hogy fogok ránézni, szerintem félni fogok tőle, mert ő maga lesz az egész felelősség, amit eddig nem nagyon ismertem. vezetni egy céget, programokat írni nem olyan nagy dolog, mint az, hogy egy életet irányíts a megfelelő mederbe és ne hagyd ki csapongani, ne hagyd, hogy olyan útra térjen, amire most te is. Isten ments, hogy a gyerekem olyan legyen, mint én, mert akkor egy zseni gyerek, aki nem mellesleg csodaszép lesz, ha látnád az anyját, be lesz dobva az átlag emberek közé szét fogja szedni őket. Nem is tudom, hogy őt féltem e, ha magamból indulok ki sem én vagyok sokszor a szenvedő alanya egy egy helyzetnek, hanem aki körülöttem van. - nyafogok, mint valami kisiskolás, de úgy érzem ő pontosan megért, ami elég abszurd. Lehet a fű beszéltet ennyire, de az is megeshet ha máshol találkozok vele is így ment volna ez a téma, mert van közös bennem és Rowan-ben, közös, hogy totál ellentétek vagyunk, mégis van egy szeglete az életünknek, ami nagyon azonos. Ellenségeim nincsenek, akik alá tudnának tenni ettől nem kell félnem, én leszek a saját magunk ellensége. - Annyi a bűnöm az életben, hogy nem vetem meg a szeszt, a drogot, sőt semmit, a nőket, na azt végképp nem, és szerintem képtelen vagyok monogámiára, de ezt nem kell tudnia, és nem szégyellésre méltó szerintem. persze jobb lenne ezek nélkül létezni, de még nem megy, lehet a gyerek megváltoztat, de mivan ha rossz irányba és csak utána lesz olyan, amit be kell vállalnom? - kérdem tőle ijedt arccal. Komolyan be vagyok szarva rendesen, nem véletlenül ülök most itt, a következményekkel nem törődve próbálok élni, ameddig nincs itt, pedig Rowan minden egyes szava igaznak hat és fel kellene készülnöm az érkezésére, de hozzá sem tudok kezdeni ami rohadt nagy gáz. Csendben hallgatom az ő életében felálló gyerek problémát, neki régen volt, látható már nem a tinédzser éveit tölti, eltelt egy kis idő, és elég könnyen beszél róla. Számomra ez annyit jelent, hogy jó döntésnek érezte azt, hogy lepasszolta. Nekem más a helyzetem, sem javító, sem fiatalságra nem hivatkozhatok, pénzem rengeteg van és a jövőm is stabil alapokon áll, így minden adott egy gyerekhez. A szerelem, na az ami hiányzik az egyenletből, mármint nekem nem, de lehet majd mindenkinek fog aki kívülről lesi a mi kis fura családunkat, mert végül is azok leszünk. - Irigyellek! - jelentem ki tök határozottan. - Mármint félre ne érts, nem azért mert odaadtad valakinek, hanem, hogy meg tudtad tenni. Ehhez talán nagyobb erő kell, mint hogy megtartsd. - a beszélgetésünk egy kicsit komoly, de jól esik így beszélni valakivel, olyan dologról, ami igenis fontos az életben. - Mit mondanál ha egyszer felbukkana az életedben? Eléd állna és olyan hatást keltene benned, ami miatt legszívesebben visszacsinálnád az egészet? - nekem ez az egy oka van, hogy nem menne az örökbeadás, a jövő, amikor megjelenik előttem, a nagy szemeivel rám néz és megkérdezi, hogy miért dobtam el magamtól. Nem tudnék mit mondani.
