fight for survival

together with you in the hell of the prison

Másfél hónappal ezelőtt -
Nem én döntök arról, hogy mit csináljak, hova menjek és mikor. Többünket lecsuktak már és pusztán isteni szerencse, hogy értünk küzdenek a nagykutyák és nem akarják, hogy a sitten dögöljünk meg. Valószínűleg Qadir, a nagybátyám keze van az egészben. Ha ő, meg az ígérete nem lenne, mindhármunkra csak legyintenének és közölnék, hogy majd találnak mást a helyünkre.
Két dolog nyilvánvaló: ha nem mi lépünk, akkor a zsaruk lesznek lépéselőnyben. Az elmúlt hónapok alatt több a köreinkben lévő ügyvéd és jogász dolgozott, hogy megszülessen nem egy forgatókönyv, amivel majd bíróság elé lehet állni. Amit én tudok, az csak az, hogy holnap elvisznek innen a farmról, az egyik brooklyni lakásban letesznek, aztán egy beépített személy rám hívja a zsarukat.
Hajnali három óra. Nem mozdulok a farmon lévő szobámból, amíg meg nem látok a sötétségben közeledni két erős fénypontot. Az autó megáll a farm előtt, nem száll ki senki, a hátsóajtó is csak akkor nyílik, amikor én szállok be rajta. A kocsiban is próbálok visszaaludni, de sehogy sem jön már össze, az idegállapotom nem szélsőséges ugyan, de testem minden porcikája enyhén megfeszülve várja, hogy megérkezzek Brooklynba. Nincs miért izgulnom, mivel pontosan tudom, hogy meg fog történni. Az egyetlen gondolat, ami pozitív gondolkodásra adhat okot, hogy ha minden jól megy, nem leszek sokat dutyiban. Vallatás, tárgyalások, esküdtszék... fúj, de utálom én ezeket!
A reggeli csúcsforgalomban érünk a brooklyni Bath Beach-ben lévő lakáshoz. Felmegyek a második emeletre. Elég otthonos egyébként a hely, kicsit dohos, de ugyan kinek is akarnám elhitetni, hogy ez a mindenkori lakhelyem? A sajtó majd biztos eldicsekedi, hogy "egy régóta körözött gyilkost fogtak el a lakásán”. Nálam vannak az irataim, némi pénz, egy cigarettás doboz, amiből ki is veszek egy szálat, meggyújtom, majd számba helyezem. Drogtól mentes vagyok én is, meg a ház is, az ajtó zárva - miért hagynám nyitva? -, úgyhogy fogom magam, benyomok valami jó zenét és lefekszem a hálóban lévő közepes árkategóriás ágyra, hogy elbagózzam az előttem álló idő minden nyomorék pillanatát. És akkor most várok, hogy valaki jelentést tegyen rólam és a zsaruk tudomást szerezzenek az ittlétemről.
És lám, itt vannak. Az ajtó dübörög, de én ugyan nem nyitok nekik ajtót, még akkor sem, ha szándékomban áll bemenni velük a poshadékba, dolgozzanak meg a munkájukért, azért, hogy aztán úgyis szabadlábon távozhassak a tárgyalásról.
Éles hang tompítja el a pillanatot, a szituáció hihetetlen módon egy lassítottfelvétellé változik, ahogy berontanak, élesített fegyverekkel körbevesznek, lefognak, a földre vágnak, hasra, hogy még a kislábujjamat se tudjam mozdítani. A szuszt is kinyomja mellkasomból az a faszfej, ki terrorelhárítókat megszégyenítve van beöltözve. Érzem a bilincs fémes anyagát csuklómon, olyan hideg, mint a kurvaélet. Nem igazán uralom testemet, esélyem sincs úgy mozogni hat felfegyverkezett gorilla között, ahogy izmaim parancsolnák a szervezetemnek. Ennyi volt. Még lefejelem a rendőrautót, miközben benyomnak oda. Útközben két fegyveres fogja a pórázomat, én meg kussban, üveges tekintettel számolom a perceket, hogy kihozzanak ebből a pokolból. Ez nem az én világom, ez nem az én istenem.

---

Aztán kiderült, hogy de, ez pont ugyanaz a világ, mint odakint, csak itt legalább megpróbálják fenntartani a látszatát annak, hogy őrizve vagyunk. Önmagunk menekülési kényszerétől és egymás gyilkos ösztöneitől is. Mint valami gyülekező, nyomorékok és elbaszott életű fazonok hadosztálya, akik egymást hibáztatják azért, hogy most itt vannak. Napi néhány percet tudok csak beszélni Toddal és Sáinzzal. Ahová ők kerültek, elvileg több haver is van a mi bandánkból, én meg javarészt a kibaszott mexikóiak fingszagát szagolhatom.
Nyílik az ajtó, bilincsbe tesznek, unott hangok mondják, hogy mehetek közmunkára, úgyhogy mint egy kutya, aki épp sétáltatásra visznek, elkísérnek a börtönt körülvevő kertbe. Mondjuk nem értem, hogy az alvóhelyemtől a kertig minek kötnek meg, ha a kertben meg úgyis elengednek, mikor onnan könnyebb lenne megszökni, de már meguntam azt, hogy a rendőrök logikátlan lépéseit listázzam. megnyomogatom csuklómat, miközben észreveszem, hogy egy barom mexikói áll mellettem. Összenézünk, tekintetünkkel megbeszéljük, hogy 1v1-ben nyugi lesz, de a köztünk lévő farokméregetésre az őr is felfigyel, nyel egyet és megköszörüli a torkát.
- Az a két fa között ássatok gödröt az új bokroknak. Menni fog? - Néz ránk úgy, mintha balfaszok lennének, pedig valószínűleg több alagutat és árkot ástam már életemben, mint ő. Ebből adódóan Pedrora nézek - minden ismeretlen mexikói köcsögöt egyezményesen így hívok -, mert úgy vélem, ez a kérdés neki szólt, aztán ahogy megkapjuk az ásókat, én elindulok a fához, ő meg marad, szerencsére.
Nekiállok ásni a közelebbik fánál és őszintén szólva, jól esik a fizikai terhelés, meg az is, hogy frisslevegőn lehetek úgy, de ezt nem sokáig élvezhetem, mert az a bizonyos Pedronál megjelenik másik két csávó is. Fél szemmel látom, hogy lepacsiznak, ahogy azt is, hogy felém bök a rohadéka. Az egyik pasas ismerős. Szerintem Sáinz már került vele személyesen konfliktusba egyszer. Elég para a helyzet, de mit tudok tenni, ások tovább és odafigyelek arra, hogy ha közelednek, akkor ne hagyjam magam szétveretni. Körbenézek, hátha van a kert ezen részében olyan tag, aki velem van, de egyelőre nem látok senkit, egyedül abban reménykedhetek, hogy azok között lesz egy-két tesó, akiket majd még csak ezután terelnek ki a „mezőre”. Jól jönne az erősítés.
Míg körbenézek, nyilván nem akadt meg elsőre a szemem azon a fiatal lányon, aki a legközelebb van hozzám, mert egyértelműen ő nem egy „tesó”, ellenben miután végigpásztáztam a területet és felmértem a helyzetet, a tekintetem megállapodik rajta. Nem tűnik egy eszeveszett gyilkosnak, mi a faszt keres itt? Megerőszakolták és védelemből megölte a pasast?
Mindenesetre ahogy látom, szépen összegyűlnek a mexikóiak, úgyhogy most vagy eflbaszom magam azon, hogy mindjárt kiherélnek, vagy lefoglalom magam és valahogy kihúzom addig, amíg megjönnek az enyémek. Így hát a másik fához megyek, ahol ő van, gondolom akkor ő hozza ezeket a bokrokat, amiket a gödörbe kell majd rakni.
- Szia! Ezek a gazok jönnek ide? - kérdezem, de igazából rájövök, hogy marhára nem érdekel, amiről beszélek, úgyhogy elhatározom, hogy nem fogok itt simogató beszéddel bajlódni. Mit érdekelnek engem a növények! Ellenben az pozitív, hogy ezúttal is összeengednek a lányokkal. - Már nem azért, de annyira ártatlannak tűnsz, hogy úgy kellett volna visszapattannod az esküdtszék gumifaláról, mint egy jól felfújt gumilabda. - Bánom is én, hogy nem illik egymás szarjára rákérdezni, hagyják már az illemet, itt mindenki valamiért ül. Az meg, hogy mennyi bántjuk meg ezzel egymást… szerintem ígyis-úgyis fáj ez, nem én fogom feltépni az ő sebét, ahogy ő sem az enyémet. Úgyhogy inkább csak örülök, hogy végre változik a társaság és kellemesebb a látvány, mint néhány agyon piercingelt irtóronda seggfej.  
- Csatlakozhatok? - kérdem ezúttal teljesen őszinte komolysággal a szemeibe nézve. Azért csak megkérdezem, mert mégsem vagyok annyira bunkó, hogy untassam a társaságommal, ha ő nem akarja, még mielőtt attól tartana, hogy a fa takarásában szándékozom őt megkefélni.

