Mióta beköltöztem, a szembe szomszédomon tartottam a szemeimet. Órák hosszát álltam a lekapcsolt villanyok rejtekében, hátha felfedi nekem a titkait az a ház, és a benne lakó férfi. Akiről idő közben megtudtam, hogy orvos, méghozzá pszichiáter. A csengőre írt név elég egyértelmű volt, így hamar sikerült ráakadnom. Végiggörgettem az instagram profilján, és megtetszettek az ételek, amiket felrakott. Tényleg idézték azt a tipikus, sorozatos Hannibal hangulatot, ahogy gyönyörűen megcsinált, beállított képek készültek róla. Voltak még fotók a férfiról egyedül, illetve barátokkal, és volt egy nő is, aki feltűnt pár fotón. Az egyiknél meg is volt jelölve, így lecsekkoltak, ki ő. Szépnek tűnt, de annyira nem foglalkoztatott, mint maga a lakó.
Az ablakból való figyelés aztán egy idő után már nem volt elég. A lakás előtt dohányoztam, vagy épp valami kifogást találtam, hogy miért állhassak ott, és bámulhassam az ablakon át. Próbáltam rájönni, mikor van otthon, mikor lehet egyedül, hogy gondolkozik. Mikor megy munkába, ha épp elmegy, mikor érkezik haza, mikor fekszik le. Mikor kel fel, hová jár boltba, és próbáltam összerakni a darabkákat. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a csukott ajtó a legnagyobb ellenségem. A függönyöket fellebbenti egy könnyed, óvatos szellő, de a tömör fa olyasmi, amin sajnos nem látok át. Megfogadva Emmalynn, talán nem igazán tanácsnak szánt tanácsát, arra jutottam, hogy ma felszámolom a közöttünk lévő, áthidalhatatlannak tűnő távolságot, ami elválasztott engem az igazságtól. A jegyzeteimet összecsukva hagytam magam mögött a lakást, hogy lesétálhassak az utcára.
Pár másodpercig csendesen meredtem az előttem tornyosuló épületre, míg végül átsétáltam az út szemközti oldalára. Megnyomtam a csengőt, illetve párszor kopogtattam az ajtón is, hogy biztosan észrevegyen ez a bizonyos Dr. Brewster. A nyakamban lévő ékszert birizgáltam, amíg végül ki nem nyitotta nekem az ajtót a magas, szőke hajú, kék szemű férfi. Alaposan végigmértem őt, hogy kiszúrhassam, ha van rajta valami szokatlan, nem odavaló, de a külsője tökéletesen rendezettnek tűnt.
-Jó estét! Elnézést a zavarásért, és rögtön a pofátlanságomért, amiért csak úgy zavartam... Vivienne vagyok, az új szembe szomszéd. –néztem fel rá, előhúzva a legbizonytalanabb nézés, plusz legszebb mosoly kombómat, a hátam mögé mutatva a szemközti épületre.
-Öhm… ki tudna segíteni egy kicsit? Az a helyzet, hogy pont sütöttem, és elfogyott a cukor. Tudna nekem kölcsönözni? Ha… nem gond persze. Hálám jeléül szívesen meghívom az elkészült fánkokra, nekem egyébként is túl sok lenne egyedül. –döntöttem oldalra enyhén a fejemet, érdeklődve figyelve a férfi minden rezdülését, az alsó ajkamba harapva várva a választ.

-Én is örülök, Dr. Brewster. –fogadtam el a felém nyújtott kezét, továbbra is várakozó érdeklődéssel vizsgálgatva az arcát. Nem telt bele olyan túl sok időbe, amíg végül szabad utat adott nekem, illetve a kérésemnek a cukorral kapcsolatban. A mosolygós bólintására viszonzásul én is elmosolyodtam, ahogy egy hálás pillantás és szóbeli megköszönés után át is léptem a küszöbét, akár egy vámpír, akit meginvitált a vacsorája. A tekintetemet visszafogottan, de alaposan végigfuttattam a falakon, ahogy egyre beljebb haladtunk a házában. Kívülről is hatalmasnak tűnt, de ez belül sem változott semmit, ráadásul eléggé érdekes, megigéző, stílusos és a maga módján régimódinak tűnő volt a berendezés. Festmények, antik és értékesnek tűnő szobrok, berendezési tárgyak tarkították az egészet. Lenyűgözve vezettem végig a tekintetemet a különféle ecsetvonásokkal megalkotott képeken.