Azt hiszem egyikünk sem mondta volna meg, hogy egy baklövésünk során, mely által egy cellába zárnak majd minket, pont a gyereknevelés, pontosabban annak lehetőségeiről fogunk elcsevegni. Ez aztán az őrület, nem? Lemerném fogadni, hogy a szomszédos cellában vagy éppen párnával fojtogatja egyik a másikat, vagy épp üzletelés folyik. Optimista hozzáállására elismerően bólogatok, mert azt hiszem mind a ketten járhattunk volna rosszabbul. Abszurd ötletén viszont - amit belőle abszolút kinézek - én is jót nevetek. A felelősségteljesség valóban kissé távol áll újdonsült barátomtól, de hová is nőne fel, hisz még fiatal, és egyenlőre jobbára csak magáért felel. Még megteheti. Idővel pedig, ahogy megérkezik a csöppség úgy is változik. Kizárt, hogy ne. Szerintem csak a nagyon elcseszett emberekre nincs ez hatással. Még én is felnőttem a nagy döntésekhez, miután a kezemben tarthattam, pedig aztán huh... én sem voltam éppen túl becsületes. - Ó, abszolúte így van! Nagyon para lesz, de ha ez kicsit is megnyugtat, annak is para, aki teljes mértékben felelősségteljes, mert azért... még is csak egy élet... De ott akkor még mindig eldöntheted, hogy mész vagy maradsz, elfogadva a további kihívásokat, bánat és örömkönnyeket. Nyilván könnyebb a futás választani elsőre, de akkor is ott lesz benne a tudat, hogy hátra hagytad és ezzel örökké fájó nyoma leszel az életében. Meg ő is a te életedben. - magyarázom, legalább is saját meglátásaim szerint, mert aztán lehet tök nagy baromságokat beszélek itt, feleslegesen öntve belé az erőt, míg aztán kiderül a végén, hogy totál nem is úgy van, ahogy mondtam. - Egymástól tanuljátok majd a felelősséget. Voltaképpen ez is opció. De azokat a hibákat, amiket érte követsz el teljesen megbocsáthatóak lesznek, mintha lelépnél. - vonok rá vállat, mert ugyan én megúsztam az effajta gondokat, miután nagy nehezen elhatároztam, hogy megválok tőle, de még így is, ha tehetném, ha újabb esélyt kapnék olyan háttérrel, amivel legalább a minimumot megtudtam volna adni neki, minden bizonnyal nem adtam volna idegenek kezébe bízva benne, hogy jobb helyre kerül. - Ezt is megértem. A legtöbben engem is csak elviselnek, vagy azért, mert hasznos szolgáltatásokat nyújtok, vagy mert félnek tőlem... isten tudja miért... - játszom az értetlenkedőt, még szemöldökeim is össze vonom, ahogy megpróbálok magamba nézni ezáltal, de végül elkuncogom magam tenyereim összecsapva. - Az okos és szép gyerkőcökkel pedig végképp óvatosnak kell lenni. Pláne, ha leányzó. Mondjuk azokat alapból is félti az ember. Mert hát ugye, ha el kezdenek kamaszodni, legyen bármilyen okos is a kölyök, elfogja ragadni a hormonokkal teli hév, és ha a fiad közli veled, hogy meg volt neki az osztály legszebb csaja, azt mondod: Ezt nevezem fiam! Még talán le is pacsiztok. Na de, ha egy lány közli, hogy a pizsi partin megtörtént a dolog... hááát... - ciccentek rá, mert én is ettől tartanék a legjobban. Amilyen ostoba szülei vannak az én drágámnak, még a végén ő is tizenévesként látogathatja a terhesgondozót. Elhallgatva őt azonban rá kell döbbenjek, hogy van, amiben azt hiszem én vagyok szerencsésebb helyzetben vele ellentétben, ami még engem is meglep. Tulajdonképpen egészen más bűnöket tudhatok magaménak, bár talán - leszámítva a drogot - veszélytelenebbek is az övéi, még ha károsak is. Én nem drogozom, és bármennyire gáz is, sosem próbáltam. A család 90%-a alkoholista volt, szóval az alkohol sem tartozik a kedvenceim közé, ellenben az édes lötyökkel. Ami meg a szexet illeti... hát azt sem végzem túl gyakran, de legalább elmondhatom, hogy voltam ezzel is azzal is, és tudok különbséget tenni. Szerintem Travis óta nem is