Tiger &Greta

This is just a temporary hell, not a permanent one

A börtön és a benne töltött idő olyan, mint egy véget nem érő munkahely, ahol pocsékul érzed magad, de tudod, hogy hamarosan kijutsz a Pokolból. Nem mindig olyan rossz, és nem mindenkinek, mert ezen a helyen mindenkinek jár egy "Ha majd szabad leszek.". Itt nincs életfogytiglan. Ugyanakkor az nem is azt jelenti, hogy ne idézhetnek be a bíróságra újra, egy újabb meghallgatásra vagy vizsgálhatják felül az eddigieket, és ne dönthetnének úgy, hogy 10 év helyett, inkább átszállítanak azok közé, akik maximum hullazsákban hagyhatják el a fogházat. Én sem állítom, hogy ártatlan vagyok, mert, ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de tény, hogy temérdek ember vére tapadt a kezemhez. Mindazonáltal úgy érzem a büntetésem nem méltó a tetteimhez. Nem gyilkos vagyok, hanem túlélő. Ezt pedig az is minden alkalommal alá támasztja, mikor tükörképet mutatok a másik felé és vissza kérdezek: Te nem ezt tetted volna? Mély hallgatás vagy füllentés a válasz. Választhattam volna a B verziót is, és leugorhattam volna valami magas épület tetejéről vagy ki a vonat elé, de én élni akartam. Lehetőleg félelem nélkül.
És most nem félsz? Kérdeznék tőlem, ha ezen elmélkedéseim is mint, hangosan mondanám ki. De. Persze, hogy van benne némi félelem, de a börtön más hely. Új, mondhatni. Az iskola éveim alatt már tudtam mi vár rám, ha belépek a kapun, aztán az osztályba. Tudtam mi fog történni, ha elmegyek a mosdóba. Tudtam mi lesz, ha átmegyek a tanáromhoz és megint milyen kellemetlenül fogom érezni magam utána, noha végig abban a hitben tettem, hogy majd ő megvéd. Csalódások halmában feküdtem, míg végül valahogy sikerült megemberelnem magam. Nem tudom miért és hogy, arra már magam sem emlékszem. Nem mondom, hogy itt nincsenek kötekedők, perverzek vagy irigyek, de a legtöbben vagy azért kerülnek, mert attól tartanak a szép piros alma  csupán ámítás, miközben belül már férgek rágják, olyan rohadt, vagy, mert egyszerűen kényelmetlennek érzik olyasvalakit bántani, aki meg se tudja magát védeni. De ismétlem, azért akadnak ezeknek ellenkezői is.
A nap egyik fénypontja, ha kint lehetek a szabadban és kertészkedhetek. Nem csak, mert pénzt is kapok érte, de ritkán csatlakoznak hozzánk újabbak, és azok sem maradnak sokáig, így végtére is kellemesen eltölthető az idő. Nem azért mennek el sokan, mert annyira fárasztó volna fizikailag, bár tény, hogy nem egy ülő munka, viszont sokan még mindig csajosnak és megalázónak tartják. Nem tudom... engem a szemét szedés jobban zavarna, de hát kinek mi ugye?
Akárki amúgy sem dolgozhat, van, akinek lehetősége sincs önkéntes munkára, mert egyszerűen képtelen meg lenni az emberek közt vagy elvégezni a feladatot. Ők, azok, akik visszaesnek, és meghosszabbítják pár hónappal itt létük. Azok, akik sosem lehetnek másban csak is narancs ruhában. Három szorgalmas hónap, után, ha megfelelőnek találják őket a munkához, megkapják a szürke - vagy khaki? - színű kezeslábast, amivel kapnak annyi szabadságot, hogy munkarészlegük területén szabadon járhatnak ki és be is, ha épp van, aki figyeljen rá. Nem is véletlenül a legnépszerűbb önkéntes munka a konyhai. De fontos is a felügyelet, ugyanis nem csak kakaskodások történhetnek. Az önkéntes munka alatt nem válogatják szét a nemeket és tudjuk jól, hogy az sem veszélytelen dolog.
Kicsivel odébb a felsorakozóktól a már kiásott egyik gödörben lévő frissen ültetett bokrot igazgattam, miközben oda-oda pillantottam feléjük. Az ásás ténylegesen inkább férfi munka, nem csoda hát, hogy erre a napra jobbára az ő jelentkezésüket várták. Ugyanakkor kicsit aggódtam is. Nem csak magam miatt. Láthatóan nem szívlelték egymást, sőt, a szúrós tekintetekből azt vettem ki, hogy nagyon is frissek a sebek, amiket általában nem is hagynak megtorlás nélkül. Személyesen még sosem voltam szemtanúja egyetlen egy valódi, véres harcnak sem, de tavaly, mikor kiküldtek a virágokhoz, láttam rájuk száradt vér foltokat a fehér szirmokon. Elvileg az őrök is csak a legindokoltabb esetben használhatják az éles fegyvert, viszont pletykálják, hogy erre is volt már példa. Fél füllel mindvégig őket hallgatom, legalábbis, már amennyit beszélnek, mert amúgy elég hallgatagok, közben pedig kertész kesztyűbe bújtatott kezekkel igazgatom el a földet a bokor alján, hogy a gyökerei kellően mélyen legyenek és fedje őket a föld, de azért ne legyen nyakig beásva szerencsétlen bokor. A terjedelme miatt kicsit nehézkesen megy, de nem zavarnak a meg-meg szúrkáló ágak és levelek. A ruha amúgy is vastag, ilyen időben már nem elég a póló, ami amúgy is nagyobb rám legalább két számmal, mivel olyan alacsony vagyok, hogy az én méretemben nem is volt ruha. Emlegették, hogy majd rendelnek, de... minden bizonnyal nem tartották annyira fontosnak.
Szeretek kertészkedni, örültem is a lehetőségnek, még ha tudom, ősszel és télen már nincs itt annyi munka velük. Nem vagyok bolond, hogy azt gondolja, a növények felérnek az emberek szintjéig, de sok mindenben kiemelkednek, és azért lássuk be, ha ők nem volnának, már mi sem lennénk, ellenben ők nélkülünk is meg vannak köszönik szépen. Annak ellenére, hogy igyekszem résen lenni, annyira elmerülök gondolataimban, hogy már csak a rám vetülő árnyék és a hozzátartozó hang riaszt fel. A lassú reakció időm és mert még kezemben egy lapáttal sem lennék sokuknak ellenfél, riadtan ugrok fel - éppen csak nem seggre esve - és lépek egyet hátra tőle, miközben próbálom felidézni mit kérdezhetett. Attól, hogy megöltem azokat, akik megérdemelték, még én is félhetek. És bár már nem kell tartanom tőlük, azért itt is akadnak bőven meglepetések.
- Öhm... aha... - bólogatok, el mutogatva a gödör felé, ami még üresen áll, miközben igyekszem rá se nézni. Amit első nap megtanultam, hogy a szemkontaktus itt nem a barátunk. Az itt lévők nagy része vagy támadásnak veszi vagy felhívásnak. Nem fogom adni a nagylányt, mert alul maradnék, bár alapvetően nem vagyok ennyire félénk. Már nem. Csak szimplán tudom hol a helyem. Az övét viszont nehéz volna megítélni. Jó kondiban van, így el tudom képzelni, hogy volt erőszak tettében, bármit is követett el. A stílusából ítélve lehetett köze emberekhez, de minden bizonnyal eleinte vele is úgy beszéltek, ahogy ő velem, amit idővel átvett. Ugyan most nem látom, hogy volnának társai, biztos vagyok benne, hogy vannak. Sok itt a különleges ember, különleges történettel, de érthető módon félek csak úgy leülni és meghallgatni őket. Néma kiismeréséből ismételten ő riaszt fel. Ühm... tényleg azt mondta, hogy gaz...? Szegény baba bokrok. Megigazítom fejemen a beanie sapkát, miközben felnézek rá szürkéimmel.
- Talán csak csal a látszat. - vonok aprón vállat, szinte éppen csak hogy. Nem pimaszkodom, nem beszélek vissza. Aki nálam erősebb, annak lehetőleg behódolok. Már pedig itt mindenki az szinte.
- Elárulom, ha te is elárulod. - teszem hozzá. Ugyan a bűneinkből nem ismerhetjük meg egymást, tudhatjuk, hogy mire is lehet képes a másik. Mondjuk én aztán nem ölnék embert. Amit tettem, egy jól kitervelt önvédelem volt hosszútávra. Számomra szokatlan, hogy eztán még engedélyt is kér. Talán mégsem olyan veszélyes, mint amilyennek tűnik. Még egy nagymacska is lehet szelíd, ha teli a pocakja, és én remélem, hogy neki nagyon is teli van. Bólintok hát, még valamiféle, félénk mosolyt is megejtek.
- Greta vagyok. - mutatkozom be, s csak azért nem nyújtok kezet, mert legutóbb, még az itt létem elején, a nagy udvariasságom árán valaki magához rántott, de úgy, hogy az őrök alig bírtak kitépni a karjaiból.

