Jeremiah & Greta

“Murder had a blood red door on the other side of which
was everything unimaginable to everyone.”

Különös - vagy pont, hogy nem - mennyi ideig foglalkozik az ember az elkövetett hibáival. Hogy hányszor újra játssza magában újabb végkimenetelekkel. Hogy mardossa e a bűntudat vagy éppen helyesnek véli azt, amit tett. Tényleg igazságos valakit megbélyegezni, gyilkosnak vagy őrültnek hívni, esetleg szörnyetegnek, csak, mert elvette valaki más életét? És ha okkal tette? Nem számít mentségnek, hogy amíg elég bátorságot nem merített a megélt fájdalmakból, addig sokkal rosszabbak élt át, mint egy betört koponya, mely azonnali és minden bizonnyal fájdalommentes halállal végződött? Tényleg nincs különbség egy röpke ijedtség és az éveken át tartó rettegés közt?

Mélabúsan állok a börtön hátsó kertjére néző üvegfalon visszatükröződő tükörképemre. Vannak jobb és vannak rosszabb napok. Ez most egy rosszabb nap, hiába vagyok már féllábbal szabad, hiába tudom, hogy hamarosan hátra hagyom azt a sok mindent - jót és rosszat -, amit az évek alatt itt összegyűjtöttem. Vegyes érzelmekkel fogok távozni, ez bizonyos, de a mostani melankólia nem is ebből ered. Egy ideje szorongás fog el a gondolattól mit látnak rajtam, bennem az emberek. Pedig szinte teljesen elzárnak minket a médiától, és nem is a facebook vélemények miatt aggódom, hanem, amiatt, ami odakint vár, azért, amit tettem. A pszichológusok szerint manipulatív vagyok és a sérelmeim által váltam érzéketlenné, mikor azt mondom, nem bántam meg, amit tettem. Ha még is így teszek, nem hisznek nekem. Sehogy sem jó. Néha azon kapom magam, hogy a párnámba fojtott hangon sírok a cellában. Nem azért, mert ki oltottam egy osztálynyi életet, hanem, mert a jelenlegi álláspont szerint az én életemnek tragikus véget kellett volna vennem. Mintha az élni akarásom miatt büntetnének évek óta. Mintha a születésem egy megbocsájthatatlan hiba lenne. Ha létezik a sors, rövid és fájdalmas életre szánt, s attól félek, hogy ellenszegülésem nyomán, örökké tartó büntetés lesz részem. Ha sírtam odahaza, hisztis voltam. Ha panaszkodtam, gyenge. Ha úgy tettem mintha nem érdekelne, gyáva. Ha a vonat elé léptem volna, csupán egy áldozat lennék a sok közül, aki nem ér többet néhány szomorú pillantásnál, s már feledésbe is merült, mint a többi. A halálom csupán annyiban változtatott volna a világon, hogy már nem kellett volna családi pizzát rendelni, tankönyveket venni és a virágok is eltűntek volna a lakásból. Helyettem, valaki mást terrorizáltak volna az én démonaim. De megléptem azt, amit talán előttem még nem sokan. Kiálltam magamért, megálljt parancsoltam, mert másképp nem ment volna. S bár nem vártam volna el, hogy hősként ünnepeljenek, erőt merítsenek belőlem sors társaim, de hogy évekig bezárjanak... Törvények írják elő. De még is kiket véd ez a törvény? Túlélő helyett gyilkosnak neveznek. Pedig jól esett volna néha egy szia, hogy vagy. Vagy néha napján egy képeslap a szüleimtől, akikről úgy hírlik teljesen ki töröltek az életükből. Igen, nos, vannak ezek a napok, amikor jobbára ki se mozdulnék az ágyból, el sem fordulnék a faltól. És vannak azok a napok, amikor bár ugyanazt a szürkés ruhát kell hordanom nap, mint nap, és van, amikor egyesek kötekedni botlanak belém, de fellélegezhetek, mert tudom, hogy kilépve a cellából nem várnak rám a gúnyolódó osztálytársak, a megszégyenítő bántalmazások, amiket videóra vettek. Fizikailag máig nem tudnám megvédeni magam, ehhez kétség sem fér, viszont ma már sokkal jobban viselem, mind azt, ami idáig felakart emészteni belülről. Egyszerűen mások a színek, az illatok és a hangok is. Nem dübörög olyan hevesen a szívem minden kanyarnál, félve, attól, hogy kiugrik majd elém. Nem kell rejtegetnem, ha éppen jó kedvem van. Mosolyoghatok, ha akarok. Odanézhetek, ahová akarok. Talán bezártak, de mióta mindegyik démonom a föld alatt, szabadabb nem is lehetnék.