kerestem így más társaságát, ami lehetett vagy 6 éve... De nem vagyunk egyformák ugye... kinek mi okoz örömöt... - Hmm... rossz irányba? Mire gondolsz? - kérdem, csak kellő udvariasságból hozzá nem téve, hogy szerintem ennél rosszabb már aligha lehetne. Max ha még pluszba fel is robbant egy iskolát. Vagy nem alkot valami vírus programot, ami tele nyomja a gyerek oldalakat poresszal, mert az bizony a legalja volna. De ilyesmit biztos nem követne el... - De azért... ne legyen túl sok titkod a gyerek előtt se. Még ha kényelmetlen is bizonyos dolgokról beszélni, mert ha azt látja, hallja, hogy te is bizalommal fordulsz felé, és még a leggázosabb dolgokat is megosztod vele, ő is így fog tenni. A legtöbb szülő azt hiszem itt szokta elbaszni... Hány olyan fiatalról hallani, aki tizenévesen, kamaszként kiugrik az ablakból vagy le a hídról vagy felköti magát, mert nincs, akinek elárulja, hogy bántják az osztálytársai, hogy molesztálja a szomszéd, hogy meleg vagy tudom is én mik vannak még... Ezek alapvetően olyan dolgok kellenének, hogy legyenek, amik távolról sem kéne, hogy a halálba kergessék a gyereket. Ha bántják az osztálytársai, megelőzhető. Meglátogatod a családot és ha a kölyköt nem is, az apját a kórházba küldöd, onnantól az egész osztály a tenyerén hordozza majd a kicsikéd. Ha molesztálja a szomszéd, fűnyíráskor véletlenül rajta is átmész egyszer-kétszer, és hidd el nekem, hogy nem fog a rendőrségre rohangálni. Ha pedig bizonytalan a nemiidentitásában vagy a beállítottságában, bátorítani kell, hogy fedezze fel a lehetőségeket, ha pedig bizton állítja, hogy már pedig ő a sajátneméhez vonzódik vállon kell veregetni, elszívni vele egy cigit, bíztatni, hogy ne féljen felvállalni önmagát. Ez ilyen kurva egyszerű. Mert az életben, legalább is jó nagy részében, senki másra nem számíthat majd, csak rátok, anyura és apura. - felelem még hozzátéve, kicsit bőlére eresztve a mondandóm, mert túlzottan is elmerülök a problémában, ami napi jelenség, mégsem tanulunk belőle. Elismerésére haloványan elmosolyodok, ami talán nem is látszik a hegek végett. Bár nem tudom, hogy én akkor ott valóban átéreztem e az egész dolgot, mert hát régen is volt, kölyök is voltam, és a lehetőségeinket tekintve egyszerűen próbáltam nem belegondolni, hogy így vagy úgy, de jól elbaszom vele az életünk. Persze tuti fájt, talán még bőgtem is, talán tudatalatt pontosan ezért is kerülöm, hogy nő az ölembe üljön, de megtettem, ez a lényeg. - Hmm... az biztos, hogy elsősorban sokkot kapnék, nagyjából pont úgy, mint mikor tudatosult bennem, hogy van egy kis babám. Másrészt... nem is tudom... Ha akkor ott lett volna lehetőségem megtartani, egy percig sem agyaltam volna azon, hová vigyem, így ebben most sem hiszem, hogy másként döntenék, de ha viselkedésével vagy bármiképpen is olyan hatást gyakorolna rám, ami esetleg rosszul érintene, sem csinálnám vissza. Gyerkőcnek rosszat nem akarhatunk. Az elkövetett hibák pedig általában nem a rossz szándékból születnek, csak a túlzott jót akarásból. - válaszolom, majd elmosolyodva megrázom a fejem, ahogy jobban beleképzelem magam ebbe a lehetetlen helyzetbe. - De ha választhatnék, inkább ne találjon meg. Ne is keressen. Nem biztos, hogy ott abban a percben képes volnék ennyire tisztán gondolkodni. Lehet elfutnék... - röffentek egyet röhögésképp, majd rápillantok cellatársamra. - Te mit tennél, ha az én helyemben lennél?