öltözet: börtön ruci zene: All For Us helyszín: börtön •

fight for survival

together with you in the hell of the prison

Vágom, hogy nem keménykedhetek sokat, mert még egy ennyire őrzött helyen is könnyen megölhetnek a mexikóiak. Nem áltatom magam azzal, hogy de nekem is vannak itt társaim, mert ez a tény még önmagában nem véd meg tőlük, elég egy figyelmetlen pillanat és nem kelek fel holnap. Úgyhogy jobbnak gondolom most is odébb állni és inkább fizikai munkával lefoglalni magam, még ha velem ellentétben „Pedro” nem szándékozik eleget tenni elsőre az őrök parancsának. Ő baja, leszarom.
Még párszor körbenézek, míg egy lány felé haladok, hátha észreveszek valakit, aki hozzám tartozik, de egyelőre némileg felfokozott állapotban nyomom bele az ásó élét a földbe. Kiások egy gödröt, mialatt fél szememmel szemügyre veszem a lányt és a nála lévő növényeket is, így némileg kezdem összerakni, hogy mi a lényege a rám bízott munkának.
Bár elsőkörben a gazok érdekelnek, a lány hangja kijózanító csilingelésként éri agyamat. Olyan ártatlannak tűnik, hogy az első gondolatom - míg arcának ívén siklik végig tekintetem - hogy a bíróság megint elbaszhatott valamit. De tudom, hogy ez naiv feltételezés, én is láttam már olyan ártatlan lányokat, akik durvább dolgokra voltak képesek, mint én. Úgyhogy jah, már megtanultam, hogy nem nézhetek le senkit, csak mert nem egy kétméteres kigyúrt néger férfi állat, bár az feltűnik, hogy kerüli a tekintetemet, aminek valószínűleg megvan az oka… tart tőlem, vagy szimplán csak kurvára sokat tapasztalt már az itteni szokásokból, többet, mint én.
Viszont örülök, hogy végre valakihez úgy tudok szólni, hogy ne akarjam reflexből védekező állásba vágni magam, szóval szegény lánynak elkezdem összehordani a fejemben rejlő gondolatokat.
- Lehet. - Valószínűleg igaza van. Csak jobban tudja, hogy mit tett, úgyhogy én elfogadom és nem hitegetem magam tovább a külsejével. Meglazítom a következő gödörnek a felső földréteget, de ott állok továbbra is mellette, úgyhogy tökéletesen hallom a javaslatát.
- Legyen hát. - Felegyenesedek, rátámaszkodok a függőlegesen tartott ásó nyelére, aminek feje súlyom kis hányadától is belesüllyed a földbe, pedig én sem vagyok azért kétméteres. - Drogcsempészettel vádolnak miután bizonyítékot szereztek egy parkolóházban történt összetűzés miatt. - Röviden és tömören, bár szívesen pofázok még, csak előbb szeretném látni a reakcióját, hogy ne egyszerre zúdítsam rá a sok infót.
- Aztán azok, akik túlélték a lövöldözést, nyilván megkapták nyakukba ajándékként a zsarukat - bökök saját halántékom felé kertészkesztyűvel fedett mutatóujjammal. Nem fogok vele szórakozni, hogy na most bűnös vagyok-e vagy sem, mert nem ő fog erről dönteni, úgyhogy nem bánom, ha tudja rólam az igazságot. Néha tök jó érzés őszintének lenni.
Egy pillanatra visszanézek a gödör felé, de nem mozdulok meg, nem kezdek ásni, mert kíváncsi vagyok a lányra is. Őszintén szólva baromira érdekel most már, ki ő, de nem kérdezek rá, nem kérdezek vissza, mert mondta, hogy bevallja, ha én is bevallom és én hiszek neki. Hogy miért, azt nem tudom, de visszafogott tekintete mögött van valami bajtársi becsületesség is, bár lehet csak odaképzelem.
- Tiger - mutatkozok én is be, ha már megengedte, hogy csatlakozhatok. Mondjuk nem érzem, hogy ő fog majd megvédeni azoktól a barmoktól, de lehet tud valami praktikát, ami növeli a túlélési esélyeimet. Mindenesetre nem akarom kivetíteni a minket figyelők számára, hogy épp csak most ismerjük meg egymást, úgyhogy a kézfogást most nem preferálom, de ahogy látom, ő sem, úgyhogy ezt könnyűszerrel ki is hagyjuk. Látom, ahogy Sáinzot is kivezetik a friss levegőre, legalább már egy társam van itt, noha ismerve a nicaraguai temperamentumát, lehet nekem kell majd leválasztanom őt a mexikóiakról és nem fordítva. Visszafordulok a gödörhöz és folytatom az ásást, ne szóljanak meg, hogy lófaszt se csinálok, de jobban érdekel Greta, mint a gazültetés.
- És mióta vagy itt? - Itt ezen a helyen, ebben a börtönben.

