Megadja nekem azt, hogy legalább ketten viseljük a felelősség terhét, hogy aztán úgy olvadjak a karjaiba, ahogy már nagyon szerettem volna, és közben én is olyan ölelésbe vonjam őt, amire már nagyon vágytam. Szavak nélkül is tudom, hogy mindkettőnknek borzasztó nagy szüksége volt már erre: elárulják az apró sóhajok, a szorosodó ölelések és a tény, hogy nagyon sokáig nem is mozdulunk ebből – amikor pedig igen, akkor is szinte csak azért, hogy utána az ajkaink is összeforrjanak. A csókban is megmutatkozik, milyen régen nélkülöztük már a másikat; az apró és finom érintések lassan mély, szenvedélyes, ragaszkodó csókká növik ki magukat, amit legalább olyan sokáig elhúzunk, mint az ölelést. Mire elengedjük egymást, már szinte minden levegőm elfogy, de nem bánom. Csillogó szemekkel veszek el David íriszeiben és viszonzom a mosolyát, aztán egyetlen pillanatig sem ellenkezek, amikor az ölébe invitál. A segítségével helyezkedek el kényelmesen, szó szerint a karjaiba kucorodva, a mellkasához bújva, elmerülve a jelenlétében, az illatában és a teste melegében. Legszívesebben még a lábaimat is felhúznám, hogy teljesen össze tudjam húzni magam a karjaiban, de így is tökéletes. Csendben öleljük és simogatjuk egymást, miközben mindketten gyógyulunk, azt hiszem.
Csak sokára töröm meg ezt a békés csendet, akkor is csak azért, hogy halkan elmondjam neki, mennyire hiányzott nekem. Szerencsére jól érti a szavaimat, nem számonkérésnek veszi, hanem annak a vallomásnak, aminek szántam is. Megcsókolom az állát, a mosolyát látva én is mosolyogni kezdek, aztán ujjaimmal finoman bejárom az arcát, feltérképezve az imádott vonásokat. Hagyja nekem, közben érzem magamon a tekintetét, de a legkevésbé sem zavar. Ezúttal, amikor újra magamhoz húzom, már sokkal bátrabban csókoljuk meg egymást, és én örömmel veszek el ebben az érzésben, a csókja ízében, ajkainak és nyelvének simításaiban, szoros ölelésében. A hajába túrok, nem mintha erőszakkal kellene magamnál tartanom őt, míg újra el nem fogy a levegőnk. Pihegve pillantok a szemeibe ismét, mosolya tükörképe az enyémnek, különösen, amikor apró puszit ad az ajkát simító ujjbegyemre.
Nem ússza viszont meg azt, hogy így, vele a fókuszomban újra eszembe jusson, ami már a pultnál is. Azt hiszem, még mindig jól ismer, mert csak megadóan sóhajt – és én is jól ismerem őt, mert pontosan az a feltétele, amit sejtettem is.
– Deal – egyezek bele mosolyogva. Szerencsére nem akarja, hogy kimásszak az öléből, ezért nem is teszek erre irányuló mozdulatokat, csak a kezeimmel engedem el, hogy el tudjam venni a tányérról a sonkás szendvicset és oda tudjam neki adni. Én a sajtosat választom, majd visszahelyezkedve egyik kezem az állam alá tartva kezdek enni, hogy minél kevesebbet morzsázzak magunkra. A kérdésére felpillantok rá, aztán lenyelem az aktuális falatot.
– Ha így szeretnéd, nekem jó így – bólintok egy aprót. Én legszívesebben egyetlen pillanatra sem engedném el, tudva, hogy talán már holnap reggel kopogtatnak az ajtómon, de megértem, ha nem akarja velem tölteni az éjszakát. Vagyis... mellettem. Mostanában egyébként sem alszok sokat éjjelente, szóval talán jobb is így.
– Ha mégis akkor jelentkeznének, amikor nem vagyunk együtt, akkor... akkor mindenképpen szólok – teszem hozzá halkan, egy kicsit feszültebb érzéssel. Nem tudom, ennek mekkora az esélye, de mivel nem lehetek biztos a nullában, erre is gondolnunk kell.
– Akkor mégsem cirkuszba megyünk? – nézek fel rá egy huncutabb mosollyal, csak hogy az ugratásommal el tudjam venni az előző felvetés élét.
– Egyébként jól hangzik, bár ez az időjárástól is függ – válaszolom meg az eredeti kérdést is, és tudom, hogy nem kell jobban kifejtenem, mert jól ismeri már, hogy fagyosszent vagyok. – Mondjuk ha nem szeretnénk mindig nyilvános helyen bujkálni, nyugodtan mehetünk hozzám is – vetem fel, és csak amikor ezt kimondom jut eszembe, hogy egyébként David nem ajánlotta fel, hogy menjünk hozzá, aminek lehet oka is, és így hirtelen megannyi dolog eszembe is jut lehetséges oknak. Például én magam. – Úgy értem... beszélgetni, vagy csak összebújni, vagy megnézni egy filmet... ilyenek... – teszem hozzá gyorsan és hirtelen végtelenül zavarban. Ez most úgy hangozhatott, mintha azért hívnám el magamhoz, pedig még azt sem tudom, képes lennék-e rá. Arról nem is beszélve, hogy ő akarna-e még engem mindazok után, ami történt. Én nem hibáztatnám. Én a helyében bottal sem piszkálnám meg magam többé. De most nem akarok erre gondolni...
Megköszörülöm a torkomat és inkább a kávémért nyúlok, kihasználva, hogy befejeztem a szendvicsemet, így legalább le tudom kötni magamat, és a számat is, hogy ne beszéljek többet.
– Kéred a kávédat vagy a vizedet? – kérdezem inkább, szemeimet az említett dolgokra tapasztva David helyett, és csak remélni merem, hogy ad nekem okot a ténykedésre.

Ha valaki azt mondta volna nekem egy hónapja, egy hete, vagy akár tegnap, hogy ma David karjaiban és csókjaiban fogok elveszni és menedéket találni, vagy kinevetem, vagy megölöm az illetőt, időzítéstől függően. Mégis megtörténik. Minden pillanat keserédes, hiszen ez most olyan, mint annak idején Indonéziában: hiába vallottuk be egymásnak az érzéseinket, hiába estünk bele ebbe a mély, mézédes gödörbe, ott is szinte kétségbeesve kerestük a pillanatokat, egymást, a maradandó, gyönyörű emlékeket, mert tudtuk, hogy a nyomomban vannak, és nem tudtuk, mennyi időnk van, mielőtt ránk találnak. Most is hasonló a helyzet, és bár ezúttal nem megölni akarnak, a végkifejlet ugyanaz: egy egész élet egymás nélkül. Egy egész élet annak értelme nélkül.
Most mégsem ezzel foglalkozom. David azt kérte, használjuk ki az időt és legyünk boldogok, ameddig még megtehetjük, ezért pontosan ezt igyekszem tenni. Csak rá figyelek, csak őt látom, csak őt érzem. Az ölelése még mindig békét és biztonságot ad, a csókja még mindig édes, az illata még mindig megrészegít, az érintései még mindig borzongatóak; mindent pontosan ugyanúgy érzek, mint azelőtt, még mindig ugyanannyira szeretem, imádom őt, szinte függök tőle. Csak arról nem feledkezem meg, hogy nem véletlenül vettem a szendvicseket, és még ha némi alkudozás árán is, de elérem, hogy egyen. Én is eszek vele, és meg kell állapítanom, hogy nagyon régen nem esett már ilyen jól az evés sem.
Dave töri meg a csendet, azt kérdezve, hogyan tervezzünk, én pedig megígérem neki azt is, hogy ha épp nincs mellettem – mert ezek szerint nem leszünk folyamatosan együtt –, amikor hívnak, szólni fogok neki. Látom a szomorúságot a szemeiben, ezért halkan felsóhajtok, és miután a halántékomra csókolt, én újra az állára nyomok egy csókot. Nem tagadnám ezt meg tőle. Nem akarom, hogy így történjen, de lehetséges, és akkor szeretném, hogy tudja: nem csak úgy faképnél hagytam.
Tovább beszélgetünk a programokról, nekem pedig sikerül újra megnevettetnem a cirkusszal, amitől boldogan mosolygok. Aztán felvetem, hogy egyébként nyugodtan lehetünk nálam is, csak arra gondolva, hogy mostanában azért már gyakrabban van rossz idő, és nem feltétlenül jó szakadó esőben sétálgatni, de aztán rájövök, hogy a lakásomra invitálás mást is jelenthet, és a körülmények miatt ettől végtelenül zavarba jövök. Dave egy viccel próbálja elterelni a zavaromat, és egyébként tényleg nevetek is egy kicsit azon, amit mond, de azért elég mélyen belelovallom magam addigra a gondolatokba, szóval... Az azért segít egy kicsit, hogy tovább ötletel, különösen, amikor felemlegeti a főzést. Szinte felragyog a szemem az ötletre, mert azt tényleg régen csináltuk, de megannyi csodás emlék fűződik hozzá.