-Nagyon szép otthona van, Dr. Brewster. Igazán figyelemre méltó gyűjteménye van. Alkot is, vagy csak műgyűjtő? –pillantottam a férfi hátára, aztán vissza a falakra. Én is nagyon szeretem a festményeket, a különféle alkotásokat. Nem vagyok az a családot a falra akasztós típus, legalábbis… nem ilyen értelemben, szóval a személyes tárgyaim inkább tőlem távolinak tűnőek. Egyetlen egy kép van az apámról a lakásomban, az is az ágyam melletti éjjeliszekrényen állt. Egyszer régen egy közös, családi fotó volt, de az anyám aligha kellett rá, így néhány egyszerű mozdulattal levágtam róla. Nem szerettem volna eltépni, mert féltem, hogy a papír máshol is megszakad, ráadásul így egyenesebb is, és fel sem tűnik senkinek, hogy valaki hiányzik róla.
-Igen, köszönöm. Valamennyi még van otthon, de sajnos húsz deka nincs meg, szóval… –válaszoltam meg a kérdését kissé hangosabban, majd végül elsétáltam a konyhája irányába, hogy az egyik vállammal finoman nekitámaszkodhassak az ajtófélfának. A konyha sokkal modernebb volt, mint a többi helyiség együttvéve, de nagyon tetszett. Tágas volt, és bőven volt benne hely, hogy akár komolyabb ételeket is elkészíthessen. Az Instagram képei alapján mondjuk valahogy pont így képzeltem. Aki ennyire művészien készít ételeket, annak a teremtés helyszíne sem lehet akármilyen.
-Egész jó. Igazából sokat még nem láttam belőle, de a szomszédok elég csendesek, szóval nem kell minden nap seprűvel kopácsolnom, hogy hallgassanak már. Szeretem a csendet, és azt, ha békén hagynak a saját otthonomban. A hátrány, hogy nem igazán akadnak ismerőseim Manhattan-ben, hogy csak úgy sétafikáljak velük. De az mindenképp pozitívum, hogy az egyetem elég közel van, sokkal közelebb, mint ahol eddig laktam. Gyalog is csak alig több, mint fél óra, szóval főnyeremény. –bólógattam párat a mondandóm megerősítéseképp, hogy aztán végül elgondolkozva nézhessek rá.
-Azt mondta, vagyis… úgy mutatkozott be, hogy „Doktor.” Fizikai értelemben vett orvos, vagy lelki? Mert ha utóbbi, akkor a vizsgaidőszakban lehet átkopogtatok pár idegösszeroppanás közepette. –mosolyogtam egy jót a dolgon, próbálva eladni ezt az egészet elég vicces, ártatlan megjegyzésnek. Szerencsémre elég jól meg tudom játszani magam, szóval ezzel nincs gond. A felajánlására aztán elgondolkozva beharaptam az alsó ajkamat, enyhén összehúzott szemekkel figyelve a vonásait.
-Az nagyon jó lenne. De az én konyhám nem ennyire felszerelt, szóval készüljön fel, hogy ekkora magassággal lefejel majd valamit. –ráztam meg a fejemet szórakozottan.
-De ugye nem valami fura sorozatgyilkos, aki így akar eltenni láb alól, amiért lopom a cukrát? –néztem fel rá enyhén félredöntött fejjel, a számat rágcsálva egy elfojtott vigyor kíséretében. Az ember reakcióiból elég sok dolog kiszűrhető…

-Igen, én is imádok ilyesmikkel foglalatoskodni, habár engem inkább a fényképészet vonz. Szeretek és tudok is rajzolni, de a fotózás valahogy sokkal... megnyugtatóbb a számomra. Egy festmény, egy rajz hosszú órákig készül, és az idő alatt lehetséges, hogy elveszíti a művész az érdeklődést, vagy a megörökíteni kívánt dolgok állapotában áll be változás. -bólintottam rá a megjegyzésére.
-De ami valakinek romboló, az másnak akár építő is lehet. Sőt. Sokszor tönkre kell tennünk valamit, hogy a helyére valami igazán különleges kerüljön. -legalábbis szerintem, de ez inkább csak mellékes, halk megjegyzés volt.