Elég kevés emberrel oszottam meg a jövőmnek azon apró részletét, hogy nemsokára felelős leszek egy nagyon apró emberért, itt bezárva valahogy. Mégis úgy érzem nem gáz beszélni róla egy vadidegennek, aki így idővel egyre jobban nyeri el a bizalmamat ezen a téren, és jobban megnyílok neki és ő olyan tanácsokat ad, ami megijeszt, de talán ez ebben a helyzetben normális is. Rowan olyan ember, akivel ha az utcán találkozol, akkor elmész mellette, talán sosem beszélgettünk volna, láthatólag és minden értelmében nem egy körben mozgunk, de talán ez az egésznek a nyitja, hogy így könnyebben megértjük azt a részét az életnek, ami minden körben szinte azonos. - Az a kellemetlen része számomra az egésznek, hogy sosem gondoltam arra, hogy elhagyjam a gyerekem, ha megtartjuk, akkor felnevelem, részese leszek az életének, mert én nem lennék elég erős jobb vagy legalábbis más életet adni neki azáltal, hogy örökbe adom. Ahhoz szerintem nagyon erős ítélőképesség és határozottság kell, nekem ezek hiányoznak. Szinte rögtön az abortusz mellett tettem le a voksom, ami csúnya dolog tudom, de hirtelen mást el sem tudtam képzelni. - annyira borzalmas, hogy minden egyes szavával egyre józanabbnak érzem magam és a valóság kemény falként csapódik a fejemnek, amikor tudatosul bennem, hogy amúgy lehet ezzel a döntéssel hoztam meg a lehető legjobbat, mindenkinek. Tudom, hogy jó élete lesz, meg tudom neki adni, anyagilag biztosan, a többihez meg fejlődök, mert ha valami nem megy, akkor is ott lesz neki az anyja, meg talán az anyja barátja is ha addigra összeszed valakit, az én anyám és Lumie anyja és apja is, az én apám is teljes mértékig mellettünk fog állni,amint elmondtam neki. - Úgy gondolod? - kérdezem kissé sután tőle, mert ahogy beszél az egészről olyan bölcsnek tűnik, én meg mellette egy ovisnak, aki még az életről sem tud semmit. Vannak szavai, amin mégis felnevetek, ahogy most is kacagok egyet. - Szóval tőled lehet félnem kellene, mintsem tanácsot elfogadni? - kérdezem még mindig nevetve, talán ez még mindig a fű hatása, talán csak oldódni próbál a szervezetem a téma alól, ami egyre jobban nyom maga alá. Lassan kezd el kerekedni a szemem, amikor a kamaszkor jön témába. - Ne is mondd, ezekre még csak gondolni sem akarok, remélem fiú lesz, bár mellettem lehet a jövő társadalmának nem tennénk vele jót, ha az apjára fog ütni. Az anyja se piskóta, úgy falja pasikat, ahogy más a csokit, és nem szégyelli, szóval ilyen téren inkább nekem kell félni, ha lány lesz azt hiszem örökre egy toronyba zárom és vágom a haját, nehogy azon másszon fel valami kanos kamasz. - nevetem el magam az igen irreális elképzelésemen, de ahogy ezeket kimondom tudatodul bennem, hogy már most féltem azt aki nem is az életem része, na itt ez az egész kezd egészen ijesztő lenni és nem akarom elhinni ezeket az érzéseket. - Ne érts félre, nagyon örülök, hogy találkoztunk,de a frászt hozod rám a szavaiddal és a felfogásoddal. - mondom neki ironikusan, mert bár megrémiszt az éleslátása, sok olyat mond, ami nyitogatja szépen lassan a szemem. - Amióta megtudta, hogy mi a helyzet attól parázok, hogy nagyon rossz apa leszek, hogy majd megmarad a mostani életem, ne adj isten nekem kellene elhozni őt az oviból, suliból