Ironikus volt, hogy Brooklyn és én iker létünkre mennyire különböztünk egymástól. Biztos vagyok benne, hogy ő nagyon másképp tudta volna kezelni a helyzetet, amibe én kerültem. Pontosabban nem is hiszem, hogy ugyanabban a kellemetlen szituációban találta volna magát, mint én. Nem lógtunk állandóan egymáson, függetlenül attól, hogy szörnyű testvéreknek sem tarthatott minket senki. Sok mindenben különböztünk és ezek a különbségek az új iskolában is rögtön érzékelhetőek voltak. Az ikerbátyám könnyedén barátkozott, vagy egyszerűen bizalomkeltőbb volt azoknak, akiknek a társaságában újabban lógott, nem tudom. Nem rohantam állandóan utána, mert nem kellett állandóan ellenőriznem őt. Azt hiszem ezért sem mentem hozzá azok után, ami múlt héten történt. Nem tartottam ezt valamilyen baljós jelnek azzal kapcsolatban, hogy ez az eset meg fog ismétlődni, igazából minden iskolában volt rivalizálás, az pedig, hogy véletlenül nekem jöttek egy viszonylag szűk helyen, pusztán baleset is lehetett. Mit tudott volna tenni Brooklyn? Ezért is hallgattam az esetről és ragasztottam be a kezemet én magam otthon. Még a szüleimnek sem árulkodtam, csak elmondtam, hogy elestem. Nem akartam, hogy a költözésünk mellett még többet izguljanak azon, hogy mi lesz velünk Brooklynnal, főleg mert az ikremnek sikerült beilleszkednie. Ezért én is bíztam benne, hogy idővel nekem is sikerül majd.
Életemben nem gondoltam volna, hogy az első ember, akivel komolyabban szóba elegyedek éppen a focicsapat kapitánya lesz és hogy lesz bátorságom újra megtenni ezt, önként. De annyira jól esett a kedvessége, hogy mindenképpen szerettem volna neki meghálálni valahogyan.
- Ó, akkor... akkor jó. - Villantottam rá egy bizonytalan mosolyt, miközben a pillantásom a körülöttünk lévő emberekre suhant, akik közül sokkal kevesebben foglalkoztak azzal, hogy Louis éppen kivel beszélget, mint azt gondoltam volna. Lehet, hogy ez valamilyen fiús dolog és csak a lányok kombinálnak túl mindent.
- Jól... öö megvagyok, köszi. - Nem tudom mit mondhattam volna neki, elvégre nem voltunk barátok. Közös óránk sem volt, amiért ő felettem járt az évfolyamokban. Valójában semmit nem tudtam Louisról azon kívül, hogy a focicsapat tagja és hogy nagyon helyes. És még kedves is. - Na és te? Nem kell ilyenkor... Mit szoktatok csinálni, ha szünetet tartotok? - Nem követtem kifezetetten semmilyen sportot, kivéve ha a fiúk otthon együtt néztek valamit. Én az e-sportok híve voltam, amit sokan egyébként sem tekintettek igazi sportágnak. De úgy érzem ez a kérdés pontosan oda vezetne, mintha elkezdenénk azt feszegetni, hogy a hangoskönyv hallgatás vajon valódi olvasásnak számít-e.
Nem tartom magamat a legügyesebb embernek a konyhában, de mióta New Yorkban vagyunk, sokat segít, hogy több időt töltünk a nagyiékkal is, aki állítólag mindig szeretett volna megtanítani engem sütni, még ha bizonyos dolgokat szerettem teljesen egyedül is megtapasztalni. Voltak olyan receptek, amiket a neten találtam, amiket mindig én készítettem el a családi eseményekre. Most is az egyik ilyen bevált receptet készítettem el Louisnak.
- Igazán nincs mit. Csak köszönöm, hogy nem mondtad el senkinek. - Nyilván volt néhány szemtanúj a dolognak, de nem éreztem úgy, hogy már a tantermekbe sem mehetek úgy be, hogy ne súgnának össze a hátam mögött.