-Igen, nekem is így tűnt. -nem szerettem volna olyan helyre költözni, ahol gyerekek berúgják az ablakomat labdával, kiabálnak, családok veszekednek, nők drámáznak a férjeikkel. Nekem kell, hogy nyugalom vegyen körül, és az is, hogy az emberek annyira ne foglalkozzanak egymással, de közben mégis meglegyen az illedelmes biccentés és intés keveréke. Egy tökéletes, nyugodt szomszédság az, amit ez a környék kínálni tudott. És Ő, a megmagyarázhatatlan szomszéd.
-Remélem, igaza lesz. -a legközelebbi ismerősöm Staten Island-en lakik, szóval nem ártana legalább egy-két felszínes ismerőst szerezni.
-Erre még nem is gondoltam, de igaza lehet. A biciklizés egyébként is egészséges, jót tesz, kikapcsol, és lehet közben zenét is hallgatni. Van valahol a közelben egy jó bolt, vagy piac, ahol kifoghatok valami értelmeset? -néztem fel rá, finoman döntve oldalra a fejemet, egy hálás mosollyal véve át tőle a gondosan elcsomagolt cukrot. Egy fél pillanatra elidőzött a tekintetem a kezein, aztán visszavezettem az arcára a szemeimet. Tiszta, ápolt. Nem találtam rajta semmiféle nyomot, jelet, vagy kiváltképp érdekes, egyedi dolgot, ami utalhatna bármire.
-Aw, örök hálám érte ebben az esetben. Most nagyon megbecsülöm magam. -bólintottam egy hozzá hasonló mosollyal.
A felajánlása amennyire kapóra jött, annyira bosszantott is, tekintve, hogy én itt szerettem volna maradni, mivel engem Ő érdekelt, és a dolgai. Nem az, hogy mennyire jó a fánkok készítésében, hanem az, hogy mit rejt a háza, a gondosan felépített, patikának tűnő máz.
Jót mosolyogtam azon, ahogy utánozta azt a tipikus, szánalmas sózós mozdulatot, míg csak a fejemet ráztam.
-Akkor elég sótlan lesz az étel, ha erre hagyatkozunk. -forgattam meg a szemeimet egy sóhajjal, majd végül megtorpantam, mielőtt még túlságosan kiértünk volna.
-Tudja... most jutott eszembe... az a helyzet, hogy a legtöbb dolgom még dobozokban van, vagy itt sincs. Ugyan már csináltam fánkot, de a kötényem fogalmam sincs, melyik karton mélyén van... -pislogtam fel rá kissé bizonytalanul, teljes, tökéletesen előadott kétségbeeséssel.
-Nem szeretnék kellemetlenséget okozni, tényleg! De ha már ráér, és szívesen segítene nekem... nem lehetne, hogy itt ejtjük meg a dolgot? A maga konyhája jóval felszereltebbnek tűnt, és biztosan nem ütköznénk össze, mint mondjuk nálam. De persze, csak ha nem probléma... -emeltem meg a kezeimet "védekezőn", egy bizonytalan, kíváncsi, ártatlan mosollyal.

-Miből gondolja, hogy nem? Azért, mert a fotózás egyszerűségét emeltem ki? A technikai részére gondoltam, nem pedig arra, hogy sokkal egyszerűbb képeket lövök, mint egy-egy nehezen összeállított festmény. -vontam fel a szemöldökömet kérdőn, de végül csak legyintettem.
-Egyébként tényleg nem vagyok az ilyen hegymászós-holdat fotózós típus. Főleg... embereket fényképezek, főleg érdekes, művészien beállított környezetben. Vagy mondjuk olyasmiket, amik az emberek többségének nem szokványosak, vagy nem jelentenek semmit. Az egyik kedvenc fotómat egy fáról lőttem, ami úgy néz ki, mint egy megfeszített ember. -a természet is tud produkálni érdekességeket, és anélkül, hogy kiköpném a tüdőmet egy magasabb helyre való felmászás során.
-Igen, szerintem is. De ezt sokan nem így látják, sőt. A vég az mindenkinek olyan... végleges. -pedig senki sem tudja, mi történik akkor, amikor valaminek vége, meg aztán, ha nem lenne soha vége semminek, akkor sosem jöhetne a helyére semmi új, vagy épp jobb.