Azért a gondok nem hagynak el. Mindig van min rágódni, mindig aggódok kicsit azért, hogy mi lesz velem, ha kiengednek. Itt biztosítottak az alap feltételek, még ha nem is a legjobb körülmények közt. De ott a rendszerek megszűnek, ha csak magam nem állítok fel egyet kettőt. A lakhatás, a megélhetés, minden, ami eddig itt az "ölembe hullt", odakint egyedül kell előteremtenem és ez... elég ijesztő. Már pusztán annak gondolata is aggodalommal tölt el, hogy itt néhány méterrel odébb már az orvosnál vagyok, míg odakint tömegközlekedés van, busz, taxi, villamos, metró. Váróterem. Itt legalább annyi közös van bennünk, hogy mind vétettünk hibát, odakint viszont teljesen idegenül áll, ül és vár a tömeg, hogy végre kezelésbe vegyék. Ugyanakkor... itt elég sok mindenben korlátozva vagyunk, és annak gondolata, hogy vannak közösségi kertek, játszóterek, parkok, felvillanyoz. A tudat, hogy boltok tömkelegébe léphetek be, akár csak nézelődni, órákra elveszni az áruházakban lévő látnivalókban, huh, azért ez elég jól hangzik.
A mai nap fontos részét képezi, hogy az eddigi tudásom átadjam olyanoknak, akik később helyettem gondozzák majd a börtön zöld élővilágát. A munka önkéntes, és fizetnek is érte, de sajnálatosan, a legtöbben inkább fekszenek a cellájukban vagy traccs partiznak, ahelyett, hogy gondolnának arra mi lesz majd, ha kiszabadulnak. Itt nincsenek életfogytiglanosok. Őket máshol tartják fogva. Sokan egy közepes minőségű szállodának tartják a börtönt, hiszen manapság tényleg elég jól felszereltek, az emberi jogok végett pedig már olyasfajta lehetőségeink is vannak, amik eddig nem. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb elítélt ezelőtt elég szerény életet élt, talán napról napra, míg itt, igazi habzsi-dőzsi van számukra. Akadnak olyanok, akik a mai napig összeteszik kezeiket, és hálát adnak a Mindenhatónak, amiért van tető a feje felett és finom étel előtte.
A két rám kiosztott nőszemély nem kimondottan örült a helyzetnek, én sem, csak épp választásom nem volt. Nekik még narancs ruhájuk volt, ami annyit tesz, hogy ők eddig még nem dolgoztak idebent, nem vállaltak semmilyen önkéntes munkát, így bizonyos helyekre sincs belépésük. Akik szürke ruhásként - tehát próbaidő letelte után - a konyhán dolgozik, az idővel engedély nélkül is bemehetek, persze csak is akkor, mikor más is van ott. Én ugyanígy vagyok a börtön udvarával. Ha a növényeknek szükségük van a gondozásra, néhány őr társaságában kijöhetek. Az üvegházba pedig már egyedül is magamra hagynak. Kamera pedig mindenhol van. Nem mintha bármikor is fontolóra vettem volna a szökést.
A legjobb tudásom szerint és lehetőleg - bár jellememből adódóan, különösebb megerőltetés nélkül - visszafogottan próbáltam elmagyarázni mire figyeljenek főleg ezekben a hidegekben. Az elméletet pedig gyakorlati példákkal próbáltam elsajátítani a számukra, de egyikük sem igazán volt rá vevő. Az idők során, ahogy egyre inkább életem részévé váltak ezek a kis néma szépségek, ha nem is komoly érzelmi kötődé van köztünk, de fontos számomra, hogy jó kezekben tudjam őket. Mintha egy kiskutyát akarnék rábízni valakire. De még is, hogy tegyem, ha ennyire nem érzik ennek fontosságát? Annyiból persze megértem őket, hogy semmihez sem fogható érzés, mikor napokig, hetekig, sőt hónapokig gondozol egy kis apróságot, míg amaz fel nem nő s saját kezedben nem érezheted igaz termését. Engem mindig megríkat egy kicsit, mikor a egy-egy növény, bokor vagy fa, amivel oly sokáig törődtem egy nap valami aprósággal lep meg. Egy zöld paradicsommal, egy apró, levelek közt bújkáló paprikával.
Összerezzenek, ahogy egyikük rikácsolva hajítja el az öntöző kannát, szerencsére nem a virágokra, panaszkodva a másiknak, hogy fázik, meg különben is, ez mind csupán gaz, aminek nem lesz ehető termése. Vajon mit gondolhat? Amikor a szeretet személy egy csokor virággal állít be, az is mindössze néhány szál, igen csak drága gaz? Most még talán nem a legszebbek így a hidegben és össze is szorul a szívem, ahogy arra gondolok, hogy sokuk meg sem fogja érni a tavaszt, de hiszen ez az életkörforgása. Fel is ugrok a növényektől guggoltomból, nehogy a végén "véletlenül" rám lépjenek a testes nők. Olyan alacsony vagyok, hogy nem is volt a méretemben ruha, így éppen csak nem ér térdig a pólóm, amit a vékony kabát most úgy is takar valamelyest. Felváltva pillogok tanácstalanul a két egymással vitatkozó(?) elítéltre, akik nagyon úgy tűnik eleinte levegőnek néznek. Legalábbis míg el nem határozzák, hogy a jelenlegi gondok okozója csak is én lehetek, s úgy kezdenek el méregetni, mint, akinek már is meg lenne ásva a sírja az árvácskák közt. Miután pedig rájövök, hogy nem vagyok épp a helyzet magaslatán, kissé rémülten pillogok el a még mindig távol lévő őrök felé, akikről azt hittem közbe lépnek majd. Akkor tűnt fel egy harmadik személy is, de annyira megijesztett a kicsit sem bizalomgerjesztő pillanat, hogy igazán el sem tudtam gondolkodni azon ki vagy mi ő. Pedig ha volt is rajta kolláré, elég árulkodó lehetett volna. Sosem állítottam magam bátornak, de bolondnak végképp nem, hogy csacskaságból szembe szálljak két ilyen vehemens nőszeméllyel, szóval egy pillanatra sem mérlegeltem, hanem egyből az érkező mögé bújtam, mint egy riadt kislány, aki igyekszik elkerülni a lehetséges bántalmazóit. Nem gondoltam bele, hogy esetleg ő ténylegesen tud-e tenni valamit, vagy, hogy a nők tudnak e tenni velünk valamit, de ami bizonyos, hogy ők járnának rosszabbul az utóbbival. Ami biztos, hogy nem szívesen rántanám magammal a bajba. Felváltva pillogtam fel, hol rájuk, hol az idegen árnyékából, háta mögül ő rá.