Tiger &Greta

This is just a temporary hell, not a permanent one

Bár a börtönnek meg van aza szokása, hogy minden sarkon veszély leselkedhet ránk, és nem árt az óvatosság, nem csak fizikailag, de alapvetően tartani a szánk, vagy kerülvén az olyan témákat, amik bajba sodorhatnak, de ugyanakkor ez a hely épp olyan sokféle lehetőséggel is járhat, akár a kinti világ. Olyan emberekkel találkozhatsz, akik vannak annyira józanok, hogy akár még ismerőssé is válhattok, amit a későbbiekben kint a szabadban is kamatoztathattok. Nem hiszem, hogy sok ilyen ember létezik, és előre sem innék a medve bőrére, főleg, mert alig pár perce kezdtünk el beszélgetni, s még a nevét sem tudom, de az, hogy már az első percekben sem a zaklatás a célja, és tulajdonképpen még semmim sem vérzik, azt hiszem vehetem akár jó jelnek is. Félénk vagyok, de ez érthető. Ha nem itt lennénk is az lennék. Nőkkel is, velem egykorúakkal is. Kíváncsi természet, ahogy én is, ezért alkut kötök vele. Őszintén remélem is tán egy kicsit, hogy van olyan súlyos, mint az én bűnöm, de még se annyira, hogy onnantól hozzászólni is féljek. Kíváncsian egyenesedem fel, ahogy hallgatom, vagy már valamivel előtte, és próbálom magam elé képzelni a szituációt. Szokásom. Hogy miért, azt nem tudom. Kicsit le is biggyed szám széle, ahogy feljön a szó az összetűzésről, ami nyilván erőszakot takar, de akkor arra még nem is gondolok, hogy halálosat. Onnantól egyszer fel is rándul kicsit orrom, ahogy grimaszolok egyet a hallottak végett, mert elképzelem azt a temérdek fájdalmat, félelmet és szörnyű látványt, ami akkor érhette őket. Bár úgy tűnt ő hamar feldolgozta. Szívesen megkérdezném, hogy szerencsésnek érzi e magát most, bármilyen hülyén is hangzik így elsőre a kérdés. Ám ha jobban belegondolunk, az, hogy túlélte újabb, talán nagyobb veszélyekkel jár, mint amiben ezelőtt lehetett. Ellenben a halottak most már biztosan nyugodtan megbékélhetnek. Már pedig ki akarna egész életében halálfélelemben élni? Nem biztos, hogy ő is így érez, legalábbis nem látni rajta, de ki tudja... Kétlem, hogy nekem ilyen módon akarnának ártani az elhunytak szülei, vagy barátai, mégha szavakba is öntik a hasonló fenyegetéseiket, de még így is félek, hogy mi vár rám majd odakint. Nem én vagyok a világ első gyilkosa, de így is teljesen olyan, mintha olyan nagyon megbocsájthatatlan bűnt követtem volna el. Valaki szerint így is van... Annyira viszont még én sem vagyok butus, hogy ne tudjam, egy szimpla vád miatt senkit sem küldenek börtönbe, szóval a bizonyítékok elég nyomós okot adtak arra, hogy lecsukhassák, ám ettől függetlenül nem ítélkezem. Na majd pont én... A látszat és külleme ellenére, nem tűnik teljesen romlottnak. Feltennék pár kérdést, mert nem igazán szoktam ilyesmikről beszélgetni másokkal, pusztán csak filmben látottak alapján vannak elképzeléseim, de azt hiszem nem volna túl igazságos, ha most hülye kérdésekkel zargatnám. Volt is egy kis hatásszünet. Akkor most én jövök. Bár haláleset az ő számlájára is írható, én nem tudnám úgy megfogalmazni a dolgokat, mint ő, hogy másra fektessem a hangsúlyt, ne arra, hogy hát... miattam haltak meg emberek. Be is harapom alsó ajkam, ahogy elpillantva próbálok olyan választ keresni, ami nem akasztja ki, nem üldözi a világvégére és bár nem várom, hogy megértő legyen, de... hát... esetleg... azért ne is soroljon azon gyilkosok közé, akik mondjuk élvezetből tették, amit tettek.
- Hát... Tulajdonképpen... Tönkre tettem egy iskola busz fékjét. - felelem, majd, ahogy ő is tette, kis vártatva, és talán kissé bizonytalanul hozzá tettem. - Ami aztán belehajtott egy szakadékba 27 emberrel. - húzom el a szám, csak eztán ismét felpillantva rá. Nem rontanék a helyzeten, hogy hozzátegyem, nem bántam meg a tettem, mert hosszas lenne ecsetelni miért tettem. Ezek nélkül viszont olyan, mintha tényleg egy szörnyeteg lennék. A bemutatkozást követően viszont kapva az alkalmon terelem a dolgot, hátha még nem ülepszik még le annyira, hogy torzzá váljon ez az ismerkedés.
- Tiger? Szóval... Tigrisnek hívnak? - mosolyodom el haloványan, ahogy körvonalazódik bennem. Ez most vajon ilyen tudatalatti jelzés, hogy maradjak óvatos? A tigrisek végülis veszélyesek.
- Néhány éve... - sóhajtom lemondóan, mert így hirtelen meg sem tudnám mondani, bár nem lehet olyan sok, csak hát... pár hónappal ezelőtt a sokadik naptáramnak kélt lába a cellámból, így nehéz követni milyen hónap és nap van. Ahogy ő, úgy én is visszafordulok és dolgozom tovább, de szívesen csevegek vele közben is. - Te megbántad, hogy ezt az utat választottad, Tiger?