-De az alkotó fel tudja használni a rombolót, hogy ne feltétlenül neki kelljen elpusztítania azt, ami még egyben van. -tettem még hozzá szintén halkan, kissé meglepődve azon, hogy reagált a halk megjegyzésemre. Tetszett ez a hozzáállás, mivel hasonlított arra, ahogy én áltam a halál és a mávészetek kapcsolatához.
-Nagyszerű, köszönöm szépen, Dr. Brewster. Fura lenne random odamenni valakihez, hogy hol vette a biciklijét, miközben nem is ismerjük egymást. -kapott is érte cserébe egy hálásnak szánt mosolyt, míg végül áttértünk a fánkok készítéséhez, pontosabban ahhoz, hogy akkor ő is becsatlakozik hozzám. Örültem annak, hogy ez lehetőség a további beszélgetésre, de annak már kevésbé, hogy az én lakásom lenne ennek a helyszíne. Engem ő érdekelt, a háza, ez a hely, ami elrejtette előlem mindazt, amit tudni szerettem volna. Eddig ugyan minden szimplának tűnt, de mivel egy agyturkásszal álltam szemben, nem akartam hagyni, hogy lankadjon a figyelmem vele kapcsolatban.
-Hát... ha fel akar darabolni, azt nálam is meg tudja tenni, nem? Így meg legalább kéznél van minden eszköz hozzá. -pislogtam fel rá ártatlanul, egy angyali mosollyal kísérve.
-A segítségére? Miben? -döntöttem egy finom mozdulattal oldalra a fejemet, hogy aztán végül egy kissé türelmetlen fintorral követhessem őt. Csak bólintottam egy halk "köszönöm" kíséretében a kötényre. A konyhájába érve aztán ledobtam magamról az ingemet, hogy csak a fehér trikóm maradjon. Nem félek attól, hogy összemaszatolnám magam, de sokkal kényelmesebb így, és nem is fogok bemelegedni annyira.
-Egy hagyományos, olasz cukros fánkra gondoltam. Az elég egyszerű, és nem lett volna kedvem már este annyira sokat bajlódni a sütikkel. -osztottam meg az elképzeléseimet vele is, hogy aztán magamra köthessem a kötényemet.
Lepakoltam a cukros dobozt a pultra, majd kissé belefagyva a mozdulatba egyenesedtem fel, hogy rá emelhessem a tekintetemet.
-Az anyám már nagyon régen meghalt, még középiskolás voltam. Az orvosok szerint egymás után leálltak a szervei. Pontosabban a mája, illetve a veséje. Szóval valahol jó is volt így, már nem szenved tovább. -sosem adtak konrkét okot, hogy ez mitől lehetett. Szerencsére.
-Az apám pedig Kaliforniában él, és nem kifejezetten keres, szóval fogalmazhatunk úgy is, hogy nem, nem támogatja ezt az egészet, mivel nem is tud rólam semmit. -vontam meg a vállamat egyszerűen.
-Gondolom a maga szülei büszkék arra, hogy a gyerekük pszichiáter lett, aki segít mások mentális bajain. -néztem rá némileg azért kérdőn, megerősítést várva.

-Öhm... igen. Nekem ez volt az első dolog, ami eszembe jutott róla. Szeretem, amikor a fák "embert" játszanak, és arcuk van, vagy olyan maga a törzs, mintha egy emberi testtartást akarna leutánozni. -ráztam meg a fejemet végül, jelezve, hogy hagyjuk is. Sokaknak már ez is elég furcsának és félelmetesnek tűnhet, pedig rengeteg fotós használja ki a természet adta lehetőségeket egy-egy képhez, amit még csak megszerkeszteni sem kellett.
-Az előítéletesség soha sem fog "kimenni a divatból", ha engem kérdez. És nem feltétlenül azért, mert az ember kizárólag rosszindulatú, de emellé még szörnyen féltékeny természet is. A vékony lány anorexiás, akkor is, ha amúgy tök jól néz ki, és a férfiaknak akar megfelelni. A kövér, vagy mondjuk teltebb ember pedig igénytelen disznó, pedig vannak, akiknek tényleg valamiféle betegség az oka, és azzal, hogy kordában tartják is lesz rajtuk pár kiló felesleg, ami már nem menő. Persze ennek a túlzott "fogadd el magad" dolognak sem vagyok a híve. Fogadd el, amin nem tudsz változtatni, de amin igen, azon dolgozz. -vontam meg a vállamat egy zavart mosolyt varázsolva az ajkaimra, hogy ártatlan külsőt kölcsönözzek magamnak ez által.