öltözet

zene

helyszín

      Jeremiah & Greta

“Murder had a blood red door on the other side of which
was everything unimaginable to everyone.”

Az emberek a legönzőbb lények a világban, ez köztudott. Egy állat vagy növény mindig meghálálja a kellő figyelmet és gondoskodást, hisz lényükbe van táplálva, hogyha kapok, akkor adok is. Anélkül, hogy csak magukra gondolnának, csupán jelenlétükkel igyekszenek megtisztítani a levegőt, árnyékot nyújtani, akkor is, ha mi égő csikket nyomunk el a fa törzsén, vagy szerelmünk hamis zálogaként adjuk oda egy szeretett személynek. A rózsa tündököl, amíg tud, noha annak tudatában, hogy lassan kín halált hal majd, és kukában végzi. Az egyedüli, akiket én sajnáltam a vétkemben a természet, aki úgy szintén megperzselődött, sérült, ahogy a busz fékezhetetlenül csapódott neki több bokornak, kisebb fának, míg végül le nem zuhant egy út széli szakadékba, át szakítva a korlátokat is. Szerencse, hogy alant inkább szikkadt föld és kő halmazok voltak, mint sem egy kész erdő. A buszban lévők sem szenvedtek sokat, igaz, de a természet sem.
Csalódottan figyeltem, ahogy az elméleti és gyakorlati ismeretek ellenére sem csillant meg se a tudásvágy, se a kertészkedés elsajátításának fortélya a két idősebb, testesebb lakótársamban. Pedig próbálom úgy átadni, hogy közérthető legyen, és amiként engem is elkápráztatott ez az igazi varázslat. Ám számukra a sem vígasz, hogy ezek a szépségek nem csak színűkben dobják fel a börtön kerítéseit, de sokuknak jó hatása van az emberi szervezetre. Ráadásul az illatuk is jó. Ha szabadulásom után időm és az anyagiak engedik, biztos, hogy az első "vakációm" egy levendula földön fogom eltölteni, órákra befeküdni közéjük, élvezve a kellemes szellőt és a nap melegét. Vagy egy virágos mezőn, ahol a leghangosabb zaj is a fák susogása és a madarak csicsergése.
A békés időtöltés azonban hamar átcsap no, ha erőszakba nem is, de hangos és kicsit sem bizalom gerjesztő vitába. Egy oldalúba, mert az én lélekjelenlétem és hangerőm nem alkalmas rá, hogy felvegyem a kesztyűt az ilyen esetekben. Ilyenkor általában hagyom, hogy megtörténjen, aminek meg kell, s ami ellen úgy sem tehetek. Sejtettem, hogy az őr elfordítja majd a fejét, és vártam, hogy lökdösésbe forduljon át a veszekedés, hogy valami hallhatóbb reakciót váltson ki belőlem az egész. De odáig el sem jutunk, mivel, hogy - s ezúttal hálát adok a égnek a kellemes meglepetés végett - egy különös személy lép a színre. Kiléte ugyan továbbra is rejtély, de ruházata egyből elárulja, mi a foglalkozása. Nem tudom, ő mennyire lesz képes uralni a helyzetet, de bízom benne, hogy meg van a hatalma, így rögvest mögé bújok, ha már felkínálta eme lehetőséget. Meg is lep, és nagyon örülök neki, hogy nem csak vérnek nem kell folynia, de a két börtön lakó, mintha éppenséggel mindig is konyítottak volna a dolgokhoz, nekiálltak. Ha hangot adtam volna csodálkozásomnak, még a szavam is elállt, így végül csak elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy munkához látnak. Sosem gondoltam volna, hogy a vallási személyeknek valóban ekkora hatalmuk van. Mármint még itt is, egy bűnökkel teli helyen. Nagyokat pillogok rá, ahogy felém fordul és bízom benne, hogy az én vétkeim által okozott esetleges haragja, nem most fog lecsapni rám is. Kérdésére azonban válaszképp inkább kelletlenül elpillantok, semmint, hogy olyasmit füllentsek, ami nem volna igaz. Noha bizonyította rátermettségét, kétlem, hogy az egész börtönre ilyen jó hatással lehetne. Pedig jó volna. De az erőszak addig él, amíg létezik az ember. Ahogy visszapillantok, lesüllyed tekintetem kezére, és kezet rázok vele. Nem a határozottságomról vagyok híres, ezt biztosan ő is érzi az előző riadalmakat tekintve, még hűvös kezemből. Pedig mennyivel emberibb ez az egész, mint bármi más az elmúlt évek alatt itt. Furcsa és bevallom, kicsit idegen érzés. Eddig vagy negatív hatások értek, vagy jobbára szellemként léteztem a világban, szóval szokatlan érzés, hogy valaki anélkül is lát, hogy ártani akarna. Bár okoztak már kellemetlen meglepetéseket mosolygós szemek.
