A férfiaknak van egy olyan marhára idegesítő tulajdonságuk, hogy csak akkor tisztelik a másikat, ha ő is férfi. Ne tessék krákogni, hogy de nEm MiNdEn fÉrFi, mert rohadtul leszarom – épp elég ahhoz, hogy idegesítőnek találjam. Érdekes módon „nem minden férfi”, de minden nő tele van olyan sztorikkal, szóval erről ennyit.
Már akkor tudtam, hogy akar valamit, amikor bejött a terembe, és leült a kétszer négy sorból egészen a végére. Én is ugyanígy tettem, csak velem ellentétben neki nem volt épp hátsó sor vibe-ja; én nem csak fizikailag nem nőttem középiskola óta, de lelkileg sem, úgyhogy tartom a távolságot a stréber első sortól meg a „tanártól” is – bocs, „közvetítő”. Mert mi itt mind egyenrangú partnerek vagyunk. Egyetlen nagy, drogfüggő család, akik bármikor hátba szúrnák a másikat a Timberlandje talpára ragadt Oxyért.
Int nekem, még mosolyog is – őszintén, ki csinál ilyet? –, mire csak összeráncolom a szemöldököm, összébb húzom magamon a pulóverem, és bámulok előre, az előttem lévő üres székre támasztott cipőm orrára. Valaki épp azt meséli, hogy döntötte el végleg, hogy le fog szokni; majdnem megölte a néhány hónapos csecsemőjét, mert álmában ráfordult. Tudom, hogy meg kéne érintsen a dolog, de szívesebben használom a kapucnim arra, hogy kizárjam a tudatomból. Az első alkalommal, amikor tényleg besétáltam egy ilyen ülésre valahogy négy évvel ezelőtt, még a bevezető szöveg alatt leléptem. Csak vécére, persze. Aztán elfelejtettem visszamenni.
Ezt a kifogást használtam akkor is, amikor eldöntöttem, hogy beszélni fogok, hogy egyszer végre én is elmondom, mi a franc történt; mert végighallgatom, mindenki mennyire elbaszott, és úgy éreztem, hogy talán egyszer az én problémáim is elférnek oda, becsúsztatva két gyilkosság meg prostitúció közé. Szóval rávettem magam, hogy felemeljem a kezem, mikor azt kérdezték, akar-e valaki megoztani valamit; aztán csak láttam, hogy felszólít, nem hallottam, mert elnyomta valami hangos sípolás. Teljesen kiszáradt a szám, a nyelvem a szájpadlásomhoz ragadt; és tudtam, hogy kösz, de kösz nem. Szóval inkább csak megkérdeztem, hol van a mosdó.
Egyébként néhány hónappal később, egy teljesen másik csoportnál, elmondtam mindent – hogy hogyan vettem be az első altatómat tizenkét évesen, egyenesen anya egyik narancssárga dobozából lopva el, azt remélve, hogy ha gyorsan el tudok aludni, Lawrence nem jön be a szobámba. Hogy hogyan kezdett rendszeressé válni – mert mikor azt hittem, talán megszokta, hogy tényleg alszom, és békén hagy, egyszer arra ébredtem, hogy meztelen vagyok. Onnantól pedig csak nem akartam ébren lenni.
Aztán ahányszor ébren voltam, nem voltam egészen ébren, és csak arra vártam, hogy vissza mehessek aludni.
Elmondtam, hogy kezdtem keresni valamit, ami megoldás az Én problémámra is, ahogy anyáé volt az italozás. Hogy mennyire nem akartam hazamenni, milyen adósságokba vertem magam, hogy csak akkor jöttem rá, mennyi amfetamin van az Adderallban, amikor majdnem túladagoltam magam az első főiskolai évemben. Elmondtam az összes szarságot, fel se tudtam sorolni az összes hazugságot, amit kitaláltam, és amivel a barátaimat álltattam, amivel Khoit áltattam, vagy magam – ők pedig csak bólogattak, tapsoltak, és azt mondták: hős vagy. Mert mindenki hős, aki bejön az ajtón, aki megteszi a szükséges lépéseket a gyógyuláshoz.
„Kolosszus”, az egyikük azt mondta. Mert annak kell lenni ahhoz, hogy minden alkalommal felfedjünk magunkból valami ennyire belsőt, amit mi sem értünk, hogy talán – talán! – megértsük.
És aztán?
Aztán meg vagy gyógyulva. Vagy mi.
Ki lehetne bingózni a Kék Fény szalagcímeit az ülésen, nemi erőszak, vérfertőzés, családon belüli erőszak, brutális erőszak, megverte, megszúrta, ellopta, megőrült…
A szünet nem jöhet elég hamar. Annak idején, amikor még Rick nem kapott aranycsillagot és egy „Jófiú” kitűzőt a mellkasára és ő is járt, elsőnek támadtuk meg a fánkos dobozt, és csak azért nem vettem el az összes lekvárost, mert Ő nem tette. Most, hogy nincs itt, semmi sem fog vissza, mind a négyet felpúpozom egy papírtányérra, és benyúlok egy kávét is.