– Ez jó ötlet – fejezem ki szavakkal is az egyetértésemet, mosolyogva, bár még mindig érzem, hogy forró egy kicsit az arcom, szóval megpróbálom elterelni mindkettőnk figyelmét erről a tényről. Szerencsére kéri a kávéját, így le tudom kötni magam egy kicsit. Odaadom neki a csészéjét, aztán a magamét is magamhoz veszem, bár én gyorsabban meg tudom inni a tartalmát. Iszok egy kis vizet is, és élvezem, ahogy Dave néha hozzám bújik, nekem döntve a fejét. En közben simogatom az arcát, a karját, az oldalát, épp, ahol érem, aztán halkan elnevetem magam a kérdésén.
– Elmehetünk sétálni egyet, ha szeretnél. Most egész jó idő van, és ha te kimész az utcára, akkor én is veled tartok – somolygok, és ha benne van, előbb a harmadik szendvicsre pillantok.
– De ezt előbb még el kell tüntetnünk – jelentem ki. A tényér felé fordulok, hogy két kézzel óvatosan meg tudjam felezni, lehetőleg minél testvériesebben osztva el az arányokat, aztán ha odaadja a csészéjét, azt leteszem az asztalra, hogy megkaphassa helyette a fél szalámis szendvicset. Én is magamhoz veszem a másik felét, majd az előző morzsafogó taktikával meg is eszem. Azért nem sietek nagyon sem ezzel, sem azzal, hogy megigyam a vizem; tovább élvezem a közelségét, fél kezének ölelését, és ha már ő is csak a kávé vagy a víz maradékát issza, én kényelmesen a vállára döntöm a fejem, hogy ebben ne zavarjam, de közben minél közelebb lehessek hozzá.
– Egyébként már lesz társaságunk – szólalok meg közben. Az ingje gombjaival kezdek játszani, és akaratlanul is elmosolyodom, amikor eszembe jut egy bizonyos ingvásárlás, de azért folytatom. – Egy civil jármű, benne két civilruhás fickó. Már ott voltak a lakásomnál és idáig kísértek – sóhajtok egy kicsit. Persze számítottam erre, de azért furcsa érzés a saját ösztöneim ellen dolgozni és hagyni, hogy megfigyeljenek.
– Lehet, hogy ezért nem jelentkeztek még, talán egyelőre csak kivárnak, hogy csinálok-e valami gyanúsat – gondolkozok hangosan. Nem akarok abban reménykedni, hogy ha türelmesek, akár napokig is várhatnak ilyenkor, de... azért eszembe jut.

Olyan az egész, mintha hosszú ideje először nem rémálomba, hanem egy édes, delíriumos fajtába csöppentem volna. Egy kicsit talán tényleg félek, hogy egyszer csak felébredek, vagy David eltűnik, vagy az egész tényleg rémálomba fordul át... de éppen ezért élvezek ki minden pillanatot, raktározok el minden érintést, csókot, ölelést, pillantást és szót. Dave minden sebemre gyógyír, még akkor is, ha csak álmodom. Vele végre újra rendesen kapok levegőt, már amikor nem csókoljuk egymást kifulladásig.
Megbeszéljük a terveinket, én pedig zavarba hozom saját magamat, mert teljes természetességgel ajánlom fel, hogy lehetünk az én lakásomon is, és csak utána jut eszembe, hogy ez mi mindent jelenthetne még. Olyat, amire nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve, vagy hogy David egyáltalán vágyik-e rá. Most is megment viszont a helyzetből: felhozza a főzést, abból pedig azt a bizonyos mézes-mustáros csirkét. A mosolyom ekkor már ellágyul, a szemeim megtelnek gyengéd, mélt érzésekkel.
– Persze – bólintok rá, megsimogatva az arcát, még mindig mosolyogva figyelve őt. Az a recept örökre a szívembe írta magát, és már nem csak azért, mert anya receptje volt; miután Dave visszatért hozzám, tulajdonképpen a halálból, azt készítettük el közösen az új első randevúnkon.
A mai programmal kapcsolatban felvetem, hogy elmehetünk sétálni, és hozzáteszem, hogy továbbra sem tervezem letagadni, hogy ismerem, de ő csak nevetve magához ölel és azt mondja, maradjunk itt.
– Szóval te vagy nyuszi és nem mersz kimenni az utcára – évődök vele vidáman, miközben odabújok a nyakához, magamba szívva az illatát. Nem bírom ki, hogy ne adjak egy apró csókot a finom, puha bőrére ott, de aztán a harmadik szendvicsért nyúlok, hogy a lehető legügyesebben megfelezzem azt.
Miután én elmajszoltam a magam részét, iszok a vizemből, aztán kényelmesen Dave vállára döntöm a fejem, hogy ne zavarjam semmiben, de kellően közel lehessek hozzá. Az ing gombjaival játszva mondom el neki, hogy egyébként megfigyelés alatt állok, bár először olyan meglepve néz rám, hogy ő azt hiszem, más társaságra gondolt hirtelen. A felvetésére elnevetem magam.
– Azt hittem azt mondod, rázzam le őket – mosolygok, hiszen én meg hirtelen a saját szakmámra gondoltam. Mondjuk ennél én sokkal diszkrétebben tudtam mások nyomába szegődni.
– Egyébként... – teszem hozzá némi bűnbánattal. – Lehet, hogy nem csak engem figyelnek meg. Úgy értem engem biztosan, és szerintem a lakás is be van poloskáza, de lehet, hogy téged sem hagynak ki a jóból – sóhajtok fel. Ha arra kíváncsiak, veszélyes vagyok-e az amerikai társadalomra, én biztosan megfigyelném a helyükben azt is, aki az eddigi kapcsom volt.
Amikor viszont Dave visszakanyarodik a főzéshez, nekem is könnyebb mosolyognom.
– Az tökéletes lenne. Írjak neked bevásárló listát? Mondjuk... – gondolkozom el egy kicsit. – Igazából a csirkén kívül szerintem minden van otthon. A köretet rád bízom, mit szeretnél, de ha maradnál a rizsnél, az is van – mosolygok tovább.
Ha ő is befejezte az evést, elégedett mosollyal veszem tudomásul, hogy evett a kedvemért, aztán odakínálom neki a vizét is, hátha kér. Ezután pedig, mivel a maradás mellett döntöttünk, nincs más dolgom, mint kényelmesen hozzábújni és újra csak a közelségét élvezni. A szemeimet is lehunyva bújok a nyakához, mély lélegzeteket véve szívom magamba az illatát.
– Egyébként... – szólalok meg pár perc békés csend után, óvatosan felkémlelve Dave arcára. – Téged kerestek már...? Úgy értem, a te ügyedben, a seregtől.  – Tudom, hogy nem akar kellemetlen dolgokról beszélni, de ez is egy olyan kérdés, amit tudnom kell. Egyedül ezt a szálat nem tudtam maradéktalanul elvarrni, muszáj tudnom, hogy ha el kell mennem, az életének ez a része sem fog összeomlani.

Valójában sosem volt kérdés, hogy ha újra lehetőségem adódik rá, a karjaiba omlok-e, megfeledkezve mindenről, amit egymás ellen tettünk. Jobban mondva... azt sosem fogom tudni elfelejteni, amit én tettem ellene, magamnak sokkal nehezebb megbocsátani, de kész vagyok elengedni azt, ami a kórházban történt. Borzalmasan fájt és még annál is többet szenvedtem utána nélküle, de mindez már nem számít, mert végre újra itt van velem. Tudom, hogy végig kettőn állt a vásár, hogy én is megpróbálhattam volna kapcsolatba lépni vele előbb, de... nem hittem, hogy nem utasítana el. Most sem tudtam, hogy ez lesz belőle, nem azért csináltam. Viszont nem is lehetnék ennél boldogabb még akkor sem, ha tudom: a napjaink, de talán az óráink is meg vannak számlálva.
Megbeszéljük a másnapi programot is, nekem pedig megmelegszik a mellkasom a gondolatra, hogy lényegében megismételjük a második randinkat. A mai napi tervekkel kapcsolatban évődök vele egy kicsit, azon halkan elnevetem magam, hogy itt nem kelt akkora feltűnést, mint az utcán, a másik érvével viszont nem tudok vitatkozni.