- Greta Miller. - húzom ajkaim valami röpke, szégyenlős és hamar tova szálló mosolyfélére, mint aki azt sem tudja, hogy örüljön vagy sem, szabad-e egyáltalán.
- Köszönöm. - teszem hozzá kapkodva, mielőtt bármiféle beszélgetésbe is fognánk bele, mert az udvariasság éppenséggel nem áll távol tőlem, ahogy a hála sem, csak hát... letaglózz a pillanat, ami épp történik. Még igazán fel sem ébredek az előzőekből, már újfent sikerül ledöbbentenie, ahogy ráeszmélek, talán nem is vagyok neki annyira idegen. Hiszen honnan is tudhatná, hogy hamarosan helyet foglalok a szabad világban, ha nem közölték volna vele? S vajon válaszom mennyire juthat vissza azon fülekbe, kik ezt befolyásolhatják? Van erre rossz válasz? Biztosan... Legyek őszinte? Nem ártana. Vagy ne áruljak el mindent? Ki tudja... Nem is akkora baj, hogy közbevágnak az asszonyok, akik felé én is elpillantok már-már előre félve, hogy újabb vita készülődik. De nem. Különös. Pedig azt hittem varázslók csak a Harry Potterben vannak, most még is mintha bűbáj ülne rajtuk általa. Róluk az atyára pillantok, majd félénken pillogva - értvén az utalásából - ismét vissza a hölgyekre, akik felé még mindig nem találom a hangom a legutóbbi incidens után, így csak bólintok. Amíg nem tépkedik ki a még fejlődő apróságokat, rosszat nem tehetnek. Aztán figyelmem, gondolataimban is visszaterelődnek a megválaszolatlan kérdésre.
- Azt hiszem kicsit félek... De igen, várom. - bólogatok mielőtt azt hinné jobb nekem itt, mint ott kint. Aztán ki tudja. Itt jelenleg semmiért nem kell fizetnem, csupán kerülnöm kell az erőszakos embereket. Odakint viszont nem csak a szabadság szakad a nyakamba, de a rengeteg dolog is, amiért onnantól fizetni kell. Nem vagyok borúlátó, de a lehetőségeim elég... korlátozottak. Nem csak mert kertész végzettségem van, hanem, mert a börtönből szabadultakért nem kapkodnak, engem pedig már a harmadik helyről utasítottak vissza. A kertészeit lehetőségről már az első leintés után lemondtam, a menhelyek sem szívesen foglalkoztatnának olyasvalakit, akinek kezéhez vér tapadt, elvégre a kutyáknak szeretetre van szüksége. Nem olyan régen pedig egy virágosbolttól kaptam azt a választ, hogy aki a virágokat szereti, rossz ember nem lehet, én pedig nyilvánvalóan nem felelek meg ennek a megkövetelésnek. Szóval... hát igen... kicsit aggódom.
- Sajnálom, de nem értem... - bukik ki belőlem végül, mert sehogy sem hagy nyugodni annak oka, amiért úgy döntött közénk áll kockáztatva, hogy esetleg neki esik emiatt baja, vagy vívja ki a másik kettő ellenszenvét hosszú távon. Itt mindenki bűnös, és nem apróságokkal ítélték el. Nem vagyok buta, tudom, hogy mindennek oka van, és én nagyon is szeretem tudni a miértekre adott válaszokat. - Miért tette? - kérdem kíváncsian, de gyakorta el el kapkodva tekintetem, hol a ruhájára, hol oldalra. Nem azért, mert ne volna őszinte a kíváncsiságom vagy a kérdésem, egyszerűen megszoktam, hogy mindenkinek meg van a helye a világban, és én azok közé tartozom, akiknek tetszik vagy sem be kell hódolniuk, hogy ne okozzanak maguknak nagyobb bajt.