Amikor Rick itt volt, nem jöttek oda mások, hogy zavarjanak a beszélgetésben.
A srác célzatosan felém jön, célzatos mosollyal. Azelőtt leintem, hogy az eső szó elhagyhatná a száját. – Nem.
– De én…!
– A-a. Nem.
Látom az arcán, hogy mindjárt kipattan belőle valami reddites incel „nem is vagy olyan szép” sértés, és ma nem érzem úgy, hogy elég energiám lenne visszafogni magam. Nem kell, hogy még egy gyűlésről kitiltsanak. Úgyhogy fogom a fánkjaim, a kávém, és megindulok a parkoló felé.
Az épület, amiben a gyűlést tartják minden csütörtök öttől hétig jobb napjain közösségi házként üzemel, minden boldog-boldogtalannak odaadják; kettővel lentebbi teremben például valami latintánc óra ment, a másik folyosón pedig a bejárathoz közel valami idősek ismerkedése a Skynettel. A bejárat mellett húzódik a parkoló, az aszfaltját feketére áztatta az eső, ami még mindig csöpörög, kopogó alapzajjal töltve meg az előtető alatti részt. Egészen annyira megyek a tető széléig, hogy a cipőm orrára cseppenjen néhány visszapattanó esőcsepp.
Nincs is kocsim. Kinek van ebben a kibaszott városban? Nyilván a szemközti irodában dolgozó #CEO-knak és #BossGirlöknek.
Lehunyt szemmel döntöm a fejem a vasbeton oszlopnak, még mindig rajtam a kapucni, és csak némi utálattal – Rick iránt, főleg, mert bassza meg, hogy nincs itt – nyammogok az egyik fánkon, amikor meghallom magam mögött a siető lépteket.
Rohadjon meg.
Ösztönből dobom meg a mögém-mellém lépőt a fánk azon részével, amibe pont nem jutott töltelék. A tésztadarab szomorúan pattan vissza a pasas mellkasáról, le a térkőre; és még csak nem is az a redditező.
– …Bocs…? – hunyorgok rá, láthatóan nem túlzottan sajnálva a dolgot. Francért oson nők mögé. – Remélem, nem fánkért jöttél. You snooze, you loose. Jobb, ha megtanulod errefelé. – Mert még nem járt itt, legalábbis nem az elmúlt hónapokban, ez biztos. Nem mintha olyan meglepő lenne; a csoport fele csak az, aki visszajár, a többi fluktuál. Mint a függők általában.

Az első megnyugvást, hogy nem „Reddit modi vagyok” Clint – vagy akármi legyen is a neve – követett, gyorsan felülírja az újbóli kétkedés, hogy akkor Mr. Deloitte miért? Lehet, hogy nem halszálkás öltönyben jelent meg itt, meg tolta be a Mercédesze farát egészen a teremig, nehogy a pórnép között kelljen sétálnia egy pillanatig is, de érzem rajta, hogy ő nem épp a mi törzsünk. Vannak dolgok, amiket felszedtem magamra az évek során Lawrence végtelen „networking” rendezvényén, amikre az egész „családot” elrángatta, és ugyanezen rendezvények másik oldalán, Robert karjára tapadva, a mosolyom úgy ragadva az arcomra mintha Mrs. Krumplifej lennék – ezt az arcot tűzték fel a fejemre, ma ez jár. Kezdődik ott, hogy tiszta. És nevezhetjük ártalmas sztereotípiának, de ami igaz az igaz, a legtöbb átlagos nyomoronc függő, mint én, sokszor szó szerint az utcáról, de legalábbis valami lerobbant, túlárazott cipősdobozból jár ide, ahol aznap vagy működik a vízellátás, vagy nem. Ahogy lesöpri magáról a morzsát, az a fintor szinte üvölti, hogy „én nem beszélek a kisegítő személyzettel” J-Lonak szerinte igaza van, és látom azt is, hogy a körmei sem úgy néznek ki, mint ahonnét egyetlen pálcikával egy komplett ökoszisztémát lehetne kikaparni. Egyszerűen túl tiszta ide.
Na nem mintha ő lenne az első kokós fehér pasas, akinek a kedvenc filme a Wall Street Farkasa, amit „meg nem értett műremeknek” hív, és a kedvenceként jelzi a Tinder profilján, ahol egyébként az egész bioja arról szól, hogy a nőkről panaszkodik, akik szerinte túl sokat várnak el a 6 láb magassággal, és első kérdése az lesz, te mennyit nyomsz. Nah, azt hinnéd, van pénzük valami drága magánhelyet találni, de egyrészt három exet, egy barátnőt és két side chicket fenntartani kurva sok pénzt igényel, nem beszélve a sok hush moneyról amit kiperkál a zabikölykei anyjának, és persze tovább kell lőni a büdzsénknél, mert kurva fontos az a Central Park kilátás, akkor is, ha így a penthouse-unk havi díjából öt mélyszegénységben lévő család is megélne.