bárhonna és én annyira összeomlik a felelősség alatt, hogy beállva dugok egy csajt, ameddig ő ott vár a kis apró termetével az oviban és nem érti miért nem mentem érte. Azt hiszem ez lenne a legalja, amitől mindennél jobban félek vele kapcsolatban. - hajtom le a fejem és szinte beleborzongok a gondolatba. - Igazad van, őszinte leszek vele, az talán egyszerűbb is, nem akarok vaskalapos szülő lenni, akinek semmit nem mer elmondani gyereke, bár a ló másik túloldalára sem kellene átesnek, hogy a barátja akarjak lenni, mert sok haverom apja még mindig azt hiszi, hogy a húszas éveiben van és némelyik még szívni is lejön velünk a garázsba ha náluk vagyunk. - mondom neki egy kicsit elborzadva, mert jó, hogy laza a szülő, de talán ez a fajta lazaság az ami már nekem is sok lenne. - Na meg az anyám meg az apám, ahogy velem bántak, hogy olyan legyek, amilyennek akarta, félek, hogy sokat akarnak majd okoskodni, hiszen ők mégiscsa felneveltek engem, bár nem nagy sikerrel. - nevetek fel. - De azért csak ember lett belőlem és ebből kiindulva majd jönnek a tanácsok az biztos, de lehet majd bemutatlak nekik, mint nevelési tanácsadó. - nézek rá komolyan, mielőtt végleg elnevetem magam ezen. De lehet örülnék neki a egy ilyen fura fickó ilyen laza felfogással az életem része maradna, még ha nem olyan értelemben, mint ahogy az előbb említettem. A kapott válaszán elcsodálkozok, de a végén nem tudom nem elnevetni magam. - Na arra a futásra kíváncsi lennék, nem nézel ki olyan gyávának, aztán itt futkorászol egy kislány elől? - nézek rá nevetve, bár nem komolyan gondolva. - Én ha évek múltán elém állna valószínűleg le kellene ülnöm és innom kellene valami erőset, ami akkor nem opció, így csak bámulnám. Elfutni nem futnék, mert a futás nem az erősségem, inkább kiakadnék, bocsánatot kérnék vagy ezerszer de nem magyarázkodnék, mert nem lehet, nem tudnék, mert ő úgysem értené meg, és akkor abban a helyzetben én sem. - de lehet nem így lenne, lehet totálisan máshogy cselekednék, sosem tudom meg.
Néha napján, magányos óráimban eltöprengek rajta, hogyha másként alakultak volna a dolgok, talán most én sem itt lennék, és végképp nem így. Normális életem lehetne, más irányt vett volna az egész sorsom, noha kétségtelen, hogy az a sok frusztráltság akkor is addig-addig gyűlt volna, míg fel nem robban és legbelül ugyanúgy megmaradt volna a romlott énem is. A hibáimból fakadó jó dolgok pedig semmivé lettek volna, amikért azért lássuk be, nagy kár lenne... Értem itt ezalatt a vörös kis csöppséget, akit azóta sem láttam, nem is tudom hogy néz ki, de örülök, hogy van. Vagy a cirkusz, ahová száműztem magam a világ elől és végül én magam váltam urává. Azt hiszem így jóval többre vittem, mint vihettem volna jobb emberként. Fájdalmak s veszteségek árán ugyan, de megtanultam átlátni az emberek szándékain, amit nem sokan mondhatnak el magukról. És bizony mondjon bárki bármit, a mazochizmus sem egy feltétlen rossz dolog. - Ez nem kellemetlen. Sőt, ha minden adott a kételyeket leszámítva, hogy jó apa alapanyagnak bizonyulsz el, már-már bűn volna, ha idegenek kezére adnád. - jegyzem meg neki, mert ezen aztán végképp nincs mit szégyelnie. Már csak azért sem, mert jobb híján tőlem úgy sem kerül ki semmi, ami ma itt elhangzik. Nagy eséllyel többet nem is keresztezzük egymás útját. A