öltözet

zene

helyszín

      Jeremiah & Greta

“Murder had a blood red door on the other side of which
was everything unimaginable to everyone.”

Bár jelenléte a férfinek egyáltalán nem logikátlan a börtönben, valahogy még is abszurd a megjelenése. Nem jártam templomba. Tulajdonképpen a szüleim se, maximum még előttem. Valahogy sosem éreztem magam odavalónak. Voltak bűneim, persze csupán gyerekkori rosszaságok, de úgy éreztem, úgy volna igazságos, ha csak olyasvalaki lépné át a templom megszentelt épületét, aki tényleg tiszta és ártatlan. Ma már tudom, hogy ilyen elgondolással a templomok üresen konganának.
- Azt hiszem lassan már vagy 9 éve. - sóhajtom, mert így kimondva is soknak tűnik, nem, hogy megélve. Szinte már el sem tudom igazán képzelni a szabad életet. Amúgy is fiatalon kerülten rácsok mögé, nem nagyon voltak életcéljaim, terveim már akkor sem, csupán a túlélés ösztönzött minden egyes nap. De így belegondolva, van okom az aggodalomra, hiába kaptam némi, igen felületes felkészítést a nagy életre. Nem a főzéstől vagy a mosástól félek, hanem az életem szinten tartásától, hogy elő teremtsek mindent, ami kell hozzá, és persze, hogy az emberek közt se féljek minden percben. Nem kell, hogy mindenki mosolyogjon rám, az is jó, ha egyszerűen levegőnek néznek. Tudom, hogy bűnös vagyok, s kezemhez megannyi vér tapadt, noha egyikük sem volt éppen ártatlan, de azt hiszem megbocsátható, ha azt nézzük miféle másik vége lehetett volna. De a jelenlegi helyzetemben sokkal jobban leköt ő, mint saját magam. Valahogy... annyira természetellenes, hogy itt van, hát még, hogy megvédett. Miért csinálta? Mit akar? Ezek jártak a fejemben. Semmi sincs ingyen, és néha sokkal nagyobb árat kell fizetnünk, mint, amire először gondolunk. Rengeteg, de tényleg, az életemen kívül mindent odaadtam akkor azoknak, akik védelmet, biztonságot és sok szépet ígértek. Ma már szégyellem, s gondolni sem merek rá, hogy kiszolgáltatottságom taszított olyan mélyre, hogy a testem és az első szerelmem is egy olyan felnőttnek adtam, aki lelki könnyedséggel használt ki. Még a papíron lévő "erőszak" szó sem adja vissza azt, amit én azokba az évekbe öltem, amit feláldoztam, amit tett velem. Megérdemelte a halált, és legyek szörnyeteg, de nagyon remélem, hogy sokat szenvedett, ha nem is annyit, amennyit én miattuk.
Nevetése zavarba hoz, picit el is pirulok, de haloványan el is mosolyodom hozzá. Azt érzem, hogy butaságot kérdeztem, de mégsem találok rá választ. El is felejtek felelni rá, ellenben kíváncsian hallgatom válaszát felpillant ő rá. Eltöprengő szemöldök összevonással emésztgettem, amit mondott, de nem éreztem okosabbnak magam. Talán tényleg csak én nem értem a világot, s nem csak a világ engem. Megannyi újabb kérdés keletkezett elmémben, de már nem mertem feltenni őket. Nem akartam se nyaggatni, se láttatni vele, mennyire kétségbeejtő, hogy olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. De miért? Miért éppen most? Isten miért nem jött előbb segíteni? Miért nem jött ő előbb? Miért nem hozzá fordultam az osztályfőnök helyett? Megsérülni egy idegen miatt? Különösen meghatóan hangzik és még is teljes káoszt okoz már amúgy is zavaros fejemben. Annyira összezavar megjelenése, hogy már a magam gondolat menetét sem igazán tudom követni. Minden olyan furcsa és más mellette. Mintha egy időre kiléptünk volna abból a világból ahol eddig voltunk, és egy időtlen, üres világba léptünk volna, melyet szavaink fognak megtölteni, s ha úgy tetszik formálni is. Bólintok egy aprót, majd megszeppenve pillantok a két mostanra elég engedelmes börtön társam felé. Nem is értem. Ezt sem igazán... Tán még a saját apjuknál is jobban tisztelik. De miért? Mi a titka? Kétlem, hogy mások életének kioltása. Igaz, én sem tudok másként tenni, egyszerűen nem érzem, hogy engedetlennek kellene lennem mellettem. Bár amúgy sem vagyok egy kötekedős. Sőt, őszintén szólva már az erélyesebb hangerő is megijeszt, ha velem beszélnek.