-Az emberek ma már nem szoktak csak úgy jó arcok lenni, szóval akkor maga a kivétel. -döntöttem enyhén oldalra a fejemet, az alsó ajkamba harapva figyelve a férfit.
-Hát... amilyen felszereltnek tűnik a konyhája, simán lehet, hogy egy egész mészárszéket üzemeltet a pincében. -ráztam meg a fejemet nevetve, jelezve ezzel, hogy nem gondoltam komolyan a dolgot. Vagy talán mégis? Továbbra is van valami furcsa ebben a férfiban, és a háza berendezési tárgyai nagyon különbözőek. A régies stílus, a különféle festmények és díszek, valamint ez a túlságosan is modern konyha elég érdekes. Persze szerethet valaki enni, de azért ez... túlzás. Mégis csak te vagy Hannibal Lecter, szomszéd?
-Most felcsigázott. -kíváncsi lennék, mégis miben lehetnék éppen én a segítségére? Nem tudom cipelgetni az esetleges hulláit jobbról balra, mivel nem bírom el őket. Bár... talán csak túl élénk lenne a fantáziám, és igazából egy sima, kajákhoz kapcsolódó kérése lenne? Vagy zavarja valaki a szemközti házban a nyugalmát, akivel beszélnem kéne, ha már ott élek? Őszintén remélem, hogy nem csak ennyiről lenne szó...
-Köszönöm. De ne érezze rosszul magát emiatt, nem tudhatta. -és egyébként sem egy kifejezetten fájó emlék maga a halála. Az élete már annál inkább. A kiteljesedés, a boldogság útjában állt. Állítólag valaha szerették egymást, de a terhesség alatt és után ellustult, és nem csinált semmit, csak otthon ült. Vajon depressziós volt, vagy csak szimplán nem bírta feldolgozni, hogy már nem csak ő van az apám életében?
-Mindenkinek megvannak a maga szarjai, nem? Csak nekem kicsit több van. Szerintem ő jobban örült volna egy fiúnak, vagy ilyesmi. Nem rossz ember, tényleg! Azért... tud kedves is lenni, csak... ha nem keres, akkor én miért tenném? -nem mondhatom, hogy nem hiányzik, hogy nem vágyom arra, hogy halljam a hangját, hogy láthassam a szokásos, fotelben ülős-sörözős estéin. Bárhogy is... senki sem lehet olyan, mint ő.
-Sajnálom. Mármint azt, hogy elveszítette a szüleit. De én az anyjával értek egyet. A pszichológiai pálya nagyon menő és klassz. -sok előnye van ennek, amit akár ő is bevethet a mindennapjaiban. Már csak az a kérdés, hogy jelenleg én is ennek az áldozata vagyok-e, vagy pedig ő akadt bele az én hálómba. A végeredmény végül is ugyanaz. Most itt vagyunk.
Amíg a naranccsal volt elfoglalva, magamhoz vettem a vaníliarudat, hogy félbevághassam, hogy majd kikaparhassam a belsejét. Közben elkevertem egy tálkában az élesztőt a tejjel, és félreraktam.
-Töltelék nélkülire gondoltam, de maga a szaki a konyhában. Kellene bele raknunk valamit? -néztem fel rá őszinte kíváncsisággal. Az ízlésünk sok dolgot elárul rólunk.
-Igen, eléggé. Imádok sütni-főzni, de főleg magamnak, vagy esetleg az egyik nagyon jó barátnőmnek szoktam ilyesmiket csinálni. Szeretem az édességet, szóval nálam ez ilyen alap. -bólintottam rá a kérdésére.
-Bár most van egy új célom. Tudja, hogy mi az az Aunt Marie's? Ott most elvileg lehet reggelire palacsintát kapni, és állítólag szuper finom. Szóval majd azt akarom becélozni.