továbbiakra is csupán fejem csóválom. - Azért erről ne beszélj a gyereknek, míg elég érett nem lesz hozzá, de tulajdonképpen, ebben sincs szégyellni való. Én is szorgalmaztam volna, hogy vetesse el, ha egyáltalán kapcsolatban maradtunk volna. De most már nem bánom, hogy nem így tett, még úgy sem, hogy igazából nem követem a sorsát, bár azt gondolom jó élete lehet, ha eddig meg se fordult a fejében kutakodni. Én sem tenném, jobb ez így. - vonok rá vállat, mert egy percig sem bánom, hogy távol marad tőlem a kisasszony, függetlenül attól, hogyha egy nap betoppanna és segítséget kérne - legyen szó akármiről - szó nélkül segítenék neki. Aztán sóhajtok egy nagyot rá. - Azt hiszem ez olyan dolog, amit csak akkor értünk meg igazán, ha már ott vagyunk. - bólogatok kijelentésem nyomán, majd ismételten felnézek rá. Az egyre gondterheltebb arcát látva és a komolyabb problémáit megosztva úgy érzem, kezd józanodni még ha nem is a témákat boncolgatva, de a fű hatása azt hiszem kezd kitisztulni fejéből. Ami jó... gondolom. Mármint neki nem biztos... - Úgy. Én legalább is akkor nőttem fel a feladathoz igazán, mikor először felsírt a kezemben és rájöttem, hogy mellettem csak szenvedne, és önző hiba volna, ha csak emiatt megtartanám. Azt hiszem mindketten szenvedtünk... pontosabban... én akkor, ő pedig... hát nagyon remélem, hogy nem szenved miattam, a tetteim miatt, mert csak is a jó szándék vezérelt. - tárom szét a karom, ahogy jobban belegondolok, hisz ő akkor még pici volt és az, hogy kiad neki kaját, meg ki ringatja, azt gondolom édes mindegy. Ellenben most, hogy már nagyobb. Amilyen lázadó szülei voltak, nem csodálnám, ha belőle is kibújna a kisördög és kiderítené az igazságot, már ha érdekli. De ne így legyen... Vele együtt nevetek a félig komoly, még is poénra vett hülyeségemen. Nem azt mondom, hogy én a helyében olyan jól viselném a jelenlétem, mint, ahogyan most ő, de olykor magam sem tudom mit miért teszek. - Ugyan, ugyan... hisz látod, milyen jófej vagyok. Bár így, hogy maximum papíron van egy lányom, nem biztos, hogy elfogadnám az apai tanácsokat, de tudja fene... - veszem komolytalanra, noha tény, ami tény, gyakorlatom túl sok nincs benne, nos igazából semmi, de még is úgy érzem, hogy amiket is összehordok, őszinték, és valahogy én is így tennék. Aztán felhozom a kamasz témát és a nemek közti - bizony elég látványos - eltéréseket, ami a szülőséget illeti. Nem is irigylem, pláne, ha lány lesz. - Ajajj, nem is tudom melyikőtöket sajnáljam jobban! - nevetek fel, bár minden bizonnyal mindkettőjüknek épp elég fejfájás lesz a másik elviselése egy bizonyos kor után, mindegy, hogy addigra már be nő-e a feje lágya vagy sem. De azért elcsípem én mondadójában azt az apróságot, ami az anyukát illeti, így összevont szemöldökkel, kérdőn rá is nézek. - De ha ilyen előszeretettel keresi más pasik társaságát, honnan vagy ennyire biztos benne, hogy a tiéd a baba? - kérdem, mert ha esetleg erre is most sikerül rávilágítanom, és alkalomadtán kiderülne, hogy nem is ő az apa, hát... azért felelősséget tanulni akkor se ártana, de még is csak nagy megkönnyebbülés volna neki. Én is csak azért voltam benne biztos, mert a javítóban nem akadt túl sok szépség a fogára, illetve hát elég árulkodó jelenség volt a kóc baba narancs vörös haja. - Nagyon helyes, nagyon