A szüleimnek nem volt arra kapacitása, hogy magántanuló legyek és egy alkalommal emlegettem nekik amúgy is a dolgot, de néhány iskolapszichológusnál töltött alkalom után tulajdonképpen sokáig nem volt problémám azzal a közösséggel, ahová tartoztam. Otthon Philadelphiában voltak barátaim, akikkel kijöttem és akiknek a társaságát élveztem - akiket most két és fél órányi buszozás után láthattam volna legkorábban személyesen is. Nagyon vártam már, hogy felnőjek és olyan emberekkel vegyem körbe magamat, akiket én magam választok, nem pedig akik szimplán ugyanabba az iskolába járnak mint én. De erre még évekig nem volt semmilyen kilátásom.
- Nem gond? - kérdeztem vissza csendben, amikor ő jelzett, hogy üljek le. Ha akartam volna sem tudtam volna nem többet belegondolni ebbe az egészbe, mint kellett volna, amikor konkrétan ez a második alkalom, hogy beszélünk.
- Ez jó hír. Gáz lett volna, ha kiderül, hogy mogyoró allergiád van és miattam kell kórházba menned - jegyzem meg kínosan felnevetve. - És a bátyám sem lopta meg a dobozt amíg nem figyeltem, szóval minden a tiéd. - Jelentem ki végül mosolyogva. Más esetben talán nagy duzzogva, de elnézem Brooklynnak, hogy egy éhenkórász, de azt hiszem képes lettem volna napokig nem szólni hozzá, ha ezt a mostani ajándékot elrontja nekem. Akkor is ha nem tudott róla, hogy kinek szántam a sütiket.
- De neked csináltam - nagyra nyílt, elkerekedett szemekkel pislogtam felé. Nem azért utasítottam vissza a dolgot, mint a lányok többsége, aki nem akart enni mások előtt, mert lassan cikinek számít, ha nem napfényen vegetálunk el. Inkább csak nem akartam elvenni valamiből, amit én puszta kedvességből adtam valakinek. Akkor sem, ha megosztani ezeket a dolgokat másokkal legalább annyira kedves gesztus.
- Ó, az... - Mielőtt befejeztem volna a mondatot, éreztem ahogy a lélegzetem is eláll, amikor a keze az enyémhez ér. Megpróbálhattam volna elrejteni az arcomat és az azon megjelenő pírt, de képtelen lettem volna. - Már jobban. Csak egy kicsit látszik csak. - Én magam is próbáltam úgy fordítani a fejemet, hogy lássam a saját tenyeremet, amit ő maga felé emelt, mintha nem nézegettem volna naponta többször a még mindig finoman húzódó, gyógyuló félben lévő sebeket. - Biztos csak véletlenül csinálták - mondtam ki a dolgot, amit én már vagy ezerszer megbeszéltem magammal és szerettem volna komolyan is elhinni.
- Talán rossz néven vennék, ha épp neked szólnék. - Nem tudom miért épp így fogalmaztam, de nem voltam teljesen süket, tudtam, hogy azoknak a lányoknak mennyire tetszik Louis. Gondolom annak sem örültek volna, ha most beszélgetni látnak minket. - Ha ez valami beavatási szertartás ebben a suliban, akkor szólhatott volna valaki előre - jegyeztem meg halkan nevetve, próbálva elviccelni a dolgot. Ha a saját ikerbátyámnak sem tudok beszélni ezekről a dolgokról, hogyan oszthatnám meg a nehézségeimet csak úgy egy fiúval, akivel egy iskolába járunk és alig ismerjük még egymást?

Nyilvánvalóan bosszantott volna az a tény, hogy nincs saját autóm és nem tudok Isa elé menni, ha nem arról lett volna szó, amit már ezerszer megbeszéltünk. Onnantól kezdve, hogy Alex elutasított, én sem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy barátnőm van, mivel korábban sosem rendelkeztem ilyennel. Nem kicsit lepett meg az a tény, hogy Isa tapasztaltabb volt nálam a kapcsolatunk elején, de gyakorlatilag olyan könnyen haladtunk előre, mint kés a vajon. Nem hiszek abban, hogy az embernek egyetlen nagy szerelme lenne. Az a tény viszont, hogy Isának tényleg mindent elmondhattam felbecsülhetetlen volt. Én sem értettem, hogy pontosan mi az, ami kettőnk között zajlik, de nagyon boldog voltam, hogy végre van barátnőm és ennyire jól megvagyunk egymással.