– Nekem is nagyon jó itt – helyeselek, és ahogy magához szorít, szinte elbújok a nyakában, lehunyt szemekkel, elégedetten szusszanva egy nagyot. A jelenléte békével tölt el, az ölelése pedig melegséggel; legszívesebben örökre itt maradnék. Egy apró puszit is adok a nyakára, a majdnem-tortúrája viszont elkerüli a figyelmemet, mert nekem addigra már az utolsó szendvicsen jár az eszem.
Miután minden elfogyasztottunk, ismételten csak egymásra és a másik jelenlétére koncentrálunk. Legszívesebben összekuporodnék az ölében, mint egy macska, és ha tehetném, biztosan dorombolnék is. Felhozom az újdonsült árnyékaimat, amin aztán viccelődünk egy kicsit, de amikor azt mondja, nem akarná, hogy bajba kerüljek, csak mosolygok, mert tudom, hogy tényleg így van. Azért bocsánatot kérek tőle, mert nem tudom, közvetlenül őt is megfigyelik-e miattam... bár közvetve biztosan. Most is.
– Engem sem – mosolyodom el a válaszát hallva. Valahol kifejezetten felszabadító ez a kötetlenség, csak azt sajnálom rettenetesen, hogy mindennek ilyen körülmények között kellett megtörténnie, ilyen következményekkel. Még mindig nem tudom, hogyan fogok nélküle élni... de szerencsére nem is hagy sokat gondolkozni ezen, mert visszatér a holnapi tervekhez. Elmosolyodom azon, hogy mennyire biztosra akar menni, aztán bólogatni kezdek.
– Rendben, mindent tüzetesen átnézek majd és leírok mindent, ami kell – ígérem meg neki. Ez azt jelenti, hogy ha későn elválunk, otthonról még sms-ezek majd neki... erről pedig eszembe jut valami.
– Dave...? – kezdem halkan, és újra az ingét kezdem piszkálni. – Majd... esetleg felhívhatlak elalvás előtt? Csak egy kicsit. Jól esne hallani a hangod – bököm ki zavartan. Tudom, hogy ez nem fogja elűzni a rémálmokat és nem fog segíteni, amikor felriadok az éjszaka közepén, de David hangjába burkolózva legalább magától az elalvástól nem rettegnék.
Egy kicsit áthelyezkedik, én pedig szinte még közelebb bújok hozzá, bár ahhoz lassan már a bőre alá kellene férkőznöm. Percekig csak csendesen öleljük egymást, még a szememet is lehunyom, csak az illatára koncentrálok, a szíve ritmusos dobbanásaira, a lélegzetvételeire, a simogató kezére. Szívesen megállítanám az időt, itt és most, de előtte még van egy fontos kérdés, amit fel kell tennem. Meglep, amikor azt mondja, hogy igazából ez már a kiengedése előtt megtörtént, felemelem a fejem a válláról és kíváncsian kezdem figyelni, hallgatni őt. Amikor megakad egy kicsit a feltételnél, aggódva szaladnak kissé össze a szemöldökeim, végigsimítok a haján, de nem siettetem, hagyom, hogy a saját tempójában szedje össze a gondolatait. Végül kiböki, hogy az a bizonyos feltétel a leszokás, nekem pedig emiatt összeszorul a szívem, de aztán meg is könnyebbülök, mert kiderül, hogy visszavárják, ugyanoda. Fellélegezve sóhajtok fel, hogy legalább ettől sem akarják megfosztani, amikor viszont megköszöni, csak megrázom a fejem.
– Tudod, hogy bármit megtennék érted, de ezt nem tudtam volna én elintézni. Erre nem terjedt ki az alku, szóval kizárólag magadnak köszönheted ezt az esélyt – mondom a szemeibe pillantva, kezemmel finoman megfogva és megszorítva a pulcsit piszkáló ujjait. Ha megadták neki a lehetőséget, az azért van, mert nagyon is tisztában vannak az érdemeivel és nem akarják elveszíteni őt a saját kötelékeikből. Egyáltalán nem tudom hibáztatni őket a gondolatmenetükért.
– Dave... – súgom aztán gyengéden, és ha kell, ujjaimat az álla alá csúsztatva késztetem finoman arra, hogy rám nézzen. Foglyul ejtem a szemeimmel a tekintetét.
– Meg fogod tudni csinálni. Erősebb vagy, mint gondolnád. Én hiszek benned – jelentem ki szilárd hittel, megingathatatlanul figyelve szemei kékjét. – Mennyire súlyos...? – kérdezek rá nagyon óvatosan, de ha esetleg nem akar válaszolni, nem erőltetem; igazából már azzal is sokat elmond, ha csak elfordítja rólam a tekintetét. Borzasztóan nehéznek érzem a szívem, mert soha nem akartam, hogy ebbe kelljen menekülnie.
– Tudok segíteni? Fogalmam sincs, mennyi időnk van még, de ha szeretnéd, itt vagyok, ugye tudod? Mindig, mindenben – fogadkozom halkan, ám annál komolyabban. Magamhoz ölelem őt, ezúttal én vonva valamennyire óvó ölelésbe, amennyire a helyzetünkben lehetséges. A haját, a tarkóját simogatom, csókot nyomok a halántékára, és nagyon szeretném, ha egyszerűen csak az ölembe pottyanna a tudás, hogy mivel győzhetném meg őt arról, hogy úgy higgyen magában, mint ahogy én hiszek én benne.

Nehéz eldönteni, hogy most tulajdonképpen megmentjük egymás életét, nem is beszélve a sajátunkról, vagy inkább végleg tönkretesszük azokat. Nem kérdés, hogy szükségem van rá. Nem kérdés, hogy ezek a pillanatok horgonyok lehetnek majd, amikor nélküle minden nehéz lesz. Nem kérdés, hogy minden egyes pillanatot kihasználok és kiélvezek, mélyen elraktározva magamban az összes szót, érintést és benyomást. Legszívesebben betakaróznék az illatával és a hangjával, legszívesebben soha nem mozdulnék el a karjaiból, de nem tudom, hogy tehetném ezt lehetővé.
Ezt nem is merem megkérdeni tőle, van viszont valami, amit igen. Amit még megtehetek, ameddig van időnk. Érzem magamon a tekintetét, hallom a hangján, hogy már-már aggódik, de amikor végre kibököm a kérdésem és az arcomra simító tenyere hatására felpillantok rá, csupán a gyengéd, szerelmes mosolya és pillantása üdvözöl. Egy pillanatra lehunyom a szemem, ahogy homlokát az enyémnek dönti, aztán a válasza hallatán megkönnyebbülten kiengedem a levegőt és elmosolyodva nézek a csodaszép kék íriszekbe. A homlokomra adott csóktól újra lehunyom a szemem, és ahogy az ajkai aztán az enyémekre simulnak, tenyerem az arcára helyezve tartom ott magamnál néhány pillanattal tovább.
– Oké – mosolygok rá boldogan, majd amikor viccbe fordítja a dolgot, elnevetem magam.
– Nem, köszönöm, most inkább hallgatom tisztán a hangodat – rázom meg a fejem, elutasítva az ajánlatot. Halk kuncogással ölelem magamhoz, miközben szinte szó szerint dörgölőzni kezd; sokadjára is lehunyom a szemem, magamhoz szorítom, és mélyre raktározom magamban ezeknek a pillanatoknak az emlékeit. Bár tényleg mindig felhívhatnám majd. Legalább ennyit... Felsóhajtok, de elhessegetem a fenyegető gondolatokat.
Most végre újra tudom élvezni vele a csendet is, mert tudom, hogy őt sem a gyötrődés készteti hallgatásra, hanem csak hozzám hasonlóan ki akar élvezni minden egyes másodpercet. Hosszú percek után töröm meg a csendet; nem mintha számítanék akár a válaszra, akár arra, ami ebből kikerekedik. Most mégis gyötrődve néz a szemeimbe, nekem pedig összetörik a szívem, amikor azt mondja, nélkülem nem fog menni. Elkínzottan nézek rá, kezeim közé véve az arcát, hüvelykujjammal a bőrét simogatva.
– Menni fog, Dave, csak akarnod kell. Akard értem, miattam. Ha nem is lehetek itt... tudnom kell, hogy jól leszel, hogy jól vagy – mondom szinte kérlelve. – Annyira erős vagy. Azt mondod, én segítettem, de az nem én voltam, hanem a te akaraterőd, miattam. Most ugyanerre kérlek. Kérlek, ne pusztítsd el magad... – fogom halkabbra a hangom, elkeseredve csukva be a szemem és döntve a homlokom az övének. Hogyan mehetnék így el? Hogyan hagyhatnám magára? Egyébként is bele tudnék halni a gondolatba, de így... ha ennyire szüksége lenne rám... Mély, nehéz sóhajjal nézek rá újra, kissé félve kérdezve rá a helyzet súlyosságára, amikor pedig lesüti a szemeit, ez a félelem csak fokozódik. Azt hiszem, hogy már nem is fog válaszolni, de megteszi, és amit mond... ezúttal engem ragad magával a gyötrődés.