Nem, az ő problémáik amúgy sem publikusak, mert az rosszat tesz az üzletnek, úgyhogy olyan helyre kell menjenek vele, ami elég lelakott és elég sok buszjárat jár oda ahhoz, hogy soha egyetlen ismerőse se járjon arra a yacht klubból, még akkor se, ha eltévedtek.
De persze lehet, hogy tévedek. Csak nem fogom beismerni.
Úgyhogy a gyanakvást rögtön megkapja ő is. Aztán költözik a lowkey grimaszomba valami harag is. Idejön a dzsentrifikáló körmeivel, és máris azt hiszi, jobb a herkás libáknál. Mármint, ja, kurva idegesítő volt, de annyi EQ-m még nekem is van, és jártam annyi terápiára a mostohaapám pénzéből, hogy tudjam, ez azért van, mert nem tudok szembe nézni a saját gyengeségeimmel, így ha más megteszi ezt, az összezavar, a zavar pedig beindítja az üss vagy fuss reflexemet. És amúgy is, ki használ manapság ilyen kifejezéseket? Herkás liba? Ha már sértegetsz valakit, legalább legyél friss. – Nagy szavak ezek valakitől, aki szintén ott van egy NA gyűlésen – jegyzem meg némi lenéző éllel a hangomban, mint a tizenkét éves fiúk egy Targetben.
Először azt hiszem, azért lép felém, mert a megjegyzés miatt akar megijeszteni. Nem ő lenne az első, a férfiak üss vagy fuss reflexe érdekes módon mindig „üss”, ha mindössze öt láb magas vagy. Valahogy Dwayne Johnsonnal szemben azt hiszem, kevesebb fellépés történik. Hmmmmmm, vajon miért?
Seggfej.
– Neked mi a szar bajod van?! – kérdezem elképedve, ahogy végignézem, hogy beleharap az ÉN fánkomba, amit csak azért nem tettem biztos távolba tőle magammal együtt, mert rohadtul meglepett. De komolyan. – Mutasd, hogy fehér hetero pasas vagy anélkül, hogy megmondanád…! A privilégium…! – És azt hinnéd, ez itt abba marad, mert ha már van licensze arra, hogy hedge fundoknak rendezgessen pár millió dollárt egy kattintással egyik portfólióból a másikba, van annyi esze, hogy a mai világban nem kezd nőket zaklatni New York Cityben. De ez azt jelentené, hogy a férfiaknak van kritikus gondolkodási képessége önmaguktól, és nem olyasmi, amit fejlesztenek, HA beleteszik az időt és munkát. Szóval folytatja; és egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem csak itt az első alkalma, de mindenhol. Mert ha tényleg kokainoznék – mintha megengedhetném magamnak, ugye, innen is látszik, milyen háttérből jött, hogy a kokain és a heroin szerinte itt mindenki reggelije –, és elvonási tüneteim lennének, lehet, hogy kurva szarul jönne ki ebből a direkt hergelő szituációból.
Mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ő most teljesen ártatlanul és véletlenül ennyire hülye. Nem, ez biztos direkt van. – Azt vágod, ugye, hogy 2023-at írunk? És már nem menő azt tanítani a gyerekeknek, hogy ha a kis Benjamin meghúzza a copfod, az csak azért van, mert tetszel neki, nem pedig azért, mert az Y-kromoszómája miatt az agresszió elvárt és ünnepelt viselkedési forma? Ja várj, nem, bocsánat, kitalálom: eszedbe sem volt azért mondani, mert amúgy sem vagyok elég dögös. Csak egy a sok herkás liba közül, gondolom? – A szemem egészen összeszűkül, ahogy célzottan a kuka mellé lépek, és bedobom a papírtányért. Egy pillanatra sem veszem le a szemem róla, nem azért, mert ezzel kihívást intézek felé, hanem mert vele ellentétben én nem merem. Kergettek már végig Walmart parkolón crackes trailertrash fogatlanok, csak azért, mert elvettem egy leértékelt barackkonzervet, amit ő akart, szóval nem, köszi.
– Komolyan, mi volt a célod ezzel? – mutatok mindkét kezemmel általánosan magunk köré, a szituációra célozva. – A fánkom elvétele az asszertivitásod akarja bizonyítani? Ha arról szeretnél beszélgetni, hogy a mániákus irányításmániád a magas szorongási szintedből fakad, szerintem van még csoportterápia a másodikon.