Nem éreztem degradálónak, hogy busszal mentem eléjük, majd ott elfoglaltam a volán mögött a helyem. A 16. születésnapomra az árvaháztól a jogosítvány megszerzésének lehetőségét kaptam, amiben nem voltam teljesen biztos. Lehet, hogy Joshua családjától jött az a bizonyos adomány, de most úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom ezzel a dologgal. Gyakorlatilag nem is kaphattam volna jobb ajándékot tekintve, hogy Isa bár rendelkezett autóval, de ennek ellenére sem volt jó sofőr. Szerintem az apukája is örült neki, hogy biztonságban szállítom iskolába, nem pedig a lánya száguldozik meg dudálgat a reggeli dugóban, amiért elveszítette a türelmét vezetés közben.
- Megyek edzésre – egy finom kis puszit leheltem először a lány orra hegyére, aztán a szája sarkába és végül egyet az arcára is, miközben magamhoz öleltem a pici, törékeny testét – Nálatok találkozunk. Addig válaszd ki, hogy milyen filmet nem fogunk megnézni.
Mosolyogva hangsúlyoztam ki azt a bizonyos szót. Soha nem teszünk le arról a tervünkről, hogy egyszer valamit végig nézünk együtt, de eddig még nem jártunk sikerrel, mert vagy ő kezdett el engem fogdosni, vagy az én kezeim vándoroltak el. És ez egyáltalán nem panaszkodásnak számít, én már baromira felkészültem és a szobájában teletömtem egy fiókot a cuccaimmal – igen, pontosan ennyi helyet adott nekem a kis irigy –, valójában izgatott lettem attól a ténytől, hogy biztosan együtt töltjük az éjszakát. Szerettem a családját, szerettem velük reggelizni, meg arra ébredni, hogy annyira édesen alszik mellettem. Az edzésem sokszor elhúzódott, mert tartottunk egy nagyobb szünetet, szóval olyan nyolc körül értem volna Isáékhoz.
Első körben a már kidolgozott stratégiánkat próbáltuk meg tökéletesre fejleszteni, emiatt nagyon fontos volt az, hogy csapatként dolgozzunk össze. Nyilván az amerikai foci egy olyan sport, ami magában hordoz némi erőszakot, és emiatt meg kell tanulnunk visszatartani a játék okozta feszültséget kezelni. Sokszor bennem is ott volt, hogy a szart is kiverném ezekből a faszkalapokból, de végső soron mi mind barátok voltunk, akiknek meg kellett tanulnia közösen, csapatként dolgozni.
Ölni tudtam volna két korty vízért, amikor a többiek társaságában lekocogtam a pályáról. Arra kicsit sem számítottam viszont, hogy pontosan ki fog engem annak a szélén fogadni. Egy aprócska mosoly költözött az arcomra, mikor megpillantottam azt a lányt, akit nagyon bunkó módon fellöktek a múlt héten. Kedves akartam lenni hozzá, mert tudtam, hogy új, ráadásul fiatalabb is volt nálunk, ami miatt extrán nehéz helyzetben lehetett jelenleg. Már a fejembe is vettem azt a pár lányt, akikről tudtam, hogy jól bánnának vele, de említeni fogom Isa barátnőinek is, hogy talán a szárnyaik alá vehetnék őt.
- Szia – csak egy gyors pillantást vetettem rá, aztán egyből a törölközőm és a vizem után nyúltam, de egyelőre nem ittam bele – Egyáltalán nem zavarsz. Hogy érzed magad?