– Dave... – suttogom halkan, aggodalomtól és féltéstől csöpögő hangon. Tönkreteszi magát. Nem csak az életét, de a testét is és én kibaszottul tehetetlen vagyok.
Hirtelen felkapja a fejét, én pedig meglepve és kissé értetlenül figyelem és hallgatom, ahogy egészen belelovallja magát valamibe, ami nekem meg sem fordult a fejemben. Megrázom a fejem, tenyerem az arcomon nyugvó kézfejére simítom és határozottan a szemeibe nézek.
– Tudom, Dave. Tudom – mondom ugyanezzel a határozottsággal, belecsókolva a tenyerébe, aztán visszasimítva azt az arcomra. – Meg sem fordult a fejemben ilyesmi – erősítem meg. Az egy dolog, hogy érezném és látnám rajta, de eszembe sem jutott, hogy ez motiválta volna, vagy ez dolgozna most benne.
– Én csak... nagyon aggódom érted – vallom be halkan, közelebb húzva őt magamhoz, mintha azzal megóvhatnám. – Nem akarom, hogy ezt tedd magaddal. Soha nem akartam. Azt szeretném, hogy élj, Dave. Tudnom kell, hogy... Nem kérem tőled, hogy boldog legyél, mert én sem leszek soha igazán boldog, ha te nem vagy mellettem, de nem tudnék azzal a gondolattal létezni, hogy te talán épp az utolsó szögeket vered a koporsódba. Ezt... ezt nem bírnám ki – suttogom elkínzottan. Homlokom az övének támasztom, szabad kezemmel a haját simogatom, és fogalmam sincs, mi tévő legyek.
– Ha... ha szeretnéd, talán telefonon tudnánk tartani a kapcsolatot. Tudod, hogy meg tudom oldani, ha akarom. Nem érdekel, ha szabályt szegek vele, ha ez segítene neked. Bármit megteszek, hogy neked jobb legyen – nézek a szemeibe komolyan, még mindig szinte fulladozva az aggodalomtól.

Soha nem jutna eszembe elítélni Davidet a szenvedélybetegsége miatt, és nem azért, mert elfogult lennék vele szemben. Nagyon is alapos sejtéseim vannak arról, min ment keresztül, amikor először kellett megküzdenie ezzel: a hajó és a második családjának elvesztése elviselhetetlen teher volt. Most pedig... most olyan mélységbe taszítottam magunkat, amiből nem is volt senki, aki kihúzhatta volna. Nem kicsinyíteném le annak a jelentőségét, hogy neki mennyire nehéz lehetett – a saját bőrömön is tapasztaltam mindent, és még ha voltak is olyan időszakok, amikor elhitettem magamnak, hogy Dave már túllépett rajtam és nem számítok neki, most már pontosan tudom, látom és érzem, hogy ő is ugyanabban a végtelen fájdalomban vergődött, amiben én is. Nem, nem ítélem el; aggódom érte, borzalmasan, különösen, amikor azt mondja, nélkülem nem fog neki sikerülni. Hiába próbálom meggyőzni, csak rázza a fejét, és olyan kétségbeesve néz rám, hogy belesajdul a szívem.
– Dave... – suttogom elkínzottan, amikor azt mondja, gyáva. – Mindig olyan erős és bátor voltál értem. Csak... csak ugyanerre kellene gondolnod most is – suttogom a befejezést, de én magam is halkan és bizonytalanul mondom ezt, mert tudom, milyen átkozottul könnyen hangzik. Erre kellene gondolni, hát persze; én is csak arra fogok tudni gondolni, hogy milyen borzalmasan magányos és szomorúan szürke nélküle az egész életem. Hogy várhatnék tőle mást?
Az nem kérdés viszont, hogy amikor szinte pánikba esve esküdözni kezd, hogy ma még nem ivott egyetlen kortyot sem, akkor elhiszem neki, sőt, meg is nyugtatom, hogy eszembe sem jutott ilyesmi, mert valóban nem. Magamhoz ölelem, a közénk suttogott kérdésre viszont nem tudom a választ.
– Fogalmam sincs – vallom meg neki halkan, őszintén, azzal a fájdalommal a hangomban, ami egyértelművé teszi, hogy én sem fogom tudni ezt megvalósítani nélküle. Elkeseredetten szorítom össze a szemeimet és ölelem még szorosabban, mintha azt hinném, ezzel itt tudom tartani magamnál, örökre. Egyetlen egy dolog jut eszembe, hogy legalább valahogy ott tudjak lenni neki, de már ahogy felnéz rám, ott van a tekintetében a válasz. Halkan, elkeseredetten nyögök fel.
– Te vagy nekem a legfontosabb, Dave. Nem érdekel semmi más. Semmi másért nem élek, csak érted – suttogom gyötrődve attól, hogy most pontosan annak adok hangot, ami annak idején is elindította ezt a végzetes lavinát, de nem tudok tenni ellene. Ha tehetném, odaadnám érte az életem, gondolkodás nélkül. Golyó elé vetném magam, eladnám a lelkem az ördögnek, bármit megtennék...
Viszont azt is kiszúrom, hogy remegnek az ujjai, amikor megdörzsöli velük az orrnyergét.
– Dave...? – kérdezem halkan, az aggodalmas fajta gyanakvással. Kinyitja a szemét, rám néz, de én már jól ismerem a tekintetében azt a távoliságot, azt a sötét árnyékot, ami a rohamokat szokta követni vagy előrevetíteni. – David! – szólok rá gyengéden, de határozottabban, hogy a hangomra figyeljen, és már nyúlok is érte, amikor az ő ujjai is a ruhámba markolnak, ajkait pedig elhagyja az a halk, rettegő könyörgés.
– Itt vagyok, Dave. Nincs semmi baj. Itt vagyok. Maradj velem! – kezdek rögtön beszélni hozzá, megtartva az előző tónust: gyengéd határozottsággal, nem túl halkan beszélek, hogy bele tudjon kapaszkodni a hangomba és ne ne emlékeztessem azzal semmi rosszra. Nem hagyom abba, folyamatosan beszélek hozzá, újra és újra elismételve, hogy itt vagyok vele és nincs semmi baj, amikor pedig lehunyja a szemeit és a nyakamhoz bújik, szorosan magamhoz vonom.
– Nincs semmi baj. Itt vagyok veled. Itt vagyok – suttogom most már halkabban, megnyugtatóan, egyik kezemmel szorosan ölelve, a másikkal pedig gyengéden simogatva a haját, fejemet az övére hajtva. Addig tartom így, ölelve, simogatva, néha a fejére csókolva, ameddig csak szükséges, még akkor is, ha közben a mellkasom olyan fájdalmasan szorít, mintha valaki satuba fogta volna. Ahogy az ő pánikja alábbhagy és lassan megnyugszik, úgy nekem is több lehetőségem van átélni a félelmet, hogy mi lesz vele, ha tényleg magára marad mindezzel, ezzel újra előidézve a fájdalmat, amiért nélküle kell majd léteznem. A szemem szúrni kezd, a torkomban pedig gombóc nő, de próbálok megküzdeni a saját gyengeségemmel.
– Jól vagy...? – kérdezem halk, az elfojtott könnyektől és érzésektől kissé nyomott és rekedt hangon. Félek, hogy össze fogok omlani, mielőtt még igazán kiheverte volna a majdnem-rohamot, pedig nekem még csak jó okom sincs rá.

Összetörik a szívem attól, amit mond. Nem akarom, hogy így kelljen élnie, nem akarom, hogy mélyre süllyedjen a fájdalomban, hogy tönkretegye magát és az életét, hogy aztán azzal a tudattal kelljen élnem, hogy nem csak nincs velem, de minden hiába való volt, mert ő végül mégis eldobta az életét, így vagy úgy. Aztán még azt is hozzáteszi, hogy én erős vagyok, mire csak némán rázni kezdem a fejem. Nem vagyok erős. Egyáltalán nem vagyok erős, de ezt nem merem elmondani neki, mert akkor ő is aggódni kezdene. Pedig nélküle semmi vagyok; ha nincs mellettem, gyenge vagyok és céltalan.