öltözet: börtön ruci zene: All For Us helyszín: börtön •

fight for survival

together with you in the hell of the prison

Nem gondolom, hogy bárki, aki itt van a börtönben ne rendelkezne valamilyen bűnnel, amit elkövetett volna szándékosan, vagy balszerencsék sorozatából adódóan, ugyanakkor egyszerűen nem jut eszembe semmilyen szituáció, amit ez a lány el tudott volna követni. Tudom, hogy ez nem egy jó dolog, ezért nem is becsülöm le, viszont nem tagadom, meglep a látványa, vagy csak azt akarom, hogy meglepjen, mert végül is örülök, hogy jelenlétével eltereli a gondolataimat részben azokról a kevésbé szép látványt nyújtó barmokról.
Elmondom neki, mit tettem, dióhéjban. Nem feltételezném, hogy neki bármilyen joga lenne felültetni engem, mint ahogy a bíróságon sem fogják kikérni a véleményét, úgyhogy lényegében nekem mindegy, mit tud rólam. De lehet csak még túl kezdő börtöntöltelék vagyok.
Látom, hogy elérnek hozzá a szavaim és nem furcsállom kicsit sem, hogy idő kell a hallottak feldolgozásához, pláne azután, hogy olyan nyersen és tömören foglaltam össze az eseményeket. Ez is csak megerősít abban, hogy valószínűleg mások a mindennapjaink és a világot teljesen különböző szemüvegen keresztül nézzük. Ami nem baj.
Az én vallomásommal ellentétben azonban rajta némi tétovázást fedezek fel. Gondolom fél bevallani a saját előéletét, vagy már fél az elhangzottak után miattam, nem tudom pontosan megítélni és meg sem próbálom kitalálni, mi lehet a fejében, hiszen nagyjából három perce láttam meg őt életemben először és elég béna vagyok emberismeretből ahhoz, hogy korrekt következtetéseket tudjak levonni.
Elsőre nem igazán tudom hova tenni a busz fékével kapcsolatos sztorit, ezért láthatja is, hogy kérdőn pillantok felé. Érzem, hogy ez még nem a teljes sztori, mert… nem tudom, azért, ha egy járműben rossz a fék eléggé valószínű, hogy katasztrófa is történik, már amennyiben nem 5-tel tolatva veszi észre valaki, hogy elszállt a fékfolyadék. A várt eredmény aztán el is hangzik és bizony nem az történt, hogy a diákok lekésték a busz miatt az első órát. Én eddig azt hittem, sok mindent tapasztaltam már életem során, most mégis elég precízen sikerül a lánynak engem gyomorszájon rúgnia. Pár másodpercig csendben maradok, érzem, hogy libabőrössé válik a bőröm és teljesen kiráz a hideg. Csak nézem őt és egyszerűen nem fér meg fejemben, hogy kivégzett egy halom gyereket.
- Megöltél egy osztály gyereket? - fordítom le kicsit egyszerűbb nyelvre az elhangzottakat. - Baszki, ez azért tényleg kemény - vallom be, hogy lesokkolt, ami egyébként látszik is rajtam, felesleges titkolózni. Aztán az agyam pont úgy viselkedik, mint például egy áldozat hozzátartozói, a kezdeti megdöbbenés után elkezdem tagadni az információt, mondván, hogy valószínűleg csak valamit elbaszott és nem is az ő hibája volt, vagy mit tudom én. De nem vagyok hülye, na meg mi okom lenne azt feltételeznem róla, hogy csak szivat. Úgyhogy jön a következő fázis a tagadást követően: a miértek keresése. Hogy történhetett ez? Mi vezérelte, mi vezetett oda, hogy ezt tette? Mindig van egy indok. Nem tudom, mikor történt ez az eset, nem láttam a hírekben, mondjuk nem is nézek híreket, úgyhogy tök mindegy. Persze azt se tudom, ő hány éves, de feltételezem, hogy fiatalabb nálam. Azért, csak nem az történt, ami elsőre eszembe jut, hogy így felnőttfejjel végzett ki "pár" általános iskolás tíz év alatti gyereket, csak mert ha ez így lenne, lehet inkább mégis a mexikóiak társaságát választanám.
- És, már bocs, de... miért? - A horror fantáziaképek ellenére, amik szemeim előtt lebegnek, nem akarok találgatni előre. Valószínűleg pont ezért kérdezem meg tőle, talán számít is a kérdésemre mert hát ezt azért érdemes talán megindokolni, nem úgy, mint nálam. Két drogbanda közti háborút annyira nem kell magyarázni, az ép ésszel is felfogható.
Jönnek a nevek. Elvigyorodom, amiért furcsállja az enyémet, nem lep meg, mert nincs az amerikai fiúnevek listájának első szár sorában, de sejtem, hogy azt gondolja, ez csak a becenév. Dílernév, ha úgy tetszik.
- Aha. Ha lenne nálam személyi, megmutatnám - jelzem felé, hogy nem ugratom, apám így nevezett el. Gyerekként sokat csúfoltak miatta, de aztán egy idő után megtanultam leszarni és még előnyömre is fordítani.
Úgy érzem, nem feltétlenül azért nem mond pontos számot, mert titkolózni akarna előttem, bár ezzel sem lenne különösebb probléma, mert annyit oszt meg velem magáról, amennyit jónak gondol.
- Aha, akkor már eléggé berendezkedtél itt gondolom - felelek valami béna választ, mert erre most így nehezen jönnek a szavak belőlem, valószínűleg még a gyilkossága hatása bujkál bennem. Közben újra meglazítom a földet.
- Igen. - Ez egy olyan kérdés tőle, amire speciel elég határozott választ tudok adni, pedig összességében nem könnyű téma. - Ha tehetném, visszacsinálnék mindent, de közben meg tudom, hogy ha újra húsz éves lennék, akkor is ugyanazokat a döntéseket hoznám meg és ugyanúgy belekeverednék ebbe a szarba, amiből már élve nem fogok tudni kiszállni. - Ezzel együtt pedig újabb pillantást vetek a még mindig ácsorgó mexikóiakra. Valószínűleg már nem én lehetek a téma, mert ha meg akarnának verni, már elindultak volna. De lehet csak arra várnak, hogy ne nézzen erre kicsit az őr. - Szóval ez eléggé patthelyzet nálam mentálisan. Néha szidom magam érte, de úgy legtöbbször inkább már csak szarok rá és valahogy próbálok túlélni. - Valószínűleg szegény lány most jól megkapja az összes hülyeségemet csak mert örülök, hogy végre valakivel beszélhetek.