Elérünk egy pontot beszélgetésben, bár távolról sem mondanám, hogy most végre kibújt a szög a zsákból. Ellenben megfogan bennem a gondolat, hogy talán még is van némi hátsó szándéka. Hogy ez mennyire rossz, vagy rossz-e, még nem tudom. Így azt sem, hogy mi is a helyes válasz. Őszintén remélem, hogy a beszélgetésünk végére nem jut arra a következtetésre, hogy jobb volna, ha maradnék. Menni akarok. Csak még... nem tudom hová.
- Azt hiszem talán félreértettek olykor... - felelem bizonytalanul, hiszen meglátásaim szerint ez lehetett az oka, ha az asztal másik felében ülő bizonytalanul kezdett fürkészni az előtte lévő lapokat, amiken a tetteim álltak. Nem arról van szó, hogy helyes cselekedetnek tartom a gyilkosságot. Bevallom volt még bennem némi feszültség, hiába voltunk kettesben. Sőt talán pont emiatt. Jól akarok viselkedni, jól felelni, megígérni mindent, amivel nem gördítek újabb akadályokat magam elé, hogy szabad lehessek, de nehéz is mindez, ha nem tudom, hogy csináljam. Ültemben lábfejeim keresztbe, egyik-másik gyakran himbálózik az asztal alatt idegességemben. Kezeim a szék aljának széleit markolják vállaim behúzott nyakamnál. Még nehéz elengedni magam, de igyekszem.
- Tudom, hogy rosszakat mondanak rólam... - más különben itt sem volnék. - ...és tudom, hogy bűnös vagyok, azért, amit tettem. De... ártatlan is, azért amiért tettem. - motyogom bizonytalanul, mert ugyan ő különlegesnek tűnik gondolkodás szempontjából is, nem tudom biztosan, hogy megért-e. És őszintén szólva elég rémisztő a gondolat, hogy ezzel a beszélgetéssel ismételten pallóra állítanak és bár a szavaim is döntőek lehetnek, végül a beszélgető partnerem meglátásai fognak ítéletet hozni. Nem szeretnék leesni. Nem tudok úszni.
...Odakint... Mennyivel szabadabbnak hat, ahogy elképzelem a szabadságot. Egy teljesen más világ, egy új. Akadályokkal és örömökkel. Legalábbis utóbbiban nagyon bízom. Eltöprengek kicsit a válaszon. Nem azért, mert ne tudnék rá őszintén felelni, csak szeretném megerősíteni, hogy a kevésbé nagyra vágyó célok is lehetnek elérhető célok, amikre én mondjuk vágyom.
- Akadnak... - bólogatok aprókat, motyogó hangon, le is pillantva közben az asztalra, ahová végül eddig széket szorongató kezeim teszem, ha nem is karba, de ujjaimmal elbabrálgatok. Szívesen beszélek én róluk, csak hát vannak gátlásaim.
- Új életet kezdenék... Olyat, ami közben nem torpannék meg, hogy hátra nézzek. Szívesen foglalkoznék mondjuk... virágokkal. - az emberekkel való kapcsolatom amúgy sem éppen ideális. Bár a virágüzlet értelemszerűen visszautasított. - Utaznék is, vagy... egyszerűen csak... nem is tudom... belevetném magam az életbe, ahogy a filmekben szokás. - motyogom félénken, de már sokkalta nyitottabban, zavaromban egy percre sem felnézve rá, de így könnyedebben elmosolyodva a gondolatra. Azokból tudok meríteni, amit a tévében látni, és itt nem a drogozós, bulizós filmekre gondolok. Hanem a parkokban biciklizős és tengerparton ülős filmekre. Nem vágyom én nagy izgalmakra, és a legnagyobb is kimerülne egy egyszerű kis sátorozásban az erdőben vagy egy tó mellett.