Nincs válaszom a kérdésre, hogy hogyan lehetne boldog nélkülem, mert én sem leszek az soha többé, ha ő nem az életem része. Szavaira mélyen, reszketegen szívom be a levegőt és az ölembe pillantok, mert nem tudom megígérni neki, hogy önző leszek. Világ életemben az voltam, de ha róla van szó... akkor nem megy. Csak ő számít nekem. Épp ezért nem is tudom, mit mondhatnék, de aztán nem is kell megszólalnom, bár még véletlenül sem mondanám azt, hogy szerencsére. A roham minden előjelét látom és érzem rajta, és hiába gyorsul fel a szívverésem a pániktól érte, azonnal cselekszem. Úgy teszek, ahogy kérte, folyamatosan beszélek hozzá, érintem őt, simítom, tekintetemmel fogva tartom az övét, és amikor egy kicsit megnyugodva a nyakamhoz bújik, szorosan átölelem. A haját simogatom, ujjbegyeim finoman a tincsei közé túrva masszírozzák megnyugtatóan a tarkóját. Néha rá is csókolok a fejére, néha csak ráhajtom a sajátomat, és hiába érzem, hogy megnyugodott, nekem csak egyre inkább elnehezül a szívem. Nem akarom, hogy egyedül kelljen szembenéznie a rohamokkal. Nem akarom, hogy magára maradjon, nem akarom, hogy bármi is fájjon neki, nem akarom, hogy ne legyen az életem része és én ne legyek az övé...
A fájdalom könnyei megállíthatatlanul törnek utat és gyűlnek össze a szemeimben, és amikor rákérdezek, hogy jól van-e, a hangom is elárul.
– Ne kérj bocsánatot – rázom meg a fejem és nyelek egy nagyot, hátha vissza tudom tartani a könnyeket. – Örülök, hogy itt voltam – teszem hozzá halkan, de nem tudok uralkodni magamon, érzem, ahogy a könnyek előszöknek a szemhéjaim alól. Dave azonnal magához ölel, én pedig másolata leszek az ő cselekedeteinek: olyan kétségbeesetten szorítom magamhoz, mintha nem lenne holnap. Nem akarok arra gondolni, hogy talán nem is lesz.
– S-Sajnálom... – nyögöm rekedten, összeszorított szemekkel préselve arcomat a mellkasába. Szeretném teljesíteni, amit kér, de a könnyeim áztatni kezdik az ingét, még úgy is, hogy próbálom visszafogni az érzéseimet. Azt mondja, meg fogja oldani, és én elhiszem, hogy meg tudná, de nem akarom, hogy ne legyen többé semmi közöm hozzá, az életéhez, a problémáihoz... mindenhez, ami David.
– Azt akarom, hogy rám támaszkodj. Mindig ott akarok lenni melletted, ha szükséged van rám – szólalok meg halk, rekedt hangon, csak azért emelve fel a fejem, hogy rá tudjak nézni. Egyik kezemmel elengedem, hogy megtöröljem az arcomat az ujjaimmal, de szint érzem, hogy elindultam lefelé egy lejtőn, amin nem fogok tudni megállni és nem is látom a végét.
– Nem vagyok erős, David – vallom be reszketeg, szinte alig hallható hangon. Újra megtörlöm az arcomat, de nincs sok értelme; rögtön újabb könnycseppek folynak végig a bőrömön és ezúttal még az ujjaim is remegésnek indulnak. – Én nem... egyedül nem... nem tudok... nem tudom... – Nevetséges összevisszaságokat tudok csak motyogni, mert hiába vagyok képtelen Dave szemeibe nézni, még így sem tudom hangosan kimondani, hogy nem tudok vele megküzdeni, hogy nem tudom elfelejteni.
Elkínzott, nyöszörgéshez hasonlatos hang tör fel a torkomból, aztán már csak arra vagyok képes, hogy újra magamhoz öleljem. Elrejtem az arcomat a mellkasában, elbújva előle és az egész világ elől, ujjaimmal kétségbeesetten markolva a ruhájába, miközben a vállaim is finoman rázkódnak kezdenek attól, hogy próbálom visszatartani magam azon a bizonyos lejtőn, mielőtt még kitörne belőlem a zokogás, amit végtelenül hosszú hetek magányos fájdalma táplál.

Nem tudom, hogy jutottunk idáig. Persze, tisztában vagyok a történésekkel, amik ide vezettek minket, emlékszem minden egyes tévútra és elhibázott döntésre, egyszerűen csak... nem értem. Mi vezetett odáig, hogy most úgy üljünk itt, mint akiknek végső búcsút kell vennie egymástól? Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, annyi mindent túléltünk együtt... hiszen szinte a halálból is visszatért már hozzám egyszer. Most pedig el kellene őt engednem. Hogyan? Miért?
Képtelen vagyok rá. Tudom, hogy nem fog menni; most, ahogy kis híján a karjaim között él át egy rohamot, különösen biztos vagyok ebben, mert nem csak saját magam miatt nem tudnám ezt megtenni. Ameddig azt hittem, ő már nem akar engem, neki nincs szüksége rám, könnyű volt, hiszen a saját fájdalmamat könnyű elnyomni és elfogadni. Na de az övét? David nem szenvedhet. Azt nem engedhetem meg. Nem tudom megtenni...
– Dave... – sóhajtok fel hosszan, elkínzottan, amikor ki is mondja, hogy ő is azt szeretné, ha mindig ott lennék neki. Ott akarok lenni, de nem tudom, hogyan... és ettől kétségbe esek, pedig már nem szabadna tetéznem a bennem dúló érzelmek kaotikus sokaságát. Érzem, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt...
Nem. Már elveszítettem, ébredek rá, amikor még a vallomásomat sem tudom befejezni arról, mennyire gyenge vagyok nélküle. Nem akartam ezt, nem akartam a nyakába zúdítani az érzéseimet, mert félek, milyen hatással lehet rá, de már késő. Dave még mindig Dave, és amint világossá válik számára a helyzet, már von is abba a szoros, óvó ölelésébe, amiről tudom, hogy esélyem sincs összetartani magam. Kétségbeesetten kapaszkodok belé, makacsul próbálok mégis megküzdeni a fenyegető viharral, de ekkor meghallom a gyengéd dörmögesét a fülemben... és a régi becenevem.
Halk nyöszörgéssel fúrom az arcom még szorosabban a mellkasába, pedig már biztosan tudom, hogy elveszítettem ezt a harcot. Miközben ő is arra biztat, hogy adjam ki magamból a fájdalmat és még szorosabban ölel magához, esélyem sincs nem azt tenni, amit kér. Nem akartam megosztani vele a terhet, mert nem akarom, hogy bármi is terhelje őt, de átestem a holtponton. Elindultam a lejtőn, és most már késő megállni. Ujjaim tehetetlenül markolják az inget a hátán, arcom a mellkasába rejtem, és miközben szinte kiszakad belőlem minden fájdalom, az egyetlen vigaszom és menedékem ő és az ölelő karjai. Ezúttal nem úgy sírok, mint amikor visszatért hozzám a halálból; akkor a megkönnyebbülés öröme enyhítette a felhalmozódott fájdalmat, most azonban... most nincs semmi enyhítő. Most csak hosszú hetek magányos, traumákkal övezett, sötét kínja van, és a tudat, hogy tulajdonképpen a jövőben is ez vár ránk. Rá és rám is. Egyedül kell megküzdenünk a démonainkkal, mert nem lesz mellettünk az, akire a legnagyobb szükségünk lenne.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire végre ismét rendesen kapok levegőt. Csak nagyon lassan tudom elengedni őt, már-már szégyenkezve. Szinte rá sem merek nézni, míg az asztalhoz fordulok és jobb híján az extra szalvétákkal igyekszem rendbehozni magam, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Megtörlöm az arcomat, kifújom az orrom, és iszok egy kis vizet is, csak hogy nyerjek némi időt, mielőtt lassan újra felé fordulnék.
– Ne haragudj – kérem halk, a sírástól rekedt hangon. – Nem akartam így a nyakadba zúdítani, de én... én sem vagyok erős – suttogom el újra a vallomást, ami idáig vezetett. Magamtól nem tudok ránézni, de ha késztet rá, nem állok ellen.
– Nem tudok aludni – vallom be még halkabban, szinte csak lehelve a szavakat. – Minden éjjel újra ott vagyok. Minden éjjel újra átélem, és... és néha te is ott vagy... – A hangom egy pillanatra elcsuklik, ezért nyelek egy nagyot. – Amikor felébredek, percek kellenek, hogy rájöjjek, csak álmodtam. És én... – Elkeseredett sóhajjal túrom hátra a hajam. – Tudom, hogy te a baleset óta folyamatosan ezzel élsz együtt, minden éjjel és néha nappal is, de én... én sokkal gyengébb vagyok nálad – hajtom le a fejem.