Tiger &Greta

This is just a temporary hell, not a permanent one

Különös, milyen sokféle szemszögből lehet nézni egy dolgot, persze ez nagyban függ a megtudott információkról és azoknak feldolgozásáról. Azt hiszem, ha más is akképpen látná a dolgokat, mint én, nem ülnék börtönben.
Próbálok finoman fogalmazni, noha nem eltitkolni semmi olyasmit, amit nem kellene, de baromi nehéz, ha... gyilkosságról van szó. "Megöltél egy osztály gyereket?" igen, nos ez így tényleg elég borzalmasan hangzik, pláne, hogy szemtanúja voltam az egésznek és persze a nyomozások alkalmával is előszeretettel dugták orrom alá a már fém asztalon heverő maradványok képeit. Csak, hogy az én szememben ők nem gyereke és tanárok voltak. Hanem elkövetők, rosszak, bántalmazók, erőszaktevők. Ők voltak az igazi szörnyetegek. Nem akartam, hogy elítéljen, és azt sem, hogy féljen, mert az befolyásolna... nos mindent. Nem is mertem végig ránézne, szégyelltem is magam, bár nem a tettem miatt. Nem tudom, akkor honnan volt ennyi bátorságom, de tudom, hogy ugyanúgy összeszedném azt és újra megtenném, ha kellene. Persze... ezt a kihallgatásokon sosem hangoztatom, mert még a végén sorozatgyilkosnak tartanak. Reménykedem, hogy eltudunk térni a témától, de eleinte nem igazán megy. Az ő részéről megértem, őszintén szólva én ott is hagynám magam, mert hát más egy nyaklánc ellopása és egy ember életének kioltása. Még ha baleset is lett volna. Bár lényegében az ő kezéhez is tapadt vér. S bár az indok az, ami igazán felszabadítana, még is úgy érzem, mintha fojtogatnának miatta. Kényelmetlen róla beszélni.
- Hát mert... - nem akarok dedósnak tűnő indokokkal jönni, és tudom, hogy a klisé is ront az egészen, de mit tehetnék, ha egyszer így volt. - Bántottak... sokat. - motyogom, s már azon gondolkodom, hogy figyelmem nagy részét inkább visszakéne fordítanom a növények felé. Könnyebben menne a beszélgetés is és én sem akarnám elásni magam szégyenemben. Bántottak. Lelkileg és fizikailag is. Aztán megbocsájtottam, és megint, és utána már inkább csak nyeltem, újra és újra. Bárkiben, akiben jót véltem felfedezni, már is mindenemmé vált. Bizalmam két kézzel szórtam nekik. A barátokból árulók lettek aztán, sőt sokszor elkövetők, a tanárokból pedig szexuális ragadozók. Mindenki megkapta, amit akart, csak én nem. Egészen a tragédiáig. Szerencsére ez követően már nem agyaltuk túl a dolgot. Megtörtént, ennyi. Fizikailag amúgy sem vehetném fel ellene a harcot, szóval nincs mitől félnie. De a neve elgondolkodtat. Hallottam már furcsa neveket, érdekeseket és bevallom nem túl szépeket is, de valahogy még is meglep, hogy Tigrisnek hívják. Bár valahogy tényleg illik hozzá, külsejéhez biztos, a személyiségét pedig még nem ismerem annyira.
- Fogjuk rá... bár nehéz magát rávennie az embernek az első pár... hétben, mert hát... ez még is csak a börtön... - mosolygom zavartan, épp olyan kelletlenül, ahogyan ő. Nem is tudok ránézni. Amúgy sem beszélgetek sokat itt másokkal, de odakint sem nagyon kezdeményeztem, és most érzem csak igazán milyen cikis tud lenni, ha rossz irányt vesz a téma és egyikünk sem igazán tud mit kezdeni vele. De azért igyekeztünk és ha már az itteni dolgainkról beszélgettünk, gondoltam megérdeklődök tőle  egy s mást. Nem azért, hogy ki ismerjem, bár a válasza is sokat elárulhat róla. Inkább csak érdekelt miként érez, s hogy talán nekem miként kéne gondolkodnom. Mindig ott van benne a félsz, hogy tényleg én vagyok a rossz, és a tettemre nem mentség, hogy évekig terrorizáltak, noha én úgy érzem ez így volt rendjén. A válasza, legalább is a második sokkal mélyebben hat, mint gondoltam volna elsőre. Elszomorít, miközben teljesen átérzem szavainak súlyát, értelmét. Logikus, de tényleg elég... szomorú. Nem tudom mennyire lehet igaza, mennyire látja jól a dolgokat, hisz én annyira sem vagyok benne, mint ő, de tény és való, hogy nem túl bizalomgerjesztő hallani, hogy tudja, ez lesz a vége. Ő is csak túlél... Ami annyit tesz, hogy él, ugyan él, de boldogtalanul és ez minden bizonnyal élete végéig így is lesz, ha nem tud valamiképpen kilépni ebből az egészből. Mint ahogy én. Mondjuk biztos nem lehet könnyebb egy egész bandától megszabadulni, mint néhány idióta tinitől. Bár nem nagy segítség a részemről, sőt... tulajdonképpen semmilyen, azért mélységesen sajnálom. Most már értem, hogy sokan ilyenkor miért nyúlnak drogokhoz, alkoholhoz vagy... az öngyilkossághoz. Az én hibám, hogy megint ilyen gyászos témába tenyereltünk, és nem tudom miként tudnám valahogy kellemesebbé tenni. Nem értek a "szakmájához", ahogy ahhoz sem, milyen lehetőségei vannak, akkor is, ha talán már nincsenek. Így nem tudok neki olyan dolgokat mondani, amitől jobb kedve lesz. Ebben a témában legalább is.
- Hát... én azért bízok benne, hogy te is megtalálod a módját, hogy kezedbe vehesd az életed... - motyogom, vissza is guggolva a növényekhez, noha lassan meg is lesznek. A többit úgy is holnap kell megcsinálni. - Na ééés... hobbid van...? - bár lehet hülye kérdés, még témaváltáshoz is, mert elég stresszes és izgalmas élete lehet, hogy még ilyenekkel is foglalkozzon. - ...vagy volt? - pillantok fel rá, lassan kesztyűimet is levéve kezeimről.
Közben odébb füttyentenek nekünk és minden kintinek, hogy ideje bemenni, ebéd idő.