-Persze, ez egyértelmű. De már elég nagy vagyok ahhoz, hogy nélküle is boldoguljak és ahhoz, hogy toxikusan hasson, itt kéne lennie, vagy foglalkoznom kellene vele, de egyik sem áll fenn. -ráztam meg a fejemet. Az apám egy olyasfajta személy, aki elég erőskezű, mindig tudja, hogy mit akar, és ezt nem lehet csak úgy megmásítani. Ha fel akarna keresni, úgy is felkeresne, ha azt én nem feltétlenül akarnám. És tényleg nem olyan szörnyű. Ráadásul, ha az anyám nem lustul el annyira, mint amennyire megtette, akkor engem sem értékelt volna úgy, mint valamit, ami tönkretette aházas életét. Senki sem pótolhatja őt, tekintve, hogy nincs még egy olyan férfi, mint az apám. Legyen szó bármiről.
Hamar áttértünk aztán a fánkokra és azok milyenségére. Nem igazán gondoltam át a dolgot, amikor ide jöttem, mivel nem kifejezetten tudtam, hogy fog rám reagálni, ha felbukkanok az ajtójában, de pozitív csalódás volt, hogy itt tartózkodhattam, és hajlandó volt beszállni az édességkészítésembe is.
-Azta! Még sosem láttam ilyesmit. Mármint... mangót igen, és ettem is már, de a mangólekvár még sosem került a repertoáromba. -pislogtam nagyokat az üvegre, majd vissza rá.
-Azt nem mondom, hogy mindig itt leszek egy jó recept cserére, mert az egyetem és az azzal járó gyakorlat mellett azért annyira nem érek rá, de ha bármikor kellene egy társ, nyugodtan csöngessen át. A másodikon lakom, harmadik ajtó, vagyis a 203-as lakás az enyém. -osztottam meg vele a tényt, hátha élni kíván vele. Nekem csak jó lenne, ha a későbbiekben is interakcióba kerülnénk egymással.
-Szerintem nagyon kellemes hely, és minden évben tartanak farsangi mulatságot, bár idén lesz először, hogy megyek. Az egyik ismerősöm nővére lett az új ügyvezető, így mondhatni alap, hogy elmegyünk mi is. Ha van kedve, akár be is ugorhatna. Legalább egy ismerős arc lenne még ott. -jegyeztem meg félig nevetve, hogy elüssem a dolog élét. Kíváncsi vagyok, hogy megjegyzi-e, és a kíváncsisága miatt felbukkan-e majd.
-Egy epres teát szeretnék kérni, ha van. Köszönöm. -pillantottam a férfira egy hálásnak szánt mosollyal, csendben dolgozva tovább a fánkokon, közben hallgatva azt, amit mesélt.
-Csak vacsora vendégei vannak? Nem járnak össze random sörözni, vagy... házi almalét inni? -döntöttem oldalra a fejemet, kérdő tekintettel meredve rá.
-Pedig azt hinné az ember, hogy egy magafajta emberhez sokan jönnek látogatóba. Főleg a nők. -tettem hozzá a dolgot egy tökéletes, zavart mosollyal.
-De akkor ebben hasonlítunk. Én sem fogadok túl sok vendéget. Gyakran költözöm New York-on belül, így ritkák a tartós kapcsolatok, amiket nem győz le a tömegközlekedés okozta távolság. -ráztam meg a fejemet egy megjátszott, de tökéletesen hiteles, rosszalló ciccegéssel.

-Ha csak nem valami különleges vodkával vagy gyümölcsös borral toppannak be az ajtómon, akkor nem kifejezetten tud meghatni engem sem az alkohol, mint ajándék. Nagyon szeretek enni, szóval én is jobban örülök, ha valami ehhez valót kapok. –viszonoztam a mosolyát egy tőlem szokatlan, de azért őszinte lelkes verzióval. Örülök, hogy legalább ez is olyasmi, ami miatt később még beszélhetnénk. Minél többet tudok róla, annál jobb.
-Na azt biztosan nem. A zacskós leves mű ízű, a mikrós muffin pedig egy halálos bűn. A süti legyen igazi. –ráztam meg a fejemet a szemeimet meregetve.
-De egyébként nem zavarna, ha ezekkel nyaggatna a napom egy részében. Egyelőre úgy sem ismerek itt mást. –erősítettem meg benne a tényt, hogy jelenleg egyedül vagyok. egyedül élek, és a legközelebbi elérhetőségem Staten Island-en lakik. Nem kifejezetten szoktunk csak úgy összefutni vásárolgatni vagy valami. A kettőnk viszonya elég speciális, de nekünk így van jól.