Összetörök. Nincs jobb szó rá, egyszerűen képtelen vagyok tovább összetartani azokat a darabkákat, amelyekre David elvesztésével törtem, és amiket az elmúlt időszak csak még apróbbra zúzott. Önzőnek érzem magam, amiért éppen az ő legnehezebb pillanatai után nem tudom tovább tettetni, hogy erős vagyok, de... valahol várható volt. A saját fájdalmam, a saját nehézségeim könnyen kerülnek a hátsó szobába elzárásra, mint mindig, de az övéi... Sokkal nehezebb megküzdenem azzal, hogy nem lehetek mellette és nem segíthetek neki, amikor szüksége lenne rám.
Míg átveszelem a szinte rohamszerű érzelem-kitörést a karjaiban, olyan türelemmel szorít magához, amibe belesajdul a szívem. Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan kellene képesnek lennem enélkül, nélküle akár csak léteznem is. Ugyanilyen türelemmel, csendben várja meg, hogy egy kicsit megnyugodjak és rendbe szedjem magam, amikor pedig kezét az arcomra simítja, reszketeg sóhajjal hunyom le a szemem és dőlök bele finoman a törődő érintésbe. Nyelek egy nagyot, mert kell néhány másodperc, hogy összeszedjem magam, de aztán sikerül megszólalnom is. Csendben hallgat, amikor pedig befejezem és végre rá is tudok nézni, látom a szemeiben a dühöt és az aggodalmat is. Nem ellenkezek, ahogy újra magához húz, összeszorított szemekkel fúrom arcomat a nyakába, kezeimet pedig szorosan a teste köré fonom, ujjaimmal az ing anyagába kapaszkodva. Mély, reszketeg lélegzetekkel szívom magamba az illatát, ezzel is nyugtatva magam az ölelésében. Amikor rám néz, már egy kicsit nyugodtabban tudok rápillantani, elhúzódva egy kissé, a szavai hallatán viszont csak elkeseredettség költözik a szemeimbe. Lassan megrázom a fejem.
– Nélküled nem vagyok elég erős – suttogom magunk közé halkan. Lehunyom a szemem az apró, finom csókokra, de ez nem elég ahhoz, hogy elmúljon a konstans nyomás a mellkasomban.
– Annyira sajnálom, Dave – szólalok meg halk, elkeseredett hangon, miközben egyik kezem az arcához emelem. Ujjaimmal finoman simítom végig a bőrét újra és újra, mintha csak meg akarnám rajzolni a vonásait. – Soha nem szabadott volna kockára tennem azt, amink volt – lehelem szomorúan, homlokomat az övének döntve és egy pillanatra lehunyva a szemeimet.
– Te vagy nekem a levegő, David. – Kinyitom a szemeimet, hogy rá tudjak nézni, úgy szemlélve a vonásait, mint aki minden pillanatban attól fél, hogy soha nem láthatja őket többé. – Mindig, mindent érted teszek, de... már megint elrontottam. Már megint az a vége, hogy elveszítelek – súgom kissé rekedt hangon.
– Soha nem akartam ezt, ugye tudod? – simítok végig az arcán újra szomorúan és elkeseredetten. – Bármit megadnék azért, hogy visszakapjuk egymást. Bármit megtennék érted... pont ezért nem tudok tisztán gondolkozni, ha rólad van szó. Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy ez majd... ide vezet – hajtom le a fejem, a kezemet is az ölembe ejtve. Felsóhajtok és lehunyt szemekkel megrázom a fejem. Soha nem fogom magamnak megbocsátani, hogy ide juttattam magunkat.

David szavai kegyetlennek tűnhetnének, de tudom, hogy nem állt szándékában bántani velük; ez csupán a kendőzetlen igazság, amivel akkor is szembe kell néznünk, ha most könnyű lenne elveszni egymás ölelésében. Ami történt, megtörtént. Nincs visszaút. Hibát hibára halmoztunk, és miközben vakon küzdöttünk a másik jólétéért, ide jutottunk, ahol elveszítjük egymást és ezzel beletaszítjuk a másikat abba a végtelen, sötét szakadékba, amitől annyira óvtuk akartuk egymást. Mint egy kegyetlen önbeteljesítő jóslat.
Önkéntelenül is belesimulok az arcomat simogató érintésbe, abból nyerve erőt, ameddig még lehet. A szemeimet is lehunyom, mély levegőt véve hallgatom megnyugtató szavait, de amikor azt mondja, mindenért megbocsát nekem, kinyitom a szemeimet. Nyelek egyet, hagyom magam elveszni tekintete végtelen kékjében, aztán finoman a kézfejére fogok és hosszan a tenyerébe csókolok.
– Én is neked – mondom aztán halkan, de annál komolyabban, egyenesen a szemeibe nézve. – Nincs semmi, ami miatt neheztelést éreznék a szívemben. Az még mindig csak érted dobog. Mindig érted fog dobogni – teszem hozzá halkabban, megtört szomorúsággal figyelve tovább az imádott vonásokat, pedig ezek a szavak ugyanúgy igazak, mint a megbocsátás. David előtt azt sem tudtam, hogy még létezik a szívem. Ő találta meg, Ő élesztette fel, Ő tanította meg szeretni... tudom, hogy soha, senki más nem lesz képes elérni azt, hogy szeressem, de nem is bánom. Ez így van jól. Nem is akarok mást szeretni. Akkor is örökké Őt fogom őrizni a szívemben, ha nem lehet az enyém.
– Tudom. Tudom... – suttogom magam is megtörő hangon, amikor nem tudja befejezni a mondatot. Elszorul a torkom, a mellkasomban sötéten lüktet a fájdalom, de semmi nem olyan szörnyű mint azt látni, ahogy ő küzd a saját szomorúsága ellen.
– Dave... – suttogom gyengéden. Tenyeremet az arcára simítom, és bár nem kényszerítem arra, hogy rám nézzen vagy egyáltalán elmozdítsa a fejét, apró, szerető puszikat szórok el az arcán, az állán, az ajkain, mintha csak azt remélném, hogy ezzel elszívhatom a fájdalmát. Halkan mormolom a bőrére, hogy itt vagyok és hogy szeretem, még akkor is, ha az én szememet is könnyek égetik.
Amikor végül ismét rám néz, a szavai újra felidézik a nem sokkal ezelőtti érzéseket: a kendőzetlen igazságot. Mielőtt még azonban engedhetném, hogy ezek súlya lehúzzon a mélybe, folytatja, én pedig szomorkásan bár, de elmosolyodom, miközben bólintok egy aprót. Az utolsó mondata ismét megnyithatná a katlan kapuját, de tudom, hogy most még tényleg nem szabad annak engednem, ezért inkább arra koncentrálok, amit előtte mondott.
– Mindig velem vagy, Dave – mosolyodom el, ezúttal azonban nem a szomorúságra koncentrálok, hanem minden másra, amit ellentétes azzal. A szavak mögött rejlő pozitív érzésekre. Arra az elsöprő csodára, amit David jelent nekem. Talán nem is baj, ha még addig mondom el ezt neki is, amíg nem késő.
– Tudod, hogy még mindig emlékszem az első pillanatra? Amikor legelőször láttam meg a szemeidet. – Álmodozó mosollyal figyelem az említett szempárt, emlékezetembe vésve minden egyes ezüstös-szürkés pöttyözést az íriszei mentén. – Tudhattam volna, hogy mibe sétálok bele. Már kezdettől fogva éreztem, hogy különleges vagy, de akkor még fogalmam sem volt, mennyire. A kabinomban persze már kezdtem sejteni... – teszem hozzá egy nosztalgikus mosollyal. – Még mindig nem tudom, hogyan csináltad. Soha azelőtt nem kívántam magamnak másik életet, de amikor elbúcsúztunk, hirtelen nagyon szerettem volna egyet. – Homlokomat az övének döntöm, de olyan közel maradok hozzá, hogy ajkaimmal is leheletfinoman végig tudom simítani az övéit. Tenyereimet az arcára simítom, ahogy újra elhúzódok egy kissé, és miközben ismét a szemeibe pillantok, mosolyogva simítom végig hüvelykujjaimmal a járomcsontját.
– Aztán megint a szemeid kísértettek. Nem akartam elhinni, amikor összeakadt a pillantásunk azon a teraszon – rázom meg a fejem, aztán halkan elnevetem magam. – De azt igen, hogy nem hagytad magad lerázni. – Kezeimmel finoman magamhoz húzom és hosszan, ragaszkodón megcsókolom. A szívemben lüktet a fájdalom, mert az emlékek felidézése pusztító abban a tekintetben, hogy hamarosan minden csak emlék lesz, de most tényleg nem erre koncentrálok. Most tényleg csak hálát adok mindenért, amit adott nekem. Hálát adok érte.