öltözet: börtön ruci zene: All For Us helyszín: börtön •

fight for survival

together with you in the hell of the prison

Egyik elbaszott tulajdonságom, hogy nem tudok szépen fogalmazni, vagy megválogatni a szavaimat. Igen, ez néha a főnökeimmel is tud némi kellemetlenséget kelteni, bár az is igaz, hogy a főnököm van annyira szarházi, hogy úgy összességében szétfossam magam a tekintetétől és ne nagyon akarjak hangokat formálni előtte, csak ha muszáj, azok is inkább tőmondatok. Úgyhogy a szépirodalmiság messze elkerült és látom a lányon, hogy a szavaim erősen érintik.
Nem tudom, hogy kezeljem őt. Annyira ártatlannak tűnik és közben kimondta ki a tényt, a bűnét, ami azért elég kemény még az én füleimnek is. A saját taktikámat alkalmazzam nála is? Ugyanis én nem szépítek, nem akarom, hogy mások azt gondolják, jó ember vagyok és nem öltem már meg sok embert. Kínoztam is, bár akkor a saját lelkem egy része is belehalt a tettembe. De ettől a tényeken nem lehet változtatni és talán pont ezért utálom ezt a tárgyalásos időszakot, amiben most vagyok. Nem mondhatom ki, mit tettem, nem szólhatok, de valamit mondanom kell. És már a hányás kerülget annyi okos diplomás nagyagy körül, akik majd biztosan meg tudják állapítani, hogy mi lakozott a szívemben és amit tettem azt vajon megtettem-e. Baszki! Nyomorék barom az összes, de hát franc se akar börtön megrohadni, én sem, úgyhogy türnöm kell. És talán ez a fajta kínzás az, ami valóban a büntetésem.
Sok bűnözővel találkoztam már, lényegében velük vagyok körülvéve minden nap, romlottakkal és kevésbé romlottakkal is, de Gretat egyszerűen nem tudom megfogni, hiába várok és nézem őt, vizsgálom az arcszerkezetét, hátha meglátok benne valamit, ami a lelkének megcsillanása. Mintha egyszerre sajnálná a történteket és közben mégsem, vagy valami ilyesmi.
Ritkán éreztem magam ennyire kellemetlenül, mint most, Greta válaszát várva, de mivel már megkérdeztem, rákérdeztem, visszakérdeztem, ha úgy tetszik, akkor már beleállok a témába és kitartok. Most már csak azért is megvárom. Valami nagyon konkrét magyarázatra számítok tőle, úgyhogy teljesen meglep, amit hallok. Nem azért, mert hihetetlen, hanem mert kétségtelenül teljesen más ember, mint én. És lám csak, mégis mindketten itt hánykódunk a szögesdrótok között.
Elpillantok róla, le a virágokra, míg dolgozom fel a válaszát. Olyan üres és egyben kielégítetlennek tűnik elsőre és mégis… tulajdonképpen ennyi. Bántották. Én sem hagynám, hogy bántsanak. A gyerekemnek sem hagynám, hogy bárki bántsa, hanem arra tanítanám, hogy álljon ki magáért és tanítsa móresre azokat, akik fájdalmat okoznak neki. De ha egy osztály bánt? Akkor mi van? Nem lehet egyedül mindenkit péppé verni, pláne nem egy olyan lánynak, mint Greta. Úgyhogy bár még mindig átjárja testemet a meghökkentés adta hideg, igazság szerint nincs több kérdésem.
- Akkor megérdemelték - nézek újra a szemeibe. Nem azt mondom, hogy jól döntött, mikor megölte őket, de nem is egy kibaszott bíró vagyok, akinek ítélkeznie kellene. Pont én tegyem? - És megnyugodtál azóta? Lelkileg. - Hiszen azonkívül semmi sem számít, hogy ha ő tükörbe néz, akkor kit lát benne. Ha meg tud bocsátani magának, akkor az elméje már félig ép, ha harag sem maradt benne, hanem szívében le tudta zárni a történteket, akkor majdnem egészen fel is tud épülni. Nyilván egészségesek mi már sosem leszünk… Az én mentális helyzetemet meg most inkább hagyjuk is. Ezek után már megérett a „kapcsolatunk” arra, hogy be is mutatkozzunk néz szerint egymásnak.
Tényleg érdeklődve hallgatom, mert én még nem voltam börtönben, ő meg már elég jól ismeri a helyi szokásokat és kíváncsi vagyok, hogy itt bent hogyan lehet túlélni. Bár feltételezem a történetéből, neki nincs is itt sok rosszakarója, max, ha valakivel összebalhézik a klotyón vagy a szappanon.  
- Az egész jó, ha csak az „első pár hétben”. - Nem tudom, meddig leszek bent, vagy hogy egyáltalán kijutok-e még innen, de valahogy ki kell bírnom a falak között. Nem az őrökkel van a baj, megszoktam már így is, hogy csicskást játszok.
- Mennyire gyakoriak itt a börtönön belüli gyilkosságok? Az őrök rendet tudnak tartani? - Hallottam én már mindenről sajnos, de tény, hogy nem specifikusan erről a börtönről itt. Mondjuk felkészülhettem volna előre, ha már egy ideje tudtam, hogy le fognak csukni, csak hát basztam rá.
Egyébként nem sűrűn van, hogy kérdeznek az érzéseim felől, úgyhogy jól esik ez most. Elég könnyed beszélgetés ez nekem lényegében, mert tényleg magamat adhatom és nem kényszerülök arra, hogy összeszorítsam a seggem és keménynek mutassam magam előtte. Egy ideje már elengedtem ezt a keménykedést a saját társaságomban, mert minek izmozni, ha az én testemen is ugyanúgy átmegy a töltény, mint másokén. De hát, ha azok a fazonok ott távolabb megérzik a vér szagát, nem fognak tétovázni. Szóval jah, Greta nekem igazán felpezsdítő percei a napnak.
- Kösz. Neked mik a kilátások? - Szerintem életemben nem tettem fel még ennyi kérdést, mint most, amin én is meglepődöm, pláne, hogy elég reflexszerű módon fogalmazom meg őket, de még mindig próbálom a lányt elhelyezni a bűn kontra jövőkép sík megfelelő pontjában. Aztán mondjuk bekérdez ő is olyat, amire csak pislogok elsőre, mert ritkán gondolkozok tisztán csak hobbikon.
- Szeretek motorozni. - Csak nem nagyon engedik, mert túl nyitott és simán lelőnek. - Sokat hallgatok zenét. Meg szoktam falat mászni haverokkal. Valami ilyesmik - megvonom a vállamat, miközben támasztom az ásót és figyelem jó szakmunkásként, ahogy ő bíbelődik a növényekkel. - Nyilván múltidőben most már. - Jah, mert mégiscsak börtönben vagyunk, bár mikor egy farmon rohadtan hónapokig, mert el kellett rejteni engem a világ elől, az sem volt jobb, de Kolumbia sem épp a lehetőségek tárháza volt nekem. Legalább ott szabadon mozoghattam.
Fél szememmel látom, hogy mozgolódni kezdenek a mexikóiak, úgyhogy egy kicsit feszültebbé válok, viszont egyelőre nem reagálok, nem mozdulok és nem is fordítom feléjük a fejem.
- Neked elég jól megy a kertészkedés ahogy látom. - Folytatom a beszélgetést, hogy legalább ő ne váljon feszültebbé attól, hogy elkezdtek közelíteni felénk páran. Fegyver nem lehet náluk, kés se feltételezem, de azt nem tudhatom, hogy milyen eszközökhöz tudnak hozzájutni itt a kertben. Burkoltan rákérdezek.
- Mik szoktak még lenni a feladatok itt kint az ásáson és ültetésen kívül? Gondolom azért megválogatják, hogy milyen eszközöket adnak a rabok kezébe. - Ezen a ponton pedig már nem tudom figyelmen kívül hagyni a közeledőket, úgyhogy noha még mindig nem nézek rájuk, de úgy fordulok, hogy esélyük se legyen mögém kerülni. Szerencsére azért van egy-két őr a közelben.