öltözet

zene

helyszín

      Jeremiah & Greta

“Murder had a blood red door on the other side of which
was everything unimaginable to everyone.”

Ha hihetek az egyik idős, hívő - ami, nos, igen, eléggé megkérdő jelezi itt létének miértjét - rabnak a reinkarnációt illetően, akkor azért követ engem mindenhová a fejem felett most épp láthatatlan, de örökké feketében takaródzó, borús felhő, mert előző életemben nagyon, de nagyon romlott ember voltam. Nem tudom. Nem tudhatom. Viszont megmagyarázná azt a sok fájdalmas pillanatot, amiken keresztül mentem, s amiktől lelkem mélyén attól tartok, még fogok is. A sok kudarc után a bizalmam olyan, mint egy túl mélyre ásott, víztől megvont kis mag, ami talán sosem fog kifejlődni és sosem tudjuk meg, mi lett volna belőle. Érzem, hogy ez nem jó, hogy változtatnom kellene, csak éppen nem megy. Valahogy az érzés kevés, akarni pedig nem akarom. Minden földre taszításommal egyre kevesebb lettem, és nem biztos, hogy túlélnék egy újabbat.
Éppen ezért is érzem zavarban magam megállás nélkül a férfi közelében, akiről nem tudom eldönteni, hogy a vallás valódisága mögé bújva ármánykodik, ahogyan azt a szakemberek is tették, vagy tényleg egy földre szállt angyal. Szeretném azt hinni, hogy az, de félek... hiszen Lucifer is angyal volt egykor.
Kicsit talán el is szégyellem magam őt hallgatva. Magam és a szakemberek nevében is. Az asztalon  pihentetve alkarjaim, babrálok ujjaimmal, miközben néhol felnézek rá, néhol inkább magam elé meredek teljesen bizonytalanságomban, attól tartva, hogy melyik szó mit fog belőle kiváltani. Olyan, mintha ténylegesen az én oldalamon állna, de hiszen az lehetetlen.
- Nem neheztelek rájuk. Ők is csak abból tudnak kiindulni, amit tanultak és láttak. Lehet, hogy... én sem tennék másként... Bár nem szeretek mások felett ítélkezni. Olyan, mintha néma bántással illetnék valakit, hol ott szinte biztos, hogy meg sem érdemli. - csóválom fejem gyermetegen, zavaromban elmerülve az ujjaimon lévő kis redők csipkedésében. Talán kissé lehangoltnak tűnhetek, de ez nem így van. A börtön idővel óhatatlanul is megtölti az embert egy fajta szürke, lassú energiával. Mintha nem is szívhatnék szabad levegőt. Vagy talán erőteljes küzdelemben vagyok a depresszióval, lévén, hogy sokszor kelek úgy, hogy szinte letörölhetetlen a mosolyom, hiszen a démonaim végre a pokolra kerültek. Én sem beszélek hangosan, mondjuk leginkább mert félek. Tőle, a kinti őrtől, a szabadulásom lehetőségének elvesztésétől.