helyes... - helyeslem megállapítását a térdét paskolva közben. Kell is félnie. Én is majd összeszartam magam, pedig felkészülési időm se volt. - Így idővel könnyebb lesz nyugodtan fogadni a dolgokat. Nem ér majd akkora meglepetés vagy trauma. - teszem hozzá, mielőtt azt hinné akkora szadista vagyok, hogy ilyesmiket összehordok neki a semmiért. Persze szadista vagyok, de nem ilyen dolgokban. Aggodalmát hallva aztán széles vigyor ül az arcomra, mert, mint szülő, én örülök, hogy ilyesmit hallok tőle. Át is karolom vállánál és közelebb vonom annyira, hogy halkabb hangerőmön is rendesen halljon. - Na látod, pontosan azért nem fog ilyesmi megtörténni, amiért ezt már így most felhoztad, vagy mert már most azon jár az agyad, hogy merre építtesd az a tornyot. Ha már most ilyesmik járnak a fejedben, úgy, hogy még csak teljesen tiszta sem vagy fejben, akkor ott egy pillanatig sem fogsz tudni megfeledkezni róla. A legrosszabb esetben is olyan nyominger apa leszel, aki 10 percenkénti ébresztőt állít magának, hogy pontosan induljon és időben érkezzen az ovi elé egy mekis gyerek menüvel és egy plüss macival minden egyes nap. Frusztráltan robbansz majd ki a kocsiból, ha a kicsengetést követő 5 másodpercben nem látod a rohanó gyerek tömegben és úgy gázolsz át majd a többi ott ácsorgó szülőn, hogy mielőbb a karjaidba tudd a kölyköt, mintha nem másnap kellene köztük ülnöd majd a szülőin. A gyerekünknek meg van az a mágikus képessége, hogy annak tudatában is, hogy börtönbe kerülhetünk tetteink miatt, megitassuk azzal a osztálytársával a klotyó vizet, aki csak rosszul néz rá. - magyarázom neki nagy okosan, és bár alapvetően ilyesmiben nem volt részem, még így is, simán megtenném, ha a leányzó csak úgy megjelenne, hogy piszkálja az egyik osztálytársa. Ez még a legpapucsabb férfiból is kihozná az állatot. Pedig aztán én sosem bántok gyereket. - Hmm... hát ilyesmiről még nem is hallottam, bár meg lehet, hogy ők azok a fajta szülők, akik a hátuk közepére sem kívánják a családot, és ily módon próbálnak kicsit megint azok lenni akik... előttem voltak. De ne aggódj, a "haverság" és az őszinteség mindig is távol álltak egymástól. Nem kell mindent megengedni a kölyöknek, csak azért, mert elárulod neki, hogy éppen kivel bújtál ágyban, sőt, talán pont emiatt veszi majd könnyebben a dolgokat, mert tudja, hogy megbízhat benne és akkor meg minek akarnál neki rosszat, nem? - pillantok rá, mert ez még csak nem is olyan téma, ami egyébként csak szülő és gyerek közt alakulhat ki. Elvégre, akinek nem osztok bizalmat, miért hinném el egy szavát is. Ez még az üzletben is így működik. - Ah, hát látod ez meg a másik. Bár az én szüleim akkor már rég nem éltek, de, ha én neveltem volna a picúrt, maximum meghallgatom a tanácsaikat, de vér ide vagy oda, meg az indoklás, hogy hát ők is felneveltek, nem ok arra, hogy beleszóljanak abba, amiért te és csak is te, meg persze az anyja felelősséget vállaltatok. Ezt pedig a nagyszülőknek is tudniuk kell elfogadni. Ráadásul minden ember más, és ami az egyiknél bevált, nem biztos, hogy a másiknál is befog. Ebből bizonyosan lesznek majd vitáitok, mert az emberek kurvára szeretnek beleszólni a másik életébe, hátha még családtag és jogot érez hozzá, de ne hagyjátok magatok. - bíztatom, mert bár azt gondolom, ő nem olyan apa lesz, akit érdekel