Nem akartam túl konkrét kérdéseket feltenni neki, mert tudom, hogy bántó és indiszkrét úgy megfogalmazni azt, ami érdekel, hogy sikerült-e barátokat találnia. Ezzel arra is utalnék, hogy már bennem sem bízhat és én tökéletesen tudom, hogy milyen úgy felnőni meg élni, hogy gyakorlatilag az ember nagyon senkire nem számíthat. Nyilvánvalóan az esetemben ez nem volt teljesen így. Ott volt nekem Stella, meg a nővérek és a papok, de tisztában voltam vele, hogy hiába szerettek pici gyerek korom óta, meg kell majd lépniük azt, hogy kitesznek az árvaházból, ha senki nem fogad örökbe 18 éves koromig. Nem sok időm volt már, de szerencsére Stella szeretettel vár a lakókocsiban, ezt nagyon sokszor elmondta. Én pedig azt kell mutatnom Isa szüleinek, hogy megállok a lábamon, mert a jövőben talán lehetőségem lesz komolyan gondoskodni a lányukról.
- Ó, ez nagyon kedves – kicsit elmosolyodtam. Aranyos volt tőle, hogy így gondolt rám, pedig semmit nem vártam azért cserébe, hogy felsegítettem a földről – Pont van most másfél óra szünetünk, szóval meg is tudom kóstolni. Köszönöm szépen, de nem kellett volna.
Egy széles mozdulattal intettem neki, hogy üljön le, majd én is így tettem, bár a testhelyzetem inkább volt támaszkodás. Nem kezdhettem el fel-alá sétálgatni előtte, de jobban esett így lenni előtte. Amikor az ember egy komolyabb fizikai igénybevétel után leült az sosem volt jó, mert az összes vér a lábunkba ment.
- Nem vagyok allergiás semmire, de köszönöm, hogy gondoltál rám – manapság már a minden mentes édességek is tudnak finomak lenni, mert a társadalmunk elkezdett gondolni azokra, akik konkrétan annyi allergiával rendelkeznek, hogy maximum fényt ehetnek – Kérsz belőle te is? Kényelmetlenül érezném magam, ha egyedül ennék.
Hiába csinálta nekem, szerettem másokkal megosztani az ételt. Az árvaházban előfordul, hogy kevesebb az élelmiszer adomány, ilyenkor pedig osztozkodnunk kellett. Bár az is igaz, hogy Isa anyukája meg pont úgy töm engem, mintha motorikusan éheztetve lennék.
- Hogy van a kezed? – ahelyett, hogy megvártam volna azt, hogy válaszoljon rögtön odanyúltam és a tenyeremet magam felé fordítottam – Elég csúnyán fellöktek azok a lányok a múltkor. Ha legközelebb ilyet csinálnak, szólj nekem.

892 szó ⁝ öltözék ⁝ szia, Picike   ⁝ she looks so perfect ⁝ K.

- Elmentem! Este találkozunk. - Úgy integettem a még a konyhában forgolódó szüleimnek, mintha épp nagy utazásra készültem volna.
- Legyen szép napod kincsem! - Anya mosolya mellé apa integetése társult, én pedig most tényleg, őszintén mosolyogva hagytam el a házunkat. Pedig nem szerettem reggelente azzal a gondolattal kelni, hogy be kell tennem a lábaimat az iskolába. Ennek több oka is volt, aminek csak részben volt köze ahhoz a gyerekes ellenálláshoz, amit egyébként a költözésünkkel kapcsolatban éreztem. A bátyámmal ellentétben én nem vagyok jó abban, hogy könnyen barátokat szerezzek. Nem vagyok sem lányos lány, sem az a fajta tehetség, akit a színjátszókör fogadna be és még csak hangszeren sem játszottam soha elég jól, hogy a zenekarhoz csatlakozzam. Senki nem sietett oda mellém, ha egy-egy órán olyan padok voltak, ahol ketten fértünk el egymás mellett, és jellemzően én sem mentem elébe a dolognak. Ha be is esett mellém valaki, akkor az ideiglenes volt, különösebben senkivel nem elegyedtem beszélgetésbe. A testnevelés órákat egyenesen gyűlöltem, nálam sokkal szebb és csinosabb lányokkal voltam körülvéve, akik attól a pillanattól kezdve véleményt alkottak rólam, hogy először használtuk együtt az öltözőt.