Tiger &Greta

This is just a temporary hell, not a permanent one

Szerintem a világ egyik legnehezebb dolga ítéletek nélkül beszélgetni valakivel, vagy megismerni őt. Főleg a börtönben, ahol jól tudjuk, hogy nem a kedves dolgok miatt zárják be ide az embereket. Aprót bólintok megerősítésére, pedig annál jóval többet nyom a latba, hogy egyetért velem. Mégha csak félig is gondolja komolyan. Furcsa és nem mondom elég abszurd, hogy itt találkozom olyanokkal, akiket odakint kerestem, még a gyilkosság előtt. Nem kellett volna ezer felé, két kézzel szórnom a bizalmam és bárkinek elhinnem, amit mond, ha akkor ő ott lett volna. Nem vártam volna el sokat, nem kellett volna, hogy mindennap beszélgessünk. De minden másként történt volna, ez biztos. Kérdésére zavarom nem szűnt meg teljesen, de kicsivel határozottan mosolyodtam el, fel pillantva rá, bármilyen ijesztőnek is tűnjön a válasz.
- Boldog vagyok. - még ha ez nem is látszik mindig. Vannak ugyan itteni problémák is, zaklatások, de egyenlőre semmi, ahhoz képest, amit a suliban évekig némán tűrnöm kellett. Nem vagyok pszichopata és tudom, hogy ez most így elég rosszul hangzott, de azt hiszem logikusan levezethető, ha csak egy egyszerű náthára is gondolunk. Milyen gyötrelmes nappalokat és éjszakákat tud okozni. Lelkileg és fizikailag is alaposan megviseli az embert, sokszor úgy érezzük, mintha haldokolnánk. Aztán bevesszük a gyógyszert és ha nem is azonnal de minden jobb lesz. Elmúlik és végre friss levegőt szippanthatunk. Ugyanezt éreztem én is, mégha rosszul is esett, hogy a szüleim letagadnak, hogy ebben a ruhában kell járnom és nem ehetek azt, amit akarok. Itt lényegében egy szürke kisegér vagyok, akire igen, olykor rálépnek, na de azért még sem én vagyok a folyamatos célpont. Lehet, hogy gyilkos vagyok és kezemhez megannyi vére tapad örök életemre, aminek bélyegét életem végéig viselhetem, de egyenlőre úgy érzem, a néhai depressziós időszakokat is beleszámítva, jobb ez így, sokkal jobb.
- Igen... De nem olyan vészes. Mármint, vannak rosszabb időszakok, kevésbé barátságos őrök vagy rabok, de alapvetően... nem rossz. Az egyik volt tanár szerint, olyan ez, mint egy javító intézet. Szükségesek a szabályok, deee... van könyvtár, konditerem és ilyenek, szóval... meg lehet szokni. - felelem egy félénk, de motiváló mosoly kíséretében. Ki tudja, talán hamarosan ő is otthonosan mozog majd, és kihasználja az itteni lehetőségeket. Itt néha több a lehetőségünk, mint azoknak, akik odakint éjjel nappal dolgoznak. A beszélgetés azonban hamar különös fordulatot vesz, bár érthető, hogy ilyesmikre is kíváncsi, csak háát... nem tudom, hogy ténylegesen én vagyok e az a személy, akitől a megfelelő választ kapja. Igyekszem kimaradni még a híresztelésekből is, mert azért itt is sok a pletyka.
- Öhm... - töprengek el, hogy volt e mostanság ilyesmiről szó. - Nem gyakoriak, dee... nem. Az őrök nem igazán tudnak ránk figyelni. Na meg... tragédiák azért történnek, és nem mindig tiszta, hogy gyilkosság volt vagy baleset. - motyogom bizonytalanul, de legalább őszintén. Nem mondom, hogy elvárt volna, ha az őrök mindig mindenhol ott lennének és tennék a dolguk, de azért... ha már ott vannak, legalább akkor látszódna ennek értelme.
- Kilátások? - kérdek vissza, bár magam is tudom, hogy jól hallottam, csak hát tekintve az eredménytelenségem, kínos róla beszélni. - Azt hiszem csak szépen megpróbálok újra alkalmazkodni a világhoz és kerülni a bajt. Nincsenek nagy elvárásaim... de így legalább nem is csalódok nagyot. - vonok vállat. Már jó ideje lejjebb adtam az álmokból. Túl veszélyesek, vagy épp túl sok fájdalmat okoznak.
- Motorozni? - mosolygom. - Mondjuk tényleg illik is hozzád... - mert tényleg. Nem nehéz elképzelni egy olyan hangos, nem éppen sport motoron, ahogy száguld az úton. - Menő. - teszem még hozzá. Lehet, hogy manapság nem olyan ritka, de abból indulok ki ilyenkor, hogy én eddig csak láttam, kipróbálni meg félnék, tehát biztos szükséges hozzá némi gyakorlat és persze bátorság. Zenét én is hallgatok... hallgattam, mert tényleg jó. Bizonyos helyzetekben ténylegesen segít is.
- Falat mászni? - csodálkozom, mert ezt valahogy nem néztem volna ki belőle. Ez már nem olyan, mint a motorozás. Sőt, ha belegondolok egy-egy hegymászás, fal mászásba, szerintem veszélyesebb is. - Huh, azért az elég baleset veszélyes... - állapítom meg, de egy percig sem letörve. Nekem eleinte fel sem tűnik, hogy a baj ismét kezdi felütni fejét, annyira leköt a beszélgetés.
- Igen, szeretem a növényeket. Nem kell attól félnem, hogy visszaélnek bármivel is, vagy elárulnának. Ha adok, akkor kapok is, és ez minden esetben így van. Ki ismerhetőbbek, mint az emberek. - jegyzem meg, mert valóban ez tölti ki nálam leginkább a hobbi fogalmát. Kellemest a hasznossal ugye... Először nem tudom hová tenni kérdését, de mikor felpillantok rá kérdőn, majd a közeledők felé is, leesik, hogy talán jobb volna, ha az őrök is erre néznének. Néha mintha szándékosan nem tennék. - Ami azt illeti... azért akadnak dolgok, amikkel ha akarunk így is úgy is kárt tudunk okozni... - motyogom félénken, miközben mellé lépek, majd eltekintek az őrök felé, akik ugyan várnak ránk, hogy beterelődjünk, de úgy igazából nem nagyon teszik a dolgukat, hogy ez ténylegesen meg is történjen. Ha megtámadnak, esélyünk sincs. Ők többen vannak, az őrök pedig távolabb. Szóval improvizálok. Két ujjammal füttyentek egyet, mégha félve is közben a közeledőktől, akik erre megtorpannak, az őrök pedig ösztönösen kapják felénk a fejüket. Ez nem mindig válik be, de olykor szükséges megpróbálni.
- Ebéd idő! - mutogatok nekik az őrök és a kapu felé. Nem tudom, hogy értenek e, de igyekszem valami kapcsolatot találni a fenyegető közeledésük közt és az őrök felébresztése közt. Amíg erre tekintgetnek a gumibotosok, addig ők sem közelítenek. Végül az őrök is füttyentenek párat és legyintenek, leginkább nekik, hogy szedjék már a lábukat. El is indulnak, de azért szórják felénk a villámokat.
- Gyere... - indulok el utánuk befelé, intve Tigernek, persze kellő távolságot hagyva a fickóktól. Az őrök még elkísértek minket a mosdókig, ahol lemoshattuk a kinti munka piszkát, majd onnantól átvezettek minket a hatalmas ebédlőbe, ahol már javában ment a majszolás, és persze több őr állt mindenfelé, hiszen aki látott börtönös filmet pontosan tudja, hogy itt szoktak lenni a legnagyobb balhék. Itt is voltak klikkesedések, és akadtak magányos farkasok is, de ezek mind nagyjából látszódtak is.

öltözet: börtön ruci zene: All For Us helyszín: börtön •