- Egyszer találkoztam itt egy fiúval... - vagy férfival, nem is tudnám megmondani Tiger hová is tartozik. Csak az ijedt pillantása maradt meg, és a mosolya, ahogy velem együtt próbál alkalmazkodni a beszélgetéshez, lévén, hogy mindketten rabok voltunk. Ráadásul egy fiú és egy lány. - ...kiderült, hogy én sokkal... rosszabb dolgot tettem, és meg is lepődött, de, azt hiszem nem csak, hogy nem ítélt el, de még együtt is érzett. - fura ezt kimondani, nem is merek a szemébe nézni, pedig teljesen így gondolom, akkor is ezt éreztem. Meglepett és zavarba hozott, de közben meg tökre... emberi érzést volt, hogy ennyire empatikusan állt hozzám. - Kétlem, hogy ugyanezt átélte volna, mint, amit én, kétlem, hogy járt volna orvosira, még is képes volt más szemmel nézni rám... - motyogom, olykor még valami mosolyfélét is az arcomra varázsolni, ha rövid időre is. Annyira szürreális volt. Nem hiszem, hogy találkozom vele még valaha, de szurkolok neki, hogy legyen hosszú és tartalmas élete, meg lehetőleg boldog is...
- Öh... tessék? - pillogok fel elkerekedett szemekkel, megdöbbenve, azon, amit mondott. Egy szócska, még is olyan súlya van, hogy a teher alatt, mintha kezdenének könnybe lábadni szemeim. El is kapom tekintetem, de csak egy pillanatra, mert szavai újra odavonzzák tekintetem. Helyette is félni kezdtem, mert amiket mondott, bár igaznak tűntek és meghatottak, idebent veszélyes gondolat. Kellemes a társasága, de ha lebukunk, könnyen eltilthatják innen. És akkor nem lesz "jó volt újra látni". Nyelek egyet, szóra nyitnám remegő ajkaim, de nem jön hang a torkomra. Nem tudom mit mondhatnék, amit szabad hangosan is. És még igazán meg sem emésztem az előzőket, a kérdései újfent lesokkolnak. Miért kérdez ilyet? Mire akar kilyukadni. Beharapom ajkaim, rákérdeznék, pusztán egy szócskával, de akkor olyan vehemensen törnek ránk, hogy az amúgy is hevesen verő szívem, majdhogy nem meg is áll ijedtemben. Összerezzenve pillantok az őr felé. Én jobbára levegőt sem nagyon merek venni, Jeremiah még is teljes nyugodtsággal kel fel és nem csak, hogy megszólal, de még távozásra is kéri a dühödt embert. Majd kiesnek, vérben úszó szemei, kopasz kobakján pedig csillog a verejték. Szinte fújtat, pedig az atya okot sem adott rá. És azt hiszem én sem. Egy örökké valóságnak tűnt, de végül abbahagyta a fújtatást és bár fogait még összeszorította, végül valami halkat odaröffentve távozott a szobából. Ma már másodszor húzott ki a bajból ez a férfi, és ami a leghihetetlenebb, hogy fizikailag senkinek sem esett bántódása. Senki sem halt meg... Megölelném hálám jeléül, de az még tőlem is igen merész lenne. Ráadásul sokk sokk hátán ér, így még mindig teljesen ledöbbenve pillogok a távozókról és a becsukott ajtóról ő rá.
- M-még is, hogy...? - én sem tudom mit szeretnék kérdezni, hebegve is csak óvatosan, de magamnak sem sikerül összeraknom mit akarok. Ha innen kijutok egy nap, esküszöm, hogy gyakran fogok járni templomba. Eddig nem hittem az őrangyalokban, s talán csak időbe telt, mire leszállt a földre, de most, hogy itt van...
- Kérem segítsen kijutni... - biggyesztem le ajkaim ösztönösen, ahogy elfog a sírást megelőző, mellkast szorító érzés. Ha ő most elmegy, úgy is kikapok. De ha tudom, hogy látom még, és tudom, hogy segít, azt hiszem bármit képes leszek elviselni.

öltözet

zene

helyszín