Kíváncsian figyeltem őt, ahogy felhoztam az Aunt Marie’s és a farsangi buli/bál témáját. Reméltem, hogy a kíváncsisága, vagy az, hogy jó benyomást tegyen rám, erősebb lesz, mint a tény, hogy ma találkoztunk először, és belemegy abba, hogy eljöjjön. Akár velem, akár nélkülem, de ha ott összefutnánk, az sokat elárulna. Próbálkozhatnánk egy nem ennyire „biztonságos” közegben is, és megláthatnám, hogy viselkedik a csigaházán kívüli világban. Vajon akkor lazább lenne, mint most? Hajlandó lenne akkor is eljönni, ha be kellene öltöznie? Elvégre a farsang mindenkinek a beöltözős bulit jelenti, nem pedig egy kiöltözősebb verziót. Nagy szemekkel, egy hálás mosollyal néztem fel rá.
-Komolyan?! Az nagyon klassz lenne! És ne izguljon, ez nem ilyen beöltözős baromság. Ha csak nem szeretne, mert akkor persze nyugodtan. De mi alapvetően a barátnőmmel kicsit csinosabban kiöltözve megyünk, nem pedig jelmezben. És… szívesen megyek magával, ha nem probléma. –bólintottam rá a felajánlásra lelkesen. Ez egy jó hír. Így legalább egyszer még biztosan találkozhatunk és tovább puhatolózhatok, hogy pontosan ki ő és mit csinál azon túl, hogy szeret főzni, a háza ellentmondásos a régiesebb, kifinomultabb berendezések és a modern konyha miatt, valamint pszichiáterként dolgozik.
-Az emberek sokszor feltételeznek olyasmit, ami ott sincs. Én ezeket nem szeretem. Nem kell ahhoz akarnom magától valamit, hogy átcsöngessen ilyentájt. Mármint… akartam. A cukrot. De érti, hogy mire gondolok. Nem szeretem, amikor valaki azt gondolja, hogy csak azért jöhetek át ide, mert a szembe szomszéd meglepően jól néz ki, szóval majd rávetem magam. Ez nem így működik. –ráztam meg a fejemet határozottan. Én másfajta elméleteket gyártok, de csak azokról, akik elég érdekesek a számomra. A szürke, hétköznapi emberek nem érdekelnek, ahogy a problémáik sem. Dr. Brewster azért érdekelt, mert érdekes a szakmája, a vacsoravendégei, a kisugárzása, és az, ahogy utána néztem, ő az ételkészítésben és azok fotózásában éli ki a művészi hajlamait. Már csak arra szeretném megkapni a válaszomat, hogy a különféle húsételek a vendégeiből készülnek-e, vagy ez csupán egy újabb képzelgés, amit mások nem érthetnek, hisz ők nem élnek a gondolataim között.
-Köszönöm. –pillantottam rá hálásan mosolyogva a teáért cserébe, amit ízesítettem is némi cukorral, amit gondosan elkevertem benne.
-Áh, értem. Elnézést, csak… valamiért azt gondoltam, hogy sorban állnak magánál a jelentkezők. –bár lehet, hogy így van, épp csak ő nem veszi őket elég komolyan, és valóban nincs szüksége rájuk. A lelki társunk lehet egy azonos nemű is, ezt nem korlátozza az, hogy férfiak vagy nők vagyunk-e. A szerelem, a testi vonzalom már más kérdés. Mindenkinek vannak szükségletei és ösztönei, amiket vagy megél, vagy nem, de elnyomni semmiképp sem érdemes őket. Számomra az is lenyűgöző, hogy míg nekem volt már nem egy kapcsolatom, arra nem emlékszem, hogy Emmalynn mesélt volna valaha arról, hogy van egy férfi az életében, akiért oda és vissza van. Vajon őt is ennyire hidegen hagyják az ilyesfajta kapcsolatok, vagy még nem találkozott olyannal, akit amellett, hogy intelligens, magához méltó beszélgetőpartnernek tart, a külsője is képes felkelteni benne a fizikai vonzalmat?
-Igen, igaza lehet. –néztem előbb a vállamra helyezett kezére, aztán fel rá.
-Segítek elmosogatni. Mármint… ezt szívesen megcsinálom én. Jobb lenne, ha maga figyelne a kis kelt gyerekeinkre, mielőtt még odaégnek. –kár lenne értük. Egészen beleéltem magam ezekbe a mangó lekvárral töltött finomságokba.