majd mások véleménye - hiszen láthatóan most is a saját feje után megy -, előfordulhat, hogy a szülei majd plusz nyomást gyakorolnak rá. Arra viszont én is elnevetem magam, miként elképzelem, ahogy egy kihallgató szobában kezet rázok bilincsbe vert kezekkel az őseivel. - Ja, jól van, majd itt úgy is megtalálsz hébe-hóba, ha tanácsra van szükséged... - nevetem, bár én igazán nem tudom elképzelni, hogy ezt a napot leszámítva látjuk e még valaha egymást. Nem azért, mert nem bírom, vagy a füves poénkodásait, sőt... kifejezetten szimpatikus, főleg, mert úgy áll hozzám, ahogyan az szerintem elvárt volna, szóval ,mint egy emberhez, viszont annyira máskörökben mozgunk, hogy maximum egy bankrablás vagy Pingvin éjszakaiklubjában futnánk össze. Elég nagy poén volna, lepacsizni vele egy terrortámadás közepette, bár azt nem állítom, hogyha isten ne adja gondjai támadnának és véletlenül ismételten csak kereszteznénk egymást útját, nem segítenék neki. Szokásom ugyanis az általam jó embernek vélt, kicsit szerencsétlennek tűnő embereken segíteni. Bár így gondolta volna anno az én esetemben is valaki... S ha már én is ellátom a magam tanácsaival, magam is kikérem véleményét, mert ha az ember folyton csak magára hagyatkozik, idővel elég szar döntéseket tud hozni. Válaszán viszont én is jót nevetek, noha egy percig sem hiszem, hogy amúgy másként tennék. - Mindenkinek meg van a maga gyengéje...! - nevetem, és igen, bármilyen elképesztő, én úgy érzem, a lányom láttán biztos világgá futnék ijedtemben, hiszen magában hordozná a múlt keserűségét, a rengeteg elszalasztott időt, a lemondásával járó fájdalmat és kérdőre vonást, a felelősséget, ami onnantól egy percig nem hagyna nyugton, egy szóval... rengeteg mindent. Ugyanakkor elgondolkodtat a válasza, még ha nem is nyújt való megoldást. Minden bizonnyal én is így tennék, legalábbis kellene tennem. Magyarázkodhatnék, de mire fel? Pláne, ha tényleg olyan érettlen, mint annak idején a szülei... Talán még szítanám is benne a haragot. Ahogy pedig magam elé képzelem a szitut, lassan elkomolyodva bámulok magam elé, némileg gondterhes arccal a tudattól, hogy egy nap még akár meg is történhetne. - Baszki... remélem olyan izgalmas és jó élete van, hogy eszébe nem jut megkeresni... - sóhajtom eltöprengve, mert most aztán bogarat ültetett a fülemben, és egy pár napig biztosan ezen agyalnék, aminek a végén úgy sem jutnék semmire, hiszen honnan is tudhatnám hogy reagálnánk az egészre.
Kezdőlap
Valamikor egyszer majd büszke lesz rám valaki. Persze ezt elhiszem egészen addig ameddig el nem megyek egy olyan buliba, ahol tudom, hogy nem csak beállni fogunk, hanem ugyanakkor inni, is, amiből legutóbb egy csodás ruha nélküli barangolás lett az örsön. De egyszer élünk nem igaz? Azt kell kihasználni időnek, ami még megadatik, amíg nem sír a szomszéd szobában a gyerek, akire sosem vágytam, most mégis fel kell készülnöm rá. Vajon akkor ezek az esték majd kimaradoznak, vagy csak megritkulnak, netán teljesen el kell őket felejtenem? Egy gyerek mellett nem lehetek betépve, vagy jöhetek haza hajnalban, mert annak egész estét felügyelet kell, bár az is igaz, hogy lesz egy anyja is. Még mindig nem tudom miként fogjuk megoldani, hiszen sosem terveztem ilyen hamar gyereket, vagy egyáltalán nem, de ez már az én esetebn talán részlet kérdés.