– Köszönöm, hogy megmentettél. Minden egyes alkalmat, amikor megmentettél – suttogom magunk közé, szemeimben szinte áhítattal fürkészve az arcát. – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt az életemben. Szeretlek – zárom be ismét azt a rövid távolságot, ami köztünk van. Átölelem a nyakát, szorosan magamhoz húzom, és elhatározom, hogy most már el sem engedem, ameddig nem muszáj. Nem búcsúnak szántam ezeket a szavakat, csak szerettem volna, ha egy kicsit, amennyire lehetséges, az én szemeimet keresztül látja saját magát.

Ugyan szigorúan nézve nem fogadom meg teljesen azt, amit Dave kért tőlem, mert egy kicsit mégis visszakormányozom magunkat a múltba a jelen helyett, de remélem, hogy ebben a fajta megközelítésben nem fogja bánni. A nosztalgia és az emlékek keserédesek, de én most csak az édesre koncentrálok, mert a keserűt lesz még elég időm ízlelgetni eleget... és most az akarom, hogy David tudja, mit jelent Ő nekem. Hogy érezze, mennyire fontos volt mindig. Amikor pedig belekezdek és feldereng az arcán az az imádott mosolya, a szemeibe pedig visszatér az élet csillogása, már tudom, hogy jó taktikát választottam. Belesimítom arcom a puha érintésébe, belefullasztom az érzékeimet a mosolyába és a szeme csillogásába, magam is szerelmesen fürkészve a szemeit, amikor ráerősít, hogy fizikai képtelenség lett volna lerázni őt aznap este. Szerencsére.
– Örülök, hogy nem tetted – súgom mosolyogva, közelebb hajolva hozzá, mielőtt hálát adnék neki mindenért és ezredjére is elmondanám neki, hogy szeretem. Beleveszek a csókba, amikor pedig elenged és megszólal, a mosolyom azonnal visszatér az arcomra, mert tudom, mi következik.
Teljesen kizárom a külvilágot a tudatomból, csak hallgatom Dave-et, ahogy felidézi az első mérföldköveinket. Magam előtt látok minden egyes pillanatot, miközben mosolyogva hallgatom, ujjaimmal révetegen simogatva a tarkóját. A mosolyom aztán kiszélesedik, amikor elérkezünk a kabinomhoz.
– Becsületedre legyen szólva, próbáltál erős maradni – felelem somolyogva a költői kérdésre, egyik kezem előrébb húzva. Hüvelykujjammal puhán simítok végig az alsóajkán, felidézve, amikor először érintettem meg hasonlóan. A tekintetem aztán visszatér az övére, szavai hallatán pedig lággyá válik a mosolyom és megrázom a fejem.
– Én sem. Soha – jelentem ki halk, de határozott hangon, homlokomat azzal az ismerős mozdulattal támasztva finoman az övének. Vannak dolgok, amiknek a megtörténtét soha nem akartam volna és szívesen visszapörgetném az idő kerekét azért, hogy megóvhassam őt tőlük, de bánni? Soha.
Csak azért emelem fel újra a fejem, mert folytatja, én pedig lágy mosollyal figyelem őt a vallomás alatt. A szívem félrever a mellkasomban, a gyomromban ott mocorognak az ismerős pillangók, mintha még mindig csak a szerelmünk első pillanatait élném meg. A finom csók alatt tenyerem az arcára simul és el sem engedem a folytatás alatt; a szemeimet is csak akkor hunyom le egy pillanatra, nosztalgikus mosollyal az ajkamon, amikor eljutunk a vallomásához. Egy pillanatra ismét ott vagyok, az óceánban lebegve, a karjaiban.
– Soha nem fogom elfelejteni azokat a perceket, Dave – nyitom ki a szemeimet, mosolyogva simítva végig az arcát. – Nem tudom, nekem lett volna-e merszem elmondani, ha te nem teszed meg előbb – vallom be aztán, csak hogy lássa: tényleg nem mindig én vagyok az erősebb. – Mindent megváltoztattál akkor. Az egész életemet... és a jó irányba. – Halkan felsóhajtva ölelem magamhoz, nyomok csókot az arcára, majd az ajkaira is, utóbbinál hosszabban is időzve a puha érintésben.
– Azok a hetek veled életem legszebb napjait őrzik. Még akkor is, ha... – kezdem, de aztán nem fejezem be a mondatot, csak megrázom a fejem. A rosszra nem akarok gondolni.
– Emlékszel az első igazi randevúnkra? – kérdezem inkább, újra mosolyogva. – Sosem voltam még előtte olyan boldog, mint veled abban az étteremben. Bár attól tartok, én már ott lebuktattam magam, milyen mélyen megőriztelek az emlékeimben... – jegyzem meg egy halk nevetéssel. Ő még sosem mesélt az álmairól, de én akkor a kis ismerkedős játékunk alatt elmondtam neki, hogy még a telefonszámát őrző kis cetlit is megtartottam.
– Tudod, amikor fogságba estem Szíriában, nagyon haragudtam az elemekre és magamra is, amiért nem voltam eléggé résen, de így visszagondolva szerintem életem legjobb döntését hoztam meg, amikor elvállaltam azt a melót. Aztán akkor is, amikor beintettem nekik és idejöttem. Nem akarom tudni, milyen lett volna az életem nélküled – simítom a tenyerem az arcára, még közelebb hajolva hozzá, míg az orrunk már szinte összeér.
– Tudom, hogy már unalmas ezt hallgatnod, de nagyon szeretlek, David – lehelem az ajkaira, mielőtt finoman magamhoz húznám. Ezúttal nem érem be egy finom csókkal, annál sokkal hosszabbra nyújtom az érintést, mintha ez is a vallomás része lenne és az ajkaimmal próbálnám neki megmutatni, mennyire is szeretem. Talán szövődik bele némi kétségbeesés is, mert akarva-akaratlanul felbukkan bennem az érzés, hogy talán utoljára van erre lehetőségem, de nem engedek a démonoknak. Olyankor csak szorosabban ölelem magamhoz, mint aki szinte a bőre alá akar bújni. Akkor legalább soha többé nem tudnak elválasztani tőle.
Kész lennék akár szó szerint belefulladni is Dave csókjába, de amikor meghallom, hogy valaki zavartan megköszörüli a torkát mögöttünk, kelletlenül elhúzódom tőle. Karjaimmal még mindig őt ölelve fordulok hátra, látva, hogy a barista srác némileg vörös arccal, zavarában ránk sem nézve szedi össze a dolgokat az asztalról.
– Elnézést a... zavarásért, de öt perc múlva zárunk – motyogja, miközben a tálcára pakolja az üres csészéket. Nyelek egyet, mert még nem akarom, hogy vége legyen, de ez nem az ő hibájuk, szóval csak bólintok egyet.
– Persze, köszönjük – felelem. A srác gyorsan el is illan, én pedig újra Dave-hez fordulok, próbálva eltüntetni a szemeimből a szomorúságot. Végigsimítok az arcán, aztán szinte félve a telefonomért nyúlok... de nem vár sem üzenet, sem nem fogadott hívás. A szívem reménnyel telve dobban nagyot a mellkasomban.
– Továbbra sem kerestek – nézek fel, arcomon pedig megjelenik egy halvány, reményteljes mosoly. – Akkor holnap reggel...? – kérdezem szinte izgatottan. A legjobb az lenne, ha éjszakára sem kellene búcsút vennem tőle, de ha eddig nem kerestek, a holnap még a miénk lehet. Legalább részben.

Hosszan belemerülünk a nosztalgiázásba, de én a legkevésbé sem bánom - és úgy látom, Dave sem. Mosolyog, rákontrázik az emlékekre, és még ha a szemében ott is van a szomorúság, tudom, hogy most ő sem arra koncentrál. Én is ezzel tartok ki: annyira koncentrálok a jóra, hogy ne fájhasson a rossz, mert nem marad neki hely. Megmosolygom, amikor ismét ráerősít a meglepettségére; emlékszem, hogyan reagált akkor. Ahogy arra is, amit ezután mond.
– Igen, emlékszem – szusszanok egy ábrándos mosollyal és ragaszkodón végigsimítom arcának imádott vonásait. Még most is fel tudom idézni, ahogy a szakadó esőben lassúzunk a mólón egy távoli zene ritmusára. Gyönyörű percek voltak, és még soha nem éreztem magamhoz olyan közel, mint akkor. Aztán hozzáteszi a rekordot, én pedig a helyzet ellenére is megtapasztalom a rég nem érzett finom borzongást, ami lefelé fut a gerincem mentén és felmelegíti az egész testemet.