-Egyébként maga régóta lakik már itt, vagy hozzám hasonlóan mindig mozgásban van?

-Na, akkor épp itt az ideje, hogy kikapcsolódjon egy kicsit, és nem a vacsorapartis értelemben! Ígérem, nem kell olyasmit csinálnia, ami kívül esik a komfortzónáján. -pillantottam fel rá egy tökéletesen előadott, bíztató mosollyal. Tényleg örültem, hogy eljön velem, mert így megfigyelhetem őt egy olyan közegben, ahol nem a négy fal között vagyunk, valamelyikünk otthonában.
Ahogy beszélni kezdett, érdeklődve figyeltem hol őt, hol a készülő fánkjainkat, elgondolkozva hallgatva azt, hogy a pletykák mennyire károsak tudnak lenni. Ebben igaza volt. Elég, ha csak felröppen mondjuk egy hír, hogy összeszűrted a levet egy pácienssel, hozzátartozóval, vagy valakivel a munkahelyeden. Az emberek imádnak összehozni másokat, főleg, ha az illetők ellenkező neműek, attraktívak valamiféle szempontból és megvan köztük a kellemesnek is mondható dinamika. Elég sok olyat ismerek, akikre rá lehetne húzni ezt a fajta állítást, de még sosem hallottam róluk ehhez hasonlót. Már csak az a kérdés, hogy Dr. Brewster személyes tapasztalatból beszélt-e erről, vagy tényleg a betegeiből kiindulva.
-A legtöbb ember nem is gondol bele, mennyit árthat ezekkel. Meg aztán... szerintem ez mindig egyén függő, hogy ki mit lát olyasminek, ami miatt hitelrontásba kezd. -lehet, hogy valakit elítélünk, mert mondjuk illegális dolgokat csinál, de esetleg a családjáért, vagy a közjóért teszi.
-Hát... ja. Meg azért a pszichológia olyasmi, ami ilyen-olyan mértékben, de mindenkit érdekel. Mármint... én is bírom ezt a témát, és ha okosabb lennék, lehet, hogy ezt választottam volna. Az embereket megismerni elég klassz dolog, főleg, ha nem kell attól tartaniuk, hogy felhasználjuk ellenük a megszerzett infókat. -mivel ugye a legtöbb pszichológus tényleg segíteni akar másokon. Nyilván akadnak manipulatívak is közöttük, de én például nem lennék jó doki, mert folyton elméleteket gyártanék, hogy a másik mitől lett ilyen, vagy valami hasonlóról. Mi volt a gyerekkorában, milyen most az élete? Vajon azért olyan, amilyen, mert a szülei nem szerették, vagy csak ő érezte így, stb. Az emberek amilyen gyarlóak és sokan amilyen unalmasak, mások legalább annyira érdekesek és izgalmasak.
Csendben hallgattam azt is, ahogy előadta az állandó lakhelyhez való kötődését, miközben igyekeztem minden edényt makulátlanul elmosni és felhelyezni a csepegtetőre. Persze majd idővel eltörlöm őket, de jó, ha nem lesz minden csurom víz, beleértve a konyharuhákat is.
-Igen, lehetséges, hogy a legtöbb betegnek nem tenne jót, ha ilyen értelemben érné környezetváltozás. Mint ahogy sokan nem tudnak új helyen aludni első alkalmakkor, biztos van, aki új helyen képtelen lenne megnyílni. -ráztam meg a fejemet néhány egyetértő hümmögéssel.
-Igen, de nálam elég sok befolyásoló tényező lehet. Az előző lakhelyemről azért költöztem, mert szétmentem az barátommal, és tulajdonképpen nála laktam. De ez a lakás tényleg elég otthonos, szóval örülnék a hosszú távnak. -közel az egyetem, itt van a szembe szomszéd is, és egyébként tényleg jól frekventált helyen vagyunk.
Átvettem tőle a kávéskanalat, majd érdeklődve pislogtam hol rá, hol a lekváros üvegre. Némi gondolkodás után ki is vettem egy keveset, hogy aztán a kanalat lenyalva megkóstolhassam. Lelkesen, csukott szájjal mosolyogva bólogattam párat.
-Elég intenzív íze van, de nagyon-nagyon finom. Túlzásba ne vigyük a töltést, de szerintem tökéletesen passzol a fánkhoz és hozzánk is.