Nehezen indultak a heteim az új iskolában, amit nem csak az általános és középiskola közötti váltás okozott. Ha nem lett volna önmagában is elég félelmetes, hogy teljesen új iskolában, teljesen új és ismeretlen emberek közé kell beilleszkednem, akkor jöhetett az egésznek az a része, hogy egy teljesen új várost kellett megismernem és megszoknom, a maga értékeivel és egyben a hátrányaival is. Én Philadelphiához voltam szokva, és valójában még mindig visszavágytam oda. A szüleimnek persze nem számoltam be róla, hogy hiányoznak a barátaim, vagy hogy nem találom a közös hangot az itteni lányokkal. Nem hasonlítok rájuk, ezzel magam is tisztában voltam, épp ezért próbáltam nem sok vizet zavarni és megbarátkozni a helyzettel, ők viszont rendszeresen nem tudták elengedni ezt. Elkerülni képtelen lettem volna őket, mert nagy ez az iskola, de nem elég nagy ahhoz, hogy tényleg soha ne találkozzunk újra. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy az én szerencsémmel akkor futottam volna össze ezekkel a lányokkal, amikor a leginkább el akarom kerülni őket.
Különösen azután az eset után, ami a múlt héten történt, amikor a lelátók mögött direkt nekem jöttek, mintha nem lett volna elég hely. A tenyeremet azóta is apró, már gyógyulófélben lévő horzsolások borítják, amelyek emlékeztetnek az esetre. És arra is, hogy ha vannak is kellemetlenkedő emberek a középsuliban, de vannak normálisak is. Épp neki készülök most meghálálni, amiért nem csak felsegített, hanem kedves is volt velem. Őszintén szólva nem tudom, hogy szereti-e a süteményeket, vagy fogyaszt-e egyáltalán olyan házi készítésű dolgokat, mint amivel én készültem neki, de egy köszönöm és egy mosoly nem tűnt elegendőnek ahhoz, hogy kimutassam, mennyire hálás vagyok neki. Ha pedig már szóba állt velem, könnyebb volt megpróbálni ezt tovább folytatni, nem pedig valaki teljesen újnál próbálkozni és úgy ismeretséget kötni. Mellesleg egy annyira helyes srácról volt szó, hogy ha akkor nem elegyedünk szóba, talán meg sem mertem volna szólítani. Nem úgy, hogy tudom, hogy közelébe sem érek annak a standardnek, amit itt a lányok képviselnek.
Ezért is vártam idegesen őt a többi focista között, akik már lefelé vonultak a pályáról, edzés után. Ebéd időben is megpróbálkoztam ugyanezzel, mármint azzal, hogy megkeresem őt, de túl sok szempár szegeződött volna ránk, ha egyszerűen csak úgy leülök mellé az ebédlőben, egy megszokott heti fociedzés pedig már nem verte ki annyira a biztosítékot, hogy mindenki itt tobzódjon és tudjon figyelni ránk. Csak amikor megpillantottam a fiút léptem közelebb, hogy észrevegyen.
- Szia! - Viszonylag szégyellősen szólítottam meg, miközben a pillantásom el-eltévedt, a mellette elsétáló csapattársaira. - Nem szeretnélek zavarni, igazából csak a múltkori miatt akartalak megkeresni. - A torkomat köszörülve próbáltam dolgoztatni az agyamat és összerakni a további mondandómat. - Sütöttem sütit. Neked. Neked hoztam - mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan előhalásztama  táskámból a dobozt, amit felé is mutattam, de csak akkor nyújtottam felé, ha készen állt elvenni azt tőlem. - Szívesen elmondom mi van benne, de próbáltam nem túl sok dolgot belepakolni, hátha allergiás vagy valamire... - Ezen a ponton az ajkamba haraptam, magam sem tudtam hogyan kellene folytatnom. Lehet, hogy ő már el is felejtett engem és teljesen feleslegesen töröm magamat azon, hogy meghálájam a jó tettét.