– Én is emlékszem rá – suttogom, és nem lepődnék meg, ha az arcom hegye kissé pirosabb árnyalatot öltene, ahogy felidézem magamban, hogyan avattunk fel minden egyes kabint és jóformán a yacht minden négyzetcentiméterét. Hirtelen egészen melegem lesz - bár ez az érzés azonnal magával hozza a szégyenteljes félelmet, így könnyű gyorsan túladni a zavaromon.
Nem is számít aztán semmi, mert a lényeg mindkettőnk számára egy dologra korlátozódik: a másikra. Csak az a fontos, hogy ezek a dolgok összekötnek minket... még akkor is, ha az időnk most már biztosan véges. A veszély említésére ujjaim puha, szerető mozdulattal érintik meg az arcán futó heget, de nem mondok semmit, mert tudom, hogy nem kell. Inkább szerelmet vallok neki, ezredjére is, és közben el sem engedem a tekintetemmel az ő csodaszép szemeit. Mindent látok az íriszei kékjében, amikor pedig meghallom a válaszát, a szívem egyszerre akar szárnyalni és kettéhasadni. Nem akarom tudni, miért kellett így alakulnia, ha egyszer egymáséi vagyunk... ezt a kétségbeesést viszont nem szavakba, hanem csókba öntöm. Szorosan öleljük egymást, míg beleveszünk az érintésbe, lehunyt szemekkel, az illatát és egész lényét mélyen magamba szívva csókolom őt, tartom közel magamhoz, simulok az ő karjai közé. Ujjaimat a hajába futtatom, újra megismerkedek hajtincsei ismerős, puha érintésével, ahogy a tarkójánál finoman közéjük fúrom őket. Egy egész életet el tudnék így tölteni...
De a záróra közbeszól. Igyekszem leplezni, mennyire szomorú vagyok, de legalább a kétségbeesésemen segít, hogy még nem hívtak. Még miénk lehet a holnap. Persze így is kelletlenül engedem el Dave-et, amikor viszont kijelenti, hogy még hazakísér, rögtön felderül az arcom.
– Jó – bólogatok azonnal, és még egy puha csókot lopok az ajkairól, mielőtt kikászálódnék az öléből. Felveszem a kabátomat, neki pedig az orrom alatt újra megmosolygom az egyedi szettjét, aztán Dave a pulthoz, én pedig az ajtóhoz lépek. Látom, hogy valamit beszélnek, de nem tudom, mit, szóval csak arra reagálok, amikor Dave visszajön hozzám. Jól esik a körém fonódó karja, én is átölelem őt, aztán kilépünk a kávézóból. A szavait hallva elmosolyodva nézek fel rá, míg elindulunk a lakásom felé.
– Az ajtóban foglak várni – jelentem ki, és ezt határozottan be is akarom tartani. – Amint hazaérek, összeírom neked a bevásárló listát – teszem hozzá mosolyogva. Egy kicsit szorosabban magamhoz vonom, mintha fáznék, pedig csak úgy érzem, nem tudok elég közel lenni hozzá.
– Van kedved Staten Island felé kerülni...? – vettem fel félig viccesen. Nyilván semmi logikus értelme nem lenne átgyalogolni a fél világot, de hirtelen egyáltalán nem örülök annak, hogy a kávézó ennyire közel van a lakásomhoz. Szinte két pislogásnak érzem az egész utat - hiszen nyilván minden gyalogátkelőnél éppen szabad utat kaptunk -, mire már ott állunk a lépcsőház bejáratánál és én legszívesebben nem is engedném el őt. Inkább a szemeibe pillantok, hosszan és vágyakozva gyönyörködve a szemei kékjében és a vonásaiban, mielőtt lábujjhegyre állva átölelném a nyakát és szorosan magamhoz ölelve megcsókolnám. Ha nem is lesz mellettem éjjel, most olyan hosszan búcsúzhatok el tőle amennyire csak szeretnék.
– Várni foglak reggel – suttogom magunk közé, miután elengedtük egymást, ujjaimmal az arcát simogatva. Lopok magamnak még egy puha csókot az ajkairól, aztán még egyet, mert nem bírom ki, majd még egy utolsót, aztán egy ráadást... és ezen a ponton már halkan nevetve megrázom a fejem és kényszerítem magam arra, hogy elengedjem.
– Jobb lesz, ha itt hagysz, mert én nem fogom tudni abbahagyni – állapítom meg a helyzet ellenére is vidám szikrákkal a szemeimben, szerelmes pillantással figyelve őt. Persze arra is engedélyt kaptam, hogy majd felhívjam, szóval tulajdonképpen nem is szabadul meg tőlem.

Nem akarok egyedül maradni. Nem akarom elengedni, mert nem merem elengedni; félek, hogy talán soha többé nem láthatom majd, ezzel a gondolattal pedig nehezebb szembenézni, mint valaha. Könnyű volt, amíg azt hittem, hogy gyűlöl és látni sem akar - azzal együtt tudtam volna élni, ha én boldogtalanul és magányosan tengődöm nélküle, de csak akkor, ha ő cserébe kap egy új esélyt. Amióta csak ismerem, az volt az egyetlen célom, hogy boldog legyen. Ezért maradtam ott éjszakára, ezért léptem közbe de nem öltem meg azt a libát - még -, ezért fogtam a kezét, simítottam meg az arcát és csalogattam vissza kitartóan minden rohamból már az Indonéziába tartó utunkon is. Az első pillanattól ezt akartam. Most pedig... elveszítem a lehetőségét, és a boldogtalansága oka is én leszek. Ez pedig elviselhetetlen súly.
Mégis megtalálom magamban az erőt egy viccre, amikor pedig rákontrázik, egy halk nevetésre is.
– Megbeszéltük – nézek fel rá mosolyogva, a tekintetem pedig ott is ragad néhány hosszú pillanatra. Ugyanazt látom a szemeiben, amit én is érzek; mindent, amit érzek. Azt a soha ki nem nyugvó lángot, amit együtt ébresztettünk, azt a mély szerelmet, amit semminek nem sikerült megszakítania, de még igazán megtörnie sem, és a kétségbeesett félelmet, hogy mindezt hamarosan elveszítjük.
Szeretnék tőle bocsánatot kérni, újra, amiért ide taszítottam magunkat, de tudom, hogy nem hagyná meg a sajátomnak a vétket.
A kétségbeesést inkább a csókba és az ölelésbe fojtom, és tudom, minden porcikámmal érzem, hogy ez (is) kölcsönös. Az ölelésnél már csak a csók a fullasztóbb, de én boldogan halnék bele, az Ő karjaiban. Hagyom, hogy minden érzékemet elárassza; érzem az illatát az orromban, ajkai puhaságát az enyémeken, az ízét a nyelvem hegyén. A hajszálai puhák az ujjaim között, válla és karja szilárd a tenyerem alatt, teste még a ruháin keresztül is forróságot ad. Magamba égetek minden ingert, és amikor a csók megszakad, úgy öleljük tovább egymást, mint akik előre megbeszélték. Szemeimmel bejárom a vonásait, pillantásom feltérképezi íriszeinek kék mélységeit. Nem tudom elszakadni az ajkaitól, de a mosolyáért ez is megéri.
– Én is szeretlek – felelem halkan, ám annál határozottabban. Nem búcsúzunk el egymástól, mintha csak ezzel akarnánk biztossá tenni, hogy ez még nem a búcsú. Még egy csók, aztan hagyom őt kibontakozni a karjaimból; mégsem megyek be azonnal. Addig nézem távolodó alakját, amíg ki tudom venni a sötétben, és ha hátranéz, rámosolygok, minden alkalommal. Csak amikor beleolvad az éjszaka árnyékaiba sétálok be a lépcsőházba, majd a lakásba.
Ő jár a fejemben, míg átnézem a szekrényeket. Rá gondolok, míg leírom neki a szükséges dolgokat. Nem űzöm ki a gondolataimból, miközben rendet csinálok, és akkor sem, amikor lefekvéshez készülődök. A takaró alá bújva csak egyetlen pillanatig van időm gyászolni, hogy hiányzik mellőlem, mert a következő másodpercben már tárcsázok és hevesen dobogó szívvel várom, hogy újra meghalljam a hangját.
A szinte órákon át tartó beszélgetés pedig csak még biztosabbá teszi: fogalmam sincs, hogyan fogok nélküle élni, mert David nélkül minden értelmét veszti.